Tokaji asszó

(ezt még a múlt héten írtam:)

Ha magyar állampolgár lennék (nem vagyok), bizonyára a baloldali pártok valamelyikére szavaztam volna három évvel ezelőtt, és ha még nem lennék eléggé zavarban a koalíciót alkotók egyik eddigi húzásától, most biztosan teljes káosz lenne a fejemben attól, amit az államelnök-jelölés terén tapasztalnék. Nem érteném a szocialistáknak azt a makacsságát (csak Szilit, senki mást!), amelyet az SZDSZ eltökéltségével (bárkit, csak nem pártpolitikust!) szemben igyekeznek érvényesíteni. Úgy vélném, sikerült magukat ahhoz hasonló képtelen helyzetbe hozni, mint amilyenbe a mesében került a keskeny pallón összetalálkozó két kecske. Bár tisztában voltak azzal, hogy a hidacskán már nincs hová kitérniük, indulás előtt mégsem próbáltak jobb megoldást találni. Ha te úgy, hát én is úgy. Én léptem hamarább a pallóra. Igen, de én vagyok az öregebb. Én mondtam hamarább, hogy nem lehet pártpolitikus. Igen, de én vagyok a nagyobbik, nehogy már te mondd meg nekem, ki lehet és ki nem, juszt is pártpolitikus lesz! Most aztán ott állnak egymásnak feszítve homlokukat, egyikőjük sem farol vissza. A kérdés már csak az, hogy mindketten rajtavesztenek-e a dolgon, avagy csak egyikőjük. S hogy nevethet-e majd a harmadik kecske rajtuk a partról.

Közben meg, olvasom, felmerült, hogy Magyar Bálint maradásáért cserében esetleg az SZDSZ mégis eláll elveitől. Ezt persze azonnal cáfolják minden érdekelt oldalról. Meg azt is szellőzteti itt-ott a sajtó, hogy amennyiben nem sikerül Szili Katalint államfővé választani, akár Hiller helyére is kerülhet pártelnöknek, ha az utóbbi belebukna ebbe a szívóskodó elnökjelölésdibe. Hogy ez egyáltalán felmerülhet, az legalábbis elgondolkodtató. Szili neve ugyanis nem először kerül szóba ebben a vonatkozásban: legutóbb is a pártelnök-jelöltek közt volt, majd visszalépett. Na most akkor azt kellene hinnem, hogy valaki egyaránt alkalmas egy nagy baloldali párt vezetésére (azaz a pártérdekek legerőteljesebb megjelenítésére) és a pártokon felül álló, hivatalból semleges államelnöki szerepre?

Ha magyar szavazópolgár lennék, most már igencsak érdekelne, belebukik-e Orbán Viktor ebbe a tokaji ügybe, vagy ezt is sikerül elmaszatolni, mint annyi mást a Fidesz (és nem csak!) háza táján. Közben kajánul tenném az értetlent: ugyan miért nem adták el azt a taggyűléseiről elhíresült céget, összes papírjával együtt, idejekorán Kaja Ibrahimnak vagy Joszif Totnak? Akkor most nem lennének mindenféle jegyzőkönyvek, nem kellene magyarázkodni. De még tovább mennék naivitásomban: ugyan miért kell jegyzőkönyvet felvenni olyasmiről, ami nem tartozik sem a cégbíróságra, sem pedig, és legkevésbé, a közvéleményre. Hát nem lett volna elég a miniszterelnök úri becsületszava arra, hogy ne mi nyerjük a legtöbbet s hogy mikor milyen szilánkokat lehet majd lepattintani a tokaji hegyből? És ha már valamilyen rejtélyes okból mégis készült írott emlékeztető, hát kérem, azt vagy jobban illett őrizni, vagy meg kellett volna semmisíteni. De hogy tárolgatni? Egy jelszóval sem védett számítógépben, amelybe holmi vagyonmegosztást követelő feleségek belekotorhatnak? Hát nem tetszett hallani az asszonyi leleményességről? És a konspirációról?

Mégsem szeretném, ha Orbán Viktor éppen ebbe az ügybe bukna bele. Sokkal jobban kedvemre lenne, ha a politikája vallana végső kudarcot, és ő politikusként, a magyar jobboldal vezéreként kapna teljes elutasítás. Ez a tokaji csörte erkölcsi bukást hoz, én pedig szívesebben venném, ha politikai magatartása miatt bukna el. Utóbbit ugyanis veszélyesebbnek gondolnám bármiféle gazdasági vagy meggazdagodási machinációnál. Ha Orbán Viktor most nagyot esik, sokan azt hihetik, mondhatják, bizonyítgathatják, hogy jó úton járt, csak hát, szegény, óvatlanul rálépett egy banánhéjra. Nem. Annak kellene kiderülnie, hogy maga az út volt súlyosan elhibázott.

Bárhogy is, magyar állampolgárként tartanék attól, hogy az általam legtöbbre becsült hungarikum, a tokaji aszú ízét nem csak az én számban keseríti meg ez a tokaji asszó.

Édes mostoha

Bár a 30-éves érettségi találkozó elmenni nincsen szándékomban (lásd az előző bejegyzést), úgy gondoltam, valamivel mégis hozzájárulok az alkalomhoz. Nem sokszor fordult elő, hogy iskolás élményeimről írtam volna, ezért kivételesnek számít az Édes mostoha című kis opusz, amelyet ugyan a Kárrpáti Igaz Szó felkérésére írtam 1990-ben, de a lap nem vállalta a közlését, utólag alig értem, miért, március 15-e emlegetéséért, vagy azért, mert megírtam, hogy egy iskolatársam menekülti státusért folyamodott Magyarországon, netán azért, mert a vörös nyomokról azt állítottam, zsákutcába vezetnek. Azt gondolná az ember, ezek 1990-ben már nem számítottak tabunak. Bár ha belegondolok: még bőven előtte voltunk a moszkvai puccsnak.

Nos, hogy érdekesebb legyen, a 14 évvel ezelőtti írást kiegészítettem tucatnyi friss jegyzettel.

Itt és most ezt az írást abból az alkalomból közlöm, hogy rövidesen sor kerül az 1974-ben az ungvári Zalka Máté Középiskolában végzettek 30-éves érettségi találkozójára, amelyre nem fogok elmenni. Az alábbi nagyjából egyetlen írásom, amelyben régi iskolámra emlékezem. 1990-ben írtam a Kárpáti Igaz Szó felkérésére, de nem vállalták a közlését. Először megjelent: Kapu, 1990/jún.; Kötetben: B.D.K.: Kis(ebbségi) magyar skizofrénia. Ungvár–Budapest, 1993. Az íráshoz 2004 augusztusában fűztem jegyzeteket (lásd alul)

Édes mostoha

Felújításra szorul Ungvár egyetlen magyar nyelvű tanintézménye, a Zalka Mété Középiskola[1]. Leginkább pénzre lenne szükség. Számítanak a szülők, volt végzősök segítségére is.

Nosza! A másik egyke, a Szovjetunió egyetlen magyarul íródó napilapja, a Kárpáti Igaz Szó máris kezdeményez: jelenjen meg a lapban gyűjtemény, szólaljanak meg benne a volt „zalkások”, és a honoráriumukat ajánlják fel az iskola javára.

Telefont kapok: írnék-e valami rövid visszaemlékezés-félét az összeállítás részére.

Írtam. De nem közölték le[2]. Túl meredeknek bizonyult, a lap vezetői még mindig félnek attól, hogy az ily meredekségről visszagördülő kövek az ő fekükre potyognak. Pedig én még meg is tartóztattam magam. Nem írtam a cikk alá – mint eredetileg szándékomban állt volna –, hogy a honoráriumot egy végre magyar nyelvű iskolatábla elkészítésére ajánlom fel.[3]

Íme, a szerkesztőség belső cenzúráján fennakadt írás:

Balla D. Károly

Édes mostoha

…Alsósok voltunk, talán másodikosok[4]. Az osztály fele sárgaságban feküdt (Zalkás vagy? Akkor neked volt sárgaságod!”[5]), a másik fele pedig harsányan újságolta a tanítónőnek: csodálatos filmet sugároz a televízió, Az aztékok kincsé-t; ezt nem szabad kihagyni; ha a második óra után hazaengedné a maradék osztályt, elérnék a kezdést Valériánál, ő lakik a legközelebb. „Menjetek, de én nem tudok róla” – vehettek példát gerincességből pedagógusuktól. Az ártatlannak tűnő eset nagy port kavart. A magyar televízió ugyanis nem véletlenül adott hétköznap délelőtt ilyen szenzációsnak számító filmet: március 15-e volt, s a nemzet ünnepéhez akkoriban még Budapesten jól illett az indiánfilm.

Másnap nagy számonkérések következtek. A történteket tüntetésnek, sztrájknak, szabotázsnak próbálták beállítani a habzott szájú elkötelezettek. Tévedtek, mert sem a tanulók, sem a tanítónő nem volt tisztában azzal, hogy politikai demonstrációt hajtottak végre.

Akkor magam is az ágyat nyomtam, kimaradtam hát az okításból. Nem úgy, mint osztálytársaim, akik már nyolcévesen rádöbbentek, hogy valamiért mégis fontos dolog ez a március 15-e. Talán ezért is történt, hogy oly sokukat viszontláttam tavaly a Petőfi-emléktábla alatt, ahol kétezernél több ungvári először ünnepelt ezen a napon szabadon[6]. Osztálytársaim eljöttek, legtöbben iskolássá cseperedett gyermekeikkel. Akiknek talán már nem kell elszökniük alma materükből azért, hogy megkapják a Tanítást.

——

…Ötödikben az orosztanárnő[7] kezére kerültünk, akit talán óráin szeretni is tudtunk volna, de hogy osztályfőnökként is csak oroszul volt hajlandó beszélni velünk, azt nehezen emésztettük meg. Mert ugyan egyszerűbb dolgokról már el-elgagyogtunk „második anyanyelvünkön”, meg számtalan ragozási táblázatot is bebifláztunk, de attól igencsak messze álltunk, hogy „osztályfőnöki szinten” birtokoljuk Puskin (akkor azt mondtuk volna: Lenin) nyelvét… Történt pedig, hogy valakinek valamije elveszett az osztályban: sapkája, tornacipője talán. Elemelhette valaki, az ilyesmi bizony megesik, s mi meg is feledkeztünk róla. Így fogalmunk sem volt, milyen újabb bűnünk okán tart bent minket osztályfőnökünk az órák után. Amikor elcsitultunk, akkor villámló szigorral tette fel a kérdést: szerintünk ki a felelős azért, hogy „krázsa” történt az osztályunkban.

Ezt a szót akkor hallottuk először, s egyikünk sem gondolta, hogy bármi köze lehet az általunk is jól ismert „ukrál”[8] szóhoz. Tanárnőnk sorban szólította fel az osztály „elitjét”: pionír osztag- és rajvezetőt, osztályparancsnokot: mondjunk valamit a krázsáról. Kedves osztálytársnőm, azóta is jó barátom[9], aki talpraesettségével méltán vívta ki tanárai jóindulatát, most is vett egy mély lélegzetet (mi azt hittük, megkérdezi a szó jelentését) és azt mondta, hogy szerinte a „celij klássz” felelős a krázsáért. Ebből nagy baj nem lehet, gondolta. A kollektív felelősségvállalás – pláne „osztályalapon” – akkor is dicséretes, ha a nyilatkozónak ibolyaszínű segédfogalma sincs a krázsa mibenlétét illetően.

Hogy mi következett ezután, meddig tartott a „nyomozás”, és mi lett az eredménye, elfeledtem, mint ahogy azt is, mikor tudtuk meg a bűvös szó értelmét. Egy bizonyos: bárhol meghallom, azóta is kiver a hideg veríték, és olyan bűntudatom lesz, hogy nyomban meg is fogadom: engedelmes tanuló… izé, állampolgár leszek. Lesütöm a szemem, miközben a krázsa ünnepel.

—-

…Ha valamit fölöslegesnek és fölöslegességében gyűlöletesnek tartottam a felsőbb osztályokban, az a „komszomolélet” volt. Mindez azonban nem akadályozott meg abban, hogy kollaboráljak a hatalommal és össziskolai komszomoltitkár-helyettesi[10] magaslatokba emelkedjem. Megválasztásomtól kezdve minden kedden heves főfájás volt az esti programom. E napokon ugyanis iskolai párttitkárunk vezényletével ülést tartott az iskola komszomolbizottsága, a „komitet”. Ezek a gyűlések nálam – így tiltakozott ellenük az idegrendszerem – migrénben végződtek. Ennél jobban csak az össziskolai komszomolgyűlésektől rettegtem, amelyeken nekem a „vörös nyomolvasók” általam vezetett munkájáról kellett beszámolnom[11]. A hiányzó teljesítményt, a nagy semmit ez idő tájt tanultam meg olyan szépen valamivé, eredménnyé tupírozni, hogy azóta akár megyei szintű vezető is lehetne belőlem. Legalábbis, ami a tupírozás illeti. A vörös nyomokról ugyanis időközben kiderült, hogy zsákutcába vezetnek. És csak befelé.

—-

…Végzősök lehettünk, amikor futótűzként terjedt a hír: a „vé” osztályba járó Mihalics Rudi megszökött otthonról, mennyasszonyával együtt. A szülők hallani sem akartak a frigyről, így hát a fiatalok odábbálltak. Senki sem tudta, hol rejtőznek. Az eset önmagában is érdekes. Olyannyira, hogy amikor novelláim és regényem hősét, Szekeres Sándort formáltam, egyik prototípusa szökevény osztálytársam, Mihalics Rudi lett.[12]

Életét aztán később is figyelemmel kísértem. Elvált, majd sikkasztási ügybe keveredett, de sikerült tisztáznia magát, felmentették. Aztán elvesztettem a szemem elől…

Mígnem Budapesten, egy belvárosi ételbárban szorítottunk kezet. „Én vagyok az első kárpátaljai menekült” – mondta némi büszkeséggel, és mutatta a Mai Nap terjedelmes cikkét, amelyben megírták történetét… Már folyamodott a menekülti státusért, de még nem kapta meg. Egyelőre a csillabérci táborban lakik erdélyi menekültek százaival. Összesen hárman vannak „szovjetek”, de a másik kettő nem magyar… Van már munkája is, hentes lesz egy Moszkva téri vendéglősnél, talán a lakás is sikerül…

Vegyes érzelmekkel hörpölöm a sört Rudival. Menekült… Üldözték? Bántották? Milyen sérelmek érhették? Tudom: csak olyanok, mint mindnyájunkat. Akkor mégis: miért? Miért épp ő, miért csak ő? De főt is kell hajtanom kiállása előtt: hány barátom, ismerősöm választotta a „kiházasodást”, fejest ugorva a gyakran rosszul végződő párkapcsolatba; hányan kutatták fel létező vagy nem létező rokonaikat, hogy családegyesítés címén áttelepülhessenek. És erre jön Mihalics Rudolf, odaáll a világ elé, és azt mondja: én, kérem, menekült vagyok.

Sérelmeiről faggatom. Vonakodik. Aztán elém rak egy jócskán összegyűrt okmányt: érettségi bizonyítványát. „Alma máternek hívjuk az iskolát, ugye? – kezdi. – Magyar iskola, igaz? Nekünk pedig magyar az anyanyelvünk. Az alma mater azt jelenti, édesanya. Így van? Akkor nézd meg, milyen okmányt adott magyar anyanyelvű gyermekei kezébe a magyar édesanya: egyetlen szó sincs benne magyarul.”

Hallgatok. Iszom a sört Rudival. Valahogy keserűbb a szokottnál.

Alig pár szóval búcsúzunk. Mindketten tudjunk: találkozunk még. Mint most is: véletlenül.

Csak itthon jut eszembe a József Attila-idézet: „…zengem, sikoltom, verődve földön és égbolton, hogy szeretlek, te édes mostoha!”

Alma mater. Édes mostoha.

Íme, szó szerinti helyett egy értelemszerű fordítás.

1990.


Jegyzetek 2004-ből

[1] A tanintézet 1993-ban Dayka Gábor nevét vette fel. Egy kedves epizód: A névváltoztatást követő első nagyobb ünnepségen (már nem tudom, évnyitón-e vagy évzárón), az akkori rendezvények egyik állandó szónoka, Nagy Jenő sajátos nyelvbotlással Dayka Máté iskolának nevezte.

[2] Őszintén szólva nem is emlékeztem arra, hogy eredetileg a KISzónak íródott ez a kis visszaemlékezés. Mindenesetre érdekesnek találom, hogy 1990-ben ez a szöveg meredeknek, közölhetetlennek számított. Valahogy hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy míg Magyarországon 1990-ben kitört a demokrácia, addig nálunk a moszkvai puccs bukásáig még nagyon sok volt az óvatoskodás.

[3] A kétnyelvű iskolatábla a névadást követően került a tanintézet falára, aztán egyszer másmilyenre cserélték. A mostani így fest:

iskolatabla

A jelenlegi igazgató, Árpa Péter elmondása szerint a hatályos (vagy most érvénybe lépő: ezt nem értettem teljesen tisztán) törvények értelmében nincs vagy nem lesz lehetőség kétnyelvű iskolatábla elhelyezésére: miniszteri rendelet szabja meg (fogja megszabni) és pontosan szabályozni az egységes, minden iskola számára kötelező tábla-típust, kizárva a kétnyelvűséget.

[4] Ez tehát valószínűleg 1966-ban történt.

[5] Akkoriban valóban évente követték egymást a Botkin-féle fertőző májgyulladás járványai.

[6] Ez az 1989-es alkalom más miatt is nevezetes. Dupka Gyuri mint „vezérszónok” ekkor szólította meg e szavakkal az egybegyűlteket: „Kedves március idusai”. Ezen az rendezvényen „természetesen” én is ott voltam, és ha jól emlékszem, a zeneiskola színháztermében folytatódó ünnepségen rövid beszédet is mondtam; talán valahol még ezt is őrzik akkoriban szerkesztett és kazettákon terjesztett hangos folyóiratom, a MAGÁN/HANGZÓ példányai. Ezt követően még talán 2, legfeljebb 3 alkalommal vettem részt március 15-i megemlékezésen. Az utóbbi 10 évben már egyszer sem.

[7] Gutics Jeva Joszifovnáról van szó, akit magunk közt Guticskának vagy inkább Gutácskának hívtunk. Később egyike lett azon első tanáraimnak (egyben első felnőtteknek), akikkel kamaszként szembe mertem fordulni (sokáig inkább stréber mintatanuló voltam). Igen, talán neki mondtam életemben először egy felszólítására válaszul, hogy NEM. De ez egy másik sztori.

[8] ukrál = ellopta

[9] Köröskényi Katiról van szó

[10] Erről nemrégiben ITT írtam

[11] Ezekből az élményekből, némi fikciót is hozzáadva, EZT AZ ÍRÁST kanyarítottam.

[12] Ez az epizód eléggé erősen foglalkoztathatott, mert sokkal később, egészen más kontextusba helyezve, a Baba jaga kunyhója című novellámban is felhasználtam.

Érettségi találkozó

az ungvári Dayka Gábor Középiskola bejárata az Ung-parti sétány felől

Nem is tudom a kényszeredettséget szeretem-e kevésbé, vagy a nosztalgiát.

Több hónapja annak, hogy volt osztálytársnőm Bp-ről e-mailban megkeresett, arra emlékeztetve, az idén van 30. évfordulója annak, hogy leérettségiztünk, s kérve, segítenék a szerinte nagyon kívánatos találkozó megszervezésében. Bár udvariasan, de nagyon határozottan elutasítottam (azt hiszem, meg is sértődött), utalva arra, hogy én bizony sem az 5., sem a 10., sem a 15-20-25. évforduló alkalmából rendezett összejöveteleknek még a környékére sem mentem, jószerével azt sem tudom, melyikre került sor és melyik maradt el. Illetve a 25.-re valamelyest emlékszem, leginkább arra, hogy hívtak, kapacitáltak, agitáltak, és bár a fő szervező egyike kedves barátaimnak, mégis nemet mondtam neki, mint ahogy az iskolát most igazgató „házigazdának”, gyerekkori pajtásomnak is. Azt hiszem, mai napig nem igazán értik távolmaradásom valódi okát, én meg azt nem értem, mit nem értenek rajta. Igaz, sem magamnak, sem számukra nem fogalmaztam meg tételesen, mi is váltja ki belőlem a határozott viszolygást, amelyet persze legyűrhetnék, ha fontos dologról lenne szó és ha valami beláttatná velem, hogy ott bizony rám is szükség van. Mivel azonban mindkettőt inkább ellenkezőleg gondolom (nem fontos és nincs rám ott szükség, sőt!), hát már csak megengedhetek annyit, hogy megkímélem magam egy rossz estétől.
Tavaly aztán az Eső c. folyóiratnak az iskolával foglalkozó tematikus számába adott írásomban amolyan elvontabb-líraibb módon meg is fogalmaztam, mi tart távol az ilyen alkalmaktól: Kerülő úton.
Mikor a néhány hónappal ezelőtti megkeresés elért, ezt az írást ajánlottam a régi osztálytárs figyelmébe – de azért mégis segítettem neki, megadtam a legutóbbi alkalom fő szervezőjének az elérhetőségét (ő a párhuzamos osztályba járt), illetve annak az egyetlen (!) volt osztálytársamnak a telefonszámát, akivel ma is rendszeres kapcsolatot tartok, s akiről tudtam, hogy – osztályunkból alighanem egyedüliként (!) – ott volt a 25. évfordulón. (No, nem nagyon örült annak, hogy a budapesti kezdeményezőt rászabadítottam; szervezést ő sem vállalt, maximum közvetítést, és azt, hogy ha összejön a dolog, akkor elmegy a találkozóra.)
Aztán nemrégiben itt az UngPartyban Pompéry Judit elgondolkodtató írását publikáltam az ő érettségi találkozójáról, és bár nem ingatott meg saját véleményemben, azt beláttam, hogy egyrészt osztálya válogatja, másrészt lehet az ilyesmi fontos is valakinek, főként akkor, ha kiszakadt abből a közegből, amelyben a többiek benne maradtak, vagy pedig ha hordoz magában valamilyen tüskét, tisztázatlanságot, ha valaminek a végére akar járni. Esetemben azonban nincs szó ilyesmitről: közvetlenül az érettségit követően jó ideig összejártam akkori barátaimmal, a hozzám közelebb nem állókkal is tartottam egy ideig a kapcsolatot, aztán fokozatosan eltávolodtunk egymástól, egyre kevésbé volt igényük nekik és nekem, hogy összejárjunk, találkozzunk. Ha akkor pár rövid esztendő alatt kiderült, különösebben nem érdekeljük egymást, más-más társaságot kerestünk magunknak, akkor most miért lenne értelme összeterelődnünk?
Mindezeket most azért írom, mert a szombati újságban megjelent a felhívás, a verbuváló hirdetmény: kik, hol, mikor, milyen alkalomból találkoznak, szeretettel várnak mindenkit stb. És nekem olvastán egy pillanatra újra végigfutott a hátamon a hideg, majd elégedetten nyugtáztam, szerencsére semmi sem kötelez arra, hogy odamenjek. És korábban összegyűjtött, kissé talán mondvacsinált kifogásaim helyett most sokkal egyszerűbben fogalmaztam meg magamnak, mi kelti bennem ezt az erős ellenérzést. Az, hogy nehezen viselem a kényszeredettséget és ki nem állhatom a mesterségesen előrángatott nosztalgiát. Amúgy sem vagyok nosztalgikus alkat, de ha már nagy ritkán emlékezni szottyan kedvem, akkor ezt nem évfordulókhoz és mások elvárásaihoz igazítom (na jó, megérkeztünk az ünnepekkel szembeni averziómhoz), és pláne nem kívánom köretnek a mások által hozzátapasztott elérzékenyültséget, éppen ezért berzenkedem az „És arra emlékszel, hogy…”-októl. Kedves sógornőmre is, akivel kései kamaszkoromban több éven át egy társaságban buliztunk, kirándultunk, lógtunk, utaztunk, időnként rájön az emlékezhetnék, de én bánatára alkalmatlan vagyok az elfogódott visszarévedésekre, a dolgokat a saját idejükben szeretem megélni. Ami fontos volt a múltamban, az most is itt van velem, belémépült tapasztalatként, tanulságként. Bármikor kész vagyok szembenézni vele, elemezni, értelmezni, összefüggéseit firtatni. De pusztán és öncélúan emlékezni, pláne az idő szépségtapaszaival meghamisítani — nem nekem való.

De hogy azért mégis, mégis hozzájáruljak valamivel ehhez a 30. évfordulóhoz! Előkerestem azon kevés írásaimnak egyikét, amely (nagyjából) iskolás emlékeimről szól (és akkor sem teljesen önszántamból, hanem volt iskolám fekérésére írtam). Mivel még jóval számítólépes korszakom előtt keletkezett, hát most szépen beszedtem a szöveget. És hogy érdekesebb legyen, hozzáfűztem tucatnyi 2004-es lábjegyzetet. A holnapi naplóm helyett majd ezt jelentetem meg itt.