Szabadlábon

Bácsfi szabadlábon… …csatlakoztam a Népszava felhívásához, hétfőn pedig közzétettem az UngPartyn a FISZ nyilatkozatát. Egyelőre ennyi a hozzájárulásom ehhez a szomorú történethez.

Hétfőre befejeztem és elküldtem a Mozgónak a naplót. Többek között ez is szerepelt benne: Félek, ahogy a tiltakozások, lemondások, kilépések tették igazán ismert költővé Döbrentei Kornélt, most ugyanígy politikai tényezővé válhat a hungarista Bácsfi Diána. De tehet-e mást a liberális értelmiségi, mint hogy tiltakozik, hangját hallatja, figyelmeztet, hogy meg kell állítani Arturo Uit. Egyébként Brecht azt írja egy jegyzetében, a történelemben általában nem az elkövetők nagyok, hanem a bűn a nagy, amit piti emberek elkövetnek, ez kelti nagyságuk látszatát. Jó lenne hát elejét venni, hogy a hatalmas bűn most fontossá tegyen egy senkivalakit.

Nem sokkal ennek előtte csatlakoztam a Népszava felhívásához, hétfőn pedig közzétettem az UngPartyn a FISZ nyilatkozatát. Egyelőre ennyi a hozzájárulásom ehhez a szomorú történethez. Miközben továbbra sem tudom, mi lenne a helyesebb: nem venni tudomást róla és hagyni hamvába halni ezt a remélhetően életképtelen kezdeményezést, avagy szót emelni ellene, cikkezni róla, megtölteni vele a médiát. És azt sem tudom megítélni, inkább csak érezni vélem a reggeli vizeletemen, hogy az effajta őrült mozgalmak közvetve mégiscsak a prominens jobboldali politikusok szélsőjobbra kacsintgató kijelentéseiből és megengedő magatartásából merítették a bátorságot, hogy színre lépjenek.

S ha a fentiről nem jutott volna eszembe az elfelejteni remélt Döbrentei-ügy, hát felemlegette Kalász Márton a rádióban. Többrészes beszélgetés-sorozat készült vele 70-ik születésnapja alkalmából. (Isten éltesse!) Mint mindig, most is nagyon szerethetően, meghatóan és őszintén beszélt származásáról, gyerekkoráról, írói indulásáról. Érdekes sztorikat mesélt NDK-beli és más élményeiről. Mindaz, amit és ahogy mondott, határozottan egy roppant kedves, szimpatikus, jóindulatú, toleráns íróemberre vallott – ilyenként ismertem meg, s attól kezdve ekként tiszteltem vagy két évtizeden át.

A beszélgetés-sorozat utolsó részében esett szó az írószövetségi kilépésekről… Tudni kell, hogy K. M. nem egy nagy szónok, eléggé szaggatottan beszél, mondatait gyakran nem fejezi be, utalásait néha nehéz követni – ennek ellenére egészen eddig a pontig kifejezetten élvezhető volt az interjú. Itt azonban hallhatóan idegesebbé vált, s a belső indulat szinte teljesen szétszaggatta, össze nem illesztett szókapcsolatokra bontotta a beszédét, gyakran inkább csak sejteni, következtetni lehetett arra, mit is akart mondani. Amit pedig kifejtett, az ugyanazt az elkenő, mellébeszélő, csúsztató magatartást idézte fel, amelyet azokban a válságos napokban tanúsított. Ezt nagyon szomorúnak találtam, és továbbra sem igazán értem, egy ilyen tisztességes és jóindulatú ember, amilyennek mindnyájan ismertük, mitől viselkedett ebben az ügyben ennyire – nincsenek jobb szavaim – bűnösen ostobán. Mostani zavart magyarázkodásából, valótlan állításaiból nekem az sütött ki, hogy ő maga is érzi ezt a meghasonlottságát, még az is meglehet, lelke mélyén sejti, hogy talán rossz oldalra állt és rossz ügyet képviselt, s ha ezt nem is, azt sejtenie kell, az ő puhányságának, maszatoló ténykezelésének, elhallgatásainak, befolyásolt és befolyásoló magatartásának, valótlan kijelentéseinek köszönhető a másfélszáz kilépés – és azt is, hogy mindezt soha nem fogja tudni végleg tisztázni az írótársadalom és önmaga előtt. Egyetlen szimbolikus gesztussal tisztázhatta volna magát: ha lemond.

A magyar Parlament megszavazta, ügydöntő népszavazást kell kiírni a határon túli magyarok kettős állampolgárságának az ügyében. Ha jól értem, a beérkezett és hitelesített aláírások erre egyben kötelezték is, nemigen tehetett volna mást.

Hát nem tudom. Ez megint egy olyan dolog, ami több problémát vet fel, mint amennyi megoldását lehetővé teszi. És megint belép a képbe az érzelmi oldal, a szimbolikus jelentéstartalom, amely a racionális megfontolás fölé emelkedhet. Nekem pedig, kell-e mondanom, elsőként az jut eszembe, hogy kik lesznek mindennek a haszonélvezői, milyen új bugyorral bővül a számomra roppant ellenszenves etnobiznisz.

Ezzel együtt erős az a sejtésem, hogy a referendumnak nem lesz pozitív végeredménye. Ha pedig a lakosság közömbössége (kevesen mennek el szavazni) vagy ellenérzése okán (sokan szavaznak nemmel) a népszavazás negatív eredményt hoz, annak nagyon kedvezőtlen érzelmi hatása lehet a határon túliakra. Ha a mostani gesztustól könnybe lábadnak a szemek, akkor a végén a szívek fognak facsarodni.

Tegnap az „alkarpatraz”-osoknak bejelentettem, hogy – ha elfogadják tőlem a gesztust – elkészítem a honlapjukat. A részletekről később. (Újabb érdekes dolgok derültek ki…)

Az MNyKNT (lánykori nevén Anyanyelvi Konferencia) most küldte el a Makkai Ádám összeállította hatalmas gyűjteményt: a kortárs magyar költészet angol nyelvű antológiáját. Ez a második kötete annak a vállalkozásnak, amelynek első része a klasszikus magyar poézist ölelte fel.

A mostani 1215 oldalas tómuszban én is szerepelek. Még visszatérek önmagam méltatására :), most csak megköszönöm a postázást (3920 Ft), és a honorárium gyanánt kapott tiszteletpéldányt, valamint természetesen azt is (kiadónak, szerkesztőnek, műfordítóknak), hogy 7 kedves versemmel szerepelhetek ebben az exkluzív kiadványban.

Megjelölve .Könyvjelzőkhöz permalink.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.