Gyilkos irodalom

(archívumomból)

Tizenkét esztendőnyi szünet után 2003 májusától 2004 májusáig újra publikáltam a Kárpáti Igaz Szóban. Azóta pedig újra nem… Az újabb önkéntes szilencium 10. évfordulójához érve ebben a blogban újraközlöm akkori írásaimat. 

Balla D. Károly

Gyilkos irodalom

fekvo-holttest Egy holland író regényében bevallotta 48 évvel korábbi gyilkosságát. Az anyját rendszeresen bántalmazó mostohaapját ütötte agyon, aztán a hullát felcipelte a háztetőre és onnan ledobta. A kiérkező orvos is és a rendőrség is hitelt adott a tetőről lezuhant férfi balesetéről szóló mesének. Közel fél évszázad elteltével a gyilkos mindezt részletesen megírta könyvében. A dolognak semmilyen következménye nem lehet, Hollandiában 18 év elteltével elévül a szándékos emberölés bűntette. Vizsgálat sem indult, „mivel a rendőrség a könyvből megtudta a valós tényeket”.

A történet számomra problémák sorát veti fel.

Az első nyilvánvalóan: valóság és fikció összefüggése. Lehet-e bármilyen regényből „a valós tények” ismeretét meríteni? (És itt hosszan lehetne elmélkedni az irodalom valóság-leképező és valóságtól-elrugaszkodó jellegéről, a művészi hitelességről és egyebekről.)

A második: az önábrázolás kérdésköre. Saját tapasztalatom azt mutatja, hogy írás közben bármennyire is korlátozódnék a tényközlésre, események hiteles rögzítésére – ha ezeknek az eseményeknek én magam is részese vagyok, akkor az írás közben magamról formázott kép óhatatlanul torzít. Ez még naplóírás közben is így van, sokszorosan igaz lehet irodalmi mű létrehozásakor. Azaz: ha a holland író életregényében beszéli el a régi gyilkosság történetét, akkor a saját cselekedeteinek az ábrázolása közben óhatatlanul más képet fest magáról, mint amilyent a pártatlan külső megfigyelő adna. Működnek mindenféle kontrollok, működik a fantázia, testet öltenek vágyak és félelmek, stb. Így aztán akár az is megtörténhet, hogy a gyilkosság egyáltalán nem a leírtaknak megfelelően történt; ad absurdum: egyáltalán nem történt meg, csupán az akkor 20 éves ifjú fantáziájában zajlott le.

A harmadik: minden író tapasztalta már, milyen ez, amikor a mű elkezdi írni magát. Amikor egyszer csak meglódul a történet és valami alig ellenőrizhető belső okszerűség szerint kezdenek egymáshoz kapcsolódni az események. Nem ritkán: létrehozott alakjaink már-már önálló életre kelnek, saját belső logikájuk szerint, önállósult szerepüknek megfelelően cselekszenek – akár írói akaratunk ellenében. Befolyásolja eredeti szándékunkat a mű szerkezete, ritmusa, hangulata, stílusa. Ezek együttesen gyakran lehetetlenné teszik, hogy valamit úgy írjunk meg, ahogy történt – a MŰ, mint öntörvényű művészi alakulat, sokkal inkább a saját szabályait követi, semmint „a valóságot”.

A negyedik – a fentiekkel ellentétben –: olyat is tapasztaltam már, hogy valamit el szerettem volna titkolni, vagy legalábbis nem volt szándékom kibeszélni. Aztán elkezdtem írni, és maga az írás folyamata egy ponton szükségessé tette, hogy az eredetileg elhallgatni szándékozott epizódot mégis „kijátsszam”: műlogikai okokból, alátámasztásul vagy ellenpontozás gyanánt. Az ilyesmi gyakran tisztán fikciós helyzetben is megesik: kitalált történetet írok, és egyszer csak belelopja magát a szövegembe a megtörtént dolog.

Az ötödik: az is megeshet, hogy a fantázia rátalál a valóságra. Bodor Ádám ezt úgy fogalmazza A börtön szaga című kötetben, hogy az ember addig-addig okoskodik, míg kitalálja a színtiszta valóságot. Így aztán – visszatérve a hollandushoz – még azt is el tudom képzelni, hogy az író, alaposan megtornáztatva alkotói fantáziáját, kitalált egy fel nem derített gyilkosságot, amelyet pechére ő maga követett el 48 esztendeje.


Megjelent: Kárpáti Igaz Szó, 2003. szept. 27 .