Kisebbségek kiváltsága

Az alábbi szöveget előadás gyanánt 1996-ban olvastam fel a Magyar PEN Club budapesti konferenciáján; később megjelent egy vidéki napilapban.

Balla D. Károly

Kisebbségek kiváltsága

A magamfajta irodalmár, akinek lassan állandó eposzi jelzője, hogy „határon túli magyar”, mostanában nehéz helyzetbe kerül amiatt, hogy „határon bévül” egymást érik a legkülönbözőbb szakmai összejövetelek. (Augusztusban csúcsra járatás volt: Anyanyelvi Konferencia, Tokaji Írótábor, hévízi és csobánkai tanácskozás, tatai JAK-tábor, műfordító-találkozó, finnugor írók kongresszusa…) Ezeken részt venni létszükségletünk: ha azt valljuk (márpedig ezt gyakorta megtesszük), hogy magyar irodalom, magyar kultúra csak egy van, akkor ezeken a seregszemléken megjelenésünkkel demonstrálhatjuk, hogy ennek az egynek magunk is részesei lennénk. Így hát: ki hová tud, elutazik és hosszasan konferenciázik, tanácskozik, beszélget, s esténként, ha úgy adódik, iszogat és énekel (magyar íróknak ez már csak ilyen jó szokása), s ha teheti, hát: ismerkedik.

Ismerkedik, holott ez nem mindig veszélytelen vállalkozás.

Mert mi is történik?

A kölcsönös bemutatkozást és esetleg néhány udvariassági fordulatot („Láttam a kötetedet a könyvheti listán”) vagy tájékozódó kérdést („Te honnan is jöttél tulajdonképpen?”) követően a külhoni magyar író azt tapasztalja, hogy új ismerőse tesztelni kezdi. De nem irodalmi tájékozottságára kíváncsi, vagy arra, mivel is foglalkozik ez a szerencsétlen kívülrekedt, hanem arra, hogy melyik oldalon áll. A tesztelés alá vetett és alultájékoztatott bátor ismerkedő azonnal el is bátortalanodik, mert jószerivel azt sem igazán tudta, hogy vannak oldalak, s azokon rendíthetetlenül állni a magyar írónak felettébb kívánatos. Zavarában hablatyol hát valamit maradandó irodalmi értékekről vagy arról, hogy napok óta nem hallgatott rádiót, de ezzel csak maga alatt vágja a fát, mert most már óhatatlanul abba a gyanúba keveredik, hogy esetleg a rossz oldalon áll, s ezért sumákolja el az egyenes választ. Ha feltalálja magát és van egy kis szerencséje, még visszaszerezheti az iránta megrendült bizalmat azzal, hogy tanácsot kér: mégis, melyik oldal a jó, mert hogy ő esetleg akár… A gyanakvó ismerősben felébred a hittérítő, s jó alaposan beavatja a most már védenceként kezelt külhonit az oszthatatlan és egyetemes magyar irodalomba.

Az így kiokosított határon túli aztán elsodródik patrónusától s egy kis társaságban találja magát, ahol meg furcsán nézegetnek rá, amiért az előbb X. Y.-nal szóba állt. Ne tudná róla, hogy sötét alak, ilyen meg olyan múltja van, s különben is: a rossz oldalon áll?! De azért a kis külhoni rokon ne vegye a szívére a dolgot, legyen egészen nyugodt, mert ők majd a hóna alá nyúlnak, bevezetik az igazi irodalmi körökbe, csak előbb még isznak egy kis jófajta borocskát.

Újabb sodródás, újabb társaság, újabb okulás: miket mondhattak neked, te szegény, abban a bandában! Hát azok még csak nem is ugatják az irodalmat, kóklerkednek, blöffölnek, uralják a médiát, meglovagolják a kordivatot – de hát el lesznek ám seperve hamarost, már csak azért is, mert a rossz oldalon állnak, akárcsak X. Y.!

Nincs idő felocsúdni, mert valaki fülébe súgja a most már ismerkedni annyira nem is vágyó újoncnak: Q. Zs. szeretne vele beszélni. Aki aztán persze elmondja, mi fán terem az egyetemesség, ami már rég meg is valósult volna, ha sikerülne kirekeszteni belőle az egyik meg a másik társaságot, no és persze X. Y.-t, mert ezek mind-mind a rossz oldalon állnak.

És így tovább, és így tovább!

Hát nem! Nem, kedves határon belüli magyarok! Én ezt nem játszom!

És ezt nem most határoztam el, hanem évekkel ezelőtt, amikor először akartak a jó és rossz oldalak rejtelmeibe beavatni, s amikor először kapkodtak a hónom alá minden rendű önzetlen kirekesztők, nem tudván, hogy csiklandós vagyok s nem tudom majd visszatartani a gurgulázó nevetést.

Akkor, egyszer, amikor Cs. Zs. arra figyelmeztetett egy írószövetségi fogadás után, hogy V. I. nevét vegyük le akkori lapunkról, mert az egy sötét alak – akkor döntöttem úgy, hogy ilyesmit én soha többé nem hallok meg, és nem vagyok hajlandó tudomást venni semmilyen oldalakról meg érdekcsoportokról, hanem egyszerűen és felettébb megbotránkoztató módon: lesznek barátaim és lesznek ismerőseim, és persze lesznek, akiket kevésbé szeretek, továbbá egyeseket kitűnő, másokat jó, megint másokat pedig rossz íróknak fogok tartani – de mindennek semmi köze nem lesz ahhoz, melyikük éppen hol áll, s kiről mit tart. (Már Cs. Zs.-t is leszereltem azonnal: ” – V. I.? Nem is értem, hisz rólad például olyan elismeréssel beszélt!”)

És amit hinni is alig mertem: mindazok, akik korábban elvárták volna tőlem, hogy az ő jó oldalukra álljak, azok számomra is már-már érthetetlen módon, váratlanul és megható empátiával elfogadták magatartásomat, sőt, amikor erről az elhatározásomról nyilvánosan is nyilatkoztam egy tv-adásban: forrón gratuláltak. Alighanem megértették: én – helyzetemből adódóan – nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy hagyom magam valahová bevonni azon az áron, hogy másvalahonnan emiatt kirekedek.

Így most sokkal egyszerűbb lett az életem: nem kell alakoskodnom és óvatoskodnom semmilyen társaságban, lehetek avantgárdok közt konzervatív, népiek közt urbánus, liberálisok közt nemzeti – és persze vice versa, merthogy minden viszonylagos. Elfogadják. Tőlem el, a kisebbségitől. Soha nagyobb és szebb kiváltságot! Nem létezik olyan erős érdekcsoport, amelynek védő szárnyaiért, akolmelegéért elcserélném a kivívott függetlenségemet.

Azóta dalolva járok a tanácskozásokra. Ha felkérnek, szívesen tartok előadást, elmondom, hogy a kárpátaljai magyar irodalom (és globálisabban: teljes művelődési életünk) előtt két út állhat: az egyik a szellemi önellátásra való berendezkedés, a másik a mind teljesebb integrálódás a magyar kultúra egészébe. Elmondom azt is, melyik útnak melyek a buktatói, és mi kellene ahhoz, hogy egyiken vagy másokon (netán a kettőn egyszerre) haladva előbbre jussunk. Ilyenkor nem kímélem magunkat: kiteregetem provincializmusunkat, beszűkült érdeklődésünket; de nem kendőzöm el a befogadásra nem eléggé alkalmas anyaországi helyzetet sem, a szakma előítéleteit és gyakori vállveregető lekezelését sem.

Érdekes tapasztalatom, hogy egy-egy ilyen megnyilatkozásom szinte minden „oldalon” kedvező visszhangot kelt (olykor még kissé szélsőséges lapok is le akarják közölni előadásom szövegét) – kivéve saját közegemben, kárpátaljai írótársaim körében. Kollégáim szemében elismerés helyett zavartságot, enyhe rosszallást látok; vagy nem szólnak semmit (de ez is vélemény!), vagy belekötnek olyasmibe, amit nem, vagy nem úgy mondtam.

Vajon mi lehet ennek az oka? – gondolkozom néha hosszan. Talán az, hogy kisebbségi, „határon túli” (hogy visszatérjünk állandó eposzi jelzőnkhöz) helyzetünket csak hátrányként, sorsverésként fogják fel, és számukra érthetetlen, hogyan merészelek én ebből hendikepből előnyt, kiváltságot fabrikálni.

Hát így! És továbbra is élni fogok ezzel a helyzeti előnnyel, tudomást sem véve semmilyen ál- és valódi megosztottságról. Leszek konzervatívok közt avantgárd, urbánusok közt népi, nemzetiek közt liberális – és vice versa, merthogy minden viszonylagos.

Hátha ezt egyszer ellesik tőlem „a határon belüli magyarok” is!

2012-től mit várok?

a kormánypártok egy veszett ordas elszántságával marták halálra a már amúgy is földre tiport fiatal magyar demokráciát

Sűrű év végi napok – BÚÉK

Minden szempontból felpörögtek az események így az év végén. A magyar politikában és közéletben nyomát sem látni a csendes megbékélésnek: a kormánypártok egy veszett ordas elszántságával marták halálra a már amúgy is földre tiport fiatal magyar demokráciát. Ám úgy látszik, a hatalmi arroganciájuk ellen fellépők száma is gyarapszik, bár igazi erőt még nem mutattak. Orbán Viktor, miközben az EU-hoz és IMF-hez többször helybe ment a lófaszért, szabadságharc címén falnak viszi az országot; mélyrepülésben a forint. Mindezek láttán nagyot sóhajtva alapítottam magamnak egy piréz menedéket, a Virtuális Magyar Köztársaságot. De történtek egyebek is.

Úgy adódott, hogy éppen Karácsonyra időzítve négy fontos publikációnk is volt Évával. Az ÉS év végi számában most szerepeltünk először együtt. Ezekkel: Berniczky: Szerencsegyökér / BDK: Sztreccskesztyű, lóbalzsam. (Ez utóbbiról itt talán elárulhatom, hogy az alaptörténetet a Cs.I. barátommal valóban megesett sztoriból merítettem, ezt kapcsoltam össze Kállay Labord alakjával; a novella címét meg éppenséggel Csönge hozta a Nyugati pályaudvarról…). Évának volt továbbá egy körválasza a BárkaOnline oldalán, ezt napi blogomban újraközölve Csönge fotójával illusztráltam (Berniczky válaszol), nekem pedig versem jelent meg a Népszabadság ünnepi számában: Fekete Karácsony.

A nem túl szerencsés időzítés úgy hozta, hogy a Kárpáti Kiadónál megjelenés alatt álló verseskötetem utómunkái is ezekre a hetekre-napokra estek. Adódott egy-két ügyben vitám a kiadóval, volt úgy, hogy szinte megbántam, amiért a több mint két évtizednyi „ellenállás” után mégis kéziratot adtam nekik. Megtapasztalhattam, hogy az állami könyvkiadás továbbra is merev, a támogatási konstrukció a szerző számára kedvezőtlen, a technikai elvárások nem egyszer ellentmondanak a könyvkészítés esztétikai normáinak. Nem sikerült például elérnem sem azt, hogy a külön, jobbos oldalon szereplő cikluscímeket üres balos oldal előzze meg, sem azt, hogy az első ciklus címét egy technikai adatokkal és a két nyelven kötelező annotáció-szövegekkel túlzsúfolt oldal előzze meg… A könyv előtörténetéről a Csönge által készített borítót is bemutatva itt írtam: Kő és árnyék.

Friss fejlemény az is, hogy állandó szerzője lettem a VilágMa.hu c. portálnak, ahol csütörtökönként jelennek meg azok a friss írásaim, amelyeket pénteken aztán magamnál is leközlök.

Arra még nem is volt időm, hogy 2011-es publikációim listáját lezárjam (minden cím kattintható!), a legújabbak még hiányoznak, így a Parnasszus év végi számában megjelent verseim is, amelyek közül az egyikkel az engem elért köszöntéseket igyekeztem viszonozni, és kívántam magam is fenséges éteri sistergést az újesztendőben (Parányok tánca).

A politikához még egy futam erejéig visszakanyarodva: sikeresnek mondhatom internetes akciómat, amelyben találati linkekből igyekeztem élőláncot építeni József Attila szobra köré (az összefoglalómat lásd itt), és a Google máris szereti azt a megmozdulásomat is, amelyet ezzel a szakmai névvel illettem: egy vágyott esemény virtuális megelőzöttsége. Lásd: Orbán Viktor lemondott. Ezzel arra a fel nem tett kérdésre is válaszoltam, hogy mit várok 2012-től.

BÚÉK mindenkinek.

Hogyan lettem haiku-költő

Ez a blogbejegyzés leginkább a keresőmarketing és a honlapoptimalizálás miatt maradhatott meg ezen a helyen azután, hogy a NolBlogól ide menekítettem az írásaimat. Ott néhány évi rövid aktivitás után már inkább csak másodközlő és ajánló blogfelületnek használtam webhelyeimet, így például az alábbi írásom is megvan másutt, törölhettem volna az importált anyagból, de mivel a Google már indexálta, hát inkább meghagytam. De a hibás linkeket legalább kivettem belőle.

Haikuk nélkül lettem haiku-költő

Azzal kezdődött, hogy bár 50 éves koromig egyetlen haikut sem írtam, hét esztendeje mégis besoroltak a magyar haiku-költők közé ezen az oldalon (amely tudtommal 2001-ben indult). Nevemre kattintva most már néhány nemrégiben írt valódi haikum is olvasható, de korábban hosszú évekig azokkal a kis aforizma-verseimmel szerepeltem, amelyeket a Halott madárral c. kötetem egyik ciklusából emelt át az szájt készítője. A frissítésként mostanában feltett első hatot leszámítva ma is ezek teszik ki az ott szereplő anyag nagyját, holott egyetlen haiku sincs köztük.
Őszintén szólva nem is becsültem sokra a japánoknak ezt az ősi versformáját. A keleti ember gondolkodásába talán jól illenek, de én a magyarul olvasott háromsorosok döntő többségét üresnek, semmitmondónak találtam, képeiket laposnak ítéltem, úgy láttam, mind egy kaptafára készül – és bizony azt a fene-nagy bölcselmet nekem nem igazán sikerült megtalálnom bennük.
Aztán történt, hogy tavaly ilyentájt nagyon nem ment a munka: bármibe is fogtam, kudarcot vallottam, idővel már nem is volt kedvem semmibe sem belevágni. (Egyben arról is megbizonyosodtam, hogy valódi író vagyok, máskülönben hogy is lehetne alkotói válságom.)
Míg aztán egy napon valahogy kikerült a kezem alól egy haiku. Talán ez volt az:
Az idő csak áll.
Te haladsz oszlopai
között előre.
Később képverset és készítettem belőle (egy szerkesztőnek annyira megtetszett, hogy betette egy tankönyvbe).
A tél folyamán zsinórban megírtam több tucatnyi háromsorost. El kellett egy kis időnek telnie, míg felismertem:  voltaképp ezek a haikuk segítettek kimászni a gödörből: pár hónap telvén már szonettet és más egyebet is tudtam írni. Arra sem jöttem rá azonnal, hogy ezek a kis apróságok akár publikálhatók is lennének. Szét is küldtem néhányat különböző lapokba. Legtöbb helyütt örömmel fogadták, elismerő szavakkal illették, egy szerkesztő azonban elutasította legjobbjaimat ezekkel a szavakkal:

„…egyre nagyobb belső ellenkezéssel nézem, ami az irodalomban történik, s mint öreg kutya a vackát, félteni kezdem mindazt, amit valaha elfogadtam, megszerettem, amitől az enyém is lett. A haiku nemcsak három 7, 5, 7 szótagból álló sor, amit bármire használhatok. Nem engedhetem el benne az indulataimat, szenvedélyeimet, nem engedhetek el benne semmit, aminek jól meghatározható jelentése volna. A haiku lát és nem gondolkodik, szemlél és nem rendszerez. Lehetővé teszi, hogy abban, amit elénk idéz, a nyelv, a gondolkodás kudarcát éljük meg, hogy e kudarc kapcsán elmélkedjünk, tanakodjunk, töprengjünk az időtlen és örökkévaló felé tartva. Mostanában a haikut magyar művelői hajlamosak triviálisabb feladatokra használni. Lehet, hogy jól van így. Én nem szeretem. A maga haikui közt is van, amelyik inkább epigrammára hajaz. … Mert konkréttá válnak, személyessé, rezignálttá és ironikussá. Azt hiszem, a maga gondolkodásmódja a haikuhoz túlságosan is konkrét, gyakorlatias. Nem arról beszélek, hogy nem jók, hanem, hogy nem haikuk. Így tehát nem közölhetők.”

Picit elkeseredtem, de egyfelől igazat kellett a szerkesztőnek adnom: pont azt hiányolta a verseimből, ami miatt nem igazán szeretem a haikut, és pont azt kifogásolta, amit megpróbáltam beléjük vinni, hogy elvárásaimnak megfeleljenek; másfelől egy nem kevésbé rangos lap elsőre elfogadta ugyanazt a kis válogatást, leközölték. Mint ahogy más helyeken a többi összeállítást is.
A haikuk azóta hűségesen kísérnek, kisebb-nagyobb gyakorisággal szaporítom számukat. És míg más verseimet csak a lapokban való közlés után publikálom blogomban, ezekkel egy ideje kivételt teszek: nem sokkal megszületésük után kisebb sorozatokban közzéteszem őket főblogomban.
Most  épp ezeket:
Diófa sárgul.
Szép az elmúlás, mondod
bölcs hazugságul.*

Napfényes őszön
igyekszik az árnyék, hogy
nálad időzzön.

*

Hajnal – kis dérrel.
Kerted hűs templomában
almafa térdel.

*

Az ősz vért árul
egy szétroncsolt madáron
szűk harmadáron.

PS. Voltaképp sejtem, miért éppen haikut tudok írni akkor is, amikor más nem megy. Mert ezt tudom fejben is, miközben valami mást csinálok. Ugyanis nagyjából ekkora az a szövegterjedelem, amit fejben tudok tartani. Mint talán sokan tudják rólam, egyetlen versemet sem vagyok képes elmondani emlékezetből (illetve egy 30 éve írtat talán mégis…). Az iskolában is az volt a legnagyobb kínom, amikor verset kellett tanulni. Nagy nehezen bebifláztam, feleltem belőle, aztán azonnal elfelejtettem. Egy irodalmi vizsgán „kedvenc versemet” kellett felmondni. Készültem ebből a tételből, nagy nehezen megtanultam az „Érik a szőlő” kezdetű nyolcsoros népdalt…
Szóval, amíg éppen írom, az aktuális haikut fejben tudom tartani. De ha újba kezdek, az előzőt elfelejtem, muszáj azonnal lejegyezni. Minden más versemet úgy írom, hogy közben látnom kell a már kész szövegrészeket.

Leniniáda

Balla D. Károly

Leniniáda. Egy  Lenin-vers története

I.

Számomra soha nem okozott nehézséget szembenézni korábbi, 10, 20 vagy akár 30 évvel ezelőtti önmagammal. Mindig is igyekeztem tudatosítani kicsi és súlyos hibáimat, apróbb és nagyobb tévedéseimet, piszlicsáré vagy „végzetes” mulasztásaimat egyaránt. Magamat elemezve így nagyjából pontosan tudom, ballépéseim, netán bűneim közül melyek azok, amelyeken a) leginkább mosolyognom lehet és kell, magamat is kikacagva; amelyekkel b) érdemes komolyan szembenéznem, lehet okulnom, érvényes tanulságokat levonnom belőlük, és – ez fontos – emlékeztetőként időről időre felidéznem őket; illetve c) mi az, ami fájdalmas „örökségként”, lelkiismereti problémaként elevenen él bennem úgy, hogy valószínűleg soha nem vethetem ki magamból. E között a három kategória között én elég jól érzem a különbséget, és bizony nem vagyok hajlandó álmatlanul forgolódni amiatt, ami megmosolyogni való; és ellenkezőleg, nem intézem el egy legyintéssel azt, ami erkölcsi teherként nehezedik rám és ekként kell vállalnom.

Bármennyire is igyekszem, és bármennyire is lehetett annak idején fontos, akár életbe vágó dolog sokak szemében: én komszomol-múltamat nem tudom komolyan venni. Iskolai titkár-helyettesi rangig vittem, ott ültem minden kedden a bizottságban, részt vettem a mozgalmi életben, faliújságot szerkesztettem, vörös nyomolvasó voltam, és jó mozgalmárhoz méltóan buzgó pártos cikkeket és dolgozatokat írtam – mindezt akkor gyermeteg komolykodással és léha könnyelműséggel. Később, fizikus koromban, bár másutt dolgoztam, az egyetemi laborban nem állandó, hanem szerződéses munkán voltam, így, mint a József Attila Irodalmi Stúdió akkor már oszlopos tagja, a Kárpáti Igaz Szó komszomolszervezetéhez tartoztam, ami hol tényleges, hol inkább formális tagságot jelentett. Megmaradtam ebben a szervezetben akkor is, amikor – már filológusként – lett állandó munkahelyem a Tankönyvkiadónál, sőt, D. M. ottani kollégám is ugyanide csatlakozott egyetemi tanulmányai végeztével, szintén az irodalmi stúdió okán. A komszomolszervezet egyébként nem is jött rosszul nekünk akkor, amikor az idős párttagok és szerkesztők felügyelete alól a Stúdió vezetését mi fiatalok vettük át; akkor a szerkesztőségi komszomolszervezet – M. K.-val az élen, aki párttagként látta el a titkári teendőket – vállalt felelősséget azért, hogy helyes úton járva irodalmárkodjunk. Nem sokkal ezután szerencsére kiöregedtem a komszomolból, és apám kifejezett kívánsága és nyomása ellenére a Kommunista Pártba, több mai mélykeresztény-nagymagyar kollégámtól eltérően, nem léptem be.

Holott – és ez már komolyabb dolog – én elég sokáig komolyan hittem a szocializmus eszméiben, és akár azt is ki merem jelenteni, hogy szovjet hazafinak éreztem magam. 17-18 éves koromig bizonyosan, és talán még azután is, bár egyre több fenntartással. Úgy gondoltam, az eszmék helyesek, az elvek jók, követendők, csak érvényt kellene szerezni nekik, mert a gyakorlatban valahogy minden, ami szép és tiszta, eltorzul. A társadalmi egyenlőség és igazságosság, a lenini nemzetiségi politika (ebben a nemzetiségek önrendelkezési joga), az állam elhalása, a pénz megszűnése, a ’mindenkitől képessége és mindenkinek szükségléte szerint’ elve, a nemzetközi szolidaritás, az internacionalizmus és a világbéke gondolata – stb. – mind-mind csupa olyasmi, amiben tudtam hinni, és csak lassan, fokozatosan ébredtem rá, hogy annak a társadalomnak a keretein belül, amelyben élek, mindezek teljességgel megvalósíthatatlanok.

Mai szemmel belátom, megengedhetetlenül sokáig voltam naiv, és olyan mértékben fogadtam el egy alapvetően igazságtalan és hazug rendszer létezését, sőt, olyan mértékben azonosultam vele, hogy ez semmiképpen nem vet jó fényt rám, s ha tetszik: örök bélyeg rajtam. Ugyanakkor mindezeknek a felismerése tett azzá, aki ma vagyok, így váltam előbb gyanakvóvá, később elutasítóvá mindenféle hatalmi struktúrával és ideologikus felépítménnyel szemben. Az akkoriakból levont tapasztalatok óvtak meg attól, hogy ne essem át a ló túlsó oldalára, s ne dőljek be az oly gyorsan kialakuló és terjeszkedő nemzeti-keresztény kurzusnak. Bár a rendszerváltó években a középponton túllendülő inga mozgását utánozva megindultam ebbe az irányba, de idejében, szinte Antall József első miniszterelnöki megszólalása pillanatában megéreztem-megértettem, hogy az effajta elkötelezettség ugyanúgy béklyója a szabad gondolkodásnak, a kritikus szemlélődésnek és a szellemi szuverenitásnak, mint bármi másfajta beágyazottság. Innen persze még nem vezetett egyenes út tényleges függetlenségemig: több kötöttségbe és kötelezettségbe is belebonyolódtam, de egyikbe sem olyan mértékben, hogy fokozatosan le ne tudtam volna fejteni magamról valamennyit. Ez nyilván nem sikerül, ha nincs ott tanulságul a saját múltam.

De kicsit visszatérve a 70-es évekhez. Több helyütt leírtam, hogy első kötetem megjelenéséig (1979) én az irodalmat egyáltalán nem vettem komolyan: nem véletlenül akartam (ugyancsak a szülői kívánalommal szembeszállva) mindenáron fizikus lenni: a versírást hobbinak, mulatságnak, kedvtelésnek tartottam, és húszéves koromra összeírtam két vastag mappát megtöltő nagy számú borzalmas zengeményt. Akkori opuszaimat fel-felkacagva, fejemet csóválva olvasom, végül önmagam iránti elnéző mosollyal zárom be az irattartókat. Hogy megírtam ezeket a verseket, az tehát leginkább nevetség tárgya számomra; ám hogy sok közülük meg is jelent, az már komolyabb dolog, érdemes rajta elgondolkozni: hogyan történt, miért történt, mire figyelmeztet; okulhatok-e belőle; minek kellett volna ellenállnom, mivel szegülhettem volna szembe. Nos, ezeket az önvizsgálatokat én elvégeztem, és arra jutottam, hogy semmiképpen nem lett volna szabad a zsengéimet publikálni. Hogy mégis hagytam magam – apai ösztönzésre – „belesodródni”, az kétség kívül nagy hiba volt. Miután azonban ezt a tanulságot levontam, újra inkább a dolog humoros részét látom, és öniróniával kezelem akkori írásaimat. Egy szerény évforduló kapcsán például megírtam első publikációm mulatságos történetét a Teraszon: LÁSD. Amikor pedig 1999-es válogatott kötetem bemutatója volt Bp-en, azzal szórakoztattam hallgatóságomat, hogy felolvastam azokból a versekből, amelyek garantáltan nem tartoznak válogatottjaim közé, meg sem lett volna szabad írnom őket. (A közönség egy része nem vette ezt a lapot…)

Tehát: pontosan tudom, hogy a hetvenes években közreadott verseim nagy többségére egyáltalán nem lehetek büszke, de nem gondolom, hogy szégyenemben világgá kellene bujdosni miattuk. Egy kis részüknek a tematikája, felfogása „túlságosan szovjet”: nagyon is proletkultos, szocreálos, propagandisztikus eresztések ezek; nagyobbik részükkel ilyen baj nincsen: „csak” művészileg gyengék; és egy egész kis hányaduk még ma is vállalható. Ez húszéves koromig (1977) bezárólag feltétlenül érvényes. Ellenben 78-79-ben egészen tűrhető gondolati és némileg szürrealista-neoavantgard verseim is születtek (pl. a Vízió, a Bemutatkozás, a Három másodpercem, az Utólag, a Csontváry, a Vihar, a Hever egymáson a világ stb,), ezek azonban sajnos nem 1979-es első, hanem nagyrészt második kötetembe kerültek bele, annak szinte törzsanyagát képezik. Az elsőből azért maradtak ki, mert vagy óvatosságom, öncenzúrám hagyatta ki őket (elsőkötetes költő ne nagyon ugráljon, inkább legyen vonalas), vagy a szerkesztői és lektori éberség pécézte ki. Vagy pedig már akkor íródtak, amikor a kézirat a hosszú átfutási idejét töltötte a kiadóban, így aztán ezeknek az elég jó verseknek öt-hat évet kellett várniuk a második, 1984-es kötetemig. Pedig kevesebb pirulásra lenne okom, ha a Beton és vas, az Űrhajósok meg a Versekből piramist és számos hasonló helyett ezek jelentek volna meg. „Szovjet” verseket tehát én késő-kamasz komszomolista magatartásomból kifolyólag, részben privát hülyeségből, naivitásból és komolytalanságból, részben atyai javaslatra, részben nyilvánvaló megfelelni akarásból írtam, no meg bevallhatóan azért, hogy révükön más verseimet is nyilvánosságra hozhassam. (Több vers publikálása esetén elvárás volt, hogy legyen közte „tematikus” is.) A nyolcvanas években már erősen tartózkodtam az ilyesmitől, s bár újságban vagy a Kárpáti Kalendáriumban még első kötetem megjelenése után is publikáltam ilyesmiket (főleg korábban születetteket), ám 1984-es kötetembe már alig került be néhány belőlük, és még ezek is többnyire „csalások”: az egészen másról szóló, egyébként nehezen közölhető „pesszimista” verseket jól el lehetett sózni megtévesztő címek vagy alcímek alatt: Vers Dél-Afrikába, Pablo Neruda utolsó verse, Jose Marti a száműzetésben stb. (No, ezek a rettenetes csalások is inkább csak mosolyra érdemesek még akkor is, ha egy megszállott kritikusom elszánt szigorral tartja nyilván, mely versem mely címét, alcímét, ajánlását merészeltem utóbb megváltoztatni. Én tudom, hogy ezek az eredeti állapot visszaállítását szolgálták, azaz utólag az arra érdemesről levettem az álruhát.)

No, és akkor az a bizonyos Lenin-vers.

II.

Ezt a történetet még soha le nem írtam, és szóban is nagyon kevesekkel osztottam meg. S hogy miért? Mert nem akartam önigazolást, magyarázkodást, mentő körülményeket. Megírtam a Lenin-versemet, megjelent – s bár ezerszer megbántam, mégsem akartam kitérni az elől, hogy a fejemre olvassák: magam is szembesülni kívántam vele. Ezért válogattattam be a magam-kiadta 2002-es UngBereg-antológia „Így írtunk mi” rovatába: szolgáljon számomra is elrettentő mementóul. (Utóbbira antológia-válogatásra még visszatérek.)

Egyébként a minap családi körben is felelevenedett az eset. Apám elfogódott hangon, szinte párás szemmel ecsetelte, milyen jó ember volt az akkori megyei ideológiai párttitkár. Számos erénye között felhozta: nem csinált világra szóló botrányt a Lenin-versemből, nem tett minket lehetetlenné, nem szólt senkinek, csak neki, apámnak, hogy házon belül intézze el a dolgot. Erre én a közismert Lenin-anekdotával válaszoltam: a Vezér sétált a parkban, amikor focizó gyerekek eltalálták a labdájukkal. A jóságos Lenin pedig visszarúgta nekik a labdát. Holott le is lövethette volna őket.

Most könnyű ezt mondanom, de akkor, húszévesen, 77-ben persze én sem így fogtam fel a dolgot, mi tagadás, meg voltam szeppenve alaposan.

No, de térjek a lényegre. A NOSZF 60. évfordulójára rendezett hatalmas felhajtás megfeküdte a gyomromat. A „létező szocializmus” nyakig ült a pangásban, az üzletek kongtak, és eközben minden korábbinál nagyobb ünneplés folyt. Mindebben számomra a Leninre való állandó hivatkozás, utalgatás volt a legvisszatetszőbb, úgy éreztem, amit megélek, az nem az ő eszméinek a megvalósulása. Visszatetsző volt számomra ez a kultusz, amelyből kiéreztem, azért akkora, hogy a Brezsnyevé is hasonló lehessen. A lenini eszmék akkor, húszévesen, számomra még tiszták és sérthetetlenek voltak, és ez az egész csinnadratta, úgy éreztem, mérhetetlen ellentmondásban van az ő személyével és valódi szellemi hagyatékával. A november hetediki felvonuláson torkig lettem az egésszel, és pár napra rá megírtam Lenin című, Ünneprontás alcímű versemet: őszintén azt, amit akkor gondoltam és éreztem. És persze meg sem fordult a fejemben, hogy ezt publikáljam, tudtam, hogy úgy sem menne át a szűrőn. Ilyen Lenin-vers csak bajt hozna rám meg arra is, aki leközölné. De mondom: a megjelentetés lehetősége igazából fel sem merült bennem.

Ellenben akkoriban két velem egykorú magyarországi leánnyal is komolyan leveleztem (apám budapesti és nyíregyházi kollégájának lányai). Őket többek között azzal is szórakoztattam, hogy minden új versemet elküldtem nekik, néha magába a levélbe belegépelve, néha külön lapon. Olykor levél sem volt a borítékban, csak pár új vers. Nos, akkor nagyjából egyszerre írtam Ildinek és Jutkának hosszú levelet, és más egyebekkel együtt mellékeltem a Lenint is. Gondolom, újragépeltem kedvükért a versgyűjtő mappámba tett eredeti alapján. Ezt az eredetit most előkerestem, kivettem a gyűjtőből, beszkenneltem. A kék golyóstollas javítások valószínűleg közvetlenül a gépelés után kerültek a lapra. A bal felső sarokba írt azonosítószám akkor, amikor év végén végigszámoztam opuszaimat. A piros betűs jegyzetek 1984-esek: második kötetem megjelenésekor teljes addigi anyagomat megrostáltam. Az NP azt jelenti: nem publikálható. A szöveg alatti bejegyzés: „Ebből a versből kishíján bajom lett. Változatát kénytelen volam az ÁZ-ben megjelentetni.” [ÁZ = Álmodj zenét, első kötetem, 1979].


(Az egyes oldalakra kattintva behívható a nagyobb, olvasható méretű másolat)

A verset én senki másnak el nem küldtem, oda nem adtam, esetleg néhány barátomnak mutathattam meg. Apám sem tudott róla.

Nem emlékszem pontosan, de úgy rémlik, elég hosszú idő telt el, talán egy vagy két hónap. Mígnem apám egyszer tombolva jött haza és rettenetesen leteremtett. Micsoda őrültséget csináltam, hogy tehettem ilyet: tönkre akarom tenni magamat meg őt is? Ha Szemenyuk akarná, most kitörhetné a nyakunkat.

Az történt, hogy az ideológiai titkár behívatta apámat és az orra alá dugta a versemet: hajtogatatlan hófehér papírra készített tiszta, szép gépelet volt. Eredetét a titkár nem árulta el (csak azt, hogy én írtam: de név nem volt rajta), apám nyilván nem is kérdezte, hogy miként jutottak hozzá. Itthon aztán számonkérte, miféle vers ez, és hogy kerülhetett a pártbizottság birtokába. Megmutattam a szöveget, és csak gondolkozás után jutott eszembe, hogyan kerülhetett ki a házból: elküldtem két barátnőmnek. (Mindketten meg is kapták, ezt utólag tisztáztam velük, és persze tőlük nem került máshová.)

Hogy figyelik a postánkat, azt nagyjából tudtuk. De hogy ennyire… és hogy az enyémet is…

Mai fejjel persze azt gondolom, hogy fel kellett volna háborodnom a levéltitok ilyen otromba megsértése miatt, meg ki kellett volna jelentenem, hogy a versem a lenini eszmék melletti hitvallás, a benne tetten érhető társadalomkritika pedig konstruktív szándékú, stb. Ehelyett megszeppentem, mert azt valóban nem akartam, hogy nekem vagy apámnak bajunk legyen egy ilyen „hülyeségből” (mondom: az irodalmat és a magam verselését 79 előtt egyáltalán nem tartottam komoly és fontos dolognak). Apám jól megmosta a fejemet, külön kaptam azért, hogy a „megafonok üvöltik neved”-et ráadásul a durvább „megafonokkal ugattatják neved”-re változtattam (hiszen a vers többi részébe végül is olyan nagyon nem lehetett belekötni). Különben a véleménye az volt, hogy az a gépelet, amit neki mutatott a titkár, nem minálunk, hanem Mo-n készült, vagyis a levelet nem itt, hanem ott fogta el a megfelelő hatóság, átadták az ittenieknek, azok meg nem találták annyira veszélyesnek, hogy foglalkozzanak vele, hát átadtak a pártbizottságnak. Kész szerencse, hogy Szemenyukhoz került. Ez számomra elég hihetetlenül hangzott, de apám állította, hogy olyan hófehér papírja még a KGB-nek sincsen, és olyan hibátlan tiszta gépeletet sem tudnának itt készíteni. No, bárhogy is, neki valamit mondania kell Szemenyuknak, persze azt mondja majd, hogy engem leteremtett, én szánom-bánom a dolgot, és jóváteszem egy igazi Lenin-verssel. Erre rábólintottam. Ez nyilván megalkuvás volt, de ott és akkor én nem éreztem annak, mert azt gondoltam: ha az egyik hülyeségemet egy másik hülyeséggel helyrehozhatom, akkor miért is ne.

De ezért teljesen más verset mégsem írtam, hanem áthangszereltem az eredetit. 79-es kötetemben így jelent meg:

Hát igen. Utólag olvasva minden más körülmény mellett még az is erősen zavar, hogy Ladányi Mihály-utanérzésnek hat. Az ő Lenin-versében ez szerepel: „Szavaidat gyűrt sapkaként / szorongatom szívem fölött, Lenin”; az én képem bizony eléggé hasonló, és talán nem is véletlenül: jól ismertem a „mintát”, iskolai ünnepségeken a nálam 3 évvel idősebb és nekem akkor nagyon tetsző B. Eszter számtalanszor elszavalta; ma is látom magam előtt huncut mosolyát és azt, ahogy a szemébe sütő napfényben hunyorog a iskolaudvaron a felsorakoztatott osztályok előtt.

Ennyi a történet.

És akkor még egy kör az UngBereg 2000 almanachról.

Amikor Kovács Imre Attila az ungvári egyetemre került vendégtanárként, hamar összebarátkoztunk. Ajánlottam neki, írjon a lapunkba. Szívesen, de miről: nem ismeri irodalmunkat. Hát… Kis gondolkozás után azt ajánlottam neki, mi lenne, ha alaposan végigolvasná a 60-as, 70-es, 80-as évek teljes verstermését és készítene az anyagról – a teljesen kívülálló szemével – egy összefoglaló értékelést. Talán itt lenne az ideje a szembenézésnek. Nos, KIA megtette, remek tanulmányt írt Thézeusz vagy Ikarosz? – Tűnődő jegyzetek a kárpátaljai magyar líra egynémely sajátosságáról címmel – amelyből, félő, költőink semmit sem tanultak. Külön és nagyon alaposan foglalkozik a Lenin-versekkel, elemzi, milyen alakban és milyen kontextusban jelenik meg szövegeinkben a Vezér. Keresi az okokat és következményeket is. Előbbiekről többek között ezt írja: „A kultúra, az irodalom (az anyanyelv) engedélyezése annak a tanulási, nevelődési, önképzési folyamatnak a kikötésével történhetett meg, amely az össz-szovjet kód átviteléhez szükséges médiumot látta a nemzeti nyelvben. Továbbá az irodalomcsinálásnak, s főleg a lírának el kellett ismernie azt a „felettes én”-t, amelyet egy mitologikus Lenin-képből kivonatoltak, s avattak egy naiv kommunista üdvtörténet spirituális, és mégis néven nevezhető instanciájává.” Újra azt kell mondanom, némi szomorúsággal: hát igen.

A tanulmány állításait azzal „támogattuk meg”, hogy Éva külön rovatba gyűjtötte össze a versillusztrációkat; egyébként az igen nagy kínálatból csak azokat, amelyek megjelenésének az antológia összeállításakor vagy megjelenésekor (1999 vagy 2000) kerek évfordulója volt. Így is parádés lett a leniniáda! Természetesen a magam Leninjét is beválogattattam a másokéi mellé. Nem tudom, ők mennyire néztek magukba. Lehet, hogy nálam jobban: egyikük talán ezért nem tud mostani verseiben meglenni a Jóisten nélkül, másikuk meg ezért lett annak az értékrendnek a buzgó védelmezője, amelyet Lenninnél élesebben senki sem ítélt el. Harmadszor is: hát igen. Mindenki másként vezekel.

2004, Ungvár

____________________
Repríz. Eredetileg megjelent az UngParty Manzárdon 2004-ben:
Leniniáda – 1
Leniniáda – 2


sms küldés – télikert – pirézblog

BDK és Digitális Mikrokozmosza

pirezAz alábbi interjút a rég megszűnt Milyen vagyok? c. blog tulajdonosa, Szántó Ádám (nick: admc) készítette velem 2006-ban, s két változatban (egy rövidített, egy teljes) meg is jelentette oldalán. A webhely már régóta elérhetetlen, a szövegben szerepelt linkek egy része is elévült-elavult, ezeket felülbíráltam akkor, amikor ezt a blogbejegyzést az ugyancsak megszűnő NolBlogról ide költöztettem – bdk, 2016

BDK és Digitális Mikrokozmosza

– Minek tartod magadat elsősorban, bloggernek, írónak, újságírónak vagy költőnek?

–Ezek közül csak újságírónak nem. Ettől még újságba író lehetek, hiszen munkáim nemcsak könyvekben és folyóiratokban, hanem napilapokban is megjelennek, klasszikus és tipikus újságírói tevékenységet azonban nem folytatok, nem írok és nem dolgozok fel híranyagot, nem készítek riportokat, nincsenek helyszíni tudósításaim, nem végzek oknyomozást, nem járok utána bejelentéseknek –és nem is kötődöm egyik szerkesztőséghez sem. Újságokban szerepelve amolyan alkalmi publicista lennék hát, aki vagy saját ötletéből ír közéleti, politikai témájú cikket, esszéket és ezeket megpróbálja eladni, vagy konkrét felkérésnek eleget téve ír és küld anyagot a megrendelőnek. Vénségemre a hírlapi tárca műfajába is belekóstoltam, újabban a Népszava Szép Szó mellékletében jelengetnek meg a szépirodalom és a zsurnalisztika határmezsgyéjén mozgó kis történeteim. (Például: A nagy piktor tucatja)

Visszatérve eredeti felsorolásodra: az íróság eléggé általános fogalom ahhoz, hogy magamra nézve leginkább elfogadjam, hiszen az összes többi, amit művelek, ez alá besorolható. Ezen túlmenően írónak lenni számomra nem csupán egy tevékenységé kört vagy foglalkozást jelent, hanem annál jóval többet. De nem is hivatást, ezt a szót nem szeretem, mert óhatatlanul valamilyen elrendelt szerep vállalását jelentheti, rokon az elhivatottsággal,– s ez – főleg az utóbbi egy-másfél évtizedben – nem igazán érvényes rám, vagy ha mégis, akkor nem úgy, mint azokra, akiket hitvalló, hivatástudó, elkötelezett íróknak tekinthetünk.

Nekem ugyanis nincsen rögzült és programszerűen gyakorolt kötődésem sem világnézethez, sem ideológiához, sem politikai vonalhoz (bár elismerem: a látszat néha mást mutat), és nem fogadtam örök hűséggel magamévá semmilyen irodalmi stílust, alkotásmódot, művészeti szemléletet. Természetesen vannak vonzódásaim, nem vagyok teljesen mentes bizonyos besorolhatóságoktól, sőt, mindig vannak olyan nézeteim, amelyek aktuálisan beágyazódhatnak valamilyen vonulatba, de ezek –- szeretném hinni -– nem merev elkötelezettségek formájában léteznek bennem és munkáimban, hanem az állandó változás, átalakulás, flexibilitás jegyeit mutatva késztetnek mindig valami új létrehozására. Így aztán az íróság számomra nem hivatás, hanem inkább állapot, életvitel, magatartásforma. Olyan szellemi készség, sőt: készültség, amely meghatározza a világhoz és a világ dolgaihoz való viszonyomat, de meghatározza azt is, hogy magamra hogyan tekintsek. Író vagyok tehát, azzal az adottsággal és készültséggel áldott és átkozott gondolkodó ember, aki kényszeres állandósággal ír, szinte mindegy, hogy regényt, verset vagy blogot -– avagy épp válaszokat egy interjúban feltett kérdésekre.

– Azt tehát már tudjuk, hogy mit jelent számodra az íróság. Ehhez képest mennyiben más érzés internetre írni, blogolni, úgy, hogy azonnal megjelenik az írásod, és jönnek rá a válaszok is?

–Az effajta írói jelenlétnek az ízét-zamatát mintegy tíz éve ismerem. Bevallom, én a digitális szövegállományt ma már többre becsülöm a nyomtatott kéziratnál, az internetes megjelenés pedig bizonyos tekintetben fontosabb számomra a hagyományos közléseknél. Csak azért nem helyezem egyértelműen az előbbit az utóbbi fölé, mert a tradicionális befogadói közeg, beleértve a szakmát is, még nem ismeri el a csak a weben közzétett írások rangját. Egyesek lenézik, mások csupán idegenkednek, s akadnak, akik egyszerűen nem vesznek róla tudomást. Hiába szórja valaki tele verseivel az internetet, hiába jelennek meg a munkái CD-n, digitális könyvben vagy akár irodalmi portálokon – olvasók és kritikusok költővé csak akkor avatják, ha nyomtatott verseskötettel a hóna alatt jelenik meg az irodalomban. És meglehet, ez jól is van így: ostobaság lenne a Gutenberg-galaxist lerombolni, olvasási kultúránk átalakítását is fölösleges siettetni. A hagyományos irodalmisághoz tradicionális közlésformák illenek. Az új eszközökkel élők pedig úgyis kialakítják a maguk értékrendszerét, a kettő már most is együtt él, és számomra nem kétséges, hogy melyik fog ebből a szimbiózisból „győztes fajként” kiemelkedni.

Mindezzel azt akarom mondani, hogy számomra egyelőre igen fontos az újságokban, folyóiratokban való megjelenés (külön öröm, ha van internetes változatuk!) és az, hogy a jelentősebbnek gondolt, legtovább érlelt munkáim végül könyv alakjában öltsenek testet. De emellett ma már ugyanekkora jelentőséget tulajdonítok az internetes publikációknak is. Mégpedig azért, mert a világhálón minden mű új kontextusba kerül, pótlólagos mellékjelentések ragadnak rá, egészen újfajta közegbe olvasódik bele. Az irodalmi alkotás internetes információvá lesz, elérhetősége korlátlanná, felhasználhatósága sokrétűvé válik. A mű teljesen kiszakad a szerzői, kiadói, terjesztői korlátok közül, elveszti a lokalitás megtartó, de egyben korlátozó jellegét, helyette megnyílik előtte az a nagyszerű perspektíva, hogy a virtuális univerzum részévé váljon. És a Neumann-univerzumnak van egy hihetetlenül nagy előnye a Gutenberg-galaxissal szemben: hogy nem elszigetelt, egyesével fellelhető és sokak számára meglátogathatatlan bolygókból áll, hanem minden pillanatban mindenki számára a teljesség azonnali elérését kínálja.

Mámorító érzés ehhez a világhoz csatlakozni, gyarapításában részt venni, sajátosságait új művészi tartalommal társítani. Az önkifejezésnek és a világ értelmezésének soha nem tapasztalt dimenziói, lehetőségei nyílnak meg ezáltal. Ezekkel okosan élni: lehet-e szebb kihívás a XXI. században élő író számára?

A blogírást én ebből a fent vázolt aspektusból nézem. Élni a lehetőséggel, hogy kifejezzem magam, hogy értelmezzem a világot. A körülmény, hogy a naplójegyzet szinte megszületése pillanatában a nagy nyilvánosság elé kerül, a dolog lényegét nem változtatja meg, csupán a jellegét módosítja. A visszajelzés, az olvasó azonnali reagálása újabb dimenziót nyit, kommunikációs csatornákat aktivizál. Jó esetben ezek egészséges mértékben hozzájárulnak annak a bizonyos – ezúttal a befogadói közeg által kialakítandó – kontextusnak a létrejöttéhez, amelyben maga a jegyzet, a szerzői közlés kiegészítő jelentéstartalmakat integrálhat magába. Ugyanilyen hasznos lehet az is, ha polémia, érdemi eszmecsere alakul ki, ha megfogalmazódik az ellenérveknek az eredeti közléssel összevethető súlyú rendszere.

A valóságban ilyen ideális esetek ritkán fordulnak elő. Nem minden blogger, s aki igen, az sem mindig törekszik arra, hogy valami új tartalommal, egyéni meglátással, személyes mondandóval lépjen közönsége elé. És olvasói nem is feltétlenül ezt várják tőle, a hozzászólásokból kiderülhet, hogy csupán kölcsönösen egymás jelenlétéről akarták biztosítani egymást. Itt vagyok, írok, itt vagyok, hozzászólók. Ebben sincs semmi rossz, a kommunikációban részt vevők számára ez fontos lehet. No és aztán persze vannak a kellemetlenkedő hozzászólók, de őket most talán hagyjuk.

Én a blogolást mindig is egyfajta folyamatos író-olvasó találkozónak tekintettem, olyan helyzetnek, amikor az alkotó minden egyes megnyilvánulása azonnali megbeszélésre kerül. Jó esetben a blogírónak kialakul a törzsközönsége, „egymásra szoknak”, a felek alig várják, hogy szóba elegyedhessen egymással. Ez rám, bevallom, ösztönzőleg hat, ugyanakkor időről időre arra is rá kell döbbennem, hogy energiám elaprózását is jelenti, elvon az elmélyült alkotómunkától. Most éppen visszavonulási ágon vagyok. A feleszmélésemhez -– sajátos módon – fájó konfliktus segített hozzá. Néhány havi intenzív blogolással tagja lettem egy közösségnek, és talán a kelleténél is jobban a magamévá szerettem. Sajátos módon azonban –- és ebbe csak most, utólag gondoltam bele –- ennek a közösségnek nem csupán a nagy számú blogger és a még több olvasó volt a tagja, hanem maga a szolgáltató is, amely kifejezetten a közösségépítés szándékával lépett fel. Ennek következtében a közösség hierarchikusan rendezetté vált, néhány bloger -– köztük én is -– több lehetőséget, nagyobb figyelmet kapott az átlagos felhasználókhoz képest, további néhány szerző pedig favorizált belső emberként élhetett a kiemelt állandó jelenléttel. Blogoltak és kommenteltek a szolgáltató belső munkatársai is, a pénzügyi vezető, a tartalmi vezető, a közösségi menedzser, a programozó.… Miközben folyt a közösség kialakítása és megerősítése, aközben a szolgáltató természetesen saját üzleti érdekeit képviselte. Nem tudom, hogy ez a struktúra mennyire hordja magában annak a veszélyét, hogy időnként kisebb-nagyobb konfliktusok bontakozzanak ki a közösségen belül, s hogy ezek a szolgáltató és felhasználók között is felszikrázzanak (esetemben megtörtént és balul sült el). Nem tudom, mennyire egészséges, ha egy blogszolgáltató vállalkozás vezetői barátkoznak a felhasználóikkal, találkozókat szerveznek, ajándékokat ajánlanak fel számukra. Amikor az ember benne van, úgy érzi, épp ezek miatt a körülmények miatt érzi jól köztük magát (állítom: így volt), kívülről nézve azonban kételyeim vannak afelől, vajon használ-e a magyar blogszféra egészének ez a megszokottól eltérő felépítés, s vajon nem egészségesebb és természetesebb dolog-e a közösségek kialakulását a spontán szerveződésekre bízni.

– Szóval úgy tűnik, visszavonulsz a homályos jövőjű Blogtérről saját szigetetekre, a Kettenklubba. Ez egy elég különleges vállalkozásnak tűnik, kíváncsi lennék, hogyan alakult ki az egész, honnan jöttek az ötletek az egyes „projektumokhoz”, miket találhat itt az erre járó olvasó?

Kettenklub helyett mondhatnék UngPartyt vagy Manzárdot is, néha magam sem tudom, melyik a főoldal és melyek az alrendszerek. Az évek során az egységek funkciója, neve és egymáshoz való viszonya többször is változott aszerint, hogy időről időre mi vált számomra fontosabbá. Digitális mikrokozmoszom kialakulásának teljes történetével nem szeretném terhelni az olvasót, de talán dióhéjban mégis összefoglalom, hogyan indultam, s miként jutottam a mai kuszasághoz.

2000 őszén kezdtem információkat, szövegeket feltölteni az internetre, ezzel létrehozva akkori magánkezdeményezésem, az UngBereg Irodalmi és Művelődési Alapítvány honlapját. Ennek a 2002-ig működött formációnak a keretében végeztem könyv- és lapkiadói, könyvterjesztői, szerkesztői, irodalomszervezői munkámat, s ezt tükrözte a honlap is (archívuma mai napig elérhető). Jelzem, ez volt az első kárpátaljai vonatkozású webhely a világhálón.

Szándékosan az új évezred kezdetéhez igazítva 2001. január 1-jén indítottam az UngParty NetCafé-nak nevezett internetes irodalmi kávéházat és a netPánsíp digitális folyóiratot. Az előbbi tekintendő mostani rendszerem elődjének, az utóbbi az akkor még nyomtatásban is létezett hasoncímű folyóiratom (Pánsíp) internetes változataként jelent meg. A NetCafé alá azóta megszűnt rovatok tartoztak, ezek egyike, a Newság című webnaplóm kezdeményéül szolgált. Eleinte itt gyűjtöttem össze a fontosnak gondolt kárpátaljai kulturális híreket, később kommentáltam is őket, és már nemcsak a kárpátaljaiakat; mígnem a rovat friss napi jegyzeteket közlő oldallá fejlődött. „Közhírek és magándohogások”, fogalmaztam meg magamban a szlogent, mit sem tudva arról, hogy blogot írok. Ezt a kifejezést még akkor sem ismertem, amikor 2002-ben már különálló szabályos webnaplót kezdtem vezetni Manzárd néven.

Az anyalap ezzel párhuzamosan saját útját járta. Bár a nyomtatott Pánsíp megszűnt, ám az internetes verzió 2004-ig évi két alkalommal szabályos folyóirat-számokkal jelentkezett (archívuma elérhető), a főoldalnak pedig UngParty Newság lett a neve és közel négy éven keresztül kulturális webmagazinként működött. Ezalatt a két rendszerben száznál több szerző öt-hatezer művét publikáltam. Az archívum sajnos nem teljes és kicsit rendezetlen is, de így is jókora. Alakult egy új rovatom is, a virtuális irodalmi szalon, ennek a keretében szerveztem először irodalmi interakciókat – de erről később.

Tudni kell, hogy én a kéziratokat emailben kaptam, minden szöveget régimódi szerkesztőként akkurátusan gondoztam, komótosan betördeltem vizuális honlapszerkesztővel (Marcomedia Dreamweaver) és FTP-feltöltéssel helyeztem a szerverre (a tárhelyet a New York-i Hungarian Human Right Foundation ingyenesen biztosítja számomra). A rendszerem mai napig fapados, azaz minden egyes oldalt külön szerkesztek és illesztek a rendszerbe, semmi sincs automatizálva, minden linket, kiemelést manuálisan készítek. Ez a munka 2004-ben már teljes időmet igénybe vette, így felhagytam mind a webmagazin, mind a szépirodalmi periodika kiadásával, helyettük megalapítottam a Kettenklubot, a feleségem és a magam irodalmi oldalát, a digitális folyóiratot és a virtuális irodalmi szalont pedig összevontam, így most PánsípSzalon a neve.

Mindez tehát csak hosszúra nyúlt bevezető volt a lényeg összefoglalásához:

Saját szókreációmmal virtuálénak nevezem az UngPartyt, amely alá három nagyobb egység tartozik.

Kettenklub: Bernicky Évával közös irodalmi ikeroldalunk. Itt szinte kizárólag már másutt megjelent munkáinkat adjuk közre és gyűjtjük össze, illetve itt találhatók a könyveinkről írt kritikák is.

UngParty Manzárd – én vagyok a manzárdőr és ez az én webáriumom. Annak idején bevittem a Kettenklub alá, de mára kinőtt alóla, jóval több egy szokásos blognál, lévén írói és internetes tevékenységem egészét megjeleníti és elérhetővé teszi.

PánsípSzalon – irodalmi projektumok színtere. Itt térek vissza arra, hogy korábbi virtuális irodalmi szalonom keretében rendeztem első interakcióimat, például egy internetes konferenciát Vízumköteles irodalom? címmel, itt zajlottak a költőbarátaimmal készített kollektív online-interjúk, sőt, itt tartottam meg virtuális könyveink ugyancsak virtuális könyvbemutatóit. Ezek lezárt sorozatok. Ám 2003-ban itt születtek a képzetes szavak enciklopédiájának első címszavai is. Ezt a projektumot aztán tavaly folytattam az új PánsípSzalonban, illetve most volt egy kis reneszánsza a Blogtéren is. Az Identifikció lényege, hogy nem létező kifejezések szócikkeit készítjük el szerző- és játékostársammal. (A korábban teljesen ismeretlen cyberpondró, orgialiszt, szövegimitátor vagy furbájol keresőszóra a Google ma már több ezer találatot jelez.) A PánsípSzalon adott keretet kollektív szonettjátékomhoz, ide írtam műfordító-barátaim bevonásával azt a prózaművemet, amelybe 43 szerző 18 különböző nyelven írt 56 mondatát dolgoztam bele. Ugyancsak itt követhetők nyomon Pilinszky-projektumom lassan csörgedező eredményei.

Mindezek az oldalak alaposan össze vannak kötve kereszthivatkozásokkal, így voltaképp bárhonnan el lehet jutni bárhová – az igaz, hogy eltévedni ennél is könnyebb. Viszont akárhová is keveredik az óvatlan olvasó, talán mindenütt talál valami érdemlegeset, hadd bolyogjon hát a labirintusban, én már meg sem próbálok a kedvében járni áttekinthetőbb rendszer építésével. A frissek mindig szem előtt vannak, a régieket keresve meg talán bosszúságát enyhítheti a véletlen találat kellemes izgalma.

Akkor sem jár rosszul, ha a rendszerből kifelé mutató linkeket követi, rátalálhat más-más helyen vezetett és kommentált blogjaimra, régi és új fórumaimra, az Álkárpátráz című irodalmi projektumról, a most éppen szünetelő Kárpáty News című hírblogról, Pillangószív-oldalamról vagy egy-egy újraéledő irodalmi szerepjátékomról nem is beszélve.

Oda vonulok hát vissza, ahonnan el sem jöttem soha, bár néhány hónapig a lassú UngParty-építkezésnél fontosabb volt számomra a kitűnő technikát és remek közösséget biztosító Blogtéren folytatott intenzív blogolás. Onnan eljöttem, ám abban biztos vagyok, nem ez volt az utolsó kísérletem arra, hogy egy külső rendszerben magamat kipróbáljam.

– Saját bemutatkozó oldaladon a KettenKlubban így írsz: „Félő, nem leszek már sem Nobel-díjas csillagász, sem világhírű jazzgitáros.” Egy közelmúltbeli MV-s blogmark keretében megtudhattuk, hogy a csillagászat régen érdekelt, mi a helyzet azonban a gitározással? Miket szoktál gitározni, milyen zenéket kedvelsz?

–A célzás csillagászi és muzsikusi ambíciómra inkább csak önirónia. Talán azt akartam kifejezni ezzel, hogy bár az életem az írás, az íróság lett, ám ezen a téren elért sikereimet nem tartom túl sokra. Tudósnak lenni komolyabb, zenésznek lenni pedig szabadabb dolog. Az előzőhöz a kitartás és a szorgalom, az utóbbihoz a tehetség hiányzott belőlem. Meg talán az is benne van ebben a derűs lemondásban („nem leszek már”), hogy tudatos vállalással beköltöztem a magyar nyelv csodálatosan gazdag, de mégiscsak zárt világába, ahelyett, hogy a tudomány vagy a zene nemzetek és nyelvek feletti univerzalitását választottam volna.

A kettő közül egyébként a csillagászatnak volt az életemben egy fokkal reálisabb esélye, hét egyetemi szemesztert végeztem el az ungvári egyetem fizikai karán (majd kilencet bölcsész-szakon, de a diploma előtt ezt is abbahagytam), érdeklődésem a reáliák iránt azóta sem szűnt meg, bár sokkal felületesebb és esetlegesebb lett. Ennél fontosabb, hogy ez az olthatatlan ifjúkori vonzalom a világlátásomban maradandó nyomokat hagyott, ekkor szoktam rá a dialektikus és racionális gondolkodásra, s ez szerintem nagyban hozzájárult nemcsak ahhoz, hogy az engem érő benyomásokat, tapasztalatokat elemezni legyek képes, hanem ahhoz is, hogy írásaimat logikusan építhessem fel, megfelelő szerkezetet hozhassak létre szövegeim számára.

A zenével más a viszonyom. Annak, hogy kisiskolás koromban kétszer fél évig gitározni tanultam, gyakorlatilag nincsen jelentősége, hiszen még a legprimitívebb szinten sem tanultam meg játszani. Ám szerencsére a zene iránti szerelmemet ez nem befolyásolta és nem akadályozott meg abban, hogy szenvedélyes zeneélvező legyek. Az évtizedek során sokat változott az ízlésem, ahogy mondani szoktam, becsületes Rolling Stones-rajongóként indultam, s csak aztán züllöttem le a komolyzenéhez és jazzhez.

A hetvenes években a nagy rock-zenekarok jelentették a legtöbbet számomra, ma is bármikor szívesen hallgatom a Deep Purple, a Led Zeppelin, a Black Sabbath számait. Sajátos módon ugyanekkor avatódtam be a komolyzene világába. Talán az is érdekes, hogy a nagy romantikusoktól (Beethoven, Csajkovszkij, Muszorgszkij) jutottam el először Bachig, akinek a muzsikáját sokáig felülmúlhatatlannak és a legteljesebbnek tartottam, s innen kezdtem közeledni a modernekhez, Bartókhoz, Sztravinszkijhez, Orffhoz, Kurtághoz, hogy aztán visszakanyarodjak Mozarthoz és Haydnhoz, sőt, Monteverdihez és Scarlattihoz. Mára szinte mindenevő vagyok ezen a téren, talán csak az operákkal nem sikerült barátságot kötnöm, bár egyes nyitányokat, zenekari betéteket szívesen hallgatok, no, egy-egy Verdi-áriát is.

A rocktól aztán fokozatosan áthúzódtam a blueshoz és a jazzhez, ma már az utóbbit hallgatom a legtöbbet, rajongok minden irányzatáért, bár a szvingnél, dixinél ma már jobban kedvelem a kortárs modern jazzt, Miles Davist, Keith Jarrettet, Chick Coreát, Herbie Hancockot, illetve persze a kortárs magyarokat, Vukán Györgyöt, Oláh Kálmánt, Binder Károlyt, Babos Gyulát, Szakcsi Lakatost. Érdekelnek a határműfajok, a népzenei elemeket felszívó jazz (pl. Jan Garbarek ilyen jellegű lemezeit, vagy Nusrat Fateh Ali Khan és Trilok Gurtu albumai). Jóban vagyok szinte minden hangszeres népzenével, a délszláv és balkáni ritmusok izgalomba hoznak, hogy aztán Ravi Shankar szitárja megnyugtasson. A magyar népzenének is a hangszeres (és lehetőleg archaikus) válfaját kedvelem, de például a magas, hasítóan kristálytiszta női hangon megszólaló népdaloktól kiugrom az ablakon, mint ahogy a hujjujujolós népitánc-zenét sem állhatom.

Nem zárkózom el a könnyedebb, ám színvonalas slágerzenétől, Sting vagy Phill Collins jöhet bármikor, mostanában elég sok Norah Jones-, Eva Cassidy- és Cassandra Wilson-albumot hallgattam. De azért, hogy el ne andalodjam rajtuk, Daiana Crallt közbeiktattam. Aztán meg jöhet a Kispál és a Borz, a Quimby, a Sziámi. De van úgy, hogy zúzós metálzenét kívánok meg, máskor meg éppen David Bowie-ra vagy Alice Cooperra szottyan kedvem. És persze nem lenne teljes az életem, ha néha nem hallgathatnék Hendrixet, Eric Claptont, Janis Joplint. De szükségem van Bob Marleyre és Bobby McFerrinre is, ugyanúgy, mint a Ghymesre és Lajkó Félixre.

Egyáltalán: ugyan mi értelme lenne a világnak, ha valahol meg nem szólalna benne Gershwin zenéje, ha hiányoznának belőle a Vivaldi versenyművek és a Bruckner-szimfóniák, ha nem lenne flamenco és klezmer, gregorián és elektronikus zene, Börtön-rock és Chopin-keringő?!

Én nem hallgatom, hanem eszem, iszom és lélegzem a zenét, a nap 16 órájában. Csak a múlhatatlan és egyre elmélyülő szerelemhez tudom hasonlítani viszonyomat hozzá, és ha van az életemnek valami híja, akkor az, hogy ebben a kapcsolatban csak passzív fél lehetek. Ezért mondom minden túlzás nélkül, hogy 20 könyvemet, egész íróságomat pillanatnyi gondolkodás nélkül odavetném azért, ha – dehogy világhírű! – egyszerű gitáros lehetnék egy kellemes jazzklubban.

Szántó Ádám


megjelent: Milyen Vagyok?, 2006. szept. 2.

hátbatámadtak

Tegnap váratlanul befejeztem egy kb. 3 éve kezdett novellámat. Ez úgy értendő, hogy az első piszkozat megszületése után 2 évig hozzá se nyúltam (akkor még valami regénykezdetnek szántam). Most egy pár hónapja elővettem és dolgozgattam rajta, nem éppen gőzerővel. Úgy éreztem, talán ha a szöveg felénél tartok. Aztán tegnap elég jól haladtam vele, és egyszer csak azon vettem észre magam, hogy hopp, itt kell abbahagyni. No, ez nem is esett nehezemre. Most már csak egy jó cím kellene, mert a munkacíme az, hogy Egy referens szenvedélye – de ezt nem érzem jónak.

*

A Kortárs honlapját sajnos január óta nem frissítik, így azt, hogy az új, augusztusi számában megjelent Markovits Dóra regényemről írt recenziója, csupán a Karpaty Newsból tudtam meg.

Mint ahogy az eddigi kritikákat, ezt is szeretném feltenni a Szembesülést bemutató alrendszerbe, de szöveg, bár azon frissében olvastam – a szerző hozta el! – nincs meg nálam, Dórát meg nem tudom elérni, a hírek szerint a nagymamájánál nyaral, valahol falun. Amennyire fel tudom idézni, első olvasásra nagyon szakszerűnek és tárgyilagosnak tűnt az elemzése, és bár a végén valóban van egy ironikus felütés, túlzásnak tartom azt a következtetést, amit Kárpáty Zoltán kanyarított belőle a honlapján (lásd). Mondjuk az sem esik igazán jól, hogy a kínosan udvarias levelei után voltaképp, mit szépítsük, hátbatámad. No meg, saját bevallása szerint, a regényt nem is olvasta. Örültem a nemrég indított blogjának, kommentárjaiban láttam a markáns önálló véleményt (olykor osztani is tudtam), nagyon remélem, hogy nem megy el a felületesség és igénytelenség irányába az egyre több olvasó megnyerése érdekében. (Már kétszer annyian olvassák, mint a Manzárdot…) Hogy azért valami jót is mondjak: a fotómhoz elég szellemes képszöveget írt.

*

Rászántuk magunkat, hogy valami megoldást keresünk a talán 3 éve tartó vízmizériára. Hosszabb ideje már az a helyzet nálunk, hogy központilag nem elzárják néhány órára a vizet, hanem egész nap nincs víz, de pár órára megnyitják. Vízvezetékszerelőnk azt ajánlotta, amit minden más családnál (és ami a legtöbb szomszédunknál működik): közepes teljesítményű szivattyú (500 vagy 750 watt), nem túl nagy víztartály (500 vagy 1000 liter): amikor van víz, a szivattyú pumpálja a tartályba, amikor nincs, onnan nyomja a rendszerbe (amely ilyenkor a városi hálózat felé egy szelep révén le van zárva). Meg is állapodtunk, odaadtuk a pénzt a kellékek beszerzésére. Eltűnődtem a dolgon, két szempont is eszembe jutott. Egyik, hogy a roppant rossz vízellátásunknak és a nagyon gyenge nyomásunknak az a halamazi oka, hogy már számos szomszédunknak van szivattyúja, és így elszívják előlünk a vizet. A másik: ha nekünk is lesz, azok még rosszabb helyzetbe kerülnek, akiknek nincsen.

János, a szerelőnk, tegnap felugrott: megvenné a tartályt, de sokkal drágább, mint pár hónapja volt, kifutunk miatta a tervezett költségvetésből. Nincs mit tenni, ha drágább, hát drágább…

A mai poén pedig: 3 éve először történik meg, hogy HETEDIK ÓRÁJA EGYFOLYTÁBAN VAN VÍZ, még ám remek nyomással.

A Pilinszky-projektum

…végre nemcsak a honlapomon, hanem egy színvonalas folyóirat hasábjain is sikerült meghirdetni a Pilinszky-projektumomat. A januári két versközlés után kérdeztem rá a szerkesztőségnél, esetleg lennének-e partnereim a teljes irodalmi akció lebonyolításában; erre fogadókészség mutatkozott. Arra kértek, a tervezet hosszú és részletező leírása helyett egy rövid, tömör ismertetést írjak, ez el is készült (lásd alább), emellett leközölték az eredeti Pilinszky-ikerszonettet és az én sorozatom 2. és 3. darabját. Eddig tehát az első négy szonett jelent meg. Nem túl gyors tempó, 2-3 évig is eltarthat, amíg a 28 szonett közlésre kerül a Debreceni Disputában – de hát én is csak alig valamivel járok előbbre a munkában.

Pilinszky János a tömörítés mestere. Versei mintha a beszéd ősrobbanása előtt létezett végsűrítmények lennének: szavai eposzok és drámák premisszáiként hatnak, mintha bármelyikükből kilövellhetne az irodalom valahány bonyolult galaxisa.

Talán ez a példátlan feszültség adta, hogy Két szonett c. remekének sokadik olvasása közben felmerült bennem, két tizennégysorosa voltaképp olyan, mintha egy-egy mesterszonett lenne: nem önmagában álló egyszeri képződmény, hanem a „megelőző” 14 szonetten át variált képek és gondolatok végső konklúziója, összegzése.

Persze a „hiányzó” 2 × 14 szonett nem létezik, szóban forgó művét Pilinszky „egyszerű” ikerszonettnek szánta, tudomásom szerint soha nem is készült szonettkoszorút alkotni.

Mégis (vagy éppen ezért?) elhatároztam, a feltételezés alapján megkísérlem megírni a közbülső darabokat úgy, ahogyan azt a verstan megszabja: az egyes versek nyitó sorait egymás alá írva össze kell állnia a mesterszonettnek, ezen felül minden szonett záró sora egyszersmind kezdősora a következőnek.

Úgy is mondhatnám: minden Pilinszky-sorközt egy-egy új szonettel kell kitöltenem.

Célom: tisztelgés a költő személye és életműve előtt, továbbá bizonyítása annak, hogy műveinek tömörsége olyan mérvű, mintha mindenik valamely nagyobb alkotás esszenciája lenne. Ezen felül: kellő alkotói alázattal űzött költői játék, megfelelési kísérlet egy magam-támasztotta kihívásnak.

*

Kolos ma intézi az ideiglenes tartózkodási engedélye meghosszabbítását a következő tanévre; remélem, sikerül beadnia a papírjait, és semmilyen igazolás nem hiányzik majd. (Lehet, hogy az állampolgárság megszerzése, mint az illetékesek, még maga Gyurcsány is nyilatkozott erről, könnyített eljárás keretében vált lehetségessé, de annak elintézése, hogy Kolos jövőre is tanulhasson Veszprémben, semmivel sem lett egyszerűbb…)

Csöngének még két vizsgája van hátra, de már a Bp-i útjára készül: tegnap az interneten azt keresgélte, hol lenne a legegyszerűbb (és legolcsóbb) az érettségi bizonyítványát lefordíttatni és hitelesíttetni, ráadásul 5 példányban. Ugyancsak 5 példányban kell hitelesíttetnie az angol nyelvvizsgája másolatát, lévén öt helyre adta be az egyetemi jelentkezését, és mind az ötre hitelesített formában kell postán benyújtani. (Az eddigieket interneten, e-jelentkezéssel intézte, de ez a lehetőség csak egy bizonyos időterminusig volt adott; mivel ez lejárt, így most minden továbbit már postán és személyesen kell intézni; nem kevés utánajárás – és nem kevés kiadás.)

Szembesülés-interjú

Szembesülés

Beszélgetés Balla D. Károly íróval

Guther M. IlonávalA kárpátaljai Balla D. Károllyal a XII. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon beszélgettünk, Szembesülés – 121 fragmentum egy regényhiány környezetéből c. könyvének (Pro Pannonia Kiadó, 2005) bemutatója után. A műfajilag nem vagy sokféleképpen kategorizálható irodalmi műről így vall a szerző: „Ez a regény nem volt, nincs és nem is lesz soha. Regény nem lesz. Szerkezet, teória, halmaz – igen. Még ábránd, szerelem, szorongás vagy bűnhődés is lehet, csak regény, regény nem, mert lényegét éppen az képezi, hogy hiányzik. Mihelyst lenni kezdene, már egyáltalán nem lehetne. Hiszen attól van, hogy nincs.” És azt is mondja a szerző, hogy benne van az egész élete…

– Rendhagyó irodalmi bravúr legújabb kötete, a Szembesülés. Hogyan születhet olyan irodalmi mű, amely egy meg nem írt regényről szól?

– Adódott az életemben egy olyan konfliktus, amelynek megírása számomra erkölcsi kötelesség, ugyanakkor hihetetlen morális dilemma volt. A 60-70-es évek fordulóján a kárpátaljai irodalomban két írói magatartás tűnt lehetségesnek: megalkudni a hatalommal és kihasználni a nagyon szűk, de mégis felkínált lehetőségeket a magyar szó ébren tartásának az eszményében, vagy ellene szegülni a hatalomnak még akkor is, ha rád sütik a rendszerellenesség bélyegét. E két magatartást két nagyon markáns irodalmár vállalta fel és képviselte. Számomra azért vált fájdalmassá és fontossá ez a konfliktus, mert az egyik magatartás képviselője édesapám volt, a másiké pedig egy fiatalon meghalt költő, aki az ellenzékiség szerepébe sodródva igazat próbált írni, szembenézve az akkori rendszer ellentmondásaival. Meg nem írt regényemnek a hőse az a fiatalember, aki e kétféle örökség között őrlődik. Ezt a történetet életrajzi regényként – személyes érzékenységek miatt – nem tudtam megírni, de kárpátaljai kulcsregényként sem. Úgy éreztem, valahogy el kell magamtól vonatkoztatni, ezért aztán különböző trükköket alkalmazva többszörös filológiai bűvészmutatványra kényszerültem.

– Miben áll ez a „többszörös filológiai bűvészmutatvány”?

– Valamikor a nyolcvanas évek végén merült fel bennem, milyen érdekes lenne olyan könyvet írni, amelyikben egy másikat kommentálok, egy olyant, amit senki nem olvasott. Milyen érdekes volna kidolgozni a nem létező szerzőnek az életrajzát, elemezni, hogy életművében milyen szerepet tölt be a mű, megírni hozzá az előszót, fülszöveget, az összes kommentárt, kritikát, lábjegyzetet, a regény keletkezéstörténetét, munkanaplót arról, hogyan készült a nem létező regény és így tovább. Amikor aztán – talán másfél évvel később – annak a bizonyos megírhatatlan történetnek a megírásával próbáltam megküzdeni, váratlanul eszembe jutott korábbi ötletem, amellyel nem tudtam mit kezdeni. Mi lenne, ha most ezt a két dolgot összekapcsolnám? Egyrészt adott a történet, amit különböző okok miatt nem tudok megírni. Másrészt van egy elképzelésem arról, hogy valami nem létezőt, valami meg nem írtat elkezdek kommentálni. Innentől kezdődött tizenhárom év vajúdás a könyv megszületéséig, az a munka, melynek során igyekeztem olyan szövegkörnyezetet teremteni, amely körülírja a hiányt, a nem létező cselekményregényt. Amikor másfél évtizeddel ezelőtt a szöveg elkezdett sarjadni, akkor egyféle értékrend, egyféle szemlélet szerint csoportosultak a részletek. Aztán amikor négy-öt-hat év múlva újra hozzákezdtem, már felül kellett írnom az előbbi önmagamat. Majd amikor 10-12 év elteltével ismét elővettem, nemcsak a szövegemmel, hanem korábbi önmagammal is szembe kellett néznem. Beleírtam a könyvbe a saját magammal való szembesülés összes fájdalmas pillanatát is. Minden benne van, ami nekem fontos, és ami engem az utóbbi években foglalkoztatott, hiszen ez a szerkezet lehetőséget adott nekem arra, hogy ne csak azzal a témával foglalkozzak, aminek a kedvéért ez az egész könyv megszületett. Engem ez a tizenhárom éves munka végül is valamilyen szinten megalkotott: nem ugyanaz az ember lennék, és nem ugyanaz az író, ha mindezekkel a problémákkal nem kellett volna szembenéznem.

– Hogyan képes befogadni az olvasó egy ilyen művet?

– Ha ezek a különféle műfajú a szövegek elég jók, elég erőteljesek, akkor oly mértékben kirajzolódik a hiányzó matéria – maga a meg nem írt regény –, hogy körvonalai alapján az olvasó tökéletesen reprodukálni tudja a maga Szembesülését. Ami remélhetően nem az én Szembesülésem lesz! Az én történetemet valószínűleg senki nem tudja összerakni, de bárki összeállíthatja a sajátját, hiszen mindenkinek az életében voltak fájdalmas szembenézések környezetével, múltjával, önmagával, szüleivel, előző generációkkal, magatartásformákkal… És e szembesülések tapasztalatairól mindenkinek van elképzelése. Tehát midőn az én kommentárjaimat olvassa arról, hogy én ezt miként éltem meg, felépíti a maga szembesülés-történetét. És úgy gondolom, ha egyenrangú partnernek tekintem az olvasót ebben a munkában, márpedig annak tekintem, akkor ebben a komoly játékban társam lehet. Valamelyik előszavában a könyvnek – több előszóval kezdődik ugyanis, ha már a regény hiányzik, legalább az előszavak meglegyenek – arra intem az olvasót, ne kezdje el behelyettesíteni az alakokat, ne keresse megfelelőiket a kárpátaljai magyar közéletben, ne elégedjen meg egyszerű és egyértelmű megfelelésekkel, mert nem ez a célja a regénynek. Próbáljon meg esztétikai következtetéseket levonni. Igyekezzen az irodalmon belül, a művészet lényegén belül maradni. És az én „fennköltségemet” ne rángassa vissza a mindennapiság szintjére. Nem iskolás gyerekeknek szánom ezt a regényt, és valószínűleg nem is azoknak, akik a mesterségesen előállított médiavalóságnak – most nem akarok műsorcímeket mondani a televízióból – a fogyasztói és neveltjei. Azoknak írtam, akik hajlandók bizonyos erőfeszítést tenni azért, hogy megértsék, és a maguk számára értelmezzék azt, amit el akartam mondani.

– Milyennek képzeli potenciális olvasóját?

– Először is azt képzelem potenciális olvasómról, hogy rendelkezik a megfelelő elszántsággal és kíváncsisággal ahhoz, hogy részt vegyen egy intellektuális kalandban. Másodszor abban bízom, hogy eléggé nyitott az új formai megoldásokra, és meglepőnek látszó tartalmi, formai megoldásaim, szerzői szerepjátékaim nem elriasztják, hanem ellenkezőleg: felkeltik az érdeklődését. Harmadjára azt feltételezem, hogy olvasóm gondolkodó, elemző, szintézisre törekvő lényként szerzett élettapasztalatokat, hogy tisztában van a személyiségfejlődés sajátosságaival, és hogy nem most találkozik először sem az egyén, a család és a társadalom, sem a hatalom és a művészet, sem a lojalitás és az ellenzékiség problémakörével, illetve azzal, miként hathatnak mindezek egy író magatartásformáinak a kialakulására. Ennyi talán elegendő is… Ha mindezeken felül voltak az életében meghatározó személyiségek, barátok, szerelmek, akik szembesítették olyasmivel, amire nélkülük talán nem döbbent volna rá, ha hajlamos az önanalízisre vagy legalábbis érdekli az, másvalaki hogyan éli meg az önmagával való őszinte szembenézés fájdalmas aktusait – nos, mindezek az előfeltételek bizonyára elősegítik szövegem befogadását. Bizonyos, hogy még könnyebb annak a dolga, aki valamennyire járatos a görög mitológiában és olvasta a nagy drámaírók műveit, így aztán regisztrálhatja, milyen mitologikus, egyben örök emberi viszonylatok, fatális meghatározottságok, egymásnak feszülő ellentétek szüremlettek át az ókorból szerény könyvembe, s hogyan segítettek engem kis írói világom felépítésében. Itt egyébként azonnal fel is merül a regényem által ezerszer körüljárt probléma: a létező valóság és a kreatív alkotó fantázia viszonya, a megalkotott hiány kérdése. Hiszen voltaképp a görög mitológia egésze egy olyan zseniális alkotás, amely a nem létező istenek nem létező világát szinte kézzel fogható realitássá teszi a páratlan műgonddal megszerkesztett „járulékos szövegek” gazdagsága révén. A görögök történelmi alakjaikat isteni, isteneiket viszont emberi tulajdonságokkal ruházták fel, egyedülállóan egybejátszották a valósat a képzetessel, a közvetlen tapasztalatot a transzcendens tudattartamokkal, s ezáltal hozták létre virtuális világukat, amely ma is minden író előtt elérhetetlen példaként lebeghet. Nos, legönzőbb vágyaimban én azt is feltételezem olvasómról, hogy érdekli a Nincs és a Van viszonya, foglalkoztatja a kérdés, hogy művészi eszközökkel miként tehető létezővé a hiány, s hogy a Semmi bölcseleti kategóriájához milyen eszközökkel kapcsolhatók szövegek, irodalmi kísérletek. Ez ugyanis, némi túlzással, könyvemnek egyik „filozófiai alapja”, hiszen munkámmal nem cselekedtem egyebet, mint elkeseredett kísérletet tettem arra, hogy az ismert wittgensteini tétel – „Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell” – érvényessége alól kibújjak, és úgy beszéljek el egy történetet, hogy mégse mondjam el. Aki tehát kíváncsi arra, a magam elé állított képtelen feladat megoldása közben mennyit vergődtem amiatt, hogy nem fogadtam el a kibeszélés és az elhallgatás közti kényszerű választást, azt máris partneremnek tekinthetem a magam Szembesülésében.

– A regény előtörténetéhez tartozik, hogy egyes szövegrészei felkerültek a világhálóra. Mi olvasható belőle a honlapon?

– Korábbi szövegváltozatok és töredékek, ugyanis 2000-ben – amikor úgy tűnt, a könyv nem igazán tud megjelenni, hiszen több kiadót megjárt – megpróbáltam feltölteni, hogy legyen akkor legalább egy internetes hozzáférhetősége, de ez az anyag permanensen ellenállt ennek az én szándékomnak. Írása közben annyira a könyvszerűségéből indultam ki, hogy nagyon rosszul érezte magát a weboldalakon. Előre megírtam például a fülszöveget –, de egy weblapnak nincsen füle! Tehát hová helyezzem ezt a fülszöveget? Vagy például lábjegyzetei vannak, de egy weboldalnál nagyon relatív, hol van az alja, a vége. Tehát hová tegyem a lábjegyzeteket? Egy csomó olyan dologgal szembe kellett néznem, ami miatt a mű egésze alkalmatlannak tűnt arra, hogy az interneten megjelenjen. Az akkori szövegek bizonyos részét feltöltöttem, aztán megszakítottam ezt a munkát, úgy gondolva, az is hozzátartozik a regény történetéhez, hogy töredékesen van fenn a világhálón. Hadd maradjon, legyen ott, de nem a teljes szöveg, hanem ennek csak egy része. Illetve nem is a végleges szöveg, hanem a 2000-2001-es verzió, mert azóta még legalább kétszer átdolgoztam.

– Miért kellett többször is átdolgozni?

– Ez úgy történt, hogy amikor 1996-97-ben úgy éreztem, kész van a regény, benyújtottam egy magyarországi kiadónak, a szerkesztő elolvasta, nagyon tetszett neki, azt mondta, ők ezt szeretnék kiadni, én meg nagyon boldog voltam. Szerződést kötöttünk, ebből azt is megtudtam, hogy a művem esszéregény. Korábban nem gondoltam annak… A kiadó megpályáztatta, sikertelenül. Kicsit el voltam kenődve, de a szerkesztő biztatott. A következő évben megint megpályáztatták, megint nem sikerült. Csalódást éreztem, de nem keseredtem el, örültem annak, hogy visszakaptam a kéziratot, megint én birtokolom ezt a szöveget, megint azt tehetem vele, amit akarok, tovább dolgozhatok rajta. Aztán 2000-ben egy másik kiadóhoz került, ezt a próbálkozást is két kudarc követte. 2002-2003-ban gyakorlatilag újraírtam az egészet: megváltoztattam a struktúráját, belenyúltam a koncepciójába. Végül a pécsi Pro Pannonia kiadónak sikerült másodszori próbálkozásra pályázatot nyerni, így jelenhetett meg az idén. Utólag csak azt mondhatom, talán szerencsém volt azzal, hogy kudarcok előzték meg a végleges szöveg kialakulását, mert így jobb lett. Hiszen ahogy én fejlődtem, ahogy másképp kezdtem gondolkodni, úgy kellett a szövegeknek is változni és módosulni az újraírások, átírások, átfogalmazások, átszerkesztések során. Könyvem magán viseli mindennek a nyomát. És én is magamon viselem.

– A Szembesülés nem az egyedüli kitörése Balla D. Károlynak a hagyományos értelemben vett irodalomból, alkotói magatartásformából. Az utóbbi években a világháló révén több meghökkentő és fölöttébb érdekes írói, irodalomszervezői kezdeményezésének lehettünk tanúi, illetve akik bekapcsolódtak, résztvevői is. Milyen mindennek a fogadtatása?

– Azt az irodalmi magatartást vagy alkotói attitűdöt, amit magaménak vallok, sokan jól fogadják, érdekesnek találják, felkelti a figyelmüket, sokan közömbösek iránta és sokan elutasítják. Konkrétan leginkább arról számolhatok be, amit közvetlenül megtapasztalok. Egyrészt kárpátaljai írótársaim elutasításáról, másrészt pedig azoknak a reakcióiról, akikkel a világháló révén folyamatos kapcsolatban vagyok Magyarországtól kezdve körbe a Kárpát-medencében és azon túl, hisz vannak levelezőtársaim Nyugat-Európából és a tengeren túlról is. Mintegy kétszáz emberrel tartom virtuálisan a kapcsolatot, nagyobbrészt olyan írókkal, szerkesztőkkel, illetve irodalom iránt érdeklődő értelmiségiekkel – vannak közöttük nyelvészek, irodalomkutatók, levéltárosok, de akad közgazdász és biológia professzor is –, akiknek fontos az irodalom, és akik érdeklődnek azon világ iránt, amelyet képviselek. Valahogy összetalálkoztunk a világhálón, sokukat személyesen nem is ismerem. Néhányukat fel tudom piszkálni – ezt pozitív értelemben mondom – irodalmi munkáimmal, interakcióimmal. Többüket rá tudom venni arra, valamilyen szinten részt is vegyenek benne. Például felkérem a szerkesztő, író és irodalombarát társakat, küldjenek maguk alkotta szonett-sorokat, hogy én ezekből szonetteket tudjak összerakni. Megtörtént. Vagy azt kérem, fordítsanak nekem magyarra egy-egy mondatot valamely általuk fontosnak tartott kortárs prózaműből, és én majd ezeket saját novellámba építem. Megtörtént. Az akciót és a végeredményét éppen az RMSZ mutatta be. De voltak kollektív interjúink is, illetve említhetem „identifikciós” játékunkat, amelynek keretében nem létező fogalmak szócikkeit alkotjuk meg egy sajátos weblexikon számára. Ezekben a projektumokban alkalmanként 20-30 alkotó- és játékostársam vesz részt a világ minden részéről – csak épp szűkebb pátriámból nem csatlakozik senki.

– Úgy érzi, kárpátaljai írótársai elutasítják?

– Más visszajelzésről nemigen tudok beszámolni. Annyira más, annyira idegen, ellenkező az én felfogásom azzal, amit kárpátaljai írótársaim gyakorolnak, hogy ők ezt csak elutasítani tudják. Ez valamilyen szinten, lehet, rendjén is van, tálán én érezném furcsának, ha ők ezt elfogadnák. Eleinte zavart, hogy ennek az alkotói magatartásnak még a létjogosultságát is megkérdőjelezik. Az rendben van, hogy ők másban látják a kárpátaljai irodalom fejlődésének a lehetőségét, és azt gondolják, teljesen más a dolga egy kisebbségi írónak, mint amit én teszek. Azonban, ha azt is megfogalmazzák, hogy az effajta írói magatartás káros, és szellemi árulásnak, a közösséggel való szembefordulásnak tekintik, azt méltatlannak tartom. Hogy érthetőbb legyen, miről van szó: a „normális”, az általános, az elfogadott kisebbségi írói attitűd sorsvállaló, közösségszolgálatos, kollektív életérzést kifejező írói magatartás. Írótársaim többsége fontosnak tartja, hogy valljon a szülőföldjéről, az anyanyelvéről, a magyarságáról, a sorsáról, nyomorúságáról, keserűségéről, elnyomatásáról… Ebből valószínűleg lehet nagyon jó irodalmat is csinálni, de vezethet klisékre épülő, önismételő, kiüresedett tartalmú irodalomhoz is. Mindenki megírta – én is – a maga sorsvállaló művét, mert aki megélte azt a helyzetet, amibe beleszületett, az nemigen kerülhette meg, hogy ennek esztétikai konklúzióit ne rögzítse. De ezen túl kell lépni. Hisz nem lehet egy életművet csak arra felépíteni, hogy engem bántanak, hogy jaj, nekem milyen rossz! Én tehát elfogadom a „szolgálatos” irodalom létjogosultságát, de felhívom a figyelmet a buktatóira, a szellemi rezervátumba zárkózás veszélyeire, miközben azt gondolom, az új témák és formák keresése, a modernitás felvállalása hozzásegíthet bennünket ahhoz, hogy lokális fizikai létezésünket a szellemi csatornák révén kiterjesszük az univerzalitásig. Az irodalom a szabadság dimenziója, nem pedig a bezárkózásé.

– Éppen az elzártság kérdését feszegetve, Vízumköteles-e az irodalom? címmel internetes konferenciát is szervezett. Mi volt a tét és a végén mi volt az, amiben Kelettől Nyugat-Európán át Kanadáig minden résztvevő egyetértett?

– Kérdésfelvetésemmel megpróbáltam provokálni az írótársakat. Vajon az irodalom, az vízumköteles-e? És miféle vízumot kell beszereznünk ahhoz, hogy integrálódjunk a magyarországi irodalomba? Arra kerestem a választ, hogy mi alkalmasak vagyunk-e az integrálódásra, illetve a befogadói közeg, a magyar irodalom általánosságban alkalmas-e a mi befogadásunkra. Nos, leginkább csak abban tudtunk egyetérteni, hogy a kérdés feszegetése – anélkül, hogy bármiféle általános megoldási lehetőséget kínálna – új és újabb problémákat vet fel. Irodalmi közéletünkben még mindig érvényesül a földrajzi, a generációs, az irányzatok közötti, sőt, politikai szimpátiák szerinti megosztottság. Ugyanakkor – vonta le a lehetséges végkövetkeztetések egyikét szigorú tollú budapesti irodalomkritikus barátunk –, az esztétikai értékek, a művészi hitelesség, az irodalmi folyamatok és jelenségek vizsgálatakor mindig a megvalósult művet kell meghatározó entitásnak tekintenünk, nem pedig az irányzatok, műegyüttesek, érdekcsoportok, kánonközösségek vagy más efféle egységek mentén történő besorolhatóságot. Így aztán, osztva ezt a nézetet, engem most már egyáltalán nem zavar, hogy saját szűkebb pátriámban nem lehetek próféta, és hogy sem irodalmi interakcióim, sem alkotói magatartásom nem felel meg a határon túli íróról alkotott kliséknek. A fontos az, hogy valóban megvalósult művek álljanak mögöttem– ezek számát most a Szembesüléssel szaporíthattam –, s én minden fenntartás nélkül elfogadom, hogy ezek alapján ítélkezzenek felettem a Szakma és a mindenkori Olvasó, no meg a köztudottan hálátlan utókor.

Kérdezett: Guther M. Ilona

A játékrontó / Tejmozi-mondatok

Tegnap meglepő (vagy nem is annyira?) dolog történt.

Végre megírtam az alábbi bejegyzésben már említett újabb körlevelet. Tudva, hogy az eredeti mondatok szerzői között akadnak, akik már nem élnek, illetve olyanok is, akik „élő klasszikusként” megközelíthetetlenek számunkra; továbbá sokukkal a műfordítóknak nincsen semmilyen kapcsolata – ám, mutatja Szabó Palócz Attila példája – olyan esetek is akadnak, amikor a vendégmondat tolmácsolója baráti viszonyban áll a fordított szerzővel – nos, ezeket a körülményeket figyelembe véve arra kértem a játékban részt vevő 30 műfordítót, hogy amennyiben a projektum ilyetén folytatása kedvük szerint való és a további közreműködést vállalni tudják, továbbá ha fel tudják venni a kapcsolatot az eredeti mondatok szerzőivel, akkor legyenek szívesek értesíteni őket az interakcióról, annak menetéről és eredményéről. A végső cél ebben a fázisban az lenne, hogy a projektum híre (és esetleg végterméke, a Tejmozi is) nyilvánosságot kapjon idegen nyelveken.

Mint általában a fontosnak gondolt leveleken, ezen is elég sokat dolgoztam, igyekeztem pontosan fogalmazni, és azon voltam, hogy a lehető legudvariasabb hangot üssem meg, de fölöslegesen mégsem körülményeskedjem, egyszersmind bőven megengedjem a játékostársaknak, hogy ez elől az újabb felkérés elől minden további nélkül kitérjenek.

Volt, aki szinte azonnal visszaírt, megköszönte a levelemet, a legtöbben (egyelőre) nem válaszoltak. Egyvalaki akadt, aki váratlan (vagy nem is annyira?) módon reagált.

>> az érthetőség kedvéért lásd: A Tejmozi szöveg-projektum – előzmények

Cséka Gyuri (kivételesen a saját nevén) két helyre is ezt írta be a honlapom Fórumába: „Ezennel bejelentem, hogy Balla D. Károly: Tejmozi c. szövegéhez/be adott Szorokin-idézetet valójában én írtam.” – (lásd a #1717-es bejegyzést) Tehát nem levélben válaszolt, hanem – egy évvel a mondat beküldése után – nyilvánosan bejelentett valamit. Lényegében azt, hogy csalt, hamis kártyákkal játszott, nem tartotta be a játékszabályokat. Az eredeti felkérésben ugyanis ez a pont is szerepelt:

Bár komolysága mellett hangsúlyozni kívánom a projektum játékos jellegét, ezúttal mégis azt kérem, hogy ne fiktív, hanem létező szerzők létező műveiből származzanak a mondatok, és minden fordító saját nevén szerepeljen a játékban.” (Lásd a felkérés 9. pontját) Nos, Gyuri az általa „fordított” mondatot ugyan létező szerző szájába adja, a mű bibliográfiai adatait is megadta, azonban ez egy fiktív, egy ál-Szorokin mondat, hiszen ő maga, Cséka alkotta, bár, szó se róla, elég jól átvette a kérdéses Szorokin-novella szóhasználatát, hangulatát. No meg: a halál és az idő fogalmának a szerepeltetése nekem nagyon is jól jött, a Tejmozinak egy fontos epizódját inspirálta ez a kapott szövegdarab.

A dolognak egyébként van egy kis előzménye. Elsőre Gyuri ennek a mondatnak a fordítását küldte be:

„Жрать оппортунистическое течение, возникшее в Российской социал-демократической рабочей партии после революции 1905-1907 гг., требовавшее отзыва социал-демократических депутатов из Государственной думы, отказа от использования легальных форм борьбы и фактически проводившее политику изоляции партии от рабочего класса.”

Ezt így interpretálta:

„Falni: opportunista áramlatot, amely az 1905-1907-es forradalom után, az Orosz Szociáldemokrata Munkáspártban keletkezett; amely megkövetelte a szociáldemokrata képviselők visszahívását az Állami Dumából; lemondást a harc legális formáinak felhasználásáról; és amely valójában a dolgozó népet a párttól izolálni kívánó politikát folytatott.”

– ezt a mondatot én nem tudtam elfogadni, és nem is annyira a grammatikai nehézkessége (és szerintem pontatlan fordítása) miatt, hanem mert ez sem felelt meg az eredeti felkérésnek, amelyben kértem a dátumok, konkrét helyszínek és nevek mellőzését (a fenti mondatban mindezek előfordulnak). (Képzeljük el, ha minden idézetben ilyen konkrétumok szerepeltek volna!!) Gyurinak megírtam kifogásaimat, másik mondatot kértem, erre küldött újat, látszólag ugyanabból a Szorokin-novellából:

„Falni: egy hideg reggelt, amikor a halál, mint egy kemény, kérges csizma arcodba rúg, arcodba tapos, és jajgatni sincs időd, sírni sincs időd, semmire sincs időd, mert épp az időd vész el, a te időd, de ezáltal minden idő: halott vagy.” Vlagyimir Szorokin: Zsraty! (Falni!) In: Szobranyije szocsinyenyij v treh tomah. (Összegyűjtött művek három kötetben) Ad Marginem, Moszkva, 2002.

Nos, ez nagyon tetszett: épp az ilyen elvont, inkább hangulatot-érzületet-gondolatot közvetítő szövegrészek voltak a leghasználhatóbbak, később ezek mozdították előre a novellámat. A hideg téli reggel és főhősöm kozmikus éhsége az apai faházban a Tejmozi megfelelő részében éppen innen származik. Ezért hát voltaképp hálával tartozom Cséka Gyurinak a remek mondatért, még ha beküldésével fel is rúgta az írott játékszabályokat, és ha ezt csak azután jelentette is be, amikor az interakció érdemi része lezárult.

(Hogy a mondat eredetiségét nem ellenőriztem, az talán érthető: a játékostársak 18 nyelvből fordították az 53 magyarul még meg nem jelent vendégszöveget, hogy is nézhettem volna utána mindegyiknek – a cél éppen az volt, hogy az ő ismereteiket felhasználva, az ő tudásukat a játék számára „kölcsön kérve” írjak novellát. Az pedig meg sem fordult a fejemben, hogy a részvevők valamelyike nem azt a játékot játssza, mint amelyikre felkértem, s amelyet ő is elfogadott.)

A kérdés ezek után az, hogy mit tegyek a novellaszöveggel. Irtsam-e ki belőle ezt az idézetet, s magát a mondatot is töröljem-e a jegyzékekből? Ezt persze megtehetném (hiszen a Tejmozi redukált változatában egyetlen idézet sem szerepel), formálisan kiiktathatnám a csalás szövegtényeit – de a nyoma akkor is megmaradna, én legalábbis látnám, érezném, tudnám: valahányszor a faházikóbeli téli reggelhez érnék a szövegben, mindig eszembe jutna az epizód keletkezésének összes körülménye. Arról nem is beszélve, hogy a szöveg ebben a formájában nyomtatásban már megjelent (ha Gyuri eljárása valamiben elmarasztalható, akkor ebben: a nyomtatott publikáció előtt kellett volna szólnia; feltéve persze, hogy a célja a megtréfálásom volt, és nem pedig a lejáratásom – az utóbbit sejtve kockáztatom meg, hogy ez a fordulat nem is annyira meglepő). Megjelenés alatt áll a redukált változat is a Holmiban: a korrektúrát hetekkel ezelőtt jóváhagytam – abban ugyan maga a mondat nem szerepel, de a novella végén felsorolom a keletkezéséhez egy-egy mondattal inspirációt adó szerzőket, műveket, fordítókat – és ott is szerepel Szorokin meg Cséka. A Holmi talán már meg is jelent, vagy legalábbis ki van nyomtatva… Így hát ezeken a dolgokon már nem változtathatok, Gyuri dörzsölheti a tenyerét. (Utoljára Fodor Géza hozott hasonló helyzetbe 25-26 éve: akkor közreműködésemmel egy neki tulajdonított Baka Isván-vers jelent meg az ő neve alatt; most egy Cséka-mondat jelent meg Szorokinnak tulajdonítva. Vajon melyikük követelhetne tőlem elégtételt: Gyuri vagy Vologya?)

Amit megtehetek: a honlapomon szereplő internetes változatokban egy-egy lábjegyzetben utalni fogok a történtekre. Végül is a Tejmozi keletkezéstörténetéhez most már ez a meglepő (vagy nem is annyira?) epizód is hozzátartozik.

*

Egy játékot persze nem szabad túlságosan komolyan venni. Nem történt tragédia. A szerepjátékokat én is szeretem és „nagyban” űzöm; ám itt talán másról van szó. Ha valaki odaül a többiekhez a játékasztal mellé, akkor, szerintem, illik betartania azokat a játékszabályokat, amelyek szerint a többiek játszanak. Aki ezt nem teszi, az nem jópofa, hanem csaló. Sajnálom, hogy Gyuri elrontotta ezt a játékot – amiért is az összes többi játékostárstól ezúton kérek elnézést -, de azt hiszem, csak magamat okolhatom emiatt, és bosszankodás helyett inkább levonom a bennem már rég érlelődő következtetéseket.

*

De azért szeretlek, Gyuri!


Szövegjáték: Tejmozi-mondatok. Epizód a Tejmozi c. regény keletkezéstörténetéből. A játékrontó Cséka György beküldött hamis Szorokin-mondata.

Szöveg: sms üzenet küldés – idegen nyelvekről fordított mondatok – tejmozi novella és regény, szöveg, cséka, szorokin, mondat, mondatok, küldés, üzenet, irodalom, íróság, játék

Ukrajnáról – oroszul

Tegnap az MTV1-en hosszabbacska riport az ukrajnai helyzetről: kijevi helyszíneken szólalnak meg a kijeviek: az utca emberei, szakértők, parlamenti képviselők, a leendő miniszterelnök-asszony, és a két ellenlábas pravoszláv egyház két pátriárkája is. A téma természetesen: a győztes narancsszínű forradalom, a változások, és leginkább: az ukrán jövő. Mindez: oroszul. A tízegynéhány megszólalóból talán kettő akadt, aki ukránul beszélt Ukrajnáról.

*

Ma már csak jó napom lehet: ellenálltam a kísértésnek és nem írtam alá az esszé-kötetem kiadásáról szóló szerződést. Beteges pénzsóvárságom úrrá lett ugyancsak beteges hiúságomon.

A napokban írtam arról, hogy és mint haladok a munkámmal, s hogy egy másik kiadónál két éve miként estem pofára ugyanennek a kötetnek az elődjével (címe azóta nem változott: Félmúlt, féljelen, féljövő). Akkor, a szerint a már aláírt szerződés szerint azonnal milliomos lettem volna – sajnos nem dollárban és nem is forintban, hanem lejben. A honorárium összege átszámítva elég szerény lett volna – de a tény, hogy a nagy múltú, rangos Kriterion gondozza a könyvemet, no meg a kisebbségi szolidaritás és a satöbbi körülmények elfogadhatóvá tették a feltételeket. Most, ennél a Bp-i kiadónál, amelynél nyár óta hevert az anyagom és csak január közepén kaptam értesítést szándékukról, hogy kiadnák, másra számítottam: ha nem is magas, de tisztességes honorra. Mégis csak: a legjobb nem-szépirodalmi írásaim az elmúlt 6 évből, a terjedelem kb. 10 szerzői ív; nagyon szerényen számítva is, mondjuk, néhány havi Mo-i minimálbért saccoltam. Ehhez képest a szerződésben 100 tiszteletpéldányt ajánl fel a kiadó, miközben az utánnyomás és két további kiadás jogát öt évig fenntartja. No, hát ezt talán mégsem…

Hiába, így van ez. Nem jöhet össze minden egyszerre. Amilyen szépen végre biztosnak látszik a regényem kiadása a Pro Pannoniánál (8 évi sikertelenség után!) és amilyen kellemesen alakul együttműködésem a Cyberbooks-szal nemcsak a mostani e-bookom, hanem a távlatos ügyekben is – annyira kedvezőtlenül alakult ez a harmadik dolog. A szerződés tegnapi kézhez vételétől kezdve nagyon nyomasztott ez a döntési kényszer, aludni is alig tudtam, aztán ahogy ma délelőtt véglegesítettem magamban, hogy úrrá leszek a 100 tiszteletpéldány iránti, egyébként olthatatlannak tűnő sóvárgásomon, megkönnyebbültem, és a lemondó levél elküldése után egészen felszabadultam.

*

Egy másik, a maihoz hasonlóan álmatlan éjszakámon kitaláltam, mivel fogom kezdeni (ha, mint tervezem, rövidesen elkezdem) egy vagy inkább több könyvnyi terjedelmű önéletrajzi írásomat. Nem, nem a gyerekkorommal. Oda én még nem jutottam vissza. Az még egyáltalán nem tudatosult, nem „elemződött” és nem „dolgozódott fel” általam, ami 14-15 éves korom előtt történt velem, de még az is csak eléggé haloványan, ami ekkoriban. Jószerével inkább csak 17-18 éves koromtól „tudok magamról”, az ekkori világlátásomat, nézeteimet, gondolkodásomat már vissza tudom idézni. Az utólag élesebben tudatosult korszakom pedig még ennél is későbbi, 21 éves korom körüli. Nagyjából ekkortól érzek folytonosságot önmagamban; ami korábban történt, változott bennem, azt inkább csak különálló epizódokban tudom megragadni. Nos, egy ilyen 17 éves kori epizóddal gondolom elindíthatónak az „önéletírásomat”. Soha még ilyesmivel nem próbálkoztam, pláne úgy nem, hogy egy összefüggő nagyobb szöveg konstrukciója lebegjen a szemem előtt. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mire megyek magammal. Ha siekrülni fog, akkor leginkább azért, mert az utóbbi időben már magamra sokkal kíváncsibb vagyok, mint a külvilágra. (Jó úton a bedilizés felé?)


x: szamizdat könyvkiadás, irodalom