Egyik kishúgom izraeli katona, a másik papája indonéz

 Megírtam itt már korábban, egyetlen édes (első fokú) unokatestvérem van, Juliska, akit nagybátyám korai válása miatt alig ismerek. Lembergben nevelkedett és élt, aztán, miután zsidó fiúhoz ment férjhez, áttelepültek Izraelbe, ahol nem sokkal később váratlanul megözvegyült. Leányával, Alexandrával 2-3 évenként minket is meglátogatnak, legutóbb fotókat is betűztem. Az ifjú hölgy akkor már készülődött arra, hogy rövidesen be kell vonulnia katonai szolgálatra. Most friss fotókat küldtek Pali bátyámnak; nem túl jó minőségűek, de azt hiszem, dokumentumértékük jelentős. Íme, kishúgom, mint izraeli kiskatona:

Első szabadnapján – és anyja első látogatásakor a „bázison”

Alexandrára azt írtam, hogy kishúgom, pedig a nagybácsi unokáját valami más szóval kellene megnevezni, de azt hiszem, nincs rá pontos magyar kifejezés. Mint ahogy nincsen Lindára sem: ő pedig egyik valódi kishúgomnak, bátyám egyik lányának, Nórinak a pici lánya. A papa indonéz, nehéz is lenne letagadni:

*

Második napja főleg adminisztratív munkát végzek. Nemszeretem-dolog ez, amolyan szükséges rossz. Szerencsére ritkán kényszerülök ilyesmire. Igazán szerencsés embernek mondhatom magam, hiszen időmnek legalább a 70-75 %-át azzal töltöm, amit igazán szeretek csinálni (irodalmi és internetes dolgok döntő része); talán 15-20 % az, amihez nem tudok kötni sem negatív sem pozitív érzelmeket, olyan jellegű elfoglaltságok ezek, amelyek valamilyen okból hozzátartoznak az életemhez, és 10 százaléknál semmiképpen nem több az, amit azért végzek el, mert „muszáj”. Azt hiszem, elég sokan szívesen átvállalnák ezeket az arányokat. Belebetegednék, ha a nap nagy részében olyasmit kellene csinálnom, amit rühellek. Egyetemi tanulmányaim idején éreztem utoljára, hogy több benne a kényszer, mint az élvezet. A laborbéli vagy a tankönyvkiadói korrektori és szerkesztő munkámat ellenben voltaképp szerettem, nem azért hagytam fel velük, mert rosszak lettek volna, hanem azért, mert jobbat akartam: önálló lapot és saját kiadót indítani. Ez is megadatott. De megint találtam jobbat: nem csinálni lapot és nem működtetni kiadót. Minden lemondás egy kis halál – írta Ancsel Éva a Bekezdések valamelyik sorozatában. Ezzel szemben én legtöbb lemondásomat győzelemnek éltem meg, mert amikről lemondtam, azok helyett számomra sokkal fontosabbá és élvezetesebbé vált tevékenységekre irányíthattam a figyelmemet.

*

Hogy azért annyira senki ne irigyeljen: harmadik napja botrányosan rossz a netkapcsolatunk, sokat kínlódok egy-egy oldal feltöltésével.

Lila zászlórúd

Olvasom a terasz.hu-n, hogy megjelent a Forrás összevont nyári száma, a Fölös-lexikonnal. 55 kortárs szerző írta a címszavakat; néhánnyal én is hozzájárultam. A neten még nincs fenn az új lapszám és a tiszteletpéldány sem jött meg; ha valamelyik megtörténik, itt is közzéteszem a címszavaimat. (Mint tette Onagy Zoltán itt.)

*

Ha másra nem is, arra jó volt a hamvába halt kulturház-blogos kezdeményezés (lásd korábbi bejegyzéseimet), hogy pár roppant érdekes honlapot megismerjek. Az Urban Legends voltaképp sokkal több egy szokványos blognál: gazdája nagy körültekintéssel, szakmai ismeretekkel és kutatómunkával jár utána a „városi legendáknak”, történelmi, tudományos, politikai és egyéb tévhiteknek. Miért is nem szabad sörrel koccintani? Valóban feltűzte a sárga csillagot a dán király? Igaz, hogy 1 szavazaton múlott, hogy az USÁ-ban nem a német lett a hivatalos nyelv? Igaz, hogy a Bp-i Szabadság-szobor eredetileg Horthy István emlékműve lett volna? Stb., stb. Pont olyanoknak való egy ilyen oldal, mint én vagyok: aki szereti a főleg szóbeszéd útján terjedő érdekes történeteket, ám még jobban szeret kételkedni igazságukban. (Egyszer talán még a kárpátaljai legendák leleplezésére is sor kerül.)

*

Tegnap este, ahogy jelezték, eljöttek egy kis beszélgetésre az egyik legjobb Bp-i közéleti (és részben szakmai) lap munkatársai. Az újságíró kollegina voltaképp konkrét kérdéseket nem is nagyon firtatott, azt hiszem, inkább benyomásokat, tapasztalatokat akart gyűjteni, a rázós dolgokra majd nyilván rákérdez az illetékeseknél, akikkel ma találkozik. A lap fotósa volt vele, vajdasági srác, aki, mint annyian, akkor dobbantott, amikor a behívóját megkapta. Jó barátja Beszédes Pista (még dolgozott is a keze alatt), így azonnal rövidre is zártuk a kapcsolati hálónkat. Közös ismerőseink sorában Tolnai Ottó, Végel László és mások mellett a szép emlékű Gion Nándor neve is szóba került. És ha már beszéltünk róla, kedves gesztusként ma reggel beadta kis ajándékát: Gion „Mit jelent a tök alsó” c. kötetét, amely az író hátrahagyott novelláit tartalmazza. Köszönet érte, örömmel fogom olvasni.

*

A tegnapi látogatóink természetesen maguk szervezték az útjukat, szállásukat, programjukat, mindössze néhány email-cím és telefonszám megadásával segítettük munkájukat. Azonban nem véletlenül nyomatékosítottam a természtesen-t. Sokan ugyanis mást gondolnak erről. Se szeri, se száma az alkalmaknak, amikor azzal keresnek meg, hogy ilyen meg olyan céllal ekkor és ekkor érkeznek, ennyien lesznek, eddig maradnak, szervezzek nekik szállást, találkozókat, előadást, könyvbemutatót, felolvasást, vetítést, miegyebet – és alkalmasint persze közönséget is. Soha nem értem, hogy ha valaki nyilvánvalóan nem meghívásra érkezik, hanem a saját kezdeményezéséről van szó, akkor miért nem szervezi meg magának a dolgot, miért mással akarja megszerveztetni. Ha pedig mégis úgy gondolja, hogy ittenieket mozgósít az ügyben, akkor miért nem intézményeket, nem magyarságszervezeteket, nem szakmai csoportokat, nem kiadót, szerkesztőséget, főiskolát, színházat, központot, irodát, nem társaságot, szövetséget, egyesületet, alapítványt – hanem engem találnak meg és kérnek erre. Ilyenkor egy picit mindig ideges leszek, de aztán igyekszem higgadtan válaszolni, hogy nekem ilyesmire se fizetett apparátusom (pl. kulturális titkárok, irodavezetők, szervezők, titkárnők jelentős összkárpátaljai száma), sem államilag vagy támogatásokból fenntartott infrastruktúrám, se szolgálati kocsim, sesesesese semmim nincsen. És ha még irodalmárokról vagy közelebbi barátokról van szó, hát talán érthetőbb. Bár nekem még soha a büdös életben nem jutott eszembe, hogy írjak egy Mo-i vagy szlovákiai vagy erdélyi költőnek, még ha baráti lábon állok is vele, hogy figyelj, utazom hozzátok, szervezz szállást megeztmegazt. Vagy megvárom, hogy meghívjanak, vagy ha magam elhatározásából megyek, akkor megoldom magánúton. Illetve hát, ha nagyon-nagyon szükséges, akkor esetleg az ügyemben illetékes szervezet, intézet segítségét kérem. Na de hogy magánembert, akit alig ismerek?

Mindez persze most nem véletlenül említem. Azzal a derék emberrel, akitől most kaptam levelet, három mondatnál többet nem beszéltem életemben, azt is jó sok évvel ezelőtt. Ráadásul ő maga történelmi (1956-os kutatás), kollégája pedig néprajzi tanulmányútra jönne, mégsem az egyetem megfelelő karához, nem a beregszászi főiskolához, nem a Hungarológiai Központhoz, nem a magyar tudóstársasághoz (hosszabb a nevük, de ez a lényege), nem a MÉKK-en belüli Tudományos-Ismeretterjesztő Társaságához, nem a kárpátaljai magyar néprajzosok szervezetéhez (tudtommal ilyen is van), de még csak nem is az 1956-os dolgokban járatos (és nálamnál sokkal prominensebb) személyiségekhez, meg nem is a néprajzi vonalon a szakmában jegyzett (netán doktorátust szerzett) kollégákhoz fordul – hanem üppeg és pünkt és ausgetippelt hozzám.

*

Eldöntöttük, hogy nem utazunk a Tokaji Írótáborba. Évának eleve nem volt hozzá gusztusa, de kedvemért válallta volna, én meg attól tettem függővé, hogy tudunk-e ott találkozni olyan barátainkkal, akiket egyébként nagyon ritkán látunk. Hármójukat kérdeztem meg, egyikük sem jön az idén Tokajba – így hát mi sem.

*

Hosszabb ideje nem kerestem rá a nevemre a Google-val, a minap megtettem, és találtam pár érdekes dolgot. Az egyik kifejezetten zavarba ejtő. Még nem tudom, hogyan reagáljak rá, egyelőre emésztem a dolgot. Majd beszámolok erről, csak előbb le kell gyűrnöm a meglepetésemet és értetlenségemet. A többi találat között is volt néhány érdekes. Több olyan fórumot és blogot is találtam, ahová betűzték a verseimet. Ezen felül azt is megtudtam, és ezen is eléggé meglepődtem, hogy az 1997/98 évadban a Pécsi Harmadik Színház befogadószínházi előadásainak a keretében a Happy End Cirkusz Színházi Társaság előadta A lila zászlórúd c. színpadi játékomat. Pontosabban ez a darab szerepelt a műsorprogramban – semmi továbbit azonban nem sikerült megtudnom sem az előadókról, sem a rendezőről, sem az előadásról. Aki bármit tud a nevezett társulatról vagy a bemutatóról, kérem, ne titkolja el ismereteit.

Utas és holdvilág

A tegnapi postával megérkezett az Új Holnap 2005/3. száma. Még nem is láttam ezt a szép, elegáns, nyújtott formátumú megjelenést. Jóleső érzés egy ilyen folyóiratban publikálni (és a szerzőgárda is eléggé erős; velem az élen, természetesen). Két új versem jelent meg. Az első voltaképp „szerelmes vers”, viccelődtem is Évával, hogy 20 éve nem nagyon írtam hozzá verset. Azzal is cukkoltuk egymást, hogy ha egyszer nagyon ki akarnám hozni a sodrából, akkor azt kellene egy versem alá írnom, hogy „Feleségemnek, hálával mindennapi gondoskodásáért”. Azt hiszem, egy hónapig nem állna velem szóba. Teljesen jogosan. (Különben kevés dolgon tudok jobban csodálkozni, mint amikor emberek rádión keresztül vallanak egymásnak szerelmet, meg dalokat küldenek „nagyon szeretlek” üzenettel.)
*

Anyám elvesztette a kapaszkodóit. Ő maga fogalmazott így, amikor a minap újólag nehezményezte, hogy továbbra sem kerültek elő a fontos családi fotók. Ezek a kis fényképek ott sorakoztak szobájukban az ajtó melletti könyvespolcon, és anyám, mióta bottal is nehezen jár, kijövet mindig ebben a könyvespolcban kapaszkodik meg. Eközben, amikor a kezét nyújtja és megfogja a rögzített bútort, mindig jól meg is nézi a sok ezerszer látott képmásokat, és a családtagok látványa fejében így összekapcsolódott a biztos megkapaszkodás műveletével. Egyik reggelre azonban rejtélyes módon eltűntek fotóink a polcról; anyám jött ki a szobából, nyújtotta a kezét – és…; elvesztette a kapaszkodóit. Az ereklyéket azóta keresték mindenütt: talán elsodorta a huzat, talán az apám tette el valahová szórakozottan, amikor kivett mögülük egy könyvet. De nem. Talán Éva pakolta máshová, amikor takarított, port törölt. Negatív. Akkor talán Csönge vagy Kolos vették magukhoz valamiért. Nem. Akkor talán Tamás, a dédunoka – bátyám fia –, aki a kérdéses estén éppen megvizitálta a dédiket, és szokása szerint alaposan végig is járatta a tekintetét felmenői arcmásán. Ám tegnapi látogatásakor a számonkérésre az amúgy hamiskás tekintetű kiskamasz is nemleges választ adott. Én mégsem tartom kizártnak, hogy ő a ludas a dologban, talán így akart szerezni egy fotót imádott, de ritkán látott nagyapjáról, a bátyámról. Merthogy neki is szüksége van kapaszkodókra.

*

Csönge nemrégiben olvasnivalót kért tőlem, és én legkedvesebb regényemet, az Utas és holdvilágot ajánlottam. Csak amikor kiolvasva visszaadta, meséltem el neki, hogy ennek a könyvnek története van ám! Az Utast elég sajátos okból olvastam el először; és aztán 5 évente újra és újra. Aztán pedig elveszett a könyv, valószínűleg kölcsönkérte valaki és nem hozta vissza. Mindezt többször is megírtam, a legrészletesebben a Teraszon. Amikor Arató Antal, akiről a könyvtárosok szobrát kellene megmintázni, olvasta ezt az írásomat, elhatározta, hogy megajándékoz egy példánnyal. Így is lett, amikor legközelebb Székesfehérváron jártunk, az én Aratóni barátom átadta az antikváriumban számomra megvadászott példányt. Persze nem igazán antik darab, 1980-as kiadás. Szinte bizonyos, hogy én abban az évben olvastam először.

Csöngének egyébként tetszett, de különösebben nem volt tőle elragadtatva. Ajánlottam, hogy 5 év múlva újra vegye elő. És aztán ugyanilyen időközönként élete végéig.

Csönge2005. július 8-én, útban hazafelé Péterfalváról, valahol Tiszaújlak és Ungvár között Balla Csönge (képünkön) a vonaton Szerb Antal Utas és holdvilág c. regényének azt a példányát olvassa, amelyet édesapja Arató Antal címzetes könyvtárigazgató úrtól kapott ajándékba.

Közös oppozícióban

Liszka JózsefLiszka Jóska látogatása. Az MTA elnökségének határon túli testületi tagjalént érkezett egy beregszászi és ungvári tanácskozásra (civilben néprajzos, a Révkomáromban működő Fórum Intézet Etnológiai Intézetének az igazgatója.) Egy üveg borovicskát és táskányi könyvet hozott ajándékba, sajátjait leginkább, közte „A szlovákiai magyarok néprajza” c. tekintélyes (542 old.) öszefoglaló munkát. Nagyon jót beszélgettünk közös barátainkról-ismerőseinkről (pl. Hodossy Gyusziról) és azokról a „magyar” és „kisebbségi” ügyekről, amelyek valami hihetetlenül azonos módon vannak elbaltázva őnáluk és minálunk. Saját pozíciójában ő is olyan ember, aki ellenébe mozdult a nagy látszathazafias trendeknek. (Minket is ez a közös oppozíciónk hozott össze akkor, amikor egy kollégája bocsánatkérő levelet küldött szét dec. 5-e után; erre minketten hasonlóan reagáltunk.) Ittunk kicsi vodkát és sört a most már személyessé vált barátságra.


Liszka Józseffel; lám, most ilyen hájfejű vagyok

(És milyen érdekes: gyakran megesik, hetekig senki el nem vetődik felénk és mi sem mozdulunk ki, most meg hirtelen megnőtt a forgalmunk: holnapra Móricz Kálmán jelentkezett be, ugyanakkor Éva Beregszászba és Péterfalvára megy, szombatra meghívtak Ildikóék, a jövő héten pedig, mint írtam tegnap, a HVG-s kollegina érkezik.)

*

Délelőtt: pepecselés, internetes és honlapos izék bötykörészése. Böngészgetés, beleolvasás és beleírás pár fórumba.

Kis megdöbbenéssel, egyben némi kaján megelégedéssel tapasztaltam, hogy a Kultúrház nevű blogajánló blog, nem sokkal azután, hogy én etikai-morális-esztétikai- -értékszempontú fenntartások miatt kiszálltam, meg is szűnt: az alapító atyák sem látták értelmét a további együttműködésnek az MTV műsorával, amely láthatóan csak kalapja bokrétájának szánta blogajánlónkat: még véletlenül sem a bloggerek ajánlatai alapján hívták be a műsorba a szereplőket. A részvevőknek az ügyben folytatott hozzászólás-vitáját, ahogy látom, törölték a blogból; bizonyos részletek olvashatók nálam itt, illetve a záró fejleményekről HírHozó beszámolt itt (lásd a hozzászólásokat is). (elévült linkek törölve)

*

Este megpróbáltam rendbe tenni egy távolabbi ismerősöm (és korábbi szerzőm) honlapját. Belenyult a bloggép „gyári” kódsablonjába és úgy elbabrálta, hogy nem tudta visszacsinálni. Ráhúzott egy új sablont, akkor meg elvesztek a beállítasai. Végül törölte az egészet, beregisztrált egy újat (a szövegei külön is el voltak mentve saját gépén), elkezdte betűzni korábbi bejegyzéseit, de persze mind mai dátummal kerültek fel az oldalra. Ekkor kérdezte meg levélben, nem tudnék-e segíteni. Tudtam. Most még pár napig ő fogja állítgatni, aztán ha szól, hogy készen van, én is bemutatom. Hacsak nem babrálja el újra.

*

A magyar parlamentben, hallom-olvasom, jó kis civakodás volt. De mi ez ehhez képest! Az is figyelemre méltó, ahogy Orbán próbálja a kártyát keverni a Gyurcsánnyal való találkozó feltételeit illetően. Nehéz másképpen értelmezni, mint hogy szeretne kitérni előle. Alighanem attól fél, úgy jár, mint amikor Medgyessy utcájába belement. Hiába, az Ex ahhoz van szokva, hogy vagy saját ünneplő közönsége előtt beszéljen, vagy illedelmes riporterek kérdezgessék. Nyílt vitában eddig egyedül Horn Gyulánál tudott jobb lenni, ami azért, az utóbbi férfiú szónoki képességeire tekintettel, nem igazán nagy dicsőség. Ha most ez a vita összejön, kiderül, helyesen tippeltek-e azok, akik azt jósolták, Gyurcsány lesz az az ember, aki majmot fog csinálni Orbánból. Hát kíváncsi vagyok.

*

Újabb és újabb képek kerülnek elő Csönge érettségi bankettjéről. Ma egy 3 perces jópofa kis videóklippet is hozott. Ezt persze nem tűzöm be (habár beregszászi nagyanyja háromszor is megnézte, de a gyors vágások miatt még így sem tudta kellő alapossággal mustra alá venni „ezeket a fiatalokat”; Csönge pedig azt mondta, videón jobbnak látszik a buli, mint élőben volt; a hodály nagyságú teremben pedig – viccelődött – ritkábban tudott találkozni az osztálytársaival, mint a városban), de a képek közül néhány sikerültebb hadd következzen itt. Többet erre a témára nem térek vissza, ígérem.

A Pilinszky-projektum

…végre nemcsak a honlapomon, hanem egy színvonalas folyóirat hasábjain is sikerült meghirdetni a Pilinszky-projektumomat. A januári két versközlés után kérdeztem rá a szerkesztőségnél, esetleg lennének-e partnereim a teljes irodalmi akció lebonyolításában; erre fogadókészség mutatkozott. Arra kértek, a tervezet hosszú és részletező leírása helyett egy rövid, tömör ismertetést írjak, ez el is készült (lásd alább), emellett leközölték az eredeti Pilinszky-ikerszonettet és az én sorozatom 2. és 3. darabját. Eddig tehát az első négy szonett jelent meg. Nem túl gyors tempó, 2-3 évig is eltarthat, amíg a 28 szonett közlésre kerül a Debreceni Disputában – de hát én is csak alig valamivel járok előbbre a munkában.

Pilinszky János a tömörítés mestere. Versei mintha a beszéd ősrobbanása előtt létezett végsűrítmények lennének: szavai eposzok és drámák premisszáiként hatnak, mintha bármelyikükből kilövellhetne az irodalom valahány bonyolult galaxisa.

Talán ez a példátlan feszültség adta, hogy Két szonett c. remekének sokadik olvasása közben felmerült bennem, két tizennégysorosa voltaképp olyan, mintha egy-egy mesterszonett lenne: nem önmagában álló egyszeri képződmény, hanem a „megelőző” 14 szonetten át variált képek és gondolatok végső konklúziója, összegzése.

Persze a „hiányzó” 2 × 14 szonett nem létezik, szóban forgó művét Pilinszky „egyszerű” ikerszonettnek szánta, tudomásom szerint soha nem is készült szonettkoszorút alkotni.

Mégis (vagy éppen ezért?) elhatároztam, a feltételezés alapján megkísérlem megírni a közbülső darabokat úgy, ahogyan azt a verstan megszabja: az egyes versek nyitó sorait egymás alá írva össze kell állnia a mesterszonettnek, ezen felül minden szonett záró sora egyszersmind kezdősora a következőnek.

Úgy is mondhatnám: minden Pilinszky-sorközt egy-egy új szonettel kell kitöltenem.

Célom: tisztelgés a költő személye és életműve előtt, továbbá bizonyítása annak, hogy műveinek tömörsége olyan mérvű, mintha mindenik valamely nagyobb alkotás esszenciája lenne. Ezen felül: kellő alkotói alázattal űzött költői játék, megfelelési kísérlet egy magam-támasztotta kihívásnak.

*

Kolos ma intézi az ideiglenes tartózkodási engedélye meghosszabbítását a következő tanévre; remélem, sikerül beadnia a papírjait, és semmilyen igazolás nem hiányzik majd. (Lehet, hogy az állampolgárság megszerzése, mint az illetékesek, még maga Gyurcsány is nyilatkozott erről, könnyített eljárás keretében vált lehetségessé, de annak elintézése, hogy Kolos jövőre is tanulhasson Veszprémben, semmivel sem lett egyszerűbb…)

Csöngének még két vizsgája van hátra, de már a Bp-i útjára készül: tegnap az interneten azt keresgélte, hol lenne a legegyszerűbb (és legolcsóbb) az érettségi bizonyítványát lefordíttatni és hitelesíttetni, ráadásul 5 példányban. Ugyancsak 5 példányban kell hitelesíttetnie az angol nyelvvizsgája másolatát, lévén öt helyre adta be az egyetemi jelentkezését, és mind az ötre hitelesített formában kell postán benyújtani. (Az eddigieket interneten, e-jelentkezéssel intézte, de ez a lehetőség csak egy bizonyos időterminusig volt adott; mivel ez lejárt, így most minden továbbit már postán és személyesen kell intézni; nem kevés utánajárás – és nem kevés kiadás.)

Nevicke

A vének tanácsa azt a döntést hozta, hogy Nevickén tartsuk meg a kibővített ünnepi családi ebédet. A helyszínhez érzelmes szálak fűzik az öregeket: valaha törzshelyünknek számított. Gyerekkoromban a családi kirándulások úgy festettek, hogy felkerekedtünk, kibuszoztunk Nevickére (néha kitaxiztunk – nagyon olcsó volt), röpke egy-két órácskát töltöttünk a folyóparton, a nagyréten napozással, fürdéssel, aztán apu alig várta, hogy felöltözhessen, megköthesse a csokornyakkendőjét – és gyorsan mentünk ebédelni.

Megírtam és ma elküldtem a Mozgónak a soron következő havi naplót, tegnap elküldtem Kukorellynek néhány verset (az Irodalmi Jelen részére), tegnapelőtt Vass Tibinek egy képverset… Másegyében is dolgozgattam, pedig nem éreztem magam valami fényesen az elmúlt napokban: fejfájás, émelygés, általános rosszullét; szerencsére elmúlt. („Férjét múló rosszullét fogta el; hová temessük?” – Hacsek távirata a frissen megözvegyült feleségnek.)

*

Tegnap megjött a Bárka, benne Éva új novellája és Dérczy Péter kritikája Éva könyvéről. Ez már a nyolcadik komoly értékelés a Tojásurásról, igazán szép szakmai visszhang! (A folyóirat Penckófer János 2 versét is közli.)

*

A család anyu 80. születésnapjára készül. A vének tanácsa azt a döntést hozta, hogy Nevickén tartsuk meg a kibővített ünnepi családi ebédet. A helyszínhez érzelmes szálak fűzik az öregeket: valaha törzshelyünknek számított. Gyerekkoromban a családi kirándulások úgy festettek, hogy felkerekedtünk, kibuszoztunk Nevickére (néha kitaxiztunk – nagyon olcsó volt), röpke egy-két órácskát töltöttünk a folyóparton, a nagyréten napozással, fürdéssel, aztán apu alig várta, hogy felöltözhessen, megköthesse a csokornyakkendőjét – és gyorsan mentünk ebédelni a „Pali báci kocmájába”. A kifejezést még selypes koromban én adtam annak az étteremnek, amelynek belső terét Pali bátyám és művésztársainak sgrafittói díszítették, s amelyet még készültében módunk volt megismerni, lévén többször is meglátogattuk az állványokon hetekig naphosszat munkálkodó nagybátyámat. Amikor megnyitották az éttermet, első vendégek voltunk, és jártunk is bele vagy 25 éven át. Nos, a rövid fürdőzés után itt aztán minden alkalommal elég hosszan elebédelgettünk a népi táncot lejtő két hatalmas fali figura alatt, apu igazán elemében volt és minden percét élvezte az alkalomnak (nem úgy, mint a vízparton). Én kevésbé, mert fürödni jobban szerettem, mint enni, és étel sem mindig volt kedvemre való. Ebéd után aztán általában felmentünk a várhoz, és ahogy leértünk, indultunk is haza. Gyakran kijártunk akkor is, amikor már vagy még nem volt fürdőzős idő; ilyenkor egyenest a „kocmába” vitt az utunk. Bizony, nem egyszer még télen is… Így hát a „menjünk ki Nevickére” a legszokványosabb vasárnapi kijelentésnek számított egy emberöltőn keresztül családunkban, s még a gyerekeink megszületése után is gyakran elhangzott nagyapai részről. (Legénykoromban én az öregek nélkül is rengeteget nevickéztem barátaimmal, később saját családommal is sokszor kiruccantunk, de ilyenkor valóban a part és a víz volt a célpont, nem az étterem.) No, aztán a 80-as évek végén, 90-esek elején Nevicke is lezüllött, az evős-ivós helyek megszűntek vagy üresen pangtak, a „Pali báci kocmája” is évekig zárva volt; leszoktunk a látogatásáról – de persze ebben az is benne van, hogy az öregek valóban öregek lettek.

Most azonban felébredt bennük a nosztalgia. Ha már úgy döntöttünk, hogy étteremben legyen a születésnapi ebéd – akkor Nevickén.

Éva és apu a minap kimentek felderíteni a terepet. Alig indultak el, amikor Csönge itthon kibökte: de hát a Camelot fent van a neten. Mert hogy a „Pali báci kocmája” épületében ezen a néven évek óta szuperelegáns szálloda működik, az összes luxusszolgáltatással. A lovagteremnek berendezett étterembe persze nem illettek a szocreál és folklór házasságából született sgrafittók, nyomukat sem látni, ízléstelen giccsek kerültek a falakra (no nem mintha azok a régi alkotások a dekorációs művészet csúcsait ostromolták volna – de az idő és a nosztalgia persze megszépítette őket). Mindez aput eléggé rosszul érintette, de az asztalt csak lefoglalták vasárnapra – ha nem is falon néptáncoló figurák alatt.

*

S ha már a családról… Betűzök ide pár jól sikerült képet ivadékainkról. Kolos a startlap.hu csapatával vett részt a külsős szerkesztők számára rendezetett szokásos évi bulin, ezúttal Budaőrsön. Fürőzésre az idő kevéssé volt alkamas, így mással ütötték el az időt – és a labdát.

Egyébként mindenből levizsgázott, ezzel befejezte második egyetemi esztendejét Veszprémben. Én jobban megkönnyebbültem, mint ő!

Csöngének pedig még két vizsgája van hátra az érettségihez. Az alábbi fotó még a ballagása napján készült, a képen is látható barátja, Vitalij, most hozta el.

Szép dolog a fiatalság, hiába! Hát még a szerelem!

ballagás

CsöngeCsönge ballagása tegnap. Keresztanyja, Tünde már tegnapelőtt megérkezett és csak ma utazik haza, Nyírbátorba (ott múzeumigazgató, egyébként Évának volt évfolyamtársa és ma is legkedvesebb barátnője), így hosszú beszélgetésekre is sor kerülhetett. Eléggé elhűlve hallgatta, mi minden zavarta fel az utóbbi években kis magyar közéletünk és irodalmunk állóvízének aljáról az iszapot. Tegnap aztán az alkalomra Kovács Elemér mint keresztapa is megérlkezett családjával, így leányunk elég népes kísérettel övezve vehetett részt a jeles eseményen, amely egyébként felhőszakadással, és ezért nagy késéssel kezdődött. (Kolos ’vokitókin’ tudósított engem a fejleményekről.) Bő négy óra múltán aztán megjött hozzánk a társaság és eszegetés-iszogatás mellett ünnepeltük Csöngét – illetve azt, hogy nagyon-nagyon régen nem találkoztunk így, ráérősen.

Sok-sok fotó készült, most még csak azok vannak nálam, amiket Kolos kattintgatott, ezek feldolgozása is eléggé hosszadalmas; meg várok fotókat Kovácséktól, Zsóka egy csomót készített, és Csönge barátai is küldeni fognak – így ez az oldal folyamatosan bővül majd a mai és holnapi nap folyamán, akit érdekel, többször is idekattinthat.

Mi óvatos voltam még 10 évvel ezelőtt! Régi írásaim között keresgélve (lassan a következő publicisztikai e-bookom szóba jöhető anyagait válogatom) bukkantam egy előadásom szövegére. Ha jól emlékszem, két ízben vettünk részt Kecskeméten a Lőrincze-napokon, ezek egyikén, 1995-ben előadásra is felkértek. Mint az eddig sehol nem publikált szövegből látható (Anyanyelv és irodalom – kisebbségi helyzetben), eléggé óvatosan fogalmaztam a nyelvművelés apostolainak körében. Ám ekkorra már, jórészt Csernicskóék révén, beoltódtam a szociolingvisztikai nyelvszemlélettel, és az irodalomról sem úgy vélekedtem, mint azok, akik leginkább a nyelvpallérozás és identitásőrzés eszközét látták benne. De még nem volt teljesen kialakult véleményem mindezekről, és nem is akartam feltétlenül provokálni a szakmai résztvevőket és a laikus hallgatóságot, akik éppenséggel Lőrincze Lajos szellemi hagyatékának a jegyében gyűltek össze. Ezért előadásomban nem állítottam, csak kérdeztem, de ebben a körben (mint ahogy itthon is) ezek a kérdések önmagukban is provokációnak minősültek. Erre persze részben számítottam, ám akkoriban még nem volt bennem elég eltökéltség ahhoz, hogy a nyílt konfrontációt vállaljam. (Később erre már tudatosan törekedtem.)

Tíz évvel ezelőtt Kecskeméten, előadásom után a Kárpátaljáról ott jelenlévő, általam mindig is nagyra becsült Kótyuk Istvántól kaptam is egy kis kioktatást, főleg ami a nyelvi dolgokat illeti; azt nem állíthatom, hogy hozzászólásában vaskalapos merevséggel utasította el a felvetésemet, de azért határozott nemet mondott mindenre, amire nekem akkor már igen volt a válaszom. A fiatalok irodalmi produktumát pár szóban, néhány keresetlen jelzővel minősítette csupán, valahogy úgy fogalmazva, hogy ha neki fizetnének, akkor sem olvasna Csékát. Nyilvánosan, ha jól emlékszem, nem reagált, de a szünetben privátim Márkus Béla debreceni irodalomtörténész is „megmosta a fejemet”, amiért szamárságokat beszéltem.

Sólyom vagy egy pártkarrierista?

Sólyom LászlóAzt azért nem gondoltam volna, hogy a Fidesz államfő-jelöltje valaha is szimpatikusabb lehet számomra, mint az MSZP-é; most mégis előállt ez a helyzet. Sólyom felelősen gondolkodó és roppant bölcs férfiú, elismert szakmai tekintély, minden szempontból „egy valaki”, Szili hozzá képest jellegtelen pártkarrierista. Kétség nem férhet hozzá, ki a megnyerőbb személyiség és ki alkalmasabb arra, hogy első számú magyar közméltóság legyen.

Hallgattam szombat reggel Gyurcsány pattogós, majdhogynem fenyegetőző nyilatkozatát a NapTV-ben (megterheli majd a koalíciós kormányzást, ha az SZDSZ az ellenzék jelöltjét támogatja), és nem értettem. Aztán olvastam, hogy mit nyilatkozott Hiller, és még annyira se értettem. Ők azt gondolják, hogy jól választottak? Jól döntöttek? Jól taktikáztak?

Arra számítanak és arra készülnek, mondja a pártelnök, hogy Szili lesz az elnök. Csak tudnám, hogy jött ez ki nekik, ez a számítás, amikor teljesen nyilvánvaló, hogy csak saját szavazataikra számíthatnak, az pedig ezúttal semmire sem elég. Vagy arra gondolnak, hogy két tucatnyi fideszes ifjú hirtelen beleszeret a pártasszonyba? Vagy megvették őket? Vagy mégis van háttéralkú az SZDSZ-szel? Vagy Sólyommal megbundázták, hogy az utolsó pillanatban lépjen vissza? Vagy kedvükért megváltozik a matematika?

Ha azonban nem létezik semmiféle titkos csodafegyver a pártarzenálban, akkor, azt hiszem, erre most már nincsen jobb szó: ez egyszerűen balfaszság. Megérdemlik, hogy jól pofára essenek. Csak az a baj, hogy ezt joggal követi majd a túloldal győzelmi mámora. És annál nincs rosszabb, mint egy magabiztos jobboldal.

Nehéz kimondani, de azt hiszem, ez a fiaskó előrevetíti az MSZP 2006-os csúfos vereségét.

*

Ilyesmi azért nem túl gyakran esik meg az emberrel… Az történt, hogy két különböző versemnek ugyanazt a címet adtam, és ezt csak most vettem észre, hogy a második is megjelent. Az a vicc, hogy mind a kettőre tökéletesen passzol a cím, nem arról van tehát szó, hogy elírtam vagy összekevertem valamit, hanem pár hónapnyi különbséggel ugyanaz a cím jutott eszembe (legtöbbször a vers készül el hamarább, és utána kap címet). Jobb híján ideiglenesen zárójeles sorszámmal különböztettem meg őket:

időnek előtte [1] | időnek előtte [2]

Balla D. Károly

Időnek előtte

Mintha nem is lett volna kétséges
nem sokkal előtte
amikor még nem volt kilátásban
amikor még lappangott
meglapult tárgyak árnyéka alatt
tükrök foncsora mögött
rejtőzött
amikor még nem látszott
fény lesz belőle vagy szín
állag vagy jelleg
talán csak alig jelzett modalitás

Mintha már akkor sem lett volna kétséges
hogy egyszer majd kibomlik a semmiségből
magára ölti a létezés apró gesztusait
reggel benyit az üres szobába
hajtogatott papírt csúsztat délben
a billegő ebédlőasztal lába alá
este óráján a késő időt nézi
az utcai lámpa fényében
megbecsül egy távolságot
vagy csak arra gondol
mit jelent az alig jelzett feltételezés
hogy hajnalra az ő kedvéért vonják fel a hidakat
kürtszó hasít a ködbe
s ő átvonul a bomló ívek alatt
a gesztusok előtti
körülmények mögötti
modalitásba

egy kicsivel
időnek előtte

(2004)

Balla D. Károly

Időnek előtte  [2]

idősebbnek látszott
az időnél idősebbnek
annál az időnél idősebbnek
amikor még fiatal volt

a ráncok nem jelentenek semmit
az ősz hajszálak nem jelentenek semmit
a szaporodó bibircsókok nem jelentenek semmit
az elszürkült tekintet nem jelent semmit
az eltompult érzékek nem jelentenek semmit
a test gyengülése nem jelent semmit
a lékek kiürülése nem jelent semmit
az eldugult memória nem jelent semmit
a beszűkült gondolkodás nem jelent semmit
az impotencia nem jelent semmit
a vizelettartási gondok nem jelentenek semmit
az emésztési zavarok nem jelentenek semmit
az álmatlanság nem jelent semmit
a teljes érdektelenség nem jelent semmit
és nem jelent semmit a teljes bezárkózás sem
fő hogy fiatalnak érezzük magunkat

kijárt a temetőbe
bejárta a temetőt
kijárta magának a sírhelyet
bejárta magát a halálba

(2005)

– de a végleges megoldás nyilván az lesz, hogy valamelyiket átkeresztelem.

[Elírás áldozata lett viszont az egyik Pilinszky-szonettem címe. Ott meg valahogy az történt, hogy az egyik későbben írté valahogy „átcsúszott” egy korábbira. Utólag majd ezt is korrigálnom kell, mivel itt is megjelenés után vettem észre a hibát.]

*

Megjött a Forrástól nyári számuk korrektúrája. A „Fölös-lexikon”-ban, ha jól számolom, 22 szócikkem szerepel majd.

*

Csöngéék szombat éjszaka szerenádot adtak a tanáraiknak. Volt, akihez nem sokkal virradat előtt csöngettek be. Nekik jó buli volt.

*

Nekem viszont nem volt valami kellemes hétvégém. Szombaton kiütött a migrénem (mostanában szerencsére nem túl gyakran fordul elő), vasárnap délelőtt beütött a krach: a ’windózom’ csak csökkentett módban volt hajlandó elindulni, amivel persze semmire sem mentem, mert egy csomó fontos programom nem futott. Még szerencse, hogy Kolos éppen itthon van, de ő sem tudott mást ajánlani, mint egy teljes újrainstallálást. Így hát a napom jó része mentéssel telt: levelek, címjegyzékek, beállítások kimentése a programokból. Maga az újratelepítés is hosszas folyamat a sok-sok program, az internet és a belső hálózat miatt. Ha minden jól sikerült, annak az a látható bizonyítéka, hogy ez az oldal hétfő reggel már olvasható.

Ukrán könyvet Stockholmba!

Éva feladott több mint 10 kilónyi ukrán könyvet a stockholmi városi könyvtár részére. Gergely Tamás szervezésében most már második alkalommal révünkön szerzi be az intézmény a friss ukrán nyelvű olvasnivalót. Nagyon rendes cég, előre elküldik a pénzt: könyvek árát, postázási díjat és a beszerzéssel, csomagolással, küldéssel járó munka ellenértékét is. Az akció érdekessége az volt, hogy tavaly a postai hivatalnokok Évát szabályosan le akarták beszélni arról, hogy Svédországba küldjön sok kilónyi könyvet, hiszen jaj, az milyen drága lesz. Nincs magának jó dolga, egy fizetésnyi összeget itthagyni – mondták, aztán, látva Éva hajthatatlanságát, hosszan elszerencsétlenkedtek a csomag felvételével, vámnyilatkozatokkal és vényekkel. Jó kis szolgáltatás, gondoltuk akkor. De az idén! Sipp-supp, és már készen volt a papírmunka. Senki sem csodálkozott azon, hogy valaki ilyen sok pénzért ilyen sok könyvet küld olyan messzire.

*

Ha kicsit döcögve is, de megyeget a munka: ma végre befejeztem egy napok óta simítgatott szonettet, és a következő népszavás cikkemmel is elkészültem (ami nálam nagyon fontos: elég jó címet találtam ki).

Mint már annyiszor, most is megbizonyosodhattam arról, nem lennék jó igazi újságírónak. Nem tudnék megfelelő gyakorisággal „gyártani” anyagokat. Én napokig ízlelgetem a témát, aztán elszöszmötölök a mondatokkal, aztán úgy érzem, hogy nem fogtam meg jól a dolgot, elkezdem elölről. Közben eszembe jut valami irodalmi analógia, elkezdek utánanézni, meg óhatatlanul annak is utánakeresgélek, nem merül-e fel másokban is ugyanaz az ötlet, meglátás, elképzelés. (Az előző cikkemmel mindenesetre elégedett lehetek: Benzinéria Ukrajnában cím alatt írtam kis összefoglalót a dolgok múlt heti állásáról, és kicsit bosszankodtam, amiért csak ezen a hétfőn jelent meg, és még dátum sem került alá: azóta sok minden változott, például lett benzin. Aztán kiderült, hogy még így is elég gyorsak voltunk – én meg a Népszava -, mert a magyar hírközlés csak napokkal később kezdte csócsálni a témát.)

könyv, irodalom, kárpátalja – balla d. károly

Orbánt köztársasági elnöknek!

Az elmúlt napok nagyjából azonos fajsúlyú két legfontosabb híre: Horn Gyula alighanem vállalja a jelöltséget a köztársasági elnöki posztra, Orbán Viktor pedig gólt rúgott a Felcsútban. Még mindig jobb, mintha fordítva történt volna. Habár…

Habár elképesztően nagy húzás lenne, ha az MSZP Orbánt jelölné köztársasági elnöknek! Ezzel ők rúghatnának hatalmas gólt: a Fidesznek a fővezér nélkül aligha lenne esélye 2006-ban a győzelemre. Az nehezen képzelhető el, hogy saját pártja ne támogatná Orbánt, legfeljebb az történhetne, hogy ő nem vállalja az elnökséget: de ezt se nagyon tehetné meg, hiszen hová lenne akkor a magát pártok fölé helyező attitűdje, no meg a dicsvágya se igen engedné, hogy nemet mondjon. Az MSZP ezzel tehát kihúzhatná az ellenfél méregfogát, bebiztosítaná a saját győzelmét, és az országgal is jót tenne: államelnökként OV valószínűleg kevesebb kárt tudna tenni, mint miniszterelnökként. —- De hát a szocialistáknak nincs ennyi fantáziája, sem kockáztató készsége, Hornnál és Szili Katalinnál nem látnak tovább. Aki pedig rövidlátó, előbb-utóbb megbotlik és pofára esik.

*

Az is ritka, hogy én kelek a Kárpáti Igaz Szó védelmére, pláne házon belül. Marosvásárhely városát egy cikkben Székelyföld fővárosaként említette a lap, és a család idősebb tagjai ezt erősen kifogásolták, mondván, a nevezett város nem tartozik a Székelyföldhöz, így nem lehet a fővárosa. Mi Évával óvatosan ellentmondtunk, mert mindketten többször találkoztunk ezzel a jelöléssel, és általánosan elfogadottnak tudtuk. Mivel azonban (nagy)Magyarország földrajzát soha nem tanultuk (szemben a kifogásolókkal), nem mertünk erősködni. Aztán utánanéztem a dolognak, és „persze” azt találtam, hogy a volt Maros-Torda vármegye nagyon is Székelyföldnek számít, s hogy Marosvásárhelyt az első latin említés a székelyek új városának nevezi; egy időben Székely-Vásárhelynek is hívták, és mint az egyetlen székely királyi város, joggal nevezhető a fővárosuknak. De politikai-közigazgatási értelemben is „főváros” volt, mint a Maros Autonóm Tartomány székhelye, kulturális szempontból pedig most is az, habár etnikailag jobban felhígult, mint a „belsőbb” székely városok, Csíkszereda vagy Székelyudvarhely. A KISzó által használt (és valószínűleg más forrásból vett) kifejezés tehát nem kifogásolható, bár hivatalosan természetesen Vásárhelynek nincsen semmilyen fővárosi státusa. Egy történelmi vagy földrajzi szakmunkában a kifejezést nyilván idézőjelbe kellene tenni vagy pontosabb meghatározással élve a székelyföldi magyarság kulturális központjának kellene nevezni.

*

A húsvétot elég jól megúsztuk, a locsolók megkímélték a család hölgyeit (és engem) azzal, hogy (1-2 kivételtől eltekintve) elkerülték házunkat.

*

Alig hihető, de a szép emlékű UngBereg Irodalmi és Művelődési Alapítvány hivatalosan még csak most szűnt meg. Én ugyan 2002. július elsejével felfüggesztettem a tevékenységét és 2003-tól már nem létezőnek tekintettem, hivatalosan a bírósági végzés csak most tett pontot a történet végére. Érdekes, hogy ez éppen alapításának 10. évfordulóját követően történt.

Nehéz lenne értékelnem tényleges működésének az esztendeit. Fenntartása egyszerre volt eszköz és cél: bizonyos dolgokat (pl. könyvkiadás és -terjesztés) megoldásához megbízható jogi háttérül szolgált, ugyanakkor a fenntartása, mint „szent cél”, nagyon sok munkát és energiát igényelt és egyre több „kitermelt” pénzt emésztett fel. A körülmények folyamatos kedvezőtlen alakulásával egyre inkább nyűgöt, terhet jelentett, ezért aztán megszüntetése mellett egyre több érv szólt. Utólag azt gondolom, helyesen döntöttem, hogy nem engedtem a tehetetlenségi erőt érvényesülni.


Független sajtó, könyvkiadás Kárpátalján – szamizdat.balla.biz