50 beépített mondat!

A napokban két újabb kapott mondatot építettem be a szövegembe, és most már (igaz, még csak fejben) pontosan kidolgoztam a novella záróké…

poliglott multikulti szövegjátékA napokban két újabb kapott mondatot építettem be a szövegembe, és most már (igaz, még csak fejben) pontosan kidolgoztam a novella záróképeit. De, ahogy elképzelem, ebbe a végső szövegrészbe már nem tudom a még fennmaradt mondatok némelyikét bedolgozni, így ezekre valószínűleg akkor kerül sor, amikor az egész szöveget elölről újra végigfésülöm, egybeszerkesztem. És előfordulhat, hogy minden „jószándékom” ellenére a végső, lecsiszolt verzióból kihagyok néhány vendégmondatot: azokat, amelyek ügyeskedéseim ellenére is kilógnak a műegészből. Mivel 53 idézetet kaptam, lehetséges, hogy a kerekebb 50-est célzom meg.

December 30. Fontos újabb fejlemények. Elmaradtam ezek dokumentálásával, így most utólag, az év lassan betelvén, pótolom a mulasztást.

A beszámolóm azzal szakadt meg, hogy szeptemberben a Mozgó Világ részére elkészítettem a Tejmozi redukált, tömörített, és a vendégmondatoktól megfosztott verzióját – és vártam a reagálást. Pár nappal később Mező Feri telefonban mondta el, hogy mégis inkább az Egy manzárdőr feljegyzései című anyagomat közölnék (ezzel indult a naplósorozat), ez nagyon tetszett a szerkesztőségben, a novella azonban kicsit hosszú is, kicsit spekulatív is, nem igazán illik a lap profiljába – inkább eltekintenének a közlésétől. Ezután tettem még egy kísérletet a Beszélőnél is. Gács Anna néhány hét múlva válaszolt: „Köszönöm a szépséges novellát, de fájó szívvel azt kell mondanom, a Beszélőben, mely nem szépirodalmi lap, sajnos ilyen hosszú szépirodalmi szöveget nem tudunk közölni. Pedig igazán izgalmas a szöveg is, és a keletkezésének története is. Remélem, hogy hamar találsz neki helyet”. Hogy nem vág a profiljukba, be kellett látnom, ugyanúgy, ahogy a Mozgó esetében is.

Jobb ötletem nem lévén pár újabb napot dolgoztam a szöveggel, picit módosítottam a szerkezetén, csiszolgattam a stílusát. Eközben megerősödött a véleményem, hogy a kihagyott mondatok (a néhány nehezen szervesültet kivéve) implicite nagyon is benne vannak ebben a szövegben is. Én, aki pontosan tudom, mit hagytam ki, úgy érzem: a hiányuk révén jelenlétük, ha lehet, még karakteresebb. Ezt nagyon érdekesnek találom, és valamilyen módon mindez visszacsatol hiányregényemre, a Szembesülésre, amelynek élén ez az aforizma található: „Nem hiánya jellemzi-e leginkább a Jelenvalót?”.

Amikor úgy éreztem, nincs több tennivalóm a szöveggel, vettem egy nagyon mély lélegzetet és elküldtem a Holminak. (Ez a véglegesnek tekintett „rövid” variáns 46 ezer karakternyi.) Gyanúsan sokáig késett válasz. Már kezdtem úgy érezni, hogy talán mégis túlbecsültem a művemet, és nemcsak hogy nem kiugróan jó írás ez, hanem még a tőlem elvárható szintet sem éri el; hiába dolgoztam vele hónapokig. Amikor már majdnem lemondtam róla, érkezett Réz Pál főszerkesztőtől az e-mail (!) : „Kedves Károly, novelládat többen is elolvastuk, innen a késedelem. Erős, okos, ravasz írás! Szívesen közöljük. Kis türelmedet kérem – sok az elfogadott kéziratunk.” Huh!!! Ekkor december 8-át írtunk.

És ezzel szinte párhuzamosan ébredt fel az érdeklődés egy egészen másik, távoli helyen az eredeti webakció iránt…

A további fejleményeket „rendes” (nem munka-) naplómból reprodukálom:

December 12. Alig pár napja lelkendeztem azon, hogy a Holmi elfogadta közlésre Tejmozi c. novellámat, amely a néhány hónapja elaltatott Egy mondat a… c. interakcióm egyik végterméke. Ma pedig Cseke Gábortól kaptam levelet: a Romániai Magyar Szó mellékletében leközölnék sorozatban az anyagot, nemcsak a novellát, hanem a járulékos szövegeket is, így a munkanaplóm egyes részeit. Boldogan visszaírtam: állok elébe, épp csak a teljes verziójú szöveggel még nem vagyok készen. Ha pár hónappal ezelőtt érkezik ez a felajánlás, talán már rég le is zárhattam volna az interakciót: egyik oka annak, hogy megtorpantam, épp a „szakmai érdeklődés” hiánya volt. Lehet, hogy most új lendületet kap az egész, talán még Gergely Tamás sehol meg nem jelent, és ez ügyben velem készített kisinterjúja is helyet kaphat valahol.

December 22-én számoltam be arról naplómban, hogy Cseke Gábor újabb levele ismét fellelkesített, s hogy most már haladéktalanul hozzá is látok a munkához. Tegnapelőtt pedig ezeket írtam:

December 28. Két napi munkával véglegesítettem Tejmozi c. „multikulti” novellámnak azt a változatát, amelyben benne foglaltatnak az Egy mondat a… nevezetű interakcióm keretében kapott, más nyelvekből fordított idézetek, még ám mind az 53. Korábban beszámoltam itt róla, hogy újra aktuálissá úgy vált ez a lezáratlan (és általam kicsit félre is tett) interakcióm, hogy Cseke Gábor megkeresett: a Romániai Magyar Szó mellékletében sorozatban lehoznák a teljes novellát. Igen ám, csakhogy a korábbi műhelyszövegekből egybeszerkesztett és a még sehol nem publikált utolsó résszel lezárt verziót egyrészt még nem vetettem végső csiszolás alá, másrészt készült belőle egy redukált, vendégmondatok nélküli változat (a Holmi részére); ez utóbbin elég sokat dolgoztam, és a stiláris javításokat, tartalmi tömörítéseket, a novella javát szolgáló húzásokat, ahol lehet, át akartam vinni a teljesebb variánsra is. (A rövidítések közül persze csak azokat, amelyek nem egy-egy citátum beépítése kedvéért tett kitérőkre vonatkoztak.)
Eközben – miután hónapok óta nem foglalkoztam a szöveggel és kellően eltávolodtam tőle – azt is megállapíthattam, hogy a korábban nagyon disszonáns hangot megütőnek, oda nem illőnek tartott vendégmondatok korántsem lógnak ki annyira a novellámból, mint éreztem. A néhány hónapra magára hagyott mű mintha szervesítette volna őket.
Így aztán külön örülök annak, hogy ebben a formájában is, teljes egészében megjelenhet. Ez egyben jó alkalom arra, hogy az interakció weboldalait is megújítsam és el kelljen döntenem, hol jelöljem ki az anyag végső helyét: a lezárandó Ungparty-archívumban vagy az élő Kettenklubban.

*

Ehhez még hozzátenném:

Cseke Gábornak elküldtem a közel 70 ezer karakteres (azaz több, mint másfél szerzői ív terjedelmű) szöveget. Úgy véli, a sorozatot az új év elején el tudják indítani. Én azt kértem, hogy ettől kezdve a közlés legyen közös akciónk: amint a Színképben (az RMSZ melléklete) megjelennek az egyes közlemények, ugyanilyen ütemben és terjedelemben én is publikálom őket itt, a honlapon.

Addig mindenképpen szeretném megújítani ezt a webhelyet, azt hiszem, az lesz a leghelyesebb, ha a Kettenklub formátumához igazítom.

*

Végül is, azt hiszem, a féléves megtorpanás után, az interakció sikeres végkifejlet felé tart. Lehet, hogy frappansabb befejezés lett volna a végleges szövegverziót nyárra elkészíteni és egy kis hírverés kíséretében itt megjelentetni. Ám szinte bizonyos, hogy ezután nyomtatott folyóirat-közlésre nem számíthattam volna (amelynek, valljuk be, főként, ha rangos orgánumról van szó, sokkal nagyobb a szakmai súlya, semmint ha az interneten lát napvilágot) – és az se igen képzelhető el, hogy két külön verzió született volna, még ám úgy, hogy mindkettő élni kezdi a maga életét.

A következő időszak várakozással telik tehát.

——————

Mosztar, Nietzsche, borz

CsontváryA minap ment a tévében a Híd a Kwai folyó felett, ma pedig „olvasom a rádióban”, hogy elkészült a mosztari Öreg-híd, ma este avatják fel. Szinte napra egy évvel ezelőtt esszéfélét írtam erről Hídavatás címen. LÁSD: Hídavatás Mosztarban

Gáti István barátom a Nietzsche hagyatékából előkerült szövegeket közreadó Bölcsességek holnaputánra c. könyvet fordítja, küldött belőle pár aforizmát. Ide tűzök kettőt: „Minden tudás felosztáson, kirekesztésen, behatároláson alapul; az egészről nincs abszolút tudásunk.” „Hogy mennyit ér a világ, az a legkisebb részecskéjében nyilatkozik meg – nézd az embert, és megtudod, mit tarts a világról.”

Kétnapi hasztalan próbálkozás után ma sikerült a Tejmoziba beépítenem az egyik legnehezebb mondatot. Vass Tibitől kaptam, az egész anyagban a legrövidebb szövegegység, mégis megkínlódtam vele. Így hangzott: „A borz szaga.” Eddig csak mindig odébb tettem: ezzel ugyan nem lesz komoly probléma, egyszerű kis mondatocska. Most, hogy az utolsó 10 vendégszöveggel dolgozom, már nem halogathattam tovább; és úgy beépíteni, hogy ne tűnjön fel a szövegidegenség, roppant nehéz volt. Vélhetően a hónap végén közreadom a novella 4. részét képező műhelyszövegben.

*

Megtudtam, hogy a szociktól kaptam családi ösztöndíjat. Na ja. A fideszifjaktól meg baráti JA-díjat. Pechemre nem emlékszem, hogy 98-as NKA-ösztöndíjamat kormányváltás előtt vagy után kaptam, most tépelődhetek, hogy Gyuszibától vagy Vikiöcsitől. Azt is megtudtam, hogy itt harmadannyiból megélhetek, mint akik Mo-n háromszor annyiból. Még jó, hogy elkölteni nem akarja helyettem azt, amit még meg sem kaptam, s amiból majd jól levonják a lovonandókat. Lenne pár javaslatom a jólértesült számára, de hajlott gerincére és korára tekintettel – inkább tartózkodom a részletes ajánlattételtől.

*

Kolos megkapta a tartózkodási engedélyét! Vasárnap el is indul, hogy hétfőn Veszprémben betétesse az útlevelébe. Ez nehéz szülés volt.
Csönge naponta küld SMS-t a tengerről, jól érzi magát, de a víz (szerinte) hideg. Bátyuék meg holnap indulnak Bajáról a horvát tengerpartra.
És ha már a családról. Apu ma 77 éves, az apósom pedig lassan 4 hete, hogy elveszett.

*

Szörfölgetve a „Könyv és nevelés” honlapon csak most bukkantam rá arra a tavalyi cikkre, amelyben Fűzfa Balázs említi és (és értékeli) az UngPartyn tartott első virtuális könyvbemutatónkat. Az ezzel foglalkozó részlet: „Balla D. Károly honlapján 2002. február 21-én megtartották az első „igazán” virtuális könyv bemutatóját, mely egyben virtuális könyvbemutató is [félve tesszük hozzá, hogy] „volt” [mert hiszen ma, április 13-án is „van”]. [Érdemes megjegyeznünk az előbbi dátumot; lehet, hogy néhány év vagy évtized múlva szimbolikus korszakhatárként tartjuk majd számon.] Bár az esemény akár még blöffnek is felfogható – a papírkönyv-bemutatók paródiájaként –, az ötlet komolysága sem vonható kétségbe, már csak a szereplő szakemberek tekintélye miatt sem.”

*

Gáti István barátom a Nietzsche hagyatékából előkerült szövegeket közreadó „Bölcsességek holnaputánra” c. könyvet fordítja, küldött belőle pár aforizmát. Ide tűzök kettőt, mai naplóm címére is gondolva:

Minden tudás felosztáson, kirekesztésen, behatároláson alapul; az egészről nincs abszolút tudásunk.

Hogy mennyit ér a világ, az a legkisebb részecskéjében nyilatkozik meg – nézd az embert, és megtudod, mit tarts a világról.

————-

ösztönző díj-e az ösztöndíj?

Capi barátom a saját oldalán feltett a minap nekem pár kérdést, az utolsóra csak most válaszoltam.

„Furcsának találom, hogy szinte mindenről írsz, de azt még csak meg sem említed, hogy 10 hónapra szóló alkotói ösztöndíjat nyertél el: szégyelled, vagy mi van?”

Nos, tudod (mert egyszer szóvá is tetted), hogy ennek a naplónak van néhány anatémája. Ha nem is kezelem tabuként, de tudatosan kerülöm őket. Ezek egyike a magam és családom anyagi helyzete; ha néha halványan teszek is rá utalásokat, de nem beszélem ki. Nem mintha titok lenne, hanem mert egyrészt engem is csak annyira foglalkoztat, mint a többi „rossz, de elkerülhetetlen” dolog, másrészt azt gondolom, egy író a nyilvánosságnak szánt naplójában ne az időjárással foglalkozzon és ne azt írja meg, mit ebédelt aznap és hogyan működik az emésztése, netán melyik nadrágját vette fel reggel. Ugyanígy privát pénzügyeinket sem vontam ennek a naplónak a témái közé, bár – mondom -, tabunak sem tekintem.

Nos, ami az alkotói ösztöndíjat illeti. Hát először is se nem szégyellem, se büszke nem vagyok rá, csak néhány éve zsigerből utálom a pályázgatást, és egyáltalán nincs kedvemre, hogy fenntartásaim ellenére kénytelen vagyok élni ezzel a lehetőséggel. Sokkal-sokkal jobban szeretném, ha egy könyvhonoráium nem két-három havi (vagy még kevesebb), hanem egy egész éves megélhetést biztosítana szerzőjének: amíg felélné az előző honorját, megírhatná következő könyvét. Meg azt is jobban szeretném, ha egy rangos folyóiratban megjelenő könyvkritikáért, amelyen mondjuk 3 hetet dolgozom, nem egyetlen kétszemélyes éttermi ebéd árának megfelelő tiszteletdíjat fizetnének, hanem ennek többszörösét. Ha egy vershonorból nem 10, hanem 100 liter benzint lehetne venni, ha egy fővárosi folyóiratban megjelenő 15 oldalas esszé legalább egyetlen havi internetszámlámat fedezné (de nem fedezi). És mivel eddig kizárólag Mo-i publikációkról beszéltem, így hát: nagyon-nagyon szeretném továbbá, ha lennének olyan kárpátaljai lapok és kiadók, amelyekben/nél szívesen publikálna az ember, és amelyek nem nevetséges honorokat fizetnek (ha egyáltalán…), a magyarországiaknak is csak töredékét. Továbbá szeretném, ha fizetnének az interjúkért, amelyekkel az alany gyakran többet dolgozik, mint a kérdező; szeretném, ha rendes honor járna a nagyvilágban sokfelé működő internetes lapokban való publikációkért (jó, itt van kivétel is; mint ahogy létezik néhány igen szép flekkdíjat fizető folyóirat is); szeretném, ha járna díjazás a gyakran tudtomon kívül történő újraközlésekért, ha egy-egy antológiában való szereplésért nem 2 tiszteletpéldány lenne a tiszteletdíj. Stb. Évekkel ezelőtt szerettem volna, ha kialakul és stabilizálódik egy olyan helyzet, amelyben kiadót, szerkesztőséget, alapítványt normálisan lehet működtetni és az elvégzett munkáért normális jövedelemhez lehet jutni (de nem így történt), most pedig marhára szeretném, ha valami pénzosztó hely egyszer teljesen meglepő módon úgy gondolná, hogy megfizeti azt a napi 6-8 órai munkámat, amit az UngPartyval töltök; netán anélkül, hogy kilincselnem kellene, támogatni akarná számos irodalmi projektumom valamelyikét, mondjuk az Egy mondtat-ot…. (A kis naiv.)
Amíg azonban mindez nincsen úgy, ahogy szeretném, szabadúszó íróként időnként kénytelen vagyok pályázati úton támogatásért folyamodni egy-egy elvégzendő munkához akkor is, ha magát a pályázgatást utálom, a pályázati rendszert pedig kifejezetten rossznak találom. Arról a minisztériumi kiírásról, amelyben most kénytelen-kelletlen részt vettem, meg is írtam a magam nem túl hízelgő véleményét ITT, egyben jeleztem, hogy az elmondottak ellenére talán én is benevezek. Ennél is nagyobb fenntartásaim voltak az Édes anyanyelvünk c. pályázattal szemben, oda nem is küldtem anyagot; így voltaképp a kevésbé rosszat választottam, és ezen az alapon azt gondolom, kész alkotással vagy konkrét irodalmi mű elkészítésének a vállalásával pályázni még mindig jobb, mint a független íróságot félretéve beállni érdeket szolgálni, megfelelni elvárásnak, netán szellemi rabszolgamunkát végezni, vagy ami mindegyiknél rosszabb: nagyjából munka nélkül, „sanyargatott sorsunkat” kiárusítva jutni anyagi javakhoz.

És hogy azért olyan nagyon senki ne irigykedjen… Az ösztöndíj kevesebb, mint egy évre, csupán 10 hónapra szól. Mértéke mindössze ötezer forinttal magasabb a magyarországi minimálbérnél (!) – és ez bruttó. Ha ugyanannyit vonnak le belőle, mint a külföldi szerzőktől más esetekben, akkor 40% megy adóba, és így a havi összeg 19 ezer Ft-tal alacsonyabb a Mo-i minimálbérnél. És bár a program 2004-re szólóan lett meghirdetve (értsd: ebben az évben a sikeres pályázónak ne legyen anyagi gondja), ma, öt héttel a az eredmény kihirdetése és az oklevelek átadása után a pénz még sehol sincs. Érdeklődésemre az ügyintéző a következő levelet küldte, éppen ma: „Az ösztöndíj kifizetéséről kevés információm van, tudomásom szerint a pályázat keretösszegét kihelyezik a Hungarofest Kht.-hoz. A Kht. fogja a pénzt kezelni és a támogatási szerződéseket a szerzőkkel megkötni, valamint a pénzt utalni. Mivel a Magyar Államkincstár augusztusban bezár és a szabadságolások ideje is eljött, valószínűleg ez a folyamat őszig elhúzódik.”
Ehhez már nincs is hozzáfűzni valóm. Mint ahogy az egészet szóba hozni sem akartam.

Fentebbi írásom ingyenreklámot kapott a Teraszon: ITT

Illetve „Egy irigy öreg kutya vicsorog” reagálásommal együtt: ITT

3 furcsa megkeresés, evolúció vagy revolúció

emberré válásmegkérdeztem, hogy szerinte hogyan alakult ki az emberi értelem, el tudja-e fogadni, hogy ez hosszú evolúciós folyamat eredménye, vagy inkább arra hajlik, valamilyen hirtelen változás, a dolgok természetes menetétől eltérő esemény, különleges konstelláció váltotta ki, netán külső beavatkozás hozta létre. Vagyis hogy evolúció vagy revolúció. Illetve: szükségszerű volt-e, hogy a földi szerves élet fejlődésének egy bizonyos pontján megjelenjen az ember, az emberi faj fejlődése során pedig megjelenjen az emberi értelem.

Evolúció vagy revolúció

1. M. P. a Heti Választól: „Karcsi, nyilatkoznod kellene most azonnal a beregszászi Rákóczi Főiskola sorsáról. – Milyen mögöttes szándék lehet az iskola adminisztratív megtámadása ügyében? – ez a kérdés”. No, itt a baj a Karcsival kezdődik, köztudottan nem rajongok ezért a megszólításért, bár azért hallgatok rá, és ritkán kérem, hogy mással illessenek. A második aggályom a ’kellene’. Miért kellene? Ki szerint? Mi okból, mi célból? A harmadik zavaró tényező a ’most azonnal’. A ’kellene’-vel együtt ez már-már parancsoló hangnem. M. P.-vel, bár váltottunk pár levelet, nem vagyok olyan viszonyban vele, hogy az ilyen radikális felszólítást udvarias gesztusnak vehetném. De ezt válaszomban nem tettem szóvá, inkább csak érzékeltettem. Azt azonban megírtam, hogy az ügyben a legeslegkisebb mértékben sem tartom magam illetékesnek, ezen felül a jogi kérdésekben sincsen jártasságom (bár más nyilatkozók számára ez nem jelent akadályt…). Én is a helyi sajtóból értesülök a fejleményekről; annak egyik fele így, másik fele amúgy értelmezi a dolgot. Most ugyan összmagyar elefántszenzáció növekszik a kis helyiérdekű bolhából, az egyik fél láthatóan politika tőkét próbál kovácsolni (hú, milyen jó ide ez a szó) az ügyből, és ez nyilvánvalóan sikerülni is fog neki, a másik pedig megpróbálja kifogni a szelet a vitorlájukból – de miért kellene nekem erről bármit is nyilatkoznom „most azonnal”?

2. A másik: egy őstörténész látogatása. Amikor elmondta, mivel foglalkozik, kicsit megijedtem: na most jön a sumerológia, talán még az arvisura is. De jó értelemben csalódtunk: néhány kellemes órát elbeszélgettünk. Úgy tűnt., M. L. valóban tudományos értékű kutatásokat végez, akkor is, ha következtetései erősen ellentmondanak a hivatalos akadémiai álláspontoknak. Hogy a magyarság finnugor eredete egzakt genetikai vizsgálatok alapján nagyjából megdőlt, azt én is tudom, el is hiszem, de állítása szerint a magyar nyelv finnugor eredetének az elmélete is tarthatatlan.

Érdeklődésének és kutatásának a középpontjában egyébként a motívumok állnak, értve ezen mitológiai, vallási, rituáilis, népmesei, díszítőművészeti, gasztronómiai, építészeti stb. motívumokat egyaránt. Többször járt Afrikában, fantasztikus fényképeket készített barlangrajzokról. Megjárta Ujguriát, Dzsungáriát, és ki tudja mi mindent még. Próbáltam érzékenyen figyelni arra, mikor bukkan elő valami lila ködre épített hipotézis, de ilyesmivel nem jött elő; bár lehet, hogy én vagyok túlságosan járatlan a témában.

Ami nem igazán derült ki, az jövetelének a célja, illetve az, hogy miért éppen minket keresett fel. Kapcsolatokat keres, sok-sok embert (ezerkétszázat – de miért pont ennyit?) szeretne bevonni a munkájába, és ebben, mint mondta, egyaránt szüksége van a tudományos kutatókra és a téma iránt érdeklődő laikusokra. Az igazság nem a könyvekben rejtőzik, állította, a közvetlen emberi kapcsolatok sokkal gyümölcsözőbbek lehetnek. Ez a felfogás kicsit elbizonytalanított. Valahogy nehezen tudom elhinni, hogy az őstörténet kutatásában ez eredményes módszer lehet. (Bár találkoztam már korábban is olyan nézettel, amely szerint sok-sok-sok ember kevés tudása összességében értékesebb a kevesek nagy tudásánál. Ha jól emlékszem, ezt a Wikipédia c. kollektív internetes enciklopédia szerkesztője fejtette ki, mikor a módszerüknek ellene vetettem: tudományos lexikont mégsem írhatnak laikusok, ez avatott tudósok dolga; ilyen alapon az Akadémiát is fel lehetne oszlatni – nos, erre válaszolva írta nekem, hogy nem is tudom, ez a feloszlatás milyen sokak egyetértésével történne. Én valahogy a tudományt mégsem tartom demokratikus intézménynek – mint ahogy a művészetet sem. De hát miért ne tévedhetnék ebben.)

Hozzánk egyébként az őstörténészt a KMKSZ (elmondása szerint nem túl barátságos) titkárai küldték. Hogy miért, azt voltaképp akkor kezdtem sejteni, amikor elmondta, hogy az ő munkáját sem állami támogatás, sem alapítványi pénzek nem segítik, mindenki önkéntesen vesz részt benne. No, akkor valóban nem a KMKSZ embere.

Egy hosszú űrlap rubrikáit végigjárva kérdezgette tőlünk, hogy ki foglalkozik ismeretségi körünkben bizonyos témákkal, rovásírástól népi imádságokig, ősi gyümölcstermesztéstől és népzenétől szövés-fonásig. Egy-egy témában ugyan tudtunk adni pár nevet, de az egyes személyeknek az ősiség iránti érdeklődésében voltak kétségeink: M. L.-t a sok ezer éves múlt érdekli, és ilyen messzeségbe bizony kevesek tekintenek.

Beszélgetésünk végén én kérdezgettem, érdekelt pár dologról a véleménye. Rákérdeztem az áltudományokra és az arvisurára; teljesen normális, szimpatikus választ adott, amiben az is benne volt, hogy ő nemcsak azt tudja, mivel kíván, hanem azt is, mivel nem akar foglalkozni. Az utóbbiak nála ebbe a kategóriába tartoznak. Végül, mivel többször is szó esett „az ősember intelligenciájáról”, megkérdeztem, hogy szerinte hogyan alakult ki az emberi értelem, el tudja-e fogadni, hogy ez hosszú evolúciós folyamat eredménye, vagy inkább arra hajlik, valamilyen hirtelen változás, a dolgok természetes menetétől eltérő esemény, különleges konstelláció váltotta ki, netán külső beavatkozás hozta létre. Vagyis hogy evolúció vagy revolúció. Illetve: szükségszerű volt-e, hogy a földi szerves élet fejlődésének egy bizonyos pontján megjelenjen az ember, az emberi faj fejlődése során pedig megjelenjen az emberi értelem.

Erre is érdekes választ adott, ezt itt most nem foglalom össze (maradjon valami gondolkodni-találgatni valója olvasóimnak is).

Elmenőben megadta címét, illetve a honlapjukét is. Utóbbit megnézve, mint beszélgetésünk során többször is, újra elbizonytalanodtam: vajon az-e valóban ez az egész, aminek szeretném hinni, avagy mégis valami egészen más…

3. A harmadik furcsa megkeresés: P. A. író Budapestről. Szombat esti levelében tudatja, hogy fia és annak barátja „ma úgy döntöttek, hogy holnap nekivágnak Kárpát-Ukrajnának.” Vasárnap este hétkor érkeznek Ungvárra, esetleg megkeresnének. Nem tudnék-e „némi gyakorlati tanáccsal és netán segítséggel szolgálni a szálláskeresésben”. Hm. Vasárnap este hétkor elkezdeni szállást keresni?

Dupla HM: P.A.-val személyesen soha nem találkoztam, én talán küldtem pár hírlevelet címére, de neki ez az első személyes kapcsolatfelvétele velem. Picit furcsának találtam, de hát az ember próbál segíteni egy kollégának.

Keresgéltem az interneten, megtaláltam egyes ungvári és környékbeli szálláshelyek jegyzékét (címekkel, telefonszámokkal), megadtam továbbá egy beregszászi kis turista-cég elérhetőségét, meg néhány ötletet összedobtunk Évával a szürti vendégháztól a főiskolai kollégiumig, hogy hová lehetne még fordulni. Megírtam azt is, hogy az itteni magyarságszervezetek és intézmények rendszeresen fogadnak vendégeket, vannak saját lehetőségeik és ismerik az igénybe vehető külsőket, de nekem egyikkel sincs olyan kapcsolatom, hogy ilyen rövid idő alatt, ráadásul hétvégén, hatékonyan közre tudnék működni a dologban, amellyel így is legalább egy órát foglalkoztam. Tegnap este nem túl későn el is küldtem ezt a részletes választ. Ám erre már semmilyen reagálás nem érkezett, még annyi sem, hogy kösz. Na, ez a tripla HM.