Tíz éve léptem ki az Írószövetségből

Tizedik évfordulója nemcsak annak van, hogy legkevésbé olvashatatlan itthoni lapunkban újra nem publikálok (ez alkalomból ebben a blogban kis sorozat keretében közlöm újra a Kárpáti Igaz Szóban 2003 májusától 2004 májusáig közölt írásaimat, amikor is erre a 12 hónapra megszakítottam azóta is tartó önkéntes szilenciumomat), hanem annak is, hogy kiléptem a Magyar Írószövetségből. Ennek az említett lapban is volt némi visszhangja. Előbb interjút adtam egy oldalon Vári Fábián Lászlóval, aki nem hogy ki nem lépett, hanem verset dedikált Dönrentei Kornálnak , aztán kis pengeváltás következett Nagy Zoltán Mihállyal, majd utólag kis jegyzetem is megjelent. (A t. kollégák megnyilvánulásait itt nem adom közre, de elérhetők a neten).

kiszo-iroszovetsegAz interjú

Úgy volt, hogy engem is B.M. fog kérdezni, aki Vári Fábián Lászlót is. Ebbe nem mentem bele, mert a nevezett újságíró kvalitásait annyira gyöngének és a kulturális újságírásban mutatott magatartását olyannyira károsnak tartottam, hogy vele nem igazán akartam szóba állni. Így a főszerkesztő tette fel írásban a kérdéseket. Én túl hosszú válaszokat írtam, mert azt gondoltam, az előzményeket is kellő részletességgel be kell mutatnom, de mert ezeket a lap is összefoglalta pár mondatban, így utólag az én részletező felvezetésemet ki kellett hagyni, de a lényegi rész érintetlen maradt.

A szerkesztőségi bevezetőből:

… Az ügy rég átlépte Magyarország határait, és eljutott Kárpátaljára is. Szűkebb pátriánkban látszólag homlokegyenest ellentétes nézetek alakultak ki: Balla D. Károly József Attila-díjas írónk a kilépők mind népesebb táborát gyarapítja, másik József Attila-díjas költőnk, Vári Fábián László ezzel szemben 2004. március 4-i keltezéssel írt versét Döbrentei Kornélnak ajánlja.
Őket kérdezzük a továbbiakban.

tovább is van, mondom még

BDK és Digitális Mikrokozmosza

pirezAz alábbi interjút a rég megszűnt Milyen vagyok? c. blog tulajdonosa, Szántó Ádám (nick: admc) készítette velem 2006-ban, s két változatban (egy rövidített, egy teljes) meg is jelentette oldalán. A webhely már régóta elérhetetlen, a szövegben szerepelt linkek egy része is elévült-elavult, ezeket felülbíráltam akkor, amikor ezt a blogbejegyzést az ugyancsak megszűnő NolBlogról ide költöztettem – bdk, 2016

BDK és Digitális Mikrokozmosza

– Minek tartod magadat elsősorban, bloggernek, írónak, újságírónak vagy költőnek?

–Ezek közül csak újságírónak nem. Ettől még újságba író lehetek, hiszen munkáim nemcsak könyvekben és folyóiratokban, hanem napilapokban is megjelennek, klasszikus és tipikus újságírói tevékenységet azonban nem folytatok, nem írok és nem dolgozok fel híranyagot, nem készítek riportokat, nincsenek helyszíni tudósításaim, nem végzek oknyomozást, nem járok utána bejelentéseknek –és nem is kötődöm egyik szerkesztőséghez sem. Újságokban szerepelve amolyan alkalmi publicista lennék hát, aki vagy saját ötletéből ír közéleti, politikai témájú cikket, esszéket és ezeket megpróbálja eladni, vagy konkrét felkérésnek eleget téve ír és küld anyagot a megrendelőnek. Vénségemre a hírlapi tárca műfajába is belekóstoltam, újabban a Népszava Szép Szó mellékletében jelengetnek meg a szépirodalom és a zsurnalisztika határmezsgyéjén mozgó kis történeteim. (Például: A nagy piktor tucatja)

Visszatérve eredeti felsorolásodra: az íróság eléggé általános fogalom ahhoz, hogy magamra nézve leginkább elfogadjam, hiszen az összes többi, amit művelek, ez alá besorolható. Ezen túlmenően írónak lenni számomra nem csupán egy tevékenységé kört vagy foglalkozást jelent, hanem annál jóval többet. De nem is hivatást, ezt a szót nem szeretem, mert óhatatlanul valamilyen elrendelt szerep vállalását jelentheti, rokon az elhivatottsággal,– s ez – főleg az utóbbi egy-másfél évtizedben – nem igazán érvényes rám, vagy ha mégis, akkor nem úgy, mint azokra, akiket hitvalló, hivatástudó, elkötelezett íróknak tekinthetünk.

Nekem ugyanis nincsen rögzült és programszerűen gyakorolt kötődésem sem világnézethez, sem ideológiához, sem politikai vonalhoz (bár elismerem: a látszat néha mást mutat), és nem fogadtam örök hűséggel magamévá semmilyen irodalmi stílust, alkotásmódot, művészeti szemléletet. Természetesen vannak vonzódásaim, nem vagyok teljesen mentes bizonyos besorolhatóságoktól, sőt, mindig vannak olyan nézeteim, amelyek aktuálisan beágyazódhatnak valamilyen vonulatba, de ezek –- szeretném hinni -– nem merev elkötelezettségek formájában léteznek bennem és munkáimban, hanem az állandó változás, átalakulás, flexibilitás jegyeit mutatva késztetnek mindig valami új létrehozására. Így aztán az íróság számomra nem hivatás, hanem inkább állapot, életvitel, magatartásforma. Olyan szellemi készség, sőt: készültség, amely meghatározza a világhoz és a világ dolgaihoz való viszonyomat, de meghatározza azt is, hogy magamra hogyan tekintsek. Író vagyok tehát, azzal az adottsággal és készültséggel áldott és átkozott gondolkodó ember, aki kényszeres állandósággal ír, szinte mindegy, hogy regényt, verset vagy blogot -– avagy épp válaszokat egy interjúban feltett kérdésekre.

– Azt tehát már tudjuk, hogy mit jelent számodra az íróság. Ehhez képest mennyiben más érzés internetre írni, blogolni, úgy, hogy azonnal megjelenik az írásod, és jönnek rá a válaszok is?

–Az effajta írói jelenlétnek az ízét-zamatát mintegy tíz éve ismerem. Bevallom, én a digitális szövegállományt ma már többre becsülöm a nyomtatott kéziratnál, az internetes megjelenés pedig bizonyos tekintetben fontosabb számomra a hagyományos közléseknél. Csak azért nem helyezem egyértelműen az előbbit az utóbbi fölé, mert a tradicionális befogadói közeg, beleértve a szakmát is, még nem ismeri el a csak a weben közzétett írások rangját. Egyesek lenézik, mások csupán idegenkednek, s akadnak, akik egyszerűen nem vesznek róla tudomást. Hiába szórja valaki tele verseivel az internetet, hiába jelennek meg a munkái CD-n, digitális könyvben vagy akár irodalmi portálokon – olvasók és kritikusok költővé csak akkor avatják, ha nyomtatott verseskötettel a hóna alatt jelenik meg az irodalomban. És meglehet, ez jól is van így: ostobaság lenne a Gutenberg-galaxist lerombolni, olvasási kultúránk átalakítását is fölösleges siettetni. A hagyományos irodalmisághoz tradicionális közlésformák illenek. Az új eszközökkel élők pedig úgyis kialakítják a maguk értékrendszerét, a kettő már most is együtt él, és számomra nem kétséges, hogy melyik fog ebből a szimbiózisból „győztes fajként” kiemelkedni.

Mindezzel azt akarom mondani, hogy számomra egyelőre igen fontos az újságokban, folyóiratokban való megjelenés (külön öröm, ha van internetes változatuk!) és az, hogy a jelentősebbnek gondolt, legtovább érlelt munkáim végül könyv alakjában öltsenek testet. De emellett ma már ugyanekkora jelentőséget tulajdonítok az internetes publikációknak is. Mégpedig azért, mert a világhálón minden mű új kontextusba kerül, pótlólagos mellékjelentések ragadnak rá, egészen újfajta közegbe olvasódik bele. Az irodalmi alkotás internetes információvá lesz, elérhetősége korlátlanná, felhasználhatósága sokrétűvé válik. A mű teljesen kiszakad a szerzői, kiadói, terjesztői korlátok közül, elveszti a lokalitás megtartó, de egyben korlátozó jellegét, helyette megnyílik előtte az a nagyszerű perspektíva, hogy a virtuális univerzum részévé váljon. És a Neumann-univerzumnak van egy hihetetlenül nagy előnye a Gutenberg-galaxissal szemben: hogy nem elszigetelt, egyesével fellelhető és sokak számára meglátogathatatlan bolygókból áll, hanem minden pillanatban mindenki számára a teljesség azonnali elérését kínálja.

Mámorító érzés ehhez a világhoz csatlakozni, gyarapításában részt venni, sajátosságait új művészi tartalommal társítani. Az önkifejezésnek és a világ értelmezésének soha nem tapasztalt dimenziói, lehetőségei nyílnak meg ezáltal. Ezekkel okosan élni: lehet-e szebb kihívás a XXI. században élő író számára?

A blogírást én ebből a fent vázolt aspektusból nézem. Élni a lehetőséggel, hogy kifejezzem magam, hogy értelmezzem a világot. A körülmény, hogy a naplójegyzet szinte megszületése pillanatában a nagy nyilvánosság elé kerül, a dolog lényegét nem változtatja meg, csupán a jellegét módosítja. A visszajelzés, az olvasó azonnali reagálása újabb dimenziót nyit, kommunikációs csatornákat aktivizál. Jó esetben ezek egészséges mértékben hozzájárulnak annak a bizonyos – ezúttal a befogadói közeg által kialakítandó – kontextusnak a létrejöttéhez, amelyben maga a jegyzet, a szerzői közlés kiegészítő jelentéstartalmakat integrálhat magába. Ugyanilyen hasznos lehet az is, ha polémia, érdemi eszmecsere alakul ki, ha megfogalmazódik az ellenérveknek az eredeti közléssel összevethető súlyú rendszere.

A valóságban ilyen ideális esetek ritkán fordulnak elő. Nem minden blogger, s aki igen, az sem mindig törekszik arra, hogy valami új tartalommal, egyéni meglátással, személyes mondandóval lépjen közönsége elé. És olvasói nem is feltétlenül ezt várják tőle, a hozzászólásokból kiderülhet, hogy csupán kölcsönösen egymás jelenlétéről akarták biztosítani egymást. Itt vagyok, írok, itt vagyok, hozzászólók. Ebben sincs semmi rossz, a kommunikációban részt vevők számára ez fontos lehet. No és aztán persze vannak a kellemetlenkedő hozzászólók, de őket most talán hagyjuk.

Én a blogolást mindig is egyfajta folyamatos író-olvasó találkozónak tekintettem, olyan helyzetnek, amikor az alkotó minden egyes megnyilvánulása azonnali megbeszélésre kerül. Jó esetben a blogírónak kialakul a törzsközönsége, „egymásra szoknak”, a felek alig várják, hogy szóba elegyedhessen egymással. Ez rám, bevallom, ösztönzőleg hat, ugyanakkor időről időre arra is rá kell döbbennem, hogy energiám elaprózását is jelenti, elvon az elmélyült alkotómunkától. Most éppen visszavonulási ágon vagyok. A feleszmélésemhez -– sajátos módon – fájó konfliktus segített hozzá. Néhány havi intenzív blogolással tagja lettem egy közösségnek, és talán a kelleténél is jobban a magamévá szerettem. Sajátos módon azonban –- és ebbe csak most, utólag gondoltam bele –- ennek a közösségnek nem csupán a nagy számú blogger és a még több olvasó volt a tagja, hanem maga a szolgáltató is, amely kifejezetten a közösségépítés szándékával lépett fel. Ennek következtében a közösség hierarchikusan rendezetté vált, néhány bloger -– köztük én is -– több lehetőséget, nagyobb figyelmet kapott az átlagos felhasználókhoz képest, további néhány szerző pedig favorizált belső emberként élhetett a kiemelt állandó jelenléttel. Blogoltak és kommenteltek a szolgáltató belső munkatársai is, a pénzügyi vezető, a tartalmi vezető, a közösségi menedzser, a programozó.… Miközben folyt a közösség kialakítása és megerősítése, aközben a szolgáltató természetesen saját üzleti érdekeit képviselte. Nem tudom, hogy ez a struktúra mennyire hordja magában annak a veszélyét, hogy időnként kisebb-nagyobb konfliktusok bontakozzanak ki a közösségen belül, s hogy ezek a szolgáltató és felhasználók között is felszikrázzanak (esetemben megtörtént és balul sült el). Nem tudom, mennyire egészséges, ha egy blogszolgáltató vállalkozás vezetői barátkoznak a felhasználóikkal, találkozókat szerveznek, ajándékokat ajánlanak fel számukra. Amikor az ember benne van, úgy érzi, épp ezek miatt a körülmények miatt érzi jól köztük magát (állítom: így volt), kívülről nézve azonban kételyeim vannak afelől, vajon használ-e a magyar blogszféra egészének ez a megszokottól eltérő felépítés, s vajon nem egészségesebb és természetesebb dolog-e a közösségek kialakulását a spontán szerveződésekre bízni.

– Szóval úgy tűnik, visszavonulsz a homályos jövőjű Blogtérről saját szigetetekre, a Kettenklubba. Ez egy elég különleges vállalkozásnak tűnik, kíváncsi lennék, hogyan alakult ki az egész, honnan jöttek az ötletek az egyes „projektumokhoz”, miket találhat itt az erre járó olvasó?

Kettenklub helyett mondhatnék UngPartyt vagy Manzárdot is, néha magam sem tudom, melyik a főoldal és melyek az alrendszerek. Az évek során az egységek funkciója, neve és egymáshoz való viszonya többször is változott aszerint, hogy időről időre mi vált számomra fontosabbá. Digitális mikrokozmoszom kialakulásának teljes történetével nem szeretném terhelni az olvasót, de talán dióhéjban mégis összefoglalom, hogyan indultam, s miként jutottam a mai kuszasághoz.

2000 őszén kezdtem információkat, szövegeket feltölteni az internetre, ezzel létrehozva akkori magánkezdeményezésem, az UngBereg Irodalmi és Művelődési Alapítvány honlapját. Ennek a 2002-ig működött formációnak a keretében végeztem könyv- és lapkiadói, könyvterjesztői, szerkesztői, irodalomszervezői munkámat, s ezt tükrözte a honlap is (archívuma mai napig elérhető). Jelzem, ez volt az első kárpátaljai vonatkozású webhely a világhálón.

Szándékosan az új évezred kezdetéhez igazítva 2001. január 1-jén indítottam az UngParty NetCafé-nak nevezett internetes irodalmi kávéházat és a netPánsíp digitális folyóiratot. Az előbbi tekintendő mostani rendszerem elődjének, az utóbbi az akkor még nyomtatásban is létezett hasoncímű folyóiratom (Pánsíp) internetes változataként jelent meg. A NetCafé alá azóta megszűnt rovatok tartoztak, ezek egyike, a Newság című webnaplóm kezdeményéül szolgált. Eleinte itt gyűjtöttem össze a fontosnak gondolt kárpátaljai kulturális híreket, később kommentáltam is őket, és már nemcsak a kárpátaljaiakat; mígnem a rovat friss napi jegyzeteket közlő oldallá fejlődött. „Közhírek és magándohogások”, fogalmaztam meg magamban a szlogent, mit sem tudva arról, hogy blogot írok. Ezt a kifejezést még akkor sem ismertem, amikor 2002-ben már különálló szabályos webnaplót kezdtem vezetni Manzárd néven.

Az anyalap ezzel párhuzamosan saját útját járta. Bár a nyomtatott Pánsíp megszűnt, ám az internetes verzió 2004-ig évi két alkalommal szabályos folyóirat-számokkal jelentkezett (archívuma elérhető), a főoldalnak pedig UngParty Newság lett a neve és közel négy éven keresztül kulturális webmagazinként működött. Ezalatt a két rendszerben száznál több szerző öt-hatezer művét publikáltam. Az archívum sajnos nem teljes és kicsit rendezetlen is, de így is jókora. Alakult egy új rovatom is, a virtuális irodalmi szalon, ennek a keretében szerveztem először irodalmi interakciókat – de erről később.

Tudni kell, hogy én a kéziratokat emailben kaptam, minden szöveget régimódi szerkesztőként akkurátusan gondoztam, komótosan betördeltem vizuális honlapszerkesztővel (Marcomedia Dreamweaver) és FTP-feltöltéssel helyeztem a szerverre (a tárhelyet a New York-i Hungarian Human Right Foundation ingyenesen biztosítja számomra). A rendszerem mai napig fapados, azaz minden egyes oldalt külön szerkesztek és illesztek a rendszerbe, semmi sincs automatizálva, minden linket, kiemelést manuálisan készítek. Ez a munka 2004-ben már teljes időmet igénybe vette, így felhagytam mind a webmagazin, mind a szépirodalmi periodika kiadásával, helyettük megalapítottam a Kettenklubot, a feleségem és a magam irodalmi oldalát, a digitális folyóiratot és a virtuális irodalmi szalont pedig összevontam, így most PánsípSzalon a neve.

Mindez tehát csak hosszúra nyúlt bevezető volt a lényeg összefoglalásához:

Saját szókreációmmal virtuálénak nevezem az UngPartyt, amely alá három nagyobb egység tartozik.

Kettenklub: Bernicky Évával közös irodalmi ikeroldalunk. Itt szinte kizárólag már másutt megjelent munkáinkat adjuk közre és gyűjtjük össze, illetve itt találhatók a könyveinkről írt kritikák is.

UngParty Manzárd – én vagyok a manzárdőr és ez az én webáriumom. Annak idején bevittem a Kettenklub alá, de mára kinőtt alóla, jóval több egy szokásos blognál, lévén írói és internetes tevékenységem egészét megjeleníti és elérhetővé teszi.

PánsípSzalon – irodalmi projektumok színtere. Itt térek vissza arra, hogy korábbi virtuális irodalmi szalonom keretében rendeztem első interakcióimat, például egy internetes konferenciát Vízumköteles irodalom? címmel, itt zajlottak a költőbarátaimmal készített kollektív online-interjúk, sőt, itt tartottam meg virtuális könyveink ugyancsak virtuális könyvbemutatóit. Ezek lezárt sorozatok. Ám 2003-ban itt születtek a képzetes szavak enciklopédiájának első címszavai is. Ezt a projektumot aztán tavaly folytattam az új PánsípSzalonban, illetve most volt egy kis reneszánsza a Blogtéren is. Az Identifikció lényege, hogy nem létező kifejezések szócikkeit készítjük el szerző- és játékostársammal. (A korábban teljesen ismeretlen cyberpondró, orgialiszt, szövegimitátor vagy furbájol keresőszóra a Google ma már több ezer találatot jelez.) A PánsípSzalon adott keretet kollektív szonettjátékomhoz, ide írtam műfordító-barátaim bevonásával azt a prózaművemet, amelybe 43 szerző 18 különböző nyelven írt 56 mondatát dolgoztam bele. Ugyancsak itt követhetők nyomon Pilinszky-projektumom lassan csörgedező eredményei.

Mindezek az oldalak alaposan össze vannak kötve kereszthivatkozásokkal, így voltaképp bárhonnan el lehet jutni bárhová – az igaz, hogy eltévedni ennél is könnyebb. Viszont akárhová is keveredik az óvatlan olvasó, talán mindenütt talál valami érdemlegeset, hadd bolyogjon hát a labirintusban, én már meg sem próbálok a kedvében járni áttekinthetőbb rendszer építésével. A frissek mindig szem előtt vannak, a régieket keresve meg talán bosszúságát enyhítheti a véletlen találat kellemes izgalma.

Akkor sem jár rosszul, ha a rendszerből kifelé mutató linkeket követi, rátalálhat más-más helyen vezetett és kommentált blogjaimra, régi és új fórumaimra, az Álkárpátráz című irodalmi projektumról, a most éppen szünetelő Kárpáty News című hírblogról, Pillangószív-oldalamról vagy egy-egy újraéledő irodalmi szerepjátékomról nem is beszélve.

Oda vonulok hát vissza, ahonnan el sem jöttem soha, bár néhány hónapig a lassú UngParty-építkezésnél fontosabb volt számomra a kitűnő technikát és remek közösséget biztosító Blogtéren folytatott intenzív blogolás. Onnan eljöttem, ám abban biztos vagyok, nem ez volt az utolsó kísérletem arra, hogy egy külső rendszerben magamat kipróbáljam.

– Saját bemutatkozó oldaladon a KettenKlubban így írsz: „Félő, nem leszek már sem Nobel-díjas csillagász, sem világhírű jazzgitáros.” Egy közelmúltbeli MV-s blogmark keretében megtudhattuk, hogy a csillagászat régen érdekelt, mi a helyzet azonban a gitározással? Miket szoktál gitározni, milyen zenéket kedvelsz?

–A célzás csillagászi és muzsikusi ambíciómra inkább csak önirónia. Talán azt akartam kifejezni ezzel, hogy bár az életem az írás, az íróság lett, ám ezen a téren elért sikereimet nem tartom túl sokra. Tudósnak lenni komolyabb, zenésznek lenni pedig szabadabb dolog. Az előzőhöz a kitartás és a szorgalom, az utóbbihoz a tehetség hiányzott belőlem. Meg talán az is benne van ebben a derűs lemondásban („nem leszek már”), hogy tudatos vállalással beköltöztem a magyar nyelv csodálatosan gazdag, de mégiscsak zárt világába, ahelyett, hogy a tudomány vagy a zene nemzetek és nyelvek feletti univerzalitását választottam volna.

A kettő közül egyébként a csillagászatnak volt az életemben egy fokkal reálisabb esélye, hét egyetemi szemesztert végeztem el az ungvári egyetem fizikai karán (majd kilencet bölcsész-szakon, de a diploma előtt ezt is abbahagytam), érdeklődésem a reáliák iránt azóta sem szűnt meg, bár sokkal felületesebb és esetlegesebb lett. Ennél fontosabb, hogy ez az olthatatlan ifjúkori vonzalom a világlátásomban maradandó nyomokat hagyott, ekkor szoktam rá a dialektikus és racionális gondolkodásra, s ez szerintem nagyban hozzájárult nemcsak ahhoz, hogy az engem érő benyomásokat, tapasztalatokat elemezni legyek képes, hanem ahhoz is, hogy írásaimat logikusan építhessem fel, megfelelő szerkezetet hozhassak létre szövegeim számára.

A zenével más a viszonyom. Annak, hogy kisiskolás koromban kétszer fél évig gitározni tanultam, gyakorlatilag nincsen jelentősége, hiszen még a legprimitívebb szinten sem tanultam meg játszani. Ám szerencsére a zene iránti szerelmemet ez nem befolyásolta és nem akadályozott meg abban, hogy szenvedélyes zeneélvező legyek. Az évtizedek során sokat változott az ízlésem, ahogy mondani szoktam, becsületes Rolling Stones-rajongóként indultam, s csak aztán züllöttem le a komolyzenéhez és jazzhez.

A hetvenes években a nagy rock-zenekarok jelentették a legtöbbet számomra, ma is bármikor szívesen hallgatom a Deep Purple, a Led Zeppelin, a Black Sabbath számait. Sajátos módon ugyanekkor avatódtam be a komolyzene világába. Talán az is érdekes, hogy a nagy romantikusoktól (Beethoven, Csajkovszkij, Muszorgszkij) jutottam el először Bachig, akinek a muzsikáját sokáig felülmúlhatatlannak és a legteljesebbnek tartottam, s innen kezdtem közeledni a modernekhez, Bartókhoz, Sztravinszkijhez, Orffhoz, Kurtághoz, hogy aztán visszakanyarodjak Mozarthoz és Haydnhoz, sőt, Monteverdihez és Scarlattihoz. Mára szinte mindenevő vagyok ezen a téren, talán csak az operákkal nem sikerült barátságot kötnöm, bár egyes nyitányokat, zenekari betéteket szívesen hallgatok, no, egy-egy Verdi-áriát is.

A rocktól aztán fokozatosan áthúzódtam a blueshoz és a jazzhez, ma már az utóbbit hallgatom a legtöbbet, rajongok minden irányzatáért, bár a szvingnél, dixinél ma már jobban kedvelem a kortárs modern jazzt, Miles Davist, Keith Jarrettet, Chick Coreát, Herbie Hancockot, illetve persze a kortárs magyarokat, Vukán Györgyöt, Oláh Kálmánt, Binder Károlyt, Babos Gyulát, Szakcsi Lakatost. Érdekelnek a határműfajok, a népzenei elemeket felszívó jazz (pl. Jan Garbarek ilyen jellegű lemezeit, vagy Nusrat Fateh Ali Khan és Trilok Gurtu albumai). Jóban vagyok szinte minden hangszeres népzenével, a délszláv és balkáni ritmusok izgalomba hoznak, hogy aztán Ravi Shankar szitárja megnyugtasson. A magyar népzenének is a hangszeres (és lehetőleg archaikus) válfaját kedvelem, de például a magas, hasítóan kristálytiszta női hangon megszólaló népdaloktól kiugrom az ablakon, mint ahogy a hujjujujolós népitánc-zenét sem állhatom.

Nem zárkózom el a könnyedebb, ám színvonalas slágerzenétől, Sting vagy Phill Collins jöhet bármikor, mostanában elég sok Norah Jones-, Eva Cassidy- és Cassandra Wilson-albumot hallgattam. De azért, hogy el ne andalodjam rajtuk, Daiana Crallt közbeiktattam. Aztán meg jöhet a Kispál és a Borz, a Quimby, a Sziámi. De van úgy, hogy zúzós metálzenét kívánok meg, máskor meg éppen David Bowie-ra vagy Alice Cooperra szottyan kedvem. És persze nem lenne teljes az életem, ha néha nem hallgathatnék Hendrixet, Eric Claptont, Janis Joplint. De szükségem van Bob Marleyre és Bobby McFerrinre is, ugyanúgy, mint a Ghymesre és Lajkó Félixre.

Egyáltalán: ugyan mi értelme lenne a világnak, ha valahol meg nem szólalna benne Gershwin zenéje, ha hiányoznának belőle a Vivaldi versenyművek és a Bruckner-szimfóniák, ha nem lenne flamenco és klezmer, gregorián és elektronikus zene, Börtön-rock és Chopin-keringő?!

Én nem hallgatom, hanem eszem, iszom és lélegzem a zenét, a nap 16 órájában. Csak a múlhatatlan és egyre elmélyülő szerelemhez tudom hasonlítani viszonyomat hozzá, és ha van az életemnek valami híja, akkor az, hogy ebben a kapcsolatban csak passzív fél lehetek. Ezért mondom minden túlzás nélkül, hogy 20 könyvemet, egész íróságomat pillanatnyi gondolkodás nélkül odavetném azért, ha – dehogy világhírű! – egyszerű gitáros lehetnék egy kellemes jazzklubban.

Szántó Ádám


megjelent: Milyen Vagyok?, 2006. szept. 2.

Szembesülés-interjú

Szembesülés

Beszélgetés Balla D. Károly íróval

Guther M. IlonávalA kárpátaljai Balla D. Károllyal a XII. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon beszélgettünk, Szembesülés – 121 fragmentum egy regényhiány környezetéből c. könyvének (Pro Pannonia Kiadó, 2005) bemutatója után. A műfajilag nem vagy sokféleképpen kategorizálható irodalmi műről így vall a szerző: „Ez a regény nem volt, nincs és nem is lesz soha. Regény nem lesz. Szerkezet, teória, halmaz – igen. Még ábránd, szerelem, szorongás vagy bűnhődés is lehet, csak regény, regény nem, mert lényegét éppen az képezi, hogy hiányzik. Mihelyst lenni kezdene, már egyáltalán nem lehetne. Hiszen attól van, hogy nincs.” És azt is mondja a szerző, hogy benne van az egész élete…

– Rendhagyó irodalmi bravúr legújabb kötete, a Szembesülés. Hogyan születhet olyan irodalmi mű, amely egy meg nem írt regényről szól?

– Adódott az életemben egy olyan konfliktus, amelynek megírása számomra erkölcsi kötelesség, ugyanakkor hihetetlen morális dilemma volt. A 60-70-es évek fordulóján a kárpátaljai irodalomban két írói magatartás tűnt lehetségesnek: megalkudni a hatalommal és kihasználni a nagyon szűk, de mégis felkínált lehetőségeket a magyar szó ébren tartásának az eszményében, vagy ellene szegülni a hatalomnak még akkor is, ha rád sütik a rendszerellenesség bélyegét. E két magatartást két nagyon markáns irodalmár vállalta fel és képviselte. Számomra azért vált fájdalmassá és fontossá ez a konfliktus, mert az egyik magatartás képviselője édesapám volt, a másiké pedig egy fiatalon meghalt költő, aki az ellenzékiség szerepébe sodródva igazat próbált írni, szembenézve az akkori rendszer ellentmondásaival. Meg nem írt regényemnek a hőse az a fiatalember, aki e kétféle örökség között őrlődik. Ezt a történetet életrajzi regényként – személyes érzékenységek miatt – nem tudtam megírni, de kárpátaljai kulcsregényként sem. Úgy éreztem, valahogy el kell magamtól vonatkoztatni, ezért aztán különböző trükköket alkalmazva többszörös filológiai bűvészmutatványra kényszerültem.

– Miben áll ez a „többszörös filológiai bűvészmutatvány”?

– Valamikor a nyolcvanas évek végén merült fel bennem, milyen érdekes lenne olyan könyvet írni, amelyikben egy másikat kommentálok, egy olyant, amit senki nem olvasott. Milyen érdekes volna kidolgozni a nem létező szerzőnek az életrajzát, elemezni, hogy életművében milyen szerepet tölt be a mű, megírni hozzá az előszót, fülszöveget, az összes kommentárt, kritikát, lábjegyzetet, a regény keletkezéstörténetét, munkanaplót arról, hogyan készült a nem létező regény és így tovább. Amikor aztán – talán másfél évvel később – annak a bizonyos megírhatatlan történetnek a megírásával próbáltam megküzdeni, váratlanul eszembe jutott korábbi ötletem, amellyel nem tudtam mit kezdeni. Mi lenne, ha most ezt a két dolgot összekapcsolnám? Egyrészt adott a történet, amit különböző okok miatt nem tudok megírni. Másrészt van egy elképzelésem arról, hogy valami nem létezőt, valami meg nem írtat elkezdek kommentálni. Innentől kezdődött tizenhárom év vajúdás a könyv megszületéséig, az a munka, melynek során igyekeztem olyan szövegkörnyezetet teremteni, amely körülírja a hiányt, a nem létező cselekményregényt. Amikor másfél évtizeddel ezelőtt a szöveg elkezdett sarjadni, akkor egyféle értékrend, egyféle szemlélet szerint csoportosultak a részletek. Aztán amikor négy-öt-hat év múlva újra hozzákezdtem, már felül kellett írnom az előbbi önmagamat. Majd amikor 10-12 év elteltével ismét elővettem, nemcsak a szövegemmel, hanem korábbi önmagammal is szembe kellett néznem. Beleírtam a könyvbe a saját magammal való szembesülés összes fájdalmas pillanatát is. Minden benne van, ami nekem fontos, és ami engem az utóbbi években foglalkoztatott, hiszen ez a szerkezet lehetőséget adott nekem arra, hogy ne csak azzal a témával foglalkozzak, aminek a kedvéért ez az egész könyv megszületett. Engem ez a tizenhárom éves munka végül is valamilyen szinten megalkotott: nem ugyanaz az ember lennék, és nem ugyanaz az író, ha mindezekkel a problémákkal nem kellett volna szembenéznem.

– Hogyan képes befogadni az olvasó egy ilyen művet?

– Ha ezek a különféle műfajú a szövegek elég jók, elég erőteljesek, akkor oly mértékben kirajzolódik a hiányzó matéria – maga a meg nem írt regény –, hogy körvonalai alapján az olvasó tökéletesen reprodukálni tudja a maga Szembesülését. Ami remélhetően nem az én Szembesülésem lesz! Az én történetemet valószínűleg senki nem tudja összerakni, de bárki összeállíthatja a sajátját, hiszen mindenkinek az életében voltak fájdalmas szembenézések környezetével, múltjával, önmagával, szüleivel, előző generációkkal, magatartásformákkal… És e szembesülések tapasztalatairól mindenkinek van elképzelése. Tehát midőn az én kommentárjaimat olvassa arról, hogy én ezt miként éltem meg, felépíti a maga szembesülés-történetét. És úgy gondolom, ha egyenrangú partnernek tekintem az olvasót ebben a munkában, márpedig annak tekintem, akkor ebben a komoly játékban társam lehet. Valamelyik előszavában a könyvnek – több előszóval kezdődik ugyanis, ha már a regény hiányzik, legalább az előszavak meglegyenek – arra intem az olvasót, ne kezdje el behelyettesíteni az alakokat, ne keresse megfelelőiket a kárpátaljai magyar közéletben, ne elégedjen meg egyszerű és egyértelmű megfelelésekkel, mert nem ez a célja a regénynek. Próbáljon meg esztétikai következtetéseket levonni. Igyekezzen az irodalmon belül, a művészet lényegén belül maradni. És az én „fennköltségemet” ne rángassa vissza a mindennapiság szintjére. Nem iskolás gyerekeknek szánom ezt a regényt, és valószínűleg nem is azoknak, akik a mesterségesen előállított médiavalóságnak – most nem akarok műsorcímeket mondani a televízióból – a fogyasztói és neveltjei. Azoknak írtam, akik hajlandók bizonyos erőfeszítést tenni azért, hogy megértsék, és a maguk számára értelmezzék azt, amit el akartam mondani.

– Milyennek képzeli potenciális olvasóját?

– Először is azt képzelem potenciális olvasómról, hogy rendelkezik a megfelelő elszántsággal és kíváncsisággal ahhoz, hogy részt vegyen egy intellektuális kalandban. Másodszor abban bízom, hogy eléggé nyitott az új formai megoldásokra, és meglepőnek látszó tartalmi, formai megoldásaim, szerzői szerepjátékaim nem elriasztják, hanem ellenkezőleg: felkeltik az érdeklődését. Harmadjára azt feltételezem, hogy olvasóm gondolkodó, elemző, szintézisre törekvő lényként szerzett élettapasztalatokat, hogy tisztában van a személyiségfejlődés sajátosságaival, és hogy nem most találkozik először sem az egyén, a család és a társadalom, sem a hatalom és a művészet, sem a lojalitás és az ellenzékiség problémakörével, illetve azzal, miként hathatnak mindezek egy író magatartásformáinak a kialakulására. Ennyi talán elegendő is… Ha mindezeken felül voltak az életében meghatározó személyiségek, barátok, szerelmek, akik szembesítették olyasmivel, amire nélkülük talán nem döbbent volna rá, ha hajlamos az önanalízisre vagy legalábbis érdekli az, másvalaki hogyan éli meg az önmagával való őszinte szembenézés fájdalmas aktusait – nos, mindezek az előfeltételek bizonyára elősegítik szövegem befogadását. Bizonyos, hogy még könnyebb annak a dolga, aki valamennyire járatos a görög mitológiában és olvasta a nagy drámaírók műveit, így aztán regisztrálhatja, milyen mitologikus, egyben örök emberi viszonylatok, fatális meghatározottságok, egymásnak feszülő ellentétek szüremlettek át az ókorból szerény könyvembe, s hogyan segítettek engem kis írói világom felépítésében. Itt egyébként azonnal fel is merül a regényem által ezerszer körüljárt probléma: a létező valóság és a kreatív alkotó fantázia viszonya, a megalkotott hiány kérdése. Hiszen voltaképp a görög mitológia egésze egy olyan zseniális alkotás, amely a nem létező istenek nem létező világát szinte kézzel fogható realitássá teszi a páratlan műgonddal megszerkesztett „járulékos szövegek” gazdagsága révén. A görögök történelmi alakjaikat isteni, isteneiket viszont emberi tulajdonságokkal ruházták fel, egyedülállóan egybejátszották a valósat a képzetessel, a közvetlen tapasztalatot a transzcendens tudattartamokkal, s ezáltal hozták létre virtuális világukat, amely ma is minden író előtt elérhetetlen példaként lebeghet. Nos, legönzőbb vágyaimban én azt is feltételezem olvasómról, hogy érdekli a Nincs és a Van viszonya, foglalkoztatja a kérdés, hogy művészi eszközökkel miként tehető létezővé a hiány, s hogy a Semmi bölcseleti kategóriájához milyen eszközökkel kapcsolhatók szövegek, irodalmi kísérletek. Ez ugyanis, némi túlzással, könyvemnek egyik „filozófiai alapja”, hiszen munkámmal nem cselekedtem egyebet, mint elkeseredett kísérletet tettem arra, hogy az ismert wittgensteini tétel – „Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell” – érvényessége alól kibújjak, és úgy beszéljek el egy történetet, hogy mégse mondjam el. Aki tehát kíváncsi arra, a magam elé állított képtelen feladat megoldása közben mennyit vergődtem amiatt, hogy nem fogadtam el a kibeszélés és az elhallgatás közti kényszerű választást, azt máris partneremnek tekinthetem a magam Szembesülésében.

– A regény előtörténetéhez tartozik, hogy egyes szövegrészei felkerültek a világhálóra. Mi olvasható belőle a honlapon?

– Korábbi szövegváltozatok és töredékek, ugyanis 2000-ben – amikor úgy tűnt, a könyv nem igazán tud megjelenni, hiszen több kiadót megjárt – megpróbáltam feltölteni, hogy legyen akkor legalább egy internetes hozzáférhetősége, de ez az anyag permanensen ellenállt ennek az én szándékomnak. Írása közben annyira a könyvszerűségéből indultam ki, hogy nagyon rosszul érezte magát a weboldalakon. Előre megírtam például a fülszöveget –, de egy weblapnak nincsen füle! Tehát hová helyezzem ezt a fülszöveget? Vagy például lábjegyzetei vannak, de egy weboldalnál nagyon relatív, hol van az alja, a vége. Tehát hová tegyem a lábjegyzeteket? Egy csomó olyan dologgal szembe kellett néznem, ami miatt a mű egésze alkalmatlannak tűnt arra, hogy az interneten megjelenjen. Az akkori szövegek bizonyos részét feltöltöttem, aztán megszakítottam ezt a munkát, úgy gondolva, az is hozzátartozik a regény történetéhez, hogy töredékesen van fenn a világhálón. Hadd maradjon, legyen ott, de nem a teljes szöveg, hanem ennek csak egy része. Illetve nem is a végleges szöveg, hanem a 2000-2001-es verzió, mert azóta még legalább kétszer átdolgoztam.

– Miért kellett többször is átdolgozni?

– Ez úgy történt, hogy amikor 1996-97-ben úgy éreztem, kész van a regény, benyújtottam egy magyarországi kiadónak, a szerkesztő elolvasta, nagyon tetszett neki, azt mondta, ők ezt szeretnék kiadni, én meg nagyon boldog voltam. Szerződést kötöttünk, ebből azt is megtudtam, hogy a művem esszéregény. Korábban nem gondoltam annak… A kiadó megpályáztatta, sikertelenül. Kicsit el voltam kenődve, de a szerkesztő biztatott. A következő évben megint megpályáztatták, megint nem sikerült. Csalódást éreztem, de nem keseredtem el, örültem annak, hogy visszakaptam a kéziratot, megint én birtokolom ezt a szöveget, megint azt tehetem vele, amit akarok, tovább dolgozhatok rajta. Aztán 2000-ben egy másik kiadóhoz került, ezt a próbálkozást is két kudarc követte. 2002-2003-ban gyakorlatilag újraírtam az egészet: megváltoztattam a struktúráját, belenyúltam a koncepciójába. Végül a pécsi Pro Pannonia kiadónak sikerült másodszori próbálkozásra pályázatot nyerni, így jelenhetett meg az idén. Utólag csak azt mondhatom, talán szerencsém volt azzal, hogy kudarcok előzték meg a végleges szöveg kialakulását, mert így jobb lett. Hiszen ahogy én fejlődtem, ahogy másképp kezdtem gondolkodni, úgy kellett a szövegeknek is változni és módosulni az újraírások, átírások, átfogalmazások, átszerkesztések során. Könyvem magán viseli mindennek a nyomát. És én is magamon viselem.

– A Szembesülés nem az egyedüli kitörése Balla D. Károlynak a hagyományos értelemben vett irodalomból, alkotói magatartásformából. Az utóbbi években a világháló révén több meghökkentő és fölöttébb érdekes írói, irodalomszervezői kezdeményezésének lehettünk tanúi, illetve akik bekapcsolódtak, résztvevői is. Milyen mindennek a fogadtatása?

– Azt az irodalmi magatartást vagy alkotói attitűdöt, amit magaménak vallok, sokan jól fogadják, érdekesnek találják, felkelti a figyelmüket, sokan közömbösek iránta és sokan elutasítják. Konkrétan leginkább arról számolhatok be, amit közvetlenül megtapasztalok. Egyrészt kárpátaljai írótársaim elutasításáról, másrészt pedig azoknak a reakcióiról, akikkel a világháló révén folyamatos kapcsolatban vagyok Magyarországtól kezdve körbe a Kárpát-medencében és azon túl, hisz vannak levelezőtársaim Nyugat-Európából és a tengeren túlról is. Mintegy kétszáz emberrel tartom virtuálisan a kapcsolatot, nagyobbrészt olyan írókkal, szerkesztőkkel, illetve irodalom iránt érdeklődő értelmiségiekkel – vannak közöttük nyelvészek, irodalomkutatók, levéltárosok, de akad közgazdász és biológia professzor is –, akiknek fontos az irodalom, és akik érdeklődnek azon világ iránt, amelyet képviselek. Valahogy összetalálkoztunk a világhálón, sokukat személyesen nem is ismerem. Néhányukat fel tudom piszkálni – ezt pozitív értelemben mondom – irodalmi munkáimmal, interakcióimmal. Többüket rá tudom venni arra, valamilyen szinten részt is vegyenek benne. Például felkérem a szerkesztő, író és irodalombarát társakat, küldjenek maguk alkotta szonett-sorokat, hogy én ezekből szonetteket tudjak összerakni. Megtörtént. Vagy azt kérem, fordítsanak nekem magyarra egy-egy mondatot valamely általuk fontosnak tartott kortárs prózaműből, és én majd ezeket saját novellámba építem. Megtörtént. Az akciót és a végeredményét éppen az RMSZ mutatta be. De voltak kollektív interjúink is, illetve említhetem „identifikciós” játékunkat, amelynek keretében nem létező fogalmak szócikkeit alkotjuk meg egy sajátos weblexikon számára. Ezekben a projektumokban alkalmanként 20-30 alkotó- és játékostársam vesz részt a világ minden részéről – csak épp szűkebb pátriámból nem csatlakozik senki.

– Úgy érzi, kárpátaljai írótársai elutasítják?

– Más visszajelzésről nemigen tudok beszámolni. Annyira más, annyira idegen, ellenkező az én felfogásom azzal, amit kárpátaljai írótársaim gyakorolnak, hogy ők ezt csak elutasítani tudják. Ez valamilyen szinten, lehet, rendjén is van, tálán én érezném furcsának, ha ők ezt elfogadnák. Eleinte zavart, hogy ennek az alkotói magatartásnak még a létjogosultságát is megkérdőjelezik. Az rendben van, hogy ők másban látják a kárpátaljai irodalom fejlődésének a lehetőségét, és azt gondolják, teljesen más a dolga egy kisebbségi írónak, mint amit én teszek. Azonban, ha azt is megfogalmazzák, hogy az effajta írói magatartás káros, és szellemi árulásnak, a közösséggel való szembefordulásnak tekintik, azt méltatlannak tartom. Hogy érthetőbb legyen, miről van szó: a „normális”, az általános, az elfogadott kisebbségi írói attitűd sorsvállaló, közösségszolgálatos, kollektív életérzést kifejező írói magatartás. Írótársaim többsége fontosnak tartja, hogy valljon a szülőföldjéről, az anyanyelvéről, a magyarságáról, a sorsáról, nyomorúságáról, keserűségéről, elnyomatásáról… Ebből valószínűleg lehet nagyon jó irodalmat is csinálni, de vezethet klisékre épülő, önismételő, kiüresedett tartalmú irodalomhoz is. Mindenki megírta – én is – a maga sorsvállaló művét, mert aki megélte azt a helyzetet, amibe beleszületett, az nemigen kerülhette meg, hogy ennek esztétikai konklúzióit ne rögzítse. De ezen túl kell lépni. Hisz nem lehet egy életművet csak arra felépíteni, hogy engem bántanak, hogy jaj, nekem milyen rossz! Én tehát elfogadom a „szolgálatos” irodalom létjogosultságát, de felhívom a figyelmet a buktatóira, a szellemi rezervátumba zárkózás veszélyeire, miközben azt gondolom, az új témák és formák keresése, a modernitás felvállalása hozzásegíthet bennünket ahhoz, hogy lokális fizikai létezésünket a szellemi csatornák révén kiterjesszük az univerzalitásig. Az irodalom a szabadság dimenziója, nem pedig a bezárkózásé.

– Éppen az elzártság kérdését feszegetve, Vízumköteles-e az irodalom? címmel internetes konferenciát is szervezett. Mi volt a tét és a végén mi volt az, amiben Kelettől Nyugat-Európán át Kanadáig minden résztvevő egyetértett?

– Kérdésfelvetésemmel megpróbáltam provokálni az írótársakat. Vajon az irodalom, az vízumköteles-e? És miféle vízumot kell beszereznünk ahhoz, hogy integrálódjunk a magyarországi irodalomba? Arra kerestem a választ, hogy mi alkalmasak vagyunk-e az integrálódásra, illetve a befogadói közeg, a magyar irodalom általánosságban alkalmas-e a mi befogadásunkra. Nos, leginkább csak abban tudtunk egyetérteni, hogy a kérdés feszegetése – anélkül, hogy bármiféle általános megoldási lehetőséget kínálna – új és újabb problémákat vet fel. Irodalmi közéletünkben még mindig érvényesül a földrajzi, a generációs, az irányzatok közötti, sőt, politikai szimpátiák szerinti megosztottság. Ugyanakkor – vonta le a lehetséges végkövetkeztetések egyikét szigorú tollú budapesti irodalomkritikus barátunk –, az esztétikai értékek, a művészi hitelesség, az irodalmi folyamatok és jelenségek vizsgálatakor mindig a megvalósult művet kell meghatározó entitásnak tekintenünk, nem pedig az irányzatok, műegyüttesek, érdekcsoportok, kánonközösségek vagy más efféle egységek mentén történő besorolhatóságot. Így aztán, osztva ezt a nézetet, engem most már egyáltalán nem zavar, hogy saját szűkebb pátriámban nem lehetek próféta, és hogy sem irodalmi interakcióim, sem alkotói magatartásom nem felel meg a határon túli íróról alkotott kliséknek. A fontos az, hogy valóban megvalósult művek álljanak mögöttem– ezek számát most a Szembesüléssel szaporíthattam –, s én minden fenntartás nélkül elfogadom, hogy ezek alapján ítélkezzenek felettem a Szakma és a mindenkori Olvasó, no meg a köztudottan hálátlan utókor.

Kérdezett: Guther M. Ilona

Peremlét, 4

Egyfajta aranykor (leinkább a 70-es évekről)

Kérdez: Lloyd al-Bakar válaszolok: én

Az előző részek:

I. rész: Egy álomország peremén?
II. rész: Kettős világvége: hátrányok és előnyök
III. rész: A család üvegházában

A IV. részben leginkább a 70-es évekről esik szó.

 Kis kerülőt téve hadd kezdjem azzal, hogy önálló életem első éveit, 1970-es évek derekát bizonyos tekintetben valamiféle aranykorként éltem meg. Ez az időszak a „már és még” érája volt. Már lecsillapodtak a hatvanas-hetvenes évek fordulójának éles konfliktusai (amelyekről úgyszólván semmit sem tudtam), de még a brezsnyevi hatalom despotizmusa nem nehezedett teljes súllyal az országra (ez pár évvel később, az évtized végén következett be). Kárpátalján a hetvenes évek közepén, ahogy visszaidézem, mintha a sztálinizmust felszámoló hruscsovi enyhülés egyfajta késleltetett utórezgése lett volna tapasztalható: mintha a helybéli kiskirályokhoz csak ekkorra, másfél évtizedes késéssel csordogáltak volna le a XX. és XXII. pártkongresszus határozatai. De más konstellációk is közrejátszottak: a magyarságot már nem vette körül a korábban észlelt gyanakvás (ez nagyrészt az apáméhoz hasonló magatartású, magas pozíciót betöltő magyar kommunisták – vezető pártfunkcionáriusok, kolhozelnökök stb. – bizalomteremtő lojalitásának volt köszönhető), és még nem alakultak ki az új gyanakvások új indítékai. A fiatal értelmiségieknek már volt annyi tapasztalata, hogy ennek birtokában aránylag eredményesen hasznosíthassák készségeiket a hatalom szélárnyékában, de még – szerencséjükre – nem vetemedtek arra, hogy birizgálni merjék a szunyókáló oroszlán dús szemöldökét.

Némi túlzással: olyan időszak volt, amelyet egyfajta „szép békeidőként” élhettek meg mindazok, akik ekkor már eszmélő, de még el nem fásult polgárai voltak a birodalom szélén kicsit saját életet élő Kárpátaljának. A korosztályom képviselőit már a „konszolidált szovjet rendszer” szocializálta, nem kellett semmilyen „súlyos” múlttal elszámolniuk, nem voltak emlékeik sem a régi világból, sem a sztálini diktatúráról, ezért könnyen, minden meghasonlottság nélkül elfogadhatták a jelent olyannak, amilyen volt.

A rendszer mélyebb ellenmondásairól nem tudtunk, a nyugati típusú demokráciáról, szabadságról és jólétről is alig rendelkezhettünk ismeretekkel, így a bár alacsony szintű, de állandónak látszó létbiztonságot könnyű volt elfogadni, mint ahogy azokat a játékszabályokat is, amelyeket betartva mindenki boldogulhatott.

Megadtuk a császárnak, ami a császáré, tapsoltunk a díszünnepélyeken, részt vettünk a munkahelyi „politinformációkon”, kivonultunk a dolgozók önkéntes demonstrációira az államünnepeken, akadtak, akik jó állást, előmenetelt remélve beléptek az SZKP-ba –, de közben: éltük a saját életünket, s ha magunkra zártuk a családot, akkor a budapesti tévét néztük, a kötelező helyiek mellett magyarországi lapokat járattunk és magyar könyveket vásároltunk tucatjával a kínálattól roskadozó Druzsba könyvesboltban. Irodalomközeli körökben mélységesen lenéztük azt, aki mondjuk csak a Kortársra fizetett elő, és nem járatta mellé az Új Írást, a Kritikát, a Valóságot. Váci Mihályt, Nagy Lászlót, Juhász Ferencet, Ladányi Mihályt, Kertész Ákost, Vészi Endrét olvastunk, a vájtfülűek Pilinszkyt, Déryt, Örkényt – de ha beszámolót, dolgozatot, jelentést kellett írnunk, kapásból kiválasztottuk élére a legmegfelelőbb citátumot a Lenin Összesből vagy a Pravda vezércikkéből. Már élni tudtunk lehetőségeinkkel, de még nem kívántunk visszaélni velük.

És talán ez sem mellékes: e korszakra esett nemzedékem ifjúkora: hosszan elhúzódó kamaszságunk évei, a már-nem-gyermek és még-nem-felnőtt kegyelmi állapota. Ahogy megjelenés alatt álló már említett regényemben írom: „…amikor már rá szabad gyújtanod, de még nem fenyeget a tüdőrák; amikor már be mersz nyúlni egy lány szoknyája alá, de még nem félsz a nemi bajoktól; amikor már nem öklendezel az első fél deci pálinkától, de még nem kívánsz utána azonnal egy másodikat; amikor már látod elődeid összes hibáját, de még nem sejted, hogy magad is el fogod követni valamennyit, ráadásul hasonló sorrendben; amikor már pénzt keresel, de még nem kell kenyérre költened; amikor már azt hiszed, hogy mindent tudsz a világról, de még nem döbbentél rá, hogy magadat sem ismered eléggé; amikor rengeteg barát vesz körül, s nem tudod elképzelni, hogy az első igazi sebesüléskor mégis egymagadnak kell majd bebújnod a farkasverembe; amikor naponta megváltod a világot, s nem veszed észre, hogy erről a világ egyáltalán nem hajlandó tudomást venni”. >>tovább – Peremlét 4:

Peremlét, 3.

Lloyd kérdezi:
– […] Többször kijelentette, hogy jól érzi magát ebben a világban; sikeres írói pályát, harmonikus családi életet tudhat magáénak. Ugyanakkor nem lehet észre nem venni a keserűséget egy nemrégiben tett vallomásában: „…saját pátriámban mindenképpen magános és magányos farkas lettem, miután aprólékos munkával pár év alatt sikerült minden kötöttségemet felszámolnom, minden szervezetből és csoportosulásból nemcsak kilépnem, hanem függetlenségemmel és kritikus hangommal magamra is haragítanom.” Ezzel vissza is érkeztünk a korábbi felvetéshez: végül is Ön kárvallottja-e vagy haszonélvezője a peremlétnek? Mi eredményezte azt, hogy saját közösségén belül is mezsgyére szorult?
>>>válaszom a fenti és további kérdésekre

Kettős világvége: hátrányok és előnyök. Peremlét, 2.

– […] veszteséget vagy hozadékot, a szkizofrénia meghasonlottságát avagy a szemléleti kiteljesedést eredményezi-e a mezsgye-lét?

– […] A mezsgye-helyzetnek egyaránt vannak hátrányai és előnyei, így hatása is sokrétű. Szülőföldem valóban két világ átfedési területe, egyben kettős „világvége”. Mialatt egyik sarkából a másikba érünk, az európai civilizáció teljes „paradigmaváltása” lezajlik. Nyugat felől nézve itt ér véget a katolicizmus és protestantizmus, ezzel együtt a latin betűs írásbeliség. Keletről közeledve itt érünk az ortodoxia határára, itt szűnik meg a >>>tovább a teljes interjúhoz

——————–

Tegnap írtam arról, hogy 3 kritika is megjelent Éva könyvéről. Alighogy feltettem az anyagot, máris megtaláltam a negyediket :))
– báthori – többek között ezt írja: „Írásmódja: tömör, de nem megvilágítatlan; sokrétűen rejtélyes, de világos; ízlésesen barokk, de nem kibogozhatatlan.” >>tovább a teljes reckóhoz

Peremlét, I.

al-bakarLloyd al-Bakar így indította velem készülő interjúját:

Közvetlenül a Kelet-Közép-Európát újrastrukturáló 1989/90/91-es politikai-társadalmi változások előtt egy 1988-ban keletkezett esszéjében az akkor szovjet állampolgárságú magyar író, Balla D. Károly (1957) a következőképpen határozta meg sajátos földrajzi és szellemi koordinátáit:

Ungvárott lakom, a Várhegyen. Apám szerint kertünkben ér véget a Kárpátok. Igaza lehet, mert dél és délnyugat felé nézve erkélyünkről csak az alföldi táj síkja tárul elénk, és csupán a Sátorhegy elmosódó kontúrját láthatnánk a horizont fölé magasodni a határon túlról, ha azt is el nem állnák az új lakótelep emeletes épületei. Az ellenkező irányból viszont valóban a Kárpátok utolsó hegyei lépegetnek házunkig, szépen egymás mögé-fölé ívelődve az Ung völgyében.

– Ön tehát bizonyos értelemben két világ határán állva szemléli közvetlen és tágabb környezetét. Szeretnénk megkérni, vázolja a vidék történelmét kevésbé ismerők számára, hogyan alakult ki ez a helyzet, miként jött létre az a sajátos földrajzi-etnikai alakul, amelynek még a puszta megnevezése is problémát jelent.

>>>tovább válaszomhoz, az interjú I. részéhez