Szergej, az indián

Hosszú ideig nem tudtam úgy belépni műhelyébe,
hogy vissza ne hőköljek: az ajtóval szemben egy nemi szerv nélküli
meztelen férfi állt. Az ilyenekre aggatják az új öltönyöket a
kirakatban. Ez az egy valamiért nem került vissza a raktárába, hanem
Zapf István áruházi segéddekoratőr műhelyében kötött ki. Barátom nem
bánta, el is keresztelte azonnal Szergejnek a csupasz bábut,
beállította a selyembálák és papírhengerek közé. Talán szándékosan
keresett számára helyet épp az ajtóval szemben, hogy aki belép,
hihesse, ruhátlan emberre nyitott rá. Ha ez volt a célja, akkor telibe
talált: hiába készítettem fel magamat a látványra, ahányszor csak
benyitottam a műhelybe, mindannyiszor meg is torpantam.– Legalább egy gatyát adhatnál rá! – korholtam eleinte.

– Szergej fasza fiú, nem fázik! – utalt egy rég elfelejtett vicc
megőrzött poénjára, mit sem törődve azzal, hogy Szergejnek éppen a
csúnya szóra utaló felszerelése hiányzott.


Aztán, amikor már senki nem akadt fenn a ledérségén, ágyékkötőt adott
Szergejre, fejére színes törzsfőnöki tolldíszt fabrikált, testét pedig
telepingálta totemállatokkal.


Zapffal akkor haverkodtam össze, amikor mindkettőnket beválasztottak a
Lenini Eszmék című iskolai faliújság szerkesztőbizottságába. Én írtam
és szerveztem a remekbe szabott cikkeket, ő rajzolt, festett, vágott,
ragasztott – kivitelezett. Bár alattam járt két évvel, ismertem
korábbról is, a tanárainkról készített karikatúrái osztályról
osztályra, kézről kézre jártak. Egyébként pedig mindig és mindenütt
rajzolt: órán, rajgyűlésen, egyszer láttam, még a moziban is.
Meg-megemelte a blokkját, hogy több fény essen rá, felskiccelte a
szereplőket, a jeleneteket. Otthon egész sorozata volt a keletnémetül
beszélő jugoszláv indiánról, Gojko Mitićről.

Fel is vették a
képzőművészeti szakiskolába, de már a második évben összekülönbözött
valamelyik tanárával a szocialista művészet irányelveit illetően.
Elhúzták a vizsgán. Ám szerencséjére a vaskalapos tanárnak akadt egy
liberálisabb ellenlábasa, jegyzett festőművész, főállásban éppen a
városka egyetlen nagyáruházának művészeti vezetője; odavette Zapfot
dolgozni, hivatalosan segéddekoratőrnek, valójában plakátfestőnek. A
cimborám, ha a szocreál elméletéből meg is bukott a vizsgán, éveken át
a jövőbe derűsen néző munkásarcok és május elsejei jelszavak
pingálásából élt. Szakmailag, mint mondta, mégis fejlődött, sok mindent
ellesett a főnökétől. Tőle hallotta először az akkor még szitokszónak
számító szavakat: pop art, designe. A anyagokkal, eszközökkel gazdagon
ellátott műhelyben olyasmit is megtanulhatott, amire a szakiskolában
nem lett volna módja. Amikor pedig kölcsönbe kapott a főnökétől egy
burzsoá propagandaanyagnak számító tilalmas Andy Warhol-albumot, eldőlt
a sorsa. A szobája falait borító száz Gojko Mitićet bámulatos
gyorsasággal ezer Marilyn Monroe váltotta fel.

Közben a
dolgozók esti iskolájában leérettségizett, főnöke továbbtanulásra
biztatta, ajánlgatta neki a kijevi művészeti főiskolát, segített volna
a felkészülésben. „Mire végzel, éppen nyugdíjkorú leszek, jöhetsz a
helyemre”, biztatgatta, de barátom nem szánta rá magát.

Ahogy
kezdett recsegni-ropogni a nagy Szovjet Birodalom, Zapf lelécelt. Meg
sem állt Budapestig. Két évig a Vörösmarty téren ücsörgött kis tábori
székén és jó pénzért rajzolta a turistákat. Aztán ezt is feladta.
Tudod, nem akarok jattolni a flasztermaffiának, súgta sejtelmesen
találkozásunkkor. De állandó munkába nem áll, mondta, nem azért kereste
a tágabb szabadságot, hogy újra kötöttségek közé szorítsa magát. Később
egyszemélyes bt.-t alapított és alkalmazott grafikusként, dizájnerként
teljesített megrendeléseket. Egy munkájával hannoveri ösztöndíjat is
nyert, kint dolgozott fél évig. Később részt vett pár vidéki tárlaton,
és mások által meg nem erősített saját állítása szerint két belvárosi
galériába is bevették kisebb munkáit. Akkoriban, ha anyagilag
megszorult, tisztes honoráriumért családi fotók alapján élethű „művészi
portrékat” készített, hogy nyárspolgárék kiakaszthassák a nagyszobában.

De ebből is elege lett, nem akart a szakma lúzere lenni. Megszimatolta,
hogy gyémántban, aranyban van a nagy pénz. Addig ügyeskedett, míg
betársulhatott egy éppen anyagi gondokkal küzdő ékszerész üzletébe
megtakarított pénzével. Nappal kövér feleségek keble fölött igazgatta a
nyakékek lógóit, esténként egy öreg ötvösmesternél bűvölte a nemes
fémet. Csak azért tanulta ki a szakmát, hogy üzlettársát lepipálva
névjegyére ráírathassa: „Ötvös és ékszerész”. Ment is az üzlet pár évig
piszkosul, amíg az adóhatóság rájuk nem szállt. Mire a bíróság kimondta
a súlyos büntetésről szóló ítéletet, addigra legmegbízhatóbb ügynökük
is megpattant az aktuális drágakőszállítmánnyal.

Indulhatott megint nulláról.

Azt a véletlennek köszönheti, hogy végül antikvárius lett. A könyvek
iránt azelőtt nem érzett különösebb vonzódást, az egyik fizetésképtelen
klienstől korábban kapott kötetekről is teljesen megfeledkezett. Csak
amikor nehezen megszerzett kis lakását el kellett adnia, akkor vitte el
felvásárlóhoz a húsz-egynéhány ócska könyvet: a sok veszteség után
legalább futja taxipénzre, amíg albérlet után lohol. Kétszer is
visszakérdezett, jól érti-e az összeget. No, ha ez a haramia ennyit
adna érte, megéri az a dupláját is, gondolta, és már tudta, mibe
fekteti lakása árát.

Amikor beléptem az üzletébe,
összerezzentem az ajtó fölötti kis csengő éles hangjára. Lám, most is
akad valami, ami visszahőkölésre késztet, ha Zapfhoz benyitok. Hanem a
kollekció lenyűgöző, a bolt kellemes, a kiszolgálás udvarias. És a
tulaj? Ritkán tartózkodik az üzletben.

Tanyát vett, kipofozta
a roskadozó parasztházat, odaköltözött. Az antikvárium eldöcög nélküle,
ő inkább lovakat nevel. És rajzol. Álmában szőrén üli meg őket, lobogó
sörényükbe kapaszkodik. Mint Szergej, a hős indián.


Megjelent: Népszava, Szép Szó, 2007. május 5.
Megjelölve .Könyvjelzőkhöz permalink.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.