Kárpátalja blog

karpatalja-blogA jelen blognak igen terjedelmes az archívuma és ez 2004-re nyúlik vissza. Ez a kép azonban csalóka. Nem hogy 2004-ben, de még 2010-ben sem volt meg ez a blog, mint ahogy az ékezetes kárpátalja.net domain sem. Utóbbi alá eredetileg nem is terveztem blogot integrálni, hiszen volt már nekem Kárpátalja-blogom, legalábbis 2008-tól. Ez remekül működött, a régiónk nevére rákeresve mindig ott volt a Google top-10-es listáján, vagyis az első találati oldalon, és más keresésekkel is remekül szerepelt. Ha például publikáltam egy könyvismertető anyagot, a könyv címére keresve a blogom olykor még a könyvkiadó vonatkozó oldalát is megelőzte (pl. Kárpátalja évszámokban, Ukrajna etnikai és nyelvi sokszínűsége), azzal pedig, hogy Nagydobrony legendája, stabilan a Google első helyén szerepeltem. Azonban 2013-ban az történt, hogy ezek a jó találatok sorra eltűntek. Nemcsak a tematikus posztok tünedeztek el az élmezőnyből, hanem maga a blog sem szerepelt fényesen a találati rangsorban. Okát annak ellenére nem tudtam megállapítani, hogy akkor már foglalkoztam honlapoptimalizálással.

Valamiért a Google nem szereti a blogomat, állapítottam meg – és nyitottam egy másikat. Ezt. Gondoltam, a jó öreg blogot zárójelbe teszem, és majd ezt az újat fejlesztem. Hogy a régebbi témákban is újra jó helyezéseket szerezzek, importáltam az anyag javát, vagyis egy az egyben átvettem ide az ottani posztokat. Tudtam ugyan, hogy a Google nem kedveli a duplikált tartalmakat, de mivel ezekkel úgysem szerepeltem jól, nem igazán volt veszteni valóm. Itt az új helyen aztán ezek az bejegyzések kaptak egy kis SEÓ-t (SEO = keresőoptimalizálás), és idő után meg is jelentgettek a találati listák élmezőnyében. A régi blogot azért teljesen nem hagytam el, de olykor hónapokig egyetlen új bejegyzést sem írtam oda. Hogy ennek a blognak saját tartalma is szaporodjon, 2014-ben újraközöltem benne azokat az írásaimat, amelyek 10 évvel korábban a Kárpáti Igaz Szóban jelentek meg (akkor tizenkét év után egy rövid időre újra szerzője voltam a lapnak).

Ám a Google útjai kifürkészhetetlenek: annak ellenére, hogy a régi Kárpátalja-blogommal nem sokat törődtem, az újat viszont pátyolgattam, újra a régi kezdett jobban szerepelni, sok cikkel ismét megjelent a találati élmezőnyben és maga a blog is be-bejutott pátriám nevével a a top10-be. Ki érti ezt?

Ennek megörülve újra intenzívebbé tettem a már jelentős múlttal rendelkező webhellyel való foglalatosságot, mi több, amikor keresőmarketing-célokra webbázisom minden egységét mozgósítani kellett, vendégszerzőt is hívtam, minek eredményeként remek új posztok születtek, például:

A kárpátaljai Knyahinya meteorit

knyahinya-meteorit-becs.jpg

A mai Kárpátalja területén lehullott meteorit

A knyahinai (csillagfalvi) meteorit Európa legnagyobb tömegű meteoritja

A tudományos leírásokba Knyahinya néven került be az 1866. június 9.-én az Ung vármegyei (ma Ukrajna, Kárpátalja) Knyahina, Csillagfalva település környékén földet ért meteorit.

A meteorit fő lelőhelyének egyéb megnevezései: Csillagfalva, Knahyna, Kniaginia, Knyhyna, Kuyahinga, Nagy-Bereszna.

Az égből érkező kondrit, a maga 500 kilogrammjával a legnagyobb tárgy, mely Közép-Európa területén bolygónk légterébe lépett. A fényes nyári délutánon érkező meteorit mintegy 1200  darabra hullott szét, és beterítette Zemplén megyében Zboj, Ung megyében Újsztuzsica (Nova Sztuzsicja), Knyahinya és Sztricsava falvakat. Csodával határos módon senki sem sérült meg, és károkról sem írnak a korabeli források. >> a folytatáshoz katt a fenti címre

Na és a 2004-2008 közötti archívum? Ez pedig onnan származik, hogy az idén (2016) megszűnt a NolBlog (a Népszabadság Online blogtábora), és az ott vezetett 3 blogom anyagának a javát is átmentettem ide. Ezek jelentős része csak ajánló poszt: ha más, főbb blogjaimba írtam valami fontosnak gondoltat, a NolBlog közönségének figyelmét azzal keltettem fel, hogy ott kis ajánlót (legtöbbször a poszt egy-két bekezdését) tettem közzé. De voltak komolyabb, csak oda szánt publikációk is – ezek most itt csücsülnek ennek a bloghelynek az archívumában. Sokukat a nagy világkereső még sem találta. tovább is van, mondom még

Független sajtó Kárpátalján

google-elso-helySemmit nem rovok fel magamnak életem nagy mulasztásaként jobban, mint azt, hogy a közvetlenül a rendszerváltás előtti, majd alatti és utáni években nem írtam naplót. Amit mondjuk 1987 és 1993 között lejegyezhettem volna, ma már történelem lenne: kis helyi adalékai a világtörténelmi léptékű változásnak, a Szovjet Birodalom széthullásának, a szocialista tábor és valamennyi csatolt intézménye (KGST, Varsói Szerződés) megszűnésének. Ha ebben a 7 évben írtam volna naplót, abból nyomon lehetne követni, mit hogyan élt meg egy speciális peremhelyzetben élő értelmiségi a nagy Szovjetunió legdélnyugatibb csücskében – kisebbségi magyarként. De hát nem is csak a megélésről van szó. Hiszen a magam területén és szerény módján mégiscsak aktív részese voltam bizonyos eseményeknek, fejleményeknek. És itt most nem is arra gondolok, hogy magyarság politikai aktivizálódásában miként vettem részt – ebben voltak nálamnál sokkal rátermettebb és jelentősebb szerepet vállaló személyek, például Fodó Sándor -, de még csak nem is arra, hogy az irodalomszervezésben milyen sikerek és kudarcok részese lehettem az említett és azt övező időszakban. Hanem arra gondolok, ami valóban izgalmas: hogyan sikerült az első független kárpátaljai magyar folyóiratot létrehoznom és az állami könyvkiadás monopóliumát megtörnöm. Ez a megfogalmazás így persze akár nagyképűségnek is tűnhet, de hát akárhogyan is nézem: a szovjet állami kiadói struktúrától független és a cenzúrahatóság jóváhagyása nélküli első periodika és első könyv mégis az én közreműködésemmel (na jó: irányításommal) került nagy példányszámban terjesztésre Kárpátalján. Eközben fontos megjegyeznem: ezek nem voltak szamizdat kiadványok, hanem úgy jelentek meg, hogy jogilag magyarországi kiadói hátteret teremtettünk mögé, de mind a szerkesztés, mind a terjesztés a Szovjetunió kötelékébe még bőven beletartozó Kárpátalján történt (sőt, az első könyv esetében a nyomdáztatás is).

Mindezek most leginkább azért jutottak eszembe, mert gondozója lettem egy dokumentumokkal, fotókkal gazdagon illusztrált személyes visszaemlékezésnek, pontosabban az anyag internetes megjelenését segítettem elő. A szerző éppen az említett időszakban, a magyarországi rendszerváltást megelőző években szamizdat kiadványokat jelentetett meg  és a demokratikus ellenzék politikai megmozdulásaiban is szerepet vállalt (március 15-i és október 23-i tüntetések  1986-89 között). Az anyaggal való foglalatosság és a jó internetes szerepléshez szükséges keresőmarketing-munka késztetett arra, hogy igen röviden összefoglaljam, leginkább a magam számára dokumentáljam a következőket (magamról álszerénységből 3. személyben szólva):

Független sajtó Kárpátalján

A Hatodik Síp Alapítvány kiadványai


Az irodalmi folyóirat

hatodik-sipAz 1944 utáni Kárpátalja első független sajtótermékét, egyben első irodalmi folyóiratát Balla D. Károly hívta életre 1989-ben. A lap budapesti kiadói és ungvári szerkesztőségi háttérrel kezdte működését, terjesztése főleg Kárpátalján történt. A lapbejegyzést és a működés jogi kereteit kezdetben az ipari tevékenységet folytató Mandátum Kft-n belüli, Németh István vezette kiadói műhely, a Mandátum Kiadó biztosította (1989-1990), majd a vállalati egységek szétválásával a Németh István vezette különböző alakulatok: először a Mandátum Könyv Bt (1990-1991), majd az Új Mandátum Könyv Bt. (1992), később az Új Mandátum Kiadó (1992) vette át. A lap mögött kezdettől a Balla D. Károly alapította és Németh István elnöklésével működő Hatodik Síp Alapítvány állt. A Hatodik Síp irodalmi folyóirat impresszumában 1993-ban ez szerepelt: Kiadja a Hatodik Síp Alapítvány az Új Mandátum Könyvkiadó közreműködésével. – Az irodalmi orgánumot alapításától 1993-ig Balla D. Károly jegyezte főszerkesztőként. Miután kivált a csapatból, megszűnéséig a lapot Penckófer János szerkesztette Beregszászban. Az 1999-es évfolyam már nem számonként, hanem egyetlen kötetbe gyűjtve látott napvilágot – egyben ez volt az orgánum utolsó megjelenése.

A Hatodik Síp Könyvek – az első fecskék

Bármilyen könyv a Szovjetunióban csakis hivatalos, állami könyvkiadónál jelenhetett meg, sem független kiadók létesítésére, sem magánkiadásra nem volt lehetőség még az 1985-öt követő halovány demokratizálódás idején (peresztrojka, glasznoszty) sem. A Hatodik Síp Alapítvány közreműködésével Kárpátalján 1991-ben mégis sikerült  megtörni – vagy legalábbis megkerülni – az állami könyvkiadás monopóliumát azzal, hogy az ungvári szerkesztőség gondozásában, ungvári nyomdai előállítással (!) és kárpátaljai szerkesztésben, majd terjesztésben – ám budapesti kiadói háttérrel! – kezdetét vette a Hatodik Síp Könyvek sorozat első darabjainak a kiadása. Ez óriási lendületet adott nem csupán az itt élő alkotóknak, hanem egyszersmind előkészítette a helyi magánkiadók alakulását. A könyvsorozat induló címei voltak: Nagy Zoltán Mihály: A Sátán fattya (1991), Böszörményi Gyula: Kucó (1991). Finta Éva: A lét dicsérete (1991), Vári Fábián László: Kivont kardok közt (1991), Balla D. Károly: Hóban és homokon (1991), EXTRA HUNGARIAM c. antológia (1992)

Balla D. Károly 1993-as kiválását követően a Hatodik Síp Alapítvány a Németh István vezette budapesti Új Mandátum Könyvkiadóval és a beregszászi bejegyzésű, Penckófer János vezette Mandátum Kiadóval közreműködve több időszaki kiadványt is kiadott (Hatodik Síp, Emberhalász, Kisebbségkutatás), és jelentős könyvkiadóként működött (a szépirodalom mellett különösen a néprajzi-történelmi tárgyú kiadványok megjelentetése terén jeleskedtek). Az együttműködés néhány esztendő múltán megszűnt, az Új Mandátum 1999. után már nem adott ki a kárpátaljai műhellyel közösen sem lapokat, sem könyveket.

A Galéria Kiadó működése


A Galéria Kiadó Kárpátalja első magánkiadójaként 1992-ben jött létre
és 1996. január 1-jével szűnt meg. Alapítói: Balla D. Károly (főszerkesztő, kiadóvezető) és Vereczkey Béla (igazgató). 1995-ig a javarészt festőművészek alapította Galéria Kisvállalaton belül működött, majd közel két éven át a Balla D. Károly alapította Galéria-Ecriture Magánvállalat keretében, s ez utóbbival együtt szűnt meg 1996-ban. A Galéria Kiadó működésének rövid ideje alatt 30-nál több könyvet jelentetett meg; égisze alatt kezdte működését a Pánsíp kulturális magazin is. A Galéria Kiadó bizonyos tevékenységi köreit az 1995-ben alapított UngBereg Irodalmi és Művelődési Alapítvány vette át, illetve a Pánsíp szerkesztősége vitte tovább. Az UngBereg Alapítvány 2002-től szüntette be működését, és a Pánsíp szerkesztőségének is megszűntek az intézményi-jogi keretei, működése gyakorlatilag Balla D. Károly szerkesztői magántevékenységére korlátozódott: 2000-től a lap nyomtatásban már nem jelent meg, internetes folyóiratként működött és négy év alatt nyolc digitális folyóiratszáma jelent meg az interneten. Mára a fent említett orgánumok és kiadói formációk közül tehát egyik sem működik – de a folyóiratszámok és könyvek megmaradtak.

A Galéria Kiadó fontosabb könyveiből: 1993-1995

Sütő Kálmán: Holdarcba nézve (versek, 1992, 152 old.)
Kecskés Béla: Pattog a rozsda (versek, 1992, 96 old.)
Balog Sándor: Sorsüldözöttek (dok.regény, 1992, 96 old.)
Balog Sándor id.: Gyöngykaláris (tiszaháti társas mulatságok) (néprajz, 1993, 80 old.)
Razzia (Pócs István szerk.: ifjúsági antológia, 1993, 104 old.)
Balla D. Károly: Kis(ebbségi) magyar skizofrénia (publicisztika, 1993, 176 old.)
Kőszeghy Elemér: Egy kis csodát (versek, 1993, 120 old.)
Horváth Sándor: Távolságok (versek, 1993, 88 old.)
Balla D. Károly: Karnyújtásnyira (novellák, színművek, regényrészlet, 1993, 176 old.)
Mezsgyén állva (a kárpátaljai magyar értelmiség az ezredfordulón) (Balla D. Károly szerk.: interjúk, 1993, 176 old.)
Finta Éva: Párkák (verses színmű, 1993, 88 old.)
Cséka György: klondájk: egymillió fallikus csillogás (versek, 1994, 96 old.)
Töredék hazácska (Berniczky Éva szerk.: versantológia, 1994, 152 old.)
Bartha Gusztáv: Korok (színművek, 1994, 104 old.)
Bendász István—Bendász Dániel: Helytállás és tanúságtétel (dokumentumok elhurcolt papokról,1994, 172 old.)
Balla László: Csillagírás (kortárs ukrán költők versei) (műfordítás, 1994, 216 old.)
Balla László: Erdélyi Béla és kortársai (kárpátalja képzőművészeinek három nemzedéke) (monográfia, 1994, 88 old. +24 képoldal.)
Kecskés Béla: Bogárbál (gyermekversek, 1994, 60 old.)
A Lendület évei (a József Attila Alkotóközösség publikációi) (Balla D. Károly szerk.: bibliográfia, 1994, 60 old.)
Pócs István: Álarcosbál (versek, 1995, 80 old.)

tovább is van, mondom még

A beregszászi zsinagóga történetéből

Beregszász, nagyzsinagóga – zsidó emlékek Kárpátalján

A beregszászi zsinagóga történetéből. A XIX. sz. végén épült beregszászi nagyzsinagógát az 1960-as években az akkori városi főépítész, Homoki József tervei alapján építették át „kultúrpalotává” a szocialista konstruktivizmus nehezen definiálható stílusában. Lebontani annak ellenére nem merték, hogy a városban már nagyon kevés zsidó élt, de tatarozására-fenntartására nem szánt eszközöket a városvezetés. Lett hát belőle „kultúr”, a 70-80-években itt tartotta előadásait a Beregszászi Népszínház – de ezt megelőzően hosszú időn át tartott az átépítés, a beállványozott épület évekig csúfította a főteret, mégis félkészen adták át.

zsinagóga – beregszász – kárpátalja – zsidóság – nagyzsinagóga – kárpátalja zsidósága – kép, fotó, képeslap, fénykép, vizuális örökség

Beregszász, Verbőczi (Werbőczy, Verbőczy) tér [később Kossuth Lajos tér], 1938. Szemben a beregszászi nagyzsinagóga épülete, jobbra a törvényszék. Korabeli képeslap. >>forrás

A beregszászi zsinagóga „átépítése” – valójában megsemmisítése – az 1960-as években

beregszasz-nagy-zsinagoga-atepites.jpg

A XIX. sz. végén épült beregszászi nagyzsinagógát az 1960-as években az akkori városi főépítész, Homoki József tervei alapján építették át kultúrházzá (kultúrpalotává) a „szocialista konstruktivizmus” stílusában. A enteriőr és a külső megjelenés kialakítása Medveczky Miklós képzőművész nevéhez fűződik.

beregszasz_zsinagoga6.jpg

A Kárpátinfo.net cikkéből vett adatok és alább idézett leírás szerint a város egyik legszebb műemlékét 1969-ben alakítottak át kultúrházzá, csakúgy mint a mögötte a Széchenyi utcába 1912-ben épült szecessziós stílusú rituális fürdőt.

A zsinagóga középső négy oszloppal díszített rizalitjával, félköríves timpanonjával, díszes bejáratával, színes ólomüveggel berakott ablakaival Beregszász egyik legszebb épülete volt. A második világháború éveiben Hirsch Salamon volt a zsinagóga főrabbija, aki jeles hitszónok, egyértelműen magyar érzelmű ember hírében állt és megérdemelt tiszteletnek örvendett a városban.

Az 1944-ben elfogadott 6 163. számú belügyminiszteri rendelet értelmében Beregszászban is gettókba gyűjtötték a zsidókat, az egyiket a Vári téglagyárban, a másikat a Weisz-tanyán rendezték be. Körülbelül 10 ezer zsidót gyűjtöttek itt össze Beregszászból, Beregvégardóból, Beregkövesdről, Beregsurányból, Bilkéről, Dolháról, Haranglábról, Makkosjánosiból, Tarpáról, Vásárosnaményból. 1944. május 16. és 29. között négy transzportban deportálták őket, túlnyomórészt Auschwitzba, ahonnan sajnos nagyon kevesen kerültek vissza 1945-ben. A holokauszt áldozata lett Hirsch Salamon főrabbi is.

1945-ben ennek következtében jelentősen megcsappant a beregszászi zsidó hitközösség létszáma, lévén a hazatértek közül is sokan rövidesen elhagyták szülővárosukat. A város központjában álló nagyzsinagógát 1945 után a szovjet hatóságok kereskedelmi raktárnak rendezték be, az épületét teljesen tönkretették. Hasonló sorsra jutott a Zrínyi utcai kiszsinagóga is, amelyben egy katonai alakulat lőszerraktára volt (ez utóbbinak az elmúlt években folyik a felújítása).

A málladozó vakolatú, egyre kopottabb és elhanyagoltabb barna színű, sokszor Beregszászi Nagy Zsinagóga néven említett épület egyre kevésbé volt alkalmas arra, hogy a város főterét uralja. Lebontása kegyeleti okokból természetesen szóba sem jöhetett, tatarozására, rendbehozására pedig a kis létszámú zsidó hitközösségnek nem volt elegendő anyagi eszköze, külföldi támogatásra pedig abban az időben természetesen még nem számíthattak – a szovjet hatóságok pedig minden bizonnyal ideológia okokból hagyták tönkremenni az épületet.

Végül aztán a hatvanas évek elején a döntés született arról, hogy az egykori nagyzsinagógát kultúrházzá kell átépíteni. Az építkezés kezdete tehát még a Hruscsov-korszakba nyúlik vissza, pénzszűke miatt azonban hamarosan elakadtak a munkálatok, az épület köré emelt állványok esztendőkön át még jobban elcsúfították a város központját. Újólag 1965-ben láttak hozzá ismét az építkezéshez, többszöri halasztás után végül is 1969. július 7-én nyitották meg az épületet.

Később kiderült, hogy az illetékes hatóságok bizony elsiették a dolgot, még legalább egy évre lett volna szükség ahhoz, hogy az épületen belül minden munkát megfelelő módon elvégezzenek. A sietség később megbosszulta magát, a kultúrház fűtése nem felelt meg még a legelemibb követelményeknek sem, nem működött megfelelően a szellőztető rendszer, emiatt télen hideg, nyáron tűrhetetlen hőség volt a termekben, a tűzrendészeti szabályok megszegése miatt több esetben kisebb-hosszabb időre be kellett zárni az intézményt.

Az épület színháztermében tartotta évtizedeken keresztül a Beregszászi Népszínház. Az épület ma járási kulturális és szabadidő központként működik.

A rendszerváltás után márványtáblát avattak a kultúrház falán az 1944-ben elhurcolt zsidó mártírok emlékére. Héber, ukrán és magyar nyelven megfogalmazott szövege a következő:

A Beregszászból és Bereg megyéből
1944-ben elhurcolt és a fasiszták
gázkamráiban mártírhalált halt
zsidó áldozatok emlékére.

Az egykori, jelen formájában teljesen átépített nagyzsinagóga közelében áll az 1912-ben épült rituális fürdő szecessziós stílusú épülete. Emeleti részének attikával záródó középső része konzolokra támaszkodik és rizalitként ugrik ki homlokzatának síkjából. Az épületet nyeregtető, középen kimagasodó manzárd fedi. Bejárata, ablakai félkörív záródásúak, felettük mindkét emeleten hullámvonalas vakolatdíszítésekkel. Széles, hangsúlyos párkánya különlegesen szép hangulatot kölcsönöz az épületnek.

Az 80-as évek elején restaurálták az épületet, gondosan megőrizve annak jellegét, stílusát. Egy ideig a városi közfürdőnek, majd sportklubnak adott otthont, jelenleg különböző műhelyek, üzletek foglalják el helyiségeit.

 További képeslapok, archív felvételek

beregszasz-zsinagoga-verboczi-1915.jpg

beregszasz_zsinagoga-verboczy-ter.jpg

beregszasz_zsinagoga2.jpg

beregszasz_zsinagoga3.jpg

beregszasz_zsinagoga4.jpg

beregszasz_zsinagoga5.jpg

Ma ez a gyönyőrűség áll az egykori zsinagóga helyén:

beregszasz-kulturhaz-2011.jpg

beregszasz-kulturhaz-relief.jpg

 Beregszász város, Kárpátalja, zsidóság, kárpátaljai zsidók, holokauszt. Zsinagóga, nagyzsinagóga, régi képeslap, archív kép, fotó, fénykép, építészet, műemlék, átépítés

Részletesebben mindez sok archív fotóval és a kultúrház rút homlokzatával itt is található:

Magyar szervezetek Kárpátalján

Magát megnevezni nem kívánó beregszászi levelezőtársam véleménye a 168 óra cikkéről (Ki a magyar Kárpátalján?):

Dunda György „ungvári tudósítása” plasztikusan mutatja be azt a helyzetet, amely a kárpátaljai magyarság körében azért alakult ki, mert „A magyar kormány megfosztotta az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség több mint húszezres tagságát a kedvezményes anyaországi vízum megszerzésének a lehetőségétől”. Ez így nem igaz. Nem a tagságtól vonták meg a lehetőséget, hanem az UMDSZ-től vonták meg a kedvezményes vízumszerzéshez szükséges garancialevelek kiadásának a jogát. Emiatt az UMDSZ-tagoknak az erre egyedül jogosult KMKSZ-hez kell fordulniuk, és a KMKSZ – állítja a cikk és a benne megszólalók – ezt gyakran megtagadja, illetve az igénylők számára megalázó feltételekhez köti. Kétségtelen, hogy a KMKSZ visszaél monopolhelyzetével, de itt Beregszászban tudunk igen sok konkrét ellenpéldáról, és egyáltalán nem mondható, hogy az UMDSZ-től a magyar kormány teljesen alaptalanul vette el a jogot. Bizony, voltak visszaélések. A cikk éppen ezért torzít, egyoldalúan és a KMKSZ iránt rosszindulattal mutatja be a helyzetet. Érthető: a szerző aktív UMDSZ-es, tagja az országos tanácsnak és főszerkesztő-helyettese az UMDSZ szócsövéül szolgáló lapnak (Kárpáti Igaz Szó).

Baráti körömben általános vélekedés, hogy bár a Kovács Miklós vezette kulturális szövetség visszaél a Fidesz hatalomra jutásával kialakult kedvezményezett helyzetével, de ugyan ki ne tudná, hogy a szocialista vezetés idején viszont a Gajdos István elnöksége alatt álló UMDSZ húzott hasznot a saját kiemelt helyzetéből, s ki ne tudná azt is, hogy az elnök érdekszférájába nem-magyar üzleti és pártkapcsolatok is bőven beletartoznak.

Eddig a levél érdemi része. A magam részéről annyit fűznék hozzá, hogy a két szervezet a saját szemétdombnyi hatalma gyakorlásában és az anyagi haszonelvűség érvényesítésében egyaránt önérdekűen működik. Ha az UMDSZ mégis szimpatikusabb egy fokkal, az csak azért van, mert a ukrajnai üzleti és pártérdekekkel való összefonódást még mindig bocsánatosabb bűnnek gondolom, mint a KMKSZ működését jellemző magyarkodó populista demagógiát és ideológiai alapú diszkriminációt.

Frissítés, 2016

Az eredeti cikk linkelve volt, hogy érthető legyen a komment. A 168 óra honlapján azóta elérhetetlenné vált, de a webarchívumból sikerült kibányásznom:

Ukrajnai magyarok

Ki a magyar Kárpátalján?

A budapesti kormány megfosztotta az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség több mint húszezres tagságát a kedvezményes anyaországi vízumszerzés lehetőségétől. Az intézkedés óta több mint egy év telt el, az akkor hangoztatott vádakból semmi nem bizonyosodott be. DUNDA GYÖRGY ungvári tudósítása.
Még tavaly júniusban kezdődött a magyarigazolvány-kiadással kapcsolatos vizsgálat Kárpátalján, s arra hivatkozva mindenfajta magyar–magyar kapcsolattartási program koordinálását megvonták az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetségtől (UMDSZ), és átadták a jelenlegi budapesti kormány kizárólagos partnerének, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetségnek (KMKSZ). Köztük a támogatói nyilatkozat vagy – ahogy itt nevezik – garancialevél kiadásának jogát.

A garancialevél lényege: aki ilyennel rendelkezik, könnyített eljárásban juthat schengeni vízumhoz, sőt, a díját is visszatérítik. Máskülönben csak meghívólevéllel lehet anyaországi beutazási engedélyhez jutni, ami azon túl, hogy roppant hosszú és nehézkes folyamat, mindennel együtt – meghívó, biztosítás, vízumilleték – harmincezer forintnak megfelelő összegbe is belekerül, márpedig ez jócskán meghaladja az ukrajnai minimálbért.

– Szervezetünket olyan vádak alapján próbálják ellehetetleníteni, amelyekből semmi sem igazolódott be – hangsúlyozza Zubánics László.
Az UMDSZ Nemzeti Tanácsának elnöke szerint megállapítását alátámasztja az a tény, hogy titkosították a Külügyminisztérium által elrendelt vizsgálat eredményeit. Abba még a megvádolt fél sem nyerhet betekintést.

– A magyar kormány illetékeseinek szájából olyan abszurd kijelentések is elhangzottak, hogy az UMDSZ tízezer magyarigazolványt játszott a „donecki maffia” kezére! Valójában a tízezer az kettő, ráadásul a kivételezett helyzetben lévő KMKSZ sokkal több dokumentumot juttatott Kárpátalja határain túlra – összegez Zubánics.
Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes és Németh Zsolt külügyi államtitkár legfőbb vádja az volt, hogy az UMDSZ miatt az arra jogosultak számánál többen jutottak hozzá az okmányhoz. Ezzel szemben tény: az UMDSZ hat év alatt, 2004 és 2010 között csak 43 ezer okmány kiadásában járt közbe, míg a KMKSZ a státustörvény 2001-es életbelépése után az első években 112 ezret bocsátott ki.

Zubánics László azt sem érti, hogy a magyar kormányhivatalnokok szándékosan csúsztatnak, vagy nincsenek tisztában az első Fidesz-kormány idején elfogadott státustörvényben foglaltakkal. Folyamatosan azt nyilatkozzák, hogy Kárpátalján meghaladta a 160 ezret a magyarigazolványok száma, miközben a 2001-es népszámlálás szerint csak 156 ezren élnek magyarok Ukrajnában, s hozzáteszik, eleve csak a 14 évnél idősebbek juthatnak ilyen okmányhoz. Ezzel szemben az igazság az, hogy születés után rögtön igényelhető az okmány, s nagyon sok szülő kérvényezi is csemetéjének.

Ráadásul a 2001-ben és 2002-ben kiadott igazolványok öt év múltán lejártak, s miután csak nemrégiben lett életre szóló a magyarigazolvány, 2006-ben és 2007-ben tömegek álltak sorba új igazolványért. Azok is lecserélték, akik időközben férjhez mentek, nevet változtattak, vagy egyszerűen csak az igénybe vett vasúti utazási kedvezmények miatt betelt az okmányuk. A központi nyilvántartó rendszer viszont csupán az összesített igazolványszámot tartja nyilván, miközben a fenti okokból több tízezerre tehető az átfedés. Csakhogy az UMDSZ argumentumait egyszerűen nem hajlandók meghallgatni.


ukrajna, kárpátaljai magyarság, vízumköteles kárpátalja, nemzeti vízum szerzés, határon túli magyarok, kettős állampolgárság kárpátalján, kedvezményes honosítás, közélet, politika, köztér, magyar kisebbség, nemzetpolitika

Más:

Sólyom László Kárpátalján

(MTI-Stop) Egy nemzetnek ahhoz, hogy fennmaradhasson, intézményekre van szüksége, teljes társadalmat kell képeznie, s különösen fontos ez azoknak a nemzetrészeknek az esetében, amelyek Magyarország határain kívülre kerültek – mondta Sólyom László Beregszászon, a Szent István-napi ünnepségen tartott ünnepi beszédében.

Az egynapos kárpátaljai látogatáson tartózkodó magyar államfő azt követően beszélt a beregszászi Szent Kereszt katolikus templom előtt álló Szent István-szobornál összegyűlt, több száz fős tömeg előtt, hogy a három történelmi egyház püspökeivel és vezetőivel együtt istentiszteleten vett részt. Beszédében a köztársasági elnök a többi között kiemelte: a határok változhatnak, a nemzet meg fog maradni, mert független a határoktól, amint azt az elmúlt nyolcvan év során több államalakulathoz tartozó Kárpátalja példája is mutatja. „Amíg magyarok akarunk maradni, legyünk bárhol, azok is fogunk maradni” – tette hozzá.

Sólyom László hangsúlyozta: a kisebbségek számára rendkívül fontos, hogy alkossanak intézményeket, és őrizzék meg a már meglévőket, mert az a kisebbség, amelyik csak a nyelvét tartja meg, nem tud fennmaradni. A Magyarországon kívül élő kisebbségek közül – mint mondta – csak azok tudnak megmaradni, amelyek teljes társadalmat képeznek, megvan az anyagi erejük, szellemi elitjük, vállalkozóik, intézményrendszerük, iskoláik, templomaik, politikai érdekvédelmi szervezeteik.

Ebből a szempontból Kárpátalja szerencsés helyzetben van, hiszen megvannak még a magyar iskolák, a templomok, működnek a politikai pártok, s a legfontosabb, hogy ezek megmaradjanak – mutatott rá a magyar államfő, aki az ukrajnai nemzetiségi iskolák ukránosítását célzó miniszteri rendeletre utalva kijelentette: a kétnyelvű iskola a nyelvvesztés iskolája. Emlékeztette a hallgatóságát, hogy a magyarság megmaradásának záloga a magyar iskolai oktatás megőrzése, ezért arra szólította fel a kárpátaljai magyarokat, őrizzék meg iskoláikat. Hangsúlyozta: mindent megtesz a magyar kormányzattal együtt a soron következő ukrán-magyar tárgyalásokon a – mint fogalmazott – nagy nehezen kivívott önálló magyar iskolarendszer megmaradása érdekében. Meg kell maradnia a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolának, hiszen a helyiek anyanyelvű egyetemi végzettséget szerezhetnek a falai között – hangoztatta a köztársasági elnök.

Az anyaország és a határain kívül élő kisebbségek kapcsolatáról szólva Sólyom László kiemelte, hogy a kapcsolattartás folyamatos és megszakíthatatlan, mert a magyar nemzet egységet alkot, függetlenül attól, hogy egyes részeit határok választják el egymástól. Hangsúlyozta közös stratégia kidolgozásának szükségességét a magyarság jövőjének biztosítása érdekében. Emlékeztetett arra, hogy Magyarország támogatja Ukrajna euroatlanti törekvéseit, ami javíthatja a kárpátaljai magyarság helyzetét, és napirenden fogja tartani a kisebbségi jogok betartásának kérdését Brüsszelben.

Kárpátaljai látogatásának legfontosabb üzeneteként a köztársasági elnök hangsúlyozta: „Ne legyünk kicsinyhitűek, legyen olyan öntudatunk, küldetéstudatunk, mint Szent Istvánnak volt, és akkor biztosak lehetünk abban, hogy száz, ötszáz vagy ezer év múlva is itt maradunk, ahol szent királyunk kora óta mindig is voltunk”.

Sólyom László beregszászi tartózkodása során felavatta, majd megtekintette a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola felújított, 1700 négyzetméter alapterületű épületszárnyát, amelyhez a költségek több mint felét az Apáczai Alapítvány biztosította.

A főiskolán tartott ünnepi fogadáson a köztársasági elnök kötetlen megbeszéléseket folytatott a kárpátaljai magyar szervezetek, egyházak vezetővel és közéleti személyiségekkel. Sólyom László a kora esti órákban visszautazott Budapestre.


(FH-HírTV): Felavatta a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Tanárképző Főiskola új szárnyát Sólyom László kedden Beregszászon. A köztársasági elnök beszédében elmondta: bár a kárpátaljai magyar oktatás veszélyben van, a maga részéről mindent megtesz, hogy az ne szenvedjen csorbát.

Sólyom László köztársasági elnök a Szent István-napi ünnepségek alkalmából látogatott a kárpátaljai Beregszászra. Az államfőt Gajdos István polgármester fogadta, aki egy helyi tradícionális szőttest nyújtott át ajándékul, majd rövid városnézésre kisérte el Sólyom Lászlót. Ezután ökumenikus istentiszteleten vettek részt a helyi katolikus templomban, az eseményen jelen voltak a katolikus, a református és a görögkatolikus egyházak képviselői is.

A program hivatalos részében ezután Sólyom László a himnuszok elhangzása után beszédben méltatta az első magyar király munkásságát. „Ha a mai ünnep lényege a múltunk felidézése, az azt jelenti, hogy nemzetünknek múltja, és ezzel együtt öröksége van, és ezt az örökséget kell nekünk átmenteni a jelenbe” – mondta az államfő. A köztársasági elnök hangsúlyozta a nemzet egységének fontosságát, amit – tette hozzá – „ez a mai ünnep is szemléltet, hiszen erről a világon minden magyar megemlékezik”. A Szent Istvánnak köszönhetően létrejött egyház által a magyarság túlélte a történelem viharait, nem tűnt el Európa színteréről, hanem szerves részévé vált – jelentette ki az államfő.

Sólyom László elmondta: a kárpátaljai magyar oktatást komoly veszély fenyegeti, és a maga részéről mindent megtesz, hogy az ne szenvedjen csorbát – utalva arra, hogy az új ukrán közoktatási törvény valamennyi iskolát kéttannyelvűvé tesz. Kijev célja ugyanis az, hogy a kisebbségek jobban elsajátítsák az államnyelvet.

Az államfő ezután megkoszorúzta a Szent István szobrot, majd kíséretével átsétált a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Tanárképző Főiskolába, ahol a vezetők és a tanári kar jelenlétében felavatta az épület, következő tanévre elkészült új szárnyát. Sólyom itt tartott rövid beszédében kijelentette, hogy az intézmény a kárpátaljai magyar oktatás alapvető szellemi központja, amely évről-évre gyarapszik, elsősorban a magyarországi közalapítványok, önkormányzatok és magánszemélyek segítségével, amelyért külön köszönetet mondott a köztársasági elnök.


2008.08.21:

(Kárpáti Igaz Szó)

A Szent István-i gondolatot hozta Beregszászba az elnök

Beregszászban a római katolikus templom kertjében áll Szent István mellszobra. Az egyik legbecsesebb köztéri emlékmű ez, amelyre féltőn tekintünk. Minden évben megemlékezést tartanak itt. Idén sem volt ez másként. Augusztus 19-én, az ünnep előnapján Sólyom László, a Magyar Köztársaság elnöke is Beregszászba érkezett, hogy együtt legyen a kárpátaljai magyarokkal.

A Magyar Köztársaság elnökét és kíséretét Gajdos István polgármester, az UMDSZ elnöke fogadta. A delegáció a polgármesteri hivatalból a Szentkereszt Római Katolikus templomba ment, ahol a három történelmi egyház püspökei és vezetői részvételével celebráltak ünnepi szent misét.

Az ünnepség a templomkertben folytatódott a Credo Verséneklő együttes műsorával.

A megjelenteket – köztük Bársony Andrást, a Magyar Köztársaság ukrajnai nagykövetét, Sziklavári Vilmost, a Magyar Köztársaság ungvári főkonzulját, Bacskai Józsefet, a Magyar Köztársaság beregszászi főkonzulját, Mihajlo Popovicsot, a Kárpátaljai Megyei Állami Közigazgatás elnökhelyettesét, Brenzovics Lászlót, a Kárpátaljai Megyei Tanács elnökhelyettesét, Gajdos Istvánt, Beregszász polgármesterét, az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség elnökét, Kovács Miklóst, a KMKSZ elnökét, valamint a történelmi egyházak vezetőit – Zubánics László, az UMDSZ Országos Tanácsának elnöke köszöntötte.

Az ünnepi beszédet Sólyom László mondta. A Magyar Köztársaság elnöke kihangsúlyozta: minden ünnepnek az a lényege, hogy mi, magyarok együtt vagyunk. Hiszen, ha ünnepelünk, akkor általában felidézünk egy régen élt személyt, vagy történelmi eseményt, és újra átéljük azt, hogy Ő mi vagyunk, és örülünk annak, hogy Ő a mi szentünk, a mi királyunk, s hogy megmaradtunk.

– A nemzet a holtak, az élők és a még meg nem születettek egysége. Ilyen a magyar nemzet is. Ne engedjük el se a múltunkat, se a jövőnket. Éppen ez az értelme annak, hogy ma Szent Istvánt ünnepeljük itt közösen. Azt az embert, aki nagy tetteket hajtott végre, egy egészen más népet hagyott maga után, mint amikor elkezdte uralkodását. Egyetemes király volt. A Kárpát-medence egész népét összefogta, mindkét egyháznak a szentje lett. Nekünk meg kell erősödnünk az ő példáján – hangsúlyozta Sólyom László.

A Magyar Köztársaság elnöke beszédében kiemelten szólt az elszakadt nemzetrészekről. Mint mondta, a határok változhatnak, de a magyar nemzet határoktól függetlenül is meg tud maradni. Ám egy nemzetiségnek ahhoz, hogy fennmaradhasson, intézményekre van szüksége. Különösen fontos ez azoknak a nemzetrészeknek, amelyek Magyarország határain kívül rekedtek. Az elnök arra biztatta a kárpátaljaiakat, hogy alkossanak intézményeket, és őrizzék meg a már meglévőket.

– Az a Magyarországon kívül élő kisebbség tud fennmaradni, az tud megmaradni magyarnak, amely teljes társadalmat képez. Kárpátalja ebből a szempontból szerencsés helyzetben van, hiszen megvannak még a magyar iskolák, a templomok. Jól tudjuk, hogy a magyar iskolákat milyen veszély fenyegeti. Tapasztalhatjuk számtalan helyen, más határon kívüli közösségeknél, hogy a kétnyelvű iskola az anyanyelv elvesztésének az iskolája. Éppen ezért arra kérem Önöket, hogy küldjék magyar iskolákba gyermekeiket, őrizzék meg a magyar iskolákat. Én mindent megteszek minden tárgyaláson, a magyar kormány mindent megtesz a legközelebbi üléseken is, a vegyesbizottsági üléseken is, hogy ne engedjünk abból, hogy a magyar iskolarendszer megmaradjon – mondta Sólyom László.

A legutóbbi alkotmányreformmal megszűnt az a lehetőség, hogy egyéni képviselőket lehessen választani. Az elnök elmondta, hogy Magyarország azon fog munkálkodni, hogy a magyarokhoz hasonló kis nemzetiségek jelöltjei is átléphessék a parlamenti küszöböt, valamilyen lehetőséget kapjanak az országos parlamenti képviseletre. Az anyaország és az országon kívüli magyar nemzetrészek közötti kapcsolattartásról Sólyom László elmondta: ő soha nem használja azt a kifejezést, hogy határon túli kisebbségek.

– A magyar nemzet egységet alkot: egy része a határokon belül, egy másik pedig a határokon kívül él, de ez a kapcsolat folyamatos és megszakíthatatlan.

Az ünnepség Szent István király mellszobrának megkoszorúzásával és a Szózat eléneklésével ért véget.

A delegáció ezt követően a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolába látogatott, ahol Sólyom László felavatta az elkészült új szárnyat.

A tanintézmény könyvtárában megtartott sajtótájékoztatón Sólyom László kiemelten szólt a kárpátaljai magyar nyelvű oktatás nehézségeiről.

– Pillanatnyilag úgy néz ki, hogy minden szinten van magyar nyelvű oktatás: az elemi iskolától megkezdve a főiskolai szintig. Ám a legújabb ukrán rendelet szerint a tanintézeteket magyar tannyelvűből kéttannyelvűvé alakítják át. Márpedig a kétnyelvű iskola a nyelvvesztés iskolája. Bármennyire megértem azt, hogy a szülő úgy gondolja, jobb lesz a gyerekének az ukrán iskolában, ez a folyamat a későbbiekben megállíthatatlan. Éppen ezért Magyarország hivatalosan is ragaszkodik ahhoz, hogy az anyanyelvi oktatás megmaradjon. Az biztos, hogy a határokon túl élőknek meg kell tanulniuk az államnyelvet, hiszen a nélkül nem tudnak integrálódni az adott társadalomba. De ezt megfelelő módszerekkel, idegen nyelvként kell megtanítani. Nagyon remélem, hogy sikerül előrelépést elérni e téren – mondta a Magyar Köztársaság elnöke.

Hegedűs Csilla


Kárpátalja lap, 2008. aug. 22.:

Sólyom László Beregszászban ünnepelt

Iskoláink megőrzésére, kitartásra buzdított Sólyom László magyar köztársasági elnök, aki kedden Beregszászban részt vett a helyi magyarság Szent István-napi ünnepségén, majd felavatta a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola új épületszárnyát.

Sólyom László a kora délutáni órákban érkezett Beregszászba, ahol a megye és a város vezetői fogadták. A magyar államfő, kísérete és vendéglátói gyalog tették meg a néhány perces utat a polgármesteri hivataltól a Szent Kereszt római katolikus templomig, ahol a három történelmi egyház püspökeivel és vezetőivel együtt istentiszteleten vettek részt. Ezt követően a templom előtt álló Szent István-szobornál rövid ünnepségre került sor, ahol a magyar köztársasági elnök mondott beszédet.

Az államfő a többi között kiemelte: a határok változhatnak, a nemzet meg fog maradni, mert független a határoktól, amint azt az elmúlt nyolcvan év során több államalakulathoz tartozó Kárpátalja példája is mutatja. „Amíg magyarok akarunk maradni, legyünk bárhol, azok is fogunk maradni” – tette hozzá.

Sólyom László hangsúlyozta: a kisebbségek számára rendkívül fontos, hogy intézményeket alkossanak, és őrizzék meg a már meglévőket, mert az a kisebbség, amelyik csak a nyelvét tartja meg, nem tud fennmaradni. Mint mondta, a Magyarországon kívül élő kisebbségek közül csak azok tudnak megmaradni, amelyek teljes társadalmat képeznek, megvan az anyagi erejük, szellemi elitjük, vállalkozóik, intézményrendszerük, iskoláik, templomaik, politikai érdekvédelmi szervezeteik.

Ebből a szempontból Kárpátalja szerencsés helyzetben van, hiszen megvannak még a magyar iskolák, a templomok, működnek a politikai pártok, s a legfontosabb, hogy ezek megmaradjanak – mutatott rá a magyar államfő, aki az ukrajnai nemzetiségi iskolák ukránosítását célzó miniszteri rendeletre utalva kijelentette: a kétnyelvű iskola a nyelvvesztés iskolája. Emlékeztette a hallgatóságát, hogy a magyarság megmaradásának záloga a magyar iskolai oktatás megőrzése, ezért arra szólította fel a kárpátaljai magyarokat, őrizzék meg iskoláikat. Hangsúlyozta: mindent megtesz a magyar kormányzattal együtt a soron következő ukrán–magyar tárgyalásokon a – mint fogalmazott – nagy nehezen kivívott önálló magyar iskolarendszer megmaradása érdekében.

Az anyaország és a határain kívül élő kisebbségek kapcsolatáról szólva Sólyom László kiemelte, hogy a kapcsolattartás folyamatos és megszakíthatatlan, mert a magyar nemzet egységet alkot, függetlenül attól, hogy egyes részeit határok választják el egymástól. A szónok közös stratégia kidolgozásának szükségességét hangsúlyozta a magyarság jövőjének biztosítása érdekében. Emlékeztetett arra, hogy Magyarország támogatja Ukrajna euroatlanti törekvéseit, ami javíthatja a kárpátaljai magyarság helyzetét, és napirenden fogja tartani a kisebbségi jogok betartásának kérdését Brüsszelben.

Kárpátaljai látogatásának legfontosabb üzeneteként a köztársasági elnök hangsúlyozta: „Ne legyünk kicsinyhitűek, legyen olyan öntudatunk, küldetéstudatunk, mint Szent Istvánnak volt, és akkor biztosak lehetünk abban, hogy száz, ötszáz vagy ezer év múlva is itt maradunk, ahol szent királyunk kora óta mindig is voltunk.”

Sólyom László ezek után a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolára látogatott, ahol felavatta annak felújított, 1700 négyzetméter alapterületű épületszárnyát, amelyhez a költségek több mint felét az Apáczai Közalapítvány biztosította.

„Öt évvel ezelőtt, amikor elkezdtük ezt a programot, magam sem gondoltam, hogy ennyien csatlakoznak hozzá” – hangoztatta a megjelenteket köszöntve dr. Orosz Ildikó. A főiskola elnöke elmondta, hogy az évek során 142 támogatója volt az oktatási intézménynek, köztük 76 önkormányzat, három közalapítvány, valamint számos szövetség, egyesület, vállalat és magánszemély.

A köztársasági elnök beszédében annak fontosságát emelte ki, hogy egy kisebbségi sorsba jutott nemzetrésznek legyen saját értelmisége, legyenek olyan intézményei, mint az anyanyelvű iskoláztatás az alapoktól egészen a tudományos fokozat megszerzéséig. A főiskola új épületszárnyának átadása nagyon nagy lépés előre ezen a téren, hangsúlyozta. Rámutatott: a határon túli magyarság felsőoktatási intézményeinek versenyképesnek kell lenniük színvonalukat tekintve. Emlékeztetett, hogy a régi magyar iskolák sem a puszta létükkel váltak a nemzeti örökség részévé, hanem azáltal, hogy kik tanultak, kik oktattak ott. A magyar köztársasági elnök köszönetet mondott a beregszászi főiskola minden támogatójának, mivel – mint fogalmazott – „tudjuk, hogy ez az iskola nem tudta elérni azt, hogy ukrán állami támogatásban részesüljön”.

Sólyom László ezt követően Stark Ferenccel, az Apáczai Közalapítvány elnökével átvágta az új épületrész átadását jelképező nemzetiszín szalagot. Az épületre ezután Zán Fábián László, a Kárpátaljai Református Egyházkerület püspöke kért áldást, és Majnek Antal, a munkácsi római katolikus egyházmegye püspöke szentelte meg a megújult falakat.

A továbbiakban Sólyom László vendéglátói kíséretében megtekintette a főiskolát, kötetlen megbeszélést folytatott a kárpátaljai magyar társadalmi szervezetek és pártok, valamint a történelmi egyházak vezetőivel, végül részt vett azon az ünnepi fogadáson, amelyet Bársony András kijevi magyar nagykövet adott a főiskolán augusztus 20., nemzeti ünnepünk tiszteletére.

Sólyom László a kora esti órákban visszautazott Budapestre. (Kárpátalja/MTI)

Magyarellenes tüntetés Ungváron

Kárpátalja. A hírügynökségek és a fontosabb sajtóorgánumok szinte mindegyike hírt adott a tegnapi ungvári magyar- és ruszinellenes tüntetésről.

Frissítés: az alábbi szövegeken aktuális linkek tették lehetővé a részletesebb tájékozódást, de ezek már nem működnek. Amikor az eredeti blogbejegyzést a NolBlog rendszeréből importáltam a jelen webhelyre, igyekeztem kijavítani vagy törölni a hibás hivatkozásokat, így azokat is, amelyek a magyarellenes ungvári tüntetés aktuális híranyagához vezettek 2008-ban.

A Duna-televízió tudósítása
„Ki a magyar imperialistákkal”

Verbális háború
Félkész emlékműért nem megy Ukrajnába Sólyom

Szólj hozzá! – Magyarellenes tüntetés Ungváron – tüntettek a szélsőségesek a magyarok és ruszinok ellen Kárpátalján – Ukrajna.

Leniniáda

Balla D. Károly

Leniniáda. Egy  Lenin-vers története

I.

Számomra soha nem okozott nehézséget szembenézni korábbi, 10, 20 vagy akár 30 évvel ezelőtti önmagammal. Mindig is igyekeztem tudatosítani kicsi és súlyos hibáimat, apróbb és nagyobb tévedéseimet, piszlicsáré vagy „végzetes” mulasztásaimat egyaránt. Magamat elemezve így nagyjából pontosan tudom, ballépéseim, netán bűneim közül melyek azok, amelyeken a) leginkább mosolyognom lehet és kell, magamat is kikacagva; amelyekkel b) érdemes komolyan szembenéznem, lehet okulnom, érvényes tanulságokat levonnom belőlük, és – ez fontos – emlékeztetőként időről időre felidéznem őket; illetve c) mi az, ami fájdalmas „örökségként”, lelkiismereti problémaként elevenen él bennem úgy, hogy valószínűleg soha nem vethetem ki magamból. E között a három kategória között én elég jól érzem a különbséget, és bizony nem vagyok hajlandó álmatlanul forgolódni amiatt, ami megmosolyogni való; és ellenkezőleg, nem intézem el egy legyintéssel azt, ami erkölcsi teherként nehezedik rám és ekként kell vállalnom.

Bármennyire is igyekszem, és bármennyire is lehetett annak idején fontos, akár életbe vágó dolog sokak szemében: én komszomol-múltamat nem tudom komolyan venni. Iskolai titkár-helyettesi rangig vittem, ott ültem minden kedden a bizottságban, részt vettem a mozgalmi életben, faliújságot szerkesztettem, vörös nyomolvasó voltam, és jó mozgalmárhoz méltóan buzgó pártos cikkeket és dolgozatokat írtam – mindezt akkor gyermeteg komolykodással és léha könnyelműséggel. Később, fizikus koromban, bár másutt dolgoztam, az egyetemi laborban nem állandó, hanem szerződéses munkán voltam, így, mint a József Attila Irodalmi Stúdió akkor már oszlopos tagja, a Kárpáti Igaz Szó komszomolszervezetéhez tartoztam, ami hol tényleges, hol inkább formális tagságot jelentett. Megmaradtam ebben a szervezetben akkor is, amikor – már filológusként – lett állandó munkahelyem a Tankönyvkiadónál, sőt, D. M. ottani kollégám is ugyanide csatlakozott egyetemi tanulmányai végeztével, szintén az irodalmi stúdió okán. A komszomolszervezet egyébként nem is jött rosszul nekünk akkor, amikor az idős párttagok és szerkesztők felügyelete alól a Stúdió vezetését mi fiatalok vettük át; akkor a szerkesztőségi komszomolszervezet – M. K.-val az élen, aki párttagként látta el a titkári teendőket – vállalt felelősséget azért, hogy helyes úton járva irodalmárkodjunk. Nem sokkal ezután szerencsére kiöregedtem a komszomolból, és apám kifejezett kívánsága és nyomása ellenére a Kommunista Pártba, több mai mélykeresztény-nagymagyar kollégámtól eltérően, nem léptem be.

Holott – és ez már komolyabb dolog – én elég sokáig komolyan hittem a szocializmus eszméiben, és akár azt is ki merem jelenteni, hogy szovjet hazafinak éreztem magam. 17-18 éves koromig bizonyosan, és talán még azután is, bár egyre több fenntartással. Úgy gondoltam, az eszmék helyesek, az elvek jók, követendők, csak érvényt kellene szerezni nekik, mert a gyakorlatban valahogy minden, ami szép és tiszta, eltorzul. A társadalmi egyenlőség és igazságosság, a lenini nemzetiségi politika (ebben a nemzetiségek önrendelkezési joga), az állam elhalása, a pénz megszűnése, a ’mindenkitől képessége és mindenkinek szükségléte szerint’ elve, a nemzetközi szolidaritás, az internacionalizmus és a világbéke gondolata – stb. – mind-mind csupa olyasmi, amiben tudtam hinni, és csak lassan, fokozatosan ébredtem rá, hogy annak a társadalomnak a keretein belül, amelyben élek, mindezek teljességgel megvalósíthatatlanok.

Mai szemmel belátom, megengedhetetlenül sokáig voltam naiv, és olyan mértékben fogadtam el egy alapvetően igazságtalan és hazug rendszer létezését, sőt, olyan mértékben azonosultam vele, hogy ez semmiképpen nem vet jó fényt rám, s ha tetszik: örök bélyeg rajtam. Ugyanakkor mindezeknek a felismerése tett azzá, aki ma vagyok, így váltam előbb gyanakvóvá, később elutasítóvá mindenféle hatalmi struktúrával és ideologikus felépítménnyel szemben. Az akkoriakból levont tapasztalatok óvtak meg attól, hogy ne essem át a ló túlsó oldalára, s ne dőljek be az oly gyorsan kialakuló és terjeszkedő nemzeti-keresztény kurzusnak. Bár a rendszerváltó években a középponton túllendülő inga mozgását utánozva megindultam ebbe az irányba, de idejében, szinte Antall József első miniszterelnöki megszólalása pillanatában megéreztem-megértettem, hogy az effajta elkötelezettség ugyanúgy béklyója a szabad gondolkodásnak, a kritikus szemlélődésnek és a szellemi szuverenitásnak, mint bármi másfajta beágyazottság. Innen persze még nem vezetett egyenes út tényleges függetlenségemig: több kötöttségbe és kötelezettségbe is belebonyolódtam, de egyikbe sem olyan mértékben, hogy fokozatosan le ne tudtam volna fejteni magamról valamennyit. Ez nyilván nem sikerül, ha nincs ott tanulságul a saját múltam.

De kicsit visszatérve a 70-es évekhez. Több helyütt leírtam, hogy első kötetem megjelenéséig (1979) én az irodalmat egyáltalán nem vettem komolyan: nem véletlenül akartam (ugyancsak a szülői kívánalommal szembeszállva) mindenáron fizikus lenni: a versírást hobbinak, mulatságnak, kedvtelésnek tartottam, és húszéves koromra összeírtam két vastag mappát megtöltő nagy számú borzalmas zengeményt. Akkori opuszaimat fel-felkacagva, fejemet csóválva olvasom, végül önmagam iránti elnéző mosollyal zárom be az irattartókat. Hogy megírtam ezeket a verseket, az tehát leginkább nevetség tárgya számomra; ám hogy sok közülük meg is jelent, az már komolyabb dolog, érdemes rajta elgondolkozni: hogyan történt, miért történt, mire figyelmeztet; okulhatok-e belőle; minek kellett volna ellenállnom, mivel szegülhettem volna szembe. Nos, ezeket az önvizsgálatokat én elvégeztem, és arra jutottam, hogy semmiképpen nem lett volna szabad a zsengéimet publikálni. Hogy mégis hagytam magam – apai ösztönzésre – „belesodródni”, az kétség kívül nagy hiba volt. Miután azonban ezt a tanulságot levontam, újra inkább a dolog humoros részét látom, és öniróniával kezelem akkori írásaimat. Egy szerény évforduló kapcsán például megírtam első publikációm mulatságos történetét a Teraszon: LÁSD. Amikor pedig 1999-es válogatott kötetem bemutatója volt Bp-en, azzal szórakoztattam hallgatóságomat, hogy felolvastam azokból a versekből, amelyek garantáltan nem tartoznak válogatottjaim közé, meg sem lett volna szabad írnom őket. (A közönség egy része nem vette ezt a lapot…)

Tehát: pontosan tudom, hogy a hetvenes években közreadott verseim nagy többségére egyáltalán nem lehetek büszke, de nem gondolom, hogy szégyenemben világgá kellene bujdosni miattuk. Egy kis részüknek a tematikája, felfogása „túlságosan szovjet”: nagyon is proletkultos, szocreálos, propagandisztikus eresztések ezek; nagyobbik részükkel ilyen baj nincsen: „csak” művészileg gyengék; és egy egész kis hányaduk még ma is vállalható. Ez húszéves koromig (1977) bezárólag feltétlenül érvényes. Ellenben 78-79-ben egészen tűrhető gondolati és némileg szürrealista-neoavantgard verseim is születtek (pl. a Vízió, a Bemutatkozás, a Három másodpercem, az Utólag, a Csontváry, a Vihar, a Hever egymáson a világ stb,), ezek azonban sajnos nem 1979-es első, hanem nagyrészt második kötetembe kerültek bele, annak szinte törzsanyagát képezik. Az elsőből azért maradtak ki, mert vagy óvatosságom, öncenzúrám hagyatta ki őket (elsőkötetes költő ne nagyon ugráljon, inkább legyen vonalas), vagy a szerkesztői és lektori éberség pécézte ki. Vagy pedig már akkor íródtak, amikor a kézirat a hosszú átfutási idejét töltötte a kiadóban, így aztán ezeknek az elég jó verseknek öt-hat évet kellett várniuk a második, 1984-es kötetemig. Pedig kevesebb pirulásra lenne okom, ha a Beton és vas, az Űrhajósok meg a Versekből piramist és számos hasonló helyett ezek jelentek volna meg. „Szovjet” verseket tehát én késő-kamasz komszomolista magatartásomból kifolyólag, részben privát hülyeségből, naivitásból és komolytalanságból, részben atyai javaslatra, részben nyilvánvaló megfelelni akarásból írtam, no meg bevallhatóan azért, hogy révükön más verseimet is nyilvánosságra hozhassam. (Több vers publikálása esetén elvárás volt, hogy legyen közte „tematikus” is.) A nyolcvanas években már erősen tartózkodtam az ilyesmitől, s bár újságban vagy a Kárpáti Kalendáriumban még első kötetem megjelenése után is publikáltam ilyesmiket (főleg korábban születetteket), ám 1984-es kötetembe már alig került be néhány belőlük, és még ezek is többnyire „csalások”: az egészen másról szóló, egyébként nehezen közölhető „pesszimista” verseket jól el lehetett sózni megtévesztő címek vagy alcímek alatt: Vers Dél-Afrikába, Pablo Neruda utolsó verse, Jose Marti a száműzetésben stb. (No, ezek a rettenetes csalások is inkább csak mosolyra érdemesek még akkor is, ha egy megszállott kritikusom elszánt szigorral tartja nyilván, mely versem mely címét, alcímét, ajánlását merészeltem utóbb megváltoztatni. Én tudom, hogy ezek az eredeti állapot visszaállítását szolgálták, azaz utólag az arra érdemesről levettem az álruhát.)

No, és akkor az a bizonyos Lenin-vers.

II.

Ezt a történetet még soha le nem írtam, és szóban is nagyon kevesekkel osztottam meg. S hogy miért? Mert nem akartam önigazolást, magyarázkodást, mentő körülményeket. Megírtam a Lenin-versemet, megjelent – s bár ezerszer megbántam, mégsem akartam kitérni az elől, hogy a fejemre olvassák: magam is szembesülni kívántam vele. Ezért válogattattam be a magam-kiadta 2002-es UngBereg-antológia „Így írtunk mi” rovatába: szolgáljon számomra is elrettentő mementóul. (Utóbbira antológia-válogatásra még visszatérek.)

Egyébként a minap családi körben is felelevenedett az eset. Apám elfogódott hangon, szinte párás szemmel ecsetelte, milyen jó ember volt az akkori megyei ideológiai párttitkár. Számos erénye között felhozta: nem csinált világra szóló botrányt a Lenin-versemből, nem tett minket lehetetlenné, nem szólt senkinek, csak neki, apámnak, hogy házon belül intézze el a dolgot. Erre én a közismert Lenin-anekdotával válaszoltam: a Vezér sétált a parkban, amikor focizó gyerekek eltalálták a labdájukkal. A jóságos Lenin pedig visszarúgta nekik a labdát. Holott le is lövethette volna őket.

Most könnyű ezt mondanom, de akkor, húszévesen, 77-ben persze én sem így fogtam fel a dolgot, mi tagadás, meg voltam szeppenve alaposan.

No, de térjek a lényegre. A NOSZF 60. évfordulójára rendezett hatalmas felhajtás megfeküdte a gyomromat. A „létező szocializmus” nyakig ült a pangásban, az üzletek kongtak, és eközben minden korábbinál nagyobb ünneplés folyt. Mindebben számomra a Leninre való állandó hivatkozás, utalgatás volt a legvisszatetszőbb, úgy éreztem, amit megélek, az nem az ő eszméinek a megvalósulása. Visszatetsző volt számomra ez a kultusz, amelyből kiéreztem, azért akkora, hogy a Brezsnyevé is hasonló lehessen. A lenini eszmék akkor, húszévesen, számomra még tiszták és sérthetetlenek voltak, és ez az egész csinnadratta, úgy éreztem, mérhetetlen ellentmondásban van az ő személyével és valódi szellemi hagyatékával. A november hetediki felvonuláson torkig lettem az egésszel, és pár napra rá megírtam Lenin című, Ünneprontás alcímű versemet: őszintén azt, amit akkor gondoltam és éreztem. És persze meg sem fordult a fejemben, hogy ezt publikáljam, tudtam, hogy úgy sem menne át a szűrőn. Ilyen Lenin-vers csak bajt hozna rám meg arra is, aki leközölné. De mondom: a megjelentetés lehetősége igazából fel sem merült bennem.

Ellenben akkoriban két velem egykorú magyarországi leánnyal is komolyan leveleztem (apám budapesti és nyíregyházi kollégájának lányai). Őket többek között azzal is szórakoztattam, hogy minden új versemet elküldtem nekik, néha magába a levélbe belegépelve, néha külön lapon. Olykor levél sem volt a borítékban, csak pár új vers. Nos, akkor nagyjából egyszerre írtam Ildinek és Jutkának hosszú levelet, és más egyebekkel együtt mellékeltem a Lenint is. Gondolom, újragépeltem kedvükért a versgyűjtő mappámba tett eredeti alapján. Ezt az eredetit most előkerestem, kivettem a gyűjtőből, beszkenneltem. A kék golyóstollas javítások valószínűleg közvetlenül a gépelés után kerültek a lapra. A bal felső sarokba írt azonosítószám akkor, amikor év végén végigszámoztam opuszaimat. A piros betűs jegyzetek 1984-esek: második kötetem megjelenésekor teljes addigi anyagomat megrostáltam. Az NP azt jelenti: nem publikálható. A szöveg alatti bejegyzés: „Ebből a versből kishíján bajom lett. Változatát kénytelen volam az ÁZ-ben megjelentetni.” [ÁZ = Álmodj zenét, első kötetem, 1979].


(Az egyes oldalakra kattintva behívható a nagyobb, olvasható méretű másolat)

A verset én senki másnak el nem küldtem, oda nem adtam, esetleg néhány barátomnak mutathattam meg. Apám sem tudott róla.

Nem emlékszem pontosan, de úgy rémlik, elég hosszú idő telt el, talán egy vagy két hónap. Mígnem apám egyszer tombolva jött haza és rettenetesen leteremtett. Micsoda őrültséget csináltam, hogy tehettem ilyet: tönkre akarom tenni magamat meg őt is? Ha Szemenyuk akarná, most kitörhetné a nyakunkat.

Az történt, hogy az ideológiai titkár behívatta apámat és az orra alá dugta a versemet: hajtogatatlan hófehér papírra készített tiszta, szép gépelet volt. Eredetét a titkár nem árulta el (csak azt, hogy én írtam: de név nem volt rajta), apám nyilván nem is kérdezte, hogy miként jutottak hozzá. Itthon aztán számonkérte, miféle vers ez, és hogy kerülhetett a pártbizottság birtokába. Megmutattam a szöveget, és csak gondolkozás után jutott eszembe, hogyan kerülhetett ki a házból: elküldtem két barátnőmnek. (Mindketten meg is kapták, ezt utólag tisztáztam velük, és persze tőlük nem került máshová.)

Hogy figyelik a postánkat, azt nagyjából tudtuk. De hogy ennyire… és hogy az enyémet is…

Mai fejjel persze azt gondolom, hogy fel kellett volna háborodnom a levéltitok ilyen otromba megsértése miatt, meg ki kellett volna jelentenem, hogy a versem a lenini eszmék melletti hitvallás, a benne tetten érhető társadalomkritika pedig konstruktív szándékú, stb. Ehelyett megszeppentem, mert azt valóban nem akartam, hogy nekem vagy apámnak bajunk legyen egy ilyen „hülyeségből” (mondom: az irodalmat és a magam verselését 79 előtt egyáltalán nem tartottam komoly és fontos dolognak). Apám jól megmosta a fejemet, külön kaptam azért, hogy a „megafonok üvöltik neved”-et ráadásul a durvább „megafonokkal ugattatják neved”-re változtattam (hiszen a vers többi részébe végül is olyan nagyon nem lehetett belekötni). Különben a véleménye az volt, hogy az a gépelet, amit neki mutatott a titkár, nem minálunk, hanem Mo-n készült, vagyis a levelet nem itt, hanem ott fogta el a megfelelő hatóság, átadták az ittenieknek, azok meg nem találták annyira veszélyesnek, hogy foglalkozzanak vele, hát átadtak a pártbizottságnak. Kész szerencse, hogy Szemenyukhoz került. Ez számomra elég hihetetlenül hangzott, de apám állította, hogy olyan hófehér papírja még a KGB-nek sincsen, és olyan hibátlan tiszta gépeletet sem tudnának itt készíteni. No, bárhogy is, neki valamit mondania kell Szemenyuknak, persze azt mondja majd, hogy engem leteremtett, én szánom-bánom a dolgot, és jóváteszem egy igazi Lenin-verssel. Erre rábólintottam. Ez nyilván megalkuvás volt, de ott és akkor én nem éreztem annak, mert azt gondoltam: ha az egyik hülyeségemet egy másik hülyeséggel helyrehozhatom, akkor miért is ne.

De ezért teljesen más verset mégsem írtam, hanem áthangszereltem az eredetit. 79-es kötetemben így jelent meg:

Hát igen. Utólag olvasva minden más körülmény mellett még az is erősen zavar, hogy Ladányi Mihály-utanérzésnek hat. Az ő Lenin-versében ez szerepel: „Szavaidat gyűrt sapkaként / szorongatom szívem fölött, Lenin”; az én képem bizony eléggé hasonló, és talán nem is véletlenül: jól ismertem a „mintát”, iskolai ünnepségeken a nálam 3 évvel idősebb és nekem akkor nagyon tetsző B. Eszter számtalanszor elszavalta; ma is látom magam előtt huncut mosolyát és azt, ahogy a szemébe sütő napfényben hunyorog a iskolaudvaron a felsorakoztatott osztályok előtt.

Ennyi a történet.

És akkor még egy kör az UngBereg 2000 almanachról.

Amikor Kovács Imre Attila az ungvári egyetemre került vendégtanárként, hamar összebarátkoztunk. Ajánlottam neki, írjon a lapunkba. Szívesen, de miről: nem ismeri irodalmunkat. Hát… Kis gondolkozás után azt ajánlottam neki, mi lenne, ha alaposan végigolvasná a 60-as, 70-es, 80-as évek teljes verstermését és készítene az anyagról – a teljesen kívülálló szemével – egy összefoglaló értékelést. Talán itt lenne az ideje a szembenézésnek. Nos, KIA megtette, remek tanulmányt írt Thézeusz vagy Ikarosz? – Tűnődő jegyzetek a kárpátaljai magyar líra egynémely sajátosságáról címmel – amelyből, félő, költőink semmit sem tanultak. Külön és nagyon alaposan foglalkozik a Lenin-versekkel, elemzi, milyen alakban és milyen kontextusban jelenik meg szövegeinkben a Vezér. Keresi az okokat és következményeket is. Előbbiekről többek között ezt írja: „A kultúra, az irodalom (az anyanyelv) engedélyezése annak a tanulási, nevelődési, önképzési folyamatnak a kikötésével történhetett meg, amely az össz-szovjet kód átviteléhez szükséges médiumot látta a nemzeti nyelvben. Továbbá az irodalomcsinálásnak, s főleg a lírának el kellett ismernie azt a „felettes én”-t, amelyet egy mitologikus Lenin-képből kivonatoltak, s avattak egy naiv kommunista üdvtörténet spirituális, és mégis néven nevezhető instanciájává.” Újra azt kell mondanom, némi szomorúsággal: hát igen.

A tanulmány állításait azzal „támogattuk meg”, hogy Éva külön rovatba gyűjtötte össze a versillusztrációkat; egyébként az igen nagy kínálatból csak azokat, amelyek megjelenésének az antológia összeállításakor vagy megjelenésekor (1999 vagy 2000) kerek évfordulója volt. Így is parádés lett a leniniáda! Természetesen a magam Leninjét is beválogattattam a másokéi mellé. Nem tudom, ők mennyire néztek magukba. Lehet, hogy nálam jobban: egyikük talán ezért nem tud mostani verseiben meglenni a Jóisten nélkül, másikuk meg ezért lett annak az értékrendnek a buzgó védelmezője, amelyet Lenninnél élesebben senki sem ítélt el. Harmadszor is: hát igen. Mindenki másként vezekel.

2004, Ungvár

____________________
Repríz. Eredetileg megjelent az UngParty Manzárdon 2004-ben:
Leniniáda – 1
Leniniáda – 2


sms küldés – télikert – pirézblog

Bejuthat-e magyar képviselő az ukrán parlamentbe?

Könnyen előfordulhat, hogy a március végére kitűzött ukrajnai választások után, hosszú évtizedek óta először, az országos törvényhozásban nem lesz képviselője a kárpátaljai magyarságnak. Az új választási törvény szerint csak pártlistán lehet parlamenti mandátumot szerezni (egyénileg nem), a bejutási küszöb pedig 3 %. Nyilvánvaló, hogy a negyvenhétmilliós országban a kárpátaljai százötvenezer magyarnak semmi esélye arra, hogy saját párt révén juttasson be saját jelöltet. Mivel pedig a kárpátaljai magyarság köztudottan megosztott, és a két ellentábor, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség és az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség az idén külön-külön alapított pártot, így az esély már nemcsak hogy nem létező, hanem szinte negatív.

A bejutás lehetősége azonban elméletileg mégis fennáll, ha például valamelyik magyar párt belép valamely országos választási tömörülésbe, akkor közös listát állíthatnak; illetve magyar jelölteket közvetlenül is indíthatnak az ukrán pártok. Ha ezeken a listákon magyarjaink eléggé előkelő helyre kerülnének, akkor…

Nos, pártkoalíciós tárgyalásokról nem tudunk, ám a Kárpáti Igaz Szó december 8-i számában azt olvashattuk, hogy Kovács Miklós KMKSZ-elnököt a Viktor Juscsenko fémjelezte, a narancsos forradalomban győzedelmeskedő tömörülés egyik meghatározó ereje, a Nasa Ujrajina Népszövetség indítja – a 247. helyen. A lap saját számításaira, közvélemény-kutatásokra és szakértői véleményekre hagyatkozva megállapítja, hogy az adott politikai erő „legfeljebb 80–120 helyre számíthat a kijevi rádában”.

Az tehát, hogy Kovács Miklóst megkínálták a 247. hellyel, még gesztusnak is gyönge.

Felismerte ezt az érintett is, és nem kért a dicsőségből. Több lapban is megjelent a közlemény, miszerint „a KMKSZ Elnöksége a sajtóból értesült arról, hogy a Mi Ukrajnánk Népi Szövetség kongresszusa Kovács Miklóst, a KMKSZ elnökét jelölte a párt listáján az Ukrán Legfelsőbb Tanácsba. A jelölésről egyeztetésre nem került sor. A KMKSZ elnöke, egyetértésben az Elnökséggel, a Mi Ukrajnánk listájának 247. helyét nem fogadja el.” (Az ellentábor sajtója egyfelől kétli, hogy a nagy ukrán párt egyeztetés nélkül vette fel Kovácsot a listájára, másfelől emlékeztet arra, hogy 2002-ben igen hasonló visszalépés történt a KMKSZ-elnök részéről.)

Nem alakultak a dolgok szerencsésebben a másik oldalon sem. Gajdos István UMDSZ-elnök, aki az egyesült szociáldemokraták színeiben lett 2002-ben parlamenti képviselő, az egy évvel ezelőtti narancsos forradalom után a vesztes szocdemek frakciójából átült a győztes szocialistákéba, így aztán az előbbiek szemében renegát lett, az utóbbiak közül pedig sokan, főleg éppen a kárpátaljai szocialisták, konjunktúralovagnak tekintik, így józan számítás szerint nemigen lehetett reális esélye arra, hogy akár az egyik, akár a másik politikai erő indítsa.

Ezt nyilván ő maga is tudta, ám nem ezzel indokolta távolmaradását, hanem azzal, hogy a hatályos ukrán törvények értelmében csak akkor indulhatna más párt listáján, ha a sajátjából, az UMDSZ bázisán kiépített Ukrajnai Magyar Demokrata Pártból kilépne (vagy felfüggesztené tagságát), ám ő természetesen hű marad az elnöklete alatt álló és nemrégiben alakult magyar formációhoz.

Ám a szocialistákkal mégis folyt egyeztetés. „A tárgyalások során a legmesszebb az Olekszandr Moroz által vezetett Ukrán Szocialista Párttal jutottak. A kárpátaljai magyarok mozgósítása fejében az UMDP a pártlista még befutónak számító 40 és 50 között lévő helyek egyikét kérte” – nyilatkozta Gajdos a Kárpáti Igaz Szóban december 15-én, majd a fenti érveket említve sietve hozzátette, hogy ezt a helyet nem magának, hanem annak a Tóth Mihálynak kérte, aki őelőtte volt az UMDSZ elnöke (és aki 1994-1998 között, Kovács Miklós előtt, már betöltötte azt a bizonyos mágikus „egyetlen magyar az ukrán parlamentben” státust). Az ukrán szocialisták azonban csupán a 80. és 90. között helyek egyikét ajánlották fel a pártlistájukon Gajdoséknak, akik ezt nem fogadták el, mivel az UMDP „ezen a szinten nem vállal statisztaszerepet”, és ezek után inkább a helyhatósági választásokra összpontosít.

Minden bizonnyal ezt teszi majd a KMKSZ-oldal is. Azzal, hogy Kovács Miklós nem fogadta el a Nasa Ukrajina jelölését, valószínűleg végleg elvesztette a mandátumszerzés lehetőségét. Bár van, aki ezt másként gondolja. Az UMDSZ-közeli Ukrajnai Magyar Krónika újságírója december 14-én így fogalmaz: „Kovácsnak van még egy szalmaszálja. Akárcsak tavaly, jöhet Orbán Viktor, a dadus, s megint – ki tudja, miért cserébe – elintézi a másik Viktornál [Juscsenkónál], hogy lökjék már közelebb a tűzhöz, akarom mondani a képviselőséghez a volt komszomoltitkárt. Hátha így enyhülnek annak képviselőség-elvonási tünetei…” (a megfogalmazás minőségi jegyeinek értékelésétől most tekintsünk el).

Bárhogy is mérlegelünk: ha a kárpátaljai magyarság nem kétfelé húzna, hanem egyetlen saját párt mögött sorakozna fel, ez a párt sokkal több magyar szavazatot tudna „szállítani” és így jobb alkupozícióban lenne, jó eséllyel befutó helyet biztosíthatna valamelyik ukrán párt listáján egy magyar jelölt számára. Így azonban a két magyar párt és a mögötte álló társadalmi szervezetek számára nem marad más hátra, mint az elszánt küzdelem a helyi (megyei, járási, városi) tanácsok képviselői székeiért.

A tapasztalat azt mutatja, hogy a szemétdomb méretének csökkenése nem szegi a kakasok harci kedvét, így várhatóan újra tanúi lehetünk a magyar-magyar viadaloknak Kárpátalján.

Internet Kárpátalján

Tegnap az első weboldal kereső, a Google különösen jó hangulatában volt :)), mert a szokásos ötezervalahány találat helyett hatezer kétszázat mutatott nevemre, és a közvetlenül lenyitható 280 külön link helyett 350-et adott meg. Bármilyen hiú is vagyok, ritkán van türelmem arra, hogy végigzongorázzam a több tucatnyi oldalon sorakozó tízes listákat (a 100-on túli találatok amúgy is általában érdektelen dolgok: nevem előfordulása valamilyen felsorolásban, tartalomjegyzékben, említésem különböző fórumokban…), most is inkább csak „a végét” néztem meg, hiszen 300-nál több link eddig soha nem szerepelt a közvetlen listán. No, így találtam rá egy jószerével elfelejtett előadásomra. Fogalmam sem volt arról, hogy ez végül is felkerült a netre. Elolvastam. Eléggé tanulságos volt: pontosan rögzíti, milyennek láttam 2001 szeptemberében a kárpátaljai honlapokat, és azt is felmérhettem, mi változott 3 és fél év alatt (nem túl sok…). Az előadásomat visszaidézve eszembe jutott, hogy a szövegemet prezentációval kísértem: az „idegen” honlapokat lementett képek formájában jelenítette meg a projektor, aztán a saját oldalaimra áttérve on-line kapcsolatban mutattam be az Ungpartyt és zegzugait. Érdekes lenne most ezt a demonstrációs anyagot is előkeresni; egyelőre csak a szöveggel szolgálhatok: Internetes kultúra Kárpátalján – Miskolc, telematikai konferencia, 2001. szeptember 27.

A tévéseket tegnap elég júl megúsztam, jószerével csak a tavasszal megjelenő regényemből kellett felolvasnom rövidke részletet. Megtudtam, összesen 4 perces lesz a „portré”, a regényszöveg kb. 20-30 másodperces lehet… 2 percnyit olvastam fel; vágják meg, ahol tudják. Ami meglepett: az anyagot a Határátkelő műsora keretében fogják sugározni, és hogy én legyek az alany, azt több ajánlatból Debreceni Mihály választotta ki…
Kovács Géza persze előjött a József Attila-díjammal, hogy vágékép gyanánt lekameráznák, de újra elhárítottam. Jó, akkor bemondhatja a felvezetőben, hogy a díjaimat olyannyira nem tartom számon, hogy azt sem tudom, hol vannak? Hát persze. Még mindig jobb, mint előkeresni.

Nem nagyon fog mostanában a munka. Elpiszmogom, elszöszmötölöm a napjaimat, bütykörészem a honlapot, hol az archív részt, hol az új oldalakt, át-átszabok ezt-azt, mindig találok javítani valót, aztán arra is rájövök időnként, mit terveztem meg rosszul, miért nehézkes a rendszeren belüli konyvtárszerkezet, elkezdem hát újrarendezni az anyagot, ehhez persze az összes linket is át kell írni – fél és egész napjaim mennek el ilyen hiábavalóságokkal. Sem nagyobb, sem kisebb munkákba nincs kedvem belekezdeni mostanában. Pedig felkérések is vannak, és olyan pályázatok is indultak, amelyek felkeltették a figyelmemet. És mégsem… Tapasztalatom szerint ilyenkor jobb nem erőltetni a dolgot, megvárni, amíg bizseregni kezd a tenyerem, és minden elhatározás nélkül, magától alakul ki az íráskényszerem. Úgynevezett alkotói válságban én még soha nem voltam (lehet, ezért is nem vagyok elég jó író: egy kis depi fontos kelléke a művészet dolgaiba való beavatottságnak), ha nem ment a vers, írtam novellát, ha az sem, akkor publicisztikát – az idén viszont ezeken a naplójegyzeteken kívül alig is írtam más egyebet. Ez nem jó jel, év elején inkább a nagy lendület volt eddig jellemző rám.

Balla D. Károly

Internetes kultúra Kárpátalján

– egy író szemével

Előadás a miskolci telematikai konferencián

Aki arra vállalkozik, hogy Kárpátalja magyarságáról vagy valamilyen adott témában ezt a nemzeti kisebbséget érintően tartson előadást, annak szembe kell néznie azzal a kényszerrel, hogy előbb általános ismereteket közöljön, a földrajzi-etnikai egység jellegét vázolja fel, mert szinte biztosra vehető, hogy hallgatósága – hacsak nem kisebbségi szakértőkből vagy a határon túli magyarság iránt fokozottan érdeklődőkből, netán éppenséggel onnan elszármazott nosztalgiázókból áll, akkor: – vajmi keveset tud az adott régióról, jó esetben általános, elnagyolt képek élnek benne, rosszabb esetben csak néhány fogalmi vagy vizuális klisé merül fel emlékezetéből: tiszai árvizek, a lerombolt vereckei emlékmű, szegénység, jótékonysági akciók, a magyar és az ukrán miniszterelnök kényszeredett mosolya egy ungvári protokollfotón; illetve történelmi-irodalmi foszlányok a Zrínyi Ilona védte munkácsi várról, Rákóczi tiszaháti zászlóbontásáról, a huszti vár tövében megálló Kölcseyről, Petőfi felvidéki útjáról vagy a Nagyszőlősön első koncertjét adó ifjú Bartók Béláról. Ezeket a kapaszkodókat általában felkínálja minden útirajz, minden monográfia vagy tanulmány, függetlenül attól, mi is a voltaképpeni témája. Ugyanígy szinte kötelező egy Kárpátaljával kapcsolatos előadásban megemlíteni a malenkij robotot és – mintegy hangulati ellentétként – elmondani azt a viccet, amelyben a budapesti riporter megkéri Pista bácsit, mondaná el az életét, s az öreg elsorolja: született az Osztrák-Magyar Monarchiában, a Csehszlovák Köztársaságban teltek gyermekévei, aztán Horthy alatt bújt mundérba Magyarországon, a Szovjetunióban alapított családot, most pedig Ukrajnában kap nyugdíjat; „Pista bácsi, hát maga bejárta fél Európát”; „Ugyan kérem, ki sem mozdultam életemben Munkácsról”; és ha végre túl vagyunk ezen a kötelező penzumon, akkor talán rátérhetünk voltaképpeni témánkra, számítva arra, hogy a hallgatóság egy nem jelentéktelen része továbbra is sztereotípiákban fog gondolkodni, és aszerint, hogy tetszik-e neki, amit mondunk, vagy azt fogja gondolni, hogy már csak Kárpátalján élnek igazi magyarok, vagy, ha nem nyertük el a tetszését, akkor azt, hogy Kárpátalján már csak elfajzott magyarok élnek.
Miután magamnak az előbb elmondottakkal talán sikerült áthidalnom azt a kényszert, hogy előadásom konkrét témájának megvessem a szokásos kisebbségi romantikus és önsajnáltató-tipródó medrét, bele is vágnék, de három kicsi kitérőt még így is kell tennem.
Az első személyes jellegű. Nem kívánom ugyanis elhallgatni, hogy ebben a szakmai társaságban outsidernek számítok, nincs még egy esztendeje, hogy életem első www-jét begépeltem a számítógépembe, és bár azóta ezt eléggé rendszeresen megteszem, sőt, magam is honlapkészítésre adtam a fejemet, mégis: nem vagyok sem számítástechnikai szakember, sem a kultúrának vagy közművelődésnek olyan hivatásos embere, aki bizonyos internetes feladatokat megfelelő felkészültséggel munkaköri kötelességként elvégez. Én hobbyból, úri passzióból, ha tetszik, írói-szerkesztő munkásságom részeként fejtek ki bizonyos internetes tevékenységet, és ennek tekintem mostani előadásomat is.
A második kitérő már közvetlenül a mondandómra vonatkozik és előadásom címének többértelműségét kerülgeti. Az „internetes kultúra” kifejezésen ugyanis részben azt értem, hogy hagyományos értelemben milyen „műveltségi szinten” áll az internetezés minálunk, másrészt azt, hogy a kultúra miként jelenik meg a Kárpátalján készülő honlapokon. (És itt sürgősen azt is el kell mondanom – ez a harmadik kitérőm –, hogy mindössze 15-20 kárpátaljai vagy itteni vonatkozású honlapról tudok, szerintem nem is nagyon lehet több, ezek egy részét hosszabb ideje nem frissítik, egy másik részük nem Kárpátalján készül, így hát vizsgálatom tárgya eléggé könnyen áttekinthető, ugyanakkor minden következtetés levonásakor figyelembe kell venni, hogy meglehetősen szűkös minta szolgált az alapjául.)
És akkor kezdjük is talán az internetezés kultúrájával.
Általános megjegyzésként talán megkockáztathatom a kijelentést: a Kárpátalján készülő magyar honlapok összességüket tekintve jóval „kulturáltabbak” a nagy magyar átlagnál. A kijelentés talán meglepő, és mielőtt sietve tényekkel próbálom igazolni, már most jelzem, hogy, furcsa ellentmondásként, ennek a viszonylagos kulturáltságnak a fő oka éppen a kezdetlegesség, vagyis az, hogy egyelőre igen kevesek jutottak arra az elhatározásra, hogy honlapot készítsenek, és ezen kevesek történetesen nagyrészt éppen a kultúra környékén működnek. Így aztán a „kis számok törvénye” érvényesül a nagy számokéval szemben.
A bizonyító értékűnek gondolt tények a következők:
•    A kárpátaljai honlapok kultúrája azért tűnik magasnak, mert például nincs köztük – tudomásom szerint – egyetlen szex- vagy pornó-oldal sem, de még csak erotikus vonzatú sem. Miközben az összmagyar honlapkínálat jelentős részét éppen ez képezi, nálunk teljességgel hiányzik. De nincsenek internetes szerencsejátékok, sem teszteket vagy horoszkópokat ajánló oldalak, hiányoznak a kalózprogramokat vagy nem jogtiszta médiaanyagot kínáló portálok is
•    Nincsen egyetlen nacionalista, irredenta, szkinhed vagy más szélsőséges irányzatú  oldalunk sem (számos ilyen magyarországit és nyugatit láttam!), még mutatóba sem találni semmi olyasmit, ami erőszakra, destruktív magatartásra ösztönözne.
•    Azt kell mondjam, hogy elfogadható a lapjaink nyelvi kultúrája is, nincs nagyobb baj sem a nyelvhelyességgel sem a helyesírással, és a legtöbb oldalon még az oly tipikus internetes torzítást is kiküszöbölték: a hosszú ő-n nem hullámvonalat, a hosszú ű-n pedig nem kúpot találunk, hanem két szép ékezetet.
•    Honlapjaink kivétel nélkül magázzák az olvasót, kellő tisztelettel szólítják meg, általában nem mulasztják el üdvözölni az első oldalon, és gyakran az oldal alján ott a köszönetnyilvánítás is.
•    Keresve sem találnánk oldalainkon trágárságot, lekezelő hangnemet, fennhéjázást vagy öndicséretet, mások becsmérlését. Ezek kérem udvarias, tartózkodó, kulturált honlapok, bárki ellenőrizheti.
Nézzük a honlapok megoszlását, számba véve szinte mindent, ami a „kárpátaljaiság” kritériumát valamennyire is megfelel:
•    6 hírlap-jellegű honlap
•    6 intézményi-szervezeti honlap, közte 2 kulturális alapítvány honlapja
•    3 irodalmi folyóirat
•    1 városhonlap
•    1 általános kulturális-irodalmi honlap
•    1 egyházi honlap
•    1 író személyi honlapja

Ebből talán érthető, miért is beszélhetünk viszonylag magas nívójú oldalakról: a kis kínálat darabjai többé-kevésbé azonos kulturális közegbe ágyazódnak, az irodalom, az újságírás és a kisebbségi civil szervezeti-intézményi szférába.
A kínálat valóban kicsi, de még csekélyebbnek fog tűnni, ha elmondom, hogy az elsoroltak közül 5 honlap ahhoz a rendszerhez tartozik, amelyet én készítek egymagam illetve fiam segítségével, négyet legalább egy fél éve vagy még hosszabb ideje nem frissítettek, kettő pedig ugyan részben kárpátaljai vonatkozású, de Budapesten készült… Ha tehát igazán szigorúan vesszük, akkor mindössze 7-8 valóban élő és valóban kárpátaljai magyar hompédzsről kell beszélnünk.
Nézzük meg néhányukat közelebbről.
Kezdjük a hírlapokkal.
bereginfo1998-ban tudtommal elsőként került hálóra a magát Családi és ifjúsági hetilapként meghatározó BeregInfo c. hírmagazin on-line változata. Tisztességesen készített, viszonylag egyszerű és jól működő menürendszerre épített híroldal. Alighanem leglátogatottabb honlapunk, ennek oka bizonyára az, hogy negyedik esztendeje működik ugyanazon a címen és hogy (egyes társaival ellentétben) teljes archívuma elérhető. Híranyaga korrekt, közöl ukrajnai, helyi, Mo-i híreket. Ami a kulturális értékek közzétételét, ápolását, megőrzését illeti: talán a helytörténet és néprajz az a két terület, amelyben értékelhető teljesítményt nyújt, részletesen beszámol például a Bereg-vidéken zajló falunapokról, hagyományőrző rendezvényekről, de időről időre bemutatja Beregszász neves szülötteit is. Emellett gyakran közöl kulturális vonatkozású híreket, beszámol művelődési életünk, oktatásunk fontosabb eseményeiről.
Januárban indult a legnagyobb példányszámú és sok évtizedes múltra visszatekintő Kárpáti Igaz Szó internetes változata. A nyomtatott közéleti hírlap heti három alkalommal jelenik meg, ezekből készül az a heti válogatás, ami a hálóra kerül. Van külön kulturális rovata, ebben az ide vonatkozó híreken és beszámolókon kívül riportokat, elemző cikkeket, interjúkat olvashatunk, emellett rendszeresen találhatunk kisebb-nagyobb ismertetéseket az újonnan megjelenő könyvekről, a képzőművészeti kiállításokról, színházi és zenei eseményekről. A szerkesztés javára szól, hogy a kárpátaljai magyarság körében zajlókon kívül gyakran találkozunk a helyi ukrán, orosz, ruszin, sőt román, roma, szlovák vonatkozású kulturális eseményekkel, hátrányként pedig azt lehetne megemlíteni, hogy kevéssé tesz különbséget a valódi művészi értékek és a dilettáns próbálkozások között. A publicisztikai rovatban találjuk az általában szépirodalmi igénnyel íródó tárcákat, és a Mozaik rovatban a néphagyományokkal, a népi hiedelemvilággal foglalkozó Kalendáriumot. Előnye a Kárpáti Igaz Szó honlapjának, hogy hozzáférhetővé teszi a teljes archívumot, gyengéje – laptársaival szemben – hogy az oldalakba ékelődő fotók fekete-fehérek, és nem is túl jó minőségűek.
kárpátalja lap Januárban indult legfiatalabb lapunk Kárpátalja címmel, és a heti megjelenéssel párhuzamosan szinte kezdettől létezik az on-line változat is. A nyomtatott megjelenésnek nincsen, de az internetes változatnak van külön kulturális rovata, ebben a helyi művelődési élettel foglalkozó hírek, beszámolók, ritkábban riportok, interjúk kapnak helyett. Érdekes megfigyelés, hogy a nyomtatott változatnak van egy állandó versajánló rovata, amelyben ismert vagy kevésbé ismert költemények és a hozzá fűzött néhány sornyi ajánlások jelennek meg minden héten – ezek az internetes változatból hiányzanak. A on-line változat gyengéjének tartom, hogy csak egyhavi archívumot tesznek elérhetővé, az ennél régebbi anyagokat hiába keressük.
A három fontosabb hírlappal kapcsolatban számomra feltűnő körülmény, hogy internetes változatuk színvonalasabb a nyomtatott kiadványnál. Ugyanis a digitális változatból hiányzanak az ollózott (más orgánumokból átvett) anyagok, a hirdetések, a köszöntők. Míg a szememben például a nyomtatott BeregInfo nívóját jelentősen rontja, hogy teljes oldalt szentel a fiatalok személyes üzeneteinek („Brigi, klassz csaj vagy, szombaton gyere el a diszkóba, a te amigód”), addig az on-line változatból ez – szerencsére – hiányzik. Az Infó is meg az Igaz Szó is rendszeresen közli bizonyos (számomra roppant kétes hírű) csodás természetgyógyász-boszorkányok fizetett hirdetéseit – ezeknek – újra csak: szerencsére – nyoma sincs az Internetes változatokban. Ugyanígy csak az eredi, saját anyagokat közli a Kárpátalja-online, holott a nyomtatott verzió nagy részét átvett cikkek: a sztárok életéről, divathírekről, „világszenzációkról” szóló írások, receptek, tesztek – és a bulvárlapok szokásos anyagai teszik ki.
A három jelentős és szépen látogatott hírlap-jellegű honlap közös jellemzője az, hogy nyomtatott sajtóorgánum áll mögöttük. A három következő azonban csak digitális változatban létezik. Az első, legrégebbi a „Magyar honlap”, amelynek hangsúlyos része szintén a hírek közzététele lenne vagy inkább  volt, ezt a lapot ugyanis januárban frissítették utoljára… Úgy tűnik, ennek szerepét vette át az alig néhány hete indult SzobiNet című, csak az Interneten megjelenő hírújság, amelyről tetszetős megjelenítése ellenére is vegyes véleménnyel vagyok, ugyanis a közzétett anyagok szinte kivétel nélkül a három másik hírlapból, főleg a BeregInfóból átvett hírek, cikkek, interjúk, és mivel ezek maguk is fenn vannak a Hálón, nem sok értelmét látom az ilyen tallózó jellegű újraközlésnek, főként, hogy eddig nem sikerült semmilyen válogatási-szerkesztési koncepciót felfedeznem az oldalak összeállításában. Ez az egyetlen olyan oldalunk, ahol már megjelentek azok a „szolgáltatások”, amelyek hiányáról állítottam, hogy a Kárpátaljai kínálatot aránylag kulturálttá teszik. A SzobiNETen már bizony vannak anyós, szőkenő és „roma”-viccek, vannak személyes üzenetek és van reklám-hirdetés. Nem hiszem, hogy sokáig kell várnunk az első ezoterikus vagy horoszkóp-honlapra, és nyilván el fog jönni az idő, amikor ungvári vagy beregszászi széplányok fogják bájaikat kínálni a képernyőn.
Utoljára hagytam az UngParty Newság híroldalt, amelyen kizárólag kulturális információk találhatók. Ezt a webszájtot én készítem, és része annak a nagyobb rendszernek, amelyet majd a végén részletesebben is szeretnék bemutatni.
Három kárpátaljai (vonatkozású) magyar irodalmi folyóirat létezett-létezik, a Hatodik Síp, a Pánsíp és a Véletlen Balett. A tizenkét éve alapított Hatodik Síp két éve nem jelentkezett új számmal, a hálón pedig csupán 1998-es évfolyama található meg, azaz mindössze  négy lapszám szövege, semmi egyéb: a 99-es év anyagát tartalmazó évkönyv már nem került fel a hálóra, mint ahogy az archívum is üres. A következő folyóirat a Pánsíp, 1993-tól 99-ig jelent meg rendszeresen, majd úgy szűnt meg, hogy nyomtatott formában éves almanachhá változott UngBereg címen, illetve 2000 decemberében netPánsíp néven újraéledt a Hálón, és már két komplett friss számmal jelentkezett. A netPánsíp egy nyomtatott folyóirat struktúráját követi, de bőven alkalmazza az Internet adta lehetőségeket, a keresztnavigációt és az átjárhatóságot más vonatkozó rendszerekbe. Az eddig közreadott valamennyi írás szerepel a névmutatóban, kattintással lehívható, így a rendszer egy kisebb digitális szövegtár szerepét is kezdi betölteni.
Legfiatalabb folyóiratunk, a Kárpátaljáról Budapestre származott fiatalok alapította Véletlen Balett két honlappal is rendelkezik, az egyik egy nehézkesen működő elhagyott webhely, ahol az első három számuk található, a másik egy frissebb és alkalmasabb honlap, ahol azonban egyelőre csak a legutóbbi szám anyagai érhetők el, így például a negyedik folyóiratszám sehol nem érhető el.
Számomra is meglepő módon a kárpátaljai magyar intézmények, szervezetek, testületek közül alig néhány ambicionálja, hogy önálló honlapja legyen. Valódi, megfelelően felépített és karbantartott internetes megjelenése csupán a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetségnek van, de ezt sem túl gyakran frissítik, a rendszer zömét kitevő bizonyos állandó anyagokon kívül (pl. a vidék történetének áttekintése) alig-alig vannak friss információk, ami korábban nagy hiányosságot jelentett, most, hogy a KMKSZ-hez közel álló Kárpátalja c. lap elkezdte a működését, ez a hiátus részben megszűnt, mert ez utóbbiból aktuálisan informálódhat az olvasó a Szövetség háza táján zajló eseményekről is.
Két további kárpátaljai szervezetnek van magyar nyelvű honlapja. A Máltai Szeretetszolgálat Beregszászi Járási Szervezetének az oldala ugyancsak régen volt frissítve, akárcsak a Csernobil Gyermekszövetség Beregszászi Szervezet lapja. Ezekről az oldalakról mindössze 3-4 új oldal nyílik, és a szervezetek létrejöttével és működésével kapcsolatos fontosabb információkat tartalmazza.
Megtalálható továbbá a világhálón két alapítvány hompédzse. Második éve érhető el a Credo Alapítvány rendszere, amely egyházi, zenei és képzőművészeti profilja révén jól kiegészíthetné az irodalmi megjelenéseket, ám sajnos egyrészt az anyaszerver reklámlövései élvezhetetlenné teszik a böngészést (félpercenként új és új reklámablakok nyílnak), másrészt egyre többször a keresett oldal helyett hibaüzenet érkezik, harmadrészt ezt az oldalt is áprilisban frissítették utoljára, így alkalmatlan arra, hogy zenei és művészeti életünket nyomon kövesse. Az értékmegőrzés terén is játszhatna komolyabb szerepet, hiszen például ezen a rendszeren belül működik a vidék magyar képzőművészeit összefogó Révész Imre Társaság honlapja, amely egy időben használható virtuális galériával egészült ki, az utóbbi időben azonban (például erre az előadásra készülve) nem sikerült a festmények digitális képét lehívnom, a linkek nem működnek. A fő oldal azt ígéri, hogy zeneszámok is letölthetőek (például kárpátaljai költők megzenésített versei), de nekem még ez sem sikerült egyszer sem, bár lehet, hogy ez az én technikai korlátaimnak a következménye.
A hálón elérhető másik alapítvány az UngBereg, mivel ennek honlapja is az én nagyobb rendszeremen belül található, ennek bemutatását is a végére hagyom.
Lehetséges, hogy több is létezik, de én egyetlen egyházi honlapunkról tudok, ez pedig a Técsői Római Katolikus Szent István Egyházközség és Karitász Alapítványé, de bevallom, nekem még egyszer sem sikerült behívnom, mert egy olyan szerveren található, amiről az adatokat mitőlünk szinte lehetetlen kivárni.
Kárpátalján egyetlen magyar többségű várost tartunk számon, így talán érthető, hogy csak Beregszásznak van honlapja, azonban ez is egy nagyjából elhagyott webhelynek tűnik, ahová néhány éve feltettek pár tucatnyi fotót és néhány közhasznú információt, aztán soha többet nem frissítették, nem ellenőrizték a linkeket. Néhány beregszászi képzőművész munkáit is elkezdték bemutatni, ám sem a felvett művek, sem a bemutatott festők száma nem nőtt az elmúlt évben. A kárpátaljai magyarság más lakhelyeinek azonban még ilyen lapja sincs, Unvárt, Munkácsot vagy Husztot, Técsőt bemutató helyben készülő magyar weboldalról nem tudok.
Így hát ha a hírközlés terén nincs is nagyobb hiányosság, hiszen három legfontosabb lapunk fenn van a hálón, ez egyáltalán nem mondható el az intézmények és civil szervezetek esetében, hiszen nincs honlapja – például – sem a Kárpátaljai Magyar Tanárképző Főiskolának, sem az ungvári Hungarológiai Központnak, sem a Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közösségének, sem a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színháznak, sem a megyei könyvtár magyar osztályának, sem a Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetségnek. Van viszont saját honlapja az Ungvári Dayka Gábor középiskolának. Túlzás lenne azt állítani, hogy roppant színvonalas, azt is, hogy túl gyakran frissítenék (holott egy iskolában igencsak zajlik az élet), mégis nagyon fontos kezdeményezésnek tartom, és csak csodálkozom, hogy olyan tanintézetekben, amelyek szinte korlátlan Internet-hozzáférést biztosítanak, még nem akadt egy szemfüles nebuló, aki hasonlót készített volna (az ungvári iskoláét egy jövőre végzős diák készíti!)
Mielőtt a magam rendszerét bemutatnám, szeretném még megjegyezni, hogy ha valamelyik keresőbe begépeljük a Kárpátalja szót, a fenti honlapok nemigen szerepelnek a találatban, előbukkanhat viszont – például – az egyik magyarországi egyházi honlapnak a vendégoldala, amely a Kárpátaljai Római Katolikus Egyházat mutatja be, vagy előbukkan a veszprémi székhelyű segélyalapítvány oldala, amely még a 98-as tiszai árvíz károsultjainak megsegítését célozza. Halkan megjegyzem, hogy az első szövegoldal alig néhány sorában olyan helyesírási hibákat találni, ami a kárpátaljai honlapokon ritkaságnak számítana.
Csupán néhány nappal ezelőtt készült el a kárpátaljai és itteni vonatkozású honlapok eddig legteljesebb linktára (amikor előadásom írását elkezdtem, még nem is létezett), amely a startlapok rendszerén belül kapott helyet kárpátalja.lap.hu néven. A magyarországi szolgáltató ennek összeállítására egy kárpátaljai webmestert kért fel, azt a fiatalembert, aki a Kárpáti Igaz Szó honlapját is gondozza. Történetesen ő az én 16 éves fiam, akinek jelentős szerepe volt abban, hogy az Igaz Szónak egyáltalán lett internetes hozzáférése és hogy én is felépíthettem a magam rendszerét, amelynek bemutatására szeretnék is áttérni.
Bár szerénységem tiltakozik ellene, de mégis ki kell mondanom, hogy ma Kárpátalján én készítem a legszerteágazóbb, legtöbb szolgáltatást nyújtó, és legszorgalmasabban frissített internetes rendszert. Mint jeleztem, nincs még egy éve, hogy egyáltalán használom a világhálót, de alighogy felfedeztem magamnak, szinte azonnal szükségét kezdtem érezni annak, hogy ezt a lehetőséget ne csak felhasználóként, hanem alkotóként, szerkesztőként, irodalomszervezőként is kiaknázzam. Nem részletezem, hogy milyen közbülső állomásokon keresztül jutottam el a mostani megjelenésig, inkább az eredményt, a jelen állapotot szeretném bemutatni.
ungparty netcafé    A rendszeremet UngParty NetCafénak kereszteltem és egy olyan virtuális kávéházként működtetem, amelyben igen sok minden megtalálható. Alapkövetelmény, hogy egy kávéházban friss újságot lehessen olvasni, ez az én esetemben az egy mondattal már korábban jellemzett UngParty Newság (korábbi neve Karpaty News). Itt főleg irodalmi, művészeti friss hírek kapnak helyet, és például ez az egyetlen olyan webhely, amelynek révén nyomon lehet követni, hogy a kárpátaljai magyar íróktól vagy -ról mi jelent meg aktuálisan nyomtatásban vagy a hálón. Ha az adott friss publikáció szövegéhez digitális formában hozzá tudok jutni, akkor azt is elérhetővé teszem a rendszerben. Ha például elszármazott költőnk, Bagu László új kötetéről egy beregszászi kritikus tollából elemző írás jelenik meg a budapesti Hitelben, arról nemcsak hírt adok, hanem magát a szöveget is felteszem, természetesen az eredeti forrásra való hivatkozással és az oda mutató linkkel együtt. Mivel bevallottan „magán(y)híradóról” van szó, így az oldalon mindig megtalálni azokat a kulturális eseményeket, amelyek számomra valamiért különösen fontosak, vagy azért mert magam is részt veszek rajta (pl. a mostani tanácskozás), vagy mert meghívtak rá, de nem tudtam elmenni (Medveczky Ágnes kiállítása), vagy mert tudom, hogy pályatársaim, barátaim ott lesznek rajta (Parnasszus-est). Oldalam előnye, hogy míg az imént bemutatott három „valódi” hírlap heti frissítésű, addig én igyekszem naprakész lenni, s amint tudomásomra jut egy fontosnak gondolt hír, azonnal felteszem. Több visszajelzést kaptam arra nézve, hogy – például – a budapesti rendezésű kárpátaljai irodalmi estről vagy egy ungvári újságíró haláláról az én oldalamon értesültek először az érdeklődők. A régebbi híreket sem hagyom elveszni, mert ha már túl sok anyag gyűlt össze egy oldalon, akkor a korábbiakat archívumba teszem, és ott továbbra is elérhetőek, így művelődési életünknek egy talán kicsit szubjektív, de mindenképpen hiteles kronológiája idővel rekonstruálható lesz oldalaimról.
Egy virtuális kávéházban irodalmi folyóiratnak is kell lennie. Ez a netPánsíp, amit már szintén említettem. A szépirodalom mellett könyvkritikákat, tanulmányokat, nyelvészeti, iskolatörténeti stb. tárgyú írásokat is közlök.
Könyveknek is kell lennie a kávéházban, azt hiszem. Eddig négy digitális könyvet helyeztem fel, ezek böngészhetők, letölthetők.
A teljes egészükben megtalálható könyvek vagy folyóiratok mellett a Szabadpolcon ott vannak a frissebb publikációkra vonatkozó adatok: milyen fontosabb (kárpátaljai vonatkozású) könyvek jelentek meg mostanában (olyiknak a borítója, tartalma is elérhető), illetve milyen folyóirat-publikációkra érdemes odafigyelni (ahol az anyag digitálisan hozzáférhető, ott vagy külön oldalon előjön a szöveg, vagy be van linkelve a megfelelő webhely).
Az már csak természetes, hogy egy kávéházban lennie kell törzsasztalnak. Az én virtuális törzsasztalomhoz 12-en ültek le, jobbára közelebbi-távolabbi írótársaim, akik változó gyakorisággal olyan anyagokat küldenek oldalaimra, amelyek a nívós irodalmi szórakoztatás keretébe illeszthetőek: kisnovellák, tárcák, vallomások, lehetőleg olyasmi, aminek hallatán egy valóságos asztaltársaság sem feltétlenül szaladna ki a világból.
A törzsasztalhoz valamelyest hasonlatosan fog rövidesen működni a virtuális Pánsíp Irodalmi Szalon, amely tulajdonképpen a két éven át padlásszobánkban valóságosan működő szalonnak lesz a Világhálóra mentett folytatása. Az eddig felsorolt „bejáratokon” kívül ebből a kávéházból nyílik az UngBereg Alapítvány „irodája”, a Pánsíp „szerkesztősége”, és az én írószobám is. Mindezekről a helyekről a következő fontosabb szolgáltatások érhetők el:
A Címtár oldalai témák szerinti keresést tesznek lehetővé, tudtommal az Interneten ez a legteljesebb kárpátaljai magyar címgyűjtemény. A Dokumentumtárban minden eddig közzétett szöveges dokumentum kikereshető. Külön rendszert képeznek a személyes oldalak: írótársaim, szerzőim „dossziéja” életrajzzal, publikációs listával. Továbbá kiadói és terjesztői könyvlisták, bibliográfiák, kárpátaljai statisztikai adatok, a két éven át működött Pánsíp Irodalmi Szalon krónikája és más rendezvényekről szóló beszámolók, az Ungbereg Alapítvány által alapított díjakról és az átadási ünnepségekről szóló ismertetések. Hónapról hónapra gazdagodik fényképtárunk is. Gyakran közöl friss információkat, felhívásokat a Palackposta.
Az írószobámba lépők is sok mindenből választhatnak. Elolvashatják aforizmáimat, naplószerűen írt közírói jegyzeteimet, nyomon kísérhetik egy meg nem jelent hiányregényem hálóra kerülését. Beléphetnek a személyes oldalamra, letölthetik jó néhány írásomat, böngészhetik műjegyzékemet. Elolvashatják a Virtuális Nagynéni címen szétküldött hírlevelem eddigi darabjait, amelyekben sohasem mulasztom el meghívni kedves címzettjeimet ebbe az igazán nagyszerű kávéházba.
Összefoglalva. Mint Kárpátalján annyi minden, hiányokkal terhes a vidék kulturális értékeinek internetes megjelenítése is. Örvendetes azonban, hogy mindaz, ami eddig létrejött, az a közszolgálatiság, a hiteles tájékoztatás, a civil szerveződés, a kultúra, az irodalom szférájában született, így jó, vagy legalábbis elfogadható összbenyomást kelt, mentes mindenfajta szélsőségtől vagy durva ízléstelenségtől. Ha internetes kultúránk továbbra is ebben az irányban fejlődne, bízhatnánk abban, hogy korszakunk nagy találmányát arra tudjuk használni, amire a mi esetünkben leginkább alkalmas: hogy bekapcsoljon bennünket a legszélesebb horizontú művelődési élet egészébe.

2001. szeptember
online-marketing-mobilmarketing