Keleti nyugalom

Lányom tavaly egy grafikai pályázaton számára jelentős összeggel járó díjat nyert (erről itt)  elhatározta, hogy nem pesti életének komfortosabbá tételére szánja, hanem világot fog látni. Európában már látott ezt-azt, így fantáziája interkontinentális távlatokat nyitott. Meg is szervezte a háromhavi utazásuk első hónapját napról-nap: a többi meg majd kialakul. Most már utolsó hónapjukat töltik Indokínában, megjárták Thaiföldöt, Kambodzsát,  Laoszt és Vietnamot, és most egy nagy kanyar után újra Bangkok felé közelednek, hogy három hét múlva hazarepüljenek.

Mesés tájak, ismeretlen szokások, különös emberek, elképesztő körülmények. Nagyjából olyasmi, amit film, leírás, fotó nem tud visszaadni. Meg kell tapasztalni, ott kell lenni hosszan, ráérősen, elvegyülve – nem pedig a szállodaablakból kipillantani a beach-re. Ők a legolcsóbb hostelekben vagy magánembereknél szállnak meg, ott esznek, ahol megéheznek, nagyrészt kerülik a turisták által kultivált helyeket és nevezetességeket. Tanulják Ázsiát, ismerkednek a buddhizmussal, gyakorolják a türelmet, a nyugalmat, a szemlélődő alapállást. Ahogy Bence és Csönge legutóbbi blogposztjaiból kiveszem: kicsit más emberek lesznek, mire hazatérnek. Nem tudom, hogy a budapesti napi őrületbe visszacsöppenve ez hasznos-e számukra, nem tudom, hogy ellenállóbbak lesznek-e a stresszel, hajtással, bürokráciával, politikával szemben és képesek lesznek-e a keleti emberek nyugodt derűjével szemlélni az összes lehetetlenséget – avagy éppen ellenkezőleg, védtelenek, elesettek lesznek a megkerülhetetlen kihívások közepette. Mivel vértezte fel őket a Kelet? A képességgel, hogy felülemelkedjenek a képtelenségeken? Avagy mit vett el tőlük? A harci elszántságot, hogy a taposómalomban helyt álljanak.

Sok-sok fotó, érdekes beszámolók és filozofikus merengések Csönge útinapló-blogjában: tovább is van, mondom még

Aztán Szózat és csókolom

Halihó,
az bizony nagyon jó, hogy ilyen rendszeresen jelentkeztek, veled, Kol, jót cseteltünk délelőtt, kár, hogy nem volt több időm, mert éppen sürgős cikket írtam; azért a lényeget megdumáltuk, nem? Te pedig, Csön, nagyon jópofa levelet írtál, pár bekezdést ide tűzök:

delutan kemenyen kisetaltam magam:) Moszkva ter – Szentharomsag ter – Toldy Ferenc utca – Hunfalvy utca – Flath Janos u. – Hattyu u. – Batthyany u. – Batthyany ter – Fo u. – Clark Adam ter – Lanchid u. – Dobrentei ter – Szent Gellert rakpart – Sziklatemplom – Szent Gellert ter – Bartok Bela u. – Menesi u. – Manyoki u. – Moricz Zs. korter – Feneketlen to. Mindez gyalog:) Azert irtam ilyen reszletesen, h nezzetek meg, milyen szep kis tav:) […] olyan szep volt, regi hazak, keskeny macskakoves utcak, meg minden:) Meg mindenhol lomtalanitas van mostanaban. Jovore siman osszeszedek magamnak 1 computert, lattam monitort, hazat tobb helyen is:)
Ma voltam egyetemi evnyitom. Marmint csak beneztem, mert nem ertem oda az elejere. Tulajdonkeppen csak dijatadasrol szol az egesz, docensek, doktorok, konyvtarasok, elodadok, takaritok stb. lettek kituntetve. Mindenki szep diszruhaban meg ilyenek. Aztan szozat es csokolom:) Este megyek 100 ft-os Kispal kocertre. Holnap meg kezilabda meccsre.

– ha legközelebb írsz, azért inkább használj ékezeteket; és amit más is olvashat, betűzheted a topikodba is! Ott aztán a barátaid is válaszolhatnak. (Vízumügyben nincs új infó.)

Kol, az kimaradt a beszélgetésünkből, hogy igazán nyélbe üthetnéd a saját fórumunkat a hhrf-szerveren. Az SG, látod, most már reklámokat is nyomat, jó lenne, ha nem kellene külső szolgáltatót igénybe venni. Meg arra gondoltam, hogy mivel a Kárpátinfón és rajtunk kívül egyik kárpátaljai honlapnak sincsen fóruma, fel fogom mindegyiknek ajánlani, hogy használják a miénket. Kapnának egy-egy személyre szóló főtopikot, alatta nyithatnának maguknak bárhány témát. Tehát mondjuk lenne külön rubrikája a Kárpáti Igaz Szónak, a Kárpátaljának, de akár a KMKSZ-nek és a MÉKK-nek is, és ezalatt lennének a tematikus topikok. Bár, ahogy elképzelem, senki sem fog élni ezzel a lehetőséggel, hiszen nem azért nincsen nekik fórumuk, mert nem tudják technikailag megoldani, hanem azért, mert rettegnek az olvasói véleményektől. De lehet, hogy mégis lenne, aki élne ezzel a lehetőséggel. Pl. Dr.Kállay vagy a Karpaty News 🙂 [utóbbin megint nagyon megdicsérték a Ballákat] 🙂

Különben anyátokkal arról beszélgettünk, voltaképp örülünk annak, hogyegyikőtök sem ösztöndíjasként tanul Mo-n. A nehezebb feltételek és a pénzkeresési kényszer minket is meg részben már titeket is rászorít arra, hogy teljesítsünk, szorgosan és jól dolgozzunk, eredményesek legyünk a magunk területén. Aki készen kap mindent, annak nincs szüksége erőfeszítésre, nehezebben tanul önállóságot, nem alakul ki a probléma-megoldókészsége és a felelősségérzete. Igaz, hogy nem furikázhattok 160 ezerdolláros BMW, mint Juscsenkó 17 éves fia, nem nyomott be a papátok valami könnyű, de jól keresőállásba (mint nehány kárpátaljai magyar vezető a saját csemetéjét),nem vagytok abban a helyzetben sem, mint sok „kollégátok”,hogy ugyan az egész család rég áttelepült Mo-ra, de ők továbbra is kárpátaljaiként élvezik és használják ki az ösztöndíjakat és a határon túliaknak járó összes kedvezményt – nem, legyen csak nektek nehezebb, legyetek már most rákényszerítve a takarékosság mellett arra is, hogy megkeressétek a családi költségvetésből hiányzó összeget. Ettől lesztek talpraesettek, életrevalóak, önállóak, és majd a saját lábatokra állva ti is élvezhetitek azt a szabadságot és függetlenséget, amit mi, a szüleitek, akik hálistennek nem vagyunk rászorulva senki kegyére, nem vagyunk kiszolgáltatva ezeknek a roppant kedves és szimpatikus kárpátaljai magyar érdekcsoportoknak, amelyek feltétlen hűséget és engedelmességet követelnek minden kegyeltjüktől. Képzeljétek, már olyasmiről is hallottunk, hogy a frissen házasult fiatalok Mo-i továbbképzési lehetőséget kaptak nászajándékba az egyik klánhoz tartozó Corleone keresztapától. Jó, mi?

De ne búsuljatok, mert nekik meg nem ír nyilvánosan ilyen szép leveleket a papájuk.

Amúgy semmi különösebb újság nincsen idehaza, talán csak annyi, hogy anyátok könyvéről született egy újabb recenzió (ja, és befejezte a legújabb novelláját, el is küldte az ÉSnek), nagyapátok pedig megbízást kapott valami antológia összeállítására a Kárpáti Kiadótól. Én meg cikket íroka Népszabóba, és lassan a jegyzetemmel is el kell készülnöm, 15-érevárja a Mozgó Világ. Ne csodálkozzatok, ha a fenti okoskodásaimból valami majd oda is átszűrődik.

Ezt pedig olvassátok el: Bal a gáz, bal a fék.

Egyik kishúgom izraeli katona, a másik papája indonéz

 Megírtam itt már korábban, egyetlen édes (első fokú) unokatestvérem van, Juliska, akit nagybátyám korai válása miatt alig ismerek. Lembergben nevelkedett és élt, aztán, miután zsidó fiúhoz ment férjhez, áttelepültek Izraelbe, ahol nem sokkal később váratlanul megözvegyült. Leányával, Alexandrával 2-3 évenként minket is meglátogatnak, legutóbb fotókat is betűztem. Az ifjú hölgy akkor már készülődött arra, hogy rövidesen be kell vonulnia katonai szolgálatra. Most friss fotókat küldtek Pali bátyámnak; nem túl jó minőségűek, de azt hiszem, dokumentumértékük jelentős. Íme, kishúgom, mint izraeli kiskatona:

Első szabadnapján – és anyja első látogatásakor a „bázison”

Alexandrára azt írtam, hogy kishúgom, pedig a nagybácsi unokáját valami más szóval kellene megnevezni, de azt hiszem, nincs rá pontos magyar kifejezés. Mint ahogy nincsen Lindára sem: ő pedig egyik valódi kishúgomnak, bátyám egyik lányának, Nórinak a pici lánya. A papa indonéz, nehéz is lenne letagadni:

*

Második napja főleg adminisztratív munkát végzek. Nemszeretem-dolog ez, amolyan szükséges rossz. Szerencsére ritkán kényszerülök ilyesmire. Igazán szerencsés embernek mondhatom magam, hiszen időmnek legalább a 70-75 %-át azzal töltöm, amit igazán szeretek csinálni (irodalmi és internetes dolgok döntő része); talán 15-20 % az, amihez nem tudok kötni sem negatív sem pozitív érzelmeket, olyan jellegű elfoglaltságok ezek, amelyek valamilyen okból hozzátartoznak az életemhez, és 10 százaléknál semmiképpen nem több az, amit azért végzek el, mert „muszáj”. Azt hiszem, elég sokan szívesen átvállalnák ezeket az arányokat. Belebetegednék, ha a nap nagy részében olyasmit kellene csinálnom, amit rühellek. Egyetemi tanulmányaim idején éreztem utoljára, hogy több benne a kényszer, mint az élvezet. A laborbéli vagy a tankönyvkiadói korrektori és szerkesztő munkámat ellenben voltaképp szerettem, nem azért hagytam fel velük, mert rosszak lettek volna, hanem azért, mert jobbat akartam: önálló lapot és saját kiadót indítani. Ez is megadatott. De megint találtam jobbat: nem csinálni lapot és nem működtetni kiadót. Minden lemondás egy kis halál – írta Ancsel Éva a Bekezdések valamelyik sorozatában. Ezzel szemben én legtöbb lemondásomat győzelemnek éltem meg, mert amikről lemondtam, azok helyett számomra sokkal fontosabbá és élvezetesebbé vált tevékenységekre irányíthattam a figyelmemet.

*

Hogy azért annyira senki ne irigyeljen: harmadik napja botrányosan rossz a netkapcsolatunk, sokat kínlódok egy-egy oldal feltöltésével.

Utas és holdvilág

A tegnapi postával megérkezett az Új Holnap 2005/3. száma. Még nem is láttam ezt a szép, elegáns, nyújtott formátumú megjelenést. Jóleső érzés egy ilyen folyóiratban publikálni (és a szerzőgárda is eléggé erős; velem az élen, természetesen). Két új versem jelent meg. Az első voltaképp „szerelmes vers”, viccelődtem is Évával, hogy 20 éve nem nagyon írtam hozzá verset. Azzal is cukkoltuk egymást, hogy ha egyszer nagyon ki akarnám hozni a sodrából, akkor azt kellene egy versem alá írnom, hogy „Feleségemnek, hálával mindennapi gondoskodásáért”. Azt hiszem, egy hónapig nem állna velem szóba. Teljesen jogosan. (Különben kevés dolgon tudok jobban csodálkozni, mint amikor emberek rádión keresztül vallanak egymásnak szerelmet, meg dalokat küldenek „nagyon szeretlek” üzenettel.)
*

Anyám elvesztette a kapaszkodóit. Ő maga fogalmazott így, amikor a minap újólag nehezményezte, hogy továbbra sem kerültek elő a fontos családi fotók. Ezek a kis fényképek ott sorakoztak szobájukban az ajtó melletti könyvespolcon, és anyám, mióta bottal is nehezen jár, kijövet mindig ebben a könyvespolcban kapaszkodik meg. Eközben, amikor a kezét nyújtja és megfogja a rögzített bútort, mindig jól meg is nézi a sok ezerszer látott képmásokat, és a családtagok látványa fejében így összekapcsolódott a biztos megkapaszkodás műveletével. Egyik reggelre azonban rejtélyes módon eltűntek fotóink a polcról; anyám jött ki a szobából, nyújtotta a kezét – és…; elvesztette a kapaszkodóit. Az ereklyéket azóta keresték mindenütt: talán elsodorta a huzat, talán az apám tette el valahová szórakozottan, amikor kivett mögülük egy könyvet. De nem. Talán Éva pakolta máshová, amikor takarított, port törölt. Negatív. Akkor talán Csönge vagy Kolos vették magukhoz valamiért. Nem. Akkor talán Tamás, a dédunoka – bátyám fia –, aki a kérdéses estén éppen megvizitálta a dédiket, és szokása szerint alaposan végig is járatta a tekintetét felmenői arcmásán. Ám tegnapi látogatásakor a számonkérésre az amúgy hamiskás tekintetű kiskamasz is nemleges választ adott. Én mégsem tartom kizártnak, hogy ő a ludas a dologban, talán így akart szerezni egy fotót imádott, de ritkán látott nagyapjáról, a bátyámról. Merthogy neki is szüksége van kapaszkodókra.

*

Csönge nemrégiben olvasnivalót kért tőlem, és én legkedvesebb regényemet, az Utas és holdvilágot ajánlottam. Csak amikor kiolvasva visszaadta, meséltem el neki, hogy ennek a könyvnek története van ám! Az Utast elég sajátos okból olvastam el először; és aztán 5 évente újra és újra. Aztán pedig elveszett a könyv, valószínűleg kölcsönkérte valaki és nem hozta vissza. Mindezt többször is megírtam, a legrészletesebben a Teraszon. Amikor Arató Antal, akiről a könyvtárosok szobrát kellene megmintázni, olvasta ezt az írásomat, elhatározta, hogy megajándékoz egy példánnyal. Így is lett, amikor legközelebb Székesfehérváron jártunk, az én Aratóni barátom átadta az antikváriumban számomra megvadászott példányt. Persze nem igazán antik darab, 1980-as kiadás. Szinte bizonyos, hogy én abban az évben olvastam először.

Csöngének egyébként tetszett, de különösebben nem volt tőle elragadtatva. Ajánlottam, hogy 5 év múlva újra vegye elő. És aztán ugyanilyen időközönként élete végéig.

Csönge2005. július 8-én, útban hazafelé Péterfalváról, valahol Tiszaújlak és Ungvár között Balla Csönge (képünkön) a vonaton Szerb Antal Utas és holdvilág c. regényének azt a példányát olvassa, amelyet édesapja Arató Antal címzetes könyvtárigazgató úrtól kapott ajándékba.

Nevicke

A vének tanácsa azt a döntést hozta, hogy Nevickén tartsuk meg a kibővített ünnepi családi ebédet. A helyszínhez érzelmes szálak fűzik az öregeket: valaha törzshelyünknek számított. Gyerekkoromban a családi kirándulások úgy festettek, hogy felkerekedtünk, kibuszoztunk Nevickére (néha kitaxiztunk – nagyon olcsó volt), röpke egy-két órácskát töltöttünk a folyóparton, a nagyréten napozással, fürdéssel, aztán apu alig várta, hogy felöltözhessen, megköthesse a csokornyakkendőjét – és gyorsan mentünk ebédelni.

Megírtam és ma elküldtem a Mozgónak a soron következő havi naplót, tegnap elküldtem Kukorellynek néhány verset (az Irodalmi Jelen részére), tegnapelőtt Vass Tibinek egy képverset… Másegyében is dolgozgattam, pedig nem éreztem magam valami fényesen az elmúlt napokban: fejfájás, émelygés, általános rosszullét; szerencsére elmúlt. („Férjét múló rosszullét fogta el; hová temessük?” – Hacsek távirata a frissen megözvegyült feleségnek.)

*

Tegnap megjött a Bárka, benne Éva új novellája és Dérczy Péter kritikája Éva könyvéről. Ez már a nyolcadik komoly értékelés a Tojásurásról, igazán szép szakmai visszhang! (A folyóirat Penckófer János 2 versét is közli.)

*

A család anyu 80. születésnapjára készül. A vének tanácsa azt a döntést hozta, hogy Nevickén tartsuk meg a kibővített ünnepi családi ebédet. A helyszínhez érzelmes szálak fűzik az öregeket: valaha törzshelyünknek számított. Gyerekkoromban a családi kirándulások úgy festettek, hogy felkerekedtünk, kibuszoztunk Nevickére (néha kitaxiztunk – nagyon olcsó volt), röpke egy-két órácskát töltöttünk a folyóparton, a nagyréten napozással, fürdéssel, aztán apu alig várta, hogy felöltözhessen, megköthesse a csokornyakkendőjét – és gyorsan mentünk ebédelni a „Pali báci kocmájába”. A kifejezést még selypes koromban én adtam annak az étteremnek, amelynek belső terét Pali bátyám és művésztársainak sgrafittói díszítették, s amelyet még készültében módunk volt megismerni, lévén többször is meglátogattuk az állványokon hetekig naphosszat munkálkodó nagybátyámat. Amikor megnyitották az éttermet, első vendégek voltunk, és jártunk is bele vagy 25 éven át. Nos, a rövid fürdőzés után itt aztán minden alkalommal elég hosszan elebédelgettünk a népi táncot lejtő két hatalmas fali figura alatt, apu igazán elemében volt és minden percét élvezte az alkalomnak (nem úgy, mint a vízparton). Én kevésbé, mert fürödni jobban szerettem, mint enni, és étel sem mindig volt kedvemre való. Ebéd után aztán általában felmentünk a várhoz, és ahogy leértünk, indultunk is haza. Gyakran kijártunk akkor is, amikor már vagy még nem volt fürdőzős idő; ilyenkor egyenest a „kocmába” vitt az utunk. Bizony, nem egyszer még télen is… Így hát a „menjünk ki Nevickére” a legszokványosabb vasárnapi kijelentésnek számított egy emberöltőn keresztül családunkban, s még a gyerekeink megszületése után is gyakran elhangzott nagyapai részről. (Legénykoromban én az öregek nélkül is rengeteget nevickéztem barátaimmal, később saját családommal is sokszor kiruccantunk, de ilyenkor valóban a part és a víz volt a célpont, nem az étterem.) No, aztán a 80-as évek végén, 90-esek elején Nevicke is lezüllött, az evős-ivós helyek megszűntek vagy üresen pangtak, a „Pali báci kocmája” is évekig zárva volt; leszoktunk a látogatásáról – de persze ebben az is benne van, hogy az öregek valóban öregek lettek.

Most azonban felébredt bennük a nosztalgia. Ha már úgy döntöttünk, hogy étteremben legyen a születésnapi ebéd – akkor Nevickén.

Éva és apu a minap kimentek felderíteni a terepet. Alig indultak el, amikor Csönge itthon kibökte: de hát a Camelot fent van a neten. Mert hogy a „Pali báci kocmája” épületében ezen a néven évek óta szuperelegáns szálloda működik, az összes luxusszolgáltatással. A lovagteremnek berendezett étterembe persze nem illettek a szocreál és folklór házasságából született sgrafittók, nyomukat sem látni, ízléstelen giccsek kerültek a falakra (no nem mintha azok a régi alkotások a dekorációs művészet csúcsait ostromolták volna – de az idő és a nosztalgia persze megszépítette őket). Mindez aput eléggé rosszul érintette, de az asztalt csak lefoglalták vasárnapra – ha nem is falon néptáncoló figurák alatt.

*

S ha már a családról… Betűzök ide pár jól sikerült képet ivadékainkról. Kolos a startlap.hu csapatával vett részt a külsős szerkesztők számára rendezetett szokásos évi bulin, ezúttal Budaőrsön. Fürőzésre az idő kevéssé volt alkamas, így mással ütötték el az időt – és a labdát.

Egyébként mindenből levizsgázott, ezzel befejezte második egyetemi esztendejét Veszprémben. Én jobban megkönnyebbültem, mint ő!

Csöngének pedig még két vizsgája van hátra az érettségihez. Az alábbi fotó még a ballagása napján készült, a képen is látható barátja, Vitalij, most hozta el.

Szép dolog a fiatalság, hiába! Hát még a szerelem!

Éva kenyeret sütött

kenyersutes

Ferenczy Noémi: kenyérsütés (akvarell)

Éva ma az egyik legtradicionálisabb asszonyi tevékenységre adta a fejét: leállt kenyeret sütni…

2005 első naplóbejegyzése

Lassúdad évkezdés, lustácska napok. Tegnap és ma: a 2004-es Pánsíp Szalon fontosabb oldalainak az „újraalkotása”, elhelyezése a Kettenklub rendszerében – holnapra talán ebben a formájukban is elérhetővé válnak a legutóbbi interakciók. Ma a publicisztikai e-book-sorozatom első darabjához kellene megírnom az előszót – egyelőre hozzá sem fogtam, inkább a honlapot bütyköltem. Egy kis kedélytelenség is eluralkodni látszik rajtam.

*

Ünnepi jókívánságok, levelek, telefonok; a gesztusok mellett pár új hír, kisebb beszélgetések. Jóskát kínozza a gyomorfekélye, Ildikó munkahelyet vált. Dóra nehezményezi, hogy az archívumból nem lehet elérni az Alkarpatraz-t. (Megoldottam.) Tibor bá’ rákérdez: olvastam-e a legutóbbi Együttet. Nem olvastam. Kérdezem, ez hanyadik tavalyi szám. A harmadik. Én bizony az előzőt sem láttam, és a 2004/1-esbe is csak a neten böngésztem bele még tavasszal. Elgondolkodom a dolgon. Igen, teljesen megszűnt az igényem arra, hogy „itthoni” irodalmat vegyek magamhoz. Azelőtt nem jelenhetett meg olyan sor íróinktól, amit, akár többször is, el ne olvastam volna. Ismertem minden új munkát, bárhol is jelent meg, ambicionáltam, hogy hozzájussak. Még a nagyon rossz regényeken (pl. Szöllősy) is átrágtam magam és a teljesen érdektelen vagy dilettáns verseket sem hagytam ki (mondjuk Zseliczki, Balla Teréz, Demján Miklós). Talán Weinrauch Katalin volt az egyetlen, akit egy idő után elvből nem olvastam, de őt is csak azért, mert az írásait a legnagyobb jóindulattal sem tudtam irodalomnak tekinteni. Aztán sorra értek a negatív hatások. Ígéretes fiataljaink elköltöztek, s nekem látnom kellett VFL és Füzesi amúgy sem túl tágas költészetét beszűkülni, Horváth Sanyi ki sem bomlott prózáját kocsmai monológokká degradálódni. A végső kiábrándulást NZM minden tőle elvárható minőséget alulmúló kisregénye és Fodor Géza azelőtt általam is a legmagasabbra tartott költészetének elkeserítő visszafejlődése eredményezte. Még megírtam a Sáskajárás után c. opuszomat – de ezzel meg is szűnt az érdeklődésem a kárpátaljai magyar irodalom – mint olyan – iránt. Az ember egy ideig riogatja magát a rosszal, a silánnyal, a folytonos újraközlésekkel, a szerkesztetlen könyvekkel, kötelességének érzi, hogy véleményt alkosson róluk, és észrevételeinek a nyilvánosságra hozatalával talán hozzájáruljon valami egészségesebb szemlélet, nagyobb műgond, kiteljesedő alkotásmód kialakulásához. Aztán belefárad, beleun, és megérti, hogy teljesen fölösleges erőfeszítés a hibákra és gyengékre rámutatni: épp ez ellenkezője történik annak, amit elérni szeretne.

Így hát, Tibor bátyám, nem, bizony nem olvastam az Együttet, és mivel a kiadóknak-szerkesztőségeknek eszükben sincs elküldeni újdonságaikat (persze a szerzőknek sem), így az utóbbi időben már semmilyen erőfeszítést nem teszek, hogy a megjelent kiadványokat megszerezzem. Ámbár az Igaz Szó jár, mégse nagyon nézek bele a Hóvégékbe.

*

Éva ma az egyik legtradicionálisabb asszonyi tevékenységre adta a fejét: leállt kenyeret sütni. Délelőtt kint volt a városban, de csak egyetlen helyen árusítottak kenyeret, ott pedig négy tömött oszlopban tolongtak a sorban állók, így eldöntötte, hazajön, begyúrja és megkeleszti a tésztát, kemence híján beveti a sütőbe. Épp most kezdtek el terjengeni a semmi máshoz nem hasonlító illatok. Talán ez jobbra fordítja kicsit nyomott hangulatomat.