Levél Kornis Mihálynak

Kedves Mihály,

én a Blogtér-afféromat egyszer már lezártam magamban, levontam a következtetéseket, nem akartam rá visszatérni. Mivel azonban búcsúleveled első részében külön is megszólítottál, a másodikban pedig többször is említesz, így az irántad való tiszteletem és megszólalásod súlya, hitele, őszintesége megköveteli tőlem, hogy reagáljak.

Mindenekelőtt köszönöm, hogy újra, immár harmadszorra is – elvi síkon – egyértelműen nekem adsz igazat. Köszönöm bíráló megjegyzésedet is, azt kell mondjam, utólag tökéletesen igazat adok neked abban, hogy „BDk makacsságát már kegyetlennek és kissé értelmetlennek is” találtad. Valóban az volt, belátom, még ha konokságomat valamelyest indokolja is megállapításod, miszerint oppozícióm „elvi szilárdságához, tisztaságához nem fér kétség”.

Meg kell köszönnöm zavarba ejtően túlzó dicséreteidet is, amelyekkel illettél. Engedd meg azonban, hogy bár a legnagyobb tisztelettel, ám mégis elhárítsam mellettem való érvelésed egyes tételeit. Mégpedig azért, mert értékelésedbe érvként olyan szempontokat is felvettél, amelyek ellen én idestova másfél évtizede hadakozom. Mi több, úgy érzem, munkámmal, az irodalomban és az internetes világban való jelenlétemmel rá is cáfoltam. Ez pedig nem egyéb, mint határon túli státusomra és valós vagy feltételezett múltbéli sérelmeimre, illetve helytállásomra történő hangsúlyos utalás.

Megbocsáss, ez számomra elfogadhatatlan. Igen hosszú ideje érvelek amellett (és teszek azért), hogy ez a határon túliság senki számára ne adhasson semmilyen felmentést, ne szolgálhasson önigazolásul, ne képezhesse a kedvezőbb megítélés alapját. (Mint ahogy, persze, a kedvezőtlenét sem.) Azon vagyok, hogy teljesítményem minősége alapján ítéljenek meg, s munkáim mellé ne kelljen a kárpátaljaiság eredetigazolását mellékelni. Minden lehető alkalommal elmondom, hogy a magyarországi befogadói közegnek felül kell emelkednie ezen a különbségtételen, el kell vetnie azt a véleményt, hogy a helytállás, az idegen közegben való még oly bátor magyarnak maradás, a nehezebb politikai, gazdasági, szociális körülmények közt zajló nehezebb élet megítélési szempont lehet bármiféle írói produktumot illetően. Nem lehet az. Nem lehet, mert ez az „ahhoz képest” irodalom kialakulásához vezet.

Emellett itt még azt is el kell mondanom, hogy a szovjet rendszer engem nem „öcsizett” jobban, mint bárki mást, nem voltam ellenzéki (a nyolcvanas évekig inkább ellenkezőleg), és igaz ugyan, hogy a cenzúra hatását nagyon is éreztem és „szenvedtem”, de ezt akkor nem éltem meg súlyos sérelemként, inkább játékszabálynak gondoltam, olyannak, amiben szabad csalni (nyilván érted, mire gondolok). A magyar szó és a magyar irodalom melletti kiállásom csupán a nyolcvanas években élesedett rejtett opponálássá, s csupán a peresztrojka meghirdetése és előrehaladása bátorított fel nyílt színvallásra. Mindez 1987-88-ban történt (kommunista apám nyugdíjba vonulása után), amikor ehhez már túl nagy bátorság nem kellett. Első keményebb hangú társadalom-kritikai írásaim (Peresztrojkácska, „?Kötődés!”) ugyan vihart kavartak, de akkor már egy járási párttitkárnak vagy a megyei pártlap főszerkesztőjének nem volt akkora hatalma, hogy elhallgattathatott volna. Semmiképpen nem szeretnék hát a szovjet rendszer üldözöttje képében tetszelegni, kérlek, Mihály, te se tüntess fel annak.

Lenne még néhány megjegyezni valóm a Blogtérhez való viszonyomról. Én mezei felhasználóként kezdtem ott blogolni tavaly, november végén, senki sem hívott, és az égvilágon semmilyen kiemelt szerepeltetésre nem számítottam. Egy ismeretlen fickó voltam a szolgáltató számára. Aztán az első valódi cikkem kikerült címoldalra és én megköszöntem. Aztán észrevett Prospero, levelet írt, hogy ő más ilyen jó blogot nem is nagyon ismer. Kiderült, hogy – talán nem sértem meg a magánéletét – régi kedves barátaim, kollégáim vannak a közeli családtagjai között. Így, ha volt rá igénye, akkor mindent-mindent megtudhatott rólam, de ugyanígy a legpontosabban tájékozódhatott ő vagy más az internetről, ahová már évekkel ezelőtt feltettem nemcsak a lehető legrészletesebb életrajzomat, hanem jószerével az életemet is. Nehéz tehát elhinnem, hogy nem tudták, ki vagyok – ellenben bárki is legyek vagy lennék, a magatartásuk nem vélt vagy valós érdemeim, nem kilétem jelentősége vagy jelentéktelensége miatt volt sértő és elfogadhatatlan, hanem azért, amit legutóbb megfogalmaztam: „A blogger (BéDéKá ugyanúgy, mint Pityipalkó) bármikor beinthet a Blogtérnek, de a Blogtér emberei nem inthetnek vissza.” És ezt fenntartom.

Szeretném azt is megjegyezni, hogy állandó kiemelt helyre a címlapon én egyáltalán nem vágytam (így hát ezért igazán nem kell exkluzálnod magad!), bár hiúsági okokból valószínűleg nem utasítottam volna vissza. Ám ez egy kicsit megint csak olyan valami, hogy „érdem” alapján kikerülni a címlapra a szememben sokkal kevésbé értékes dolog, mint egy jól megírt poszt alapján. Sokkal szívesebben voltam havonta több alkalommal vezérblog, mint egy folyamatosan villogó banner. Előbbi azt jelenti, hogy valami jót írtam, utóbbi csak azt, hogy a Blogtéren állandó a jelenlétem (de esetleg hetek óta hallgatok). Amikor Para-Kovács Imre túlreklámját szóvá tettem (a Sziget-videóblogot e percben is két veszettül villogó banner hirdeti a címlapon – pedig hol van már a Sziget…), akkor még véletlenül sem jutott eszembe semmi olyasmi, hogy ehelyett nekem kellene több reklámot kapnom. Nekem lett volna a legkellemetlenebb és én tiltakoztam volna a leghatározottabban, ha több kiemelt helyre egyszerre kitettek volna. Mert bár hiúságom jókora, de merem hinni, hogy ízlésficamom nincsen. (Meg talán józan eszem is van annyi, hogy tudjam, az ilyen túlreklám kontraproduktív, a netzombikon kívül mindenkit inkább taszít, mint vonz.) Azt tehát én nem tudom megerősíteni, amit állítasz, hogy „tényleg nehéz elviselni, ha egy ember egy valóságos netklubot üzemeltet a maga erejéből a közösség és a demokrácia liberális elveinek dialogizáló megvalósításáért, és a szolgáltatója, merőben kommerciális szempontok alapján mégem tartja érdemesnek ennek reklámozását.” Én elegendőnek találtam a Blogtér részéről rám irányuló figyelmet, épp elégszer voltam vezérblog, ajánlott blog, nyertem decemberben iPodot, kiemelten kezelték a többi blogert is megmozgató játékomat, önként pólókat ajánlottak fel a győzteseimnek (az ellenben nagyon fájt, hogy ezt a vitában a szememre vetették). Tehát nem ezzel volt bajom, nem innen fújt a szél, nem ezért kaptam fel a vizet.

Mindössze annyi történt, hogy egy Blogtér-nyitáskor 3 darab Para nézett a képembe a címlapról, és ezt gyorsan megglosszintottam. Aztán rájöttem, hogy még 3, azaz összesen 6 kiemelt helyen van reklámozva. Szóvá tettem. Ezzel annyiban is maradhatott volna a dolog. De akkor két belső ember részükről megengedhetetlen hangon nekem támadt – és a két vezető nem utasította rendre őket, sőt, láthatólag nem nekem, hanem nekik adtak igazat, ám azt pl. Prospero elismerte, hogy „túlspilázták” a reklámot. Ám harmadnapra újra 6 Para volt a címlapon, és engem is (mint, olvasom, téged is) jól megszórtak kéretlen VideoBomb hírlevéllel. Ezek után írtam, hogy nem vállalok szellemi közösséget a Blogtér vezetőivel, és erre reagált Prospero egy kirúgásnak minősülő bejegyzéssel. De ezután még bőven helyére lehetett volna pöccinteni egy laza gesztussal a dolgot. Csakhogy Prosperó az eltanácsoló bejegyzése nyilvános visszavonása helyett magánlevelet írt, s amikor kértem: nyilvánoson tegyen gesztust, újra magánlevelet írt, majd elment nyaralni és az ügyet ráhagyta Doranskyra, aki szintén magánlevelezésbe kezdett velem egyetlen nyilvános és hivatalos blogtéri gesztus megtétele helyett. Innen kezdve talán érthető, hogy „makacs kegyetlenséggel” utasítottam vissza minden magánalkut és háttérkompromisszumot (bár Doransky jóindulatáról ekkor meggyőződhettem, de mivel az affér nyilvánosan zajlott, ragaszkodnom kellett nyilvános helyretételéhez is.) Másfél nappal későbbi megszólalása egyrészt akkor érkezett, amikorra bennem végképp megkeseredett a dolog, másrészt nem tudtam komolyan venni, inkább élcelődésnek, ironikus ál-megkövetésnek tűnt attól, hogy a szolgálati közleményben (a Gépház jelenti!) előbb a vacsorájáról számolt be, aztán megjegyezte, hogy én a blogtéren rendszeresen kiadom a lelkemet (?), ők ellenben „egy virtuális értékrend mentén” járnak el. Hát köszönöm, éppen ez az, amiből én nem kérek.

Kedves Mihály, ugye nem bánod, hogy ezeket elmondtam neked! Tudom, hogy értem szóltál, tudom, hogy becsülsz és kedvelsz, de azt is tudom, fordított esetben te is szóvá tennéd, ha olyen érvekkel emelnék szót melletted, amelyek általad elfogadhatatlanok.

Látom, számodra is sok dilemmával jár a búcsúzás, és te is fontosnak érzed, hogy döntésedet több bejegyzésen keresztül részletesen indokold. Részemről ez sokszorosan is így volt, intenzív blogolásommal fizikailag nálad jobban kötődtem a Blogtérhez, rengeteg oda mutató és onnan kivezető linkkel ágyazódtam bele ebbe a webhelybe; a kiszakadás bizony fájdalmas. Magam is több cikk megírásával kezdtem búcsúzkodásba, ám aztán azt tapasztalva, hogy ezzel sokak (szerintem indokolatlan) indulatát kiváltom, rövidebbre fogtam a dolgot. Ugyanakkor, bár több cikket már nem írok oda, de nem szüntettem meg sem a blogot sem az általa képviselt jelenlétemet. Egy átmeneti időszakra ennek még szükségét érzem.

Ami pedig a szolgáltatótól való eljövetelünk lényegét illeti, kedves Mihály, azt hiszem, fején találtad a szeget, amikor így fogalmazol: „Nekem arra kell vigyáznom, hogy az én szájamban szép legyen az igaz. De a Blogtér csilivili szájában ülve most, hogy is mondjam, erre nem látok paramentes biztosítékot.”

Erről van szó. Hogy a Blogtér vezetői kettőnk magatartásából levontak-e valamilyen következtetést, magad is megítélheted, ha elolvasod, mit ír Prospero a nagy-nagy Para-sikerről.

Mi mást tehetnék: gratulálok nekik és biztonságos óvóhelyre vonulok a parafrenetikus videóbombák elől.

Kedves Mihály, barátsággal üdvözöllek:

Balla D. Károly, Ungvár, 2006. aug. 21.