A nagy piktor tucatja

Az öreg Tarajos hatalmas tudású, roppant tehetségű piktor, akinek bűn rosszak a képei. Egy nagy festő, aki elmulasztotta igazi műveit megalkotni, ám a selejteket maradéktalanul legyártotta. Bármelyik szörnyűségét is szemléli az ember, érzi mögötte az átütő erejű művészt, aki sajnos épp most nem tudott átütni. Most, vagyis ötven éve folyamatosan.

Lehetne akár világhírű is, képei milliókért kelhetnének el az aukciókon. Lehetnének nemzetközi díjai, vagy legalább elérhette volna a kiváló és érdemes művész titulust. De nem. Az ilyesmihez sajna nemcsak óriási tudás és hatalmas tehetség kell, hanem jó művek is. Ilyennek létrehozását azonban Tarajos következetesen mellőzi. Teljes elszántsággal és tudatosan alkot viszont rossz képeket. Hiába no, a kiugró tehetségeknek gyakoriak a mániái. Az övé az, hogy pocsékul fest.

Az öreg Tarajosért rajonganak a tanítványai. Nemcsak azért, mert engedékeny, mert sosem buktat, mert súg a vizsgán és mert puskát ad át a felelőnek a pad alatt. Azt szeretik benne, ahogy tanít. Ahogy elmondja, miként is keletkezik a fény, mitől vannak a színek – és mire való a festészet. Ahogy egyforma lelkesedéssel és átéléssel beszél a szent művészetről és a szakmai apróságokról. A ceruza helyes meghegyezésének problémája számára ugyanolyan fontos és felemelő, mint Az utolsó vacsora megértése.

Tarajosnak kisujjában a rajztechnika ezer mesterfogása, boszorkányosan kezeli az ecsetet, spaklit, félelmetes módon ért a perspektívához és a belső konstrukciókhoz, a színekkel pedig egészen bensőséges, intim viszonyban van. Akár a legnagyobbak. Mindebből sokat át tud adni tanítványainak, legalábbis jóval többet, mint amennyit képes felvinni papírra, vászonra.

Az öreg Tarajos nyolcvan felé jár, de jól bírja magát. Két helyen is oktat, néha még magántanítványokat is vállal. Városszerte ismert sudár, fiatalos alakja ugyan kicsit megtört az évek súlya alatt, néha előveszi a lumbágó, de a munkában nem ismer betegséget, gyengeséget, öregséget. Naponta elmegy a műtermébe, dolgozik tanítás előtt, tanítás után.

Ha valahol feltűnik bajszos, lobogó hajú, hőségben is micisapkás, felöltős alakja, az emberek összesúgnak. Ott megy a nagy festő. Akinek rosszak a képei.

Amikor egy újabb tanintézetben elvállalta a művészettörténet tanítását, s az első év elteltével közeledett a vizsgáztatás napja, bekopogott a tanügyi prorektorhoz, megérdeklődni, mi itt a szokás.

– Mondd, Gyulám, hány tételt készítsek a vizsgára?
– Te hányra gondoltál, Laci bátyám?
– Én egyre.
– Egyre??? Az kevés lesz… Hány tanítványod van?
– Tizenegy.
– Akkor azért minimum tizenkét tétel csak kell.
– Úgy gondolod?
– Igen, minden diákra számítva, plusz egy tartalék.
– Jó, akkor tizenkét tételt készítek. És mondd, Gyulám, hány kérdés legyen egy tételben?
– Te hányra gondoltál, Laci bátyám?
– Én egyre.
– Öööö, azért az kevés lesz. Lehetne három?
– Az meg sok.
– Jó, akkor kettő.
– Rendben. Tisztázzuk még egyszer: tizenkét tétel, és tételenként két kérdés. Jó lesz így?
– Tökéletes, Laci bátyám.

Az öreg Tarajos hazaballagott, egész este szorgosan dolgozott a váratlan feladat megoldásán. Őszintén szólva nem tudta, mi végre ez a nagy felhajtás, ez a sok fölösleges vizsgatétel. De azért elkészítette őket becsületesen. Előbb megtervezte a méretüket, ügyelve a szélesség és a magasság aranymetszésű arányára, aztán berajzolta a hálót a közepes vastagságú rajzlapon, éles ollójával egyesével kivágta a csinos lapkákat, majd megfelelő tuskihúzót keresett és nagy műgonddal mindre rápingálta a kérdéseket.

Másnap reggel az alkalmi vizsgabiztos kisebb megütközéssel szemlélte, amint az öreg Tarajos a vizsgázók elé kisorakoztatta a tételeket. Mivel teljes természetességgel írással felfelé rakta őket sorba, azonnal látszott a lényeg. Mind a tizenkettőn pontosan ugyanaz a két kérdés szerepelt.

Tárcanovellám

Nem tudott kellemetlenebb hangot elképzelni, mint azt a csattogást. Talán egy vergődő madár keltette zajhoz hasonlított a leginkább, a szárnyak reménytelen csapódásaihoz. De nem a kilátástalanság és nem is a vég nélküli ismétlődés tette elviselhetetlenné, hanem az, hogy a zaj kettős jelleget öltött, egyszerre volt a készülék felől érkező egyszerű mechanikus zörej és a szekrény tetejére tett két hangszóróból érkező sztereó rezgés. A kettő úgy erősítette egymást, hogy ha az egyik szabadon hagyta volna a lelket, akkor a másik feltétlenül gúzsba kötötte. És bár alig is szűrődött át a félig nyitott ajtón, ő mégis fülsiketítőnek találta, hangosabbnak, mint a zenét, amely után bekövetkezett. Közben persze azt is tudta, nem maga a zaj zavarja igazán, hanem az, hogy neki reagálnia kell rá, és ha ezt nem teszi meg azonnal, jó esélye van rá, hogy indulatos férfihang emlékeztesse kötelességére. »tovább

Szörnyű tragédia Ungváron

halálaimKönyvégetés közben szenvedett tűzhalált Balla D. Károly író. Az ismert kárpátaljai alkotó afeletti örömében, hogy a legrangosabb magyar kiadó gondozza új regényét, úgy döntött, minden korábbi művét megsemmisíti. Ezért előző könyveinek tetemes raktárkészletéből  ungvári házuk udvarában hatalmas gúlát rakott. Ám gyufával nem sikerült felgyújtania, a kissé már megdohosodott könyvek nem kaptak lángra. Belátta, hogy előbb papírgyutacsokat kell sodornia, ezért sorra kitépdeste egy kárpátaljai irodalomtörténeti monográfia róla szóló fejezetének a lapjait, azokból csavart fidibuszt. Fáradozása eredményesnek bizonyult, a könyvpiramis fellobbant a nyári éjszakában, Balla pedig rituális termékenységi örömtáncba kezdett körülötte. Hevülete mindaddig fokozódott, míg meg nem botlott a kert almafájának kiálló nemzeti gyökerében. Egyensúlyát veszítve éppen a máglya közepébe zuhant. A kiérkező tűzoltók már csak azt látták, hogyan hull hamvába egy korszakos tehetség.

>több halálom | Válogatott halálaim

Esterházy, apatézis

tompaszöglet esterházy hangoskönyv[…] Az egyik tócsában meglátta a lábát, aminek jól kidolgozott vádlija, olyan volt, mint egy görög oszlop fejre állított apotézise. Volt is neki egy apatézise, hogy […]

Balu írja: „Sikerült megvennem Esterházy Péter legfrissebb könyvét, melyet múlt héten írt, félálomba, de azóta ez már a tizenegyedik kiadás, mert úgy kapkodják, hogy arra nincs szó. Nekem is csak úgy jutott egy, hogy teljesen véletlenül, kifeküdtem két héttel ezelőtt az egyik könyvesbolt elé, és mázlim volt, mert három nappal később már akkora sor volt ott, hogy le kellet zárni a körutat. Akkor még nem is tudtuk, csak éreztük, hogy lesz egy igazi könyv, amiért érdemes felvállalni a vesebajok megnövekedett kockázatát. Totál oda vagyok érte, egy lecsúszott focista történetéről szól, de inkább csak idéznék egy részletet a negyedik
fejezetből.” » » » folytatás és szövegrészlet Balu blogjából

Előzmény: Tompaszöglet – egy új Esterházy

Esterházy Péter

Tompaszöglet
4. fejezet
(részlet)

„(…)Kellene nekem egy saru, gondolta magában Márton, nem mintha szokott volna nem magában gondolni, kvázi magán kívül gondolkodni, és legfőképpen magán kívül a vásárlásról gondolkodni. Magán kívül inkább csak a pályán szokott lenni, ha gólt lő, ha a lábával, még inkább a lábfejével, úgy igazítja a labdát, azt a káposztafej szerű gömböt, hogy az aztán nyíl egyenesen a kapu felé – head to the goal – halad, és ilyenkor ő is egészen elveszti a fejét, mintha a saját koponyáját juttatta volna a hálóba, és olyankor örül, ünnepel, táncol, elesik, magánkívül van, és valóban pár rövid percig a csapat egy góllal hosszabb, de egy fővel rövidebb lesz. Ez már csak így megy. Ez a forgatókönyv. Csatár lő, kapus dől, csatár örül. Legalábbis, ha happy end-es filmről van szó, ha hollywoodi a film, vagy ha európai, de el akarják adni nyugatra. Ott ugyanis nem szeretik a szomorú történeteket. Nem is nagyon adnak ezért sportot élőben, hanem felveszik, és a csúnya részeket kivágják, átszerkesztik, átrajzolják, és végül leadják úgy, hogy az győzzön, akit a közvélemény győzni látni kíván; akit a közvélemény győz győzni látni. Például, fűzte tovább magában Márton, Cseh Laci is három aranyat nyert – azt mondják – csak mi Amerikából kaptuk a képet, mert jobbra rövidebb a Föld mint balra, és balra még elzárták volna az oroszok az adást, mert Ukrajnában mindig van aki mismásol.
Most meg így hirtelen a semmiből jutott eszébe Ukrajna, hogy van olyan, és hogy oda is lehetne menni. Mert ha belegondolunk, biztosan nagyon szívesen vennének ott át engem, hiszen mi is mindig nyugati játékosokkal akarjuk javítani a formációt, a nyugati edzőkről nem is beszélve. Ott a magamfajta jó Nyugat-európai – minden viszonylagos, idegenül relatív – játékosért két kézzel kapnának, és kitudja a Dinamo-Cherobil FC-nél talán még többel is. Csak mi vagyunk olyan balgák, hogy nem vagyunk elég nyitottak keltre, nem akarunk onnan venni, és nem akarunk nekik eladni; csak ilyenek miatt, mint például hogy a lej rosszabb mint a forint. Legalábbis volt idő. Meg talán nyelvet sem kéne tanulni, hiszen élnek ott magyarok, állítólag.
De addig is kéne nekem egy saru. Egy olyan kanossza-járós. Felszíjaznám a lábamra, úgy lenne megkötve, ahogy én akarom, úgy lennének a pántok, ahogy én akarom, és legfőképpen nem pattogzana ki a bőröm ott ahol hozzáér a csat fémje, mert nem lenne rajta csat. Régen persze ilyen baj nem volt, mert nem volt csat, mert csak a 313-as nagy csatlakozás emlékére csináltak egy ilyet, csak úgymond brahiból, amikor a nagy római birodalom „Cogito ergo sum corpus Christi!”- felkiáltással csatlakozott a keresztény egyház szent testébe. Ezek fontos dolgok,a miket az embernek illik tudni, mégsem tanította őt meg rá az iskola, csak egy házaló ügynök, akitől vett is egy kenőcsöt a lábára, és az használ is, csak büdös. Az emberek meg azt hiszik, hogy a lába az. Persze ő attól még keni, mert neki a lába az érték, az a munkaeszköze, az amolyan über alles mint írónak a tolla, csak nehezebb cserélni.
A vonat meg nem jön. Ő meg ácsorog ott azon az értékes lábán, azon az értékes kipattogzott lábán, amivel azokat a remek gólokat szokta lőni, amit jószerével már csak úgy elvárnak tőle, mintha az olyan könnyen és természetesen menne, és nem is értékelik igazán, hogy lövi azt a gólt, mert nem is tudják, hogy mi az, kipattogzott lábbal lőni. Kezd fázni. Lassan megveszi az Isten hidege. Ha már a Haladás nem vette őt meg. Persze vette volna, csak ő időnek előtte leszállt a vonatról, és nem ért oda Szombathelyre. Igyekezett ő, csak amikor leült mellé a kalauz, és ahelyett, hogy a jegyét kérte volna, annyit mondott hogy na hogy lesz, akkor neki felszaladt a vérnyomása, lüktetett a nyakán egy ér, ökölbe szorult a keze, mondta, hogy nem tudja, odaadta a jegyét, és elbújt az újságjában. Pech, hogy az újság meg pont róla írt, ezredszer is szóba hozva azt a fránya szögletet, így azt meg belegyűrte a szemetesbe, odavaló, nem ér semmit, és ott maradt kettesben a kalauzzal. A kalauz meg csak nem bírta el, egyre inkább csak kérdezte, hogy hogyan lesz, meg mondta hogy hallotta, hogy nem lesz benn a kezdő tizenegyben, meg hogy talán a tizenegyes mezt is megkapja más, arról nem is beszélve, hogy nem ő lesz a tizenegyes rugó sem ezentúl. Tizenegykor begördült a vonat Pápára, ő meg mint egy jelzést fogva köszönt és köszönt; Istennek a megállót, a kalauztól meg el.
Járt egyet a városban. Várta a vonatot, amivel tovább tudna menni, de nem egyhamar jött, az állomás meg van annyira unalmas, hogy az ember inkább járjon egyet máshol, minthogy üljön ott. A járás meg elhúzódott. Az a város ugyanis szép. Van benne egy nagy kastély, valami Esterházy, meg egy nagy templom a kastély előtt, amit egy Esterházy építtetett, meg van ott egy kórház, az is Esterházy. Eszébe is jutott, hogy van egy híres Esterházy, aki gólt lőtt a braziloknak. Biztos aranylábúnak tartották akkoriban. Biztos írtak is verset vagy valamit a lábáról; meg meg is érdemli igazából, mert az ilyen ember egy igazi hős, aki hősi eposzokat érdemel a legjobban, és ezt megérdemelte volna ő is, mert olyan lába van, hogy azt szinte már kár is másra használni, mint labdarúgásra. Ő meg ezekkel az értékes lábaival járta az utcákat, és arra gondolt, hogy úgy emlékszik ősei éltek ebben a városban – no persze kinek nem… – akik ugyanígy a majdnem ennyire értékes lábaikkal rótták ugyanezeket az utcákat.
Az egyik tócsában meglátta a lábát, aminek jól kidolgozott vádlija, olyan volt, mint egy görög oszlop fejre állított apotézise. Volt is neki egy apatézise, hogy minden ősatyjának is ilyen szép apotézises lába volt, vagy legalább majdnem ilyen szép, mindesetre azt nehezen képzelte volna el, hogy az ő lábuknak nem volt semmi apotézise. De hagyat is a lábát a fenébe, és eliramodott az állomásra, ahol lassan jött érte a vonat. De az a vonat, amire ő olyan híven és kitartóan várt, nem a megváltást, de ugyanazt a kalauzt hozta, aki elől lemenekült a vonatról, és inkább fel se szállt, sőt dühében felszögeztette volna az egész szerelvényt valami szégyenfára. Végül is nem ért el Szombathelyre, nem írt alá semmit, és épp olyan kilátástalan volt a jövője, mint pár héttel ezelőtt, a szezon végén, amikor cikkezni kezdtek róla, mert az utolsó meccsen olyan volt, amilyen.
Most már csak a pesti vonatot várta, hogy hazamenjen, leverten, csapozottan, elgyötörten és legfőképpen szerződés nélkül, hogy aztán otthon neki szegezzék a kérdést, hogy hol jártál egész nap, ó te jómadár, ő meg felelhesse, hogy itt is ott is jártam gyönge Violám, aki mellé aztán le kell feküdni, és akivel este együtt kell aludni. Akinek nem pattogzik ki a lába, nem hagy ki sorsdöntő gólokat, nem felejt el szerződéskötéseken megjelenni, és úgy összességében nem sújtja annyira a sors, mint őt, és nem is érti, hogy miért tűri el, hogy számonkérje őt.
Aztán persze eszébe jut ez is, hogy akármilyen szörnyű is, meg igazságtalan, mégiscsak az van, hogy ez a nő nő, és el is mondja magában, hogy milyen jó, hogy van egy nő, szeret, és ami legfontosabb, csak nagyon ritkán gyűlöl, igaz akkor szívből. Az is jó, hogy vannak esték, amit együtt lehet tölteni, és akkor ő csak azt mondja, hogy szeretlek, meg a nő is, hogy szeretlek, és akkor ő azt, hogy szeretni akarlak, és a nő azt, hogy szeress. Ez a szeress meg nagy piros betűkel van törvénybe szedve, hogy ilyenkor szeretni kell, hogy szeretni kell, ennyi az egész, hogy egymásról egymást lebeszélni nehéz, és hogy igazából nem is akar senki lebeszélni senkiről semmit, és ha már mindenképpen le kell, akkor sem beszélni, hanem húzni, az sokkal inkább célravezető, bár mindenképpen sokkal erőszakosabb.
Aztán tényleg hazaért, betoppant a házba, finom vacsora gőzölt az asztalon, kedvesen mosolygott a nő, és a kérdés sem volt olyan erős, mint azt ő korábban, még mint a frissen vert sereg elképzelte és csak úgy természetesen jött, hogy hol voltál Marci, és nem tudja miért, és akkor sem tudta, hogy miért, de azt felelte, hogy elmentem sarut venni, de sehol sem találtam. Miért, szőrcsuhában akarsz az edző elé járulni? Nem felelt, mert nem akart magyarázkodni, meg azt sem tudta, hogy erre mit mondhatna. Na mit állsz ott, kihűl a lakás, gyere be, és egyél vacsorát, holnap majd elmegyünk sarut venni együtt.(…)”


A teljes valóság az, hogy ez az írás Balla D. Károly játékára készült, a fent látható borítóterv pedig a szobatársam pályamunkája. Kövessétek a fenti linkeket, onnan megtaláljátok az egyéb kapcsolódó oldalakat.


A stigmás séf

Most, hogy Mihail Gorbacsov furcsa dolgot mondva újra megjelent a magyar televíziók képernyőjén, mégpedig Horn Gyula eléggé sajátosra sikerült születésnapi bulija alkalmából (Gyurcsány félreérthetetlen kézmozdulatokkal gyakorlatilag eltessékelte a mikrofontól), eszembe jutott, hogy ha verset nem is írtam Gorbihoz (mint Nagy Zoltán Mihály írótársam, aki 12 éven át volt az ateizmust tagjaitól megkövetelő SZKP tagja, de most már istenfélő legmagyarabb legmagyar), szóval ha verset nem is írtam a stigmás emberhez, de egy-két írásomban említettem. Például abban a kis lírai prognózisomban, amelyet bő évvel a Szovjetunió széthullása előtt készítettem. Lehet strigulázni: mi jött be, és mi nem:

E-F

– részlet a Kisebbségi ABC-ből –
Esztendőre vagy kettőre majd felnövök én, és visszakapok két órát az estéimből, meg reggel sem kell majd olyan korán kelni, mert végre a naphoz igazíthatom órámat, nem pedig egy kivilágított rubincsillaghoz… De az is lehet, hogy be kell majd szolgáltatni engedetlen óráinkat, és belénk vezetik a vezetékes rádiót, az diktálja majd a Központi Pontos Időt… Esztendőre vagy kettőre, de legkésőbb az ezredfordulóra újra tiszta víz folyik majd a folyókban, és nem is emlékszünk már arra, milyen is volt, amikor egy májuson kötelezően részt kellett vennünk a dolgozok önkéntes felvonulásán, miközben fejünkre záporozott az izotóp-zuhatag… De az is lehet, hogy helyette lokátorok pirítanak bennünket pirosra, mint grillcsirkét a mikrohullámú sütő… Esztendőre vagy kettőre, de legkésőbb az ezredfordulóra világútlevelet is kapok majd, és alanyi jogom lesz utazni, és nem kell majd hivatali főnökök autogramját gyűjtenem, ha mérföldre élő nagynénémet látogatnám meg… És ajándékot is vihetek, hiszen árubőség lesz, mert központilag bevezetik a spontán piacgazdaságot… De az is lehet, azért lesz majd árubőség, mert mindent jegyre kapunk majd, külön bélyegalbumban tartjuk a más-más cédulákat, úgy járunk vásárolni, nem tárcával, és a fizetésünket is jegyben kapjuk, hogy egyszerűbb legyen az egész, és majd igyekezhetünk, hogy konvertibilis legyen a jegyünk… Mert esztendőre vagy kettőre, de legkésőbb az ezredfordulóra jogállamban élünk majd, bizony, és a barátom azonnal beperli a vasutat, amiért a kertje alatt járó vonatok romba döntik a házát, és nem vagyok majd köteles beengedni a lakásba a rendőrt, haha… És majd telefonálni is lehet bárhová, külföldre is tárcsázással, meg lesz minden házban videó, és a parabolaantennán bejönnek a jó kis műholdas pornók, meg lesz számítógépünk, és a KGB is komputerrel tartja nyilván az adatainkat, a leveleinket pedig olyan ügyes gép nyitja fel, hogy észre ne vegyük a visszaragasztást… És pártunk is lesz majd vagy hat tucat, hiszen esztendőre vagy kettőre, de legkésőbb az ezredfordulóra jól elszaporodik majd minálunk a pluralizmus nevű csodabogár… Meg az is lehet még, hogy másképpen fogják majd hívni ezt az egész izét, amiben most vagyunk, vagy pedig sok kis önálló izé lesz az egy nagy helyett, mert végre megvalósul az izék önrendelkezése, és nem küldenek a nagy izéből majd tankokat meg ejtőernyősöket… Mert de nagy vagyok én, ám esztendőre vagy kettőre, de legkésőbb az ezredvégre, mint a csuka a fazékban, széjjelfövök én… Csak tudnám, miért haragszik rám a konyhafőnök, ez a stigmás séF


Először megjelent: Hatodik Síp, 1990/II (június).
Újraközölve főblogomban, itt: A stigmás séf

 

Szergej, az indián

Hosszú ideig nem tudtam úgy belépni műhelyébe,
hogy vissza ne hőköljek: az ajtóval szemben egy nemi szerv nélküli
meztelen férfi állt. Az ilyenekre aggatják az új öltönyöket a
kirakatban. Ez az egy valamiért nem került vissza a raktárába, hanem
Zapf István áruházi segéddekoratőr műhelyében kötött ki. Barátom nem
bánta, el is keresztelte azonnal Szergejnek a csupasz bábut,
beállította a selyembálák és papírhengerek közé. Talán szándékosan
keresett számára helyet épp az ajtóval szemben, hogy aki belép,
hihesse, ruhátlan emberre nyitott rá. Ha ez volt a célja, akkor telibe
talált: hiába készítettem fel magamat a látványra, ahányszor csak
benyitottam a műhelybe, mindannyiszor meg is torpantam.– Legalább egy gatyát adhatnál rá! – korholtam eleinte.

– Szergej fasza fiú, nem fázik! – utalt egy rég elfelejtett vicc
megőrzött poénjára, mit sem törődve azzal, hogy Szergejnek éppen a
csúnya szóra utaló felszerelése hiányzott.


Aztán, amikor már senki nem akadt fenn a ledérségén, ágyékkötőt adott
Szergejre, fejére színes törzsfőnöki tolldíszt fabrikált, testét pedig
telepingálta totemállatokkal.


Zapffal akkor haverkodtam össze, amikor mindkettőnket beválasztottak a
Lenini Eszmék című iskolai faliújság szerkesztőbizottságába. Én írtam
és szerveztem a remekbe szabott cikkeket, ő rajzolt, festett, vágott,
ragasztott – kivitelezett. Bár alattam járt két évvel, ismertem
korábbról is, a tanárainkról készített karikatúrái osztályról
osztályra, kézről kézre jártak. Egyébként pedig mindig és mindenütt
rajzolt: órán, rajgyűlésen, egyszer láttam, még a moziban is.
Meg-megemelte a blokkját, hogy több fény essen rá, felskiccelte a
szereplőket, a jeleneteket. Otthon egész sorozata volt a keletnémetül
beszélő jugoszláv indiánról, Gojko Mitićről.

Fel is vették a
képzőművészeti szakiskolába, de már a második évben összekülönbözött
valamelyik tanárával a szocialista művészet irányelveit illetően.
Elhúzták a vizsgán. Ám szerencséjére a vaskalapos tanárnak akadt egy
liberálisabb ellenlábasa, jegyzett festőművész, főállásban éppen a
városka egyetlen nagyáruházának művészeti vezetője; odavette Zapfot
dolgozni, hivatalosan segéddekoratőrnek, valójában plakátfestőnek. A
cimborám, ha a szocreál elméletéből meg is bukott a vizsgán, éveken át
a jövőbe derűsen néző munkásarcok és május elsejei jelszavak
pingálásából élt. Szakmailag, mint mondta, mégis fejlődött, sok mindent
ellesett a főnökétől. Tőle hallotta először az akkor még szitokszónak
számító szavakat: pop art, designe. A anyagokkal, eszközökkel gazdagon
ellátott műhelyben olyasmit is megtanulhatott, amire a szakiskolában
nem lett volna módja. Amikor pedig kölcsönbe kapott a főnökétől egy
burzsoá propagandaanyagnak számító tilalmas Andy Warhol-albumot, eldőlt
a sorsa. A szobája falait borító száz Gojko Mitićet bámulatos
gyorsasággal ezer Marilyn Monroe váltotta fel.

Közben a
dolgozók esti iskolájában leérettségizett, főnöke továbbtanulásra
biztatta, ajánlgatta neki a kijevi művészeti főiskolát, segített volna
a felkészülésben. „Mire végzel, éppen nyugdíjkorú leszek, jöhetsz a
helyemre”, biztatgatta, de barátom nem szánta rá magát.

Ahogy
kezdett recsegni-ropogni a nagy Szovjet Birodalom, Zapf lelécelt. Meg
sem állt Budapestig. Két évig a Vörösmarty téren ücsörgött kis tábori
székén és jó pénzért rajzolta a turistákat. Aztán ezt is feladta.
Tudod, nem akarok jattolni a flasztermaffiának, súgta sejtelmesen
találkozásunkkor. De állandó munkába nem áll, mondta, nem azért kereste
a tágabb szabadságot, hogy újra kötöttségek közé szorítsa magát. Később
egyszemélyes bt.-t alapított és alkalmazott grafikusként, dizájnerként
teljesített megrendeléseket. Egy munkájával hannoveri ösztöndíjat is
nyert, kint dolgozott fél évig. Később részt vett pár vidéki tárlaton,
és mások által meg nem erősített saját állítása szerint két belvárosi
galériába is bevették kisebb munkáit. Akkoriban, ha anyagilag
megszorult, tisztes honoráriumért családi fotók alapján élethű „művészi
portrékat” készített, hogy nyárspolgárék kiakaszthassák a nagyszobában.

De ebből is elege lett, nem akart a szakma lúzere lenni. Megszimatolta,
hogy gyémántban, aranyban van a nagy pénz. Addig ügyeskedett, míg
betársulhatott egy éppen anyagi gondokkal küzdő ékszerész üzletébe
megtakarított pénzével. Nappal kövér feleségek keble fölött igazgatta a
nyakékek lógóit, esténként egy öreg ötvösmesternél bűvölte a nemes
fémet. Csak azért tanulta ki a szakmát, hogy üzlettársát lepipálva
névjegyére ráírathassa: „Ötvös és ékszerész”. Ment is az üzlet pár évig
piszkosul, amíg az adóhatóság rájuk nem szállt. Mire a bíróság kimondta
a súlyos büntetésről szóló ítéletet, addigra legmegbízhatóbb ügynökük
is megpattant az aktuális drágakőszállítmánnyal.

Indulhatott megint nulláról.

Azt a véletlennek köszönheti, hogy végül antikvárius lett. A könyvek
iránt azelőtt nem érzett különösebb vonzódást, az egyik fizetésképtelen
klienstől korábban kapott kötetekről is teljesen megfeledkezett. Csak
amikor nehezen megszerzett kis lakását el kellett adnia, akkor vitte el
felvásárlóhoz a húsz-egynéhány ócska könyvet: a sok veszteség után
legalább futja taxipénzre, amíg albérlet után lohol. Kétszer is
visszakérdezett, jól érti-e az összeget. No, ha ez a haramia ennyit
adna érte, megéri az a dupláját is, gondolta, és már tudta, mibe
fekteti lakása árát.

Amikor beléptem az üzletébe,
összerezzentem az ajtó fölötti kis csengő éles hangjára. Lám, most is
akad valami, ami visszahőkölésre késztet, ha Zapfhoz benyitok. Hanem a
kollekció lenyűgöző, a bolt kellemes, a kiszolgálás udvarias. És a
tulaj? Ritkán tartózkodik az üzletben.

Tanyát vett, kipofozta
a roskadozó parasztházat, odaköltözött. Az antikvárium eldöcög nélküle,
ő inkább lovakat nevel. És rajzol. Álmában szőrén üli meg őket, lobogó
sörényükbe kapaszkodik. Mint Szergej, a hős indián.


Megjelent: Népszava, Szép Szó, 2007. május 5.

A játékrontó / Tejmozi-mondatok

Tegnap meglepő (vagy nem is annyira?) dolog történt.

Végre megírtam az alábbi bejegyzésben már említett újabb körlevelet. Tudva, hogy az eredeti mondatok szerzői között akadnak, akik már nem élnek, illetve olyanok is, akik „élő klasszikusként” megközelíthetetlenek számunkra; továbbá sokukkal a műfordítóknak nincsen semmilyen kapcsolata – ám, mutatja Szabó Palócz Attila példája – olyan esetek is akadnak, amikor a vendégmondat tolmácsolója baráti viszonyban áll a fordított szerzővel – nos, ezeket a körülményeket figyelembe véve arra kértem a játékban részt vevő 30 műfordítót, hogy amennyiben a projektum ilyetén folytatása kedvük szerint való és a további közreműködést vállalni tudják, továbbá ha fel tudják venni a kapcsolatot az eredeti mondatok szerzőivel, akkor legyenek szívesek értesíteni őket az interakcióról, annak menetéről és eredményéről. A végső cél ebben a fázisban az lenne, hogy a projektum híre (és esetleg végterméke, a Tejmozi is) nyilvánosságot kapjon idegen nyelveken.

Mint általában a fontosnak gondolt leveleken, ezen is elég sokat dolgoztam, igyekeztem pontosan fogalmazni, és azon voltam, hogy a lehető legudvariasabb hangot üssem meg, de fölöslegesen mégsem körülményeskedjem, egyszersmind bőven megengedjem a játékostársaknak, hogy ez elől az újabb felkérés elől minden további nélkül kitérjenek.

Volt, aki szinte azonnal visszaírt, megköszönte a levelemet, a legtöbben (egyelőre) nem válaszoltak. Egyvalaki akadt, aki váratlan (vagy nem is annyira?) módon reagált.

>> az érthetőség kedvéért lásd: A Tejmozi szöveg-projektum – előzmények

Cséka Gyuri (kivételesen a saját nevén) két helyre is ezt írta be a honlapom Fórumába: „Ezennel bejelentem, hogy Balla D. Károly: Tejmozi c. szövegéhez/be adott Szorokin-idézetet valójában én írtam.” – (lásd a #1717-es bejegyzést) Tehát nem levélben válaszolt, hanem – egy évvel a mondat beküldése után – nyilvánosan bejelentett valamit. Lényegében azt, hogy csalt, hamis kártyákkal játszott, nem tartotta be a játékszabályokat. Az eredeti felkérésben ugyanis ez a pont is szerepelt:

Bár komolysága mellett hangsúlyozni kívánom a projektum játékos jellegét, ezúttal mégis azt kérem, hogy ne fiktív, hanem létező szerzők létező műveiből származzanak a mondatok, és minden fordító saját nevén szerepeljen a játékban.” (Lásd a felkérés 9. pontját) Nos, Gyuri az általa „fordított” mondatot ugyan létező szerző szájába adja, a mű bibliográfiai adatait is megadta, azonban ez egy fiktív, egy ál-Szorokin mondat, hiszen ő maga, Cséka alkotta, bár, szó se róla, elég jól átvette a kérdéses Szorokin-novella szóhasználatát, hangulatát. No meg: a halál és az idő fogalmának a szerepeltetése nekem nagyon is jól jött, a Tejmozinak egy fontos epizódját inspirálta ez a kapott szövegdarab.

A dolognak egyébként van egy kis előzménye. Elsőre Gyuri ennek a mondatnak a fordítását küldte be:

„Жрать оппортунистическое течение, возникшее в Российской социал-демократической рабочей партии после революции 1905-1907 гг., требовавшее отзыва социал-демократических депутатов из Государственной думы, отказа от использования легальных форм борьбы и фактически проводившее политику изоляции партии от рабочего класса.”

Ezt így interpretálta:

„Falni: opportunista áramlatot, amely az 1905-1907-es forradalom után, az Orosz Szociáldemokrata Munkáspártban keletkezett; amely megkövetelte a szociáldemokrata képviselők visszahívását az Állami Dumából; lemondást a harc legális formáinak felhasználásáról; és amely valójában a dolgozó népet a párttól izolálni kívánó politikát folytatott.”

– ezt a mondatot én nem tudtam elfogadni, és nem is annyira a grammatikai nehézkessége (és szerintem pontatlan fordítása) miatt, hanem mert ez sem felelt meg az eredeti felkérésnek, amelyben kértem a dátumok, konkrét helyszínek és nevek mellőzését (a fenti mondatban mindezek előfordulnak). (Képzeljük el, ha minden idézetben ilyen konkrétumok szerepeltek volna!!) Gyurinak megírtam kifogásaimat, másik mondatot kértem, erre küldött újat, látszólag ugyanabból a Szorokin-novellából:

„Falni: egy hideg reggelt, amikor a halál, mint egy kemény, kérges csizma arcodba rúg, arcodba tapos, és jajgatni sincs időd, sírni sincs időd, semmire sincs időd, mert épp az időd vész el, a te időd, de ezáltal minden idő: halott vagy.” Vlagyimir Szorokin: Zsraty! (Falni!) In: Szobranyije szocsinyenyij v treh tomah. (Összegyűjtött művek három kötetben) Ad Marginem, Moszkva, 2002.

Nos, ez nagyon tetszett: épp az ilyen elvont, inkább hangulatot-érzületet-gondolatot közvetítő szövegrészek voltak a leghasználhatóbbak, később ezek mozdították előre a novellámat. A hideg téli reggel és főhősöm kozmikus éhsége az apai faházban a Tejmozi megfelelő részében éppen innen származik. Ezért hát voltaképp hálával tartozom Cséka Gyurinak a remek mondatért, még ha beküldésével fel is rúgta az írott játékszabályokat, és ha ezt csak azután jelentette is be, amikor az interakció érdemi része lezárult.

(Hogy a mondat eredetiségét nem ellenőriztem, az talán érthető: a játékostársak 18 nyelvből fordították az 53 magyarul még meg nem jelent vendégszöveget, hogy is nézhettem volna utána mindegyiknek – a cél éppen az volt, hogy az ő ismereteiket felhasználva, az ő tudásukat a játék számára „kölcsön kérve” írjak novellát. Az pedig meg sem fordult a fejemben, hogy a részvevők valamelyike nem azt a játékot játssza, mint amelyikre felkértem, s amelyet ő is elfogadott.)

A kérdés ezek után az, hogy mit tegyek a novellaszöveggel. Irtsam-e ki belőle ezt az idézetet, s magát a mondatot is töröljem-e a jegyzékekből? Ezt persze megtehetném (hiszen a Tejmozi redukált változatában egyetlen idézet sem szerepel), formálisan kiiktathatnám a csalás szövegtényeit – de a nyoma akkor is megmaradna, én legalábbis látnám, érezném, tudnám: valahányszor a faházikóbeli téli reggelhez érnék a szövegben, mindig eszembe jutna az epizód keletkezésének összes körülménye. Arról nem is beszélve, hogy a szöveg ebben a formájában nyomtatásban már megjelent (ha Gyuri eljárása valamiben elmarasztalható, akkor ebben: a nyomtatott publikáció előtt kellett volna szólnia; feltéve persze, hogy a célja a megtréfálásom volt, és nem pedig a lejáratásom – az utóbbit sejtve kockáztatom meg, hogy ez a fordulat nem is annyira meglepő). Megjelenés alatt áll a redukált változat is a Holmiban: a korrektúrát hetekkel ezelőtt jóváhagytam – abban ugyan maga a mondat nem szerepel, de a novella végén felsorolom a keletkezéséhez egy-egy mondattal inspirációt adó szerzőket, műveket, fordítókat – és ott is szerepel Szorokin meg Cséka. A Holmi talán már meg is jelent, vagy legalábbis ki van nyomtatva… Így hát ezeken a dolgokon már nem változtathatok, Gyuri dörzsölheti a tenyerét. (Utoljára Fodor Géza hozott hasonló helyzetbe 25-26 éve: akkor közreműködésemmel egy neki tulajdonított Baka Isván-vers jelent meg az ő neve alatt; most egy Cséka-mondat jelent meg Szorokinnak tulajdonítva. Vajon melyikük követelhetne tőlem elégtételt: Gyuri vagy Vologya?)

Amit megtehetek: a honlapomon szereplő internetes változatokban egy-egy lábjegyzetben utalni fogok a történtekre. Végül is a Tejmozi keletkezéstörténetéhez most már ez a meglepő (vagy nem is annyira?) epizód is hozzátartozik.

*

Egy játékot persze nem szabad túlságosan komolyan venni. Nem történt tragédia. A szerepjátékokat én is szeretem és „nagyban” űzöm; ám itt talán másról van szó. Ha valaki odaül a többiekhez a játékasztal mellé, akkor, szerintem, illik betartania azokat a játékszabályokat, amelyek szerint a többiek játszanak. Aki ezt nem teszi, az nem jópofa, hanem csaló. Sajnálom, hogy Gyuri elrontotta ezt a játékot – amiért is az összes többi játékostárstól ezúton kérek elnézést -, de azt hiszem, csak magamat okolhatom emiatt, és bosszankodás helyett inkább levonom a bennem már rég érlelődő következtetéseket.

*

De azért szeretlek, Gyuri!


Szövegjáték: Tejmozi-mondatok. Epizód a Tejmozi c. regény keletkezéstörténetéből. A játékrontó Cséka György beküldött hamis Szorokin-mondata.

Szöveg: sms üzenet küldés – idegen nyelvekről fordított mondatok – tejmozi novella és regény, szöveg, cséka, szorokin, mondat, mondatok, küldés, üzenet, irodalom, íróság, játék

Az idomítás csodája

egy Vef rádióAz ember-idomítás csodája – tárca, szöveg, írás – televízió, műsor, tv, rádió

A szenzációsnak szánt hírről, miszerint az egyik kereskedelmi televízió adásszünetét egyik este többen nézték, mint két közszolgálati csatorna műsorát, az jutott eszembe, amit Elemér barátunk mesélt – vagy 20 évvel ezelőtt. Akkoriban egy bentlakásos iskolában (ún. internátusban) működött nevelőtanárként, ami alig jelentett többet annál, mint hogy egy-egy rábízott osztályt csendben-fegyelemben kellett tartania a délután folyamán. Elvben a diákoknak ezalatt kellett volna az ő irányításával elkészíteniük a másnap délelőtti tanórákra a házi feladatukat (nagyjából úgy, ahogy egy napköziben), de, mint ahogy a tanítás egész menetét, ezt sem vette komolyan sem az iskola, sem a tanerő, sem a diákok – de még az oktatási rendszer felsőbb vezetői sem.

Ebben a délutáni foglalkozásokra kijelölt osztályteremben egy televíziókészülék is volt, és amikor a nevelő tanár úgy ítélte, hogy elég volt a felettébb megfeszített és különösképp odaadó tanulásból, akkor bekapcsolta a készüléket, hogy valami szórakoztató, netán okosító műsorral foglalja le az ekkorra már egyre nehezebben fegyelmezhető, peremlétre szorított szovjet ifjúságot. Ettől általában azonnal megszűnt a zaj, a galacsindobálás, pad alatti bokarugdosás, és ki tudja még mi minden, amivel a vásott kölkök a nevelőt idegesítették és magukat szórakoztatták karinthysan, tanárúrkéremesen. Ettől kezdve teljes odaadással csüggtek a képernyőn, szinte mindegy volt, mi a műsor, fő, hogy a kép mozogjon és közben valami szóljon. (Ezeknek a hátrányos helyzetű árváknak, alkoholista vagy börtönben ülő szülők gyerekeinek más civilizációs élvezetben nemigen volt részük, így aztán ezt meg is becsülték.)

Ám történt egyszer, hogy a tévé befuccsolt, és úgy látszott, igen nehéz lesz a fegyelmet fenntartani nélküle. Barátunk azonban feltalálta magát, kivette a táskájából a magánál hordott rádióját (nagy valószínűséggel egy Vefet vagy Alpinisztet), feltette a TV tetejére, bekapcsolta, és azt mondta: ma nem tévét, hanem rádiót nézünk. És, maga sem hitte: nézték. Hosszan és kitartóan, egészen a foglalkozási idő befejeztéig.

Másnap azonban otthon felejtette a rádióját, a tévét pedig persze nem javították meg.

Amikor eljött az ideje, felállt az asztalától, és „Szépen tanultatok, most már nézhetitek a tévét” kijelentéssel bekapcsolta a nem működő készüléket. És ezek a szeretet és szülők nélkül felnövő, általában lelkileg és gyakran mentálisan is sérült, állandó lefojtásban élő és büntetésekkel fegyelmezett gyerekek hosszan és teljes odaadással nézték a sötét képernyőt.

Nem vagyok sem pszichológus, sem etológus, így csak laikusként próbálhatok erre a viselkedésre magyarázatot adni. Azt hiszem, az a 30 gyerek azért meredt „jól nevelten” a nem működő tévére, mert azt gondolhatták, pontosabban úgy érezhették (hiszen nem valószínű, hogy ez tudatosult volna bennük), hogy ha most nem akarnának tévézni, akkor legközelebb talán nem is engedik meg nekik. Nem a nevelőjük tekintélye és felszólítása hatott rájuk, hanem a korábbi napok tapasztalata, az öröm emléke, amely a sötét és néma televízióra figyelve felidéződött bennük, és előrevetítette a holnapi vagy holnaputáni hasonló élvezetet. Hogy éppen ma történetesen elmaradt, azt jobban elviselték annál, semmint hogy ezt a csökkentett értékű élvezetet megtagadva veszélybe sodorták volna a jövendő alkalmakat. Talán valahogy így működik a „rászoktatás”, és ez az eset a bizonyítéka, hogy a sokszor ismétlődő gyakorlat, a kialakult viselkedési norma, az „örömrutin” erősebb beidegződést, ha tetszik: erősebb reflexet hoz létre annál, semhogy az öröm forrásának egyszeri elmaradása felborítaná a megszokást. A gátlás nyilván csak többszöri elmaradás után alakulna ki.

A dolog azért megdöbbentő, mert nem idomított állatokról, hanem gondolkodó emberekről van szó, és a józan ész számára ez a viselkedés érthetetlen, hiszen azt várnánk, hogy a gyerekek felzúdulnak, kiabálni kezdenek, hogy nincs adás, nincs kép, nincs hang, hát miféle tévézés ez – és a korábbinál is fegyelmezetlenebbül kezdenek hangoskodni, dobálózni, pad alatt bokát rugdosni, netán követelni kezdik, hogy ha így áll a helyzet, akkor mehessenek ki focizni.

De nem.

Ugyanígy azt hinnénk, ha a kereskedelmi csatornát bizonyos törvénysértések miatt az ORTT azzal bünteti, hogy nem sugározhat adást, akkor a nézők, miután elolvasták a pár soros közleményt a sötét képernyőn, és megtudták, mikortól indul újra a műsor, dühödten azonnal továbbkapcsolnak, hogy valami mással kárpótolják az elmaradt élvezetet.

De nem.

Újra és újra, negyedórákon át olvassák ugyanazt a feliratot, hallgatják a csendet és nézik az adásszünetet?

Igen.

Nem sikerült ez a népidomítás túlságosan is jól?


 

Magánmagány

A magányosság is lehet teátrális, demosntratív. Az pedig már semmivel sem jobb a közösségi nyüzsgedelemnél. Kivonulni a társadalomból úgy, hogy kivonulásod és kívülmaradásod észrevétlen maradjon – egyedül ennek van értelme, csak ez szabadíthatja fel a magány rejtett energiáit.

A közvetlenség megtermi a maga birtokait. Kiterjed, átbukik a peremen, elsodor torlaszt, gátat, védet. Mint amikor ökölbe szorított tenyeredet lassan szétterpeszted egy zsákocska mákban, s ujjaid behatolnak a részecskék közé, úgy terjed, árad szét a közvetítetlen magány.

Nincsenek eszközeink a reményre. Kezünkből kihullott a jámbor szerszám, fegyverre cseréltük, dühösen ropogóra, élesen szisszenőre, vagy ami a legrosszabb: némán gyilkolóra. A halál úgy ette be magát a bőrünkbe, mint szú a pácolatlan fahasábba. Nem teszünk ellene, hagyjuk, hogy lepetézzen. Kihordjuk a halál kukacait, s bár testünkben tenyésznek, büszkén hisszük, hogy magunkévá ragadtuk az életet.

Végérvényesen, menthetetlenül elromlott az, ami Édentől keletre számunkra rendeltetett. A harmónia megtelt unalommal, a bölcsességbe belefészkeltek a kíméletlen dogmák. Padlódeszkához szögezte a hitet az önámítás, az öröm ragadós karamellként bénítja az akaratot. Dobozokban sorakozik az izgalom, tessék-tessék, hány kilós kiszerelésben parancsolja.

Egyetlen menedékünk lehetne a szerelem, de nem tudjuk feltörni zárványait, minden próbálkozással egyre alkalmatlanabbaknak minősülünk bármiféle igaz érzésre.