Beetetett betétesek

Havonta egyszer – immáron harmadik éve – kis jegyzetem jelenik meg a pozsonyi Új Szóban. Alább az ehavi.
A független Ukrajna két évtizednél rövidebb története folyamán másodszor esik meg, hogy az ország lakosai nem tudnak hozzájutni a saját pénzükhöz. A legutóbbi eset óta mindössze 16 év telt el: a Szovjetunió kötelékéből kiszakadt fiatal állam 1992-ben zárolta a lakossági bankbetéteket. A visszafizetés azóta sem történt meg. Ez akkor igen érzékenyen érintette a kisembereket, hiszen az intézkedés időben egybeesett a munkahelyek tömeges megszűnésével, a szociális védőháló szétszakadásával.
Idővel az ukrán gazdaság kezdett talpra állni, valamivel könnyebb lett a megélhetés, és az 1992 előtti megtakarításokból is csurrant-cseppent, született például olyan döntés, hogy a régi betétek terhére az eladósodott lakosok részben rendezhetik kommunális tartozásaikat. 2002-től aztán minden betét terhére évente (!) visszafizettek 50 hrivnyát (ez kevesebb, mint 7 euró), a múlt év decemberében pedig a miniszterelnöknek megválasztott Julia Timosenko intézkedése nyomán az egykori betétesek 1000 hrivnyára (kb. 140 euróra) lettek jogosultak a saját pénzükből. Az ukrán Vaslady arra is ígéretet tett, hogy az állam 2 éven belül rendezi az összes tartozást.
Ehelyett épp az ellenkezője történik most – természetesen a pénzügyi világválság miatt és arra hivatkozva –: a friss betéteket érintő újabb korlátozások léptek érvénybe. És újra volt mit zárolni…
Gondolhatnánk, a korábbi tapasztalatokból okulva a lakosság bizalmatlan lett a bankok iránt. Ez csak eleinte volt igaz. Nem sokáig őrizgették azonban a pénzüket az emberek a szalmazsákban. Az utóbbi években gombamód szaporodni kezdő (részben külföldi érdekeltségű) kereskedelmi bankok szép kamatot ígértek, így sokan újra betették a megtakarításaikat. Közben felnőtt egy új generáció, amelynek tagjai teljes bizalommal voltak az ukrán pénzintézetek iránt. Legfeljebb magában a hrivnyában nem bíztak eléggé, így aztán inkább beváltották valutára, és úgy helyezték el betétként.
Most ők jártak a legrosszabbul: az Ukrán Nemzeti Bank a múlt héten bizonytalan időre (állítólag csupán hat hónapra) zárolta a valutabetéteket. De erősen korlátozták a nemzeti valutában tartott összegek hozzáférhetőségét is. Bár érvényben vannak bizonyos régi és új rendelkezések a betétgaranciákról, a gyakorlatban a legtöbb pénzintézet havonta csupán egyszeri 1000 hrivnya felvételét teszi lehetővé ügyfeleinek. Ez nem csupán azokat érinti érzékenyen, akiknek megtakarítása van, hanem azokat is, akik bankszámlájukra kapják a fizetésüket (az átlagbér ennek kb. kétszerese). Eközben eléggé furcsa érzés azt olvasni, más országokban az állam korlátlan garanciát vállal a betétek teljes összegére.
A baj valószínűleg nagyobb annál, mint amit a kisember a zsebén érzékelhet. A pénzügyi válság hatalmi krízissel párosul. Viktur Juscsenko elnök a kormánykoalíciós megegyezések lehetetlensége miatt nemrégiben feloszlatta a parlamentet, később azonban, valószínűleg a Nemzetközi Valutaalap nyomásra, visszavonta rendelkezését. Az IMF ugyanis korábban az Ukrajnai helyzet enyhítésére 3-14 milliárd dolláros hitel kiutalásának a lehetőségét helyezte kilátásba, de feltételül szabta, hogy a hatalmi ágaknak együttműködést kell tanúsítaniuk és a parlamentnek jóvá kell hagyna egy válságterv-csomagot. Ám az elnöki visszakozás ellenére úgy tűnik, a parlament működésképtelen, a párt- és csoportérdekek előtérbe kerülése miatt Ukrajna mégsem tudja teljesíteni a feltételeket, így elesik a hiteltől. Megjósolni is nehéz, saját erőtartalékaiból az erős belső széthúzás közepette mire képes az ország. Csupán annyi tűnik bizonyosnak, hogy az ostor vége most is a kisember hátán csattan.

————-
Megjelent: Új Szó, 2008. okt. 25.
Ajánlom még:

Nemzeti focibéke

Ha értenék a focihoz, amelyhez másként nem értek, mint Dávid Ibolya nem ért, akkor most érzelmi válságba kerülhetnék amiatt, hogy Ukrajnának (és Lengyelországnak) éppen Magyarország (és Horvátország) ellenében sikerült megszereznie a 2012-es labdarúgó Európa Bajnokság rendezési jogát. Nem először történik, hogy választanom kellene, apaországom sikerének örülök, vagy anyaországom kudarca miatt bánkódom-e jobban, ám az elmúlt évtizedek ilyen és hasonló helyzetei megtanítottak arra, hogy lehetőleg nemzetiségemet és állampolgárságomat ne játsszam ki egymás ellen. Habár – kár lenne tagadni – magyar nemzetiségemet általában szívesen vállalt azonosságként élem meg, míg ukrán állampolgárságomat inkább körülménynek, kényszerű, de elfogadott adottságnak tekintem. Ez esetben azonban annyira mégis értek a focihoz, hogy amit érzelmi szinten sérelmezek, azt józan igazságérzetem bőven kiegyenlítse a magyar és az ukrán labdarúgás nívója közti különbséggel. Jól van ez így, mondom fejcsóválás helyett, még ha sejtetni engedik is a híradások, hogy a döntésben alighanem a szakmai szempontoknak jutott a kisebb szerep, többet nyomtak a latban a gazdasági és politikai megfontolások. Hogy gazdasági volumen tekintetében Ukrajna és Lengyelország ugyancsak lenyomja a serpenyőt Magyarországgal és Horvátországgal szemben, az nem lehet kétséges, politikáját nézve azonban a térség két nagy szláv országa éppen eléggé zűrös a maga hatalmi kríziseivel. Vajon a sportdiplomaták nem éppen azért döntöttek-e éppen mellettük, hogy az adott országokban az egymást követő koalíciós válságok, parlamentoszlatások és kilátásba helyezett előrehozott választások helyett inkább az EB-előkészületekre koncentráljanak?

De hát ilyen alapon akár Magyarországot is előnyben részesíthették volna. Vagy itt mégsincs akkora baj, hogy a focinak kellene megmentenie az állam biztonságát? A végletes megosztottság Magyarországon mégsem idézett elő kormányválságot. A megrendült bizalom ellenére a hatalmon levők nem vesztették el parlamenti többségüket, az országgyűlés feloszlatásának a lehetősége fel sem merült az államfő részéről, az új választások kiírásának a szükségessége pedig kizárólag az ellenzék részéről fogalmazódott meg. A kormányon levők képesek kormányozni. Azaz a magyar politikában még mindig kisebb a baj, mint a magyar fociban, amely évtizedek óta képtelen régi rangját akár csak meg is közelíteni, képtelen a nemzetközi színtéren jelentős eredményt elérni. Vagy súlyosabb politikai válság, vagy jobb foci kell a rendezési jog elnyeréséhez? A magyaroknak egyik sincs, az ukránoknak mindkettő. Akkor hát?

Jól van tehát ez így, mondom újra, és elképzelem, ahogy a kijevi tüntetők és ellentüntetők kijönnek a sátraikból – és összeölelkeznek. Kit érdekel, hogy ki ellenzéki és ki kormánypárti, hogy ki milyen színű zászlót lobogtat, rosseb essen a politikába, ha fociról van szó. Talán még Juscsenko és Janukovics is szájon csókolja egymást.

Érdekes, remekül el tudom képzelni, hogy a kijevi Majdánon megeshet ilyesmi, míg azt sehogyan sem, bármennyire erőltetem is a fantáziámat, hogy a budapesti Kossuth téren összeölelkezzenek a szemben álló felek. Lehetséges, hogy a cardiffi bölcseknek is csupán a képzelőereje volt gyenge?

________________

Megjelent: Új Szó (Pozsony), 2007. április. 21.

Csillagok, csillagok

Olvasom, hogy a Munkáspárt „elindítja országos akcióját „Egy forint a csillagért!” címmel: minden baloldali érzelmű állampolgárhoz fordulnak, hogy 1 Ft-tal járuljon hozzá a vörös csillag betiltása elleni tiltakozásul, a magyarországi és strasbourgi bírósági eljárás költségeinek támogatásához”.

A vörös csillagnak mint önkényuralmi jelképnek a betiltása, szó se róla, egy-két szempontból vitatható, és ez a tiltás közel sem vonható egyenes párhuzamba – például – a horogkereszt tiltásával. Ám az is nyilvánvaló, hogy a magyar baloldalnak most kisebb gondja is nagyobb annál, semhogy szimbólumokkal vesződjön, így vélhetően Thürmerék kezdeményezése és a Csillagmúzeum felállítása csak azokat a Kádár-korszak iránt nosztalgiázó öreg kommunistákat mozgósítja, akik a rendszerváltás óta nem tértek át mélykeresztény magyarnak az egyelőre még be nem tiltott kereszt alá.

Persze: egy forintot már csak brahiból is megér a vörös csillag. Többet se.

Mégis, kinek az illúziója?

Reagálás Tabajdi Csaba Illúziók ellenében c. cikkére, Népszabadság, 2007. március 10.
Határon túli magyarok a Kárpát-medencében

Magyarok a Kárpát-medencében

A határon túli magyarság ügyét nem lehet tisztába tenni addig, amíg a magyar belpolitikát a végletesen elmérgesedett helyzet jellemzi és az ország társadalmát egy szellemi polgárháború hangulata hatja át.

Tabajdi Csaba cikke a szombati Népszabadságban. Hosszan és a szó mindkét értelmében kimerítően értekezik a határon túli magyarsággal kapcsolatos új nemzetstratégiáról, a kialakult helyzetről, a baloldal és az MSZP szerepéről. Állításainak nagy részével egyet lehet érteni, szimpatikus, hogy szembenéz a kialakult helyzet ellentmondásaival, ahogy felvázolja az eddig volt és az ezután következő célokat. Több esetben mégis hiányérzetem támadt.

A múltról például ezt állapítja meg:

A XXI. század első évtizedében a külmagyar nemzetpolitika öt alapvető célt szolgál: 1. a magyar közösségeknek és személyeknek az adott társadalomba történő integrálódását azok asszimilációja nélkül; 2. a magyar-magyar szellemi, kulturális, gazdasági integrációt, a nemzeti reintegrációt; 3. a Kárpát-medence mint szerves történelmi egység gazdasági, kulturális együttműködését, „reintegrációját”; 4. Közép- és Délkelet-Európa összes országának európai integrációját; 5. a határainkon túl élő magyarok modernizációját, európai versenyképessé tételét.

Nos, a fenti célkitűzések többsége egyelőre egyáltalán nem teljesült.

  1. A határon túli magyar közösségek nem integrálódtak a többségi társadalomba, mégpedig részben éppen a burkolt vagy nyílt magyarországi biztatás, segítség miatt nem, amely inkább az elszigetelődésüket ösztönözte;
  2. nem jött létre a magyar-magyar integráció sem, a magyar nemzetpolitika végig rezervátumként kezelte a határon túli magyarságot (kirekesztette, de kirekesztettségében támogatta, felemelte);
  3. a Kárpát-medence „reintegrációjától” távol vagyunk, mint Makó Jeruzsálemtől;
  4. az európai integráció formálisan, az EU-tagságok révén nagyrészt megtörtént, ám szellemiekben, mentalitásban még messze állunk a valódi egységtől;
  5. a modernizációban óriási a lemaradás, a határon túli magyar közösségek inkább mutatnak ellenállást, semmint felzárkózási szándékot.

Egészében tekintve számomra továbbra is úgy tűnik, hogy mind az anyaországi politikai erők, mind a külhoni nemzeti közösségek a „külön kezeltség”, az „ahhoz képest” elbíráltság állapotának a fenntartásában mutatkoznak érdekeltnek.

Beszél Tabajdi a szemléletváltás szükségességéről is:

A „szülőföldön való boldogulás” doktrínája helyett „a magyarként való boldogulás” segítését kellene szorgalmaznunk inkább.

Ennél már csak az lenne jobb, ha az „emberként való boldogulás” kerülne előtérbe, s az a tény, hogy valaki határon túli magyar, végre nem számítana sem előnynek, sem hátránynak jogai gyakorlásában, teljesítménye megítélésében. Ráadásul a pártszellemmel átitatott nemzetpolitika (kimondatlanul) mindig is válogatott „jó magyarok” és „rossz magyarok” között.

Az új doktrína három pillérét Tabajdi így határozza meg: 1) szülőföldön maradni;  2) szülőföldön élni, de Mo-n dolgozni; 3) Mo-n élni és dolgozni – azaz áttelepülni.

Ez mindenképpen helyes elképzelés, kérdés, mennyire valósítható meg, hogy a hivatalos Magyarország mindenkit a maga választotta életcéljának az elérésében segítse, ne ösztönözze egyiket jobban a másiknál, s leginkább: lemondjon arról a szelektív érvényesítésről, amely a közösségeket, mint genetikai rezervoárokat, igyekszik helyben tartani, a használható munkaerőket és jó agyakat pedig elszívja. Ez a szelekció ugyanis évtizedek óta zajlik, ez teszi a határon túli magyar közösségeket egyre életképtelenebbekké.

Fejtegetésének utolsó részében Tabajdi így ír (kihagyásokkal és saját kiemeléseimmel):

A magyar-magyar kapcsolatrendszer mély bizalmi válságban van a 2004. decemberi népszavazás óta. Az anyaországi politikai szembenállás szintje, a legelemibb párbeszéd hiánya mára kiterjedt a határon túli nemzetpolitikai ügyekre is. Az elmúlt időszakban bizonyos hazai pártok – főként és legbrutálisabban a Fidesz – kormányon és ellenzékben folyamatosan beavatkoztak a határon túli magyarok életébe. A magyarországi belpolitika exportja a jelenlegi válsághoz döntő mértékben járult hozzá. A határon túli magyar elit körében folyamatos volt a versenyfutás Budapest kegyeinek megnyeréséért, a szimbolikus megerősítésért, de leginkább a magyarországi támogatások elnyeréséért. Ezzel a hazai pártok gyakorta visszaéltek. Felelősség terheli a határon túli magyar szervezetek és vezetők többségét is, amikor – az egyenlő távolságtartás, vagy inkább közelségtartás látszatát kerülve – folyamatosan lecsatlakoztak a jobboldalhoz. (…) Mára szinte logikus, hogy az MSZP számára nem igazán vonzó a határon túli magyar politizálás, az nem az ő „terepe”. Az e jelenség mögött rejlő egyik meghatározó elem a határon túli magyar társadalom szinte mindenhol torz, egyoldalú politikai tagozódása, a jobboldal elsöprő (60-80 százalékos) dominanciája, a radikális-szélsőséges jobboldal erős jelenléte, továbbá a szocialista-szociáldemokrata, illetve a liberális politikai orientáció feltűnő gyengesége. (…)

A 2004. decemberi népszavazás után ideje lenne az önvizsgálatnak, a szembenézésnek a magyarországi politika teljes spektruma, minden határon túli szervezet, hazai egyház és ottani felekezet részéről: erre azonban semmi esély nincsen. A jobboldalnak történelmi felelőssége, sőt bűne van a 2004-es népszavazás kezdeményezésében és felkarolásában. A kedvezménytörvény után újra, immár másodszor azt a csodaváró hangulatot gerjesztette, hogy a kettős állampolgársággal „leomlanak Trianon falai”, „a magyar nemzet újra egy lesz”. Az MSZP és az SZDSZ sajnos nem érzékelte, hogy egy érzelmileg túlfűtött, illúziókkal és irracionális elvárásokkal teli, szimbolikus mezőben nem lehet racionális érvekkel operálni, és túlzottan „anyagias”, nemzeti önzésről tanúskodó kampányt folytatott. A határokon túl szinte kizárólagosan e két pártot marasztalják el, elfeledkezve a jobboldal fő felelősségéről. (…) A magyarországi baloldalt (…) máig béklyóba fogja a szocialistákkal szembeni méltánytalan, haragos határon túli indulat. Az MSZP azonban nem kerülheti meg saját válaszainak kidolgozását sem nemzetpolitikai, sem pártpolitikai okokból, mivel a mérvadó felmérések szerint az MSZP-re szavazók legalább annyira elkötelezettek a magyar nemzeti identitás vállalása és ápolása iránt, mint a jobboldaliak. Számos érv alapján ezért megkerülhetetlen a külmagyar nemzetpolitikai stratégia modernizálása, a jobboldali felfogástól eltérő alternatív koncepció kimunkálása és megvalósítása.

Az efféle igazságok kimondásának nagyon itt volt az ideje. Tabajdinak méltányolható az önkritikája, ám részrehajlása is nyilvánvaló.

Ezeket a pontosításokat fűzném hozzá a fentiekhez:

  1. „Beavatkozásban”, klientúra kiépítésében a baloldal csak alig valamivel kevésbé bűnös, mint a jobb.
  2. A határon túli magyar szervezetek részéről van példa baloldali lecsatlakozásra is (pl. az UMDSZ esetében, amely enélkül soha nem válhatott volna a KMKSZ hasonerejű ellenfelévé).
  3. A baloldal és az MSZP a népszavazási kampányban nem csupán racionális érvekkel, hanem gazdasági demagógiával és demográfiai fenyegetéssel (román bevándorlás) is operált; eredményesen, de visszatetszést keltően.
  4. Igaznak gondolom, hogy az MSZP-re szavazók is elkötelezettek a magyar identitás megtartása és ápolása iránt, magának az MSZP-nek azonban ebben az ügyben határozott identitászavara van, ami rányomja a bélyeget a (nemzet)politikájára.
Végül: Tabajdi írásának a címe (Illúziók ellenében) és egésze – igen helyesen – azt sugallja, hogy ideje lenne leszámolni a hamis illúziókkal. Ezek sorában azonban most egy újabbal is szembe kellene néznie a magyar politikacsinálóknak:
 
Illúzió azt gondolni, hogy a határon túli magyarság ügyét tisztába lehet tenni addig, amíg a magyar belpolitikát a végletesen elmérgesedett helyzet jellemzi és az az anyaország társadalmát egy szellemi polgárháború hangulata hatja át. Amíg a belhoni magyarság ügyét nem sikerül megnyugtatóan rendezni, addig a külhoniaké továbbra is kezelhetetlen marad.
_____________
Ide írtam: Balla D. Károly / Blog

Mivel 2016-ban a Népszabadságot megszüntették és a NOL archívuma elérhetetlenné vált, ide kimentettem a teljes cikket:

Illúziók ellenében

A valóságos nemzetpolitikai reform céljairól és feladatairól

Népszabadság • Tabajdi Csaba • 2007. március 10.

1. A határon túli magyarok ügyében korszakhatárhoz érkeztünk. Több tényező következtében a teljes nemzetstratégia újragondolására, szembenézésre van szükség. Először: az Európai Unió 2004-es és ez évi bővítései, Magyarország, Szlovákia, Szlovénia, majd Románia felvétele sok tekintetben új helyzetet teremtett.

Az uniós (magyarországi, romániai, szlovákiai, szlovéniai, ausztriai) magyarok, az EU-közeli (horvátországi), az EU-jelölt (szerbiai), valamint az EU-tól tartósan vagy végleg távoli (ukrajnai) magyarok helyzete egészen különböző. Másodszor: a magyar nemzetpolitika legnagyobb kihívására, a gazdasági-társadalmi szétfejlődésre nem született érdemi válasz. Versenyt futunk az idővel: marad-e még modernizációra képes határon túli magyarság, főleg fiatal nemzedék az uniós szomszédoknál, amikorra az európai uniós fejlesztések érdemben érzékelhető javulást hoznak az uniós tagoknál: illetve Vajdaság és Kárpátalja képes lesz-e magyar lakóinak megélhetést, méltó perspektívát nyújtani? Harmadszor: a 2004-es népszavazás traumáját máig nem dolgozta fel sem a határon túli magyarság, sem a magyarországi elit és az erre érzékeny hazai közvélemény. Negyedszer: a jelenlegi kormány átalakította a nemzetpolitikai reform jegyében a határon túli magyarokkal foglalkozó intézményi és támogatási rendszert.

Gyakran felmerül az „uniós automatizmus” illúziója. Az Európai Unió nagy esély, de önmagában nem garancia a határon túli magyarok Kárpát-medencei „túlélésére”, méltó megélhetésére. Az Európai Uniónak ugyanis nincs közvetlen kisebbségvédelmi rendszere, nincsenek jogi erővel bíró normái, sem megfelelő ellenőrző mechanizmusai. Kiáltó ellentmondás az, hogy az unió sokkal erőteljesebben hat a kisebbségi helyzet javítására a csatlakozás előtt, mint azt követően. Gondok származnak az európai integrálódás fáziskülönbségeiből is, például amikor Magyarország már részese lesz a schengeni rendszernek, Románia pedig még közel egy évtizedig nem: ez törvényszerűen szigorításokkal, feszültségekkel fog együtt járni a határon. Tartósan jelent majd gondot a határátlépés Szerbia és Ukrajna irányában, ami komolyan fékezheti a magyar-magyar és a magyar-szomszédsági érintkezéseket. Az Európai Uniónak a szubszidiaritás elvére épülő politikája elvileg végre érdemi decentralizációt hozhat Romániában is. Ez történelmi fordulat esélyét hordozza a homogén nemzetállami hagyományokból fakadó túlzott központosítással szemben. A valódi fordulat Szlovákia és Románia esetében viszont az lehet, ha korrekt, a történelmi hagyományoknak megfelelő lesz a régiók határainak megállapítása, továbbá a régiók a források elosztásakor és a döntések meghozatalakor érdemi pénzügyi eszközöket és döntési jogköröket kapnának. Pozitív döntés esetén ugyanis egy jól működő régió és regionális fejlesztési tanács Székelyföld közigazgatási-területi autonómiájának lényegi részét, 80-90 százalékát szavatolná!

Az EU-tagság az uniós szomszédok magyarságának munkavállalását is radikálisan új keretekbe helyezi. Az Európai Unió elősegíti a határon átnyúló regionális együttműködést, az eurorégiókat, a nyelvi és kulturális sokféleség védelmét, továbbá a diszkrimináció tilalmára vonatkozó két uniós irányelv is (faji és foglalkoztatási) fontos kisebbségvédelmi garancia.

2. A XXI. század első évtizedében a külmagyar nemzetpolitika öt alapvető célt szolgál: 1. a magyar közösségeknek és személyeknek az adott társadalomba történő integrálódását azok asszimilációja nélkül; 2. a magyar-magyar szellemi, kulturális, gazdasági integrációt, a nemzeti reintegrációt; 3. a Kárpát-medence mint szerves történelmi egység gazdasági, kulturális együttműködését, „reintegrációját”; 4. Közép- és Délkelet-Európa összes országának európai integrációját; 5. a határainkon túl élő magyarok modernizációját, európai versenyképessé tételét.

3. A nemzetpolitikai reform további alapkérdése: kell-e és akarunk-e doktrínát váltani? Óriási a veszélye annak, hogy a szétfejlődés, a gazdasági különbségek miatt a Kárpát-medence történelmi magyar nyelvi és kulturális területeinek egy része néhány évtized alatt kiürül! A demográfiai folyamatok miatt Magyarországnak szüksége van, lesz a határon túli munkaerőre. Három pillérre épülő új nemzetpolitikai doktrínára lenne szükség. A „szülőföldön való boldogulás” doktrínája helyett „a magyarként való boldogulás” segítését kellene szorgalmaznunk inkább.

Az új nemzetpolitikai doktrína első pillére, az alaptétel változatlanul: szülőföldön élni és szülőföldön dolgozni, vagyis minél több magyarnak legyen szülőföldjén méltó megélhetése! Ez érvényes a Magyarországon élőkre és a határon túliakra egyaránt. A XXI. században senkit nem kötelezhetünk valamiféle kollektivista, álközösségi felfogás jegyében a szülőföldön való maradásra, nem korlátozhatjuk az egyén szabadságjogait lakó- és munkahelyének megválasztásában sem. Az egyénnek azonban kötelezettsége is van a nemzeti közösség irányában. A „lehetőség szerinti” szülőföldön való boldogulás tétele ezt jelenti. Ellenkező esetben a nemzeti szolidaritás egész tartalma kiüresedik, és értelmét veszti.

Az új nemzetpolitikai doktrína második pillére: szülőföldön élni, Magyarországon dolgozni. A magyarországi munkára kölcsönösen szükség van. Ez lenne az a méltó „vendégmunkáshelyzet”, az a kétlakiság, amikor szervezetten biztosítanánk az ingázást, például egy olyan közhasznú társaság létrehozásával, amely a határon túli magyar politikai és szakmai szervezetekkel közösen, intézményesen közvetítené a munkaerőt.

Az új nemzetpolitikai doktrína harmadik pillére: Magyarországon élni és Magyarországon dolgozni. Elvében bármennyire ütközik is az új nemzetpolitika első számú pillérével, a XXI. században az egyénnek alapvető szabadságjoga annak eldöntése, hogy hol kíván élni és dolgozni. Az elmúlt években, bár volt rá kísérlet, mégsem vált érdemben könnyebbé a magyar állampolgárság megszerzése, ezért a magyarok gyakran nem Magyarországra vándorolnak ki.

4. A legfenyegetőbb magyar nemzetpolitikai csapda a szétfejlődés, a fejlődésbeli különbségek konzerválódása és növekedése. Az uniós integrálódás eltérő dinamikájából fakadó kihívásokra, az újabb „távolodásokra” nemzetpolitikánknak ma még nincs hitelesen kidolgozott válasza. Nyilvánvaló, hogy a kettős állampolgársággal nem lehetett volna orvosolni azt a gazdasági differenciálódást, ami Trianon óta végbement. A II. nemzeti fejlesztési terv, bár nagy figyelmet fordít a Kárpát-medence gazdasági-infrastrukturális integrációjára, de a szülőföldön való méltó megélhetés és magyarként megmaradás számos megoldandó kérdésére nem tud, nem is lehet képes választ adni. Ennél többre, nemzettudatos komplex fejlesztési politikára lenne szükség az egész Kárpát-medencében. A demográfiai, gazdasági, szociális és más mutatók tudományos felmérése alapján mérlegelendő, hogy melyek azok a határon túli települések, amelyek megtarthatóak magyar nyelvi, kulturális területeknek; melyek lehetnek a fejlesztési „pólusközpontok”: például Marosvásárhely és Szabadka, ahová elsősorban kellene az erőforrásokat összpontosítanunk.

5. A határon túli magyarok kérdésében elkerülhetetlen, hogy újrafogalmazzák Magyarország és a határon túli magyar közösségek egymás iránti felelősségét! A nemzeti felelősség kölcsönös, bár aszimmetrikus. Magyarországnak egyszerre kell integrálnia a határon belüli magyar többségi és hazai nemzeti kisebbségi társadalmak érdekeit, a tízmillió magyar állampolgár és a különböző helyzetben lévő határon túli nemzeti közösségek érdekeit. A magyarországi politika „egy az egyben” ritkán fogadhatja el a különböző határon túli nemzetrészek legitim, jogos igényeit: szintézisre kell törekednie.

A határainkon túli magyar közösségek az elmúlt másfél évtizedben – bár nagyon jelentős előrelépést tettek a helyi, regionális és országos szintű önszerveződésekben, nemzet- és társadalomépítésben; sok vonatkozásban (pl. a székelyföldi közbirtokos erdők egy részének visszaszerzésével) kivívták az autonómia számos elemét, de egyenjogú állampolgári helyzetük szavatolása még távolról sem kielégítő. Az autonómia különböző típusainak, az önkormányzati; a személyi elvű, vagyis a kulturális; a regionális; a területi autonómiaformák megteremtése, azok kombinációja nélkül nincs, nem lehet igazi garancia a határon túli magyar közösségek fennmaradására és fejlődésére, az erőszakos vagy a motivált asszimiláció megelőzésére. Jelentős probléma, hogy sem Magyarországon, sem a határon túli magyar szervezetek körében nem tisztázták: mi is valójában az autonómia, hogyan érhető el, és melyek a formái? Sok szó esik róla, de kevés a konkrétum. Az autonómiát csak ritkán nyújtja tálcán a nemzetközi közösség (l. Macedónia), hiszen az döntően a mindenkori többség és kisebbség alkujának, kompromisszumának terméke. Ha a határon túli magyar szervezetek végre tisztáznák, hogy melyek a kisebbségi autonómia esetében a kizárólagos központi államigazgatási, melyek az osztott, vagyis közösen gyakorolt és a saját, kizárólagos kisebbségi kompetenciák, az utódállamok részéről számos félreértés, szándékos vagy tudatos félremagyarázás elkerülhető lenne. Nemzetközileg is sokkal védhetőbbek lennének az autonómiára vonatkozó jogos igényeik. Nyilvánvaló, hogy sem Romániában, sem Szlovákiában nincs meg azonban a többségi elit részéről a politikai akarat a magyarság autonómiájának biztosítására. Jól bizonyítja ezt az Európai Unió által is szorgalmazott romániai kisebbségi törvény hányattatása. Nem szabad azonban szakralizálnunk az autonómia fogalmát! Nem az elnevezés, hanem a tartalom a meghatározó jelentőségű. A határon túli magyarokkal kapcsolatos politika modernizálása elengedhetetlen: meg kellene szabadítanunk az európai intézmények számára homályos és értelmezhetetlen szimbolikus ballasztoktól. „Népszavazást” tartani Székelyföldön, s nem tisztázni előtte az autonómia tartalmát és elérhetőségének módját: nemzetpolitikai abszurd.

6. A Fidesz kormányon és ellenzékben végig azt a látszatot keltette, s ezáltal hamis várakozásokat ébresztett a határon túliakban, mintha Budapestről alapvetően meg lehetne oldani a problémáikat. Az MSZP ezzel szemben mindenkor hangsúlyozta, hogy a budapesti kormány Bukarest, Pozsony, Belgrád, Kijev, Zágráb, Ljubljana, Bécs politikai akarata, együttműködése nélkül nem tud áttörést elérni. Míg a Fidesz sokszor provokálta a szomszédokat, s értetlenséget váltott ki az amúgy sem túl kisebbségbarát, nem túl megértő nemzetközi szervezetekben egyaránt, a balliberális oldal viszont többször túlzott reményeket táplált a szomszédokkal való megegyezés lehetőségét illetően. Máig nem találták meg a vezető magyar politikai erők a helyes arányokat, hogyan léphetnek fel egyszerre határozottan és higgadtan a szomszédságpolitikában az ottani magyarok érdekében; ha kell, keményen, de keménykedés nélkül.

7. A magyar-magyar kapcsolatrendszer mély bizalmi válságban van a 2004. decemberi népszavazás óta. Az anyaországi politikai szembenállás szintje, a legelemibb párbeszéd hiánya mára kiterjedt a határon túli nemzetpolitikai ügyekre is. Az elmúlt időszakban bizonyos hazai pártok – főként és legbrutálisabban a Fidesz – kormányon és ellenzékben folyamatosan beavatkoztak a határon túli magyarok életébe. A magyarországi belpolitika exportja a jelenlegi válsághoz döntő mértékben járult hozzá. A határon túli magyar elit körében folyamatos volt a versenyfutás Budapest kegyeinek megnyeréséért, a szimbolikus megerősítésért, de leginkább a magyarországi támogatások elnyeréséért. Ezzel a hazai pártok gyakorta visszaéltek. Felelősség terheli a határon túli magyar szervezetek és vezetők többségét is, amikor – az egyenlő távolságtartás, vagy inkább közelségtartás látszatát kerülve – folyamatosan lecsatlakoztak a jobboldalhoz. A magyarországi baloldalt mindig erősen frusztrálta, hogy még a nem túl markáns, de mégis létező pozitív törekvéseire sem kapott visszajelzést a határon túli magyar közegtől. Mára szinte logikus, hogy az MSZP számára nem igazán vonzó a határon túli magyar politizálás, az nem az ő „terepe”. Az e jelenség mögött rejlő egyik meghatározó elem a határon túli magyar társadalom szinte mindenhol torz, egyoldalú politikai tagozódása, a jobboldal elsöprő (60-80 százalékos) dominanciája, a radikális-szélsőséges jobboldal erős jelenléte, továbbá a szocialista-szociáldemokrata, illetve a liberális politikai orientáció feltűnő gyengesége. Igaz, még csak bő másfél évtizede kezdődött el a rendszerváltás, mégsem magyarázható ez az európai és magyarországi trendektől teljesen eltérő, torz politikai osztat kizárólag a magyarellenes, nacionalista, kommunista (csak nevében baloldali) rezsimek örökségével. Jellemző példa, hogy valamennyi mérvadó magyar párt (pl. RMDSZ, MKP, VMSZ) az Európai Néppárt tagszervezete lett. A határon túli vezetők ugyanakkor elvárnák az európai szocialista és liberális pártcsalád szolidaritását is, amelyek soraiban ott vannak a román, szlovák többségi testvérpártok is. Az utóbbiak érdekérvényesítő képessége erősebb, „hitelesebb”, mint a Néppárthoz tartozó magyar képviselőké. Végiggondolták-e ezt alaposan a határon túli magyar vezetők? Helyes-e, hogy az MKP és az RMDSZ európai parlamenti képviselői mind az Európai Néppárt soraiba ülnek be?

A 2004. decemberi népszavazás után ideje lenne az önvizsgálatnak, a szembenézésnek a magyarországi politika teljes spektruma, minden határon túli szervezet, hazai egyház és ottani felekezet részéről: erre azonban semmi esély nincsen. A jobboldalnak történelmi felelőssége, sőt bűne van a 2004-es népszavazás kezdeményezésében és felkarolásában. A kedvezménytörvény után újra, immár másodszor azt a csodaváró hangulatot gerjesztette, hogy a kettős állampolgársággal „leomlanak Trianon falai”, „a magyar nemzet újra egy lesz”. Az MSZP és az SZDSZ sajnos nem érzékelte, hogy egy érzelmileg túlfűtött, illúziókkal és irracionális elvárásokkal teli, szimbolikus mezőben nem lehet racionális érvekkel operálni, és túlzottan „anyagias”, nemzeti önzésről tanúskodó kampányt folytatott. A határokon túl szinte kizárólagosan e két pártot marasztalják el, elfeledkezve a jobboldal fő felelősségéről. Kizárólag a vajdasági és kárpátaljai magyarság tekintetében volt indokolt a kettős állampolgárság igénye, amiként e két közösség esetében ma is legitim és indokolt nemzetpolitikai feladat lenne annak megoldása. A magyarországi baloldalt pedig máig béklyóba fogja a szocialistákkal szembeni méltánytalan, haragos határon túli indulat. Az MSZP azonban nem kerülheti meg saját válaszainak kidolgozását sem nemzetpolitikai, sem pártpolitikai okokból, mivel a mérvadó felmérések szerint az MSZP-re szavazók legalább annyira elkötelezettek a magyar nemzeti identitás vállalása és ápolása iránt, mint a jobboldaliak. Számos érv alapján ezért megkerülhetetlen a külmagyar nemzetpolitikai stratégia modernizálása, a jobboldali felfogástól eltérő alternatív koncepció kimunkálása és megvalósítása.

A szerző európai parlamenti képviselő, az MSZP Nemzetpolitikai Tagozatának elnöke


üzenet küldés tömeges számban laptop kijelzőre

Majom a vízbe!

Most ugrik a kisebbségi majom az új magyar nemzetstratégiába!

A magyar-magyar intézményrendszer nagy átalakítása óta Gyurcsány Ferenc holnap találkozik először a határon túli magyar szervezetek vezetőivel.

Az aránylag részletes hír ellenére nehéz megjósolni, mi és hogyan zajlik majd, sikerül-e a kormányfőnek megszereznie a külhoniak bizalmát, tudja-e olyasmivel kecsegtetni őket, ami feledteti a legtöbbek részéről keserűen megélt tapasztalatokat.

A belmagyar kormánypolitika és a külmagyar szervezetek közt a kettős állampolgárságot érintő 2004-es népszaváskor éleződött ki a feszültség. A Fidesznek lekötelezett és a nemzeti demagógiát a szorgosan gyakorló szervezetek érthető módon szembefordultak a kettős állampolgárság ellen kampányoló kormánnyal, de a magyar jobboldallal különösebben nem szimpatizálókat is kellemetlenül érintette a negatív propaganda és a végeredmény: nem tudták vagy nem akarták megérteni, hogy a NEM egyáltalán nem rájuk vonatkozott, hanem a Patrubány által kiagyalt és Orbán részéről felkarolt belpolitikai aktusra, az érzelmi zsarolással és alkotmányos aggályokkal kiváltó csapdára mondott nemet. A 2006-os választások során sokan megérthették volna, miért is szeretne a jobboldal határon túli magyar állampolgárokat a szavazótáborában tudni (Mikola emlékezetes kiszólása), s ha ez kijózanodásnak nem volt elég, a Fidesz választási programjába belekukkantva bárki érzékelhette, hogy a nagy szavak ellenére abban egyetlen betű sem foglalkozik a kérdéssel.

Újból hatalomra kerülve aztán Gyurcsány Ferenc alaposan belecsapott a nemzeti lecsóba, sokak számára nyilvánvalóvá vált, hogy itten most alaposan rá lesz lépve a megélhetési külmagyarok tyúkszemére, így nem csupán a korábbi Fidesz-klientúra kezdte szívni a fogát, hanem a baloldali kormánnyal lojális szervezetek is. A HTMH és az Illyés Közalapítvány megszűnése akkor is nagy érvágást jelentett mindenki számára, ha a Szülőföld Alapból a kedvezményeztteknek még szép milliókat sikerült is megpályázniuk.

Nem mondható tehát, hogy tavasz óta Gyurcsány Ferenc és intézkedései nagy népszerűségnek örvendenének a határokon túl, s ezen a helyzeten sokat rontott a Nagy Öszödi Böszmeség, meg mindaz, ami utána következett. A kormányfőnek nyilván az lenne az érdeke, hogy megingott (de kemény kézzel megtartott) belpolitikai helyzetét megerősítse, legitimizálja a határon túli magyarok egyetértő magatartásával, ám ez az érdék aligha érvényesíthető a határon túli vezetők szándéka ellenére, akik viszont leginkább pénzt, sok, vagy legalábbis az eddiginél nem kevesebb pénzt-paripát-fegyvert, befolyást és kiváltságot várnak a mindenkori Magyarországtól, leginkább bármiféle ellenszolgáltatás és partneri együttműködés nélkül.

A kérdés tehát az, hogy Gyurcsány Ferenc képes-e az elképzelt új elosztórendszert lenyomni a határon túli vezetők torkán úgy, hogy azok ne forduljanak egyértelműen a magyar kormányzat ellen. Egy ilyen mutaványnak kicsi a bekövetkezési valószínűsége, így a miniszterelnöknek valószínűleg vagy azt kell választania, hogy következetes marad saját elképzeléseihez, vállalva a külhoniak oppozícióját, vagy azt, hogy valamilyen módon megvásárolja lojalitásukat.

Végül ott lenne még egy, az előzményeket ismerve teljesen ki nem zárható lehetőség, hogy Gyurcsány jól  >>>>>befejezés>>>

Nem kicsit, nagyon! (Gyurcsány, ostrom.)

Hajnali fél négyig tévéztem teljes döbbenetben, felváltva csóváltam a fejem értetlenül és bólogattam bölcsességet színlelve, néha szabályos szívdobogásom lett izgalmamban, izzadtam, égnek állt a hajam. Talán nem a legjobb pillanatban, de megpróbálom összefoglalni, amit erről az egészről gondolok.

Gurcsány, hogy az ő kifinomult stíljéhez igazodjam, nagy balfasz. Ezen az a nyilvánvaló tény sem sokat változtat, hogy politikai ellenfele pedig maga az istenverés, a magyarok ártó szelleme, akinek a hatalomra kerülésénél minden verzió jobb. Nem sokkal az egész cécó előtt már belefogtam egy összegzésfélébe, azt ezzel a mondattal kezdtem: “Úgy tűnik, Gyurcsány Ferenc javára lassan csupán egyetlenegy politikai érdem írható, az, hogy nem engedte Orbán Viktort hatalomra jutni.” Az elmúlt negyvenvalahány óra eseményeinek a fényében ez számomra még nyilvánvalóbb: a miniszterelnök már nem ura az eseményeknek, képtelen úgy kezelni a helyzetet, hogy az ne az indulatok újabb elszabadulásához vezessen (itt természetesen megint hozzá kell tenni, hogy Gyurcsány balfékségéhez képest a Fidesz-vezérek a lehető legtisztességtelenebb játékot játsszák).

Szinte bizonyos vagyok abban, hogy beszédének a kiszivárogtatásában a miniszterelnök maga is benne volt. Látva, hogy pártjának és saját magának a megítélése a lakosság körében mélypontra jutott, valamit tennie kellett. A szocialisták Demszky mögé állása tragikus balfogásnak látszik (nekem a Szili-Solyóm helyzetet juttatja eszembe: az a sztori is az MSZP önveszejtő ostobaságáról tanúskodott), és nem hozott kellő eredményt az sem a józan elemek megnyerésében , hogy a kormányfői kampányoló országjárás állomásain sikerült a szélsőséges jobboldalt jól megfüttyögtetni. A Fidesz átvenni látszott a kezdeményezést: új és új ötletekkel és sugallatokkal szolgáltak arra nézvést, hogyan lehetne a hatalmat részben vagy egészében magukhoz ragadni. Ehhez meg is voltak a reális feltételek: az ország lakossága nem értette meg és ha meg is értette, egyáltalán nem tolerálta a bőrére menő intézkedéseket, általánossá vált a “nem ilyen lovat akartunk” érzése.

A gazdasági reformcsomagról hozzá nem értőként nem tudok okosakat mondani, de szerintem itt voltak alaposan elhibázott húzások mind az egyes intézkedésekben, mind a dolog kommunikálásában. Nekem úgy tűnt, ügyetlenül, balkezesen fogtak hozzá a dologhoz, leginkább félmegoldásokra futotta a nagy elhatározásból, aminek az lett az eredménye, hogy a döntések a súlyos államháztartási gondokat ugyan csak részben és csak hosszú távon oldják meg (ha ugyan), ellenben általános felháborodás kiváltására így is alkalmasaknak bizonyultak. Ez így végül senkinek sem elég jó, de mindenkinek elég rossz ahhoz, hogy az állampolgárok részéről szinte teljes legyen az elutasítás.

Ebben a helyzetben, más eszközei nem lévén, Gyurcsány kockáztatni volt kénytelen. Magamban hol királycselnek nevezem az ominózus beszéd kiszivárogtatását, hol azt mondom: a miniszterelnök rezettelni, egy erős sokkal újraindítani akarta az országot. Ahogy ő maga is valami tiszta lappal indulást mondott: eddig hazudtunk, de eztán már nem fogunk, mert már nem is kell: megtartottuk a hatalmat, és ennek birtokában kihúzzuk az országot a gödörből.

Azonban a közvélemény számára a gazdasági elemézések, okfejtések nagyrészt felfoghatatlanok maradtak, és a szociálisták és a liberálisok magyarázatai, indoklásai, győzködései pedig nem látszottak elég meggyőzőnek és hitelesnek. Valamit tenni kellett.

Ám a sokkra a lakosság (éppen a fenti érvelések érthetetlensége és/vagy gyöngesége miatt) nem volt felkészítve, s talán maga a beszéd sem volt a célra eléggé megfelelő. Amennyire értékelhető az őszintesége, annyira elítélhető a hangneme, amennyire szimpatikus az “itt állok, nem tehetek másként” lutheri helyzetvállalás, épp annyira érzékelhető a “minden krétai hazudik, mondta egy krétai” logikai csapdája.

No persze: a célközönség nem is az ország közvéleménye volt, hanem a szenzációra mindig éhes sajtó és az öklét rázni mindig kész jobboldali politikai elit. Ha az ő révükön Gyurcsány a figyelem epicentrumába kerül, akkor onnan nyilatkozva, onnan irányítva az eseményeket akár igen jól is kijöhet a dologból, kiválthat egyfajta katarzist, akár vissza is nyerheti az elvesztett támogatókat, szimpatizánsokat, szavazótábort, megerősítheti legitimitását.

És az első órákban a csel eredményesnek látszott: ha Gurcsányék azt akarták, hogy a sajtó és a politikai jobboldali elit bekapja a horgot, akkor ez maximálisan sikerült. A miniszterelnök az összes kamerát magára irányíthatta, minden mikrofon felé fordult, soron kívüli exkluzív megszólalásai pillanatok alatt eluralták a magyar médiát.

Ám sajnos nem beszélt elég okosan. Kezében volt a nagy alakítás lehetősége, Melinda már alig várta, hogy a bűneit megvalló csábító ölébe ájuljon, de a kormányfő vagy félreértette a szerepet, vagy nem tudta eljátszani. Vagy csak egyszerűen elügyetlenkedte. Egyik sem bocsánatosabb. Semmilyen megbánást és semmilyen szégyenérzetet nem tanúsítva erősnek akart mutatkozni – és ez lett a gyengéje.

Nem tudható, de valószínűsíthető, hogy ha elnézést kér mind a négy évi tétlenségért, mind a másfél éves hazugságokért, mind a túl sok trágár kifejezésért, akkor nem fajulnak eddig a dolgok. Nem vagyok a nyelvi finomkodás híve, semmi rosszat nem látok abban, ha olykor egy-egy erősebb kifejezés elhagyja a beszélők ajkát; ám azt gondolom, a legfelsőbb országos közszereplők még szűk – szűk? 190 fő? – körben sem beszélhetnek így. Ez egyszerűen bunkóság. Söröző kocsmai társaságban, házibuliban, biliárdozás közben, lóversenyen elmegy, de egy pártrendezvényen már nem. Illetve ha mégis, akkor utána azonnal illik elnézést kérni például a jelen lévő hölgyektől. Ám Gyurcsány Ferenctől az országos nyilvánosság előtt csak annyira futotta, hogy nem büszke a jelzőire. A többire igen.

Ami ezután történt, az pedig már nemcsak az ő balfogása. Illetve hát természetesen felmerül az a lehetőség is, hogy a karhatalom nem véletlenül volt ennyire béna és teszetosza, hanem valahol valakik azt akarták, hadd szabaduljon el a pokol, legyen jó nagy balhé, rá lehessen majd jól pirítani a Fideszre: lám, ehhez vezet, ha az utcára viszitek a politikát. Ám ez ingatag feltételezés. Nekem úgy tűnt, egyszerűen csak eluralkodott a másutt is meglévő nagy magyar szervezési-intézményi kupleráj, a totális fejetlenség. A rendőrségi és a magasabb szintű illetékesek nyilatkozatai is erről tanúskodtak, siralmas és komikus egyszerre volt az, amit és ahogy mondtak. Beleértve a hajnaltájt nyilatkozó Gyurcsányt is. Nem tudom, ilyen vészhelyzetben milyen erők mozgósíthatók törvényesen és azt sem, ez pontosan kinek a dolga. De azért talán jogos a kérdés, hogy amikor az állami televízió székházát rohamozzák kockakövekkel és botokkal, akkor vajon hol vannak azok az állig felszerelt szuperzsaru kommandósok, akik maszkjaikban olyan jól meg tudnak civileket bilincselni, hol vannak a rendőrségi helikopterek, hol a deszantosok és más elit alakulatok? Valóban önvédemi sprével kell szórni a gázt? Nem kell bevetni a könnygáz-gránátokat? Valóban egy árva és rosszul biztosított vízágyúval kell szerencsétlenkedni? Valóban csak addigra – cirka 4-5 óra elteltével – sikerül a fővárosban annyi erőt mozgósítani, hogy megtisztítsanak egy nem is olyan nagy budapesti teret? Valóban nem volt mód arra, hogy a hatóságok időben megfékezzék az indulatokat és elejét vegyék a totális rombolásnak? Párszáz felbőszült huligán minden előkészület nélkül “puszta kézzel” bármikor beveheti a kiemelten védett Magyar Televíziót? Mi történne egy picit is szervezett fegyveres támadás esetén?

Következmények? 125 sérült, ebből 102 rendőr. Megdöbbentő. Felelős? Leváltották a fővárosi rendőrfőkapitányt? Az illetékes minisztert?

Azt gondolom, az előzményektől tökéletesen függetlenül egy ilyen horderejű eseményért a politikai felelősség a miniszterelnöké. Akkor is, ha nincs kiszivárgott beszéd és nincs utána nagyképű magyarázkodás. Ám ha kampány idején, szűk két héttel a választások előtt a csőcselék gyakorlatilag minden tényleges ellenállás nélkül beveszi a közszolgálati televízió székházát, az önmagában akkora botrány, az államhatalom akkora csődje, hogy a kormány fejének be kell nyújtania a lemondását.

Ám Gyurcsány Ferenc ezzel a történettel kapcsolatban valamiért nem mondja ki, hogy “elkúrtuk”. Nem kicsit, hanem nagyon.

Csábítósdi, szülőföldesdi

Balla D. Károly

Csábítósdi, szülőföldesdi

a határon túli magyarság az anyaország emberanyag-tartalékának és genetikai rezervoárjának minősül

A formálódó – de végső alakot ölteni egyelőre képtelen – új magyar nemzetstratégia mindkét szélső pontját megismerhettük augusztusban. A határon túli magyar vezetőknek eljuttatott, a sajtóban a hónap elején bőven idézett kormányzati vélemény még egyértelműen a szülőföldön való megmaradás feltételeinek a kialakítására helyezte a hangsúlyt, s az érintett vezetőkkel folytatott későbbi kormányfői tárgyalások sem írták felül ezt az elvet. Ám az államalapítás napján a Népszabadságnak adott interjújában Gyurcsány Ferenc már lebegtette a témát: „…Eddig azt mondtuk: maradj otthon, ha kell, viseld ennek a keresztjét! De a maradásnak nem keresztnek kell lennie, hanem a felemelkedés lehetőségének. A magyar kormány dolga az, hogy lássa a valóságot, és ennek megfelelően alakítsa a nemzetpolitikát.” Ha akarom terhes, ha akarom, nem. Ugyanezen a napon Demszky Gábor, Budapest főpolgármestere egyértelműbben fogalmazott ünnepi beszédében: „…arra bíztatom tehát a határon túli magyar fiatalokat, hogy jöjjenek minél többen, dolgozzanak és vállalkozzanak Budapesten! Hozzák a feleségüket, férjüket, a gyerekeiket is!”

Akkor most?

Lássunk át a szitán. A tartósan aggasztó magyarországi demográfiai mutatók árnyékában a határon túli magyarság az anyaország emberanyag-tartalékának és genetikai rezervoárjának minősül – és ebben a viszonylatban egyáltalán nem az a kérdés, hogy mi jobb az érintetteknek. Hanem az, hogy Magyarországnak mihez fűződik nagyobb érdeke, melyik a hosszú távon eredményesebb koncepció.

Az-e, hogy (akár jelentős anyagi áldozatok árán) a környező országokban minél tovább megtartsa a reprodukcióra még képes magyar népcsoportokat, odaát termeltesse meg az utánpótlást, majd saját szűrőrendszerét közbeiktatva, a folyamatos beszivárgást valamelyest szabályozva kompenzálja a belhoni lakosság lélekszámának a fogyását, biztosítsa etnikai összetételének „javítását”.

Vagy pedig az, hogy fiatalok erőteljes átcsábításával gyors és hatásos vérfrissítést hajtson végre, amely aztán a sok-sok új család révén hosszú távon a határon belül fejti ki áldásos hatását. (Ez az elszívás ugyanakkor megújulásra alkalmatlanná teszi a határon túli közösségeket.)

Ám tisztában kell lennünk azzal, hogy tépázott tekintélyű politikusok nyilatkozatai csekélynél is kisebb hatással vannak a migrációs folyamatokra; sőt, önmagában a nemzetstratégiai elvrendszer sem képes hatékonyan beavatkozni az elmenés vagy a maradás oldalán. Hiszen például az évtizedek óta szünet nélkül sulykolt szülőföld-elv és a nehézkes, gyakran megalázó idegenrendészeti eljárások egyáltalán nem szegték az áttelepülni vágyók kedvét.

A folyamatra egyetlen körülménynek van döntő befolyása: az egyes országok gazdasági viszonyai, jóléti nívója, civilizációs komfortja, egzisztenciális és szociális biztonsága közti különbségnek. A jelen helyzetben Szlovéniából és Szlovákiából nem várható bevándorlás, Erdélyből, a Vajdaságból és Kárpátaljáról viszont igen. Szinte teljesen függetlenül attól, hogy melyik játékra épül a nemzetpolitika, mitől óv Gyurcsány vagy mivel kecsegtet Demszky. S tekintet nélkül arra is, hogy a hirtelen kerekedett vihar miatt tragédiába fordul-e a nemzet ünnepe.

Ne csináld a fesztivált!

Úgy látom, nem lesz énekeshalott ebből az új nemzetstratégiából. Énekes és táncos élő viszont nagyon is lehet, úgyanis az új koncepció hangsúlyos eleme, hogy a magyar kultúra egységének demonstrálására (!!) 2007-től kétévente megrendezésre kerülne a világ magyarságának (!!) kulturális fesztiválja (!!), amelynek finanszírozását a kormány külön forrásból vállalja. Legalábbis ezt tartalmazza az a munkaanyag, amelyet Gémesi Ferenc, a MeH külkapcsolatokért és nemzetpolitikáért felelős szakállamtitkára juttatott el a határon túli szervezetekhez, s amelyet az erdélyi Krónika ismertet.

Nos, a kivonatolt tájékoztatóból nem sok jó olvasható ki.

A hangsúly a dokumentum szerint továbbra is korábbi szimbolikus fogalmakra esik: „a nemzeti identitás megőrzésének támogatása”, „a szülőföldön való megmaradás és gyarapodás” feltételeinek a megteremtése. De hát uraim, 17 éve másról sincs szó, csak ezekről a szép szándékokról! Oszt mi a túró lett belőle? Hát semmi újat nem tetszett kitalálni??

Identitásőrzés + szülőföldönmaradás + magyarságdemosnstráló fesztivál = a problémák megoldása??

Na és ez is milyen szépen hangzik: „…olyan nemzetpolitikát kell folytatni, amely az identitásmegőrzésre koncentráló normatív támogatáspolitikából és a versenyképességet, a gazdasági-társadalmi előrehaladást szolgáló fejlesztési stratégiák rendszeréből áll.” Oké. Ez szóban gyönyörű! De hogyan fog a valóságban működni?? Mint az Új Kézfogás Alapítvány projektjei? Mint az e-Magyar pontok telepítése? Akkor talán inkább ne…

„…azt tervezik, hogy a már meglévő grémiumok – például a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma (KMKF) – mellett létrehozzák a budapesti kormány, valamint a határon túli magyar szervezetek képviselőiből álló Magyar-magyar Kormányzati Konzultációt (a Magyar Állandó Értekezlet egyféle utódját), amely alapvető fontosságú kérdésekben hivatott egyeztetni.”

Zseniális! És ez mitől fog működni, ha a MÁÉRT nem működött? Hát hiszen ugyanazokból a derék megélhetési magyarokból és ugyanazokból (vagy ugyanúgy gondolkodó) kormánybürokratákból fog állni.

„Gyurcsány továbbá támogatja, hogy a KMKF által megvitatni javasolt nemzetpolitikai kérdések kerüljenek az Országgyűlés illetékes bizottságai elé, illetve hogy a határon túli magyar szervezetek képviselői évente egyszer az Országgyűlés plénuma előtt szólalhassanak fel az adott közösségek helyzetének alakulásáról.” Jaj, édes istenem! Hát én emlékszem Kovács Miklós KMKSZ-elnök urunk legutóbbi vitézkedésére, amikor gyakorlatilag megfenyegette Magyarországot az ukrán forradalommal, mely utóbbiról az volt a legfontosabb mondanivalója, hogy Eörsi Mátyás elvbarátai rózsaszín (!) sálakban tüntetnek Kijevben, Kapolyi László üzletfelei pedig vesztésre állnak… Ilyen szövegektől biztosan jobban fog menni a szekér.

Akkor mi is változik? Ahogy elnézem, a kezdeti nagy nekibuzdulás ellenére a határon túli magyarsággal foglalkozó intézményi és alapítványi háttér sem alakul át igazán radikálisan, az oly remek Szülőföld Alap továbbra is osztja a pénzt, talán még az IKA is túléli a reformot. Csak a nevek, címek, besorolások módosulnak, mindez mit sem változtat a lábát szétvető leányzó fekvésén.

Teljesen elvesztettem a bizalmamat abban, hogy egészséges alapokra helyeződhet ez az egész. Úgy látom, ahogy a magyar focival sem tud senki semmit tenni, ugyanúgy a határon túliakkal kapcsolatos nemzetstratégia is végleges rögzítésre kerül a magyarság gyógyíthatatlan betegségeit felsoroló kórlapra.

Ám ez senkit nem fog megakadályozni abban, hogy csinálja az összmagyar fesztivált és azon eljárja a kárpát-medencei nagy csűrdöngölőt.

Patrubány újra népszavazna

Nem kérem, még nem volt elég. Nem volt elég az első. Amikor sikerült mindenkit mindenki ellen fordítani. Amikor kiderült, eléggé eltökélt szándékkal ki lehet olyan népszavazást íratni, amely nemcsak hogy senkinek sem használ, hanem mindenkinek árt is.

Hát legyen még egy! Mivel kiderült, hogy milyen káros volt az első, és mivel pontosan tudható, hogy a követzkező is ugyanilyen lesz! Erőltessük hát ki újra!

Ez lakik Patrubány Miklósnak, az MVSZ elnökének az ő nagy magyar lelkében. Minden áldott reggel bal lábbal kel és ezért már fogmosás közben az újabb népszavazásra gondol. Sőt, koncentrál. Annyira, hogy gyakran borotvahabot nyom a fogkefére. Ilyen szépen habzik a szája.

Potyomkin-lego

Távolabbi barátaim nem értik, miért szűntem meg közösségi embernek lenni. Kínos, hogy ezt olyanokkal kell megértetnem, akik jóindulattal vannak dolgaink iránt, épp csak nem ismerik belső viszonyainkat.

Nehéz meggyőzően érzékeltetnem, hogy hiába akadnak, akik jó szándékkal próbálnak valamit tenni a közösségünkért, ha eközben ügyeink elótvarosodnak, és a magyarságszolgálat egyre inkább a megélhetési politizálás fedőtevékenységévé válik.

Ezt felismerve hagytam el azt az aklot, amelynek melegében és bűzében egyaránt osztozva évtizedeken át vezettem alkotócsoportot, szerkesztettem lapot, alapítottam kiadót, működtettem alapítványt; voltam választmányi tag és társelnök, szerveztem könyvfesztivált, irodalmi szalont – és sorba mindent meg kellett szüntetnem, mindenből ki kellett lépnem, mert elfogadhatatlanná vált számomra az a politikai, anyagi és morális erőtér, amely mindezeket uralni kezdte.

Meg kellett értenem, hogy ebben a rendszerben kölcsönös függőségben áll egymással a legkisebb és a legnagyobb, az egyed, a sejt, a szervek és organizmus, a helyi magyar fantomszervezet fantomtagja a számtalan közbülső szinten át egészen a támogató minisztériumokig, főhivatalokig és közalapítványokig. Mindenki egy-egy eleme a nagy magyar–magyar Potyomkin-legónak. A rendszer látszatokra épül, mert nem teljesítményorientált és nem színvonalcentrikus. Zengnek a szólamok, készülnek a kerekded beszámolók és a tipp-topp elszámolások, kéz mos kezet, egymásból remekül él támogató és támogatott. Csak az ügyek vannak dögrováson.

Ráadásul az önérdekűség még álszent is, magasztos célokról szól, de alantas eszközökből profitál.

Az ember olyanokat lát, hall és tapasztal, hogy először nem akarja elhinni, aztán elhiszi, mert beleverik az orrát, mint tudatlan kiskutyáét a piszkába: te csináltad, mert te is csak egy vagy közülünk, te is ebben élsz, ebből élsz. Ezt a barátok mondják, akik régi eszményeiket feladva maguk is szemek lettek a támogatások táplálkozási láncában, szimbiózisban élnek a megalkuvással. És hiába jut nekik ettől több cseresznye, nem tudják elviselni azokat, akik elhúzódnak a táltól. A kritikáról meg az a véleményük, hogy nem az a vétkes, aki hibát ejt, hanem aki szóvá teszi.

Bő tíz évem volt rá, hogy megfigyeljem, miként fordulnak a szép célok önmaguk ellentétébe, hogyan kezdi ki a kisszerűség a nagy célokat, miként telepszik rá a legtágabb közérdekre a legszűkebb csoportérdek.

Persze: lehet a sötét foltok helyett a szerény eredményekre fókuszálni a figyelmet, fel lehet mutatni a vívmányokat, dicsekedni a fejlődéssel. Ám látni kell, hogy a kicsi jó csak jelenség, a nagy rossz pedig tendencia. Kedvezőtlen helyzet, hibás döntések, demoralizált végrehajtók. A bajok saját gyarlóságunkból hajtanak ki, de azokban politikai és adminisztratív körökben borulnak lombba, amelyek bulivá tették a missziót. És akkor még nem is említettem végletes belső megosztottságunkat. Hogyan magyarázzam el mindezt barátaimnak, akik a távolból új és újabb erőfeszítésekre ösztönöznek, és nem értik, miért hagytam eluralkodni magamon az erkölcsi szkepszist és a közéleti szepszist. Ahelyett, hogy magam is legóznék boldogan.