Kisebbségek kiváltsága

Az alábbi szöveget előadás gyanánt 1996-ban olvastam fel a Magyar PEN Club budapesti konferenciáján; később megjelent egy vidéki napilapban.

Balla D. Károly

Kisebbségek kiváltsága

A magamfajta irodalmár, akinek lassan állandó eposzi jelzője, hogy „határon túli magyar”, mostanában nehéz helyzetbe kerül amiatt, hogy „határon bévül” egymást érik a legkülönbözőbb szakmai összejövetelek. (Augusztusban csúcsra járatás volt: Anyanyelvi Konferencia, Tokaji Írótábor, hévízi és csobánkai tanácskozás, tatai JAK-tábor, műfordító-találkozó, finnugor írók kongresszusa…) Ezeken részt venni létszükségletünk: ha azt valljuk (márpedig ezt gyakorta megtesszük), hogy magyar irodalom, magyar kultúra csak egy van, akkor ezeken a seregszemléken megjelenésünkkel demonstrálhatjuk, hogy ennek az egynek magunk is részesei lennénk. Így hát: ki hová tud, elutazik és hosszasan konferenciázik, tanácskozik, beszélget, s esténként, ha úgy adódik, iszogat és énekel (magyar íróknak ez már csak ilyen jó szokása), s ha teheti, hát: ismerkedik.

Ismerkedik, holott ez nem mindig veszélytelen vállalkozás.

Mert mi is történik?

A kölcsönös bemutatkozást és esetleg néhány udvariassági fordulatot („Láttam a kötetedet a könyvheti listán”) vagy tájékozódó kérdést („Te honnan is jöttél tulajdonképpen?”) követően a külhoni magyar író azt tapasztalja, hogy új ismerőse tesztelni kezdi. De nem irodalmi tájékozottságára kíváncsi, vagy arra, mivel is foglalkozik ez a szerencsétlen kívülrekedt, hanem arra, hogy melyik oldalon áll. A tesztelés alá vetett és alultájékoztatott bátor ismerkedő azonnal el is bátortalanodik, mert jószerivel azt sem igazán tudta, hogy vannak oldalak, s azokon rendíthetetlenül állni a magyar írónak felettébb kívánatos. Zavarában hablatyol hát valamit maradandó irodalmi értékekről vagy arról, hogy napok óta nem hallgatott rádiót, de ezzel csak maga alatt vágja a fát, mert most már óhatatlanul abba a gyanúba keveredik, hogy esetleg a rossz oldalon áll, s ezért sumákolja el az egyenes választ. Ha feltalálja magát és van egy kis szerencséje, még visszaszerezheti az iránta megrendült bizalmat azzal, hogy tanácsot kér: mégis, melyik oldal a jó, mert hogy ő esetleg akár… A gyanakvó ismerősben felébred a hittérítő, s jó alaposan beavatja a most már védenceként kezelt külhonit az oszthatatlan és egyetemes magyar irodalomba.

Az így kiokosított határon túli aztán elsodródik patrónusától s egy kis társaságban találja magát, ahol meg furcsán nézegetnek rá, amiért az előbb X. Y.-nal szóba állt. Ne tudná róla, hogy sötét alak, ilyen meg olyan múltja van, s különben is: a rossz oldalon áll?! De azért a kis külhoni rokon ne vegye a szívére a dolgot, legyen egészen nyugodt, mert ők majd a hóna alá nyúlnak, bevezetik az igazi irodalmi körökbe, csak előbb még isznak egy kis jófajta borocskát.

Újabb sodródás, újabb társaság, újabb okulás: miket mondhattak neked, te szegény, abban a bandában! Hát azok még csak nem is ugatják az irodalmat, kóklerkednek, blöffölnek, uralják a médiát, meglovagolják a kordivatot – de hát el lesznek ám seperve hamarost, már csak azért is, mert a rossz oldalon állnak, akárcsak X. Y.!

Nincs idő felocsúdni, mert valaki fülébe súgja a most már ismerkedni annyira nem is vágyó újoncnak: Q. Zs. szeretne vele beszélni. Aki aztán persze elmondja, mi fán terem az egyetemesség, ami már rég meg is valósult volna, ha sikerülne kirekeszteni belőle az egyik meg a másik társaságot, no és persze X. Y.-t, mert ezek mind-mind a rossz oldalon állnak.

És így tovább, és így tovább!

Hát nem! Nem, kedves határon belüli magyarok! Én ezt nem játszom!

És ezt nem most határoztam el, hanem évekkel ezelőtt, amikor először akartak a jó és rossz oldalak rejtelmeibe beavatni, s amikor először kapkodtak a hónom alá minden rendű önzetlen kirekesztők, nem tudván, hogy csiklandós vagyok s nem tudom majd visszatartani a gurgulázó nevetést.

Akkor, egyszer, amikor Cs. Zs. arra figyelmeztetett egy írószövetségi fogadás után, hogy V. I. nevét vegyük le akkori lapunkról, mert az egy sötét alak – akkor döntöttem úgy, hogy ilyesmit én soha többé nem hallok meg, és nem vagyok hajlandó tudomást venni semmilyen oldalakról meg érdekcsoportokról, hanem egyszerűen és felettébb megbotránkoztató módon: lesznek barátaim és lesznek ismerőseim, és persze lesznek, akiket kevésbé szeretek, továbbá egyeseket kitűnő, másokat jó, megint másokat pedig rossz íróknak fogok tartani – de mindennek semmi köze nem lesz ahhoz, melyikük éppen hol áll, s kiről mit tart. (Már Cs. Zs.-t is leszereltem azonnal: ” – V. I.? Nem is értem, hisz rólad például olyan elismeréssel beszélt!”)

És amit hinni is alig mertem: mindazok, akik korábban elvárták volna tőlem, hogy az ő jó oldalukra álljak, azok számomra is már-már érthetetlen módon, váratlanul és megható empátiával elfogadták magatartásomat, sőt, amikor erről az elhatározásomról nyilvánosan is nyilatkoztam egy tv-adásban: forrón gratuláltak. Alighanem megértették: én – helyzetemből adódóan – nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy hagyom magam valahová bevonni azon az áron, hogy másvalahonnan emiatt kirekedek.

Így most sokkal egyszerűbb lett az életem: nem kell alakoskodnom és óvatoskodnom semmilyen társaságban, lehetek avantgárdok közt konzervatív, népiek közt urbánus, liberálisok közt nemzeti – és persze vice versa, merthogy minden viszonylagos. Elfogadják. Tőlem el, a kisebbségitől. Soha nagyobb és szebb kiváltságot! Nem létezik olyan erős érdekcsoport, amelynek védő szárnyaiért, akolmelegéért elcserélném a kivívott függetlenségemet.

Azóta dalolva járok a tanácskozásokra. Ha felkérnek, szívesen tartok előadást, elmondom, hogy a kárpátaljai magyar irodalom (és globálisabban: teljes művelődési életünk) előtt két út állhat: az egyik a szellemi önellátásra való berendezkedés, a másik a mind teljesebb integrálódás a magyar kultúra egészébe. Elmondom azt is, melyik útnak melyek a buktatói, és mi kellene ahhoz, hogy egyiken vagy másokon (netán a kettőn egyszerre) haladva előbbre jussunk. Ilyenkor nem kímélem magunkat: kiteregetem provincializmusunkat, beszűkült érdeklődésünket; de nem kendőzöm el a befogadásra nem eléggé alkalmas anyaországi helyzetet sem, a szakma előítéleteit és gyakori vállveregető lekezelését sem.

Érdekes tapasztalatom, hogy egy-egy ilyen megnyilatkozásom szinte minden „oldalon” kedvező visszhangot kelt (olykor még kissé szélsőséges lapok is le akarják közölni előadásom szövegét) – kivéve saját közegemben, kárpátaljai írótársaim körében. Kollégáim szemében elismerés helyett zavartságot, enyhe rosszallást látok; vagy nem szólnak semmit (de ez is vélemény!), vagy belekötnek olyasmibe, amit nem, vagy nem úgy mondtam.

Vajon mi lehet ennek az oka? – gondolkozom néha hosszan. Talán az, hogy kisebbségi, „határon túli” (hogy visszatérjünk állandó eposzi jelzőnkhöz) helyzetünket csak hátrányként, sorsverésként fogják fel, és számukra érthetetlen, hogyan merészelek én ebből hendikepből előnyt, kiváltságot fabrikálni.

Hát így! És továbbra is élni fogok ezzel a helyzeti előnnyel, tudomást sem véve semmilyen ál- és valódi megosztottságról. Leszek konzervatívok közt avantgárd, urbánusok közt népi, nemzetiek közt liberális – és vice versa, merthogy minden viszonylagos.

Hátha ezt egyszer ellesik tőlem „a határon belüli magyarok” is!


tovább is van, mondom még

A semmi apoteózisa

semmi-apoteozisaElőtte 12 évig, azóta pedig már éppen 10 éve nem publikálok a Kárpáti Igaz Szóban.  2003-ban és 2004-ben azonban megjelent jó pár írásom. Ebben a blogban az évforduló okán újraközlöm akkori publikációimat, a teljes sorozat itt érhető el: kiszo2003-2003.

A sort A Semmi apoteózisa c. esszéféleség zárja 2004-ből. Érdekessége, hogy ezzel a címmel több írásom is megjelent (még novella is; és úgyszintén ez volt a neve  egy blog-performanszomnak). A Semmi előfordulásait sorra vevő főszöveg egyik változata Szembesülés regényem egyik fejezetét képezi. Itt most az újságban megjelent verzió következik.

Balla D. Károly

A Semmi apoteózisa

Az irodalmi játékokról szólva e hasábokon legutóbb többek között a szerepjátékokról beszéltem: sosem létezett írók műveinek létrehozásáról, valójában meg nem született versek „előkerüléséről” (Cecil M. Joepardy, Psziché, az öreg József Attila vagy a barguzini Petőfi költeményei…). Ezek a művek voltaképp a „nincs ilyen”-t teszik „mégis van”-ná, a hiányt, a nem létezőt teszik érzékelhetővé. Induljunk innen a Nincs, a Semmi birodalmába.

Kezdjük talán egy japán író, Kamatsu Sakyo A bika feje c. novellájával. Az írás hőse egyre gyakrabban hall ismerősei körében a hátborzongatóan csodálatos, lebilincselő remekműről, A bika feje című könyvről. Keresni kezdi, szeretné elolvasni, de sehol nem akad nyomára, még a legnagyobb könyvtárakban sincs meg. Mindenki ismeri, beszél róla, de senki sem tudja kezébe adni. Mígnem kiderül: a könyv valójában nem is létezik, épp csak mindenki úgy tesz, mintha olvasta volna. Ezt a gyakorlatot végül a novella hőse is átveszi, s nagy elragadtatással maga is a könyv lenyűgöző zsenialitásáról, semmihez sem hasonlító eredetiségéről kezd beszélni egy társaságban.

Nos, a nem létező könyv ebben a történetben mégis elnyeri létezésének egy bizonyos dimenzióját, hiszen megjelenik a szereplők képzeletében. Tudnak róla csevegni, van róla véleményük, vitáik tárgya lehet, talán még idéznek is belőle. Az, ami valójában nincs, tulajdonságokat ölt magára, szerkesztetté válik; a semmi ezek alapján valamiként jelenik meg.

De nem ugyanígy jelenik-e meg a gyermekek fantáziájában a sárkány, a boszorkány, a manó? És nem ugyanez történt-e az emberiség gyermekkorában, a hiedelemvilágok, a mitológiák kialakulásakor?

Mint annyi mindenben, ebben is a görögök alkották a legtökéletesebbet. Elképesztő az a páratlan gazdagság, változatosság és találékonyság, amellyel benépesítették képzetes világukat. Anélkül, hogy egyetlen istent vagy istenséget, nimfát, szirént, kentaurt, küklopszot, egyetlen emberfeletti lényt valaha is láttak volna – mégis: ezen alakokat hiányukban is roppant karakteresekké tették azzal, hogy rögzítették életrajzukat, cselekedeteiket, megalkották genealógiájukat, kidolgozták jellemvonásaikat. Mitológiájukba jó arányérzékkel integrálták történelmüket, valós hőseiket isteni, isteneiket pedig emberi tulajdonságokkal ruházták fel, s alapos szerkesztői műgonddal létrehoztak egy olyan virtuális világot, amely épp szerkesztettsége, belső rendszere, kidolgozott struktúrája és az egészét „működtető” törvények gazdagsága révén: ma is van, létezik. Létezése ugyanakkor nem olyan, mint valamely történelemkönyvekből azon jellegtelenségükben kilépő „eseményeké” vagy „alakoké”, hanem oly közvetlen, mint valamely primer, már-már megélt tapasztalaté. Ahogy Németh László fogalmazza A minőség forradalmában: „a görög hagyomány (s általában minden életképes hagyomány) nem a messze múltból szól, hanem a szomszédból”, ezért is történhetett, hogy a görög mitológia sokkal inkább részét képezi tudatunknak, mint némely valóságosabb világok. A képzetes (például vallási) rendszerek ugyanis épp attól jelentősebbek, életképesebbek vagy kevésbé azok, hogy milyen mértékben és milyen sokrétű interpretációban érvényesül bennük valamely „alkotói koncepció”. A legbuzgóbb hívő sem tudna hinni olyan felsőbb erőben, amelyről csak annyit közölnek vele: van. Tudni akarja: hol van, mióta, meddig van; milyen megjelenési formákban létezik; mit tett, teremtett, hogyan teremtette, hány nap alatt teremtette stb. Ezért, ha a mindenkori Tanítók magát az istent nem is tudták felmutatni, hát felmutatták helyette a jól szerkesztett „járulékos szövegeket”. tovább is van, mondom még

Az idő csapdájában

dali-idoSorozatomban újraközlöm azokat az írásaimat, amelyek 2003-2004-ben jelentek meg közéleti lapunkban. Teszem ezt jeles alkalomból: éppen 10 éves évfordulója van annak, hogy már újra nem publikálok a Kárpáti Igaz Szóban  (merthogy annak előtte 12 évig szintén nem…). Az alább következő hosszabb jegyzet  Múzsák és mázsák c. önálló oldalamon jelent meg a lap Hóvége mellékletében. Helyszűke miatt néhány bekezdés akkor kimaradt, itt most színmegkülönböztetéssel pótolom a hiányt.

Balla D. Károly

Az idő csapdájában

Kizökkent az idő – ó, kárhozat, hogy én születtem helyretolni azt…
Shakespeare: Hamlet

(Fenyegető idő) Veszélyes dolog a jövő. Szünet nélkül azzal fenyeget, hogy bekövetkezik. Talán ettől való félelmünkben használunk mindenféle idő-praktikákat. Kifejezetten szeretünk például a nemzeti múltba menekülni, vagy azért, hogy a történelem dicső eseményeiből merítsünk erőt és keressünk indokot nemzeti büszkeségünkhöz, vagy azért, hogy – ellenkezőleg –, a legfájdalmasabb kudarcokat, igazságtalanságokat felidézve búsonghassunk egy nagyot, talán addig a gondolatig is eljutva, hogy ha ennyi sorsverés ellenére még mindig létezik itt, Kelet és Nyugat határán, nagyjából félúton az Urál és az atlanti partok között, a Kárpátok védő és szorongató ölelésében a tíz egynéhány milliós magyarság, akkor esetleg túléljük azt is, ami éppen most készül romlásba sodorni – vagy még inkább a jövőben leselkedik ránk. Mert hogy a jövő veszélyes fenevad.

Megszelídítésének egyik módja, ha kijelentjük, hogy már el is kezdődött.

Kisgyerek voltam, amikor akkori aktuális nagy vezérünk, Nyikita Hruscsov óvodákat látogatott, és büszkén kijelentette a csöppségeknek, hogy boldogok lehetnek, mert velük elkezdődött a jövő, ők bizony már a kommunizmus emberei, benne lesznek felnőttek. Felteszem, a kicsik nem értették, miről beszél a kopasz bácsi, de talán velem együtt, aki ön- és közveszélyes óvodakerülő voltam, arra gondolhattak, ha a kommunizmusban nem kell majd tejbegrízt enni, akkor az valóban jó dolog lehet. Azóta bizony már a gyerekeik is bőven kinőttek a kisdedóvóból, de az utópia nem vált valóra. Ami megmaradt: a tejbegríz, és a magukat butítani és megtéveszteni nem hagyók örök, de ritkán gyakorolt joga, hogy széles ívben köpjék azok arcába, akik meg akarják velük etetni. A későbbi történelmi példáktól most eltekintek, de a különböző érákhoz tartozó néhány fogalmat azért felriasztok a csalitból: internacionalizmus, világbéke, gyorsítás, átépítés, rendszerváltás, piacgazdaság, jóléti társadalom, demokrácia, szociális védőháló, esélyegyenlőség, Európa Ház, alapszerződés, hármas prioritás, kettős állampolgárság, autonómia, kedvezménytörvény, nemzetegyesítés, érdekérvényesítés, alkotmányos kötelesség, lebegtetett határok, nem elválaszt, hanem összeköt, szülőföldön magyarul, integráció, információs társadalom, globalizáció, hajrá, hajrá, egyétek meg a tejbegrízt, gyerekek.

daliA jövő megszelídítésének másik kínálkozó lehetősége: kijelenteni, hogy a jövő nem is létezik, mert mire „eljön”, már nem is jövő a neve, hanem jelen. A védekezés ennél sokkal kifinomultabb módja a jövővel komolyabban számoló sokféle mesterkedés, kezdve a jövendőmondók ősi gyakorlatától az irodalmi utópiákon és sci-fiken át a tudományos futurológiáig. Ám a jövő egyiknek sem adja meg könnyen magát. Ráérezhetünk eseményekre, bizonyos valószínűséggel megjósolhatjuk bekövetkezésüket, a hosszabb ideig megfigyelt trendek grafikonvonalait továbbrajzolhatjuk a jövőbe, fantáziánkat és ismereteinket egyesítve képet alkothatunk az elkövetkezendő korokról – de az idő kapuján mégsem kerülhetünk túlra. A jövő évszázad, évtized, avagy akár csak esztendő, hónap, nap: titok marad. Olyan titok, amelyet éppen kifürkészhetetlensége, váratlansága, sosemvolt jellege tesz édessé, izgatóvá. És fenyegetővé.

Hiszen jól ismerjük a globális felmelegedés távlati lázgörbéjét, a kőolajtartalékok csökkenésének, az esőerdők pusztulásának és az ózonlyuk növekedésének a prognózisát; tisztában vagyunk az emberiség túlnépesedésének és a Kárpát-medencében élő magyar népesség csökkenésének előrevetett demográfiai mutatóival. Előre látható a sötét jövő? Jogos a félelmünk, vagy csitítsuk magunkat azzal, hogy külön vagyunk mi a jelenben, és külön van a jövő – nélkülünk.

Ám nem csupán a jövővel gyűlik meg a bajunk, olykor maga az idő fog ki rajtunk. Különösen gyorsuló világunkban érezzük, hogy egyre kevesebb van belőle. Észre sem vesszük, és vége a hétnek, fel sem eszmélünk, és eltelt egy hónap, el sem múlt a tél, és már újra itt a karácsony. Állandó késésben vagyunk, lemaradásban, elmulasztott teendőinket úgy görgetjük magunk előtt, mint galacsint a skarabeus. Pedig az írek azt mondják, hogy midőn a Jóisten az időt teremtette, bőven teremtett belőle. Ha ennek ellenére mégis úgy érezzük, kevés az idő, nincs idő, azaz keveselljük azt, ami pedig végtelen, abban nem az idő a hibás, hanem a szemléletünk. Modern korunkban az ember az idő válságát éli meg, hajszolja az időt, és mégis lemarad róla. Kényszernek, szinte erőszaknak érezzük a múlását, teljes ellentétben a keleti filozófiák felfogásával, amely szerint az idő nem kívülünk, hanem bennünk van, nem fenyeget, hanem szolgál bennünket. Hisz voltaképp az idő nekünk dolgozik. Csak kicsit magas az órabére. tovább is van, mondom még

Tíz éve léptem ki az Írószövetségből

Tizedik évfordulója nemcsak annak van, hogy legkevésbé olvashatatlan itthoni lapunkban újra nem publikálok (ez alkalomból ebben a blogban kis sorozat keretében közlöm újra a Kárpáti Igaz Szóban 2003 májusától 2004 májusáig közölt írásaimat, amikor is erre a 12 hónapra megszakítottam azóta is tartó önkéntes szilenciumomat), hanem annak is, hogy kiléptem a Magyar Írószövetségből. Ennek az említett lapban is volt némi visszhangja. Előbb interjút adtam egy oldalon Vári Fábián Lászlóval, aki nem hogy ki nem lépett, hanem verset dedikált Dönrentei Kornálnak , aztán kis pengeváltás következett Nagy Zoltán Mihállyal, majd utólag kis jegyzetem is megjelent. (A t. kollégák megnyilvánulásait itt nem adom közre, de elérhetők a neten).

kiszo-iroszovetsegAz interjú

Úgy volt, hogy engem is B.M. fog kérdezni, aki Vári Fábián Lászlót is. Ebbe nem mentem bele, mert a nevezett újságíró kvalitásait annyira gyöngének és a kulturális újságírásban mutatott magatartását olyannyira károsnak tartottam, hogy vele nem igazán akartam szóba állni. Így a főszerkesztő tette fel írásban a kérdéseket. Én túl hosszú válaszokat írtam, mert azt gondoltam, az előzményeket is kellő részletességgel be kell mutatnom, de mert ezeket a lap is összefoglalta pár mondatban, így utólag az én részletező felvezetésemet ki kellett hagyni, de a lényegi rész érintetlen maradt.

A szerkesztőségi bevezetőből:

… Az ügy rég átlépte Magyarország határait, és eljutott Kárpátaljára is. Szűkebb pátriánkban látszólag homlokegyenest ellentétes nézetek alakultak ki: Balla D. Károly József Attila-díjas írónk a kilépők mind népesebb táborát gyarapítja, másik József Attila-díjas költőnk, Vári Fábián László ezzel szemben 2004. március 4-i keltezéssel írt versét Döbrentei Kornélnak ajánlja.
Őket kérdezzük a továbbiakban.

tovább is van, mondom még

A nagy összefoglaló

(archívumomból)

12 esztendőnyi szünet után 2003-2004-ben 12 hónapon át újra publikáltam a Kárpáti Igaz Szóban. Azóta pedig újra nem… Az újabb önkéntes szilencium tizedik évfordulójához jutva ebben a blogban újraközlöm akkori írásaimat. Ezek közül néhány nem saját nevemen, hanem írói álnéven jelent meg (apróbb szösszenetek voltak). Az alábbi jegyzet szereplője nem a fantázia szülötte, hanem valós személy 🙂 – nevét ugyan megváltoztattam, de akik a hőskorban gyakran fordultak meg rendezvényeinket, akár fel is ismerhetik.

Ballantine

A nagy összefoglaló

barna-szemAmikor egy-egy tanácskozás, gyűlés, szakmai találkozó vége felé Lugácsy Katika szólásra jelentkezett és azt rebegte, „Szeretném összefoglalni”, olyankor a szervezőket kirázta a hideg, mert pontosan tudták, a szép barna szempár tulajdonosa nemcsak hogy összebeszél majd tücsköt és bogarat, hanem ezt olyan módon teszi, hogy ha a hallgatóságban esetleg kialakult volna valami elképzelés a tanácskozás tárgyát, célját, értelmét illetően, az pillanatok alatt elmosódik, összekuszálódik. Mint amikor a teleírt táblát sokadszor törlik ugyanazzal a nedves szivaccsal, és az értelmes sorok helyén szétmázolódott szürkésfehér krétacsíkok maradnak. Ettől kezdve történhetett bármi, emelkedhettek szólásra tiszta beszédű ragyogó elmék, az összejövetelt már értelmetlenné tette a követhetetlen logikájú se füle, se farka összefoglalás, az emlékezet semmi mást, csak az összemázolt táblát őrzi meg.

Katikát mégis meghívták minden összejövetelre, részben mert ő volt a Makkgyűjtők Körzeti Egyletének elnöke, részben mert hatalmas barna szemével úgy tudott csüggeni a férfiak szaván, hogy kivétel nélkül ellágyult az ő szívük, megenyhült az ő szigorúságuk, és ellenállhatatlanul vágyni kezdtek arra: Katika ott üljön az első sorban, rájuk emelje tekintetét, amikor elnökölni fognak, amikor előadást tartanak, felszólalnak, vagy figyelmet színlelve csak ülnek az elnökségben. És Katika megkapott minden meghívót, és elment minden találkozóra, tanácskozásra, értekezletre, közgyűlésre, konferenciára, és valóban ott ült az első sorban, és hatalmas barna szemét le nem vette a szervezőkről, elnökről, titkárról, alelnökről, szekcióvezetőről, programigazgatóról, vezérszónokról, és azok ott feszítettek a tekintetében, lám, milyen jó kis konferencia, milyen remek összejövetel, micsoda emlékezetes találkozó, milyen figyelmes hallgatóság, gondolták. Ám amikor a rendezvény vége felé Katika kezét felnyújtva szót kért, kiverte őket a hideg, pontosan tudták, hogy nem lenne szabad neki szót adni, és mégis megadták, mint ahogy azt is pontosan tudta mindegyik, mennyi mindent nem lenne szabad tenni az életben, dohányozni, inni, feleséget csalni, és mégis, mégis… Ebbe a „nem lenne szabad, de mégis” kategóriába tartozott Katika, megadták hát neki a szót, ő pedig ünnepélyes arccal felállt, megigazgatta kiskosztümjét, nagy barna szemét sorra ráemelte az elnökség tagjaira, „Szeretném összefoglalni”, rebegte, és mindenki tudta, befellegzett a tanácskozásnak, itt és most véget ér tudomány és művészet, közigazgatás és stratégia, alapszabály és cselekvési program, határozati javaslat és zárónyilatkozat.

Legközelebb mégis újra meghívták, mert ellenállhatatlanul vágytak arra, hogy a két nagy barna szem rájuk meredjen az első sorból.

És Lugácsy Katika idővel megsokszorozódott, előbb csak két különböző helyen jelent meg egy időben, később már ő ült minden lehetséges tanácskozás első sorában, meresztett, igazgatott és nagyon összefoglalt. Aztán több is jutott belőle minden rendezvényre, megtöltötte az első, második, harmadik sort, majd az egész termet, csarnokot, színházat, arénát. Katika ott volt mindenütt, mindig mindent összefoglalt. Talán csak a Makkgyűjtők Egyesületében hagyta kicsit szétszóródni a dolgokat.


Ballantine írói álnévvel megjelent: Kárpáti Igaz Szó, 2003. szept. 11.

A teremburáját! (Arvisura)

(archívumomból)

A múlt század 70-es éveinek derekától cirka 15 éven át rendszeresen jelentek meg írásaim a Kárpáti Igaz Szóban, azután pedig, hogy főszerkesztő apám 1987-ben nyugdíjba vonult, állást is vállalhattam. Ám Behun János főszerkesztő korai halála után már nem szívesen dolgoztam és publikáltam ott. 1990-91 táján fel is hagytam mindkét gyakorlattal. Aztán 12 esztendőnyi szünet után (!) 2003-2004-ben 12 hónapon át újra publikáltam a Kárpáti Igaz Szóban (egy kedvező főszerkesztő-váltást követően). Azóta pedig újra nem… Most, hogy újabb önkéntes szilenciumom gyakorlásában a jeles tizedik évfordulóhoz jutottam, ebben a blogban újraközlöm az akkori írásaimat, amelyek közül néhány nem saját nevemen, hanem írói álnéven jelent meg, ezek főleg apróbb szösszenetek voltak, amelyek saját, Múzsák és mázsák oldalamon kívül jelentek meg az aktuális lapszámban.

arvisuraAz alábbi írás érdekessége, hogy ekkor találkoztam először az Arvisura fogalmával. Amellyel aztán igen sokáig egyáltalán nem foglalkoztam, ám tavaly bizonyos okból és céllal újra elmerültem benne. Erről lásd: Meghekkeltem az Arvisurát. – De lássuk első találkozásom dokumentumát Ballantine álnév alatt. 

Ballantine

A teremburáját!

  Gyakran halljuk a nem túl hízelgő megállapítást: az emberi ostobaságnak nincsen határa. Én ilyenkor, magam is ember lévén, kicsit mindig megsértődöm, mert az a véleményem: az emberi gondolkodás páratlanul zseniális. Előfordul azonban, hogy ebben a hitemben megingok.

  Történt, hogy valami egészen mást kerestem az Interneten, amikor egy érdekesnek látszó oldalra bukkantam. A cím: „Történeti és egyéb összefüggések / Egy készülőben lévő könyv, CD-ROM tartalmi összefoglalása.” Nosza, belekíváncsiskodtam. Első mondat (minden idézetet betűhíven közlök!): „Egy Ural környékén élő sámán megtanította Salavári Turát magyarul azzal a céllal, hogy az emberiség 70.000 évre visszamenő aranylemezeken rovásírással rögzített tudását Magyarországra hozza, és azt az elkövetkezendő vízöntő kor 2000 évének tudásörző népére átruházza.” No, egy ifjúsági tudományos-fantasztikus regény, gondoltam elsőre; ehhez képest lehetne kicsit tisztább a mondatszerkezet, hogy el tudjam dönteni, mi megy vissza 70.000 évre: az aranylemezek, a rovásírás vagy a tudás. Második mondat: „Ez az anyag a II. Világháború során került át Magyarországra és sok viszontagság után a magyar, palóc Paál Zoltánt képezték ki a tudás fogadására és ápolására.” Hm. Kik képezték ki? Következő mondatok: „Az ő munkásságából ismerjük azt az Arvisurának nevezett anyagot, amelynek történetisége a Szíriusz csillagképből jövő magasan fejlett lények és a földi emberiség kapcsolatára vezethető vissza. Az Arvisurát legelőször az u.n. Kaltes asszony bolygójáról, feltehetően a Szíriusz csillagkép 6. Amma nevű bolygójáról származó lény kezdte írni a Földön.” Na, ez már kezdett nem stimmelni nekem. Még a leggyengébb sci-fi író is tudja, hogy bolygója a csillagnak van, nem pedig a csillagképnek. Igaz, a Szíriusz nem is csillagkép…

  Még pár mondat és a fejemhez kaptam: atyavilág! Ez nem regény, ezt valakik komolyan gondolják! Tudományként művelik, és mély meggyőződéssel hiszik! Induló oldalukon például azt idézik, Jézus anyja (!) hogyan vélekedett a magyarok országáról! (Ezt a blaszfémiát nem is merem idetűzni).

  A belsőbb oldalakon aztán jön Atlantisz és jön a sumerológia, csak úgy szálldosnak az ősmagyar űrhajók: „Az Arvisura leírásai egybecsengenek az Erdélyben 1974-ben leszállt UFO legénysége által erdélyi magyar embereknek átadott aranylemezeken rögzített tudásanyaggal. Érdekes módon ezek az aranylemezek szintén a Szíriuszról származnak. […] Az aranylemezek egyik értelmezése szerint naprendszerünkben a Jupiternek 2 nappá való átalakításának folyamata is kirajzolódik. Erre utal az egyik lemezen rovásírással magyarul (!) írt üzenet is, mely azt üzeni, hogy ha a naprendszerünkben 2 nap lenne… […] Ata-Isis a tórem rendszeren keresztül Ata-Isis, Sistórem, Numitórem, és így tovább egészen a legalsó szintig, a Teremburáig…”

  Hű, a teremburáját! Miért is nem Kárpátalján szállt le az az UFÓ! Az aranylemezeken biztosan ott lenne a megoldás a vízumproblémánkra.


Megjelent Ballantine néven: Kárpáti Igaz Szó, 2003. augusztus 28.

Az eddig újraközölt 2003-as-2004-es írások:

Haza a magasban? – elveszett!

Csoóri nem emelte fel szavát Kertész Imre védelmében, Jókai Anna nem szállt síkra Esterházy mellett, Albert Gábor, Tornai József nem tette helyre a  a Konrád-kirekesztőt,  Görömbei András, Szörényi László nem védte meg Radnóti Sándort, Sára Sándor nem emelt szót Tar Béláért. A bent maradtak sunyi (vagy egyetértő) hallgatása kíséri a lassan teljessé vált kirekesztést.

Kedves M., jól látod, valóban elég rossz a közéleti-politikai közérzetem. A kérdésre, hogy miért rossz,  nehéz röviden pontos választ adnom.  Talán úgy fogalmaznék, hogy bár bő évtizede már leszámoltam bizonyos illúziókkal és megértettem, csakis privát életembe visszavonulva alakíthatok ki a magam számára olyan életvitelt, amely megfelel nekem s amely nem kényszerít méltatlan kompromisszumokra, azért ennek ellenére éltek bennem a környező világra vonatkozó bizonyos kollektivista ideálok – amelyek most, az utóbbi években, ugyancsak szertefoszlottak.

Ezek közül az egyik az, hogy végképp elvesztettem hitemet a kárpátaljai magyarság egészséges önvédelmi képességeiben. Ez a nemzeti kisebbség korábban évtizedeken keresztül sikeresen dacolt a hol keményebb, hol lágyabb szovjet diktatúra asszimiláló erejével, kiszolgáltatottsága közepette és a modus vivendi diktálta  kompromisszumok ellenére sem vesztette el morális tartását. A rendszerváltás utáni kezdeti önmagára találás biztató jelei után azonban az utóbbi két évtizedben teljesen szétzilálódott, végzetesen megosztottá vált és ami ennél is súlyosabb: ahelyett, hogy ellenállt volna és kikerülte volna a csapdahelyzeteket, ahelyett a kiszolgáltatottság új és újabb kötelékeit vette magára, mintegy önként dugta fejét a hurkokba; így vált a nagy, a közepes és a nevetséges pitiáner hatalmi érdekek tehetetlen alattvalójává.

A másik, talán ennél is fájdalmasabb felismerésem, hogy megszűnt az a haza a magasban, amelynek létezését korábban nemcsak erősen hittem, hanem naponta meg is éltem. Ez volt az a másik Magyarország,  amely a földrajzi  ország  fölött helyezkedett el és sem politikai, sem ideológiai szempontból nem volt determinált, amelyet leginkább a közös nyelv és a kultúra tartott a magasban, amelyben nem volt nyoma sem a nyílt kirekesztésnek, sem a sunyi kettős beszédnek és gyanakvásnak, helye volt viszont benne a befogadásnak, a szabad értékválasztásnak, a toleranciának, az empátiának és szolidaritásnak. Ha az ember Magyarországra utazott, mindig közelről érezte ennek a hazának a létezését, legtöbbször elég volt felegyenesednie, és a feje máris belelógott. Ha mégsem, akkor is elég volt lábujjhegyre állni. Nagyokat szippantva hazahozhattuk tüdőnkben a magaslati haza levegőjét. De láthattuk fizikai közelség nélkül is: könyvek, folyóiratok, filmek, hanglemezek szépen megidézték – amikor pedig beköszöntött az internet világa, többé nem lehetett gondunk: az illyési szimbólum, a haza a magasban virtuálisan testet öltött a világhálón.  Egy rövid időre.  Mert alig kezdtünk örvendezni a kitárult lehetőségeknek, amikor odalenn, a fizikai Magyarországon galád árulás történt: akadt valaki, aki az ország felét kitagadta a hazából.

Hosszú ideig reméltem, hogy a magaslati haza ebbe nem rendülhet bele. Hogy mi, akik büszke, felszegett fejű polgárai voltunk ennek az emelkedettségnek, soha nem fogunk engedni a megosztottságnak. De a jelek másról tanúskodtak. A jelek először is azt mutatták, hogy sokaknak kedvére van a kitagadás, s ezt sürgősen ki is nyilvánították. De ez még nem lett volna olyan nagy baj: a magaslati hazának mindig is voltak meggyőződéses ellenlábasai, mint ahogy mindig is akadtak fenekedő konjunktúralovagok. A tragédia azzal kezdődött, amikor mi, kitagadottak hiába vártuk, hogy ti, bent maradt társaink majd ellene szegültök ennek az árulásnak. Majd szót emeltek miértünk. De nem tették meg, kedves M.! Csoóri nem emelte fel szavát Kertész Imre védelmében, Jókai Anna nem szállt síkra Esterházy mellett, Albert Gábor, Tornai József nem tette helyre a  a Konrád-kirekesztőt,  Görömbei, Szörényi nem védte meg Radnóti Sándort, Sára Sándor nem emelt szót Tar Béláért. A bent maradtak sunyi (vagy egyetértő) hallgatása kíséri a lassan teljessé vált kirekesztést. A kitagadottak pedig elkezdtek kitagadottként viselkedni. Ha idegennek bélyegeznek, előbb-utóbb idegen leszel. És többé hiába keresed a hazádat a magasban, ha Magyaroszágon jársz, hiába pipiskedsz, rozoga sámlit hiába teszel lábad alá, itthon hiába nyitsz könyvet, hallgatsz rádiót, hiába kattintgatsz az egérrel – csak a múltat találod, és a jelen véresre szakadt foszlányait.

Ezért rossz a közérzetem, kedves M.

Az eredeti közlés főblogomban: A magaslati haza elvesztése | Olvasd el ezeket is: Címkéző magyarok

Ideiglenes link: Csoportos üzenetkampány mobilra

Szemben a hivatalos Magyarországgal

virtualis-haza-magasbanIgen: van, amikor szembe kell fordulni, szembe kell menni. Kisebb baj lenne, hogy Magyarországon teret nyert, teret foglalt a konzervatív, nacionalista jobboldal. Nagyobb baj, hogy ennek a térfoglalásnak a végrahajtói a másik (liberális, demokratikus) oldal teljes kiszorítását, felszámolását tűzték ki célul, s ennek érdekében maguk alá rendelték a döntéshozó, végrehajtó és ellenőrző hatalmi struktúrák valamennyi szintjét.

Egy demokratikus haza a magasban

…amikor a kultúrára, színházra, művészetre, sajtóra ideológia nyomás nehezedik és mindez állampolgárok millióinak egzisztenciális kiszolgáltatottságával és helyzetük kilátástalanságával párosul – akkor eljön az ideje annak, hogy a kívülálló még kívülebb helyezze magát és saját helyét a fennálló hatalmi struktúrával szemben határozza meg.

Virtuális Magyar Köztársaságom

Abból a szomorú alkalomból, hogy a Magyar Köztársaság – úgy is, mint demokratikus jogállam – 2012. január elsejével, az egypárti, kirekesztő szellemű, a történelem kerekét visszafelé forgató alkotmány életbe lépésével megszűnt, megalakítottam a magam Virtuális Magyar Köztársaságát, amely blog formájában öltött testet. Kárpátaljai magyarként szellemi szempontból voltaképp eddig is valamiféle magasba emelt virtuális haza lakója voltam. Ukrajnát soha nem fenyegette az a veszély, hogy hazámnak érezzem, mindig is úgy tekintettem rá, mint valami kellemetlen éghajlatra, de a tényleges Magyarországot se vallhattam magaménak – egyfelől azon egyszerű okból, hogy soha nem laktam a területén, másfelől mint a különböző politikai kurzusok uralta állami formáció sem tudta szívembe lopni magát. Hosszú ideje állandósult az a véleményem, hogy a hivatalos Magyarország szerencsétlenül, felemásan, koncepciótlanul, önérdekűen foglalkozik a határon túli magyarok kérdéskörével. Így aztán, amióta a magyarságtudat meghatározó részévé vált identitásomnak, szellemi síkon egyfajta elvonatkoztatott nyelvi és kulturális hazában élek, amely fölötte áll mindenféle földrajzi, politikai, állampolgári meghatározottságnak. Ugyanakkor ez a magasba emelt haza eddig a tényleges Magyarországgal összefüggésben képződött meg tudatomban, és korábban nem éreztem szükségét annak, hogy mint „külön helyet” meghatározzam. Erre a lépésre csak most szántam el magamat, látva, hogy a választók felhatalmazásával és bizalmával messzemenően visszaélő politikai erő hogyan sajátítja ki a maga számára és hasznára mindazt, amit a magyarság közös ügyének gondolok. Teszi mindezt arrogáns elszántsággal, álszent hazugságokkal és cinikus arcátlansággal, ráadásul olyan módon, hogy nem csupán a szellemi élet és kultúra egészséges működését mérgezi meg, hanem gazdasági csődbe is sodorja az országot. Külön-külön e két kedvezőtlen körülmény még elviselhető: a szellemi szabadság segít átvészelni az anyagi gondokat, a jólét pedig elviselhetőbbé teheti a szabadságjogok egy részének a hiányát. Ám amikor a kultúrára, színházra, művészetre, sajtóra ideológia nyomás nehezedik és mindez állampolgárok millióinak egzisztenciális kiszolgáltatottságával és helyzetük kilátástalanságával párosul – akkor eljön az ideje annak, hogy a kívülálló még kívülebb helyezze magát és saját helyét a fennálló hatalmi struktúrával szemben határozza meg.

Szemben a parlamenti jogalkotást kézi vezérlésű pártmechanizmussá degradáló politikai erővel, amely igyekszik ellehetetleníteni, elnémítani politikai ellenfeleit, amely saját érdekeinek a medrébe kényszeríti a törvényalkotást, az igazságszolgáltatást és választási rendszert. Amely mérhetetlen károkat okoz a magyarság egészének azzal, hogy pozitívból negatívba fordítja a magyarság megítélését a nagyvilágban. Az Orbán-féle politika nemcsak a forintot dönti be, hanem a nemzet presztízsét is.

Liberálisan gondolkodó határon túli magyarként számomra mindig is sérelmes volt, hogy a magyar politikai jobboldal kezdettől a nemzet és a magyarság fogalmának a kisajátítására törekedett. Most azonban tovább ment: úgy terjesztette ki hatalmát, hogy a fogalmi kisajátítás mellett a szellemi élettér teljes elfoglalására is kísérletet tehet. Ebben nem mutat semmilyen önmérsékletet, nem gyakorol nagyvonalúságot, sem a jó ízlés nem érdekli, sem a józan észérv. Nem érdekli, hogy a másként gondolkodók miként vélekednek erőfeszítéseiről. Egy elszabadult buldózer elszántságával nyomul, tarol le mindent, ami útjába kerül. Uralni kívánja nem csupán a kultúra meghatározó intézményeit és a sajtót, hanem a gondolkodó fejekben is helyet követel magának: már-már egy orwelli rémálom körvonalazódik. Kötelező óvoda, centrális felügyelet alá vont, uniformizált oktatási rendszer, visszanyesett elitképzés, egyoldalú történelemszemlélet, a Kossuth téren túl az egész ország „képzőművészeti” arculatának a visszaállítása az 1944-es állapotok szerint, újnáci kézre játszott színház, ellenzéki rádió elhallgattatása, erőteljes antiszekularizáció, kacérkodás a Szent Korona-tannal, összekacsintás az ordas eszméket valló szélsőjobbal… S aki bármit másként gondol: az nem jó magyar, vagy talán egyáltalán nem is az. Saját honfitársainak nagyszámú csoportjain kívül a Fidesz-KDNP kormánya gyakorlatilag kirekesztette a magyarságból azokat is, akik határon túli magyarként nem értenek egyet nemzetpolitikájukkal. Kizárólag a velük egy követ fújó, szekerüket toló magyarságszervezeteket tekintik partnereiknek, másokkal jószerével szóba sem állnak, törekvéseiket nem hogy nem támogatják, hanem akadályozzák. A magyar állampolgárság megadásának szimbolikus gesztusával elvonják a figyelmet a szomszédos országokban élő magyar közösségek tényleges problémáiról, így például arról, hogy a magyar jobboldal által is kiélesedett megosztottságuk miatt saját lakhelyükön a korábbinál is kevésbé alkalmasak a hatékony politikai érdekérvényesítésre, nem vagy csak kevéssé képesek az önrendelkezés adminisztratív, gazdasági és kulturális bázisának a megteremtésére – többek között azért sem, mert a menlevélként működő megszerzett magyar állampolgárság érzelmileg mintegy felmenti őket az itthoni problémák megoldásának kényszere alól. A helyben való boldogulás elősegítésében a hivatalos Magyarországnak soha nem volt hatékony nemzetstratégiája, a nagy szavak hangoztatása mellett mindig is erőteljesen folyt és folyik az agyelszívás, a helyben maradás elősegítése pedig lényegében az anyagi támogatásra korlátozódott, amely kezdettől erősebb vagy gyengébb pártideológia-exporttal párosult. Az utóbbi megosztotta a magyarságot, az előbbi pedig klientúra kiépítéséhez és önérdekűen működő, magyarországi közpénzekből eltartott magyarságszervezetek és intézmények létrejöttéhez vezetett. Mindez – Kárpátalja esetében legalábbis – végsőkig demoralizálta a határon túli magyar közösségeket, amelyek, látva az anyaországi rossz példát, a maguk kisebb színterén megalázóan kisszerű testvérharcokba bocsátkoztak, maguk is átvéve azt az eltanult érvelési (?) rendszert, miszerint aki ellenünk van, az nem is magyar, csupán „magyarul beszélő”. Kárpátalján különösen gyakran használja ezt a kirekesztő retorikát a Fidesz-barátságáról közismert érdekvédelmi szervezet, amely elvbarátaik kétharmados győzelme óta most különösen nyeregben érezheti magát. Adják is a lovat alájuk odaátról.

A mi kis lokális bajainknál persze sokkal veszélyesebb a ránk is visszaható globális folyamat, amelynek során az Orbán-rezsim szembefordult az európai demokratikus normákkal, felszámolta a jogállamiságot, korlátozza a sajtószabadságot, kirekeszteni és szeparálni igyekszik minden másként gondolkodót. Az ország hivatalos nevének megváltoztatásával a köztársasági eszmével is szakított, autokrata államot épít, a kritikát rosszul tűrő, a humort nem ismerő, diktatórikus viszonyokat teremt.

Szükségét éreztem, hogy mindezzel a leghatározottabban szembeforduljak. Újságcikkek és írójegyzetek mellett most egy szimbolikusnak szánt protestáló gesztust is tettem: külön szellemi birtokot foglaltam magamnak egy olyan helyen, amely egyelőre nem áll a kormányerők ellenőrzése alatt. Így alakult meg az interneten Virtuális Magyar Köztársaságom – részeként annak az UngParty Virtuálénak, amelynek webegységeit több mint tíz éve építgetem.

Megjelent: VilágMa, 2012., dec. 5.


A nevezett webhely a virtuális haza kulcsszóval indított Google-keresés első találata. | Egy honlap létrehozásával Virtuális Magyar Köztársaságot teremtve a hivatalos Magyarországgal szemben határozom meg a helyemet – magyarként, pirézként. Demokratikus haza a magasban: szemben az Orbán-rezsimmel.  Közélet, köztér, politika, közéleti jegyzet, magyarság Kárpátalján

Olvasd el ezt is – 2016: Feljelentem a magyar kormányt

 

Kertész Ákos – a hétszer kínos ügy

1. Elsősorban persze azért kínos az ügy, mert a jelentős magyar író olyan megfogalmazásra ragadtatta magát, amelyet nem lehet mentegetni. Erre a mondatra: A magyar genetikusan alattvaló – nincs mentség, bárhogy is csűrjük vagy csavarjuk, hiába szépítjük a helyzetet a kontextusra való hivatkozással, az írói munkásságba helyezéssel, szólásszabadsággal, történelmi tapasztalattal és személyes keserűséggel,  értelmezési kísérletekkel. Elvi szempontból a Kertészé bizony nem különbözik  A cigányok genetikusan tolvajok, A zsidók genetikusan büdösek típusú mondatoktól. Ezek rasszista kijelentések. Aki mást mond, mellébeszél.

2. A kínosság második oka, hogy a mondatot és a hozzá tartozó gondolatsort olyan személy vetette papírra és tétette nyilvánossá, aki egyrészt jelentős magyar író, másrészt baloldali gondolkodású értelmiségi, harmadrészt zsidó származású. Mindhárom körülmény külön dimenziókat nyit a mondat és mondója megítélésében – és sajnos egyiket sem tekinthetjük mentő körülménynek. Inkább terhelő mindegyik, mert az első az írótársadalomra, a másik a magyar baloldalra vet árnyékot, a harmadik pedig alapot adhat olyanfajta okoskodásra, hogy lám, a magyar zsidók mégsem magyarok, valójában lenézik a magyarokat – ráadásul faji alapon.

3. Kínos az eset azért is, mert a magyar radikális jobboldal azonnal lecsapta a magas labdát. Természetesen az ítélkezésre – saját magatartásukat ismerve – szemernyi erkölcsi alapjuk sincsen, köreikben sokkal élesebb, gyűlöletkeltőbb kijelentések hangzanak el nap mint nap (gyakorlatilag következmények nélkül). Mégis: mostani acsarkodásuk arra a gondolatra is rámutathat, hogy a rasszista megnyilvánulások nem kizárólag az ő eszmei közegükből erednek. Felháborodásuk voltaképp arra tett kísérlet, hogy Kertész Ákost (és rajta keresztül a „nemzetáruló” magyar írókat, továbbá a baloldali gondolkodókat és a magyar zsidóság egészét) maguk mellé rántsák abba a sárba, amelyben oly szívesen dagonyáznak. Ez sokkal veszélyesebb manőver, mint a „sima” cigányozás és zsidózás, mert utóbbi éppen a „magyarozás” ellenében nyerhet szélesebb körökben látszólagos jogosultságot. Nagy kár, hogy ehhez az alapot egy antirasszizmusáról ismert író szolgáltatta.

4. Kertészt megvédte a nyílt levelét közlő Amerikai Népszava (nyilatkozatban és a főszerkesztő hosszú – egyébként a igen sok igazságot tartalmazó – írásában). A gesztus érthető, de nem szerencsés. A levél mellé is (ha már nem túl bölcsen publikálása mellett döntöttek) inkább egy distinkciót jelző szerkesztőségi jegyzet illett volna. Így azonban az író melletti harcos kiállással az egyéni vélemény kollektív ráerősítést kap. Lándzsát tört Kertész mellett a magyar politikai baloldal pártja is. A mundér becsületének ilyenfajta védelmezése egyfelől szintén érthető, kelthet akár elismerést is, másfelől azonban ezúttal a menthetetlen mentegetik, ami többek között azért is baj, mert ha legközelebb a jobboldalon elhangzó uszító kijelentések ellen lépnek fel ebben a partban, akkor az már sokkal hiteltelenebb lesz, s rájuk süthető a vád, hogy a rasszista kijelentéseket kétféle mércével mérik.

5. Kertész Ákos nem kért bocsánatot, és azt sem jelentette ki, hogy esetleg mégsem úgy értette azt, amit leírt. Eszerint álláspontját fenntartja. Emiatt nehéz – vagy lehetetlen – lesz megszabadulnia a magyargyűlölő címkétől. Rontja helyzetét az is, amivel érvelt, tudniillik, hogy levelét az Amerikai Népszavának írta, így itthon ezt nem kérhetik rajta számon. Ez igencsak kétes értékű kibúvó.

6. És természetesen roppant kínos az ügy azért is, mert a liberális gondolkodású magyar értelmiség láthatóan vonakodik elhatárolódni. Vonakodik, mert >>tovább a teljes cikkhez, 6., 7. pont

A vereckei botránykő

Ukrán nacionalisták az ukrán nemzeti címer szimbólumát erősítik a vereckei honfoglalási emlékműre - 2011. aug. 24.Ha lenne Kárpátalján tényfeltáró újságírás (mint ahogy nincs), s ha lennének pártatlan tényfeltáró újságírók (mint ahogy nincsenek), akkor aligha adódna számukra hálásabb téma, mint a vereckei honfoglalási emlékmű hiteles története. Ennek nyilván azzal kellene kezdődnie, hogyan vették rá annak idején, ezerkilencszázkilencven valahányban egy hegyvidéki község vezetőségét, hogy földterületet adjon el egy magyar szervezetnek, majd azzal kellene folytatódnia, hogy a meg nem kapott megfelelő engedélyek ellenére tetemes magyarországi és nyugati támogatásokkal hogyan indult meg az építkezés, s hogyan könnyebbültek meg az építtetők, amikor az ukrán nacionalisták rombolásukkal megakadályozták az emlékmű befejezését, mert így nem kellett elszámolni az elúszott sok nullás összegekkel.

Egy tényfeltáró riport nyilván pontosan nyomon követné, hogyan változtak az évek során az emlékművel kapcsolatos tulajdonviszonyok, milyen szerepet játszott ebben a magyar állam (s annak külképviselete), az ukrán közigazgatás, a magyarságszervezetek. Melyik adás-vétel, tulajdon-átruházás, ajándékozás mennyire volt szabályos, melyik felavatás és újraavatás mennyire volt hivatalos, ki által kapott hitelesítést (vannak-e jegyzőkönyvek, s azok mit tartalmaznak). Egyáltalán: valójában mi a monumentum mostani jogi státusa. Félek, ebben a kérdésben kevesen látnak tisztán – ami nem csupán a helyzet bonyolultságának köszönhető, hanem annak is, hogy ez az ügy a diplomáciai és jogi csűrcsavarok, a háttérben kötött alkuk, s feltételezésem szerint – ne felejtsük el, hol élünk – a nem teljesen legális pénzmozgásokhoz kapcsolódó érdekek miatt kuszálódott össze.

Ha pedig meglennének Kárpátalján egy megfelelő szociológia hatásvizsgálat feltételei (illetve létezne az erre irányuló igény), akkor egy alapos tanulmány szakszerű aprólékossággal feltárhatná, milyen társadalmi viszonyok és milyen politikai történések eredményezik a verecke körüli folyamatos botrányt, az emlékmű ellen felcsapó ukrán nacionalista indulatok milyen összefüggésben állnak éppen a fentebb említett jogi és pénzügyi tisztázatlansággal, az emlékmű mögött álló politikai és érdekvédelmi erők magatartásával, illetve azzal az átgondolatlan magyarországi nemzetstratégiával, amelynek biliárdasztalán a kárpátaljai magyarság golyóbisa a pártérdekek dákóitól lökdösve vergődik kiszámíthatatlan kényszerpályáján.

cikkemet eredetileg itt közöltem: BDK BLOG

Olvasd el ezt is: