Az írótábor nem megy az égbe

tokaj-saray

Ezt írtam ki a lepusztított archív oldalra

mottó 1: Minden pontosan úgy esett, ahogy puffant.

mottó 2: Tessák mondani, sör nincs?

A Tokaji Írótáborra alaposan rárepült a sajtó amiatt, hogy egy részeg atyafi nyolc napon túl gyógyuló sérülést okozva Kukorelly Endrének az arcába ütött… A hírek sorozatát (ahogy más-másként traktálták a lapok a hírt és ahogy egymás után nyilatkozott írószervezeti elnök, sértett és sértő) belinkelgetttem Facebook-oldalamra a semlegesnek remélt “irodalmi élet, népi tábor, 2014” felirat alá; én nem kommentáltam a híreket, mások igen… Mígnem a rendezvény egyik belső embere megrótt amiatt, hogy az “ingerküszöböm kimerül a bulvárnál” és – állítása szerint ettől teljesen függetlenül – megkért, szedjem le 2003-as weboldalamról az akkor általa szívességből nekem elküldött írótábori fotókat. Nem ez az első alkalom, hogy egyesek szerint nem az a hibás, aki verekszik, hanem aki ezt mások tudomására hozza. Amikor pl. ezt a kis csetepatét én is közreadtam, többen kiátkoztak: VFL tettleg véd.

Mielőtt leszedtem a ma már szerintem dokumentum-értékű képeket, azért végignéztem őket….

Hej, a Tokaji Írótábor! … Utoljára 2003-ban időztem ott, azelőtt a nyolcvanas évek legvégétől majd minden évben, nem ritkán előadóként. Sokad magammal együtt örültem annak, hogy a rendszerváltás után az Írótábor szakított ideológia meghatározottságával (ez nagyjából a szocialista népiségben volt megragadható) és határozott gesztussal integrálni igyekezett az urbánus vonalat. Nemcsak a tagság, a vezetőség is ennek értelmében alakult át, ekkor lettek a kuratórium tagjai például Petőcz András és Kukorelly is. A vezetőség arra is már-már kínosan vigyázott, hogy az előadók közt kiegyenlített legyen a népi-nemzeti és liberális-urbánus előadók aránya. Aztán lassan eltolódott az egyensúly, a liberális gondolkodásúak lassan elmaradoztak, a népi szárny erősödött és hangosodott… mígnem azon vettem észre magam, a posztmodern szitokszó lett a tábor hangadóinak a körében…

Ezzel együtt az emlékeim között sokkal több a kellemes, mint a kellemetlen. Jó alkalom volt a táborozás nemcsak arra, hogy sok-sok ritkán látott barátunkkal találkozzunk, hanem arra is, például, hogy a kárpátaljai magyar irodalom tárgyában elkövetett írásaimat szakmai közönségen teszteljem és a különböző irányokból érkező reagálásokból lemérjem: ha majd nyomtatásban megjelennek, milyen indulatokat fognak kiváltani.

1999-ben felolvasott tanulmányomnak például ezek voltak a főbb tételei (ezt is naplómból idézem, ahogy utólagos hozzáfűzéseimet is): tovább is van, mondom még

A semmi apoteózisa

semmi-apoteozisa

Balla D. Károly

A Semmi apoteózisa

Az irodalmi játékokról szólva e hasábokon legutóbb többek között a szerepjátékokról beszéltem: sosem létezett írók műveinek létrehozásáról, valójában meg nem született versek „előkerüléséről” (Cecil M. Joepardy, Psziché, az öreg József Attila vagy a barguzini Petőfi költeményei…). Ezek a művek voltaképp a „nincs ilyen”-t teszik „mégis van”-ná, a hiányt, a nem létezőt teszik érzékelhetővé. Induljunk innen a Nincs, a Semmi birodalmába.

Kezdjük talán egy japán író, Kamatsu Sakyo A bika feje c. novellájával. Az írás hőse egyre gyakrabban hall ismerősei körében a hátborzongatóan csodálatos, lebilincselő remekműről, A bika feje című könyvről. Keresni kezdi, szeretné elolvasni, de sehol nem akad nyomára, még a legnagyobb könyvtárakban sincs meg. Mindenki ismeri, beszél róla, de senki sem tudja kezébe adni. Mígnem kiderül: a könyv valójában nem is létezik, épp csak mindenki úgy tesz, mintha olvasta volna. Ezt a gyakorlatot végül a novella hőse is átveszi, s nagy elragadtatással maga is a könyv lenyűgöző zsenialitásáról, semmihez sem hasonlító eredetiségéről kezd beszélni egy társaságban.

Nos, a nem létező könyv ebben a történetben mégis elnyeri létezésének egy bizonyos dimenzióját, hiszen megjelenik a szereplők képzeletében. Tudnak róla csevegni, van róla véleményük, vitáik tárgya lehet, talán még idéznek is belőle. Az, ami valójában nincs, tulajdonságokat ölt magára, szerkesztetté válik; a semmi ezek alapján valamiként jelenik meg.

De nem ugyanígy jelenik-e meg a gyermekek fantáziájában a sárkány, a boszorkány, a manó? És nem ugyanez történt-e az emberiség gyermekkorában, a hiedelemvilágok, a mitológiák kialakulásakor?

Mint annyi mindenben, ebben is a görögök alkották a legtökéletesebbet. Elképesztő az a páratlan gazdagság, változatosság és találékonyság, amellyel benépesítették képzetes világukat. Anélkül, hogy egyetlen istent vagy istenséget, nimfát, szirént, kentaurt, küklopszot, egyetlen emberfeletti lényt valaha is láttak volna – mégis: ezen alakokat hiányukban is roppant karakteresekké tették azzal, hogy rögzítették életrajzukat, cselekedeteiket, megalkották genealógiájukat, kidolgozták jellemvonásaikat. Mitológiájukba jó arányérzékkel integrálták történelmüket, valós hőseiket isteni, isteneiket pedig emberi tulajdonságokkal ruházták fel, s alapos szerkesztői műgonddal létrehoztak egy olyan virtuális világot, amely épp szerkesztettsége, belső rendszere, kidolgozott struktúrája és az egészét „működtető” törvények gazdagsága révén: ma is van, létezik. Létezése ugyanakkor nem olyan, mint valamely történelemkönyvekből azon jellegtelenségükben kilépő „eseményeké” vagy „alakoké”, hanem oly közvetlen, mint valamely primer, már-már megélt tapasztalaté. Ahogy Németh László fogalmazza A minőség forradalmában: „a görög hagyomány (s általában minden életképes hagyomány) nem a messze múltból szól, hanem a szomszédból”, ezért is történhetett, hogy a görög mitológia sokkal inkább részét képezi tudatunknak, mint némely valóságosabb világok. A képzetes (például vallási) rendszerek ugyanis épp attól jelentősebbek, életképesebbek vagy kevésbé azok, hogy milyen mértékben és milyen sokrétű interpretációban érvényesül bennük valamely „alkotói koncepció”. A legbuzgóbb hívő sem tudna hinni olyan felsőbb erőben, amelyről csak annyit közölnek vele: van. Tudni akarja: hol van, mióta, meddig van; milyen megjelenési formákban létezik; mit tett, teremtett, hogyan teremtette, hány nap alatt teremtette stb. Ezért, ha a mindenkori Tanítók magát az istent nem is tudták felmutatni, hát felmutatták helyette a jól szerkesztett „járulékos szövegeket”. tovább is van, mondom még

Ukrajna ebbe belerokkan

Mi zajlik Ukrajnában?

Az alábbi videót Európai politikustól meglepően pontos és hiteles értékelése annak, mi zajlik Ukrajnában megjegyzéssel megosztó Facebook-topikomban a helyzetet és a napi fejleményeket kitűnően (nálam is jobban) ismerő  virtuális és személyes barátaim vitatkozni kezdtek Ukrajnáról. Egy ponton engem is megszólított egyikük, utalva A komisz Ukrajna írásomra és rákérdezve: ugye nem gondolom, hogy Putyin belátóbb nemzetiségi politikát folytatna a mostani ukrán kormánynál. Nagyjából a lentebb olvasható pár mondatban igyekeztem összefoglalni e véleményemet (utólag kicsit szerkesztve).  [az eredeti videó már nem érhető el, innen is töröltem – 2016]

video volt helye

Az ukrán kormánnyal, államigazgatással, gazdasági maffiával, a mindent gyökerétől lombja csúcsáig átszövő korrupcióval való szembehelyezkedésem cseppet sem jelenti azt, hogy Oroszország beavatkozásától várnék javulást. Azt viszont jelenti, hogy véleményem azért alakult ki, mert tapasztalom, hogy a Majdan óta szociális, egzisztenciális és morális katasztrófa felé sodródunk és hogy bizonyos politikai és gazdasági erők eközben teljesen nyilvánvalóan harcot, háborút, káoszt és javukra történő hatalmi átrendeződést akartak és akarnak, csak azt nézik, maguknak mit kaparhatnak ki ebben a krízisben. Ha ezeket a törekvéseket a Nyugat úgy támogatja, hogy eközben az égvilágon semmi, de semmi garancia nincsen sem demokratikus fordulatra, sem az élet normalizálódására, akkor ez a katasztrófába vezető út csak hosszabb és minden területen több áldozatot követelő lesz. Hogy mi lenne a jó megoldást, azt nem tudom megmondani, nyilván az se lenne kedvező végkifejlet, ha Putyin bekebelezné Ukrajnát. De ebbe a mostani folyamatba (a belátható időn belüli kilábalás esélye nélkül) totálisan belerokkan az ország és a mostaninál is jobban elburjánzik mindaz, ami szögesen ellentétes a demokráciával, a szabadsággal és a jóléttel.

Az a szomorú, hogy a kisember már ott tart (és egyre inkább ott fog), hogy bárki kezéből elfogadja a diktatúrát és/vagy a maffiaállamot, ha feltételezi, hogy ez majd kirántja a a nélkülözésből, a teljes létbizonytalanságból és – hovatovább – a halálfélelemből is.


A hétköznapi ukránok és kárpátaljai magyar szervezetek

Kevés kivételtől eltekintve gyűlölettel teli kifejezésekkel és mocskolódással fogadták a hétköznapi ukránok a kárpátaljai magyar szervezetek és történelmi egyházak közös nyilatkozatát. Néhány józanabb, magát ruszinnak valló hozzászólótól eltekintve heves indulatokat váltott ki az ukrajnai magyarok közös nyilatkozata, melyben kifejezik igényüket az anyanyelvük és kultúrájuk megőrzése, az esélyegyenlőség biztosítása és a nemzeti-kulturális önrendelkezés feltételeinek megteremtése tekintetében. Az alábbiakban a Kárpátalján szerkesztett ukrán hírportálokban megjelent olvasói hozzászólások tömegéből szakítottunk ki találomra egy csokorra valót, a teljesség igénye nélkül:

„Aha, békések. Meséljetek csak, milyen békésen lőttétek halomra és hurcoltátok koncentrációs táborokba 1939-ben az őslakos rahói huculokat, a perecsenyi és bereznai lemkókat, az ökörmezői bojkókat meg az ilosvai, ugocsai dolisnyákokat, miként gyűjtöttetek be 100 ezer zsidót, hogy hamuként végezzék Auschwitzban meg Dachauban. És a mai napig nem kértetek mindezért bocsánatot!”

„Orbán csicskái most Putyinnak benyalnak. Ukránok! Ez a mi magyar siserehadunk mind nacionalisták, akiket jól tart a mostani nacionalista-konzervatív fasisztoid Fidesz.”

„Orbán kiadta a parancsot, és a helyi magyarok felolvasták ezt a Budapesten írott cédulát. Buda és Pest nélkül ezek egy lépést sem tesznek, tiszta marionett-figurák.”

„Nem tudtatok alkalmasabb időpontot kinézni? Árulók :-/… Menjetek Európába, Oroszországba, és hagyjátok békén Ukrajnát.”

„Nos, kedves kárpátaljai magyarok, Ez itt Ukrajna! Nem tetszik? Bőrönd-vasútállomás-Budapest! Önállóságot akartok? Kérjetek Magyarországtól egy külön provinciát magatoknak!”

„Benneteket, magyarok, még Magyarországon is cigánynak tartanak. Üljetek a valagatokon, és fújjatok a két lyukba, míg ki nem penderítünk Kárpátaljáról.”

„Köszönet! az ukrajnai magyaroknak az összes ukrán nevében. Éppen ezekben a nehéz időkben segédkeztek Moszkvának Ukrajna feldarabolásában? S mi jön még? Kéritek majd Magyarországot, hogy védjen meg titeket? Magatok sem tisztelitek az őslakosokat (az ukránokat), és azt szeretnétek, hogy titeket tiszteljenek mások?”

„Hát a szent István koronája nem kéne még a fejetekre, kedves őslakosok? Pucoljatok Magyarországra és ott követeljétek a jogaitokat!”

„Próbálnának meg ugyanilyen petíciót írni Szlovákiában, Romániában vagy Szerbiában. Fico rögtön kiállítaná nekik a kettős állampolgárságot meg az őslakosi státust.”

„A nyilatkozatot elolvasva két dolgot értettem meg, amik ezt a petíciót ihlették. 1. A magyarok folytatni akarják a csempészést, ezért kell nekik a magyar útlevél, hogy megszabaduljanak a más ukrán állampolgárokat érintő vízumproblémáktól. 2. Az ukrajnai magyarok, más kisebbségektől eltérően nyelvi kreténizmusban szenvednek, így még alapszinten sem képesek megtanulni ukránul.”

„A magyar itt nem őslakosok. Amikor bejöttek, mi már évszázadok óta itt éltünk.”

„Minden disznóféle olyankor emeli fel a disznó fejét, amikor érzi a gyengeséget. Ám ez a gyengülés csak ideiglenes, csakúgy, mint ezeknek a ganajoknak a jelenléte a mi földünkön, ahová egykor szerencsétlenségünkre jóindulatból beengedtük őket.”


A Facebook felülbírálta önmagát

Tegnap jeleztem itt, hogy bár egyértelműen uszítóan antiszemita és Holokauszt-tagadó képek voltak, amelyeket jelentettem a Facebooknak, mégis azt az üzenetet kaptam, hogy NEM távolították el a képeket, mert azok nem gyűlöletkeltől. Ekkor írtam, a képeket is közreadva, hogy:

A Facebook vígan tűri a zsidózást és Holokauszt-tagadást

Ma azonban új üzenetet kaptam, ismét három azonosat:

Felülvizsgáltuk a döntésünket, amelyet ………  fényképéről tett bejelentésedről hoztunk.

Jelentetted ………. fényképét gyűlöletbeszéd vagy -szimbólumok miatt.
Állapot Ez a fénykép eltávolításra került
Részletek
  • Köszönjük, hogy időt szakítottál arra, hogy jelents valamit, amiről úgy érzed, hogy sérti a közösségi alapelveinket. Az ehhez hasonló jelentések fontos részét képezik egy biztonságos és barátságos Facebooknak. A fiók, amely ezt közzétette, már nincs fent a Facebookon, így nem tudjuk megvizsgálni, hogy megsérti-e a Közösségi irányelveinket. Ha a fiókot visszaállítják, ez a bejegyzés újra megjelenhet. Amennyiben így történne, kérjük, jelentsd újra.

(az illető nevét nem tartom érdemesnek a megörökítésre, ezért kipontoztam – bdk)

A lényeg, hogy a FB egy nappal később felülbírálta korábbi döntését és eltávolította az uszítóan antiszemita és Holokauszt-tagadó képeket a felhasználó oldalról – hogy ezután maga az oldal miért és hogyan tűnt el, az a fentiekből számomra nem derült ki.

Kövessétek példámat: ha ilyesmit találtok, jelentsétek.

Valakinek őt is jelentenie kellene, színtiszta gyűlöletkeltés faji, vallási, etnikai alapon, plusz holokauszttagadás: Dr. Szitányi György (én nem tudom, már letiltottam…)

Az idő csapdájában

dali-idoSorozatomban újraközlöm azokat az írásaimat, amelyek 2003-2004-ben jelentek meg közéleti lapunkban. Teszem ezt jeles alkalomból: éppen 10 éves évfordulója van annak, hogy már újra nem publikálok a Kárpáti Igaz Szóban  (merthogy annak előtte 12 évig szintén nem…). Az alább következő hosszabb jegyzet  Múzsák és mázsák c. önálló oldalamon jelent meg a lap Hóvége mellékletében. Helyszűke miatt néhány bekezdés akkor kimaradt, itt most színmegkülönböztetéssel pótolom a hiányt.

Balla D. Károly

Az idő csapdájában

Kizökkent az idő – ó, kárhozat, hogy én születtem helyretolni azt…
Shakespeare: Hamlet

(Fenyegető idő) Veszélyes dolog a jövő. Szünet nélkül azzal fenyeget, hogy bekövetkezik. Talán ettől való félelmünkben használunk mindenféle idő-praktikákat. Kifejezetten szeretünk például a nemzeti múltba menekülni, vagy azért, hogy a történelem dicső eseményeiből merítsünk erőt és keressünk indokot nemzeti büszkeségünkhöz, vagy azért, hogy – ellenkezőleg –, a legfájdalmasabb kudarcokat, igazságtalanságokat felidézve búsonghassunk egy nagyot, talán addig a gondolatig is eljutva, hogy ha ennyi sorsverés ellenére még mindig létezik itt, Kelet és Nyugat határán, nagyjából félúton az Urál és az atlanti partok között, a Kárpátok védő és szorongató ölelésében a tíz egynéhány milliós magyarság, akkor esetleg túléljük azt is, ami éppen most készül romlásba sodorni – vagy még inkább a jövőben leselkedik ránk. Mert hogy a jövő veszélyes fenevad.

Megszelídítésének egyik módja, ha kijelentjük, hogy már el is kezdődött.

Kisgyerek voltam, amikor akkori aktuális nagy vezérünk, Nyikita Hruscsov óvodákat látogatott, és büszkén kijelentette a csöppségeknek, hogy boldogok lehetnek, mert velük elkezdődött a jövő, ők bizony már a kommunizmus emberei, benne lesznek felnőttek. Felteszem, a kicsik nem értették, miről beszél a kopasz bácsi, de talán velem együtt, aki ön- és közveszélyes óvodakerülő voltam, arra gondolhattak, ha a kommunizmusban nem kell majd tejbegrízt enni, akkor az valóban jó dolog lehet. Azóta bizony már a gyerekeik is bőven kinőttek a kisdedóvóból, de az utópia nem vált valóra. Ami megmaradt: a tejbegríz, és a magukat butítani és megtéveszteni nem hagyók örök, de ritkán gyakorolt joga, hogy széles ívben köpjék azok arcába, akik meg akarják velük etetni. A későbbi történelmi példáktól most eltekintek, de a különböző érákhoz tartozó néhány fogalmat azért felriasztok a csalitból: internacionalizmus, világbéke, gyorsítás, átépítés, rendszerváltás, piacgazdaság, jóléti társadalom, demokrácia, szociális védőháló, esélyegyenlőség, Európa Ház, alapszerződés, hármas prioritás, kettős állampolgárság, autonómia, kedvezménytörvény, nemzetegyesítés, érdekérvényesítés, alkotmányos kötelesség, lebegtetett határok, nem elválaszt, hanem összeköt, szülőföldön magyarul, integráció, információs társadalom, globalizáció, hajrá, hajrá, egyétek meg a tejbegrízt, gyerekek.

daliA jövő megszelídítésének másik kínálkozó lehetősége: kijelenteni, hogy a jövő nem is létezik, mert mire „eljön”, már nem is jövő a neve, hanem jelen. A védekezés ennél sokkal kifinomultabb módja a jövővel komolyabban számoló sokféle mesterkedés, kezdve a jövendőmondók ősi gyakorlatától az irodalmi utópiákon és sci-fiken át a tudományos futurológiáig. Ám a jövő egyiknek sem adja meg könnyen magát. Ráérezhetünk eseményekre, bizonyos valószínűséggel megjósolhatjuk bekövetkezésüket, a hosszabb ideig megfigyelt trendek grafikonvonalait továbbrajzolhatjuk a jövőbe, fantáziánkat és ismereteinket egyesítve képet alkothatunk az elkövetkezendő korokról – de az idő kapuján mégsem kerülhetünk túlra. A jövő évszázad, évtized, avagy akár csak esztendő, hónap, nap: titok marad. Olyan titok, amelyet éppen kifürkészhetetlensége, váratlansága, sosemvolt jellege tesz édessé, izgatóvá. És fenyegetővé.

Hiszen jól ismerjük a globális felmelegedés távlati lázgörbéjét, a kőolajtartalékok csökkenésének, az esőerdők pusztulásának és az ózonlyuk növekedésének a prognózisát; tisztában vagyunk az emberiség túlnépesedésének és a Kárpát-medencében élő magyar népesség csökkenésének előrevetett demográfiai mutatóival. Előre látható a sötét jövő? Jogos a félelmünk, vagy csitítsuk magunkat azzal, hogy külön vagyunk mi a jelenben, és külön van a jövő – nélkülünk.

Ám nem csupán a jövővel gyűlik meg a bajunk, olykor maga az idő fog ki rajtunk. Különösen gyorsuló világunkban érezzük, hogy egyre kevesebb van belőle. Észre sem vesszük, és vége a hétnek, fel sem eszmélünk, és eltelt egy hónap, el sem múlt a tél, és már újra itt a karácsony. Állandó késésben vagyunk, lemaradásban, elmulasztott teendőinket úgy görgetjük magunk előtt, mint galacsint a skarabeus. Pedig az írek azt mondják, hogy midőn a Jóisten az időt teremtette, bőven teremtett belőle. Ha ennek ellenére mégis úgy érezzük, kevés az idő, nincs idő, azaz keveselljük azt, ami pedig végtelen, abban nem az idő a hibás, hanem a szemléletünk. Modern korunkban az ember az idő válságát éli meg, hajszolja az időt, és mégis lemarad róla. Kényszernek, szinte erőszaknak érezzük a múlását, teljes ellentétben a keleti filozófiák felfogásával, amely szerint az idő nem kívülünk, hanem bennünk van, nem fenyeget, hanem szolgál bennünket. Hisz voltaképp az idő nekünk dolgozik. Csak kicsit magas az órabére. tovább is van, mondom még

A Facebook vígan tűri a zsidózást és Holokauszt-tagadást

Mivel kényes piréz ízlésem túlságosan primitívnek találta egy véletlenül szemem került Facebook-felhasználó nyiltan uszító képeit, hármat próbaképpen jelentettem a rendszernek, azt állítva, hogy szerintem ezek „nem valók ide”, mert „gyűlöletbeszéd vagy -szimbólumok” (ezek a bejelentéskor választható opciók). Megjött a válasz, mindhárom képre ugyanaz:

Állapot

Ez a fénykép nem került eltávolításra

Részletek
  • Köszönjük, hogy időt szakítottál arra, hogy jelents valamit, amiről úgy érzed, hogy sérti a közösségi alapelveinket. Az ehhez hasonló jelentések fontos részét képezik egy biztonságos és barátságos Facebooknak. Megvizsgáltuk, hogy a bejelentett fénykép tartalmaz-e gyűlöletbeszéddel vagy -szimbólummal kapcsolatos tartalmat, és azt állapítottuk meg, hogy nem sérti a Közösségi alapelvekben foglaltakat.

Így áll a dolog az FB szerint. Szerintem ez eléggé kínos rájuk nézve. A képek tehát maradnak, szíves gyönyörködésre. tovább is van, mondom még

A másodfajú Maxwell-démon

10 éves évfordulója van annak, hogy nem publikálok Kárpáti Igaz Szóban, miután 2003-2004-ben egy rövid időre írásaimmal újra megjelentem hasábjain (annak előtte 12 évig szintén nem…). Ebből az alkalomból ebben a blogban újraközlöm akkori írásaimat. Az alább következő rövid jegyzet Múzsák és mázsák c. önálló oldalamon jelent meg a lap Hóvége mellékletében.

Ám a történet nem zárul le ennyivel, a cikk alatt olvasható a folytatás. Szólok többek között saját bűnös mulasztásomról is.

maxwell-demonBalla D. Károly

Csupa kis Pumukli

James Clerk Maxwell (1831-1879) skót fizikus alkotta a hipotézist, miszerint ha gázt tartalmazó két tartály összekötő nyílásába olyan lényt tudnánk helyezni, amely az egyik irányba csak a lassúbb molekulákat, a másik irányba pedig csak a gyorsabbakat engedné át, akkor az egyik tartály felmelegedne, a másik lehűlne, akár gőzgépet is működtethetnénk általa. Tudományosabb megfogalmazásban: a termodinamika második főtételének ellentmondva munkavégzés nélkül csökkenthetnénk a rendszer entrópiáját, semmiből keletkező energiához jutnánk. Azaz megvalósulna a perpetuum mobile, az örökmozgó.

A fizikusok később jöttek rá arra, hogy a démon „működtetéséhez” információt kellene közölni vele, amely alapján a gyors és lassú („meleg és hideg”) molekulákat megkülönböztethetné, az információ megszerzése és közlése pedig éppen annyi munkavégzést kívánna, mint amennyit a hőmérséklet-különbségből nyerni lehetne.

Az információ és az energia tehát egymás ekvivalensei – tudjuk azóta.

Állítólag sci-fi szerzők alkották meg a másodfajú démont, amelynek az lenne a funkciója, hogy az információt felfogja és közölje az elsődleges démonnal.

Egy magyar szakember pedig, a debreceni egyetem oktatója, Buda Mariann néhány évvel ezelőtt írt tanulmányában az Internet lehetőségeit és veszélyeit elemezve állapította meg, hogy az információ közlését válogatásnak, szelekciónak kell megelőznie, így a fiatalokra zúduló adattengerből a tanárnak – mint harmadfajú démonnak – kell kiszűrnie az éppen szükséges ismereteket.

Az új fogalom és felvetés kétségkívül ráirányította a figyelmet a problémára (később szakemberek többször hivatkoztak rá), értelmezni azonban, szerintem legalábbis, inkább csak szimbolikusan lehetséges. A hírközlésben ugyanis előbb van a mindent felfogó antenna (vagy más jelfogó), és aztán a kívánt hullámhosszt kiszűrő rezgőkör (vagy más szelektor). Ha a másodfajú démon az információ vevője, befogója, akkor a szűrés nem „elé”, hanem „mögé” kell. Vagyis a szelektáló tanárdémont az elsőfajú és a másodfajú közé kell beiktatni. (A neve lehetne mondjuk másfeledfajú…)

Ha feljebb akarunk haladni az információláncon, akkor pedig a harmadfajú démon nem az, aki-ami szelektál, hanem az információ előállítója, rögzítője és elindítója. Vagyis például az új ismereteket alkotó tudós.

Amikor erről az elképzelésemről a festő-barátom értesült, azt vártam, hogy a művészeket is besorolja a magas démoni csoportba. Ehelyett azonban így reagált: „Tévedésben vagy, nagy fehér testvérem. Még hogy a tanár és tudós démoni szerepben! Ugyan! A média az igazi démon. És ezt mozgatja a fődémon: a pénz és a hatalom – vagyis az információ tényleges birtokosai. Az összes többi nem démon, hanem legfeljebb manó és kobold, csupa kis Pumukli.”

Megjelent: Kárpáti Igaz Szó, 2004. január 31.

És akkor az utótörténet

tovább is van, mondom még

Játékban élni

A művészet folytonosan megújuló folyamata nem létezhet kísérletezés, játékos-komoly újítások nélkül. Az irodalomnak a nyelvi eszközökben rejlő új és újabb lehetőségei sokkal jobban kiaknázhatók felszabadult játékos kedvvel, mint görcsös igyekezettel – állítom írásom végén.

2003-ban 12 éves önkéntes szilencium után újra publikálni kezdtem a Kárpáti Igaz Szóban. Egy évig tartott, majd újra felhagytam ezzel az úri huncutsággal és azóta sem adtam kéziratot a lapnak.  Újabb önmegtartóztató magatartásom gyakorlásában ismét elértem a 10. évfordulót, ebből az alkalomból ebben a blogban sorra újraközlöm az akkori írásaimat. Az alább olvasható esszéféleség Múzsák és mázsák c. oldalamon jelent meg a KISzó Hóvége mellékletében. A terjedelmi korlátok miatt kimaradtak az illusztrálásra szánt gépi disztichonok (meg egy megjegyzés Weöreshez), ide most betűztem ezeket is színmegkülönböztetéssel.

A téma okán ezúton bátorkodom ajánlani olvasóimnak a főblogomban folyó feladványsorozatot is: Asszociációs játék

0403muzsakBalla D. Károly

Játékban élni

„az emberi kultúra a játékban, játékként kezdodik és bontakozik ki”
Johan Huizinga

Már csak ilyenek vagyunk: szeretünk játszani.

Gyermekkorunk főfoglalkozását kisebb-nagyobb odaadással és gyakorisággal felnőttként is űzzük. Valahol mindig perdül a kocka és pörög a rulett, valahol mindig felveszi vagy lecsapja egy játékos a kártyalapokat, odább teszi a bábot a táblán, számokat ikszel be a szerencsemezőben. Valahol mindig rúgják, dobják, elütik vagy megpöckölik a labdát, másutt biliárdgolyók koccannak, dominókövek illeszkednek egymáshoz, unalmat űznek a kirakott pasziánszok, összerakott puzzle-képek és kitöltött keresztrejtvények. Példátlanul népszerűek a televíziós vetélkedők, milliók rángatják mindenütt a világban a „nyerő”automaták karjait, naponta új és újabb komputeres játékok teszik próbára ügyességünket, kreativitásunkat, kombinációs és stratégiai készségeinket.

Ha valamely emberi foglalatosság régi eredetét akarjuk hangsúlyozni, vagy azt mondjuk, hogy „már a görögök is”, vagy még messzebb megyünk az időben, állítva, hogy ez a valami bizony „egyidős az emberiséggel” (mint mondjuk a tánc). Ám a játék, mint erre a holland történész, Johan Huizinga hívta a figyelmet Homo Ludens (A játékos ember) c. művében, korábbi az emberi kultúránál, „öregebb” az embernél. A játékot állati ősiségünkből hoztuk magunkkal. Álljunk csak meg egyetlen percre a csimpánzok ketrece előtt! De az is elég, ha megnézünk egy delfinekről szóló filmet – vagy csupán madzagra kötött papírmasnit húzunk el macskánk előtt. Igen, a játék legősibb ösztöneink mélyéről tör fel és legkifinomultabb szellemi képességeinkben teljesedik ki. Ez a kettőssége, érzelmi és értelmi összetettsége teszi izgatóvá, könnyeden szórakoztatóvá – vagy véresen, halálosan komollyá. A vér és a halál olykor szó szerint is érvényes, és itt ne csak a töltött fogópisztollyal játszott orosz rulettra vagy a bikaviadalra gondoljunk, hanem bűnözők és a bűnüldözők örök párharcára, háborús taktikákra és stratégiákra. Ezek ugyan idegenek a játék igazi szellemétől, de például a játékok egyik legnagyszerűbbje, a sakk is eredetileg az egymással hadat viselő királyok hadseregének összecsapását modellezte.

Mint egyik legalapvetőbb szükségletünk, a játék megjelenik életünknek szinte minden területén. A fentebb már említett Huizinga kultúránk egészét a játékból eredezteti, s ha ez a hipotézis kétségbe is vonható, annyi bizonyos, hogy a művészeteket – kis túlzással – akár játéknak is tekinthetjük. Gondoljunk csak a színjátszás vagy a játékfilm, a zongoraverseny, vagy a hangjáték kifejezésekre, vagy arra, hogy aki muzsikál, az játszik a hangszerén.

Legnagyobb íróinknak, költőinknek is életeleme volt a játék. Játszottak civilként és íróként, játszottak hol könnyeden, hol mély szenvedéllyel, hol halálos komolysággal. Tudjuk például, hogy az egyik legjobb magyar regény, az Iskola a hátáron szerzője, Ottlik Géza behatóan foglalkozott a bridzs elméletével, Tandori könyvet írt a gombfociról, Csurka a lóversenyről, a Noran kiadó pedig tavaly külön kötetbe gyűjtötte össze Ady Endre, Bíró Lajos, Gárdonyi Géza, Karinthy Frigyes, Kellér Andor, Kosztolányi Dezső, Móra Ferenc, Nagy Lajos sakkról írt novelláit, „természetesen” Stefan Zweig klasszikus Sakk-novellája előtt is tisztelegve… A kortárs magyar irodalom markáns alakja, Temesi Ferenc meg éppenséggel egy sakkjátszma szerkezete alapján, annak lépéseit követve építette fel Királyáldozat című regényét.

Szerep- és stílusjátékokra épül Weöres Sándor teljes munkássága, s ő maga azt vallotta, a költő nem az, aki felnőttként elkezd verset írni, hanem az, aki a gyerekkori nyelvi játékokat nem tudja abbahagyni. A tragikum és a játékosság jól megfért az egyébként sakkozni is nagyon kedvelő József Attila költészetében, ennek bizonyítására már-már közhelyszerű bizonyíték a halála évében írt Születésnapomra c. verse, amelynek nagyszerű nyelvi humora talán még jobban kiemeli a mondandó súlyosságát és a leggyakrabban idézett ars poeticává teszi a „tani-tani” szójátékkal végződő hitvallást. (De ugyanilyen gyakran hivatkozunk a „Játszani is engedd” költői parancsra is.) A halál közvetlen közelsége miatt talán ennél is megrázóbb Kosztolányi Dezső végsőkig kitartó játékossága, amely nem hagyta el akkor sem, amikor gégeműtétje után már nem tudott beszélni és írásban kommunikált környezetével. Felesége átkötötte a sebét fáslival, amit a költő így köszönt meg: „Gézcsókom”. Legutolsó tudatos gesztusával pedig ezt vetette papírra: „Végem van. Kosztolányi Dezső.” Nagyobb öniróniát elképzelni sem lehet, minthogy valaki saját aláírásával hitelesítse önhalálát. Óhatatlanul felidéződnek Akarsz-e játszani c. költeményének záró sorai: tovább is van, mondom még

Tíz éve léptem ki az Írószövetségből

Tizedik évfordulója nemcsak annak van, hogy legkevésbé olvashatatlan itthoni lapunkban újra nem publikálok (ez alkalomból ebben a blogban kis sorozat keretében közlöm újra a Kárpáti Igaz Szóban 2003 májusától 2004 májusáig közölt írásaimat, amikor is erre a 12 hónapra megszakítottam azóta is tartó önkéntes szilenciumomat), hanem annak is, hogy kiléptem a Magyar Írószövetségből. Ennek az említett lapban is volt némi visszhangja. Előbb interjút adtam egy oldalon Vári Fábián Lászlóval, aki nem hogy ki nem lépett, hanem verset dedikált Dönrentei Kornálnak , aztán kis pengeváltás következett Nagy Zoltán Mihállyal, majd utólag kis jegyzetem is megjelent. (A t. kollégák megnyilvánulásait itt nem adom közre, de elérhetők a neten).

kiszo-iroszovetsegAz interjú

Úgy volt, hogy engem is B.M. fog kérdezni, aki Vári Fábián Lászlót is. Ebbe nem mentem bele, mert a nevezett újságíró kvalitásait annyira gyöngének és a kulturális újságírásban mutatott magatartását olyannyira károsnak tartottam, hogy vele nem igazán akartam szóba állni. Így a főszerkesztő tette fel írásban a kérdéseket. Én túl hosszú válaszokat írtam, mert azt gondoltam, az előzményeket is kellő részletességgel be kell mutatnom, de mert ezeket a lap is összefoglalta pár mondatban, így utólag az én részletező felvezetésemet ki kellett hagyni, de a lényegi rész érintetlen maradt.

A szerkesztőségi bevezetőből:

… Az ügy rég átlépte Magyarország határait, és eljutott Kárpátaljára is. Szűkebb pátriánkban látszólag homlokegyenest ellentétes nézetek alakultak ki: Balla D. Károly József Attila-díjas írónk a kilépők mind népesebb táborát gyarapítja, másik József Attila-díjas költőnk, Vári Fábián László ezzel szemben 2004. március 4-i keltezéssel írt versét Döbrentei Kornélnak ajánlja.
Őket kérdezzük a továbbiakban.

tovább is van, mondom még

Kamaszkorom lakatlan szigetére

0401muzsak_3Kis érdekesség: a Hajnóczy-regényről akkor írt pár mondatom, mint a könyvet bemutató értékelés, felkerült a Publishing Hungary oldalára (az eredeti oldal már nem érhető el – 2017): „Ennél mélyebbre nem tüdőztem le könyvet. És mint mérgekhez nem szokottat, meg is viselt: émelyegtem tőle rendesen. Taszított és vonzott. Egyszerre töltött el undorral és rajongással. És anélkül, hogy észrevettem volna, beavatott a rútság esztétikájába.”

(archívumomból)

2003 májusában – 12 éves önkéntes szilencium után – újra publikálni kezdtem a Kárpáti Igaz Szóban. Épp egy évig tartott. 2004 májusában újra felhagytam ezzel az úri huncutsággal és azóta sem adtam kéziratot a lapnak.  Ennek a nehezemre egyáltalán nem eső  önmegtartóztató magatartásomnak a gyakorlásában újra elértem a 10. évfordulót, ebből az alkalomból ebben a blogban sorra újraközlöm az akkori írásaimat. Az alább olvasható Múzsák és mázsák c. oldalamon jelent meg a KISzó Hóvége mellékletében.

Balla D. Károly

Kamaszkorom lakatlan szigetére

Ugye ismerős a szokványos riporteri kérdés: „Egy lakatlan szigetre melyik kedvenc könyvét vinné magával?” Én erre mindig ezt szoktam válaszolni, hogy a Csónaképítés kezdőknek c. kézikönyvet. Ezt a rossz poént már annyiszor elsütöttem, hogy most minden kérdezőt megkövetve közreadom rövid kedvenclistámat – nem értéksorrendben, hanem úgy, ahogy kamaszkorom időrendjében egymásra következtek. tovább is van, mondom még