Egy manzárd-őr portréja

bdk_filmVéletlenül tudtam meg, hogy a Duna II tegnap újra leadta. Többen látták, gratuláltak, így derült ki, hogy még közelebbi ismerőseim között is akad, aki nem is tudott a Medgyesi Gabriella rendezte és Sibalin György által oly szépen fényképezett filmről. Talán néhány fontos dolgot is mondok benne… Aki még mindig nem ismeri és esetleg érdekelné, »kattintson«. Ismertető: »tovább

Ginsberg Üvöltése

James Franco az Üvöltésben

Mit kerteljünk: Jeffrey Friedman és Rob Epstein 2010-es munkája filmalkotásként talán nem lenne eléggé jó, ha nem Ginsberg monumentális költeménye adná a vázát. Ez a váz azonban oly erős, hogy könnyedén (de súlyos léptekkel) viszi előre a filmet, jószerével csak rá kellett akasztani a jeleneteket. Ezek a következő öt síkon futnak.

Az első: 1955. októberében Allen Ginsberg a San Francisco-i Six Gallery-ben, 29 évesen felolvassa az Üvöltést (szép film noir képek egy füstös helyről, a költőt alakító James Franco szuggesztív interpretációja – és hát persze a nagyon ütős szöveg).

A második: 1957-ben, az alig egy évvel a Howl and Other Poems című Ginsberg-könyv megjelenése után a kiadót perbe fogják obszcén mű terjesztése miatt. A tárgyalás jelenetei képezik a második síkot. Ez a szál gyengébb: a nézetek összecsapását én nem tartottam eléggé drámainak, a vádló, a védő és a tanúk szövegei lehetnének feszesebbek (hogy nem eléggé azok, meglehet, az eredeti tárgyalás jegyzőkönyvéhez való hűségből ered.)

Ginnsberg az irodalom őszinteségéről beszél (James Franco a filmben)A harmadik sík egy magnó-interjú készítésének az epizódjait rögzíti: a tárgyalással egy időben Ginsberg életéről és az irodalomról beszél a láthatatlan riporternek. Életrajzi vallomásainak, elbeszéléseinek egy része – negyedik sík – meg is elevenedik: jól kamerázott, kifejező képek, jó ritmusú vágások. Amit pedig a költő irodalmi felfogásáról mond, az újra csak olyan jelentőségteljes, hogy mindegy, ül-e vagy fekszik, mikrofonba beszél-e vagy kamerába.

A film sejtésem szerint az ötödik síkon bukik el (nem teljesen, de kicsit azért mégis…): ezek a folyton beékelődő betétek nem egyebek, mint színes animációk (durvábban: rajzfilmek), amelyek képileg (lennének) hivatottak megjeleníteni az Üvöltés látomásos világát. Kevés sikerrel: ami a szövegben lélegzetállítóan szuggesztív, fékezhetetlenül áradó, az animációban elbeszélve inkább komikus, vagy legalábbis olcsó.  A súlyos irodalmi szöveg révén közvetített költői víziókat halálos vétek tényleges látványra „lefordítani”, pláne nem primitíven ábrázolt szeretkező párok és repülő angyalok képében. Ezek nem hozzáadnak, hanem elvesznek az élményből. (Egy filmes ellenpélda: Alan Parker Pink Floyd-filmjében – A fal – az animációs betétek kifejezetten jót tesznek a műnek.)

Az egészet együtt szemlélve számomra úgy tűnt, hogy a stiláris sokféleség nem forrt egésszé, a tárgyalás jólfésült jelenetei kizökkentik a múltidézés poézisét, az interjú dokumentarista vonala pedig a maga kis ügyetlenségeivel ugyan megfelel saját műfajának, de egy művészfilm ambícióit alulmúlja (itt csak a remek szöveg menti meg a gyenge képi világot). Az rajzfilmes illesztmények meg egyenesen degradálják a ginsbergi képzetek intenzitását.

És mégis: nemcsak nézhető, hanem kötelezően megnézendő film az Üvöltés: annak is, aki már találkozott az eredeti verssel, de főleg annak, aki most kerül szembe a modern költészetnek ezzel a kibiztosított bombájával.

A film jó. A hiányérzet onnan ered, hogy Ginsberg viszont zseniális.


további filmes jegyzeteim
Üvöltés (Howl), amerikai filmdráma, 2010. Rendezte: Jeffrey Friedman, Rob Epstein; forgatókönyv: Rob Epstein, Jeffrey Friedman; zeneszerző: Carter Burwell, operatőr: Edward Lachman. Szereplők: James Franco (Allen Ginsberg), Jon Hamm (Jake Ehrlich), David Strathairn (Ralph McIntosh), Mary-Louise Parker (Gail Potter), Jeff Daniels (David Kirk professzor).

pánspermium

Felújítottam a csaknem egy esztendeje megvaszakadt lexikonjátékunkat.  Jobb címszót nem is találhattam volna az újra kezdéshez, mint ezt: pánspermium.

Pénteken késő este nagyon szép filmet láttam. Pedro Almodóvar: Beszélj hozzá! – DunaTV. Nem vagyok az a könnyen meghatódós fajta, sőt, ha észreveszem, hogy meg akarnak hatni, el akarnak érzékenyíteni, akkor zsigerből ellenáll a cinikus énem – de ez a film most nagyon mélyen megérintett. Azt hiszem, azzal ért el ilyen erős hatást nálam, hogy valami egészen sajátos módon keveredik benne a vaskos életszerűség és a művészi lebegtetés. Ócska közhelyek keverednek lehelet-finom metaforákkal, az otromba valóság behatol a poézisbe (szinte úgy, mint ahogy a töppedt szerető a női nemi szervbe a némafilm-betétben), a művészet abszraháltsága pedig belengi, átszellemíti az életszituációkat. Éppen a legelvontabb és legkevésbé verbális kifejezőeszközöknek (tánc, zene, némafilm – és általában a vizualitás) jut kulcsszerep a folytonos narráció (vö. Beszélj hozzá!) átlényegítésében, a helyzetek és történések más dimenzióba emelésében. Egy idő után már nem lehet a sorozatos véletlenekre azt mondani, hogy „ilyen nincs”, mint ahogy sorsszerű bekövetkezésekre se fogható rá: tudni lehetett előre. A meglepő válik magától értetődővé és a hihetelen egybeesés lesz természetessé. Meghatni sem az hat meg, ami „megható”, hanem ami „közben” van. A beszéd közben a látvány, a látvány alatt a zene, a zene közben a mozgás vagy mozdulatlanság. És az egész fölött lebegő, nagyon könnyen átélhető, de végtelenül nehezen megfogalmazható érzés. Érzem, hogy torkon ragad, de én nem tudom „viszontragadni”, értelmező szándékom csúfos kudarcot vall, nem tudok gondolkodni, képtelen vagyok mondatokat formálni – ömlenek belém a teljesen köznapi filmbéli mondatok, elragad a zene és a látvány, megszűnök magamat kontrolláló lénynek lenni, és gyermeki felszabadultsággal feltör belőlem a zokogás.

Mondom, nem vagyok elérzékenyülős típus, és dehogy tud már engem meghatni enyhe értelmi fogyatékosság, baleset, kóma, halál és halálos szerelem vagy barátság, ellenkezőleg, inkább kiábrándít, ha „már megint” a nagy és örök – és éppen ezért csontig lerágott – témákkal törnek rám filmben, irodalomban, zenében, festészetben. De ez után a film után Évának még másnap reggel sem tudtam elmesélni, mi érintett meg benne.

Sajnos nem állíthatom magamról, hogy módszeres és tudatos filmnéző, pláne mozibubus lennék. Úgy kezdek filmet nézni, hogy semmit sem tudok a rendezőről, nincs a fejemben a filmográfiája, nem ismerem munkáinak a szakmai fogadtatását, közönségsikerét, díjait, nem olvastam a nyilatkozatait, gőzöm sincs ars poeticájáról. Valaha régen kicsit másképp volt, rendszeresen olvastam a Filmvilágot, és ha Pestre utaztam, programszerűen ültem be a mozikba, hogy heti 15-20 filmmel a fejemben térjek haza (Tarkovszkij-sorozat a Tabánban! Bunuelek, Greenewayek a Művészben! Antonionik a Metróban, Kossuthban!). Eleinte magamban, később már Évával is. De csak addig, amíg szórakozni, és nem dolgainkat intézni jártunk Mo-ra. Aztán az alapítványi, kiadói, könyvterjesztői (no meg írói) ügyeink miatt megritkultak a mozizásaink. De közrejátszott az is, hogy először éppen akkor törték fel és rabolták ki a kocsinkat, amikor egy új magyar filmet néztünk meg. Mire az ügyeinket leépítettem, az én nehézkességem lett a legfőbb akadály.

A sok évvel ezelőtt céltudatosság helyett azóta (ebben is) sokkal inkább „esetleges és élménycentrikus” lettem, azt nézem, ami éppen adódik – és a még oly fontos háttér-információk se nagyon érdekelnek. Ha mégis, akkor inkább utólag nézek utána (így tudtam meg pl., hogy a nagyon csúnya balettoktató szerepét Geraldine Chaplin játszotta – naná, hogy nem ismertem fel). A rövidke ismertetéseken kívül elolvastam vagy 5 komolyabb kritikát is a filmről, s megtudtam, hogy a szakma krémje voltaképp inkább fanyalgott a filmen s nem fukarkodott a negatív jelzőkben. Orsós László Jakab szerint pl. a film nem szól semmiről, Báron György szerint pedig enyhén giccsbe hajlik. Előbbinek az ellenkezőjét gondolom: ez a komlex művészetet megcélzó totális film, és szememben igenis alkalmasnak mutatkozott az életegész megragadására. Utóbbi megjegyzésről meg azt gondolom, a Beszélj hozzá! épp abban zseniális, hogy a magukat kínáló szép banalitásokat – ha tetszik: giccses helyzeteket – a rendező át tudta hatni igazi művészi erővel, vizuális poézissel. Ha ez a film giccs, akkor giccs ez is:

Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak.

(S mint ahogy ezeket a sorokat sem önmagukban, hanem az Óda egészében kell nézni, ugyanígy a film egy-egy érzelmesebb jelenetét is – szó se róla, vannak ilyenek! – a műegész poétikus teljességében kell szemlélni.)

A filmkritikákat és műélvezetet illetően tehát, azt hiszem, inkább megmaradok élményközpontú tudatlanságomban.

*

Már napokkal korábban megjelent az a Bárdi Nándorral készített hosszú interjú, amelynek a címét tőlem kölcsönözte, s erre utal is a lábjegyzetben – de én csak most bukkantam rá és olvastam el a Transindexen. Lásd. Úgy gondoltam, jó alkalom, hogy személyes digitális irattáramat most épp a hivatkozott esszémmel gyarapítsam. Lásd: A mumus és a kék madár.

*

Tegnap újraindítottam identifikciós lexikonjátékunkat ezzel a felhívással. Mára az első definíció is megérkezett a pánspermium fogalmára: lásd (az elavult linkeket töröltem, 2016)