Peremlét, 4

Egyfajta aranykor (leinkább a 70-es évekről)

Kérdez: Lloyd al-Bakar válaszolok: én

Az előző részek:

I. rész: Egy álomország peremén?
II. rész: Kettős világvége: hátrányok és előnyök
III. rész: A család üvegházában

A IV. részben leginkább a 70-es évekről esik szó.

 Kis kerülőt téve hadd kezdjem azzal, hogy önálló életem első éveit, 1970-es évek derekát bizonyos tekintetben valamiféle aranykorként éltem meg. Ez az időszak a „már és még” érája volt. Már lecsillapodtak a hatvanas-hetvenes évek fordulójának éles konfliktusai (amelyekről úgyszólván semmit sem tudtam), de még a brezsnyevi hatalom despotizmusa nem nehezedett teljes súllyal az országra (ez pár évvel később, az évtized végén következett be). Kárpátalján a hetvenes évek közepén, ahogy visszaidézem, mintha a sztálinizmust felszámoló hruscsovi enyhülés egyfajta késleltetett utórezgése lett volna tapasztalható: mintha a helybéli kiskirályokhoz csak ekkorra, másfél évtizedes késéssel csordogáltak volna le a XX. és XXII. pártkongresszus határozatai. De más konstellációk is közrejátszottak: a magyarságot már nem vette körül a korábban észlelt gyanakvás (ez nagyrészt az apáméhoz hasonló magatartású, magas pozíciót betöltő magyar kommunisták – vezető pártfunkcionáriusok, kolhozelnökök stb. – bizalomteremtő lojalitásának volt köszönhető), és még nem alakultak ki az új gyanakvások új indítékai. A fiatal értelmiségieknek már volt annyi tapasztalata, hogy ennek birtokában aránylag eredményesen hasznosíthassák készségeiket a hatalom szélárnyékában, de még – szerencséjükre – nem vetemedtek arra, hogy birizgálni merjék a szunyókáló oroszlán dús szemöldökét.

Némi túlzással: olyan időszak volt, amelyet egyfajta „szép békeidőként” élhettek meg mindazok, akik ekkor már eszmélő, de még el nem fásult polgárai voltak a birodalom szélén kicsit saját életet élő Kárpátaljának. A korosztályom képviselőit már a „konszolidált szovjet rendszer” szocializálta, nem kellett semmilyen „súlyos” múlttal elszámolniuk, nem voltak emlékeik sem a régi világból, sem a sztálini diktatúráról, ezért könnyen, minden meghasonlottság nélkül elfogadhatták a jelent olyannak, amilyen volt.

A rendszer mélyebb ellenmondásairól nem tudtunk, a nyugati típusú demokráciáról, szabadságról és jólétről is alig rendelkezhettünk ismeretekkel, így a bár alacsony szintű, de állandónak látszó létbiztonságot könnyű volt elfogadni, mint ahogy azokat a játékszabályokat is, amelyeket betartva mindenki boldogulhatott.

Megadtuk a császárnak, ami a császáré, tapsoltunk a díszünnepélyeken, részt vettünk a munkahelyi „politinformációkon”, kivonultunk a dolgozók önkéntes demonstrációira az államünnepeken, akadtak, akik jó állást, előmenetelt remélve beléptek az SZKP-ba –, de közben: éltük a saját életünket, s ha magunkra zártuk a családot, akkor a budapesti tévét néztük, a kötelező helyiek mellett magyarországi lapokat járattunk és magyar könyveket vásároltunk tucatjával a kínálattól roskadozó Druzsba könyvesboltban. Irodalomközeli körökben mélységesen lenéztük azt, aki mondjuk csak a Kortársra fizetett elő, és nem járatta mellé az Új Írást, a Kritikát, a Valóságot. Váci Mihályt, Nagy Lászlót, Juhász Ferencet, Ladányi Mihályt, Kertész Ákost, Vészi Endrét olvastunk, a vájtfülűek Pilinszkyt, Déryt, Örkényt – de ha beszámolót, dolgozatot, jelentést kellett írnunk, kapásból kiválasztottuk élére a legmegfelelőbb citátumot a Lenin Összesből vagy a Pravda vezércikkéből. Már élni tudtunk lehetőségeinkkel, de még nem kívántunk visszaélni velük.

És talán ez sem mellékes: e korszakra esett nemzedékem ifjúkora: hosszan elhúzódó kamaszságunk évei, a már-nem-gyermek és még-nem-felnőtt kegyelmi állapota. Ahogy megjelenés alatt álló már említett regényemben írom: „…amikor már rá szabad gyújtanod, de még nem fenyeget a tüdőrák; amikor már be mersz nyúlni egy lány szoknyája alá, de még nem félsz a nemi bajoktól; amikor már nem öklendezel az első fél deci pálinkától, de még nem kívánsz utána azonnal egy másodikat; amikor már látod elődeid összes hibáját, de még nem sejted, hogy magad is el fogod követni valamennyit, ráadásul hasonló sorrendben; amikor már pénzt keresel, de még nem kell kenyérre költened; amikor már azt hiszed, hogy mindent tudsz a világról, de még nem döbbentél rá, hogy magadat sem ismered eléggé; amikor rengeteg barát vesz körül, s nem tudod elképzelni, hogy az első igazi sebesüléskor mégis egymagadnak kell majd bebújnod a farkasverembe; amikor naponta megváltod a világot, s nem veszed észre, hogy erről a világ egyáltalán nem hajlandó tudomást venni”. >>tovább – Peremlét 4:

Megjelölve .Könyvjelzőkhöz permalink.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.