Fideszesek számolnak

Részlet az Új tempó c. négynapos fidesz-kampány részleteit ismertető MTI-hírből:

„Deutsch-Für Tamás kiemelte, hogy a négy napon Orbán Viktor és a párt más vezetői az ország mind a száztíz olyan
egyéni választókerületébe eljutnak, ahol a második fordulóban dől el a
mandátum sorsa. Orbán Viktor kedden több mint 3100 kilométeres
kampánykörútra indul, egymaga „a még nyitva álló” egyéni
választókerületek csaknem felét keresi fel, naponta 6-9 választási rendezvényen vesz részt, fűzte hozzá.” (Az én kiemeléseim)

A 6-9 az átlagban 7 és fél, de kerekítsük fel 8-ra. A kampány 4 napos,
tehát 4 × 8 = 32. Harminckettőt a 110 „csaknem felének” nevezni:
szokásos fidesz-számtan. Magyarul ennek más neve van: több, mint negyede. De ha mindenképpen felülről közelítünk, akkor is csak közel egyharmada.

A végén aztán valamelyik pártvezér újra azt mondhatja, amit négy éve
Pokorni: a parlamenti matematika ütötte ki a kezükből a kormányrudat.
Ez olyan, mintha a megesett lány arra hivatkozna, hogy az ivarbiológia
csinált neki gyereket.

Katasztrófakampány (Búcsú Orbán Viktortól)

Orbán Viktor, mielőtt végleg rácsukódna, utoljára még kikiabál a történelem csatornafelede alól. Utoljára tudhat még maga mögött embermilliókat, utoljára közli az összes országos lap a szavait, utoljára hívja meg minden televízió beszélgetésre. Utoljára vezet választási kampányt. Utoljára veszik komolyan. Utoljára talán még hisznek neki.

Orbán Viktor pánikban van, érzi, hogy vége a dalnak. Hogy vége van neki. És mint férfiak a kapuzárás előtt, minden erejét az utolsó nagy kefélésre koncentrálja.

Orbán Viktor katasztrófakampányt folytat az országban, a médiában; saját helyzetéből Magyarország végveszélyét vizionálja. És mert azt hiszi magáról, hogy „egyben-másban istenhez is hasonlított”, ebből gondolja, hogy „országos volt a pusztulásban”. Pedig nem.

De megértjük. És jól ismerjük a vers ezúttal őt búcsúztató záró sorát is: „no de hát ne búsuljatok”!

Gerincre, Ibolya?

Dávid nélkül Orbán félkarú Góliát – avagy a bajai halászlé receptje

 

Kevés dolgot rühellek jobban, mint amikor a felhevült tömeg egy
pártvezér nevét vagy a szájáról felkapott szólamot skandálja. Így aztán
a választás éjszakáján azonos mértékben viszolyoghattam mind az MSZP,
mind a Fidesz elnökének beszédét kísérő felhajtástól. Gyurcsány
rekedtre ordított örömittassága egy cseppet sem volt szimpatikusabb,
mint Orbán szívóskodása, számzsonglőrködése, hamis illúziókeltése. Az
összeverődött szimpatizánsokból álló tömeg üvöltözését pedig, sajnálom,
nem tudom demokratikus vívmánynak tekinteni. Annak, hogy ha
hajszálnyival is, de az első fordulóban a baloldalnak sikerült maga alá
küzdenie a jobbot, persze, örülök. Mint ahogy annak is (sőt, ennek
jobban!), hogy a jelenleg két legnormálisabbnak tűnő párt, az SZDSZ és
az MDF is bejutott a Parlamentbe. És persze igen kívánatosnak tartanám,
ha Orbán Viktor semmilyen módon nem tudna hatalomra kerülni. Annál
nagyobb elégedettséget fogok érezni, minél nagyobbat bukik. Ennek
azonban sajna az az ára, hogy az MSZP-nek nagyot kell kaszálnia, az
SZDSZ-nek pedig továbbra is korlátozott lehetőségei lesznek tényleges
elvei érvényesítésére.

De ez még odább van.

Ami eddig kiderült, az nagyjából annyi, hogy a jobboldalon nem látszik érvényesülni a mindig az erősebb kutya baszik
elmélete. Egyelőre legalábbis. Dávid Ibolya vagy valóban nagyon
következetes és valóban fontosabb neki az erős konzervatív jobbközép
párt létrehozásának hosszabb távú, ám kétes kimenetelű stratégiája,
mint a ténylegesen megszerezhető hatalom, vagy pedig egyszerűen még nem
ígért neki elég menyasszonypénzt a Fidesz.

Ígérnie pedig
nagyot kell! Hiszen Dávid nélkül Orbán félkarú Góliát. Hiszen sem a
„Gerincre, Ibolya!” fenyegetés nem jött be, sem a Fidesz lehetséges
királyáldozata: az MDF amazonja azt nyilatkozta, még a miniszterelnöki
szék fejében sem lép koalícióra a Fidesszel. Ehhez képest gyönge licit,
hogy az egyéni választókerületekben is visszaléptetnének nyerésre álló
fideszeseket a harmadik helyen álló MDF-esek (épp Dávid és Herényi)
javára.

Mindeközben az MSZP és az SZDSZ már meg is állapodott
a visszaléptetésekről egy igen józan alku keretében, így már
megszerzett előnyüket az egyéni mandátumok terén akár továbbiakkal
tetézhetik, ami a vékony listás vezetéssel együtt kényelmes
kormánytöbbséghez vezethet. A Fidesznek vagy sürgősen be kell vetnie a
titkos csodafegyvert, vagy meg kell barátkozna a gondolattal, hogy
újabb négy évet egy ezúttal kényelmetlenebbnek ígérkező ellenzéki
pozícióban vészel át.

Ám egyrészt a Fidesz egyetlen potenciális csodafegyverét Orbán Viktornak hívják, aki mára nemcsak hogy nem titkos, hanem már el is pufogtatta a puskaporát és nagyot szóló vaktöltényeit már egyre kevesebben hiszik élesnek. Másrészt az Orbánék részéről világsérelemként megélendő vereség és újabb ciklusnyi ellenzéki helyzet jól prognosztizálhatóan a párt látványos gyöngüléséhez, belső ellentéteinek kiéleződéséhez és akár széthullásához is vezethetne.

Ha Dávid Ibolyának mindezt sikerül belefőznie a bajai halászlébe, én azt, bizony, cuppogva fogom beszürcsölni.

Éhes Fidesz velünk álmodik

Éhes Fidesz velünk álmodik

Várható volt, hogy a választások közeledtével újra felmerül a külhoni magyar állampolgárság kérdése. Ám azt is sejteni lehetett, hogy egyik pártnak sem érdeke ezt hivatalosan felvetni. A 2004-es decemberi népszavazás ugyanis megmutatta a magyar lakosság meglehetős érdektelenségét a téma iránt, ugyanakkor az igennel és nemmel szavazók száma alig különbözött, így könnyű a következtetést levonni, hogy az ügy újbóli napirendre tűzésével nem lehet új szavazókat szerezni, a lakosság döntő többsége ugyanis kinyilvánította (távolmaradásával vagy nemleges szavazatával): nem kívánja, hogy a törvényhozás az állampolgárság intézményét kiterjessze az ország területén túlra.

Így hát a kormányzat a jelenlegi állampolgársági törvény felülbírálásának a kilátásba helyezése nélkül tett intézkedéseket és javaslatokat azoknak a problémáknak a megoldására, amelyeket a kedvezménytörvény keretében nem sikerült megnyugtatóan rendezni, s amelyek egyre inkább kiéleződtek amiatt, hogy Magyarország keleti határai egyben EU-határok lettek. Külhoniaknak adandó speciális magyar személyi igazolvány, nemzeti vízum, szülőföld-program, alkotmánymódosítás… Mindez számos vitát kavart, alighanem több elégedetlenséget váltott ki, mint egyetértést.

Napirenden tartotta a kérdés az ellenzék is. A határon túli magyarok iránti felelősség a Fidesz retorikájában azonban szinte minden alkalommal a kormány nemzetpolitikájának a bírálata formájában jelent meg, s azt sugallta, hogy ezeknek az ügyeknek a rendezésében csakis a polgári oldal elkötelezett. Arra a kérdésre pedig, hogy amíg kormányon voltak, miért ellenezték kategorikusan a kettős állampolgárság intézményét (erről hosszan érvelve a Velencei Bizottságnak írt anyagukban), majd később miért álltak mégis a mellé, mindig vitatható tartalmú választ adtak, a körülmények megváltozásával érveltek. Ezen persze nem azt értették, hogy leginkább az ő helyzetük fordult, és így az lett az érdekük, hogy a határon túli magyarság ügyét a szocialista-liberális kormány sakkban tartására, a nemzetellenesség vádjának alátámasztására használják

A kritikák nem is voltak teljesen légből kapottak. A Szülőföld Alap döntései egyes határon túli szervezetek részéről éles elutasításra találtak, a nemzeti vízum értelmét és lényegét sem igazán sikerült a célközönség számára elmagyarázni, a Magyar Állandó Értekezlet összehívásának az elutasítása is feszültségeket keltett. Az egész problémakör kezelésében a baloldal részéről mintha folyamatosan valami zavartság lett volna tapasztalható. Úgy tűnt, a jobboldal szimbolikus politizálását nem mindig sikerült racionális érvekkel felülírni, az őszinte szándék és a kérdések végleges rendezését célzó politikai akarat gyakran vált kétségessé. Így az anyaországától talán túl sokat váró külhoni magyarok permanens elégedetlenségét a jobboldal könnyen válthatta szimpátiára. De több szavazatra nem.

Ebben az érzelmi állapotban születhetett az a döntés, amelynek végeredménye Orbán Viktornak a külhoni „honfitársakhoz” írott levelét eredményezte. Máig tisztázatlan eredetű címlista alapján valószínűleg több ezer határon túli magyar kapott pontosan, névre szólóan címzett borítékot, amelyben a Fidesz elnöke összefoglalta, mi a tétje a jelenlegi választásnak, kifejtette, nemzeti szolidaritásra van szükség, ezért kéri a címzettet, hogy szavazzon a pártjára. A levél melléklete ismertette a külképviseleteken történő szavazás módját.

Nem tudni, hányan voltak a címzettek között magyar állampolgárok, akik valóban jogosultak lehettek arra, hogy a választáson ilyen módon részt vegyenek, ám annyi bizonyos, igen szép számmal akadtak, akiknek soha nem volt sem magyar állampolgárságuk, sem magyarországi lakhelyük, és egyáltalán nem értették, miért fordul ezzel az irracionális kéréssel hozzájuk Orbán Viktor. Magam odáig jutottam, hogy kárpátaljaikét finoman ki is kértem magamnak a dolgot, kifejtve, a magyarság legnagyobb megosztója részéről az összefogásra való felszólítást nem tartom hitelesnek (Élet és Irodalom, 2006. márc. 3.). A sajtó firtatta, milyen felhatalmazás alapján szólította meg az ellenzéki pártvezér a szavazásra nem jogosultakat, a szóvivői válasz erre nagyjából úgy hangzott, hogy az érintették maguk kérték az értesítés kiküldését, illetve valamely Fidesz-rendezvényen iratkoztak fel egy címlistára. Ami persze nem igaz – esetemben legalábbis semmiképpen.

Ugyanez az érzelmi motiváció (szeretnek minket odaát, de ez nem váltható szavazatokra) húzódhatott meg Mikola István miniszterelnökhelyettes-jelöltnek a Fidesz-kongresszuson tett kijelentése mögött, miszerint „ha négy évre nyerni tudunk, és utána, mondjuk, az ötmillió magyarnak állampolgárságot tudnánk adni, és ők szavazhatnának – 20 évre minden eldőlne ebben az országban.”

Orbán Viktor azóta többször is azt nyilatkozta, a kongresszuson mindenki azt mond, amit akar, Mikola István nyilván az álmait fogalmazta meg.

Álomfejtésre azonban semmi szükség, az ügy eléggé egyértelmű.

A szónok, miközben ezeket mondta, teljesen nyilvánvalóan nem magánemberként beszélt, hanem második számú vezetőként tartott programbeszédet a párt legmagasabb döntéshozó fórumán. Az elhangzottak csak egyet jelenthettek: a Fidesz a határon túli magyarokat mindig is önös érdekekből támogatta, soha nem az lebegett a szeme előtt, hogy jobbá, könnyebbé tegye életüket – hanem saját tartalék szavazótáborát nevelgette. Pontosan ezért, és nem másért állt ki Orbán Viktor 2004 decemberében az igen mellett, ezért a nagy nemzetegyesítési víziók, ezért a nagy magyar szolidaritás.

Az pedig már a képmutatás kategóriájába tartozik, hogy erről a most megvallott tényleges tervükről egyetlen betűt sem mertek választási programjukban vállalni.

*

A Fidesz porhintése

Mikola István méltán hírhedtté vált kongresszusi kiszólása a plusz ötmillió külhoni szavazóról visszhangot keltett a kárpátaljai sajtóban is, bár igaz, egyelőre egyetlen helyen, az „igazi” Kárpáti Igaz Szóban említették rosszallólag.

Horváth Sándor Mikola István nemcsak megaláz, téved is című cikkében előbb idézi a pártok véleményét, majd kifejti, hogy azok a bizonyos határon túli szavazatok alaposan megoszlanának ám a MIÉP-től a Kommunista Pártig. Majd így érvel:

„Még csak véletlenül sem lenne mindez olyan jó a hatalomkörnyékieknek, mert – a gondolatmenetet folytatva – nem csak választók, hanem választhatók is lennénk, s mint a példák is bizonyítják, mi is tudunk már nem csak szekértáborokat, hanem pártokat is alapítani (még e kishazában is van belőlük két magyar), s akármilyen kicsinyke, csúnyácska, azért tessék elhinni, csak a magunkéra szavaznánk. S akkor megint ott tartanánk, ahol a part szakad.” (Kárpáti Igaz Szó, 2006. március 23.)

Az újságírónak (attól eltekintve, hogy ez esetben a „nem csak”-ot egybe kell írni) alighanem igaza van; a felvetés is szellemes.

Továbbgondoltam, kicsit más irányban: ha a plusz ötmillió külhoni szavazó, teszem azt, megalapítaná a Határon Túli Magyarok Pártját, és arra minden külhoni egységesen rászavazna, akkor egészen biztosan ez a párt nyerné a választást, kormányt alakítana, erdélyi, fel- és délvidéki, nyugati és kárpátaljai magyarok ülnének a miniszterelnöki és miniszteri székekbe. Vagyis a határon túliak átvennék a magyarországiak fölött a hatalmat. Bizarr gondolat, de semmivel sem képtelenebb, mint a Mikoláé.

Érthető módon egészen másképpen traktálja a nemzet orvosának megnyilvánulását a Fideszhez oly közel álló Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség lapja, a Kárpátalja. Már a cím is remek: A kettős állampolgárságról a Fidesz – MPSZ kongresszusán. A vonatkozó szöveg pedig így fest: „Mikola István, a Fidesz kormányfőhelyettes-jelöltje felszólalásában leszögezte, hogy új nemzettudat kialakulására van szükség, ehhez négy erőforrás: nemzeti identitás, társadalmi szolidaritás, család és hit kell. A politikus hitet tett a külhoni magyarok kettős állampolgárságának megadása mellett.” (Kárpátalja, 2006. március 22.)

Úgy tűnik, Orbán Viktor hiába hajtogatja elszántan azóta is, hogy Mikola csak az álmait fogalmazta meg, hiszen a kettős állampolgárságról nincs szó a Fidesz programjában (valóban nincs), a kárpátaljai lap mégis azt sugallja, mintha a Fidesz ebben az ügyben újra síkra kívánna szállni.

Ami nem is csoda, mert ugyanezt teszi Németh Zsolt, a Fidesz frakcióvezető-helyettese és külügyi kabinetjének vezetője is ugyanennek a lapnak adott friss interjújában: „…a Fidesz – Magyar Polgári Szövetség kormányra kerülése esetén természetesen fel fogja vállalni a kettős állampolgárság ügyét”. (Uo.)

Nyilván épp emiatt a felvállalás miatt hagyták ki a választási programjukból.

Két eset lehetséges. Németh Zsolt vagy nem ismeri a Fidesz hivatalos választási programját, amely semmi ilyesmit nem helyez kilátásba, vagy pontosan ismeri, ám ez nem akadályozza meg abban, hogy a többi pártvezérhez hasonlóan két marékkal hintse a szemünkbe a port.

*

Kérdések Pelczné Gáll Ildikóhoz

…a Blogtéren Gyurcsány után most megjelent Pelczné Gáll Ildikó is, és a szövegéhez még hozzá is lehetett (kis moderálás mellett) szólni. Sőt, még válaszolt is. Az én kérésemre – hány évre betonozná be a jobboldalt a külhoni magyarok szavazataival? – kitérő, semmitmondóan általános választ adott, erre újra rákérdeztem a konkrétumokra (némileg a fent említett cikkeim érvélésével összhangban), de nem kaptam semmilyen reagálást. Másodjára így fogalmaztam (elírások utólag javítva):

Tisztelt Alelnök-asszony, Kedves Ildikó, köszönöm válaszát. Ön ezt írja, hogy: „Egyetlen pártot sem „betonoznék be” a hatalomba. A választójogi törvény kétharmados, továbbá a magyar állampolgárság nem jelent automatikusan magyar választójogot is. A Fidesz a határokon átívelő nemzetegyesítés híve, ezt képviseltük ellenzékben is, és ezt fogjuk képviselni kormánypártként is, ha a választók megtisztelnek a bizalmukkal.”

Úgy érzem, az Ön szavainak nincsen meggyőző ereje, hitele; illetve ha ez a Fidesz álláspontja, akkor:

1) Miért állt ki Orbán Viktor teljes mellszélességgel a kettős állampolgárság mellett 2004 decemberében?

2) Miért beszélt a kongresszuson Mikola úr 5 millió határon túli szavazatról, amely eldöntené a hatalom kérdését 20 évre?

Nekik higgyek vagy Önnek?

3)
Hogyan értékeljem mindezt annak tudatában, hogy a Fidesz programjában szó sem esik a kettős állampolgárságról, ugyanakkot Németh Zsolt azt nyilatkozza Kárpátalján a Kárpátalja c. lapnak (lásd cikkemet a mai Népszabadságban), hogy „a Fidesz – Magyar Polgári Szövetség kormányra kerülése esetén természetesen fel fogja vállalni a kettős állampolgárság ügyét”? Akkor mit is fog képviselni a Fidesz? Amit Mikola vagy Németh urak mondanak? Amit Ön mond? Vagy ami a programban van (illetve nincs).

Ön erre nyilván újra adhat egy szép legömbölyített választ, de ettől nem változik az a meglátásom, hogy a Fidesz ebben a kérdésben súlyos ellentmondásba keveredett önmagával.

Köszönöm figyelmét.

A reagálás valószínűleg azért késik, mert erre nincs jó válasz.


Mikolának sikerült

Azt hiszem, sikerült neki. Mármint Mikola Istvánnak néhány nap alatt elvesztenie a Fidesznek a 2006-os parlamenti választást.

A hétvégi kongresszuson előbb jött a plusz ötmillió szavazattal és a jobboldal bebetonozódásának 20 éves programjával. Sokaknak ez olyan volt, mint az elektrosokk, azonnal kigyógyultak téveszméikből. Aztán kedden már a szinglik, a fülbevalós fiúk és a techno zenét hallgatók táborát ostorozta azzal, hogy a hatalomnak korlátoznia kell az egyének „parttalan” szabadságvágyát. Parttalanságon, efelől nem lehet kétségünk, a családi életforma (szingli), az ékszerviselet (fülbevaló) és az élvezetül szolgáló zenei stílus (techno) megválasztása iránti szabad választást értette. Mi kár, hogy a farmernadrágot, a coca colát, a rágógumit és a hosszú hajat nem vette bele.

Mitagadás, Mikola másodhegedűssé választása remek húzás volt. Többé már hiába erőlködik a prímás, a zongorista, a fúvós szekció. A kontrás most megmutatja, miféle kottából játszik ez a zenekar.

Válaszlevél Orbán Viktornak

„Az Ön szájából ennek a kijelentésnek számomra nincsen hitele”

A névnapom elég rég volt, a születésnapom pláne, vajon mit akar tőlem Orbán Viktor a Szovjet Hadsereg napján érkezett tegnapi levelében?

A címzés majdnem pontos, az irányítószám nem stimmel, a többi igen. A feladó neve kétszer akkora betűből van, mint a címzetté. Személyes üzenet, áll a borítékon, de mire elkezdi a levelét, addigra az elnök úr elfelejti a nevemet, inkább tisztelt határon túli honfitársaként szólít meg. Ez se igazán stimmel, de arről alább. Nyilván körlevélről van szó, a kék golyóstollal rótt aláírás azonban, úgy tűnik, eredeti és nem sokszorosított. Nézzük azonban a tartalmát. (Olvasható méretben: 1. oldal | 2. oldal) És nézzük tegnapi válaszomat, amelyben viszonzásként én is a saját nevemet írtam nagyobb betűvel:

 

SZEMÉLYES ÜZENET
BALLA D. KÁROLYTÓL

 

Orbán Viktor
1088 Budapest, Szentkirályi u. 18.
valasztas2006@fidesz.hu

TISZTELT FELADÓ!

Ön a nekem küldött, iktatószám nélküli, január 30-án kelt kéretlen levelében a közelgő választás tétjéről szólva többek közt ezt írja:

 

Az Ön szájából ennek a kijelentésnek számomra nincsen hitele, hiszen Ön számos esetben – kijelentéseivel és tetteivel egyaránt – nagyban hozzájárult a magyarság megosztásához, szétszakításához. Hogy egy engem is érintő konkrétumot is említsek: Ön és az Ön pártja nem hárította el a Magyarok Világszövetségének a kettős állampolgárságra vonatkozó népszavazási kezdeményezését, mi több, mellé állt az ügynek, résztvételre buzdított és – mint oly sokszor – megpróbálta belpolitikai célokra felhasználni a határon túli magyarság szorongatott helyzetét. Ön nevét és tekintélyét adta egy politikai ámokfutáshoz, egyértelműen pozitív állásfoglalásra késztette a magyar állampolgárokat egy olyan kérdésben, amelyre nem lehetett jó választ adni. Ezen felül még azt is sugallta, hogy aki nem az Ön és a pártja megkívánta módon szavaz, az nem becsületes magyar ember. Szerintem ez tisztességtelen, magyarellenes és antidemokratikus magatartás volt az Ön részéről, amelyet magyarként, demokrataként és határon túliként egyaránt elutasítok, kivált azért, mert Ön énrám, határon túli magyarra hivatkozva ragadtatta magát érzelmi zsarolásra.

De léphetnénk hátrább az időben, említhetném, hogy az Önök kormányzása idején alakult ki és épített maga köré védfalat az a határon túli klientúra – legalábbis Kárpátalján így történt -, amely nem az adott nemzeti kisebbség, hanem a saját érdekeinek a védelmében működve kisajátítani igyekezett minden „magyar ügyet”, lehetetlenné téve a külső kezdeményezést, pártérdekeknek rendelve alá a civil érdekeket, saját alattvalóivá téve azokat, akik csak közvetítésével juthattak hozzá különböző támogatásokhoz, magyarországi tanulási, képzési lehetőségekhez. A kárpátaljai magyarok vagy arra kezdtek törekedni, hogy a kedvezményezettek kedvezményezettjei legyenek, vagy elfordultak a nemzeti értékek mentén szerveződő formációktól. Csoda-e, hogy amikor egy másféle elveket valló és más gyakorlatot folytató (de azonos súlyú, bár más jellegű hibákkal terhes) ellenszervezet fellépett és a 2002-ben hatalomra került magyarországi koalícióban támogatóra talált, akkor végletessé vált a magyarság kettészakadása, amely mára oda vezetett, hogy a kárpátaljai magyarság képtelen kollektív jogait hatékonyan érvényesíteni, hosszú évek óta először nem lesz képviselője az ukrán törvényhozásban, és a helyi hatalomért folytatott harcban is egymás ellen indulnak jelöltjei. Mindebben Önnek, tisztelt Feladó, tevőleges szerepe volt, kérem tehát, ne jöjjön nekem a magyarság egységbe kovácsolásával, ne jöjjön azzal, hogy

– mert Ön és az Ön pártja ennek az egységnek a legfőbb bomlasztója, nem pedig kovácsa.

 

Végül engedje meg, hogy tudomására hozzam, nem vagyok az Ön honfitársa, lévén ukrán állampolgárként és születésemtől a mai napig állandó itteni lakosként élek Kárpátalján, így ha akarnék, sem tudnék a Fideszre szavazni. Hogy akarnék-e, az a fentiekből, gondolom, kiderül. Egyben kérem, szóljon kollégájának, az MSZP elnökének, hogy ha meg akarja kímélni magát a válaszomtól, ő már ne küldjön levelet; kár a 170 Ft-ért.

Tisztelettel köszönti:
Balla D. Károly

Ungvár, 2006. február. 23.

____________________________

Más: Orbán bukása – lemondott a miniszterelnök

<< ez a link egy olyan oldalra mutat, amely első a Google találatok közt az OV bukásával kapcsolatos keresőkérdésekkel

Ez a poszt a NolBlog megszűnése miatt került át ide. Ott éveken át a legolvasottabb cikkeim közé tartozott, aktuálisan közel 200 komment érkezett hozzá. Mivel azokat nem sikerült importálni kommentként, ide tűzöm be folyószövegként, talán követhető, hol az egyik vége és hol a másik kezdete. – Balla D. Károly válaszlevele Orbán Viktor részére. „Az Ön szájából ennek a kijelentésnek számomra nincsen hitele” – határon túli magyarok, kettős állampolgárság


Hozzászólások

tovább is van, mondom még

Bejuthat-e magyar képviselő az ukrán parlamentbe?

Könnyen előfordulhat, hogy a március végére kitűzött ukrajnai választások után, hosszú évtizedek óta először, az országos törvényhozásban nem lesz képviselője a kárpátaljai magyarságnak. Az új választási törvény szerint csak pártlistán lehet parlamenti mandátumot szerezni (egyénileg nem), a bejutási küszöb pedig 3 %. Nyilvánvaló, hogy a negyvenhétmilliós országban a kárpátaljai százötvenezer magyarnak semmi esélye arra, hogy saját párt révén juttasson be saját jelöltet. Mivel pedig a kárpátaljai magyarság köztudottan megosztott, és a két ellentábor, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség és az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség az idén külön-külön alapított pártot, így az esély már nemcsak hogy nem létező, hanem szinte negatív.

A bejutás lehetősége azonban elméletileg mégis fennáll, ha például valamelyik magyar párt belép valamely országos választási tömörülésbe, akkor közös listát állíthatnak; illetve magyar jelölteket közvetlenül is indíthatnak az ukrán pártok. Ha ezeken a listákon magyarjaink eléggé előkelő helyre kerülnének, akkor…

Nos, pártkoalíciós tárgyalásokról nem tudunk, ám a Kárpáti Igaz Szó december 8-i számában azt olvashattuk, hogy Kovács Miklós KMKSZ-elnököt a Viktor Juscsenko fémjelezte, a narancsos forradalomban győzedelmeskedő tömörülés egyik meghatározó ereje, a Nasa Ujrajina Népszövetség indítja – a 247. helyen. A lap saját számításaira, közvélemény-kutatásokra és szakértői véleményekre hagyatkozva megállapítja, hogy az adott politikai erő „legfeljebb 80–120 helyre számíthat a kijevi rádában”.

Az tehát, hogy Kovács Miklóst megkínálták a 247. hellyel, még gesztusnak is gyönge.

Felismerte ezt az érintett is, és nem kért a dicsőségből. Több lapban is megjelent a közlemény, miszerint „a KMKSZ Elnöksége a sajtóból értesült arról, hogy a Mi Ukrajnánk Népi Szövetség kongresszusa Kovács Miklóst, a KMKSZ elnökét jelölte a párt listáján az Ukrán Legfelsőbb Tanácsba. A jelölésről egyeztetésre nem került sor. A KMKSZ elnöke, egyetértésben az Elnökséggel, a Mi Ukrajnánk listájának 247. helyét nem fogadja el.” (Az ellentábor sajtója egyfelől kétli, hogy a nagy ukrán párt egyeztetés nélkül vette fel Kovácsot a listájára, másfelől emlékeztet arra, hogy 2002-ben igen hasonló visszalépés történt a KMKSZ-elnök részéről.)

Nem alakultak a dolgok szerencsésebben a másik oldalon sem. Gajdos István UMDSZ-elnök, aki az egyesült szociáldemokraták színeiben lett 2002-ben parlamenti képviselő, az egy évvel ezelőtti narancsos forradalom után a vesztes szocdemek frakciójából átült a győztes szocialistákéba, így aztán az előbbiek szemében renegát lett, az utóbbiak közül pedig sokan, főleg éppen a kárpátaljai szocialisták, konjunktúralovagnak tekintik, így józan számítás szerint nemigen lehetett reális esélye arra, hogy akár az egyik, akár a másik politikai erő indítsa.

Ezt nyilván ő maga is tudta, ám nem ezzel indokolta távolmaradását, hanem azzal, hogy a hatályos ukrán törvények értelmében csak akkor indulhatna más párt listáján, ha a sajátjából, az UMDSZ bázisán kiépített Ukrajnai Magyar Demokrata Pártból kilépne (vagy felfüggesztené tagságát), ám ő természetesen hű marad az elnöklete alatt álló és nemrégiben alakult magyar formációhoz.

Ám a szocialistákkal mégis folyt egyeztetés. „A tárgyalások során a legmesszebb az Olekszandr Moroz által vezetett Ukrán Szocialista Párttal jutottak. A kárpátaljai magyarok mozgósítása fejében az UMDP a pártlista még befutónak számító 40 és 50 között lévő helyek egyikét kérte” – nyilatkozta Gajdos a Kárpáti Igaz Szóban december 15-én, majd a fenti érveket említve sietve hozzátette, hogy ezt a helyet nem magának, hanem annak a Tóth Mihálynak kérte, aki őelőtte volt az UMDSZ elnöke (és aki 1994-1998 között, Kovács Miklós előtt, már betöltötte azt a bizonyos mágikus „egyetlen magyar az ukrán parlamentben” státust). Az ukrán szocialisták azonban csupán a 80. és 90. között helyek egyikét ajánlották fel a pártlistájukon Gajdoséknak, akik ezt nem fogadták el, mivel az UMDP „ezen a szinten nem vállal statisztaszerepet”, és ezek után inkább a helyhatósági választásokra összpontosít.

Minden bizonnyal ezt teszi majd a KMKSZ-oldal is. Azzal, hogy Kovács Miklós nem fogadta el a Nasa Ukrajina jelölését, valószínűleg végleg elvesztette a mandátumszerzés lehetőségét. Bár van, aki ezt másként gondolja. Az UMDSZ-közeli Ukrajnai Magyar Krónika újságírója december 14-én így fogalmaz: „Kovácsnak van még egy szalmaszálja. Akárcsak tavaly, jöhet Orbán Viktor, a dadus, s megint – ki tudja, miért cserébe – elintézi a másik Viktornál [Juscsenkónál], hogy lökjék már közelebb a tűzhöz, akarom mondani a képviselőséghez a volt komszomoltitkárt. Hátha így enyhülnek annak képviselőség-elvonási tünetei…” (a megfogalmazás minőségi jegyeinek értékelésétől most tekintsünk el).

Bárhogy is mérlegelünk: ha a kárpátaljai magyarság nem kétfelé húzna, hanem egyetlen saját párt mögött sorakozna fel, ez a párt sokkal több magyar szavazatot tudna „szállítani” és így jobb alkupozícióban lenne, jó eséllyel befutó helyet biztosíthatna valamelyik ukrán párt listáján egy magyar jelölt számára. Így azonban a két magyar párt és a mögötte álló társadalmi szervezetek számára nem marad más hátra, mint az elszánt küzdelem a helyi (megyei, járási, városi) tanácsok képviselői székeiért.

A tapasztalat azt mutatja, hogy a szemétdomb méretének csökkenése nem szegi a kakasok harci kedvét, így várhatóan újra tanúi lehetünk a magyar-magyar viadaloknak Kárpátalján.

Régi és új ukrán oligarchák

Olvasom, hogy egy német újságban közölt cikk szerint az ukrajnai hatalomváltás nem hozott változást. Dehogynem. Mindennek meredeken felment az ára. Na jó, ez demagóg kijelentés, a valódi piaci viszonyok kialakulása hosszú távon mindnyájunk érdeke lenne, ám rövid távon annyi bizonyos, hogy Éva, annak ellenére, hogy már nincs fűtési szezon, második hónapja nem nagyon tud beleférni a korábban a téli gázszámlát is fedező havi háztartás-pénz keretbe.

Annak viszont örülök, hogy talán Nyugaton is látják: ez a forradalom legjobb esetben is csak annyit jelentett, hogy a belső erőviszonyok átalakulása más érdekeket helyezett előtérbe a korábbiak helyett, ám a „régi és új oligarchák” az új hatalomban továbbra sem érdekeltek a társadalom demokratizálódásában. Ezt az országot még mindig a korrupció működteti, nem pedig a demokrácia.

Ukrajna, hatalom…

Nem, nem hiszek a jó hatalomban, a lakosságbarát államban, a népbarát kormányban. Úgy általában sem, de ebben a térségben kivált nem, mert itt a despotizmusnak és a személyi kultusznak évszázadosak a hagyományai, mert itt  mindig is a jogrend fölött állt az össztársadalmi korrupció, mert a vallási és világi hatalom errefelé mindig is elnyomandó alattvalónak tekintette a pressziót általában eléggé jól tűrő népet. Mert hát, persze, kettőn áll a vásár. (Cinikus féligazsággal szólva: minden népnek olyan az uralkodója, elnöke, kormánya, amilyent megérdemel.) Ukrajnában nem ért meg még a helyzet arra, hogy akár egy össznépi felkelés vagy polgárháború árán a nyugati értelemben vett polgári demokrácia megszülessen. Erre csak nagyon erős külső befolyás kényszeríthetné rá – és akkor is évtizedekig tartana. Ha nincs erős külső normaszabó erő, akkor bármilyen új és tiszta erők kerüljenek is hatalomra, öt perc múlva elfeledkeznek a nép érdekéről és tíz perc múlva már ott csücsülnek a korrupció és a gazdasági bűnözés kellős közepén.

A teljes naplószöveg:

Az almaszósz, az almaszósz,
ne hajíts bele galacsint,
mert arra int a vén kalóz:
jöhet utána palacsint’!
Veress Miklós

Két felkérés két laptól. Az egyik amolyan körlevél: a Forrás a tavalyelőtti Hiány-lexikon után jövő nyárra valamiféle „fölös-lexikont” állítana össze, abba kérnek szócikkeket. Érdekes, a hiányt valahogy érdekesebbnek tartottam, írtam is egy rakás címszót (lásd: javított link 2016: Hiánylexikon a Szembesülésben) – ez viszont egyelőre nem indította be a fantáziámat.

A másik felkérés névre szólóan az ukrajnai választásokra vonatkozott – de hát erről én nem merészkednék komoly lapba cikket írni. Itt a naplóban még csak-csak megengedek néhány megjegyzést (mint alább is), de érteni azért nem értek hozzá, meg hát nem is érdekel eléggé – így lemondtam azzal, hogy valami mást, általánosabbat esetleg írnék, amiben ezt is érinteném. Ám ez se nagyon jön most össze (hétfő a határidő). Bár tegnapelőtt végre megszűnt a fejfájásom, de aztán tegnap egész napon át és ma délelőtt is levélküldéssel vesződtem: lett volna 2 fontos küldeményem, de valami blokkolja a kimenő forgalmamat. Befelé sem túl jó, de azért lecsorognak az oldalak, pár levél is megjött, de elküldenem hosszabb ideje egyet sem sikerült. Ez teljesen kiborít, alig tudok mással foglalkozni: sorra próbálom a levelezőrendszereket és webes küldőket, és teljes odaadással, szenvedélyesen bosszankodom.

De azért valamennyit haladtam az UngParty-archívum előkészületével is. Jó kis rendszer lesz, talán eléggé átlátható. A négy év alatt felrakott irdatlan mennyiségű anyag most eléggé esetleges elrendezésű, régebbieket alig lehet megtalálni. No meg szinte félévente arculatot váltottam, és sajna nemcsak az oldalak színe vagy a betűtípus változott, hanem a rendezési elv, a struktúra, a keretek formátuma és hierarchiája is – most mindezt megkísérlem valamennyire összehangolni. Több havi munka! Felváltva foglalkozom ezzel, meg az új honlap építgetésével. Eközben gyakran gondolok arra, vajon ezt a barkácsolós weboldalépítgetős módszert nem lenne-e ideje egy korszerűbb (bár merevebb-lelketlenebb) php-s, adatbázis-alapú rendszerrel felváltani.

És ezek mellett a gigantikus problémák mellett még itt van ez a piszlicsáré ukrajnai helyzet is! Akaratom ellenére egyre jobban figyelni kezdtem az eseményeket – bár egyelőre sem felkavarni, sem lelkesíteni nem tudnak. Állítólag már lőttek is Ungváron. Hát tűzijáték mindenesetre volt tegnap éjszaka, az biztos.

*

Többekkel is beszéltem a napokban, akik velem ellentétben „benne élnek a világban”, a hivatalos híradásokon kívül arról is tudnak, amit „az emberek mondanak”, illetve valamilyen szinten maguk is részesei voltak-vannak az eseményeknek (egyikük például tagja egy helyi választási bizottságnak). Nem tudtam mindig eldönteni, szavaikban mennyi a rémhír, mennyi a tupírozás és mennyi a valós veszélyérzet, mi az, amiben inkább kételkedni kell, és mi az, amit tényszerűen lehet kezelni közléseikben. A hivatalos híradásokban szereplő elfogott 50 fegyveres például 400-ra növekedett. Azt is megtudtam, hogyan zajlik a szavazatok eladásának vetésforgó-módszere. A „karuszel” (szó szerint körhinta) lényege a következő. Bemegy a polgár szavazni, megkapja a céduláját, bemegy vele a fülkébe, de nem ikszel be semmit, be sem dobja, hanem zsebrevágja és kisétál. Elhagyja a szavazóhelyiséget, és kint, mondjuk egy közeli kávézóban már várják az ügynökök: ha ott a szemük láttára a megfelelő névhez írja az ikszet, ezért X összeget fizetnek neki. Átadja a kitöltött és megfizetett céduláját egy másik szavazónak, az beviszi a zsebében, bedobja, de a sajátját kitöltetlenül kihozza, és jön a kávézóba: beikszel, pénzt vesz fel, átad: a harmadik bedobja a másodikét, a sajátját meg kitöltetlenül kihozza. És így tovább. Az ügynökök érhtetően csak a szemük láttára beikszelt szavazatért fizetnek. A szavazók meg arra a jelöltre szavaznak, illetve abba a kávézóba mennek, amelyikben többet ígértek. De akadt, aki egész nap magánál tartotta a céduláját, járkált a piacon, a városban, és várta, hogy feljebb menjenek az árak.

*

Csöngéék osztályának a fele sztrájkol. Illetve gyűlésekre járnak, zászlókat lobogtatnak. A másik fele rendesen végigüli az órákat. Van iskola, ahol nem lehet megtartani az órákat, mert alig járnak be páran. Természetesen szavazati joggal nem rendelkező kiskorúakról van szó, akik gyakran szüleik biztatására vesznek részt a felvonulásokon és mítingeken, ahol aztán teljes odaadással csápolnak és skandálnak – és persze árulóknak tartják azokat az osztálytársaikat, akik erre nem hajlandóak.

*

Két passzus az eheti Kárpátalja c. lapból. Kovács Miklós ezt írja köszönetnyilvánításában:

„A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség felhívására az ukrajnai elnökválasztás hétvégi második fordulójában magyarlakta vidékeken is sikerült Viktor Juscsenko javára fordítanunk a választás eredményét, hitet téve ezzel a demokrácia és a magyarság érdekei mellett.”

A „Juscsenko győzött, győz-e a demokrácia?” című „elemző” cikkből:

„Ami Kárpátalját illeti, itt Juscsenko fölénye mind az öt választókörzetben meggyőző volt. Különösen a Beregszász központú 75. számú választókörzet eredménye figyelemre méltó, amelyhez a kárpátaljai magyarlakta települések többsége tartozik. Mint emlékezetes, ebben a választókörzetben az első fordulóban – Kárpátalján egyedüliként – Viktor Janukovics hatalompárti elnökjelölt szerezte meg a győzelmet a szavazatok 42,38 százalékával, miközben Viktor Juscsenko valamivel kevesebb, 40,77 százaléknyi szavazatot szerzett. A második fordulóban – miután a kampányba bekapcsolódott a KMKSZ is – valóságos földindulás következett be a szavazatok megoszlását illetően, hiszen Viktor Juscsenko a voksok 54,34 százalékát megszerezve győzött, míg vetélytársa csupán 40,81 százaléknyi szavazatot kapott.”

No és mit ír a Kárpáti Igaz Szó „A magyarokat nem sikerült megtéveszteni” című mai cikkében?:

„A második körben elkezdődött a nacionalisták fizetett csatlósául szegődött KMKSZ ellenpropagandája. A megfélemlítésen, a félreinformáláson alapuló erőszakos propaganda azonban nem hozta meg a kívánt áttörést. A kárpátaljai magyarok többsége nem hagyta magát becsapni.

Az eredmények ezt világosan jelzik. A várt fordulat elmaradt! Vegyük csak például a legmagyarabbnak tartott beregszászi járást. Itt az első körben utcahosszal győztes jelölt a második körben is megtartotta az előnyét. Bátyu, Bótrágy, Harangláb, Som, Jánosi, Beregújfalu, Nagybereg és a járás további tizenegy településén is a magyar érdekeket leginkább támogató Viktor Janukovics élvezte a nagy többség bizalmát.

[…] Szóval a magyarság döntő többsége maradt a korábbi véleménye mellett és nem hagyta magát befolyásolni, megfélemlíteni. S persze nem állt az ideológiai ellenség oldalára.”

Egyik szerint terhes, másik szerint szűz. Holott se-se. Csupán egy buta kurva.

*

Ahogy a híradásokat és elemzői véleményeket figyelem, egyre szaporodnak a lehetséges forgatókönyvek. A békés megegyezéstől Ukrajna kettéválásán át a nagy leszámolásig és a beláthatatlan következményű polgárháborúig mindenfélét emlegetnek. A szavazatok újraszámlálása vagy új választások kiírása lenne a legjózanabb megoldás – de a józanság, félő, fogyóeszköz mostanában. Félmegoldással egyik oldal sem érné be szívesen és igyekszik elkerülni minden olyan rendezési verziót, amely vesztesnek mutatná. Afféle kompromisszum se nagyon kínálkozik, amelyben mindkét fél győztesnek érezhetné és tudhatná magát.

*

Puccs? Forradalom? Nemzeti mozgalom?

Ez az egész cécó (sőt: cicó, jó Woody nyomán) rég nem a népharagról és nem a népakaratról szól, nem arról, hogy a fellázadt istenadta nép elkergeti a rossz királyt. A tömegek, mint általában, felsőbb érdekek játékszerei – még akkor is, ha esetleg tőlük, belőlük indul spontán módon a megmozdulás. (Bár nekem erről is vannak kétségeim. Meggyőző biztatás kell ahhoz, hogy utcára vonuló szándék ébredjen valakiben.) Amint pedig szavát hallatja a tömeg, azonnal akad egy vátesz, egy párt, egy mozgalom, aki/amely azonnal kisajátítja magának a népet és ettől kezdve az ő nevében beszél. A nép meg azt hiszi, aki ott szónokol, valóban őt képviseli. Aztán amikor hatalomra segíti, kiderül hogy…

Nem, nem hiszek a jó hatalomban, a lakosságbarát államban, a népbarát kormányban. Úgy általában sem, de ebben a térségben kivált nem, mert itt a despotizmusnak és a személyi kultusznak évszázadosak a hagyományai, mert itt a jogrendnek mindig is fölötte állt az össztársadalmi korrupció, mert a vallási és világi hatalom errefelé mindig is elnyomandó alattvalónak tekintette a pressziót általában eléggé jól tűrő népet. Mert hát, persze, kettőn áll a vásár. (Cinikus féligazsággal szólva: minden népnek olyan az uralkodója, elnöke, kormánya, amilyent megérdemel.) Ukrajnában nem ért meg még a helyzet arra, hogy akár egy össznépi felkelés vagy polgárháború árán a nyugati értelemben vett polgári demokrácia megszülessen. Erre csak nagyon erős külső befolyás kényszeríthetné rá – és akkor is évtizedekig tartana. Ha nincs erős külső normaszabó erő, akkor bármilyen új és tiszta erők kerüljenek is hatalomra, öt perc múlva elfeledkeznek a nép érdekéről és tíz perc múlva már ott csücsülnek a korrupció és a gazdasági bűnözés kellős közepén.

Az erős külső befolyások, persze, léteznek. Épp csak kétfélék, ellenkező előjelűek. Az őszinte és lelkes felkelők feje fölött, messze magasan ott vannak a kőkemény nemzetközi nagyhatalmi érdekek. Emitt az újra világhatalmi ambíciókat tápláló Oroszország, amott az USA és az egyesült Európa. Dehogy a kijevi barikádokon dől el Ukrajna sorsa!

Alább ereszkedve aztán ott vannak az országon belüli, ugyancsak kérlelhetetlennek mutatkozó csoportérdekek. Ám minden látszólagos keménység ellenére – ebben nincsen kétségem – ezek sokkal hajlamosabbak „a nép” feje fölött egymással alkut kötni, mintsem szolgálatára elszegődni. (Ha ez most sikerült volna, már senkinek sem kellene fáznia a téli utcákon és tereken.)

*

Én nem szeretem ezt az országot, nincsen rá semmi okom. 1993-ban, azaz 11 évvel ezelőtt a még nagyon fiatal Ukrajnáról ezt írtam: „munkámmal, mindennapi életemmel egy olyan országhoz kötődöm, amelynek felemelkedésében nem hiszek, amelynek vezetésével, államrendszerével, hatalmi és hivatali struktúrájával közösséget vállalni nem tudok, amelyet hazámnak nem tekintek, amelyre büszke nem vagyok – és amelyből szívesen el is távoznék, ha nem tudnám, hogy a szülőföldem iránti szerelem örök honvággyá keseredne” – e tekintetben véleményem nem sokat változott azóta. Akkoriban 10 évet adtam a „független és szabad” Ukrajnának. Lehet, hogy nem is tévedtem sokat?

Amikor a Szovjetunió oszlásnak indult, azt mondtam, az teljesen rendjén van, hogy összedől a birodalom – csak ne az én fejemre hulljanak a törmelékek. Most, hogy Ukrajna eresztékei recsegnek-ropognak, hasonlót érzek. Percig sem siratnám, ha szétszakadna vagy akár meg is szűnne. Nem ettől tartok – hiszen ki nem állhatom az almaszószt, – hanem attól, hogy téved a vén kalóz, és nem jön utána palacsint.

Duray-szimbolizmus

Megint egy olyan helyzet, amikor kitárul a nagy magyar kebel és kiömöl belőle a tenger sirám és könyör, emailok által hordatik körbe a végveszély véres kardja, zászlaink fölött vijjog a sors turulja és percek alatt hiánycikké válik a nemzeti féltégla, mert nem csupán a nagy magyar szegynek az ő megdöngetésére használtatik, hanem fejéhezvágására azoknak is, akik nem így, nem ezt, nem ezért. Igaz, akad, aki a tégla helyett, nyilván humanitárius okokból, puhább szavakkal hajigálózik, mint például Duray a szarral.

Nincsen nap, hogy ne kapnék egy-két felhívást, körlevelet, továbbküldendő közleményt a kettős állampolgárság ügyében. Szerzők és továbbküldők tekintetében széles a szórás erdélyi plébánostól ismeretlen magyarországi ifjúsági szervezetig, nyugati védegylettől budapesti újságíróig, tudományos intézettől szórványtestületen át irodalomtörténészig. Más szempont híján leginkább aszerint állítom fel a tetszési sorrendet a jobbnál jobb szövegek között, hogy melyikben hány nagybetűs szó található a mondatok belsejében. Például: Szent István Országa, Testvéri Szeretet, Trianonkor (sic!), Népszavazás, Anyaország, Nemzet, Igent az Életre stb. Sokat nyomnak a latban a csupa vagy majdnem csupa nagybetűs szavak: OTTHON, HAZA A MAGASBAN, IGAZ MAGYAROK, IGENt, MEGMARADÁSunkat, és persze a valódi tulajdonnevek magas száma sem kerüli el a figyelmemet Szűz-Máriától (sic!), Árpádon és királyainkon át nemzeti költőkig és politikusokig. Hát igen. Sőt, hogy stílszerű legyek: Hát Igen. Vagyis inkább Hát Nem!

Megint egy olyan helyzet, amikor kitárul a nagy magyar kebel és kiömöl belőle a tenger sirám és könyör, emailok által hordatik körbe a végveszély véres kardja, zászlaink fölött vijjog a sors turulja és percek alatt hiánycikké válik a nemzeti féltégla, mert nem csupán a nagy magyar szegynek az ő megdöngetésére használtatik, hanem fejéhezvágására azoknak is, akik nem így, nem ezt, nem ezért. Igaz, akad, aki a tégla helyett, nyilván humanitárius okokból, puhább szavakkal hajigálózik, mint például Duray a szarral.

A másik oldalon meg ott van ez a mulatságos showman-miniszterelnök. Jó kis műsort nyomott le Havassal a TV2-ben, már majdnem olyan volt, mint a Heti Hetes.

[Azért hogy valami értékelhető és értelmes dolgot is felhozzak: a MTA KI és a TLI egy remek honlapot indított ez ügyben, ajánlhatom mindenki figyelmébe: http://www.kettosallampolgarsag.mtaki.hu/]

A kárpátaljai magyarok aggodalmasabbjának azért most van izgulni valója. Ezt a kettősállampolgárságosdit időben megelőzi a most vasárnap esedékes ukrán elnökválasztás. A ma megjelent két legjelentősebb és legnagyobb példányszámú magyar lap „természetesen” homlokegyenest ellenkező véleményeket sulykol, még ám szenvedélyesen, mély meggyőződést mutatva. Számomra egyformán gyomorforgató mindkét fene nagy elkötelezettség, és valahogy a felsorolt érvek és ellenérvek nem arról győznek meg, hogy bármelyik jelölt jól jöhet a magyar kisebbségnek, hanem hogy mindkettő épp eléggé rossz. Van véleményem arról, le is írtam többször, hogy melyik a kevésbé az, melyik nem a kútba, csak a kávájára (a Duray-szimbolizmusnál maradva), de hogy bármelyik mellett is le kellene tennem a voksomat, az meg sem fordul a fejemben. Már csak azért sem, mert látom, kik és mik azok, akik/amik mellettük agitálnak. És sajnos azt sem nehéz kitalálni, hogy milyen érdekektől fűtve.

Az egyetlen érdekes, mondhatni pikáns mozzanat, hogy a KISzóban Fodó Sándor, a KMKSZ tiszteletbeli elnöke épp az ellenkezőjét mondja annak, mint amit Kovács Miklós, ugyanannak a szövetségnek a tényleges elnöke mond a Kárpátaljában. Ez így azért egyre szebb.


Más: Honlap optimalizálás – Tömeges. SMS-küldés