Érettségi találkozó

az ungvári Dayka Gábor Középiskola bejárata az Ung-parti sétány felől

Nem is tudom a kényszeredettséget szeretem-e kevésbé, vagy a nosztalgiát.

Több hónapja annak, hogy volt osztálytársnőm Bp-ről e-mailban megkeresett, arra emlékeztetve, az idén van 30. évfordulója annak, hogy leérettségiztünk, s kérve, segítenék a szerinte nagyon kívánatos találkozó megszervezésében. Bár udvariasan, de nagyon határozottan elutasítottam (azt hiszem, meg is sértődött), utalva arra, hogy én bizony sem az 5., sem a 10., sem a 15-20-25. évforduló alkalmából rendezett összejöveteleknek még a környékére sem mentem, jószerével azt sem tudom, melyikre került sor és melyik maradt el. Illetve a 25.-re valamelyest emlékszem, leginkább arra, hogy hívtak, kapacitáltak, agitáltak, és bár a fő szervező egyike kedves barátaimnak, mégis nemet mondtam neki, mint ahogy az iskolát most igazgató „házigazdának”, gyerekkori pajtásomnak is. Azt hiszem, mai napig nem igazán értik távolmaradásom valódi okát, én meg azt nem értem, mit nem értenek rajta. Igaz, sem magamnak, sem számukra nem fogalmaztam meg tételesen, mi is váltja ki belőlem a határozott viszolygást, amelyet persze legyűrhetnék, ha fontos dologról lenne szó és ha valami beláttatná velem, hogy ott bizony rám is szükség van. Mivel azonban mindkettőt inkább ellenkezőleg gondolom (nem fontos és nincs rám ott szükség, sőt!), hát már csak megengedhetek annyit, hogy megkímélem magam egy rossz estétől.
Tavaly aztán az Eső c. folyóiratnak az iskolával foglalkozó tematikus számába adott írásomban amolyan elvontabb-líraibb módon meg is fogalmaztam, mi tart távol az ilyen alkalmaktól: Kerülő úton.
Mikor a néhány hónappal ezelőtti megkeresés elért, ezt az írást ajánlottam a régi osztálytárs figyelmébe – de azért mégis segítettem neki, megadtam a legutóbbi alkalom fő szervezőjének az elérhetőségét (ő a párhuzamos osztályba járt), illetve annak az egyetlen (!) volt osztálytársamnak a telefonszámát, akivel ma is rendszeres kapcsolatot tartok, s akiről tudtam, hogy – osztályunkból alighanem egyedüliként (!) – ott volt a 25. évfordulón. (No, nem nagyon örült annak, hogy a budapesti kezdeményezőt rászabadítottam; szervezést ő sem vállalt, maximum közvetítést, és azt, hogy ha összejön a dolog, akkor elmegy a találkozóra.)
Aztán nemrégiben itt az UngPartyban Pompéry Judit elgondolkodtató írását publikáltam az ő érettségi találkozójáról, és bár nem ingatott meg saját véleményemben, azt beláttam, hogy egyrészt osztálya válogatja, másrészt lehet az ilyesmi fontos is valakinek, főként akkor, ha kiszakadt abből a közegből, amelyben a többiek benne maradtak, vagy pedig ha hordoz magában valamilyen tüskét, tisztázatlanságot, ha valaminek a végére akar járni. Esetemben azonban nincs szó ilyesmitről: közvetlenül az érettségit követően jó ideig összejártam akkori barátaimmal, a hozzám közelebb nem állókkal is tartottam egy ideig a kapcsolatot, aztán fokozatosan eltávolodtunk egymástól, egyre kevésbé volt igényük nekik és nekem, hogy összejárjunk, találkozzunk. Ha akkor pár rövid esztendő alatt kiderült, különösebben nem érdekeljük egymást, más-más társaságot kerestünk magunknak, akkor most miért lenne értelme összeterelődnünk?
Mindezeket most azért írom, mert a szombati újságban megjelent a felhívás, a verbuváló hirdetmény: kik, hol, mikor, milyen alkalomból találkoznak, szeretettel várnak mindenkit stb. És nekem olvastán egy pillanatra újra végigfutott a hátamon a hideg, majd elégedetten nyugtáztam, szerencsére semmi sem kötelez arra, hogy odamenjek. És korábban összegyűjtött, kissé talán mondvacsinált kifogásaim helyett most sokkal egyszerűbben fogalmaztam meg magamnak, mi kelti bennem ezt az erős ellenérzést. Az, hogy nehezen viselem a kényszeredettséget és ki nem állhatom a mesterségesen előrángatott nosztalgiát. Amúgy sem vagyok nosztalgikus alkat, de ha már nagy ritkán emlékezni szottyan kedvem, akkor ezt nem évfordulókhoz és mások elvárásaihoz igazítom (na jó, megérkeztünk az ünnepekkel szembeni averziómhoz), és pláne nem kívánom köretnek a mások által hozzátapasztott elérzékenyültséget, éppen ezért berzenkedem az „És arra emlékszel, hogy…”-októl. Kedves sógornőmre is, akivel kései kamaszkoromban több éven át egy társaságban buliztunk, kirándultunk, lógtunk, utaztunk, időnként rájön az emlékezhetnék, de én bánatára alkalmatlan vagyok az elfogódott visszarévedésekre, a dolgokat a saját idejükben szeretem megélni. Ami fontos volt a múltamban, az most is itt van velem, belémépült tapasztalatként, tanulságként. Bármikor kész vagyok szembenézni vele, elemezni, értelmezni, összefüggéseit firtatni. De pusztán és öncélúan emlékezni, pláne az idő szépségtapaszaival meghamisítani — nem nekem való.

De hogy azért mégis, mégis hozzájáruljak valamivel ehhez a 30. évfordulóhoz! Előkerestem azon kevés írásaimnak egyikét, amely (nagyjából) iskolás emlékeimről szól (és akkor sem teljesen önszántamból, hanem volt iskolám fekérésére írtam). Mivel még jóval számítólépes korszakom előtt keletkezett, hát most szépen beszedtem a szöveget. És hogy érdekesebb legyen, hozzáfűztem tucatnyi 2004-es lábjegyzetet. A holnapi naplóm helyett majd ezt jelentetem meg itt.

Templomban lakik a maffia

Nagy Zoltán MihályVáratlanul meglátogatott Nagy Zoltán Mihály….
…Mondd, Zoli, szereted te a töklaskát, kérdeztem egy ponton tőle. Nagyon, mondta. Hát én meg nem tudom megenni, és mindenre ez a magyarázat. A különbség annyi, hogy én nem várom el tőled, azt szeressed, amit nem, te ellenben kifogásolod, amiért mást eszem. De ez a példázat sem sokat segített. A válaszaiból, érveiből kiderült, valóban úgy gondolja, nekik egy magasabb rendű igazság van a tarsolyukban, én pedig hatalmas tévedések közt élek, és olyan káros téveszmék terjesztésére adtam a fejemet, mint a liberalizmus.

Váratlanul meglátogatott Nagy Zoltán Mihály. Jobban örültem volna a jövetelének, ha nem hozott volna a fejében 3-4 féldecit. Talán még valami értelmes párbeszéd is kialakulhatott volna, ha jobban forog a nyelve, s ha jobb esélyét látom, hogy amit mondok, azt nem Mr. Alkohol tolmácsolja neki.

Barzsó Tibor biztatására jött el (s hívott fel telefonon előzőleg), a vodkák is nála szolgáltak inspirációul. Voltaképp egyetlen oka-indoka az volt látogatásának, hogy anyagot kérjen tőlem az Együttbe, erre az udvariassági tiszteletkör után nyomban rá is tért azzal, hogy ha nemet mondok, azonnal elmegy. Nemet mondtam, de maradt. Kérdezte, mi kifogásom van az Együtt ellen. Nem láttam túl sok értelmét, hogy fejtegetésbe kezdjek, inkább visszakérdeztem: egyetlen okot mondjon arra, miért kellene nekem abban a lapban szerepelni. Innen kezdve aztán kb. 40 percnyi fölösleges szócséplés következett elvekről, irányzatokról, minőségről. Többszöri unszolására nagyjából elmondtam, mi a bajom az Együttel és az értékrendjükkel: de hát ezt pontosan tudhatta. Válaszul kifejtette, márpedig egészen kitűnő kis folyóirat ez, én vagyok, aki tévúton jár. Ebben sem volt semmi új számomra.

Anélkül, hogy komolyan hihettem: felfogja a lényegét, két dolgot próbáltam vele megértetni. Az egyik, hogy én még véletlenül sem kívánom megszabni számukra, mit írjanak, hogy gondolkodjanak, milyen minőségeszményt kövessenek (míg ők folyamatosan elvárnák, hogy ebben én őhozzájuk igazodjak), csupán szóvá teszem, ami nem tetszik; a másik, hogy én kínosan vigyázok arra: ne ítéleteket mondjak, hanem véleményt nyilvánítsak, arra is külön ügyelve, mindig tudható legyen: ez egy író magánvéleménye, amelyet nem gondolok sem többnek, sem igazabbnak más véleményeknél. Ők ellenben folyamatosan többes számban fogalmaznak és ítéleteiket mint általános érvényű igazságokat nyilvánítják ki. Ezért aztán nincs sok esélye a párbeszédnek.

Mondd, Zoli, szereted te a töklaskát, kérdeztem egy ponton tőle. Nagyon, mondta. Hát én meg nem tudom megenni, és mindenre ez a magyarázat. A különbség annyi, hogy én nem várom el tőled, azt szeressed, amit nem, te ellenben kifogásolod, amiért mást eszem. De ez a példázat sem sokat segített. A válaszaiból, érveiből kiderült, valóban úgy gondolja, nekik egy magasabb rendű igazság van a tarsolyukban, én pedig hatalmas tévedések közt élek, és olyan káros téveszmék terjesztésére adtam a fejemet, mint a liberalizmus. Hát innen aztán nehéz lett volna folytatni.

De közbül még sok minden szóba került.

Megkérdeztem például, ugyan milyen érvek és bizonyítékok alapján kiáltottak engem ki irodalmi diktátornak; vajon nem az-e a diktátor legfőbb ismérve, hogy hatalma van; nevezné már meg, miben van nekem hatalmam. Hát igen, ezt vissza kellene vonni, mondta, holott vagy három éve folyamatosan ezt vagdossa a fejemhez magánlevélben és nyilvánosan egyaránt. De azért az nem szép tőlem, fejtette ki, hogy egy hozzám forduló poétának megírtam, rosszak a versei.

Hát igen, ilyen egy rettenetes diktátor vagyok.

Szóval nem adok anyagot az Együttbe, ez az utolsó szavam? – kérdezte. Zolikám, tártam szét a kezemet, hogy is adhatnék, hiszen mondtam, nem szeretem a töklaskát.


Hosszabb hallgatás után ma jelentkezett egyik régebbi szerzőm Beregszászból. Nagyon megfeküdte a gyomrát, amit a Kiskegyed írt egy cikkében Kárpátaljáról. Neki is ment rendesen. Szemléletével egyetértek, állításainak-cáfolatainak nagy többségével is, ám ezzel együtt azt hiszem, abban, hogy rólunk ilyen kép alakul ki a magyarországi bulvárújságírókban, azért nem kizárólag őket kell kárhoztatni, hanem jelentős részben magunkat is. A magyar ember ugyanis (kivált, ha kárpátaljai) két dolgot szeret igazán: panaszkodni és dicsekedni. S főleg akkor és azt, amikor és amire oka se nagyon van. Nos, a számomra jól ismert panaszáradatot már csak fel kell egy kicsit turbósítani, és készen is a magyarországi bulvártudósítás. Vagy ennél azért mégis bonyolultabb a dolog?

Templomban lakik a maffia

Nem tudom, más hogy van vele: én mindenesetre nem szeretem, ha a szülőföldemet, Kárpátalját pocskondiázzák. Igen, Kárpátalja Ukrajnában van (csak a gyengébbek kedvéért), s mint tudjuk: ez az állam nem a magas életszínvonallal vagy gazdasági fejlettségével tűnik ki más országok közül. Nevének hallatán inkább a „korrupció” és a „maffia” varázsszavak jutnak a külföldiek eszébe. Ez olyan nekünk, mint Magyarországnak a „gulyás” meg a „szép lányok” – ki-ki a maga kvalitásának megfelelő dolgokkal dicsekedhet s válhat híressé-hírhedtté ugyebár… S ez vonatkozhat így egy egész országra is.

Az tehát evidens, hogy országunk presztízse némi renoválásra szorul. Mindemellett az is tény, hogy anyaországi társaink némiképpen el is túlozzák a kárpátaljai kisebbség negatív helyzetét, isten tudja, milyen megfontolásból. Több tévéműsorban találkozhattunk már olyan „megrázó”, „könnyfakasztó” riporttal, mely nálunk készült a szegény éhező gyerekekről, akik buzgón zabálták a kamerák előtt az ingyenkaját – elnézést: segélyt – azt illusztrálandó, mennyire csodás élmény számukra az evés, miben csak pár évente egyszer van részük – ha rendes turista nénik és bácsik etetést tartanak. Olyan „élményekről” is hallottam több ismerősömtől, hogy megmutatták nekik magyarországi vendéglátóik – biztos, ami biztos –, hogyan kell a vécét lehúzni… Tőlem „csupán” olyat kérdeztek: ugye, nálunk az a diszkófény, hogy gyertya előtt színes üveget húzogatunk? Bár poénnak szánták, nem nevettem. Mindezek hatására az évek során arra a következtetésre jutottam: már nem okozhat meglepetést számomra senki ezzel a témával kapcsolatban. Tisztában voltam vele ugyanis, hogy ha asszociációs játékban kellene Kárpátaljához képzettársítaniuk magyarországi felebarátainknak valamit, akkor Etiópiát vagy a primitív törzsek utolsó valódi élőhelyét említenék elsősorban – már akik egyáltalán el tudnák helyezni Kárpátalját földrajzilag.

Történt azonban, hogy egy Pesten élő barátnőm hazatért Beregszászba, s kezembe nyomott egy Kiskegyedet, mondván: ezt látnom kell. Az a cikk, amit ebben a – június 1-jei – számban találtam Kárpátaljáról, már nekem is sok volt. Nem tudom, mi céllal íródott. Mi állt a hátterében annak, hogy ez a hazugságoktól és tévedésektől hemzsegő, maximális sarkítással és népmesékbe illő túlzásokkal élő, vérlázító kijelentéseket tartalmazó iromány megjelenhetett. A valóságalapja kevesebb, mint az X-akták történeteinek (igaz, van, aki azokat is elhiszi). Ismétlem: nem állunk gazdaságilag mi ideát, a „harmadik világban” olyan jól, mint az uniós tagságtól május óta örömmámorban úszó Magyarország. Útjaink kátyúktól hemzsegnek – ahogy ezt milliószor elpanaszolják az ide turistaként (vagy inkább seftelőként) ellátogatók. Sőt, továbbmegyek: éhes emberek is vannak mifelénk. De hogy még többet mondjak: időnként minden itt lakó ember megéhezik! S ilyenkor jön az a rész, hogy vesszük a kőbaltánkat mi, kárpátaljaiak, s levadászunk néhány mamutot (amúgy védett, de kit érdekel?), s azonmód, nyersen elfogyasztjuk. Ha valaki nem elég gyors, éhen is halhat… No de hadd idézzek magyarázatképpen (egyetlen betűnyi változtatás nélkül) az ominózus cikkből, melynek címe is sokatmondó: Kenyér lesz a benzinből.

„Egy svájci kalandvágyó csoport videofilmet forgatott kárpátaljai tapasztalatairól, benne a következő jelenettel: a vendégek beteg, magatehetetlen öregasszonyhoz látogatnak el, aki a beszélgetés során elsírja magát: »éhes vagyok«. Mire az egyik svájci megdöbbenve kérdezte: »hát miért nem tetszik enni?!«”

Már a kezdet is biztató. Igen, tényleg vannak öregek (és nem öregek), akik képtelenek kijönni havi jövedelmükből, s vannak olyanok is, akik éheznek. Na de ez ugye csak itt fordul elő? Magyarországon a nélkülözés – főleg nyugdíjas körökben – teljesen ismeretlen fogalom, nemde? A Fókusz és Aktív című műsorok nap mint nap mutatnak be nyomorúságosabbnál nyomorúságosabb emberi sorsokat (de most jut eszembe: ezt itt mi nem tudhatjuk, mert: mi is az a tévé?!). De ez még hagyján. Jöttek a jobb dolgok.

„Hosszan sorolhatóak azok a természeti csodák, történelmi emlékek, amelyek Kárpátaljára vonzzák a kirándulókat. Ám a valódi kuriózumokra áhítozó maga is nekivághat az útnak. Amit lát, tapasztal, azért Amerikában, mesterséges miliőben „túlélőturizmus” címen dollártízezreket kérnének… Hihetetlen, leírhatatlan, de ez most nem mese.

A fejlett államok örökké fogyókúrázó polgárai legfeljebb filmeken látnak éhezőket. Akik napokig, néha hetekig nem esznek eleget. Ukrajnában a jelenség szinte általános, itt a túlsúly is gyakorta a hiányos táplálkozás következménye: a gabonafélék, a zsír és a cukor az, amit meg tudnak fizetni a városiak. Az is milyen?! Az ungvári fogyasztóvédelmi főosztály vezetője állítja: tavaly a Kárpátalján értékesített élelmiszerek (liszt, kolbászfélék, tejtermékek) fele-háromnegyede nem felelt meg a minőségi követelményeknek.”

Mit is mondhatnék? Irigylésre méltó helyzetben vagyunk mi itt, hihetetlen és leírhatatlan környezetünkben, hiszen olyan helyen élünk szinte ingyen (csak rezsiért), amiért mások (értsd: civilizált, de néha kőkorszakra vágyók) hetente fizetnének dollártízezreket… Komolyabbra fordítva a szót: tehát itt az az általános, hogy az emberek hetekig nem esznek eleget. Ez kicsit szíven ütött. Az a furcsa, hogy amíg én itt leélt 26 évem alatt egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki ilyen szintű éhezésről panaszkodott volna, addig a cikket író Nagy Tünde Kárpátalján töltött egy-két napja során azt a konzekvenciát vonhatta le: ez a jellemző az országra. Vannak éhezők, ez igaz – de hol nincsenek?! A túlsúlyt sem firtattam volna túlzottan a helyében, mert a legfrissebb statisztikák szerint Magyarországon minden második ember ezzel a problémával küzd, s ennek (is) okán a halálozási világranglisták előkelő helyezettje az ország. Tehát mindegy, milyen vonatkozásban is említi az itteniekkel kapcsolatban e gondot: előbb nézzen körül odahaza.

Továbbá. Az élelmiszereink fele-háromnegyede – mondjuk ki – úgy, ahogy van, szar. Nemde? Hát én már akkor csak egyetlen apróságot nem értek (de ezt el lehet nekem nézni, egy ilyen helyen hol tanulhattam volna meg normálisan gondolkodni?). Ha annyira „minősíthetetlen a minőség”, akkor miért jönnek naponta több ezren át a magyar oldalról azzal a céllal, hogy egész csomagtartónyi élelmiszert hordjanak haza innen, ahol a legtöbb áru romlott és ehetetlen?! Nem bocsátkozom felsorolásba, mi mindent vesznek itt a határon naponta átkelők, de alkalmanként öt-hat bevásárlókosárnyi élelmiszerrel távoznak. Hadd idézzek egy itthoni lapból a határmenti övezet boltjainak „statisztikájából”: „Az áru 98 %-át a szomszédos országból érkezők vásárolják fel, esetenként akár 400-500 hrivnyát is otthagyva a pénztárnál. Az eladók szerint a „magyarok” mindenre vevők, ami csak mozdítható, avagy elfér egy személygépkocsi, furgon rakterében. Az egyik piaci édességstand eladója szerint forgalma május óta megtriplázódott. A magyarországi vásárlók alkalmanként 300-500 hrivnya értékben viszik portékáját. Élelmes szomszédaink egyes élelmiszerekből egyszerre több kilogrammot is felvásárolnak, amit aztán rokoni, ismeretségi körben felárral értékesítenek.” (Kárpátalja, 2004. júl. 2. szám) Kérdem én: akkor ki is eszik többet a „rothadó” áruinkból?

De nézzük tovább, hogyan is élünk.

„A falvakban egy árnyalattal jobb a helyzet, közel az erdő, az ad fűtéshez fát, biobogyót, gyümölcsöt, gombát. Csoda, hogy betegség tizedeli a népet?!”

Ezeknél a részeknél már istenigazából kezdett kinyílni a bicska a zsebemben. Közöltem falusi ismerőseimmel: nekik már jó, hiszen gyűjtögethetnek rőzsét, hogy amikor kemény mínuszok vannak, legalább ők túléljék, s hírmondónak maradjon valaki a kárpátaljai kisebbségből, nehogy úgy járjunk, mint anno a dinoszauruszok. S míg a rőzse ég a kunyhóik sárból döngölt padlatán, ők a kipusztulástól csöppet sem félve rágcsálhatják nyáron gyűjtött bogyócskáikat. De hát a betegségek! Azok bizony tizedelnek minket rendesen. Mire ezt az írást befejezem, talán engem is elvitt a kolera vagy a pestis, de mihozzánk már az is csak meghalni jön. Már nem titkolhatjuk tovább: az ebola is innen indult annak idején hódító körútjára. De azért le a kalappal a magyar állampolgárok bátorsága előtt: mindezek ellenére jönnek rendületlenül, nap nap után, a haláltól sem félve, egy ilyen monumentális betegségfarmra!

„A kórházakban, járóbeteg-rendeléseken tragikus a helyzet, gyógyszert, injekciót csak készpénzért adnak.”

Bezzeg Magyarország! A zökkenő- és csúszópénzmentes egészségügy birodalma! A tökéletesség etalonja ebből a szempontból is!

„Múltkor egy magyarországi kényszerült kárpátaljai orvoshoz, a »mivel tartozom«-ra a válasz: »kerítsen fehér köpenyt, kérem, nálunk kevés orvos, nővér tud szerezni«.”

Ha orvos lennék, én is csak fehér köpenyt kérnék fizetségül, jól jönne, hogy ne kellene állandóan azokat a béna ágyékkötőket használniuk, amelyeket a ledárdázott állatok bőréből készítenek. Bár ez egy különösen jól informált orvos lehetett, ha azt is tudta, hogy a fejlett országokban köpenyt viselnek a doktor urak.

„Kiút? Például a koldulás. Ad az ember, hogyne adna, de a beregszászi szurtos, rekedt gyerekek nem tágítanak, ha végre lelnek pár balekot: cirkalmas szólamok, műsírás, térden csúszás, cipősimogatás kilométereken keresztül. A baksison összeverekednek, aztán kezdik elölről a műsort.”

Szögezzük le: három-négy kolduló gyereket azonosítani a beregszászi gyerekekkel úgy általában olyan kaliberű kijelentés, amihez hasonlót az anyaországra vonatkozóan keresni sem akarok, mert sértő lenne – mint ahogy vérlázító az is, hogy így nyilatkozzon bárki is egy egész városról, ráadásul valótlan dolgokat állítva. Tény az, hogy összehasonlíthatatlanul gyakrabban találkoztam Pesten az aluljárókban koldusokkal, mint idehaza bárhol.

„Másik menekülési mód a benzinturizmus. Muzeális értékű (20-35 éves) óriás kocsik naponta jönnek-mennek a határon.”

Számoljunk csak kicsit utána: a határ melyik oldaláról jönnek többen és gyakrabban: az itteniek Magyarországra, vagy az ottaniak ide? Ismét egy idevágó mondat a Kárpátalja ugyanezen cikkéből: „Beregszászban… szombat-vasárnap több a magyar, mint a honi rendszámú személyautó”.

„És mint a világ minden táján, a tömeg egyetlen reménye: a szerencsejáték.”

Nézzük reálisan ezt a kérdést is. Hol találhatunk több játékgépet: Beregszászban, avagy Magyarország akármelyik apró településén? Hát akkor miről beszélünk?

„…a kishalak is úsznak az árral, »csalnak, sikkasztanak« – állapította meg a Kárpáti Igaz Szó.”

Igazi, jó, hírértékű kijelentés, a vérbeli profi újságírók így csinálják: mondandójuk alátámasztásaképpen kiragadnak valahonnan – akárhonnan – két szót egy lapból, s az máris őket igazolja.

„A kemény hideg nem csak a hajléktalanokat tizedeli – otthonaikban is megfagynak a távfűtésre vagy tüzelőre áldozni képtelenek.”

Na és persze azok, akik távol laknak az éltető gallyat és bogyót adó erdőtől. Szeretném tudni: ezeket az adatokat valamilyen belső hangok diktálták-e a cikkíró hölgynek, avagy az intuíciói ilyen fantasztikusak, de szívesen kezébe adnám az értelmező kézi szótárt a „tizedel” kifejezésnél felütve. Arról már nem is beszélve, hogy Kárpátalján elenyészően kicsi a hajléktalanok száma, mivel itt még nem dívik lakbérhátralék miatti kilakoltatás.

„Hol villany nincs, hol gáz, hol víz, gyakorta egyik sem. A vízhiány miatt napokig nem tisztálkodnak a családok, a csinos, divatosan öltözött fiatalok flakonnyi spray-jel próbálják pótolni a mosakodást.”

Ehhez végképp nem lehet sokat hozzáfűzni. Talán ott, ahonnan ő jött hozzánk „túlélőtúrázni”, az a megoldás párórás vízhiánynál, hogy nem mosdanak napokig: az itteniek inkább teleengednek minden erre használható edényt vízzel a kritikus órákra gondolva. Talán azért nem a Nagy Tünde által felvetett (és esetleg kipróbált) verziót művelik, mert a spray sem bokron, sem fán nem terem, koldulásnál meg csak baksist kapunk, nem dezodort.

S mindezek betetőzéseképpen csodás fotók innen-onnan, egyiken szekér, alatta a felirat:

„Muzeális érték és isteni csoda egyszerre egy ukrán autó: hörög, füstöl, de megy! A mély kátyúkat kizárólag az öreg Ladák járják. Ha nem telik benzinre, még mindig ott a ló. Falvakban, városokban kedvelt (?) közlekedési eszköz a szekér.”

Érdekes lenne utánanézni, Ukrajna mennyit ad el világviszonylatban luxusautókból – meglepő dolgok derülnének ki. A másik fotón egy templom, s alatta:

„Nem életbiztosítás a mesebeli paloták építéseinek körülményeiről beszélni – de érdeklődni sem.”

Hihetetlenül magas IQ-hányadost feltételez nemcsak a kép készítőjéről az aprónak nem nevezhető baki, de az újság olvasóiról is az, hogy egy kupolákkal, keresztekkel ellátott épületet minden további nélkül eléjük tálalhatnak kacsalábon forgó palotaként. Mindez azt mutatja be: itt tényleg nehézfiú-milliomosok élnek. (Praktikus: legalább hazaérve rögtön leimádkozhatják bűneiket.)

Összefoglalva: éhezünk és túlsúlyosak vagyunk, izzadságtól és dezodortól bűzlünk, romlott ételt eszünk, ezért lassan mind elhullunk, mint az őszi legyek, gyűjtögető életformánk még ad némi esélyt a természetes kiválogatódásban megmaradóknak, de azok is koldulnak, benzint hordanak és játékautomaták előtt ülnek, akik (egyelőre) túlélték járványos betegségeinket.

Szavakkal minősíteni mindazt, ami a Kiskegyed oldalain állt, nem lehet. Talán jobb lett volna, ha maradnak a fogyókúrás-recepteknél és horoszkópoknál – e „tényfeltáró” riportot látva úgy tűnik, az való nekik. Nem is az a baj, hogy egy ember így látja Kárpátalját, s mindezt még meg is írja. Sokkal inkább az, hogy akad lap, amely le is közli.

Azt mondják, ugyebár: nem szégyen a szegénység, csak kellemetlen. Talán mi, kárpátaljaiak is így éreznénk, ha mások nem tartanák elengedhetetlennek, hogy unos-untalan az orrunk alá dörgöljék csóriságunkat. Biztos, hogy a Kárpátalját „Ez is Európa” alcímen kiveséző írásban bemutatott problémák többsége létezik, de közel sem úgy és olyan szinten, amelyen ábrázolják. A sors furcsa fintora, hogy ugyanazon nemzetséghez tartozó emberek egymástól különszakadva így eltávolodhassanak mentálisan is, s mindkét fél büszke lenézésfélével tekintsen a másikra. Az anyaországiak valahogy úgy, hogy „szegény ruszkik”, mi meg azzal a jóleső érzéssel, hogy mi vagyunk az „igazibb” magyarok… Ki tudja, hol romolhatott el ez az egész, de már valahol a helyrehozhatatlansság felé tart. Mindegy, nem válthatjuk meg a világot, s bármennyire szeretném: nem közölhetem külön-külön mindenkivel: nem ősemberek által lakott vidékre tévedt, ha mifelénk jár. Talán majd egyszer, amikor hajlandó leszek a külföldi vendégek láttán abbahagyni a tűzcsiholást, lóabrakolást vagy szekérszerelést, elérem, hogy civilizált embernek tűnjek. De addig is: lóra, szekérre, testvéreim!

50 beépített mondat! + Palindromok

Magyar palindrom mondat = visszafelé azonos

palindrom mondat

Visszafelé is ugyanaz

Kattints a linkre >> a több száz palindrom mondat << olvasásához (vagy görgess egy nagyot lefelé. Ha nem görgetsz, regényszövegem megírásának egy mozzanatáról olvashatsz.

Munkanapló // vagy >> Palindrom mondatok

A napokban két újabb kapott mondatot építettem be a szövegembe, és most már (igaz, még csak fejben) pontosan kidolgoztam a novella… – ami később a Tejmozi c. regénnyé fejlődött.

A Tejmozi keletkezéstörténetéből

poliglott multikulti szövegjátékA napokban két újabb kapott mondatot építettem be a szövegembe, és most már (igaz, még csak fejben) pontosan kidolgoztam a novella záróképeit. De, ahogy elképzelem, ebbe a végső szövegrészbe már nem tudom a még fennmaradt mondatok némelyikét bedolgozni, így ezekre valószínűleg akkor kerül sor, amikor az egész szöveget elölről újra végigfésülöm, egybeszerkesztem. És előfordulhat, hogy minden „jószándékom” ellenére a végső, lecsiszolt verzióból kihagyok néhány vendégmondatot: azokat, amelyek ügyeskedéseim ellenére is kilógnak a műegészből. Mivel 53 idézetet kaptam, lehetséges, hogy a kerekebb 50-est célzom meg.

December 30. Fontos újabb fejlemények. Elmaradtam ezek dokumentálásával, így most utólag, az év lassan betelvén, pótolom a mulasztást.

A beszámolóm azzal szakadt meg, hogy szeptemberben a Mozgó Világ részére elkészítettem a Tejmozi redukált, tömörített, és a vendégmondatoktól megfosztott verzióját – és vártam a reagálást. Pár nappal később Mező Feri telefonban mondta el, hogy mégis inkább az Egy manzárdőr feljegyzései című anyagomat közölnék (ezzel indult a naplósorozat), ez nagyon tetszett a szerkesztőségben, a novella azonban kicsit hosszú is, kicsit spekulatív is, nem igazán illik a lap profiljába – inkább eltekintenének a közlésétől. Ezután tettem még egy kísérletet a Beszélőnél is. Gács Anna néhány hét múlva válaszolt: „Köszönöm a szépséges novellát, de fájó szívvel azt kell mondanom, a Beszélőben, mely nem szépirodalmi lap, sajnos ilyen hosszú szépirodalmi szöveget nem tudunk közölni. Pedig igazán izgalmas a szöveg is, és a keletkezésének története is. Remélem, hogy hamar találsz neki helyet”. Hogy nem vág a profiljukba, be kellett látnom, ugyanúgy, ahogy a Mozgó esetében is.

Jobb ötletem nem lévén pár újabb napot dolgoztam a szöveggel, picit módosítottam a szerkezetén, csiszolgattam a stílusát. Eközben megerősödött a véleményem, hogy a kihagyott mondatok (a néhány nehezen szervesültet kivéve) implicite nagyon is benne vannak ebben a szövegben is. Én, aki pontosan tudom, mit hagytam ki, úgy érzem: a hiányuk révén jelenlétük, ha lehet, még karakteresebb. Ezt nagyon érdekesnek találom, és valamilyen módon mindez visszacsatol hiányregényemre, a Szembesülésre, amelynek élén ez az aforizma található: „Nem hiánya jellemzi-e leginkább a Jelenvalót?”.

Amikor úgy éreztem, nincs több tennivalóm a szöveggel, vettem egy nagyon mély lélegzetet és elküldtem a Holminak. (Ez a véglegesnek tekintett „rövid” variáns 46 ezer karakternyi.) Gyanúsan sokáig késett válasz. Már kezdtem úgy érezni, hogy talán mégis túlbecsültem a művemet, és nemcsak hogy nem kiugróan jó írás ez, hanem még a tőlem elvárható szintet sem éri el; hiába dolgoztam vele hónapokig. Amikor már majdnem lemondtam róla, érkezett Réz Pál főszerkesztőtől az e-mail (!) : „Kedves Károly, novelládat többen is elolvastuk, innen a késedelem. Erős, okos, ravasz írás! Szívesen közöljük. Kis türelmedet kérem – sok az elfogadott kéziratunk.” Huh!!! Ekkor december 8-át írtunk.

És ezzel szinte párhuzamosan ébredt fel az érdeklődés egy egészen másik, távoli helyen az eredeti webakció iránt…

A további fejleményeket „rendes” (nem munka-) naplómból reprodukálom:

December 12. Alig pár napja lelkendeztem azon, hogy a Holmi elfogadta közlésre Tejmozi c. novellámat, amely a néhány hónapja elaltatott Egy mondat a… c. interakcióm egyik végterméke. Ma pedig Cseke Gábortól kaptam levelet: a Romániai Magyar Szó mellékletében leközölnék sorozatban az anyagot, nemcsak a novellát, hanem a járulékos szövegeket is, így a munkanaplóm egyes részeit. Boldogan visszaírtam: állok elébe, épp csak a teljes verziójú szöveggel még nem vagyok készen. Ha pár hónappal ezelőtt érkezik ez a felajánlás, talán már rég le is zárhattam volna az interakciót: egyik oka annak, hogy megtorpantam, épp a „szakmai érdeklődés” hiánya volt. Lehet, hogy most új lendületet kap az egész, talán még Gergely Tamás sehol meg nem jelent, és ez ügyben velem készített kisinterjúja is helyet kaphat valahol.

December 22-én számoltam be arról naplómban, hogy Cseke Gábor újabb levele ismét fellelkesített, s hogy most már haladéktalanul hozzá is látok a munkához. Tegnapelőtt pedig ezeket írtam:

December 28. Két napi munkával véglegesítettem Tejmozi c. „multikulti” novellámnak azt a változatát, amelyben benne foglaltatnak az Egy mondat a… nevezetű interakcióm keretében kapott, más nyelvekből fordított idézetek, még ám mind az 53. Korábban beszámoltam itt róla, hogy újra aktuálissá úgy vált ez a lezáratlan (és általam kicsit félre is tett) interakcióm, hogy Cseke Gábor megkeresett: a Romániai Magyar Szó mellékletében sorozatban lehoznák a teljes novellát. Igen ám, csakhogy a korábbi műhelyszövegekből egybeszerkesztett és a még sehol nem publikált utolsó résszel lezárt verziót egyrészt még nem vetettem végső csiszolás alá, másrészt készült belőle egy redukált, vendégmondatok nélküli változat (a Holmi részére); ez utóbbin elég sokat dolgoztam, és a stiláris javításokat, tartalmi tömörítéseket, a novella javát szolgáló húzásokat, ahol lehet, át akartam vinni a teljesebb variánsra is. (A rövidítések közül persze csak azokat, amelyek nem egy-egy citátum beépítése kedvéért tett kitérőkre vonatkoztak.)
Eközben – miután hónapok óta nem foglalkoztam a szöveggel és kellően eltávolodtam tőle – azt is megállapíthattam, hogy a korábban nagyon disszonáns hangot megütőnek, oda nem illőnek tartott vendégmondatok korántsem lógnak ki annyira a novellámból, mint éreztem. A néhány hónapra magára hagyott mű mintha szervesítette volna őket.
Így aztán külön örülök annak, hogy ebben a formájában is, teljes egészében megjelenhet. Ez egyben jó alkalom arra, hogy az interakció weboldalait is megújítsam és el kelljen döntenem, hol jelöljem ki az anyag végső helyét: a lezárandó Ungparty-archívumban vagy az élő Kettenklubban.

*

Ehhez még hozzátenném:

Cseke Gábornak elküldtem a közel 70 ezer karakteres (azaz több, mint másfél szerzői ív terjedelmű) szöveget. Úgy véli, a sorozatot az új év elején el tudják indítani. Én azt kértem, hogy ettől kezdve a közlés legyen közös akciónk: amint a Színképben (az RMSZ melléklete) megjelennek az egyes közlemények, ugyanilyen ütemben és terjedelemben én is publikálom őket itt, a honlapon.

Addig mindenképpen szeretném megújítani ezt a webhelyet, azt hiszem, az lesz a leghelyesebb, ha a Kettenklub formátumához igazítom.

*

Végül is, azt hiszem, a féléves megtorpanás után, az interakció sikeres végkifejlet felé tart. Lehet, hogy frappansabb befejezés lett volna a végleges szövegverziót nyárra elkészíteni és egy kis hírverés kíséretében itt megjelentetni. Ám szinte bizonyos, hogy ezután nyomtatott folyóirat-közlésre nem számíthattam volna (amelynek, valljuk be, főként, ha rangos orgánumról van szó, sokkal nagyobb a szakmai súlya, semmint ha az interneten lát napvilágot) – és az se igen képzelhető el, hogy két külön verzió született volna, még ám úgy, hogy mindkettő élni kezdi a maga életét.

A következő időszak várakozással telik tehát.


tovább is van, mondom még

Mosztar, Nietzsche, borz

CsontváryA minap ment a tévében a Híd a Kwai folyó felett, ma pedig „olvasom a rádióban”, hogy elkészült a mosztari Öreg-híd, ma este avatják fel. Szinte napra egy évvel ezelőtt esszéfélét írtam erről Hídavatás címen. LÁSD: Hídavatás Mosztarban

Gáti István barátom a Nietzsche hagyatékából előkerült szövegeket közreadó Bölcsességek holnaputánra c. könyvet fordítja, küldött belőle pár aforizmát. Ide tűzök kettőt: “Minden tudás felosztáson, kirekesztésen, behatároláson alapul; az egészről nincs abszolút tudásunk.” “Hogy mennyit ér a világ, az a legkisebb részecskéjében nyilatkozik meg – nézd az embert, és megtudod, mit tarts a világról.”

Kétnapi hasztalan próbálkozás után ma sikerült a Tejmoziba beépítenem az egyik legnehezebb mondatot. Vass Tibitől kaptam, az egész anyagban a legrövidebb szövegegység, mégis megkínlódtam vele. Így hangzott: „A borz szaga.” Eddig csak mindig odébb tettem: ezzel ugyan nem lesz komoly probléma, egyszerű kis mondatocska. Most, hogy az utolsó 10 vendégszöveggel dolgozom, már nem halogathattam tovább; és úgy beépíteni, hogy ne tűnjön fel a szövegidegenség, roppant nehéz volt. Vélhetően a hónap végén közreadom a novella 4. részét képező műhelyszövegben.

*

Megtudtam, hogy a szociktól kaptam családi ösztöndíjat. Na ja. A fideszifjaktól meg baráti JA-díjat. Pechemre nem emlékszem, hogy 98-as NKA-ösztöndíjamat kormányváltás előtt vagy után kaptam, most tépelődhetek, hogy Gyuszibától vagy Vikiöcsitől. Azt is megtudtam, hogy itt harmadannyiból megélhetek, mint akik Mo-n háromszor annyiból. Még jó, hogy elkölteni nem akarja helyettem azt, amit még meg sem kaptam, s amiból majd jól levonják a lovonandókat. Lenne pár javaslatom a jólértesült számára, de hajlott gerincére és korára tekintettel – inkább tartózkodom a részletes ajánlattételtől.

*

Kolos megkapta a tartózkodási engedélyét! Vasárnap el is indul, hogy hétfőn Veszprémben betétesse az útlevelébe. Ez nehéz szülés volt.
Csönge naponta küld SMS-t a tengerről, jól érzi magát, de a víz (szerinte) hideg. Bátyuék meg holnap indulnak Bajáról a horvát tengerpartra.
És ha már a családról. Apu ma 77 éves, az apósom pedig lassan 4 hete, hogy elveszett.

*

Szörfölgetve a „Könyv és nevelés” honlapon csak most bukkantam rá arra a tavalyi cikkre, amelyben Fűzfa Balázs említi és (és értékeli) az UngPartyn tartott első virtuális könyvbemutatónkat. Az ezzel foglalkozó részlet: „Balla D. Károly honlapján 2002. február 21-én megtartották az első „igazán” virtuális könyv bemutatóját, mely egyben virtuális könyvbemutató is [félve tesszük hozzá, hogy] „volt” [mert hiszen ma, április 13-án is „van”]. [Érdemes megjegyeznünk az előbbi dátumot; lehet, hogy néhány év vagy évtized múlva szimbolikus korszakhatárként tartjuk majd számon.] Bár az esemény akár még blöffnek is felfogható – a papírkönyv-bemutatók paródiájaként –, az ötlet komolysága sem vonható kétségbe, már csak a szereplő szakemberek tekintélye miatt sem.”

*

Gáti István barátom a Nietzsche hagyatékából előkerült szövegeket közreadó „Bölcsességek holnaputánra” c. könyvet fordítja, küldött belőle pár aforizmát. Ide tűzök kettőt, mai naplóm címére is gondolva:

Minden tudás felosztáson, kirekesztésen, behatároláson alapul; az egészről nincs abszolút tudásunk.

Hogy mennyit ér a világ, az a legkisebb részecskéjében nyilatkozik meg – nézd az embert, és megtudod, mit tarts a világról.

————-

ösztönző díj-e az ösztöndíj?

Capi barátom a saját oldalán feltett a minap nekem pár kérdést, az utolsóra csak most válaszoltam.

„Furcsának találom, hogy szinte mindenről írsz, de azt még csak meg sem említed, hogy 10 hónapra szóló alkotói ösztöndíjat nyertél el: szégyelled, vagy mi van?”

Nos, tudod (mert egyszer szóvá is tetted), hogy ennek a naplónak van néhány anatémája. Ha nem is kezelem tabuként, de tudatosan kerülöm őket. Ezek egyike a magam és családom anyagi helyzete; ha néha halványan teszek is rá utalásokat, de nem beszélem ki. Nem mintha titok lenne, hanem mert egyrészt engem is csak annyira foglalkoztat, mint a többi „rossz, de elkerülhetetlen” dolog, másrészt azt gondolom, egy író a nyilvánosságnak szánt naplójában ne az időjárással foglalkozzon és ne azt írja meg, mit ebédelt aznap és hogyan működik az emésztése, netán melyik nadrágját vette fel reggel. Ugyanígy privát pénzügyeinket sem vontam ennek a naplónak a témái közé, bár – mondom -, tabunak sem tekintem.

Nos, ami az alkotói ösztöndíjat illeti. Hát először is se nem szégyellem, se büszke nem vagyok rá, csak néhány éve zsigerből utálom a pályázgatást, és egyáltalán nincs kedvemre, hogy fenntartásaim ellenére kénytelen vagyok élni ezzel a lehetőséggel. Sokkal-sokkal jobban szeretném, ha egy könyvhonoráium nem két-három havi (vagy még kevesebb), hanem egy egész éves megélhetést biztosítana szerzőjének: amíg felélné az előző honorját, megírhatná következő könyvét. Meg azt is jobban szeretném, ha egy rangos folyóiratban megjelenő könyvkritikáért, amelyen mondjuk 3 hetet dolgozom, nem egyetlen kétszemélyes éttermi ebéd árának megfelelő tiszteletdíjat fizetnének, hanem ennek többszörösét. Ha egy vershonorból nem 10, hanem 100 liter benzint lehetne venni, ha egy fővárosi folyóiratban megjelenő 15 oldalas esszé legalább egyetlen havi internetszámlámat fedezné (de nem fedezi). És mivel eddig kizárólag Mo-i publikációkról beszéltem, így hát: nagyon-nagyon szeretném továbbá, ha lennének olyan kárpátaljai lapok és kiadók, amelyekben/nél szívesen publikálna az ember, és amelyek nem nevetséges honorokat fizetnek (ha egyáltalán…), a magyarországiaknak is csak töredékét. Továbbá szeretném, ha fizetnének az interjúkért, amelyekkel az alany gyakran többet dolgozik, mint a kérdező; szeretném, ha rendes honor járna a nagyvilágban sokfelé működő internetes lapokban való publikációkért (jó, itt van kivétel is; mint ahogy létezik néhány igen szép flekkdíjat fizető folyóirat is); szeretném, ha járna díjazás a gyakran tudtomon kívül történő újraközlésekért, ha egy-egy antológiában való szereplésért nem 2 tiszteletpéldány lenne a tiszteletdíj. Stb. Évekkel ezelőtt szerettem volna, ha kialakul és stabilizálódik egy olyan helyzet, amelyben kiadót, szerkesztőséget, alapítványt normálisan lehet működtetni és az elvégzett munkáért normális jövedelemhez lehet jutni (de nem így történt), most pedig marhára szeretném, ha valami pénzosztó hely egyszer teljesen meglepő módon úgy gondolná, hogy megfizeti azt a napi 6-8 órai munkámat, amit az UngPartyval töltök; netán anélkül, hogy kilincselnem kellene, támogatni akarná számos irodalmi projektumom valamelyikét, mondjuk az Egy mondtat-ot…. (A kis naiv.)
Amíg azonban mindez nincsen úgy, ahogy szeretném, szabadúszó íróként időnként kénytelen vagyok pályázati úton támogatásért folyamodni egy-egy elvégzendő munkához akkor is, ha magát a pályázgatást utálom, a pályázati rendszert pedig kifejezetten rossznak találom. Arról a minisztériumi kiírásról, amelyben most kénytelen-kelletlen részt vettem, meg is írtam a magam nem túl hízelgő véleményét ITT, egyben jeleztem, hogy az elmondottak ellenére talán én is benevezek. Ennél is nagyobb fenntartásaim voltak az Édes anyanyelvünk c. pályázattal szemben, oda nem is küldtem anyagot; így voltaképp a kevésbé rosszat választottam, és ezen az alapon azt gondolom, kész alkotással vagy konkrét irodalmi mű elkészítésének a vállalásával pályázni még mindig jobb, mint a független íróságot félretéve beállni érdeket szolgálni, megfelelni elvárásnak, netán szellemi rabszolgamunkát végezni, vagy ami mindegyiknél rosszabb: nagyjából munka nélkül, „sanyargatott sorsunkat” kiárusítva jutni anyagi javakhoz.

És hogy azért olyan nagyon senki ne irigykedjen… Az ösztöndíj kevesebb, mint egy évre, csupán 10 hónapra szól. Mértéke mindössze ötezer forinttal magasabb a magyarországi minimálbérnél (!) – és ez bruttó. Ha ugyanannyit vonnak le belőle, mint a külföldi szerzőktől más esetekben, akkor 40% megy adóba, és így a havi összeg 19 ezer Ft-tal alacsonyabb a Mo-i minimálbérnél. És bár a program 2004-re szólóan lett meghirdetve (értsd: ebben az évben a sikeres pályázónak ne legyen anyagi gondja), ma, öt héttel a az eredmény kihirdetése és az oklevelek átadása után a pénz még sehol sincs. Érdeklődésemre az ügyintéző a következő levelet küldte, éppen ma: „Az ösztöndíj kifizetéséről kevés információm van, tudomásom szerint a pályázat keretösszegét kihelyezik a Hungarofest Kht.-hoz. A Kht. fogja a pénzt kezelni és a támogatási szerződéseket a szerzőkkel megkötni, valamint a pénzt utalni. Mivel a Magyar Államkincstár augusztusban bezár és a szabadságolások ideje is eljött, valószínűleg ez a folyamat őszig elhúzódik.”
Ehhez már nincs is hozzáfűzni valóm. Mint ahogy az egészet szóba hozni sem akartam.

Fentebbi írásom ingyenreklámot kapott a Teraszon: ITT

Illetve “Egy irigy öreg kutya vicsorog” reagálásommal együtt: ITT

3 furcsa megkeresés, evolúció vagy revolúció

emberré válásmegkérdeztem, hogy szerinte hogyan alakult ki az emberi értelem, el tudja-e fogadni, hogy ez hosszú evolúciós folyamat eredménye, vagy inkább arra hajlik, valamilyen hirtelen változás, a dolgok természetes menetétől eltérő esemény, különleges konstelláció váltotta ki, netán külső beavatkozás hozta létre. Vagyis hogy evolúció vagy revolúció. Illetve: szükségszerű volt-e, hogy a földi szerves élet fejlődésének egy bizonyos pontján megjelenjen az ember, az emberi faj fejlődése során pedig megjelenjen az emberi értelem.

Evolúció vagy revolúció

1. M. P. a Heti Választól: „Karcsi, nyilatkoznod kellene most azonnal a beregszászi Rákóczi Főiskola sorsáról. – Milyen mögöttes szándék lehet az iskola adminisztratív megtámadása ügyében? – ez a kérdés”. No, itt a baj a Karcsival kezdődik, köztudottan nem rajongok ezért a megszólításért, bár azért hallgatok rá, és ritkán kérem, hogy mással illessenek. A második aggályom a ‘kellene’. Miért kellene? Ki szerint? Mi okból, mi célból? A harmadik zavaró tényező a ‘most azonnal’. A ‘kellene’-vel együtt ez már-már parancsoló hangnem. M. P.-vel, bár váltottunk pár levelet, nem vagyok olyan viszonyban vele, hogy az ilyen radikális felszólítást udvarias gesztusnak vehetném. De ezt válaszomban nem tettem szóvá, inkább csak érzékeltettem. Azt azonban megírtam, hogy az ügyben a legeslegkisebb mértékben sem tartom magam illetékesnek, ezen felül a jogi kérdésekben sincsen jártasságom (bár más nyilatkozók számára ez nem jelent akadályt…). Én is a helyi sajtóból értesülök a fejleményekről; annak egyik fele így, másik fele amúgy értelmezi a dolgot. Most ugyan összmagyar elefántszenzáció növekszik a kis helyiérdekű bolhából, az egyik fél láthatóan politika tőkét próbál kovácsolni (hú, milyen jó ide ez a szó) az ügyből, és ez nyilvánvalóan sikerülni is fog neki, a másik pedig megpróbálja kifogni a szelet a vitorlájukból – de miért kellene nekem erről bármit is nyilatkoznom „most azonnal”?

2. A másik: egy őstörténész látogatása. Amikor elmondta, mivel foglalkozik, kicsit megijedtem: na most jön a sumerológia, talán még az arvisura is. De jó értelemben csalódtunk: néhány kellemes órát elbeszélgettünk. Úgy tűnt., M. L. valóban tudományos értékű kutatásokat végez, akkor is, ha következtetései erősen ellentmondanak a hivatalos akadémiai álláspontoknak. Hogy a magyarság finnugor eredete egzakt genetikai vizsgálatok alapján nagyjából megdőlt, azt én is tudom, el is hiszem, de állítása szerint a magyar nyelv finnugor eredetének az elmélete is tarthatatlan.

Érdeklődésének és kutatásának a középpontjában egyébként a motívumok állnak, értve ezen mitológiai, vallási, rituáilis, népmesei, díszítőművészeti, gasztronómiai, építészeti stb. motívumokat egyaránt. Többször járt Afrikában, fantasztikus fényképeket készített barlangrajzokról. Megjárta Ujguriát, Dzsungáriát, és ki tudja mi mindent még. Próbáltam érzékenyen figyelni arra, mikor bukkan elő valami lila ködre épített hipotézis, de ilyesmivel nem jött elő; bár lehet, hogy én vagyok túlságosan járatlan a témában.

Ami nem igazán derült ki, az jövetelének a célja, illetve az, hogy miért éppen minket keresett fel. Kapcsolatokat keres, sok-sok embert (ezerkétszázat – de miért pont ennyit?) szeretne bevonni a munkájába, és ebben, mint mondta, egyaránt szüksége van a tudományos kutatókra és a téma iránt érdeklődő laikusokra. Az igazság nem a könyvekben rejtőzik, állította, a közvetlen emberi kapcsolatok sokkal gyümölcsözőbbek lehetnek. Ez a felfogás kicsit elbizonytalanított. Valahogy nehezen tudom elhinni, hogy az őstörténet kutatásában ez eredményes módszer lehet. (Bár találkoztam már korábban is olyan nézettel, amely szerint sok-sok-sok ember kevés tudása összességében értékesebb a kevesek nagy tudásánál. Ha jól emlékszem, ezt a Wikipédia c. kollektív internetes enciklopédia szerkesztője fejtette ki, mikor a módszerüknek ellene vetettem: tudományos lexikont mégsem írhatnak laikusok, ez avatott tudósok dolga; ilyen alapon az Akadémiát is fel lehetne oszlatni – nos, erre válaszolva írta nekem, hogy nem is tudom, ez a feloszlatás milyen sokak egyetértésével történne. Én valahogy a tudományt mégsem tartom demokratikus intézménynek – mint ahogy a művészetet sem. De hát miért ne tévedhetnék ebben.)

Hozzánk egyébként az őstörténészt a KMKSZ (elmondása szerint nem túl barátságos) titkárai küldték. Hogy miért, azt voltaképp akkor kezdtem sejteni, amikor elmondta, hogy az ő munkáját sem állami támogatás, sem alapítványi pénzek nem segítik, mindenki önkéntesen vesz részt benne. No, akkor valóban nem a KMKSZ embere.

Egy hosszú űrlap rubrikáit végigjárva kérdezgette tőlünk, hogy ki foglalkozik ismeretségi körünkben bizonyos témákkal, rovásírástól népi imádságokig, ősi gyümölcstermesztéstől és népzenétől szövés-fonásig. Egy-egy témában ugyan tudtunk adni pár nevet, de az egyes személyeknek az ősiség iránti érdeklődésében voltak kétségeink: M. L.-t a sok ezer éves múlt érdekli, és ilyen messzeségbe bizony kevesek tekintenek.

Beszélgetésünk végén én kérdezgettem, érdekelt pár dologról a véleménye. Rákérdeztem az áltudományokra és az arvisurára; teljesen normális, szimpatikus választ adott, amiben az is benne volt, hogy ő nemcsak azt tudja, mivel kíván, hanem azt is, mivel nem akar foglalkozni. Az utóbbiak nála ebbe a kategóriába tartoznak. Végül, mivel többször is szó esett „az ősember intelligenciájáról”, megkérdeztem, hogy szerinte hogyan alakult ki az emberi értelem, el tudja-e fogadni, hogy ez hosszú evolúciós folyamat eredménye, vagy inkább arra hajlik, valamilyen hirtelen változás, a dolgok természetes menetétől eltérő esemény, különleges konstelláció váltotta ki, netán külső beavatkozás hozta létre. Vagyis hogy evolúció vagy revolúció. Illetve: szükségszerű volt-e, hogy a földi szerves élet fejlődésének egy bizonyos pontján megjelenjen az ember, az emberi faj fejlődése során pedig megjelenjen az emberi értelem.

Erre is érdekes választ adott, ezt itt most nem foglalom össze (maradjon valami gondolkodni-találgatni valója olvasóimnak is).

Elmenőben megadta címét, illetve a honlapjukét is. Utóbbit megnézve, mint beszélgetésünk során többször is, újra elbizonytalanodtam: vajon az-e valóban ez az egész, aminek szeretném hinni, avagy mégis valami egészen más…

3. A harmadik furcsa megkeresés: P. A. író Budapestről. Szombat esti levelében tudatja, hogy fia és annak barátja „ma úgy döntöttek, hogy holnap nekivágnak Kárpát-Ukrajnának.” Vasárnap este hétkor érkeznek Ungvárra, esetleg megkeresnének. Nem tudnék-e „némi gyakorlati tanáccsal és netán segítséggel szolgálni a szálláskeresésben”. Hm. Vasárnap este hétkor elkezdeni szállást keresni?

Dupla HM: P.A.-val személyesen soha nem találkoztam, én talán küldtem pár hírlevelet címére, de neki ez az első személyes kapcsolatfelvétele velem. Picit furcsának találtam, de hát az ember próbál segíteni egy kollégának.

Keresgéltem az interneten, megtaláltam egyes ungvári és környékbeli szálláshelyek jegyzékét (címekkel, telefonszámokkal), megadtam továbbá egy beregszászi kis turista-cég elérhetőségét, meg néhány ötletet összedobtunk Évával a szürti vendégháztól a főiskolai kollégiumig, hogy hová lehetne még fordulni. Megírtam azt is, hogy az itteni magyarságszervezetek és intézmények rendszeresen fogadnak vendégeket, vannak saját lehetőségeik és ismerik az igénybe vehető külsőket, de nekem egyikkel sincs olyan kapcsolatom, hogy ilyen rövid idő alatt, ráadásul hétvégén, hatékonyan közre tudnék működni a dologban, amellyel így is legalább egy órát foglalkoztam. Tegnap este nem túl későn el is küldtem ezt a részletes választ. Ám erre már semmilyen reagálás nem érkezett, még annyi sem, hogy kösz. Na, ez a tripla HM.