Tegnap szerencsésen megérkeztünk Istvánékhoz.
Előtte épp annyit álltunk a határon, mint amennyi idő alatt aztán Záhonyból eljutottunk Budára. Jól indult az átkelés, de bent az ukrán vámterületen aztán lelassult, majd befagyott a sor. Vagy egy óra hosszat tapodtat sem mozdultunk. Ilyesmi azért az utóbbi időben ritkán esett meg velünk. Miután végre kezelték az útlevelünket, félreállítottak egy külön sorba. A többi megindult, a miénket pedig nem engedte tovább egy határőr. Na, adtam én neki hideget, meleget. Addigra jó ideges lehettem, üvöltözve fenyegettem, és azzal vádoltam, hogy persze, a haverokat engedi, meg azokat is, akik odanyomják a pénzt. Láttam ám! Azonnal mondja meg a nevét, újságíró vagyok, megírom, hogy micsoda disznóságok zajlanak itt. Meglephette a dolog (ahol 100 átkelőből 99 gázolaj-csempész, ott ritka az ilyen hangnem. Kezdte mondani, hogy a magyarok átszóltak, eltört a komputerrendszer, ne engedjenek át ukrán rendszámú kocsikat, mert nem tudják regisztrálni. De én ordítottam tovább, amíg fel nem engedett a hídra. Újabb óra alatt át is értünk Az EU-határt őrző húszévesforma útlevélkezelő így szólította meg Évát: Szevasz. Hová utaztok? Mivel a dühömet a túloldalon már levezettem, ezen csak kuncogni tudtam. Máskor még azt is kikérem magamnak, ha a keresztnevemen szólítanak.
De Éva is kitett magáért, ő meg a bunkó és szemtelen vámost döfte le.
Rég jöttünk át a határon, elszoktunk a megaláztatásoktól
Ma sűrű és eredményes napunk volt/van/lesz, előbb ügyintézés hosszan és fárasztóan (oh, bürokrácia!) de kibírtam. Aztán egy nagyon normális, közvetlen ünnepség keretében Éva harmadmagával átvette a Déry-dijat. (Erről, István fotóinak hála, otthonról hosszabb képes beszámoló). Este pedig Lőkös Ildivel találkozunk itt, Istvánéknál, akik még a vendégeik vendégeit is szívesen látják. Kolos is itt van már Pesten, holnap együtt utazunk Veszprémbe.
Tűrhetően bírom a gyűrődéseket.