Segítsággel élek?

Meghívások. Tokaji Írótábor augusztusban, a Szépírók Társasága kerekasztal-beszélgetése Bp-en, szeptemberben. Előbbin dilemmázok. Voltaképp jólesik, hogy személyre szóló invitálást kaptunk mindketten, mégis vannak bennünk, főleg Évában, ódzkodások. Egyelőre halogatom a választ. Előbb rákérdezgetek barátaimnál, közülük kik jönnek. Lengyel Tomi "ölében Milánnal" azonnal nemleges választ adott.

A Szépírók sajátos témában szerveznek irodalmi beszélgetést. "Segítséggel élők" a munkacím. És segítséggel élőket hívtak meg, hogy beszéljenek erről. A szervező Gács Anna rákérdezett levélben, mi lenne az elképzelésünk a dologról. Én csak ilyesmit tudtam válaszolni:

"…ez engem igazán soha nem foglalkoztatott; íróként legkevésbé. Ez nem jelenti azt, hogy mesterségesen és szándékosan kerülném a témát, de ahogy nem szoktam íróként az időjárással foglalkozni, ugyanúgy a saját fizikai állapotommal sem. A mindennapok szintjén persze egyre több problémát kell megoldani, de hát ugyanilyen probléma az, hogy időnként enni, inni kell, meg hogy hidegben fel kell öltözni – de ezek a dolgok erőteljesen kívül esnek az irodalmi érdeklődésemen. Ahogy nem jut eszembe hosszan értekezni arról, milyen lehetetlen ez az idei nyár, úgy a saját állapotom sem képezi témámat. Még a naplómban is elég ritkán említem. Nem szeméremből vagy szándékos elhallgatás okán, hanem mert nem foglalkoztat, nem érdekel, nem tartom lényegesnek. De fogalmazhatok úgy is: sokkal súlyosabb hátráltató körülményekkel kellett életemben szembenéznem: politikai, nyelvi-nemzeti(ségi), földrajzi, családi adottságok, ezekhez képest egy kis mozgássérültség már meg sem kottyan.

Annyi minden lett volna, ami kialakíthatta volna kisebbségi érzésemet, frusztráltságomat, annyi minden tehetett volna keserűvé, szorongóvá – mégsem történt meg. Akkor pont ez a semmiség foglalkoztasson az elengedhetetlenül szükségesnél jobban?
Engem, úgy érzem, az irodalom, a művészet, a zene, újabban a korlátlan kommunikáció régen kiemelt abból a helyzetből, amibe beleszülettem. Ha a „kárpátaljaiságomon” felülemelkedtem, akkor nehogy már a kerekesszék fogjon ki rajtam!

Nyilván mindenki másként éli meg ezeket a dolgokat. De hát én a kárpátaljaiságomat sem úgy élem meg, mint kollégáim 90 %-a. Ki is lógok a sorból és nem is igen tudok már azonosulni velük. Azon még soha nem gondolkoztam, hogy a „segítséggel élők” közösségével tudnék-e azonosulni. Ha az identitásuknak ez egy fontos meghatározó tényezője, akkor velük sem. Nekem ugyanis nem az."

Azzal fejeztem be a levelemet, hogy nem tudom, miután megvallottam, mennyire távol esik tőlem ez a téma, egyáltalán helyem van-e a körül a kerekasztal körül.

Honlapom

Könyvjelzőkhöz permalink.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.