Nemzeti focibéke

Ha értenék a focihoz, amelyhez másként nem értek, mint Dávid Ibolya nem ért, akkor most érzelmi válságba kerülhetnék amiatt, hogy Ukrajnának (és Lengyelországnak) éppen Magyarország (és Horvátország) ellenében sikerült megszereznie a 2012-es labdarúgó Európa Bajnokság rendezési jogát. Nem először történik, hogy választanom kellene, apaországom sikerének örülök, vagy anyaországom kudarca miatt bánkódom-e jobban, ám az elmúlt évtizedek ilyen és hasonló helyzetei megtanítottak arra, hogy lehetőleg nemzetiségemet és állampolgárságomat ne játsszam ki egymás ellen. Habár – kár lenne tagadni – magyar nemzetiségemet általában szívesen vállalt azonosságként élem meg, míg ukrán állampolgárságomat inkább körülménynek, kényszerű, de elfogadott adottságnak tekintem. Ez esetben azonban annyira mégis értek a focihoz, hogy amit érzelmi szinten sérelmezek, azt józan igazságérzetem bőven kiegyenlítse a magyar és az ukrán labdarúgás nívója közti különbséggel. Jól van ez így, mondom fejcsóválás helyett, még ha sejtetni engedik is a híradások, hogy a döntésben alighanem a szakmai szempontoknak jutott a kisebb szerep, többet nyomtak a latban a gazdasági és politikai megfontolások. Hogy gazdasági volumen tekintetében Ukrajna és Lengyelország ugyancsak lenyomja a serpenyőt Magyarországgal és Horvátországgal szemben, az nem lehet kétséges, politikáját nézve azonban a térség két nagy szláv országa éppen eléggé zűrös a maga hatalmi kríziseivel. Vajon a sportdiplomaták nem éppen azért döntöttek-e éppen mellettük, hogy az adott országokban az egymást követő koalíciós válságok, parlamentoszlatások és kilátásba helyezett előrehozott választások helyett inkább az EB-előkészületekre koncentráljanak?

De hát ilyen alapon akár Magyarországot is előnyben részesíthették volna. Vagy itt mégsincs akkora baj, hogy a focinak kellene megmentenie az állam biztonságát? A végletes megosztottság Magyarországon mégsem idézett elő kormányválságot. A megrendült bizalom ellenére a hatalmon levők nem vesztették el parlamenti többségüket, az országgyűlés feloszlatásának a lehetősége fel sem merült az államfő részéről, az új választások kiírásának a szükségessége pedig kizárólag az ellenzék részéről fogalmazódott meg. A kormányon levők képesek kormányozni. Azaz a magyar politikában még mindig kisebb a baj, mint a magyar fociban, amely évtizedek óta képtelen régi rangját akár csak meg is közelíteni, képtelen a nemzetközi színtéren jelentős eredményt elérni. Vagy súlyosabb politikai válság, vagy jobb foci kell a rendezési jog elnyeréséhez? A magyaroknak egyik sincs, az ukránoknak mindkettő. Akkor hát?

Jól van tehát ez így, mondom újra, és elképzelem, ahogy a kijevi tüntetők és ellentüntetők kijönnek a sátraikból – és összeölelkeznek. Kit érdekel, hogy ki ellenzéki és ki kormánypárti, hogy ki milyen színű zászlót lobogtat, rosseb essen a politikába, ha fociról van szó. Talán még Juscsenko és Janukovics is szájon csókolja egymást.

Érdekes, remekül el tudom képzelni, hogy a kijevi Majdánon megeshet ilyesmi, míg azt sehogyan sem, bármennyire erőltetem is a fantáziámat, hogy a budapesti Kossuth téren összeölelkezzenek a szemben álló felek. Lehetséges, hogy a cardiffi bölcseknek is csupán a képzelőereje volt gyenge?

________________

Megjelent: Új Szó (Pozsony), 2007. április. 21.

Megjelölve .Könyvjelzőkhöz permalink.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.