Állami kettős

Petro Mikolajevics így mondaná: gettőzs állambolgárzság

Magam arra a végkövetkeztetésre jutottam, hogy amennyiben igaz a feltételezés, miszerint nagy valószínűséggel egy ilyen referendumnak nem lesz pozitív eredménye (leginkább a várhatóan alacsony résztvétel miatt), akkor bizony felelőtlenség volt efféle akciót indítani. A negatív eredmény ugyanis igen rossz üzenet a határon túliak (kárpátaljaiak) számára, tovább mélyíti mind az anyaország iránti bizalmatlanságot, mind az elkeseredettséget, morális hatása talán még súlyosabb lehet, mint a még Antall József idején aláírt ukrán-magyar alapszerződésnek, amely leszögezte, Mo-nak nincsenek területi követelései. A legtöbben azt is érzelmi alapon ítélték meg és mint „rólunk való végleges lemondást” értelmezték, figyelmen kívül hagyva a józan reálpolitikai megfontolásokat. Azt a szerződést azonban mégis „a hatalom” kötötte meg, míg a referendum eredménye közvetlenül „a nép”, általában „a magyarok” részéről küldött üzenet lenne. S ha nehéz volt megemészteni azt is, hogy Mo „nélkülünk” csatlakozik Európához, akkor annak tudatosulása, hogy az anyaország lakossága nemet mond (pontosabban: nem mond igent) a kettős állampolgárságra, mindenképpen traumát okozna. Gondolom én, és kockáztatom meg, hogy ezért volt hiba efféle akciót indítani.

Habár… Talán az is igaz, hogy ezúton sikerülhet leszámolni egy hamis illúzióval.

*

Tegnap Mező Feri telefonhívása. Egy jó hír – és egy rossz. A naplóm nagyon tetszett Bognár Robinak és a többieknek is, az jön az októberi számban; és várják a folytatást is. Ellenben a Tejmozi ellen két érv is szólt, így azt visszakaptam további szabad felhasználásra.

Vannak nekem ilyen dolgaim, amikbe beleöltem egy csomó munkát, elég jónak tartom őket, de sehogyan nem sikerül komoly lapban megjelentetni. Így jártam egy 99-es szonettkoszorúmmal. Még pályázatot is nyertem vele – de publikálni egyben az egészet nem sikerült. Ennek a Tejmozinak a folyóirat-közlésre szánt verzióját is erős, komoly szövegnek, jó novellának érzem – és lám… Sebaj, maradunk a naplónál. Téma most úgy is van doszt.

Például az, hogy a két Miklóselnök, Kovács és Patrubány most kölcsönösen kiborította egymásra a bilit. Éva azt mondja (és mint mindig: igaza van), semmiképpen nem vetne rám jó fényt, ha ezt az ügyet a legkisebb figyelemre is méltatnám, pláne, ha kommentálnám, a bennem fészkelődő kisördög most mégis dörzsöli a kezét és igazából azt szeretné, ha szépen kirobbanna az összes gyanús pénzügy és kivételesen kéz nem tudna kezet mosni, bármilyen messze érjen is. Ilyen egy naiv Luciferkóm van nekem.

Avantgárdisták

Végre hosszan, ráérősen, és részletesen megbeszéltem a fiatalokkal írásaikat, és azt is, hogyan képzelem a folytatást. Sok minden felmerült a tegnapi délután folyamán. (Ezúttal négyen tudtak eljönni; ebből ketten már voltak itt az első „delegációval”, így most már ötüket ismerem.) Imponáló az olvasottságuk, tájékozottságuk; elméleti tudásnak sincsenek híján. Amiből talán máris túl sok van bennük: csalódás, keserűség, kiábrándultság. Ami persze nem véletlenül alakult ki. A legfurcsább a dologban, hogy nemcsak a betokosodott agyú idősebb pályatársaktól és tanároktól, hanem saját kortársaiktól is kapták a pofonokat; hátba is támadták őket nem egyszer. Legtöbbször persze szóban, de felhoztak írásos bizonyítékokat is. Nekem alig fér a fejembe, hogy mai húszévesek ilyen vaskalaposak, elutasítóak is lehetnek a modernitással szemben. Nemrégiben például ezt írta egy kortársuk (két helyütt is megjelent): „

„Szomorú, hogy fiatal, jobbra érdemes fiatalok azzal akarják felhívni magukra a figyelmet, hogy túljátszott kis ötleteiket valami túlabszurditizált formában, mint eredetiségük bizonyítványát, nyomtatásban megjelentetik… A világ elleni tiltakozásuk nagyítótükröt állít elnyomott egójuk elé. A világ-, magyar és kortárs irodalmat szemezgetve – hangsúlyozom: szemezgetve, nem ismerve! – elhiszik, hogy ilyen csekélységre ők is képesek. … A modern irodalom szellemtelen, üres utánzása viszont nem egyéb szentségtelen pocskondiázásnál. …téveszmék ezrei zsibonganak, tolonganak egy-egy ifjú koponyában. A modernt összetévesztik az értelmetlen zagyvasággal, a teremtő fantáziát a céltalan képzelgéssel.” [Hogy eközben mifélék lehetnek a szerző szerint a teremtő fantáziát tükröző magvas művek, példázza ez a pár sor: „Megérintetted a szívem. / A múló érzés holt. / Újra kell élni, / ami tegnap kettőnké volt. // Napról napra érzem, / van, ki szeret. / S mikor újra átölelsz, / bennem társra lelsz.” Stb. Ami tehát nem ilyen, az zagyvaság, céltalan képzelgés… – komolyan megáll az eszem. Utoljára Lajos Misike nyilatkozott hasonlóan Cséka Gyuri verseiről, és ellenpéldának a fent idézetthez hasonló tillárom, haj-szerű saját verseit hozta fel.]

Hát ezért mondtak le a saját néven való publikálásról, és ezért tértek át anonim írásaik floppyn való terjesztésére (és azt is csak igen-igen szűk körben, jószerével csak egymás közt teszik). Ám érezhették, hogy ezen túl kell lépniük.

Az általam készítendő önálló honlapjukat illetően tele voltak aggodalmas kérdésekkel; igyekeztem mindenre részletes, megnyugtató választ adni (amit lehetett, meg is mutattam). Közösen végigmentünk újra az első számban közlendő munkákon, elfogadták, hogy a kevesebb, de erős írás nagyobb hatást vált ki, mint a sok, de vegyes színvonalú, így végeztünk még egy utórostát, főleg a bőséges versfelhozatalt szűrtük meg, szerintem ugyanis nem szabad egy induló folyóiratszámban szerzőnként 3-4-nél többet közölni.

Választott álneveiken is hosszan filóztunk, egy bohókás, de nagyon erőltetett ötletről újra sikerült lebeszélnem egyikőjüket (Rabon Gránát a’Góré). Néhányan megtartották vagy vezeték, vagy keresztnevüket, néhol még a kezdőbetűk is megegyeznek. Akadt, aki valódi polgári nevén mindössze két betűt változtatott (de hangzása így is egészen más lett). Volt, aki ragaszkodott a valóditól teljesen eltérő alakhoz, és két idegen hangzású művésznév is maradt a szerzőlistán. Ám legyen, ha így szeretnének bevonulni az irodalomtörténetbe :))) Összeállt a végleges impresszum és a lap szerkezetét is megbeszéltük. Műfaji rovatok nem lesznek, ellenben szerzők szerint külön is el lehet majd érni egyes anyagaikat (ennek akkor lesz jelentősége, ha már több lapszám kerül fel a honlapra, netán a szerzők sora is bővül.)

Úgy tervezem, vasárnap estére elkészülök a munkával, hétfőn a világhálón debütálhat a friss, ropogós kárpátaljai magyar avantgárd!

frissítés: >> így valósult meg: Alkarpatraz, 1. szám

*

Remekül szórakoztunk Csöngével a minap. Két dolgot teszteltünk egyszerre: az ő angoltudását és a verseim angol fordításának a pontosságát.

Amikor (talán 3 éve is megvan) anyagot kértek tőlem ebbe az antológiába, szándékosan választottam ezeket a szabadverseket. Több okból is. Főleg azért, mert a kötött formájú, rímes, időmértékes, szótagszámok, sorok, szakaszok szerint rendezett vers fordítása mindig kompromisszumokba kényszeríti a fordítót: döntenie kell, hogy a formához vagy a tartalomhoz ragaszkodik-e jobban, s ha az eredetiben ez a kettő nagyon is egybetartozott, akkor az adaptáció bizony eléggé messze is eshet tőle. (A kivételeket nagyon nagy költők nagyon sok munkával elért zseniális interpretációi képezik.) Azt is sejtettem, hogy a műfordítók alighanem nyersfordításból dolgoznak majd, így aztán a hibalehetőség is nagyobb; szerettem volna kedvezni annak, aki rászánja magát, hogy az én szövegeimmel bíbelődjön. Motivált az is, hogy amennyire tudom, a modern nyugati költészetből úgyszólván száműzték a rímeket és általában a kötött formát; nekem már szonettemet is fordították „prózában” a szonettek születésének nyelvére, olaszra, s amikor rákérdeztem, hogyan lehetséges ennyire eltérni az eredeti formától, azt válaszolták: a rímek ma már komikus hatást keltenek, a reklámversikéken kívül másutt nem élnek velük. Hát akkor legyenek szabadversek, gondoltam. És ha ezt már eldöntöttem, akkor kerestem hangulatukban, stílusukban nagyjából hasonlóakat, amelyek, ha másban nem is, abban mindenképpen közel esnek egymáshoz, hogy bizonyos történések aránylag száraz leírásával érintenek fogalmi absztrakciókat és váltanak ki, reményeim szerint, olyan értetlenséget, amely mögött érdemes mindenkinek megkeresnie a személyre szóló saját érzelmi és gondolati tartamot.

Négy különálló verset és egy 3 darabból álló triptichont küldtem, összesen tehát 7 írást, és arra számítottam, hogy majd kiválasztanak belőle kettőt-hármat. Ezzel szemben most mindet viszontláthattam angolul. A triptichonnak külön örültem, mert ez a három vers külön-külön jelent meg magyarul, és most először látott napvilágot így egybefűzve.

Ezt a 7 verset együtt (de különösen 6-ot, a gyengébbnek érzett Kupolát leszámítva) egyébként erős sorozatnak gondolom, az 1998 és 2001 között írtak közül talán a legjobbaknak.

És a játékunk Csöngével. Megpróbálta visszafordítani magyarra az angol szövegeket. Két meglepetés is ért, egyik, hogy a leánynak eléggé bő a szókincse, a köznapi használaton kívüli kifejezések nagy részét is megértette. A másik: hogy az angol szövegek nagyon pontosan visszaadják az eredetit.

Ezzel együtt felfedeztem néhány (számomra zavaró) félreértést, félrefordítást is, de felteszem, aki a magyar változatot nem ismeri, az nem akad fenn rajta. A legjellemzőbb melléfogása fordítóimnak, hogy ami nálam egy vívódó, több entitású személyiség belső problémája, az angolban két külön személy, ráadásul férfi-nő viszonyává válik. Bár Éva szerint ez az értelmezési lehetőség egyáltalán nem zárható ki a magyar eredetik alapján sem.

No meg egy kicsit műelemeztünk is. Ezek valóban eléggé elvont, áttételes dolgok, és sejthettem, hogy Csönge az elsődleges jelentéseken túl nem keres mélyebb összefüggéseket, hát egy pár lehetségesre rávezettem. Közben elsütöttem azt az anekdotát is, amely talán Robert Browningtól származik. Amikor megkérdezték tőle, hogy mit jelent az egyik költői képe, azt válaszolta: amikor a verset írta, akkor ezt ketten tudták: a Jóisten meg ő; nos, ő azóta már elfelejtette.

Agamemnon és Egiszthosz

Agamemnon és Egiszthosz

A Szembesülés keletkezésének műhelytitkaiból
alakok300

2004. 08. 12. Napom egy része tavaszra tervezett könyvem kéziratának utolsó simításával telik. Ezen a hiányregényen több mint tíz éve dolgozom, háromszor írtam „készre”, utoljára 2002-ben. Most újra fésülgetem, javítgatom.

Főleg a hogyokat és egyeket irtom, meg a teljesen fölösleges idézőjeleket és hárompontokat. Micsoda ostobaság volt minden átvitt értelmű szót macskakörmök közé tenni és minden befejezetlen gondolatot háromponttal jelezni: mintha kisdedeknek írnék. Az írásjel-halmozás amúgy mániám, tucatjával iktatom ki a gondolatjeleket is. De ez csak technika: maga a szöveg, úgy érzem, húzós.

Ma egyébként egészen meglepő részletekhez értem. Ezeket azért felejtettem el, mert tavalyelőtt írtam őket, azaz frissen kerültek a regénybe, így nem tartoznak ahhoz a törzsanyaghoz, amelyet már untig ismerek. Eléggé üde lett az alakok rendszerének elemzése, Agamemnonnak és Egiszthosznak a nem létező regényben való szereplését például így értékeli az egyik járulékos szöveg:

A két királyi fenség ábrázolása feltűnően metafizikus, hétköznapi tulajdonságaik szinte egyáltalán nincsenek (illetve, ha mégis, azt mindig a moirák valamelyike közvetíti Oresztész számára). A korai szövegverziókkal ellentétben, amelyek Agamemnont szinte csak pozitív, Egiszthoszt pedig csakis negatív tulajdonságokkal ruházták fel, itt, a nagyregényben, meglehetős kiegyensúlyozottság tapasztalható. Mindkettejük alakja a pillanatnyi megítélés mellett távlatosabb perspektívákban is értékelést kap. A szerző, nem egyszer túllépve a regény kronológiáján, új és újabb időburkokba helyezi a két történelmi hőst, ezzel rendkívül árnyalt és igen sok vonatkozást szem előtt tartó képet alkot róluk. Döbbenetes megfigyelni, hogy az egyes időtávlatok átfókuszálásával hogyan változik a két hős megítélhetősége, hogyan lesz a vesztesből előbb győztes, majd a győzőből újra vesztes, hogyan válik az ítélkező maga is áldozattá, és áldozatként hogyan képes újra felemelkedni, hogy végül ismét elbukjon. Az idő a Szembesülésben felváltva igazolja és cáfolja a kétfajta igazságot. Agamemnon mártíriumhoz vezető hajthatatlan szembenállása hol erkölcsi tőkeként kamatozik és felemeli a szellemi örökösöket, hol pedig állandósulni látszó, tartósan terméketlen sérelmi magatartásba sodorja őket. Egiszthosz megalkuvása hol erkölcsi tehertételként ismerszik meg, hol pedig olyan szükséges rosszként, amelynek jóvátételi szándéka új és új teljesítményeket inspirál mindkét oldalon. A mű alapproblémáját (szembeállni vagy együttműködni) megjelenítő két alak, pontosabban az a két magatartás, amit képviselnek, többé nem sorolható a „jó” és a „rossz” kategóriájába. Az eleinte elkötelezett Oresztész később már nem tud, nem is akar közöttük választani, a regény végére pedig kialakítja a saját maga számára egyetlen érvényes attitűdöt: nem szembeállni vagy együttműködni, hanem kívül helyezkedni, elkülönülni mind a szemben állóktól, mint az együttműködőktől.

A Szembesülés c. regény alakjainak rendszereHát igen, ezt 2002-nél korábban nem tudtam volna ilyen egyértelműen megfogalmazni. Bár sajnálom, hogy a regényem nem jelent meg közvetlenül első megírása után 1997-ben, de örülök is neki, hogy a számtalan javítás és a tavalyelőtti újraírás következtében folyamatosan hozzáigazgathattam szemléletem változásaihoz. Mivel most már a kívül helyezkedni és elkülönülni parancsa tekintetében nemigen van hová tovább hátrálnom, így alighanem egyensúlyba kerülök a Szembesüléssel, és pár év múlva nem fogom azt érezni, hogy „meghaladtam”.

Édes mostoha

Bár a 30-éves érettségi találkozó elmenni nincsen szándékomban (lásd az előző bejegyzést), úgy gondoltam, valamivel mégis hozzájárulok az alkalomhoz. Nem sokszor fordult elő, hogy iskolás élményeimről írtam volna, ezért kivételesnek számít az Édes mostoha című kis opusz, amelyet ugyan a Kárrpáti Igaz Szó felkérésére írtam 1990-ben, de a lap nem vállalta a közlését, utólag alig értem, miért, március 15-e emlegetéséért, vagy azért, mert megírtam, hogy egy iskolatársam menekülti státusért folyamodott Magyarországon, netán azért, mert a vörös nyomokról azt állítottam, zsákutcába vezetnek. Azt gondolná az ember, ezek 1990-ben már nem számítottak tabunak. Bár ha belegondolok: még bőven előtte voltunk a moszkvai puccsnak.

Nos, hogy érdekesebb legyen, a 14 évvel ezelőtti írást kiegészítettem tucatnyi friss jegyzettel.

Itt és most ezt az írást abból az alkalomból közlöm, hogy rövidesen sor kerül az 1974-ben az ungvári Zalka Máté Középiskolában végzettek 30-éves érettségi találkozójára, amelyre nem fogok elmenni. Az alábbi nagyjából egyetlen írásom, amelyben régi iskolámra emlékezem. 1990-ben írtam a Kárpáti Igaz Szó felkérésére, de nem vállalták a közlését. Először megjelent: Kapu, 1990/jún.; Kötetben: B.D.K.: Kis(ebbségi) magyar skizofrénia. Ungvár–Budapest, 1993. Az íráshoz 2004 augusztusában fűztem jegyzeteket (lásd alul)

Édes mostoha

Felújításra szorul Ungvár egyetlen magyar nyelvű tanintézménye, a Zalka Mété Középiskola[1]. Leginkább pénzre lenne szükség. Számítanak a szülők, volt végzősök segítségére is.

Nosza! A másik egyke, a Szovjetunió egyetlen magyarul íródó napilapja, a Kárpáti Igaz Szó máris kezdeményez: jelenjen meg a lapban gyűjtemény, szólaljanak meg benne a volt „zalkások”, és a honoráriumukat ajánlják fel az iskola javára.

Telefont kapok: írnék-e valami rövid visszaemlékezés-félét az összeállítás részére.

Írtam. De nem közölték le[2]. Túl meredeknek bizonyult, a lap vezetői még mindig félnek attól, hogy az ily meredekségről visszagördülő kövek az ő fekükre potyognak. Pedig én még meg is tartóztattam magam. Nem írtam a cikk alá – mint eredetileg szándékomban állt volna –, hogy a honoráriumot egy végre magyar nyelvű iskolatábla elkészítésére ajánlom fel.[3]

Íme, a szerkesztőség belső cenzúráján fennakadt írás:

Balla D. Károly

Édes mostoha

…Alsósok voltunk, talán másodikosok[4]. Az osztály fele sárgaságban feküdt (Zalkás vagy? Akkor neked volt sárgaságod!”[5]), a másik fele pedig harsányan újságolta a tanítónőnek: csodálatos filmet sugároz a televízió, Az aztékok kincsé-t; ezt nem szabad kihagyni; ha a második óra után hazaengedné a maradék osztályt, elérnék a kezdést Valériánál, ő lakik a legközelebb. „Menjetek, de én nem tudok róla” – vehettek példát gerincességből pedagógusuktól. Az ártatlannak tűnő eset nagy port kavart. A magyar televízió ugyanis nem véletlenül adott hétköznap délelőtt ilyen szenzációsnak számító filmet: március 15-e volt, s a nemzet ünnepéhez akkoriban még Budapesten jól illett az indiánfilm.

Másnap nagy számonkérések következtek. A történteket tüntetésnek, sztrájknak, szabotázsnak próbálták beállítani a habzott szájú elkötelezettek. Tévedtek, mert sem a tanulók, sem a tanítónő nem volt tisztában azzal, hogy politikai demonstrációt hajtottak végre.

Akkor magam is az ágyat nyomtam, kimaradtam hát az okításból. Nem úgy, mint osztálytársaim, akik már nyolcévesen rádöbbentek, hogy valamiért mégis fontos dolog ez a március 15-e. Talán ezért is történt, hogy oly sokukat viszontláttam tavaly a Petőfi-emléktábla alatt, ahol kétezernél több ungvári először ünnepelt ezen a napon szabadon[6]. Osztálytársaim eljöttek, legtöbben iskolássá cseperedett gyermekeikkel. Akiknek talán már nem kell elszökniük alma materükből azért, hogy megkapják a Tanítást.

——

…Ötödikben az orosztanárnő[7] kezére kerültünk, akit talán óráin szeretni is tudtunk volna, de hogy osztályfőnökként is csak oroszul volt hajlandó beszélni velünk, azt nehezen emésztettük meg. Mert ugyan egyszerűbb dolgokról már el-elgagyogtunk „második anyanyelvünkön”, meg számtalan ragozási táblázatot is bebifláztunk, de attól igencsak messze álltunk, hogy „osztályfőnöki szinten” birtokoljuk Puskin (akkor azt mondtuk volna: Lenin) nyelvét… Történt pedig, hogy valakinek valamije elveszett az osztályban: sapkája, tornacipője talán. Elemelhette valaki, az ilyesmi bizony megesik, s mi meg is feledkeztünk róla. Így fogalmunk sem volt, milyen újabb bűnünk okán tart bent minket osztályfőnökünk az órák után. Amikor elcsitultunk, akkor villámló szigorral tette fel a kérdést: szerintünk ki a felelős azért, hogy „krázsa” történt az osztályunkban.

Ezt a szót akkor hallottuk először, s egyikünk sem gondolta, hogy bármi köze lehet az általunk is jól ismert „ukrál”[8] szóhoz. Tanárnőnk sorban szólította fel az osztály „elitjét”: pionír osztag- és rajvezetőt, osztályparancsnokot: mondjunk valamit a krázsáról. Kedves osztálytársnőm, azóta is jó barátom[9], aki talpraesettségével méltán vívta ki tanárai jóindulatát, most is vett egy mély lélegzetet (mi azt hittük, megkérdezi a szó jelentését) és azt mondta, hogy szerinte a „celij klássz” felelős a krázsáért. Ebből nagy baj nem lehet, gondolta. A kollektív felelősségvállalás – pláne „osztályalapon” – akkor is dicséretes, ha a nyilatkozónak ibolyaszínű segédfogalma sincs a krázsa mibenlétét illetően.

Hogy mi következett ezután, meddig tartott a „nyomozás”, és mi lett az eredménye, elfeledtem, mint ahogy azt is, mikor tudtuk meg a bűvös szó értelmét. Egy bizonyos: bárhol meghallom, azóta is kiver a hideg veríték, és olyan bűntudatom lesz, hogy nyomban meg is fogadom: engedelmes tanuló… izé, állampolgár leszek. Lesütöm a szemem, miközben a krázsa ünnepel.

—-

…Ha valamit fölöslegesnek és fölöslegességében gyűlöletesnek tartottam a felsőbb osztályokban, az a „komszomolélet” volt. Mindez azonban nem akadályozott meg abban, hogy kollaboráljak a hatalommal és össziskolai komszomoltitkár-helyettesi[10] magaslatokba emelkedjem. Megválasztásomtól kezdve minden kedden heves főfájás volt az esti programom. E napokon ugyanis iskolai párttitkárunk vezényletével ülést tartott az iskola komszomolbizottsága, a „komitet”. Ezek a gyűlések nálam – így tiltakozott ellenük az idegrendszerem – migrénben végződtek. Ennél jobban csak az össziskolai komszomolgyűlésektől rettegtem, amelyeken nekem a „vörös nyomolvasók” általam vezetett munkájáról kellett beszámolnom[11]. A hiányzó teljesítményt, a nagy semmit ez idő tájt tanultam meg olyan szépen valamivé, eredménnyé tupírozni, hogy azóta akár megyei szintű vezető is lehetne belőlem. Legalábbis, ami a tupírozás illeti. A vörös nyomokról ugyanis időközben kiderült, hogy zsákutcába vezetnek. És csak befelé.

—-

…Végzősök lehettünk, amikor futótűzként terjedt a hír: a „vé” osztályba járó Mihalics Rudi megszökött otthonról, mennyasszonyával együtt. A szülők hallani sem akartak a frigyről, így hát a fiatalok odábbálltak. Senki sem tudta, hol rejtőznek. Az eset önmagában is érdekes. Olyannyira, hogy amikor novelláim és regényem hősét, Szekeres Sándort formáltam, egyik prototípusa szökevény osztálytársam, Mihalics Rudi lett.[12]

Életét aztán később is figyelemmel kísértem. Elvált, majd sikkasztási ügybe keveredett, de sikerült tisztáznia magát, felmentették. Aztán elvesztettem a szemem elől…

Mígnem Budapesten, egy belvárosi ételbárban szorítottunk kezet. „Én vagyok az első kárpátaljai menekült” – mondta némi büszkeséggel, és mutatta a Mai Nap terjedelmes cikkét, amelyben megírták történetét… Már folyamodott a menekülti státusért, de még nem kapta meg. Egyelőre a csillabérci táborban lakik erdélyi menekültek százaival. Összesen hárman vannak „szovjetek”, de a másik kettő nem magyar… Van már munkája is, hentes lesz egy Moszkva téri vendéglősnél, talán a lakás is sikerül…

Vegyes érzelmekkel hörpölöm a sört Rudival. Menekült… Üldözték? Bántották? Milyen sérelmek érhették? Tudom: csak olyanok, mint mindnyájunkat. Akkor mégis: miért? Miért épp ő, miért csak ő? De főt is kell hajtanom kiállása előtt: hány barátom, ismerősöm választotta a „kiházasodást”, fejest ugorva a gyakran rosszul végződő párkapcsolatba; hányan kutatták fel létező vagy nem létező rokonaikat, hogy családegyesítés címén áttelepülhessenek. És erre jön Mihalics Rudolf, odaáll a világ elé, és azt mondja: én, kérem, menekült vagyok.

Sérelmeiről faggatom. Vonakodik. Aztán elém rak egy jócskán összegyűrt okmányt: érettségi bizonyítványát. „Alma máternek hívjuk az iskolát, ugye? – kezdi. – Magyar iskola, igaz? Nekünk pedig magyar az anyanyelvünk. Az alma mater azt jelenti, édesanya. Így van? Akkor nézd meg, milyen okmányt adott magyar anyanyelvű gyermekei kezébe a magyar édesanya: egyetlen szó sincs benne magyarul.”

Hallgatok. Iszom a sört Rudival. Valahogy keserűbb a szokottnál.

Alig pár szóval búcsúzunk. Mindketten tudjunk: találkozunk még. Mint most is: véletlenül.

Csak itthon jut eszembe a József Attila-idézet: „…zengem, sikoltom, verődve földön és égbolton, hogy szeretlek, te édes mostoha!”

Alma mater. Édes mostoha.

Íme, szó szerinti helyett egy értelemszerű fordítás.

1990.


Jegyzetek 2004-ből

[1] A tanintézet 1993-ban Dayka Gábor nevét vette fel. Egy kedves epizód: A névváltoztatást követő első nagyobb ünnepségen (már nem tudom, évnyitón-e vagy évzárón), az akkori rendezvények egyik állandó szónoka, Nagy Jenő sajátos nyelvbotlással Dayka Máté iskolának nevezte.

[2] Őszintén szólva nem is emlékeztem arra, hogy eredetileg a KISzónak íródott ez a kis visszaemlékezés. Mindenesetre érdekesnek találom, hogy 1990-ben ez a szöveg meredeknek, közölhetetlennek számított. Valahogy hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy míg Magyarországon 1990-ben kitört a demokrácia, addig nálunk a moszkvai puccs bukásáig még nagyon sok volt az óvatoskodás.

[3] A kétnyelvű iskolatábla a névadást követően került a tanintézet falára, aztán egyszer másmilyenre cserélték. A mostani így fest:

iskolatabla

A jelenlegi igazgató, Árpa Péter elmondása szerint a hatályos (vagy most érvénybe lépő: ezt nem értettem teljesen tisztán) törvények értelmében nincs vagy nem lesz lehetőség kétnyelvű iskolatábla elhelyezésére: miniszteri rendelet szabja meg (fogja megszabni) és pontosan szabályozni az egységes, minden iskola számára kötelező tábla-típust, kizárva a kétnyelvűséget.

[4] Ez tehát valószínűleg 1966-ban történt.

[5] Akkoriban valóban évente követték egymást a Botkin-féle fertőző májgyulladás járványai.

[6] Ez az 1989-es alkalom más miatt is nevezetes. Dupka Gyuri mint „vezérszónok” ekkor szólította meg e szavakkal az egybegyűlteket: „Kedves március idusai”. Ezen az rendezvényen „természetesen” én is ott voltam, és ha jól emlékszem, a zeneiskola színháztermében folytatódó ünnepségen rövid beszédet is mondtam; talán valahol még ezt is őrzik akkoriban szerkesztett és kazettákon terjesztett hangos folyóiratom, a MAGÁN/HANGZÓ példányai. Ezt követően még talán 2, legfeljebb 3 alkalommal vettem részt március 15-i megemlékezésen. Az utóbbi 10 évben már egyszer sem.

[7] Gutics Jeva Joszifovnáról van szó, akit magunk közt Guticskának vagy inkább Gutácskának hívtunk. Később egyike lett azon első tanáraimnak (egyben első felnőtteknek), akikkel kamaszként szembe mertem fordulni (sokáig inkább stréber mintatanuló voltam). Igen, talán neki mondtam életemben először egy felszólítására válaszul, hogy NEM. De ez egy másik sztori.

[8] ukrál = ellopta

[9] Köröskényi Katiról van szó

[10] Erről nemrégiben ITT írtam

[11] Ezekből az élményekből, némi fikciót is hozzáadva, EZT AZ ÍRÁST kanyarítottam.

[12] Ez az epizód eléggé erősen foglalkoztathatott, mert sokkal később, egészen más kontextusba helyezve, a Baba jaga kunyhója című novellámban is felhasználtam.

50 beépített mondat!

A napokban két újabb kapott mondatot építettem be a szövegembe, és most már (igaz, még csak fejben) pontosan kidolgoztam a novella záróké…

poliglott multikulti szövegjátékA napokban két újabb kapott mondatot építettem be a szövegembe, és most már (igaz, még csak fejben) pontosan kidolgoztam a novella záróképeit. De, ahogy elképzelem, ebbe a végső szövegrészbe már nem tudom a még fennmaradt mondatok némelyikét bedolgozni, így ezekre valószínűleg akkor kerül sor, amikor az egész szöveget elölről újra végigfésülöm, egybeszerkesztem. És előfordulhat, hogy minden „jószándékom” ellenére a végső, lecsiszolt verzióból kihagyok néhány vendégmondatot: azokat, amelyek ügyeskedéseim ellenére is kilógnak a műegészből. Mivel 53 idézetet kaptam, lehetséges, hogy a kerekebb 50-est célzom meg.

December 30. Fontos újabb fejlemények. Elmaradtam ezek dokumentálásával, így most utólag, az év lassan betelvén, pótolom a mulasztást.

A beszámolóm azzal szakadt meg, hogy szeptemberben a Mozgó Világ részére elkészítettem a Tejmozi redukált, tömörített, és a vendégmondatoktól megfosztott verzióját – és vártam a reagálást. Pár nappal később Mező Feri telefonban mondta el, hogy mégis inkább az Egy manzárdőr feljegyzései című anyagomat közölnék (ezzel indult a naplósorozat), ez nagyon tetszett a szerkesztőségben, a novella azonban kicsit hosszú is, kicsit spekulatív is, nem igazán illik a lap profiljába – inkább eltekintenének a közlésétől. Ezután tettem még egy kísérletet a Beszélőnél is. Gács Anna néhány hét múlva válaszolt: „Köszönöm a szépséges novellát, de fájó szívvel azt kell mondanom, a Beszélőben, mely nem szépirodalmi lap, sajnos ilyen hosszú szépirodalmi szöveget nem tudunk közölni. Pedig igazán izgalmas a szöveg is, és a keletkezésének története is. Remélem, hogy hamar találsz neki helyet”. Hogy nem vág a profiljukba, be kellett látnom, ugyanúgy, ahogy a Mozgó esetében is.

Jobb ötletem nem lévén pár újabb napot dolgoztam a szöveggel, picit módosítottam a szerkezetén, csiszolgattam a stílusát. Eközben megerősödött a véleményem, hogy a kihagyott mondatok (a néhány nehezen szervesültet kivéve) implicite nagyon is benne vannak ebben a szövegben is. Én, aki pontosan tudom, mit hagytam ki, úgy érzem: a hiányuk révén jelenlétük, ha lehet, még karakteresebb. Ezt nagyon érdekesnek találom, és valamilyen módon mindez visszacsatol hiányregényemre, a Szembesülésre, amelynek élén ez az aforizma található: „Nem hiánya jellemzi-e leginkább a Jelenvalót?”.

Amikor úgy éreztem, nincs több tennivalóm a szöveggel, vettem egy nagyon mély lélegzetet és elküldtem a Holminak. (Ez a véglegesnek tekintett „rövid” variáns 46 ezer karakternyi.) Gyanúsan sokáig késett válasz. Már kezdtem úgy érezni, hogy talán mégis túlbecsültem a művemet, és nemcsak hogy nem kiugróan jó írás ez, hanem még a tőlem elvárható szintet sem éri el; hiába dolgoztam vele hónapokig. Amikor már majdnem lemondtam róla, érkezett Réz Pál főszerkesztőtől az e-mail (!) : „Kedves Károly, novelládat többen is elolvastuk, innen a késedelem. Erős, okos, ravasz írás! Szívesen közöljük. Kis türelmedet kérem – sok az elfogadott kéziratunk.” Huh!!! Ekkor december 8-át írtunk.

És ezzel szinte párhuzamosan ébredt fel az érdeklődés egy egészen másik, távoli helyen az eredeti webakció iránt…

A további fejleményeket „rendes” (nem munka-) naplómból reprodukálom:

December 12. Alig pár napja lelkendeztem azon, hogy a Holmi elfogadta közlésre Tejmozi c. novellámat, amely a néhány hónapja elaltatott Egy mondat a… c. interakcióm egyik végterméke. Ma pedig Cseke Gábortól kaptam levelet: a Romániai Magyar Szó mellékletében leközölnék sorozatban az anyagot, nemcsak a novellát, hanem a járulékos szövegeket is, így a munkanaplóm egyes részeit. Boldogan visszaírtam: állok elébe, épp csak a teljes verziójú szöveggel még nem vagyok készen. Ha pár hónappal ezelőtt érkezik ez a felajánlás, talán már rég le is zárhattam volna az interakciót: egyik oka annak, hogy megtorpantam, épp a „szakmai érdeklődés” hiánya volt. Lehet, hogy most új lendületet kap az egész, talán még Gergely Tamás sehol meg nem jelent, és ez ügyben velem készített kisinterjúja is helyet kaphat valahol.

December 22-én számoltam be arról naplómban, hogy Cseke Gábor újabb levele ismét fellelkesített, s hogy most már haladéktalanul hozzá is látok a munkához. Tegnapelőtt pedig ezeket írtam:

December 28. Két napi munkával véglegesítettem Tejmozi c. „multikulti” novellámnak azt a változatát, amelyben benne foglaltatnak az Egy mondat a… nevezetű interakcióm keretében kapott, más nyelvekből fordított idézetek, még ám mind az 53. Korábban beszámoltam itt róla, hogy újra aktuálissá úgy vált ez a lezáratlan (és általam kicsit félre is tett) interakcióm, hogy Cseke Gábor megkeresett: a Romániai Magyar Szó mellékletében sorozatban lehoznák a teljes novellát. Igen ám, csakhogy a korábbi műhelyszövegekből egybeszerkesztett és a még sehol nem publikált utolsó résszel lezárt verziót egyrészt még nem vetettem végső csiszolás alá, másrészt készült belőle egy redukált, vendégmondatok nélküli változat (a Holmi részére); ez utóbbin elég sokat dolgoztam, és a stiláris javításokat, tartalmi tömörítéseket, a novella javát szolgáló húzásokat, ahol lehet, át akartam vinni a teljesebb variánsra is. (A rövidítések közül persze csak azokat, amelyek nem egy-egy citátum beépítése kedvéért tett kitérőkre vonatkoztak.)
Eközben – miután hónapok óta nem foglalkoztam a szöveggel és kellően eltávolodtam tőle – azt is megállapíthattam, hogy a korábban nagyon disszonáns hangot megütőnek, oda nem illőnek tartott vendégmondatok korántsem lógnak ki annyira a novellámból, mint éreztem. A néhány hónapra magára hagyott mű mintha szervesítette volna őket.
Így aztán külön örülök annak, hogy ebben a formájában is, teljes egészében megjelenhet. Ez egyben jó alkalom arra, hogy az interakció weboldalait is megújítsam és el kelljen döntenem, hol jelöljem ki az anyag végső helyét: a lezárandó Ungparty-archívumban vagy az élő Kettenklubban.

*

Ehhez még hozzátenném:

Cseke Gábornak elküldtem a közel 70 ezer karakteres (azaz több, mint másfél szerzői ív terjedelmű) szöveget. Úgy véli, a sorozatot az új év elején el tudják indítani. Én azt kértem, hogy ettől kezdve a közlés legyen közös akciónk: amint a Színképben (az RMSZ melléklete) megjelennek az egyes közlemények, ugyanilyen ütemben és terjedelemben én is publikálom őket itt, a honlapon.

Addig mindenképpen szeretném megújítani ezt a webhelyet, azt hiszem, az lesz a leghelyesebb, ha a Kettenklub formátumához igazítom.

*

Végül is, azt hiszem, a féléves megtorpanás után, az interakció sikeres végkifejlet felé tart. Lehet, hogy frappansabb befejezés lett volna a végleges szövegverziót nyárra elkészíteni és egy kis hírverés kíséretében itt megjelentetni. Ám szinte bizonyos, hogy ezután nyomtatott folyóirat-közlésre nem számíthattam volna (amelynek, valljuk be, főként, ha rangos orgánumról van szó, sokkal nagyobb a szakmai súlya, semmint ha az interneten lát napvilágot) – és az se igen képzelhető el, hogy két külön verzió született volna, még ám úgy, hogy mindkettő élni kezdi a maga életét.

A következő időszak várakozással telik tehát.

——————

ösztönző díj-e az ösztöndíj?

Capi barátom a saját oldalán feltett a minap nekem pár kérdést, az utolsóra csak most válaszoltam.

„Furcsának találom, hogy szinte mindenről írsz, de azt még csak meg sem említed, hogy 10 hónapra szóló alkotói ösztöndíjat nyertél el: szégyelled, vagy mi van?”

Nos, tudod (mert egyszer szóvá is tetted), hogy ennek a naplónak van néhány anatémája. Ha nem is kezelem tabuként, de tudatosan kerülöm őket. Ezek egyike a magam és családom anyagi helyzete; ha néha halványan teszek is rá utalásokat, de nem beszélem ki. Nem mintha titok lenne, hanem mert egyrészt engem is csak annyira foglalkoztat, mint a többi „rossz, de elkerülhetetlen” dolog, másrészt azt gondolom, egy író a nyilvánosságnak szánt naplójában ne az időjárással foglalkozzon és ne azt írja meg, mit ebédelt aznap és hogyan működik az emésztése, netán melyik nadrágját vette fel reggel. Ugyanígy privát pénzügyeinket sem vontam ennek a naplónak a témái közé, bár – mondom -, tabunak sem tekintem.

Nos, ami az alkotói ösztöndíjat illeti. Hát először is se nem szégyellem, se büszke nem vagyok rá, csak néhány éve zsigerből utálom a pályázgatást, és egyáltalán nincs kedvemre, hogy fenntartásaim ellenére kénytelen vagyok élni ezzel a lehetőséggel. Sokkal-sokkal jobban szeretném, ha egy könyvhonoráium nem két-három havi (vagy még kevesebb), hanem egy egész éves megélhetést biztosítana szerzőjének: amíg felélné az előző honorját, megírhatná következő könyvét. Meg azt is jobban szeretném, ha egy rangos folyóiratban megjelenő könyvkritikáért, amelyen mondjuk 3 hetet dolgozom, nem egyetlen kétszemélyes éttermi ebéd árának megfelelő tiszteletdíjat fizetnének, hanem ennek többszörösét. Ha egy vershonorból nem 10, hanem 100 liter benzint lehetne venni, ha egy fővárosi folyóiratban megjelenő 15 oldalas esszé legalább egyetlen havi internetszámlámat fedezné (de nem fedezi). És mivel eddig kizárólag Mo-i publikációkról beszéltem, így hát: nagyon-nagyon szeretném továbbá, ha lennének olyan kárpátaljai lapok és kiadók, amelyekben/nél szívesen publikálna az ember, és amelyek nem nevetséges honorokat fizetnek (ha egyáltalán…), a magyarországiaknak is csak töredékét. Továbbá szeretném, ha fizetnének az interjúkért, amelyekkel az alany gyakran többet dolgozik, mint a kérdező; szeretném, ha rendes honor járna a nagyvilágban sokfelé működő internetes lapokban való publikációkért (jó, itt van kivétel is; mint ahogy létezik néhány igen szép flekkdíjat fizető folyóirat is); szeretném, ha járna díjazás a gyakran tudtomon kívül történő újraközlésekért, ha egy-egy antológiában való szereplésért nem 2 tiszteletpéldány lenne a tiszteletdíj. Stb. Évekkel ezelőtt szerettem volna, ha kialakul és stabilizálódik egy olyan helyzet, amelyben kiadót, szerkesztőséget, alapítványt normálisan lehet működtetni és az elvégzett munkáért normális jövedelemhez lehet jutni (de nem így történt), most pedig marhára szeretném, ha valami pénzosztó hely egyszer teljesen meglepő módon úgy gondolná, hogy megfizeti azt a napi 6-8 órai munkámat, amit az UngPartyval töltök; netán anélkül, hogy kilincselnem kellene, támogatni akarná számos irodalmi projektumom valamelyikét, mondjuk az Egy mondtat-ot…. (A kis naiv.)
Amíg azonban mindez nincsen úgy, ahogy szeretném, szabadúszó íróként időnként kénytelen vagyok pályázati úton támogatásért folyamodni egy-egy elvégzendő munkához akkor is, ha magát a pályázgatást utálom, a pályázati rendszert pedig kifejezetten rossznak találom. Arról a minisztériumi kiírásról, amelyben most kénytelen-kelletlen részt vettem, meg is írtam a magam nem túl hízelgő véleményét ITT, egyben jeleztem, hogy az elmondottak ellenére talán én is benevezek. Ennél is nagyobb fenntartásaim voltak az Édes anyanyelvünk c. pályázattal szemben, oda nem is küldtem anyagot; így voltaképp a kevésbé rosszat választottam, és ezen az alapon azt gondolom, kész alkotással vagy konkrét irodalmi mű elkészítésének a vállalásával pályázni még mindig jobb, mint a független íróságot félretéve beállni érdeket szolgálni, megfelelni elvárásnak, netán szellemi rabszolgamunkát végezni, vagy ami mindegyiknél rosszabb: nagyjából munka nélkül, „sanyargatott sorsunkat” kiárusítva jutni anyagi javakhoz.

És hogy azért olyan nagyon senki ne irigykedjen… Az ösztöndíj kevesebb, mint egy évre, csupán 10 hónapra szól. Mértéke mindössze ötezer forinttal magasabb a magyarországi minimálbérnél (!) – és ez bruttó. Ha ugyanannyit vonnak le belőle, mint a külföldi szerzőktől más esetekben, akkor 40% megy adóba, és így a havi összeg 19 ezer Ft-tal alacsonyabb a Mo-i minimálbérnél. És bár a program 2004-re szólóan lett meghirdetve (értsd: ebben az évben a sikeres pályázónak ne legyen anyagi gondja), ma, öt héttel a az eredmény kihirdetése és az oklevelek átadása után a pénz még sehol sincs. Érdeklődésemre az ügyintéző a következő levelet küldte, éppen ma: „Az ösztöndíj kifizetéséről kevés információm van, tudomásom szerint a pályázat keretösszegét kihelyezik a Hungarofest Kht.-hoz. A Kht. fogja a pénzt kezelni és a támogatási szerződéseket a szerzőkkel megkötni, valamint a pénzt utalni. Mivel a Magyar Államkincstár augusztusban bezár és a szabadságolások ideje is eljött, valószínűleg ez a folyamat őszig elhúzódik.”
Ehhez már nincs is hozzáfűzni valóm. Mint ahogy az egészet szóba hozni sem akartam.

Fentebbi írásom ingyenreklámot kapott a Teraszon: ITT

Illetve „Egy irigy öreg kutya vicsorog” reagálásommal együtt: ITT

Tejmozi

Multikulti poliglott szövegjátékMost már állandósult munkaritmusommal háromheti pihentetés után ma fogtam újra hozzá a Tejmozihoz. Délelőtt az eddig írtakat olvastam és javítgattam. Kisebb szórendi igazítások, ismétlések szűrése, pontosabb szinonimák, pár fölösleges magyarázó mondat kiiktatása – ilyesmik. Délután hatezer karakternyi tűrhető szöveg, mindössze 2 beépített idézettel. Most már azokkal a citátumokkal dolgozok, amelyek kedvéért külön kisnovellányi kitérőket kell tennem. Ellenben nem rögtönzöm őket: a korábbi részek írása közben már nagyjából kitaláltam, hogyan fognak ezek a mellékszálak kapcsolódni az egészhez. Mindegyiknek funkcionális szerepet szánok, azaz igyekszem azon lenni, hogy ezek a mellékesnek tűnő szálak végül is maguk is az egységbe foglaló szövedéket erősítsék. Ez egyelőre sikerülni látszik. (Hó végéig megírom a 4. részletet, augusztusban pedig szeretném végleges formába önteni a teljes szöveget.) >>>a Tejmozi keletkezéstörténete