régi idők naplója

Az eltelt 3-4 napot nagyjában-egészében az archívumom rendezésével töltöttem. Most olyan anyagokon dolgoztam, amelyek nemcsak a honlapomnak, hanem személyes virtuális irattáramnak is fontos részét képezik: 1997 óta vezetett naplóm korai szövegeit igyekeztem ésszerű és egységes, átlátható és könnyen bejárható formában újra közreadni. Bár a webnaplós korszakom előtti években írt jegyzeteim nagyrészt elérhetőek voltak, mégpedig nagyjából abban az alakjukban, amelyben különböző folyóiratokban megjelentek, most kiegészítettem őket korábban nem közölt részletekkel. Ez utóbbiak vagy terjedelmi okokból maradtak ki az annak idején publikált anyagból, vagy pedig – és gyakrabban – személyes érzékenységek miatt tartottam vissza őket…

Egyelőre az 1997-es, 1998-as és 1999-es naplókat rendeztem el a most egy időre véglegesnek tekintett tartalmukkal és a Kettenklub formátumához igazított külalakban. (Mindez azt is jelenti, hogy még mindig vannak nem publikus szövegeim azokból az időkből!)

Mielőtt megújítanám és a Kettenklub arculatához igazítanám a Pánsíp Szalon honlapját (ezt nem akarom véglegesen az archívumba tenni, hiszen az egyik akcióm még lezáratlan, és nem mondtam le arról sem, hogy a jövőben újakat indítsak), addig is a „régi”, valójában még csak egyéves rendszer Egy mondat a… címen futó rovata keretében a Munkanaplómban részletesen beszámoltam a Tejmozival kapcsolatos újabb fejleményekről, továbbá elérhetővé tettem Gergely Tamás interjúját, amelyet az intarakcióval kapcsolatban készített velem, ám a „célhelyen” nem jelent meg, így majd az RMSZ-béli sorozatbanban kerül rá sor; addig is hadd váljon olvashatóvá itt – az év egyik utolsó frissítéseként.

Az archívumban pedig egyik legértékesebb anyagunkat, a kortárs lengyel költők antológiáját tettem elérhetővé.

És még egy kicsit a honlap belső ügyeinél maradva. „Természetesen” találtam egy kis igazítani valót a Kettenklub méretezésében. Túl keskenynek találtam a belső oldalakat, így a szélsőkből leloptam pár pixelnyit. A január elsejei frissítések már tükrözni fogják ezt a változást, de feltehetően az „avatatlan” szemek alig is veszik majd észre.

*

Ma távoli, és csak levelekből megismert barátom és kollégám azzal lepett (és tisztelt) meg, hogy elküldte egy nekem ajánlott versét. Ide tűzöm:

Cseke Gábor

Dumaparti

Balla D. Károlynak

Valahol egy dunaparti
Asztalnál a dumaparti
Arról szól hogy ki a magyar
S kié lesz a Duna-kanyar
Ha majd egymást szégyenszemre
visszaküldjük Nárittyenbe
S ittmarad e táj kifosztva
Hullt levélen deres rozsda
Faszulunk és megfeszülünk
Nő az orrunk és a fülünk
Pedig most hallgatni kéne
Fogózni egy szomszéd kézbe’
Itt vagyunk ezért maradtunk
Pedig mennyiszer kikaptunk
S győzni csakis egymás ellen
Mindent lefitymáló szellem
Tépi száját egyre hallom
Ide veled ősi kardom
Belémszúrja meg sem érzem
Rossz álom volt mégis vérzem

*

Az év utolsó naplójegyzete szóljon arról is, hogy magánéletünknek alighanem két legsúlyosabb esztendeje áll mögöttünk. Apósom tragikus halála, apám egészségének többszöri megrendülése; és hát a család többi öregje sem csattan ki az egészségtől.

Rendhagyó módon a saját állapontomról is hadd essen itt szó. 2003-as balasetem óta nem nyertem vissza járáskészségemet, az idén pedig elkezdődött tolókocsis korszakom. Amit nagy derűvel fogadok, és sokkal nagyobb biztonságban érzem magam így, mint a járókeretes szerencsétlenkedéssel. Nincs kedvem előkeresni valamelyik régi dossziémból, de valamikor 18-19 éves koromban, amikor megbarátkoztam a tudattal, hogy gyógyíthatatlan betegségem van, már írtam erről egy verset; a szakirodalmat is megismerve joggal hittem azt, hogy sokkal-sokkal hamarább bekövetkezik ez a mostani állapotom – végül is elég szépen kitolódott. Akkor azt a verset valahogy így fejeztem be: „Örömből is elég nekem oly kevés és olyan kicsi / – egy jól gördülő, fordulékony, és nem nyikorgó tolókocsi.” Nos, jelenthetem: jól gördül, fordulékony és nem nyikorog, így hát kamaszkori vágyálmom beteljesült…

Viccen kívül: a dolog egészét, úgy érzem, valóban a legkisebb lelki megrázkódtatás nélkül sikerült elfogadnom. Az egyetlen tényező, amelyet szívesen elkerülnék, s ami bánt: hogy Évának egyre több dolga van velem, s hogy most már egyáltalán nem boldogulok nélküle, nem tudom sem elkezdeni, sem befejezni a napomat egyedül – ez számára olyan kötöttséget jelent, amelyet ugyan a maga természetességével és kedvességével vállal, én mégis igazságtalanságnak gondolom, hogy most már egyetlen napra sem szabadulhat tőlem. És most ez egyszer nyilvánosan is hadd köszönjem meg neki minden törődését. (Persze amikor e sorokat olvasta, ajánlotta, hogy ezt a mondatot hagyjam ki… Ilyen esetekben közösen szoktuk mérlegelni, mi erősebb: az, amennyire őt zavarja, vagy az, amennyire én szükségesnek gondolom. Gyakran meggyőz a határozottsága. De most én nyertem.)

Ezen túl még valamit be kell vallanom. Azt, amit Gábor Miklós naplóját olvasva értettem meg néhány évvel ezelőtt. Súlyos egészségi állapotában ezt írja: „A képtelenség egyben kényelem is”. Szó se róla, a fizikai korlátaim ugyan megfosztanak számos olyan dologtól, amit szeretnék csinálni és igazi örömöt okozna – ugyanakkor azonban felment olyasmi alól is, amit nem szívesen csinálnék. Így hát akár azt is mondhatnám, valamilyen szinten ez a körülmény segített hozzá ahhoz, hogy kialakíthattam egy olyan életet, amelyben, kár lenne letagadni, eléggé jól érzem magamat, és amely még mindig gyakrabban tölt el megelégedéssel, mint hiányérzettel. Azt már többször leírtam, hogy a korlátaimból talán sikerült életvitelt faragnom, s a hendikepjeim kényszerítettek rá arra, hogy tőlük szabadulni vágyva másutt, másban előre lépjek.

Azért igazi, nem kudarcból formált, hanem valódi örömökben is volt részünk. Maradva a családnál: gyerekeink eredményessége. Kolos egyévi sikertelenség után mégis elkezdhette azt tanulni, amit szeretett volna; első évét (általunk nem várt) sikerrel teljesítette, s ha ezt a félévet is jól zárja, akkor túl van a hároméves képzés felén, másfél év múlva kenyérkereső szakma lesz a kezében. Csönge érettségizőként aranyérem-várományos; bár a neheze azután következik, talán van okunk bizakodni.

Éva első komolyabb szakmai sikerei is erre az időszakra estek. Egész éves szereplése az ÉS-ben, könyvének megjelenése a Magvetőnél, a kritikai visszhang, új és újabb felkérések, a Déry-díj… Mindezeknek én nálánál is jobban örülök, ő nagyon vegyes érzésekkel fogad minden sikert és elismerést.

Én sem panaszkodhatom, bár két éve nem jelent meg új könyvem, de hosszú vajúdás után végre révbe jutott legnagyobb eddigi munkám, a Szembesülés, és volt néhány fontos publikációm (pl. verseim megjelenése a Makkai-féle angol antológiában, első szereplésem a Szép versek-ben, különböző műfajú folyóiratpublikációk…). Az Interneten is az elmúlt egy-két évben teljesedett ki (és alakult át többször) a „jelenlétem”. A Google a nevem begépelése után hat és fél ezer találatot jelez. A legújabbak egyike ez: http://mek.oszk.hu/02200/02276/, a másika pedig éppen ez a napló, annak is ez az oldala, ahol most, egy ilyen vegyesen jó-rossz időszak után boldog új évet kívánok magunknak.

Na jó, nektek is.

Ma a munkakezdéshez, indításul remek kortárs zene a Bartókon: Huszár Lajos: Rézfúvós kvintett op. 12. (Budapest Rézfúvós Kvintett) és Szabó Csaba: Szonáta rézfúvósokra (Modern Rézfúvós Együttes). Bár a rezeknek inkább a dzsesszben vagyok a híve (a kortárs is meg a réz is együtt picit néha sok a jóból), de ez a két darab igazi csemege volt. Különösen a második tetszett: a kicsit burleszkes indítás könnyedsége, aztán az elvontabb-szaggatottabb, zörejszerű effektusokat sem hiányoló folytatás (a domináló, igen „szép” trombitaszóló és kürt- meg harsona-harsogás mellett/alatt), majd a magas regisztereken önfeledten „össze-vissza” fecsegő és a mélyeken súlyosan dörmögő lezárás, a végén egy megint csak humoros-burleszkes felütéssel: igazán élvezetes tizenvalahány percecske volt.

*

Ariadné pulóvere c. írásomra reagálva Eörsi István egy saját cikkét küldte el, amelyben kétszer is idéz „belőlem”. Még dolgozik a szövegén, kérte, egyelőre ne tekintsem publikusnak. Másoktól, így Törzsök Erikától is kedves levelet kaptam, egy „ismeretlen” olvasóm pedig ezeket írta: „A narancs romlandó áru. Nálunk ez bebizonyosodott. Csak, hogy tudd, már 91-ben tudtam, hogy a mienkben nincs tartósítószer. Már akkor romlott volt. Azóta bebizonyosodott. Ha nektek sikerül gyümölcsként megmenteni, akkor nem fogtok fanyalogni arra, hogy az átalakulásban akkor még élvonalbeliből a politikai ármánykodás egy folyamatosan leszakadozó országot faragott.” Illetve: „Remélem, hogy a hendikep javatokra válik és megszűnik, hogy ti, meg mi, itt és ott. Ez lenne a klassz, nem az, hogy alibi-állampolgárságot ígérünk…”.
Érdekesnek találom, hogy bár én az Ariadnét akkor írtam, amikor a kettős állampolgárságról szó sem volt (és csak egy felsorolásomban szerepel ez a fogalom), mégis mindenki úgy értelmezte, hogy a történtekre reflektálok benne.

*

Elérhetővé tettem az UngParty NetCafé egy korai változatát. Ez a verzió az 2001. július 20-i állapotot tükrözi. Ekkor éppen egy hónapja volt annak, hogy a teljes rendszert a HHRF szerverére költöztettem. Egyik szomorú érdekesség: akkori legfrissebb hírem Árpa István haláláról értesít.

dec. 28.

Az utolsó napot kihasználva, amikor még politikai kérdésekben véleményt nyilvánítok, villáminterjút adtam telefonon a Klubrádiónak. (Holnaptól már érvényes lesz az Évának adandó születésnapi ajándékom: megszűnök közvetlen politikai kérdésekkel foglalkozó írónak lenni. No, milyen szépen sikerült megfogalmazni.) Persze már most sem buzgott bennem a kedv, hogy az ukrán választásokról bármilyen szubjektív véleményt is mondjak. Mégis: Kun Zsuzsa tegnapi bejelentkezése után a mai élő interjúra igent mondtam, és leginkább azért, mert a másik kérdezőként Barát Józsefet nevezte meg, akivel tizenhét éve (!) „dolgoztunk együtt” utoljára, s akinek hangját hallani és kérdésére felelni akkor is jóleső dolognak tűnt számomra, ha nem arról kérdez, amiről szívesen beszélnék.

Barát JózsefJóska akkor, 1987-ben a magyar rádió moszkvai tudósítójaként gyakorlatilag azért utazott Ungvárra, hogy velem egy hosszabb anyagot készítsem. A kb. egy órás beszélgetés le is ment Kossuthon. Milyen érdekes lenne most visszahallgatni! (Jószerével az egyetlen dolog, amire jól emlékszem: az utolsó alkalmak egyike volt, amikor a Szovjetuniót még szemrebbenés nélkül hazámnak neveztem. Ja, és éppen be volt gipszelve a karom. Az volt az első csonttörésem.) Aztán Jóskával még hosszú ideig tartottuk a kapcsolatot; a Birodalom utolsó éveiben többször segítségünkre volt abban, hogy itthoni magyar szervezkedéseink publicitást kapjanak Magyarországon. Úgy emlékszem, elsőként ő ismertette és juttatta tovább a romániai falurombolás elleni petíciónkat, amelyet, ha nem csal az emlékezetem, hárman írtunk alá (Fodóval és Sari Józseffel). Ez esetben és számos más alkalommal úgy történt a dolog, hogy én felhívtam Jóskát Moszkvában, elmondtam, miről lenne szó, beolvastam a szöveget. Aztán ő vagy készített belőle híranyagot, vagy nem, de mindig továbbküldte az Országos Sajtószolgálatnak, így „mindenki” tudomására juthattak az itthon még publikálhatatlan közlemények.

*

Két napi munkával véglegesítettem Tejmozi c. „multikulti” novellámnak azt a változatát, amelyben benne foglaltatnak az Egy mondat a… nevezetű interakcióm keretében kapott, más nyelvekből fordított idézetek, még ám mind az 53. Korábban beszámoltam itt róla, hogy újra aktuálissá úgy vált ez a lezáratlan (és általam kicsit félre is tett) interakcióm, hogy Cseke Gábor megkeresett: a Romániai Magyar Szó mellékletében sorozatban lehoznák a teljes novellát. Igen ám, csakhogy a korábbi műhelyszövegekből egybeszerkesztett és a még sehol nem publikált utolsó résszel lezárt verziót egyrészt még nem vetettem végső csiszolás alá, másrészt készült belőle egy redukált, vendégmondatok nélküli változat (a Holmi részére); ez utóbbin elég sokat dolgoztam, és a stiláris javításokat, tartalmi tömörítéseket, a novella javát szolgáló húzásokat, ahol lehet, át akartam vinni a teljesebb variánsra is. (A rövidítések közül persze csak azokat, amelyek nem egy-egy citátum beépítése kedvéért tett kitérőkre vonatkoztak.)
Eközben – miután hónapok óta nem foglalkoztam a szöveggel és kellően eltávolodtam tőle – azt is megállapíthattam, hogy a korábban nagyon disszonáns hangot megütőnek, oda nem illőnek tartott vendégmondatok korántsem lógnak ki annyira a novellámból, mint éreztem. A néhány hónapra magára hagyott mű mintha szervesítette volna őket.
Így aztán külön örülök annak, hogy ebben a formájában is, teljes egészében megjelenhet. Ez egyben jó alkalom arra, hogy az interakció weboldalait is megújítsam és el kelljen döntenem, hol jelöljem ki az anyag végső helyét: a lezárandó Ungparty-archívumban vagy az élő Kettenklubban.

*

Csönge beiratkozott egy angol nyelvtanfolyamra. A 70 pontos felmérő tesztből 66-ot teljesített, a beiratkozást intéző adminisztrátorral folytatott diskurzusban pedig az ukránról egyhamar áttértek az angolra: az fiatal hölgy rájött, hogy a még fiatalabbal így jobban szót ért, semmint ha az államnyelvet erőlteti.

dec. 26.

Nem, nem tudja megszerettetni magát velem ez az ünnep. Utoljára akkor tettem tétova kísérletet a megkedvelésére, amikor a gyerekeink picik voltak, de ez akkor sem sikerült maradéktalanul; viszont eljátszottam, hogy talán mégis. Most, hogy már ők is inkább fenntartással fogadják mindazt, amit családunk ilyenkor produkál, felmentve érzem magam az alól, hogy úgy tegyek, mintha, és ünneprontó módon már nemigen rejtem véka alá ellenérzéseimet…
Eközben persze tisztában vagyok azzal, hogy mindez gyökeresen másként is lehetne: ha más családban nevelkedem, netán más országban, más korban élek… De a számomra adatott előzmények – és főleg a beállt gyökeres fordulat után -, sajnálom, viszolygáson kívül nincs más bennem azok buzgalmát látván, akik még nem is olyan régen…
Idegenkedésemnek az „elvi” okok mellett most közvetlen gyakorlati indítéka is lehetne: családunkban, éppen 24-én, újabb egészségügyi minőségromlás következett be – hogy ezzel a tudákos megfogalmazással kerüljem el a lényeg kimondását. Semmi kedvem beszélni sem arról, hogy mi történt, sem a következményeiről. Annyi azonban bizonyos, őszintén örülök, hogy „hálistennek” vége van a karácsonynak.

*

Az eltelt 3-4 napot nagyjában-egészében az archívumom rendezésével töltöttem. Most olyan anyagokon dolgoztam, amelyek nemcsak a honlapnak, hanem személyes virtuális irattáramnak is fontos részét képezik: 1997 óta vezetett naplóm korai szövegeit igyekeztem ésszerű és egységes, átlátható és könnyen bejárható formában újra közreadni. Bár a webnaplós korszakom előtti években írt jegyzeteim nagyrészt elérhetőek voltak, mégpedig nagyjából abban az alakjukban, amelyben különböző folyóiratokban megjelentek, most kiegészítettem őket korábban nem közölt részletekkel. Ez utóbbiak vagy terjedelmi okokból maradtak ki az annak idején publikált anyagból, vagy pedig – és gyakrabban – személyes érzékenységek miatt tartottam vissza őket; illetve az is előfordult, hogy olyasmiről esett szó bennük, amit akkor nem gondoltam célszerűnek mások orrára kötni. Ilyenek voltak például az UngBereg Alapítvány fenntartását célzó munkánk műhelytitkaink. Ezek mára teljességgel elvesztették jelentőségüket, ellenben jól megvilágítják, miként próbáltam fenntartani ezt a tevékenységünket éveken át úgy, hogy eközben, másoktól eltérően, nem pályáztunk meg magyarországi könyvtámogatásokat.

*

Pócsék látogatása. Ildikó még nem járt nálunk, Pisti is jó régen. Igaz, erősen megritkult Bp-i tartózkodásaink során idő hiányában mi sem nagyon kerestük őket, holott pár évvel ezelőtt nemigen telt el úgy egy-egy év, hogy legalább 3-4 alkalommal össze ne jöttünk volna beszélgetésre, sörözésre, pókerezésre. Ők meg érthető okokból nem járnak együtt „haza” túl gyakran: Ildikó és a két gyerek német állampolgár, hármójuk vízuma elég tetemes összeg. No és persze szerteágazó munkájuk is köti őket.
Hát most legalább kibeszélgettük magunkat. A vége felé még egy kis szakmai webbelés is belefért. Előtte: fotózás, gasztronómia, család, és persze – mértékkel – némi politika is a Mo-i népszavazástól Gurcsány vatikáni remeklésén át az ukrajnai választásokig.

*

Kolos még 23-án hazajött Veszprémből, ma pedig nem kis csodálkozásunkra, a családunkból egyedüliként, szavazni is elment.

dec. 22.

A vártnál jobban sikerült a tegnapi TV-interjúm. Eddig szinte mindig rossz szájízem maradt minden alkalom után, amikor a tévések végre kivonultak a szobámból; zavart a sok előkészület, a rám telepedő szerkesztői koncepció vagy az orcátlan riporteri tájékozatlanság. Mindig úgy éreztem, hogy megint csőbe húzott a hiúságom, nem kellett volna vállalni az interjút. Magammal is elégedetlen voltam mindig: nem azt és nem úgy mondtam, ahogy kellett volna, nem arról beszéltem, ami igazán fontos. Zavart, hogy vagy frázisokat-általánosságokat akarnak felmondatni velem, netán konkrét választ várnak olyan kérdésekre, amelyek vagy bődületesen laposak ahhoz, hogy okosat lehessen rájuk felelni, vagy sokkal összetettebb a véleményem a dologról annál, semhogy pár mondatba belefoglalhatnám.
De most egészen másképp alakult. Tudtam ugyan, hogy az ungvári stáb a Duna-TV Bekezdések című sorozatába készíti az anyagot, így adásba most is csak legfeljebb 5 perc kerülhet abból, amit mondok, és a szerkesztő-riporternek ugyan most is volt tétova ajánlata arról, hogy miről beszéljek (gyerekkori születésnapok – NA NE!; irodalmi díjaim – pláne NA NE!), de azt is mondta, hogy ez végül is egy monológ, beszéljek magamról vagy arról, amit fontosnak gondolok. No, én belekezdtem és 35 percet beszéltem egy végben… Aztán eszembe jutott, hogy valamit kifelejtettem, és még hozzátoldottam 14 percet.
Ahogy befejeztem, az volt az érzésem, bele a kamerába még soha nem tudtam ilyen összefogottan belemondani azt, amit fontosnak éreztem. Tudtam közben gondolkozni, és ettől a magam számára sem volt unalmas a dolog (mint szinte minden más esetben).
Hogy aztán ebből mit kerül bele az 5 percnyi kisfilmbe, azt nehezen tudom előre látni. Mindenesetre Kovács Géza szerkesztő-riporter azt mondta, hogy a Duna-tévés erősen vágott rövid változat mellett esetleg az ungvári tévében is lemenne egy hosszabb verzió.

*

Cseke Gábor újabb levele Tejmozi-ügyben. A Romániai Magyar Szó mellékletében nem csupán a teljes novellaszöveget közölnék, hanem az akció egészét is bemutatnák 3 előzetes, beharangozó összeállítással. Ezekben a munkanaplóim fontosabb részletei és Gergely Tamás velem ez ügyben készített interjúja is helyet kapna. Mint 10 nappal ezelőtt az első értesítés, ez a mostani is újra fellelkesített, és el is határoztam, sürgősen foglalkozni kezdek az akcióval, folytatom a munkanaplót és véglegesítem a teljes szöveget: hadd nyerjen publicitást ez is a Holmiban várható redukált változattal párhuzamosan.

*

Elkészítettem a Kettenklub és az UngParty közös FŐBEJÁRATát, az archívumban pedig böngészhetővé tettem valami olyasmit, ami közel 3 évig ebben a formájában elérhetetlen volt: a NetCafé 2001. februári változatát, a maga primitívségében. Nem tudom, olvasóim mit szólnak hozzá – nekem roppant tanulságos volt bejárni ezt az akkor lementett kis rendszert, hiszen voltaképp ezek voltak a tanulóoldalaim.
A webhelyet később folyamatosan fejlesztettem tovább, a következő lementett verzió már a 2001-es nyári állapotot tükrözi – talán ezt is felteszem teljes egészében.

dec. 20.

Tegnap jószerével semmi mást nem csináltam, csak az archívumot rendeztem. Így újra elérhetővé vált a NEWSÁG és a PENZUM teljes archívuma. Emellett még ide a Kettenklubba is feltettem pár anyagot, s közben azzal a problémával is szembe kellett néznem, hogy egyes írásaimról alig tudtam eldönteni, az esszé/publicisztika vagy a próza rovatba tegyem-e őket. Így némi dilemmázás után a Kerülő úton a prózaszövegek, a Ha érdemes még bármit is az esszék közé került, de akár lehetett volna fordítva is. Voltaképp kellene egy „írójegyzetek, vallomások” vagy valami efféle rovat az ilyes irományaim számára.

Jönnek, jövögetnek a karácsonyi vírusok, spamok és jóindulattal küldött képeslapok, animációk is. A korábbinál nagyobb megadással fogadom őket, legfeljebb az 1 MB-os vagy nagyobb méretű leveleket produkáló, wörd-oldalba ágyazott színes képek és az ostobácska animációk zavarnak. Korábban rém ideges lettem tőlük, mert eltömték a keskeny sávomat, eldugaszolták a mailboxomat, megbolondították a víruskeresőt stb., szóval csak bajt okoztak. Ezek a problémák most is fennállnak, talán csak a türelmem lett több. Ezúton mégis megkérek mindenkit, aki olvassa ezeket a sorokat és szándékában állna jókívánságot küldeni: pár sor szövegnek sokkal jobban örülök, mint bármiféle mellékelt dizájnkütyünek.

Hát igen, lassan vége az évnek. Hivatalokból, szerkesztőségekből és magánszemélyektől már a múlt héten „legközelebb január 3-án leszünk elérhetőek”-típusú automatikus üzenetek érkeztek. Úgy fest, az év végi hajrá kimegy a divatból és az év végi lazsa váltja fel. Tán még a politikusok is elcsitulnak végre.

Én ellenben éppen ezalatt két nagyobb munkával is el szeretnék készülni, így meglehet, hogy naplójegyzeteim is megritkulnak. De a mindennapi frissítés ígéretét tartom: régebbi és újabban megjelenő írásainkat folyamatosan felteszem. Aki tehát böngészésre adja a fejét a következő 10 napban, azt szeretettel várom, és ígérem, mindig talál itt valami újdonságot.

Holnapra ungvári tévések jelentkeztek be: öt perc a Duna TV Bekezdések c. rovatába. Délelőtt tízre jönnek, Kovács Géza szerkesztő szerint délre végzünk.

dec. 18.

Tegnap délelőtt leveleket írtam, déltől késő estig pedig a honlapom archívumát bütyköltem, hogy újra elérhető legyen az UngParty 2001-től 2003 májusáig működő hírrovata, a Newság. Egy közbülső időben (2002-ben) a híreket elkezdtem kommentálni, ebből nőtte ki magát önálló rovattá a Manzárd (így bizonyos oldalakat mindkét rovat archívumából elérhetővé kellett tennem). Böngészhető állapotba még csak a 2001-es anyag került, de hétfőre a teljes alrendszer készen lesz. Most ÍGY FEST. Ja, és beüzemeltem egy új statisztikai számlálót, hogy az archívum oldalainak a látogatottságát is mérni tudjam.

Közben, lazításul, két saját versemre csodálkoztam rá: komolyan, alig emlékeztem rájuk. (2003-as publikációs listám fontosabb darabjait teszem ide fel lassacskán a Kettenklubba, így kerültek sorra. Most már az itteni verslistából hívhatók le.)

Este sokáig tévéztünk, ma későn és lustán kezdődött a nap. Szokás szerint a beérkezett levelek megválaszolásával kezdtem. Az egyikre újra hosszabban kell reagálnom, ez délutánra marad: óceánon túli netbarátom vállalta, hogy beavat az adatbázis-alapú, stíluslapokat alkalmazó és .php-oldalakban realizálódó honlapkészítő szoftverek működésének a rejtelmeibe. Olyan, mintha újra az ábécét kezdeném tanulni. S ha a betűket lassan ismerni is vélem – hol van még az összeolvasás?!

A mai postával megjött a Mozgó Világ decemberi tiszteletpéldánya, benne okt. 15-e és nov. 15-e közti összefoglaló naplóm (ezeket a szövegeket a napi jegyzeteim alapján, de alapos szűréssel, stilizálással, tömörítéssel készítem a lap felkérésére). Kicsit nagy a késés: én már a januári számban megjelenendőt is leadtam, érzelmileg és gondolatban már azon is túl vagyok, így kicsit fura a kettővel korábbit most olvasni. (A friss napló nem igazán havi folyóiratba való műfaj, azt hiszem.) Már csak azért is furcsa érzés, mert ez az egész kettősállampolgárosdi, a népszavazás előtti és talán főleg utáni dolgok, plusz az ukrán elnökválasztás kiváltotta kárpataljai magyar pártoskodás együttesen jócskán megfeküdte a gyomromat, ezért el is határoztam egy hosszabb politikai böjtöt. Ilyenkor nagy részvéttel gondolok azokra, akik foglalkozásszerűen űzik a politikai újságírást és nem tehetik meg, hogy a napfelkeltéről írjanak a népfelkelte helyett.

dec. 16.

Nézi a magyar polgár a magyar televízióban Patrubányt, néznie kell, mert minden csatornából ő mászik elő, néha egyszerre, mintha dublőrjei lennének vagy mint egyedülálló értéket már klónozták volna, nézi és azt mondja: ha ilyenek a határon túliak, mint ez a kergemagyar itt, akkor kösz, nem kérünk belőlük.

Ma reggel egyébként Havas a Mokkában jól nekiment. Nem mintha nem érdemelné meg a legnyersebb szavakat is, de egy műsorvezető mégse legyen arrogáns, sem nézői SMS-ekre, sem – és főleg nem! – Kovács Miklósra hivatkozva.

Talán megoldás lehetne egy új népszavazás. Akarja-e Ön, hogy a magyar idegenrendészeti hatóságok örök időkre kitiltsák Patrubány Miklóst a Magyar Köztársaság területéről? A kezdeményezéshez szükséges pár százezer aláírás seperc alatt összejönne.

Előző jegyzeteimben többször foglalkoztam a számomra eléggé visszatetszően elváró, néha követelőző vagy az érzelmi zsarolás szintjén agitáló, utóbb szemrehányó vagy bocsánatkérő küldeményekkel. (Pompéry Judit is erről írt tegnapi jegyzetében, amellyel elindította blogját a NOL-portálon.) Kissé meglepett, bár voltaképp nincs benne semmi meglepő, hogy amit én elutasítottam és inkább elrettentő példaként idéztem, azt a Kárpátalja c. lap kitette a kirakatba: egyetértőleg összeálíltást közölnek az ilyen tartalmú levelekből. A legszebb kitétel így hangzik: „a magyar értékekkel és érdekekkel szemben mindig eltérően cselekvő MSZP-SZDSZ vezetés sikeresen eljátszotta a népszavazás adta lehetőséget. Ők gazemberek. Mi viszont, igennel szavazók, továbbra is szeretettel gondolunk Önökre”. Olvasom (másutt), hogy az egyéb őrültségek mellett (magyarországi könyvek elutasítása, a himnusz éneklésének megtagadása) székelyföldön már azt is kiírták egy kávézóban, hogy „Magyar állampolgárokat nem szolgálunk ki.” Mi jöhet még azután, hogy a kirekesztéstől legtöbbet szenvedők válnak a legbuzgóbb kirekesztőkké?

Így ez az egész együtt: az ámokfutó kergemagyartól az igen mellett és ellene arcátlan demagógiával érvelőkön, utóbb erkölcsi tőkét kovácsolókon és ingszaggató bocsánatkérőkön át a láthatóan szintén megkergült kisebbségiekig most már több, mint gyomorforgató. Ha vallás lenne a magyarság, most alighanem kikeresztelkednék.

A magam részéről ezennel lezárom a most már betegessé vált témával való – bizonyára ugyancsak beteges – foglalkozásomat. (Még a végén elkapnám a kergekórt.) Még akkor sem nyikkanok meg, ha netán kiderülne, hogy újraszámolás után épp a fordítottja jön ki annak, mint amit a fő újraszámláltató remél.

első magyar keresőoptimalizáló verseny 2006

Megjelölve , .Könyvjelzőkhöz permalink.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.