100 éve született Drávai (Legeza) Gizella

A napokban lenne száz esztendős a feledhetetlen Drávai Gizella, sokunk Gizi nénije, a legendás beregszászi pedagógus (1911.05.07-1981.08.28). Nemzedékekkel szerettette meg az irodalmat, a nyelvet, ott bábáskodott sokunk írói indulásánál. Tényleges tanítványa ugyan nem lehettem, okításából mégis éveken át részesültem azokon a délutánokon-estéken, amelyeket Mozi (akkor Ivan Franko) utcai parasztbarokk házában tölthettem társaságában, könyvek, kéziratok, levelek, szobrok, festmények és hanglemezek között.

Számos korai írásomnak volt első szigorú kritikusa. Ha friss verset adtam a kezébe, általában felolvasta cigarettán edzett rekedtes hangján. Közben rá is gyújtott, és elmondta, mit gondol egy-egy sorról. Néha csak asszociált szabadon, máskor belemerült a szóképek elemzésébe. A végén apró gesztussal jelezte, tetszett-e a vers: ha igen, elkérte a kéziratot, ha nem, visszaadta.

Azon kevesek egyike volt – és ezt csak jóval a halála után fogtam fel -, akik a szovjet érában sem a hatalommal kötendő méltatlan kompromisszumokba nem hagyták magukat belekényszeríteni, sem olyan ellenzéki szerepbe nem sodródtak, amely miatt a közélet peremére szorulhattak, hivatásuktól eltiltathattak volna. Drávai Gizella úgy tudta képviselni a magyarságot és a magyar kultúrát, hogy ez a missziója nem szenvedett csorbát sem az elfogadhatatlan megalkuvások, sem a csak kudarccal végződhető konfrontációk miatt.

Többször írtam róla, de életében csak egyszer. Kis cikkben köszöntöttem 70. születésnapján, amikor már nagyon beteg volt. Ezt az írást is ő olvasta fel nekem, amikor a kórházi társalgóban átadtam neki. A végén ennyit mondott: „Szép. Szép, mint egy nekrológ.”

Nem sokad tévedett, bő három hónappal később már a temetésén gyűlt egybe a beregszászi és kárpátaljai magyarság színe-java. A szertartásnak volt valami nagyon halvány demonstráció-jellege: a gyász emberi kifejezése mellett kicsit magyarságunkat, a magyar szó iránti Drávai-féle elkötelezettségünket is felmutatta sokaságunk a velünk szemben nem épp barátságos szovjet valóság közepette. Amikor már elhangzott minden beszéd, mi, tanítványai még kis ideig együtt maradtunk a sír körül. Anyám később mesélte el: félve hagyott ott minket, attól tartott, valami tényleges demonstrációra készülünk, ne adj isten elénekeljük a Himnuszt. De nem, nem keltettünk botrányt, meg sem fordult a fejünkben, hogy provokáljuk a hatalmat. Bőven elegendőnek látszott, ha szívünkben megerősítjük azt, amire kedves halottunk tanított.

Leveleztünk is el-elvétve. Én beszámoltam a dolgaimról, felvetettem egy-egy engem foglalkoztató irodalmi témát, s általában az új verseimből is került a borítékba. Mindig válaszolt, röviden, de bölcsen. Utoljára Pilinszky halálakor váltottunk üzenetet. Én ezt a képversemet küldtem el kommentár nélkül: Pilinszky, 1981 – s ő, már súlyos betegen, nem mulasztotta el megköszönni. Furcsa érzés töltött el engem, a hitetlent,  amikor azt olvastam levelében, hogy versemet beletette a bibliájába.

Öt évvel később, születésének 75. évfordulójára személyes hangú megemlékezést írtam az akkor fontos orgánumnak számító Kárpáti Kalendáriumba. Ez talán az első elfogadható nívójú nem-szépirodalmi írásom. Itt alább olvasható: Gizi néni.

Nem maradhatott ki alakja Szembesülés c. regényemből sem. Ebben Oresztész fejlődéstörténetét az Elektrákkal és Évákkal való találkozásai mentén bontom ki az Agamemnon és Egiszthosz ellentéte által meghatározott szellemi erőtérben. Abban, hogy Oresztész olyan lett, amilyen, jelentős  szerep jutott a moiráknak (párkáknak) is, közöttük Darráviának is, aki épp a lojalitás és ellenzékiség közti méltatlan választás dolgában igazítja el Oresztészt saját példaértékű magatartásával.

Ugyancsak szerepel – saját nevén – Az álommás c. befejezetlen életrajzi regényemben, ahol is így írom le első találkozásunkat:

…a következő éles kép már a kis paraszt-barokk ház belsejét mutatja, ahogy többedmagammal (csupa lánnyal) körbeüljük a súlyos tölgyfa asztalt, amelyen aprósütemények, gyümölcs, tea várt minket, Gizi néni pedig kényelmes foteljában ülve teszi, amit tett világéletében: pulyát tanít.
Miről beszélgettünk, miről szólt az okítás Gizi néninél? Mi másról: nyelvről, irodalomról, történelemről, a szépről és a jóról, a szellemességről és a bölcsességről, a becsületről és az erényről. És olykor ezek ellentétéről is. Mint aztán még hat éven át minden alkalommal, ahányszor csak meglátogattam.
Mint később még évekig, most is a program része volt, hogy megmutatta újabb könyvszerzeményeit. Az egyik egy művészeket ábrázoló fotóalbum volt. Lapozta, és minden portréhoz megjegyzést fűzött: Boros Miklós (agyagos kézzel, „munkaruhában”) – a művész. Illyés Gyula (matrózsapkában a tihanyi nyaralója előtt, a napba hunyorogva) – az ember. Németh László – az isten (még kiegészítette azzal, hogy amihez hozzányúl, minden arannyá változik a keze alatt, pedig már olyan beteg, hogy magnetofonba mondja a műveit, és a titkárnője később legépeli). Passuth László (bőrfotelban egy kandalló mellett, amelyen egyetlen szem por sincs) – az úriember. Lám, még ma is emlékszem a különös leckére.

Az első találkozástól hosszú út vezetett az utolsóig: én felnőtté értem, őt az öregedést megelőzve érte utol a halálos kór. Éva már súlyos betegen ismerte meg, nem láthatta fénykorában. Kettőnk kapcsolatában mégis szerepe van Gizi néninek: temetésén, azon az augusztusi napon nem csupán az általa képviselt értékek mellett tettünk tanúbizonyságot. Alighanem az is akkor dőlt el, hogy mi ketten egymáshoz tartozunk, amikor a sírnál összeölelkeztünk.


.

Gizi néni

Legnagyobb megtiszteltetésnek az számított, ha felolvasta írásainkat. Kezébe adtuk legfrissebb versünket, novellánkat, cikkünket, s ő ilyenkor nem merült bele némán a papírba, nem hagyta, hogy mi addig – bár feszülten, de mégis csak: – unatkozzunk; nem, ehelyett megköszörülte a torkát, s rekedtes, dohányfüst edzette hangján szótagolva felolvasta a címet.

Aztán cigarettára gyújtott, s amíg ezzel foglalatoskodott, el is mondta, mit gondol a címről, s mit vár egy ilyen című írástól. Ezután következett a tulajdonképpeni szöveg. A verset soronként, a prózát mondatonként olvasta. Mindhez volt valami megjegyzése, mindenről eszébe jutott valami: az egyik sorról egy rég olvasott regény, a másikról egy irodalmi anekdota; a harmadikról kifejtette, mi nem tetszik neki benne, a negyediknél, hogy „ez viszont szép”. Így aztán egy szonett felolvasása félórákig eltarthatott, s az utolsó sorok előtt – hogy felidézze, mi is volt az elején – gyakran elölről kezdte az egészet.

Mikor véget ért az aktus, ha azt esetleg nem is tudtuk pontosan, mit is tartsunk versünkről-novellánkról, az irodalomról, az életről és saját magunkról feltétlenül megtudtunk valami olyasmit, amit csak ő volt képes így „játszva tanítva” megfogalmazni nekünk – s amit csak neki hittünk el.

Ha a fent leírt szokásától eltérően egy szöveget egyhuzamban, minden kommentár nélkül olvasott fel, tudhattuk: legújabb írásunk vagy nagyon jó, vagy nagyon rossz. S hogy e kettő közül melyik, azt nem kellett megmondania: egy apró gesztussal tudtunkra adta. A rosszat udvariasan visszaadta, a neki tetszőt megtartotta.

Amikor egy öt évvel ezelőtti szép májusi délutánon – hetvenedik születésnapján – egy róla szóló kis lírai tollrajzzal leptem meg az akkor már súlyosan beteg ünnepeltet, a kórházi folyosó társalgóvá szélesedő – ebédlőnek is használt – részébe vezetett, leültetett egy csendesebb zugba, mellém telepedett, s fennhangon olvasni kezdte:

„Legszívesebben így írnám: Gizinéni, ha a helyesírás nem intene a szókapcsolat külön írandóságára. Mert a mi tudatunkban a neve már teljesen egybeolvadt az utána következő szóval. Nekünk már egy szó – egy fogalom. Egy fogalom. Így is szólítjuk. Sőt, így is: Gizimama. Vagy még egyszerűbben: Mama. Ezzel a kedves, sokszor szoruló torokkal kiejtett szóval. (…)

…Gizi néni, Drávai Gizella hetvenéves. Jólesne hozzátenni: de nem néz ki annyinak. Füllentés lenne. Neki nem sikerült kijátszania a kíméletlen időt. Mint fa az árulkodó évgyűrűket, úgy hordja magán az idő-hieroglifákat: a ráncok félreérthetetlen, mélyre vésett jegyeit, melyeket már nem tudnak a mosolyok kisimítani.”Stb., stb. Amikor a végére ért a felolvasásnak, elhallgatott. Majd nagyon halkan, ijesztő komorsággal mindössze ennyit mondott: „Szép. Szép, mint egy nekrológ.”

*

Tudom, nem az volt az utolsó oxigénpárnája. Az elkövetkezendő napokban néhányra még szüksége lehetett. Mégis, amikor a Gizi nénit épp akkor ápoló rokon kérésére átvettem, a gyógyszertárban feltöltettem, és a kis Ivan Franko utcai beregszászi ház ablakában beadtam az oxigéntömlőt, átfutott agyamon, talán az utolsó mély, könnyű lélegzések esélyét küldtem be az akkor már eszméletét is gyakran elvesztő betegnek.

Egy héttel később, Gizi néni temetésén döbbentett meg a felismerés: talán én voltam az, aki biológiai léte utolsó kívánságának eleget tettem, s talán én leszek az is, aki szellemi létének hallhatatlanságával elsők közt találkozom: szerkesztőségi asztalomon már ott vártak a legújabb kiadású IX-es magyar irodalom tankönyv korrigálandó ívei. E tankönyvet – néhány továbbival együtt – ő írta, ebből tanultam én is, s új és újabb kiadásaiból még nemzedékek fogják magukba szívni az irodalom szeretetét.

*

 Amikor kórházba került, zarándokhelyünk lett a fehér falú kórterem. A kilincsnek nem volt ideje kihűlni. Nem, nem a „hála” vitt oda minket, tényleges tanítványait és játszva tanító magánóráinak hallgatóit. Nem: még egy-egy ilyen látogatás során is mi kaptunk többet, még akkor is munkált benne a leküzdhetetlen pedagógusi vágy: továbbadni, mindent továbbadni. Amire nem volt idő az iskolai tanórák negyvenöt perceiben, amire nem volt idő a nyugdíj pihenéssel soha nem telő napjaiban, amire nem volt hely a tankönyvekben, ami nem fért bele etikai kisesszéknek is beillő újságcikkeibe. Továbbadni az ismeretet, tovább a tudást, az emberséget, a szépet.

S mi ittuk, lélegeztük szavait. Mondatai megragadtak agyunkban, ma is hibátlanul fel tudjuk mondani a Leckét.

Azon a májusi délutánon, amikor a kórház társalgóvá szélesedő folyosóján felolvasta a neki szánt születésnapi ajándékot, s nekrológ-szépségűnek nevezte kis lírai tollrajzomat, akkor illett volna megsértődnöm, azt mondanom: „Ugyan, Gizi néni, miféle nekrológ!?”, s nagy optimistán hozzátennem, hogy majd hetvenötödik születésnapjára akkor csúnyábbakat írok. Mégsem szóltam semmit. Tudtam, hogy majdnem igaza van. Három hónapnyit tévedett mindössze.

*

Akkori írásomat előlegezett nekrológnak érezte. Ezt a mostanit vegye hát valódi ajándéknak:

Boldog születésnapot, Gizi néni. Élj soká – bennünk.

 

(1985.)

Megjelent: Kárpáti Kalendárum ’86. Uzshorod, 1986.


Drávai (szül: Legeza) Gizella (1911-1981) kárpátaljai magyar pedagógus, tankönyvszerző, műfordító. Beregszász kulturális életének meghatározó személyisége. Nemzedékek nőttek fel keze alatt a magyar nyelv és irodalom szeretetében, írók, költők, újságírók sokaságát indította el a pályán. 2000-ben  posztumusz Pro Urbe díjjal ismerték el munkásságát. egy beregszászi iskola és egy ungvári közművelődési kör viseli a nevét.

*

Drávainé Legeza Gizella 1911. május 7-én (más források szerint május 8-án) született Beregszászban (más források szerint Kovászón) görög katolikus lelkész családjában.

A polgári iskola elvégzése után egy évig a beregszászi Kálvin nyomdában dolgozott, majd 1926-30 között az ungvári tanítóképzőben tanult. 1930-tól 1944 októberéig elemi iskolai tanítónőként dolgozott Miszticén, Bilkén, Rakaszon, Újlakon, Jánosiban és Balazséron. 1944 után előbb a beregszászi 4. sz. iskolában, majd nyugdíjba vonulásáig a 6. sz. iskolában tanított.

Más források szerint a Munkácsi Tanítóképző elvégzése után a Beregszászi Polgári Iskolában kezdte sok évtizedes pedagógusi tevékenységét.

Nemzedékek nőttek fel keze alatt a magyar nyelv és irodalom szeretetében, írók, költők, újságírók sokaságát indította el a pályán.

Már a harmincas években jelentős szervezőmunkát végzett, a háború után szülővárosában elsőként indított magyar irodalmi kört. A pedagógusok, beregszászi és kárpátaljai értelmiségiek körében nagy tekintélye révén véleménye mindig sokat nyomott a latban. Haláláig szoros barátságban állt a régió legtöbb alkotójával.

Tankönyvírói és műfordítói tevékenysége is említendő, nevelő célzatú újságcikkek (olykor etikai miniesszék) is fűződnek nevéhez.

Hosszú betegség után 1981. augusztus 28-én érte a halál beregszászi otthonában. A város lakossága és Kárpátalja magyar értelmisége megrendülten kísérte utolsó útjára.

Ma egy beregszászi iskola és egy ungvári közművelődési kör viseli a nevét.

Kovács Alfréd fent látható fotója a 70-es években készült Drávai Gizelláról.

 


Születésének kilencvenötödik évfordulóján a Kárpáti Igaz Szóban Balla László emlékezett meg róla:

Drávai Gizella gerendás szobájából

Kilencvenöt éve született Drávai Gizella. A szerkesztőség fölkért, hogy ebből az alkalomból írjak a szép emlékezetű „kulturális mindenes”-ről visszaemlékezést. Számomra ez kedves föladat volna, hisz több évtizedes szoros barátságot és munkakapcsolatot ápoltam vele: kiadóhivatali szerkesztőként gondoztam míves fordításait, nagy szakértelemmel megírt tankönyveit, majd pedig, a Kárpáti Igaz Szó élére kerülve, lapunk egyik legfontosabb publicistájának tekintettem Gizellát. Így hát szívesen írtam volna méltató cikket az évfordulóra, de sajnos, agyvérzésem után számomra nehezen megy a betűvetés, ezért csupán egy olyan dolgozatomat tudom felajánlani, amely tizenhét évvel ezelőtt jelent meg egy magyarországi újságban. Különben az alábbi sorok az akkori idők történéseibe is adnak némi betekintést.

Hat egyesület alakult a közelmúlt időkben Kárpátalja városaiban a magyar lakosság kulturális életének, közművelődésének szervezésére. Most tesznek közös erőfeszítéseket, hogy létrehozhassák csúcsszervüket: az Ukrajnai Magyar Dolgozók Művelődési Szövetségét. Az egyesületek mindegyike történelmünk és szellemi életünk egy-egy nagyságának a nevét viseli, így II. Rákóczi Ferencét, Bartók Béláét, Illyés Gyuláét, Hollósy Simonét… Az egyetlen falusi közművelődési egyesület Kovács Vilmosnak, a fiatalon elhunyt kárpátaljai magyar írónak a nevét vette fel. Az egyik legnépesebb közösségünk az ungvári Drávai Gizella Magyar Irodalmi és Művelődési Kör névadóját kevéssé ismerik Magyarországon, pedig életútja határon innen és túl egyaránt figyelemre méltó. Drávai Gizella

Néhány éve, nyugdíjas tanárnőként halt meg Drávai Gizella alig hetvenévesen. Halálát az egész kárpátaljai magyarság gyásza kísérte. Temetése szinte tömegmegmozdulás jellegét öltötte, pedig a szó hivatalos értelmében nem volt kiemelkedő személyiség. Semmilyen címet és rangot nem viselt. Hogy is kapott volna fentről jövő elismerést, hiszen a személyi kultusz és a pangás éveiben a nemzeti törekvéseket sokszor gyanakvással szemlélték.

Kérdezzük csak meg a kárpátaljai magyar szellemi élet mai fiatalabbjait, a harminc-negyven éveseket (mindegy, írókat-e, festőket-e vagy munkájukat végtelen odaadással végző magyartanárokat), kérdezzük meg csak őket: ki volt az, akitől egy életre szóló indíttatást kaptak? Ki volt az, aki tudatosította bennük nemzetük szolgálatának kötelességét? Ki volt az, aki óriási tudását megosztva, hivatásuk mesterfogásaira rávezette őket? A felelet egyértelmű: Gizi néni – ahogy mindenki hívta. Így emlegetik ma is. Ez volt az ő rangja.

Akkoriban nem voltak még magyar közművelődési egyesületeink. Ezeket pótolta az az egyszerű, kétszobás, gerendás mennyezetű beregszászi házikó, amelyet Drávai Gizella lelkész apjától örökölt. Az iskolai magyarórák naponta itt folytatódtak. Itt, Gizi néni hatalmas könyvtárának kincsei között, Veres Péter, Illyés Gyula, Németh László, Váci Mihály köteteinek, gondolatainak társaságában. Itt folyt most már eszmecsere a magyar irodalomról, történelemről (akkor még az utóbbit nem tanították), közben egy-egy lemez is előkerült. Erről csendült meg a Szózat, az Allegro Barbaro, Váci Mihálytól a Nem elég…

Szinte minden tanítványából a magyar szellemiség hű ápolója lett. Nem csupán iskolai növendékei keresték fel. A más városi fiatalok is úgy jártak ide, mint a jó kútra. Jellemző, hogy például ungvári iskolában nevelkedett fiam, Balla D. Károly is mindmáig egyik legfőbb mesterének vallja Drávai Gizellát. És hűségesen idelátogattunk minden adandó alkalommal mi is, a Drávai Gizella nemzedékéhez tartozók. Első utam Beregszászba menve, mindig hozzá vezetett. Hitért jöttem, biztatásért, gyakran mindig kéznél lévő bölcs tanácsért.

Drávai Gizella azonban nem csupán kovászember volt, hagyatéka nemcsak másokban él tovább. Tekintélyes, kézzelfogható életművet is hagyott maga után. Mikor az ötvenes évek közepén, a végre meginduló magyar középiskoláknak tankönyvre volt szükségük, ő vállalkozott az elsők közt megírásuk nehéz feladatára. Kilencedikeseink ma is az ő magyarirodalom-tankönyvéből tanulnak, s középiskolás mondattana a tudományos szemléletet sajátos olvasmányossággal ötvözte. Írt módszertani szakkönyveket is. Helyi kiadóink orosz és ukrán írók számos művét jelentették meg Drávai Gizella fordításában. Mikor 1965-ben újjáéledt, ismét önálló lappá szerveződött a korábban fordításos lapként megjelenő Kárpáti Igaz Szó, akkor Drávai Gizella egyik legfontosabb publicistánk lett.

Ilyen életmű birtokában hivatalos elismerést is kaphatott volna. Ám nem nézték jó szemmel, hogy nyíltan hangoztatta: a kárpátaljai magyarságot több jog illeti meg, művelődési élete több támogatást érdemel. Bátran tette szóvá az anomáliákat is.

Tavaly tavasszal mi, ungvári magyarok, élve a számunkra megnyílt lehetőséggel, a területi könyvtár égisze alatt közművelődési egyesületet alapítottunk. A tagság bizalmából, ennek élére kerültem, és egyhangúlag elfogadták azt a javaslatomat, hogy viseljük Drávai Gizella nevét.

Körünk egyébként egy csapásra népszerű lett. Havonkénti összejöveteleinkre tódulnak a részvevők. Főként a helyi magyar szellemi élet fejlesztését tekintjük feladatunknak. Számos érdekes és a problémák mélyére nyúló műhelybeszélgetést folytatunk itt írókkal, képzőművészekkel, zeneszerzőkkel. Figyelemmel kísérjük és méltatjuk a magyarországi művelődési életet is. Emlékezetes, hangversennyel egybekötött megemlékezést rendeztünk Bartók Béla hamvainak hazahozatalakor, irodalmi est keretében búcsúztunk Garai Gábortól, külön összejövetelt szenteltünk a Magyarok Világszövetsége nemrégi 50 éves jubileumának. Állandó előadóink közt a terület művelődési életének legjobbjai szerepelnek.

Közösségünket a nemzeti kultúra iránti mély elkötelezettség tartja össze. A lelkesedést, amely tagságunk munkáját áthatja, talán éppen Drávai Gizella kis gerendás beregszászi házából hoztuk magunkkal.

Balla László

A lap az  évfordulón Gizi néni egy régi írását is leközölte:

Csak közömbösek ne legyünk

Az én gyermekkoromban – a 10-es, 20-as években – a tüdőbaj volt a népbetegség világszerte. Ma az ideg- és a lelki megbetegedések tekinthetők népbetegségeknek ugyancsak világszerte. Küzdenek ellene mind az egészségügyi, mind a társadalmi szervek, de állítom, hogy a „helyzet kulcsa” a mi, a népművelők kezében van.

A ránk bízott emberformálás feladata és a vele járó felelősség óriási. Hogyan végezzük hát ezt az igen-igen nehéz munkát? Mit, mikor, és hogyan cselekedjünk, hogy – Gorkij szavaival élve: a gyermekek, földünk virágai – az új életformák megteremtőivé váljanak.

Manapság igen sok szó esik az ifjúság helyes neveléséről, a nevelés különböző problémáiról. Soha annyi lélektannal foglalkozó tudományos és ismeretterjesztő előadás, szakkönyv, brosúra, vizsgálat, kísérletezés nem volt, mint napjainkban! Ma valósággal divattá lett a „lelkizés”.

Az idegek és a lélek megbetegedéseitől, sajnos, nem mentesek a gyermekek sem, s mint nevelőket elsősorban a problémának ez a része érdekel bennünket.

És most megint Gorkijt idézem:

„Szeretni a gyermeket – ezt a tyúk is tudja. De nevelni is tudni őket – ez már komoly államügy, amelyhez tehetség és nagy életismeret szükséges.”

Tehetség és életismeret.

Tehetséges az a tanító, akinek természetadta, vele született hajlama vagy kinevelt képessége van a mások oktatására.

Az igazság az, hogy nem mindenkinek szíve szerint választott pályája a tanítás. A tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy a kevésbé tehetséges pedagógust az erős akarat nagy teljesítményekre teszi képessé, viszont a kitartás hiánya miatt sok tehetséges kartársunk nem váltja be a hozzá fűzött reményeket. Ez utóbbi nagyon sajnálatos, mert minden elsikkadt erő veszteséget jelent a társadalom számára.

Ismerek egészen elfásult fiatal tanítókat. Ennek oka legtöbbször abban rejlik, hogy ezek a kollégák nem a józan önismeretre és a lehetőségek mérlegelésére alapozták elképzeléseiket a világban elfoglalt helyükről, hanem ábrándokra és hamis képzetekre.

Itt el is jutottunk az életismeret problémájához, aminek tisztázására nagy szükségünk van, ha fáradságos munkánkban becsületesen helyt akarunk állni.

Elsősorban önmagunk tudatos formálása a fő feltétele annak, hogy másokat is formálhassunk. Mind az egyik, mind a másik feladat sok-sok erőpróbát igényel. De ha tisztában vagyunk azzal, milyen követelményeket támaszt velünk szemben a társadalom, ha igényesek vagyunk a saját erkölcsi-politikai magatartásunkkal szemben, ha az önképzés belső szükségletünkké vált, akkor önmagunk formálása eredménnyel járhat.

A pedagógusnak ismernie kell növendékeit, mert emberformáló munkája csakis így lehet hatékony.

Nehéz feladat ez, hiszen a gyermek személyiségjegyei állandóan változnak. A változást befolyásolják életkörülményei, életkori sajátosságai és a vele született vérmérséklet. A gyermek személyiségének fejlődése állandóan hullámzó, sok-sok átmeneti visszaeséssel járó folyamat.

A gyermek megismerő tevékenységének és cselekvéseinek helyes irányítása – ez hát tulajdonképpen a nevelés.

Ahány ház, annyi szokás, ahány gyermek, annyi nevelési probléma.

Hogyan lehet akkor mégis egységes világnézetre, magatartásra nevelni tanítványainkat? Hogyan lehet mégis kialakítani a szocialista embereszményt?

A szülőkön kell kezdeni.

Tanítványaink között igen sok az ideges, a lelkileg sérült. Ez a tény legtöbbször arra figyelmeztet bennünket, hogy hiba van a családi, vagy az iskolai nevelésben, de az is lehet, hogy mindkettőben.

A gyermekek idegességének és lelki sérüléseinek gyógyítása megköveteli, hogy kiderítsük az okokat, majd kiküszöböljük őket. Ezt a pedagógus egymaga képtelen eredményesen megoldani. Ehhez a szülők és az egész nevelőtestület együttes munkája szükséges.

Csak közömbösek ne legyünk, mert ez a legveszedelmesebb a társadalom szempontjából!

Drávai Gizella

(Kárpáti Kalendárium, 1971.)

Válasz Gyurcsány Ferenc felkérésére

Gyurcsány Ferenc felkérése jócskán meglepett; egyben nehéz helyzetbe is hozott. Kicsit csapdába kerültem: ha vállalom a résztvételt a tanácsadó testület munkájában, akkor óhatatlanul betagozódom egy olyan struktúrába, amelyről nem vagyok a legjobb véleménnyel, egyben ellenére teszek annak az egyre erősebb véleményemnek, miszerint egy íróemben ne vállaljon társadalmi, pláne politikai szerepet.

Leniniáda

Balla D. Károly

Leniniáda. Egy  Lenin-vers története

I.

Számomra soha nem okozott nehézséget szembenézni korábbi, 10, 20 vagy akár 30 évvel ezelőtti önmagammal. Mindig is igyekeztem tudatosítani kicsi és súlyos hibáimat, apróbb és nagyobb tévedéseimet, piszlicsáré vagy „végzetes” mulasztásaimat egyaránt. Magamat elemezve így nagyjából pontosan tudom, ballépéseim, netán bűneim közül melyek azok, amelyeken a) leginkább mosolyognom lehet és kell, magamat is kikacagva; amelyekkel b) érdemes komolyan szembenéznem, lehet okulnom, érvényes tanulságokat levonnom belőlük, és – ez fontos – emlékeztetőként időről időre felidéznem őket; illetve c) mi az, ami fájdalmas „örökségként”, lelkiismereti problémaként elevenen él bennem úgy, hogy valószínűleg soha nem vethetem ki magamból. E között a három kategória között én elég jól érzem a különbséget, és bizony nem vagyok hajlandó álmatlanul forgolódni amiatt, ami megmosolyogni való; és ellenkezőleg, nem intézem el egy legyintéssel azt, ami erkölcsi teherként nehezedik rám és ekként kell vállalnom.

Bármennyire is igyekszem, és bármennyire is lehetett annak idején fontos, akár életbe vágó dolog sokak szemében: én komszomol-múltamat nem tudom komolyan venni. Iskolai titkár-helyettesi rangig vittem, ott ültem minden kedden a bizottságban, részt vettem a mozgalmi életben, faliújságot szerkesztettem, vörös nyomolvasó voltam, és jó mozgalmárhoz méltóan buzgó pártos cikkeket és dolgozatokat írtam – mindezt akkor gyermeteg komolykodással és léha könnyelműséggel. Később, fizikus koromban, bár másutt dolgoztam, az egyetemi laborban nem állandó, hanem szerződéses munkán voltam, így, mint a József Attila Irodalmi Stúdió akkor már oszlopos tagja, a Kárpáti Igaz Szó komszomolszervezetéhez tartoztam, ami hol tényleges, hol inkább formális tagságot jelentett. Megmaradtam ebben a szervezetben akkor is, amikor – már filológusként – lett állandó munkahelyem a Tankönyvkiadónál, sőt, D. M. ottani kollégám is ugyanide csatlakozott egyetemi tanulmányai végeztével, szintén az irodalmi stúdió okán. A komszomolszervezet egyébként nem is jött rosszul nekünk akkor, amikor az idős párttagok és szerkesztők felügyelete alól a Stúdió vezetését mi fiatalok vettük át; akkor a szerkesztőségi komszomolszervezet – M. K.-val az élen, aki párttagként látta el a titkári teendőket – vállalt felelősséget azért, hogy helyes úton járva irodalmárkodjunk. Nem sokkal ezután szerencsére kiöregedtem a komszomolból, és apám kifejezett kívánsága és nyomása ellenére a Kommunista Pártba, több mai mélykeresztény-nagymagyar kollégámtól eltérően, nem léptem be.

Holott – és ez már komolyabb dolog – én elég sokáig komolyan hittem a szocializmus eszméiben, és akár azt is ki merem jelenteni, hogy szovjet hazafinak éreztem magam. 17-18 éves koromig bizonyosan, és talán még azután is, bár egyre több fenntartással. Úgy gondoltam, az eszmék helyesek, az elvek jók, követendők, csak érvényt kellene szerezni nekik, mert a gyakorlatban valahogy minden, ami szép és tiszta, eltorzul. A társadalmi egyenlőség és igazságosság, a lenini nemzetiségi politika (ebben a nemzetiségek önrendelkezési joga), az állam elhalása, a pénz megszűnése, a ’mindenkitől képessége és mindenkinek szükségléte szerint’ elve, a nemzetközi szolidaritás, az internacionalizmus és a világbéke gondolata – stb. – mind-mind csupa olyasmi, amiben tudtam hinni, és csak lassan, fokozatosan ébredtem rá, hogy annak a társadalomnak a keretein belül, amelyben élek, mindezek teljességgel megvalósíthatatlanok.

Mai szemmel belátom, megengedhetetlenül sokáig voltam naiv, és olyan mértékben fogadtam el egy alapvetően igazságtalan és hazug rendszer létezését, sőt, olyan mértékben azonosultam vele, hogy ez semmiképpen nem vet jó fényt rám, s ha tetszik: örök bélyeg rajtam. Ugyanakkor mindezeknek a felismerése tett azzá, aki ma vagyok, így váltam előbb gyanakvóvá, később elutasítóvá mindenféle hatalmi struktúrával és ideologikus felépítménnyel szemben. Az akkoriakból levont tapasztalatok óvtak meg attól, hogy ne essem át a ló túlsó oldalára, s ne dőljek be az oly gyorsan kialakuló és terjeszkedő nemzeti-keresztény kurzusnak. Bár a rendszerváltó években a középponton túllendülő inga mozgását utánozva megindultam ebbe az irányba, de idejében, szinte Antall József első miniszterelnöki megszólalása pillanatában megéreztem-megértettem, hogy az effajta elkötelezettség ugyanúgy béklyója a szabad gondolkodásnak, a kritikus szemlélődésnek és a szellemi szuverenitásnak, mint bármi másfajta beágyazottság. Innen persze még nem vezetett egyenes út tényleges függetlenségemig: több kötöttségbe és kötelezettségbe is belebonyolódtam, de egyikbe sem olyan mértékben, hogy fokozatosan le ne tudtam volna fejteni magamról valamennyit. Ez nyilván nem sikerül, ha nincs ott tanulságul a saját múltam.

De kicsit visszatérve a 70-es évekhez. Több helyütt leírtam, hogy első kötetem megjelenéséig (1979) én az irodalmat egyáltalán nem vettem komolyan: nem véletlenül akartam (ugyancsak a szülői kívánalommal szembeszállva) mindenáron fizikus lenni: a versírást hobbinak, mulatságnak, kedvtelésnek tartottam, és húszéves koromra összeírtam két vastag mappát megtöltő nagy számú borzalmas zengeményt. Akkori opuszaimat fel-felkacagva, fejemet csóválva olvasom, végül önmagam iránti elnéző mosollyal zárom be az irattartókat. Hogy megírtam ezeket a verseket, az tehát leginkább nevetség tárgya számomra; ám hogy sok közülük meg is jelent, az már komolyabb dolog, érdemes rajta elgondolkozni: hogyan történt, miért történt, mire figyelmeztet; okulhatok-e belőle; minek kellett volna ellenállnom, mivel szegülhettem volna szembe. Nos, ezeket az önvizsgálatokat én elvégeztem, és arra jutottam, hogy semmiképpen nem lett volna szabad a zsengéimet publikálni. Hogy mégis hagytam magam – apai ösztönzésre – „belesodródni”, az kétség kívül nagy hiba volt. Miután azonban ezt a tanulságot levontam, újra inkább a dolog humoros részét látom, és öniróniával kezelem akkori írásaimat. Egy szerény évforduló kapcsán például megírtam első publikációm mulatságos történetét a Teraszon: LÁSD. Amikor pedig 1999-es válogatott kötetem bemutatója volt Bp-en, azzal szórakoztattam hallgatóságomat, hogy felolvastam azokból a versekből, amelyek garantáltan nem tartoznak válogatottjaim közé, meg sem lett volna szabad írnom őket. (A közönség egy része nem vette ezt a lapot…)

Tehát: pontosan tudom, hogy a hetvenes években közreadott verseim nagy többségére egyáltalán nem lehetek büszke, de nem gondolom, hogy szégyenemben világgá kellene bujdosni miattuk. Egy kis részüknek a tematikája, felfogása „túlságosan szovjet”: nagyon is proletkultos, szocreálos, propagandisztikus eresztések ezek; nagyobbik részükkel ilyen baj nincsen: „csak” művészileg gyengék; és egy egész kis hányaduk még ma is vállalható. Ez húszéves koromig (1977) bezárólag feltétlenül érvényes. Ellenben 78-79-ben egészen tűrhető gondolati és némileg szürrealista-neoavantgard verseim is születtek (pl. a Vízió, a Bemutatkozás, a Három másodpercem, az Utólag, a Csontváry, a Vihar, a Hever egymáson a világ stb,), ezek azonban sajnos nem 1979-es első, hanem nagyrészt második kötetembe kerültek bele, annak szinte törzsanyagát képezik. Az elsőből azért maradtak ki, mert vagy óvatosságom, öncenzúrám hagyatta ki őket (elsőkötetes költő ne nagyon ugráljon, inkább legyen vonalas), vagy a szerkesztői és lektori éberség pécézte ki. Vagy pedig már akkor íródtak, amikor a kézirat a hosszú átfutási idejét töltötte a kiadóban, így aztán ezeknek az elég jó verseknek öt-hat évet kellett várniuk a második, 1984-es kötetemig. Pedig kevesebb pirulásra lenne okom, ha a Beton és vas, az Űrhajósok meg a Versekből piramist és számos hasonló helyett ezek jelentek volna meg. „Szovjet” verseket tehát én késő-kamasz komszomolista magatartásomból kifolyólag, részben privát hülyeségből, naivitásból és komolytalanságból, részben atyai javaslatra, részben nyilvánvaló megfelelni akarásból írtam, no meg bevallhatóan azért, hogy révükön más verseimet is nyilvánosságra hozhassam. (Több vers publikálása esetén elvárás volt, hogy legyen közte „tematikus” is.) A nyolcvanas években már erősen tartózkodtam az ilyesmitől, s bár újságban vagy a Kárpáti Kalendáriumban még első kötetem megjelenése után is publikáltam ilyesmiket (főleg korábban születetteket), ám 1984-es kötetembe már alig került be néhány belőlük, és még ezek is többnyire „csalások”: az egészen másról szóló, egyébként nehezen közölhető „pesszimista” verseket jól el lehetett sózni megtévesztő címek vagy alcímek alatt: Vers Dél-Afrikába, Pablo Neruda utolsó verse, Jose Marti a száműzetésben stb. (No, ezek a rettenetes csalások is inkább csak mosolyra érdemesek még akkor is, ha egy megszállott kritikusom elszánt szigorral tartja nyilván, mely versem mely címét, alcímét, ajánlását merészeltem utóbb megváltoztatni. Én tudom, hogy ezek az eredeti állapot visszaállítását szolgálták, azaz utólag az arra érdemesről levettem az álruhát.)

No, és akkor az a bizonyos Lenin-vers.

II.

Ezt a történetet még soha le nem írtam, és szóban is nagyon kevesekkel osztottam meg. S hogy miért? Mert nem akartam önigazolást, magyarázkodást, mentő körülményeket. Megírtam a Lenin-versemet, megjelent – s bár ezerszer megbántam, mégsem akartam kitérni az elől, hogy a fejemre olvassák: magam is szembesülni kívántam vele. Ezért válogattattam be a magam-kiadta 2002-es UngBereg-antológia „Így írtunk mi” rovatába: szolgáljon számomra is elrettentő mementóul. (Utóbbira antológia-válogatásra még visszatérek.)

Egyébként a minap családi körben is felelevenedett az eset. Apám elfogódott hangon, szinte párás szemmel ecsetelte, milyen jó ember volt az akkori megyei ideológiai párttitkár. Számos erénye között felhozta: nem csinált világra szóló botrányt a Lenin-versemből, nem tett minket lehetetlenné, nem szólt senkinek, csak neki, apámnak, hogy házon belül intézze el a dolgot. Erre én a közismert Lenin-anekdotával válaszoltam: a Vezér sétált a parkban, amikor focizó gyerekek eltalálták a labdájukkal. A jóságos Lenin pedig visszarúgta nekik a labdát. Holott le is lövethette volna őket.

Most könnyű ezt mondanom, de akkor, húszévesen, 77-ben persze én sem így fogtam fel a dolgot, mi tagadás, meg voltam szeppenve alaposan.

No, de térjek a lényegre. A NOSZF 60. évfordulójára rendezett hatalmas felhajtás megfeküdte a gyomromat. A „létező szocializmus” nyakig ült a pangásban, az üzletek kongtak, és eközben minden korábbinál nagyobb ünneplés folyt. Mindebben számomra a Leninre való állandó hivatkozás, utalgatás volt a legvisszatetszőbb, úgy éreztem, amit megélek, az nem az ő eszméinek a megvalósulása. Visszatetsző volt számomra ez a kultusz, amelyből kiéreztem, azért akkora, hogy a Brezsnyevé is hasonló lehessen. A lenini eszmék akkor, húszévesen, számomra még tiszták és sérthetetlenek voltak, és ez az egész csinnadratta, úgy éreztem, mérhetetlen ellentmondásban van az ő személyével és valódi szellemi hagyatékával. A november hetediki felvonuláson torkig lettem az egésszel, és pár napra rá megírtam Lenin című, Ünneprontás alcímű versemet: őszintén azt, amit akkor gondoltam és éreztem. És persze meg sem fordult a fejemben, hogy ezt publikáljam, tudtam, hogy úgy sem menne át a szűrőn. Ilyen Lenin-vers csak bajt hozna rám meg arra is, aki leközölné. De mondom: a megjelentetés lehetősége igazából fel sem merült bennem.

Ellenben akkoriban két velem egykorú magyarországi leánnyal is komolyan leveleztem (apám budapesti és nyíregyházi kollégájának lányai). Őket többek között azzal is szórakoztattam, hogy minden új versemet elküldtem nekik, néha magába a levélbe belegépelve, néha külön lapon. Olykor levél sem volt a borítékban, csak pár új vers. Nos, akkor nagyjából egyszerre írtam Ildinek és Jutkának hosszú levelet, és más egyebekkel együtt mellékeltem a Lenint is. Gondolom, újragépeltem kedvükért a versgyűjtő mappámba tett eredeti alapján. Ezt az eredetit most előkerestem, kivettem a gyűjtőből, beszkenneltem. A kék golyóstollas javítások valószínűleg közvetlenül a gépelés után kerültek a lapra. A bal felső sarokba írt azonosítószám akkor, amikor év végén végigszámoztam opuszaimat. A piros betűs jegyzetek 1984-esek: második kötetem megjelenésekor teljes addigi anyagomat megrostáltam. Az NP azt jelenti: nem publikálható. A szöveg alatti bejegyzés: „Ebből a versből kishíján bajom lett. Változatát kénytelen volam az ÁZ-ben megjelentetni.” [ÁZ = Álmodj zenét, első kötetem, 1979].


(Az egyes oldalakra kattintva behívható a nagyobb, olvasható méretű másolat)

A verset én senki másnak el nem küldtem, oda nem adtam, esetleg néhány barátomnak mutathattam meg. Apám sem tudott róla.

Nem emlékszem pontosan, de úgy rémlik, elég hosszú idő telt el, talán egy vagy két hónap. Mígnem apám egyszer tombolva jött haza és rettenetesen leteremtett. Micsoda őrültséget csináltam, hogy tehettem ilyet: tönkre akarom tenni magamat meg őt is? Ha Szemenyuk akarná, most kitörhetné a nyakunkat.

Az történt, hogy az ideológiai titkár behívatta apámat és az orra alá dugta a versemet: hajtogatatlan hófehér papírra készített tiszta, szép gépelet volt. Eredetét a titkár nem árulta el (csak azt, hogy én írtam: de név nem volt rajta), apám nyilván nem is kérdezte, hogy miként jutottak hozzá. Itthon aztán számonkérte, miféle vers ez, és hogy kerülhetett a pártbizottság birtokába. Megmutattam a szöveget, és csak gondolkozás után jutott eszembe, hogyan kerülhetett ki a házból: elküldtem két barátnőmnek. (Mindketten meg is kapták, ezt utólag tisztáztam velük, és persze tőlük nem került máshová.)

Hogy figyelik a postánkat, azt nagyjából tudtuk. De hogy ennyire… és hogy az enyémet is…

Mai fejjel persze azt gondolom, hogy fel kellett volna háborodnom a levéltitok ilyen otromba megsértése miatt, meg ki kellett volna jelentenem, hogy a versem a lenini eszmék melletti hitvallás, a benne tetten érhető társadalomkritika pedig konstruktív szándékú, stb. Ehelyett megszeppentem, mert azt valóban nem akartam, hogy nekem vagy apámnak bajunk legyen egy ilyen „hülyeségből” (mondom: az irodalmat és a magam verselését 79 előtt egyáltalán nem tartottam komoly és fontos dolognak). Apám jól megmosta a fejemet, külön kaptam azért, hogy a „megafonok üvöltik neved”-et ráadásul a durvább „megafonokkal ugattatják neved”-re változtattam (hiszen a vers többi részébe végül is olyan nagyon nem lehetett belekötni). Különben a véleménye az volt, hogy az a gépelet, amit neki mutatott a titkár, nem minálunk, hanem Mo-n készült, vagyis a levelet nem itt, hanem ott fogta el a megfelelő hatóság, átadták az ittenieknek, azok meg nem találták annyira veszélyesnek, hogy foglalkozzanak vele, hát átadtak a pártbizottságnak. Kész szerencse, hogy Szemenyukhoz került. Ez számomra elég hihetetlenül hangzott, de apám állította, hogy olyan hófehér papírja még a KGB-nek sincsen, és olyan hibátlan tiszta gépeletet sem tudnának itt készíteni. No, bárhogy is, neki valamit mondania kell Szemenyuknak, persze azt mondja majd, hogy engem leteremtett, én szánom-bánom a dolgot, és jóváteszem egy igazi Lenin-verssel. Erre rábólintottam. Ez nyilván megalkuvás volt, de ott és akkor én nem éreztem annak, mert azt gondoltam: ha az egyik hülyeségemet egy másik hülyeséggel helyrehozhatom, akkor miért is ne.

De ezért teljesen más verset mégsem írtam, hanem áthangszereltem az eredetit. 79-es kötetemben így jelent meg:

Hát igen. Utólag olvasva minden más körülmény mellett még az is erősen zavar, hogy Ladányi Mihály-utanérzésnek hat. Az ő Lenin-versében ez szerepel: „Szavaidat gyűrt sapkaként / szorongatom szívem fölött, Lenin”; az én képem bizony eléggé hasonló, és talán nem is véletlenül: jól ismertem a „mintát”, iskolai ünnepségeken a nálam 3 évvel idősebb és nekem akkor nagyon tetsző B. Eszter számtalanszor elszavalta; ma is látom magam előtt huncut mosolyát és azt, ahogy a szemébe sütő napfényben hunyorog a iskolaudvaron a felsorakoztatott osztályok előtt.

Ennyi a történet.

És akkor még egy kör az UngBereg 2000 almanachról.

Amikor Kovács Imre Attila az ungvári egyetemre került vendégtanárként, hamar összebarátkoztunk. Ajánlottam neki, írjon a lapunkba. Szívesen, de miről: nem ismeri irodalmunkat. Hát… Kis gondolkozás után azt ajánlottam neki, mi lenne, ha alaposan végigolvasná a 60-as, 70-es, 80-as évek teljes verstermését és készítene az anyagról – a teljesen kívülálló szemével – egy összefoglaló értékelést. Talán itt lenne az ideje a szembenézésnek. Nos, KIA megtette, remek tanulmányt írt Thézeusz vagy Ikarosz? – Tűnődő jegyzetek a kárpátaljai magyar líra egynémely sajátosságáról címmel – amelyből, félő, költőink semmit sem tanultak. Külön és nagyon alaposan foglalkozik a Lenin-versekkel, elemzi, milyen alakban és milyen kontextusban jelenik meg szövegeinkben a Vezér. Keresi az okokat és következményeket is. Előbbiekről többek között ezt írja: „A kultúra, az irodalom (az anyanyelv) engedélyezése annak a tanulási, nevelődési, önképzési folyamatnak a kikötésével történhetett meg, amely az össz-szovjet kód átviteléhez szükséges médiumot látta a nemzeti nyelvben. Továbbá az irodalomcsinálásnak, s főleg a lírának el kellett ismernie azt a „felettes én”-t, amelyet egy mitologikus Lenin-képből kivonatoltak, s avattak egy naiv kommunista üdvtörténet spirituális, és mégis néven nevezhető instanciájává.” Újra azt kell mondanom, némi szomorúsággal: hát igen.

A tanulmány állításait azzal „támogattuk meg”, hogy Éva külön rovatba gyűjtötte össze a versillusztrációkat; egyébként az igen nagy kínálatból csak azokat, amelyek megjelenésének az antológia összeállításakor vagy megjelenésekor (1999 vagy 2000) kerek évfordulója volt. Így is parádés lett a leniniáda! Természetesen a magam Leninjét is beválogattattam a másokéi mellé. Nem tudom, ők mennyire néztek magukba. Lehet, hogy nálam jobban: egyikük talán ezért nem tud mostani verseiben meglenni a Jóisten nélkül, másikuk meg ezért lett annak az értékrendnek a buzgó védelmezője, amelyet Lenninnél élesebben senki sem ítélt el. Harmadszor is: hát igen. Mindenki másként vezekel.

2004, Ungvár

____________________
Repríz. Eredetileg megjelent az UngParty Manzárdon 2004-ben:
Leniniáda – 1
Leniniáda – 2


sms küldés – télikert – pirézblog

Sej, Rozi…

…vasárnap kirándultunk. Igaz, hogy ennek lassan két hete, de a fotók jobbik része csak most került hozzám, így a beszámolóval is elég sokáig vártam.

Úgy háromévenként megkívánom a hegyek látványát. Kapcsolatom a természettel mostanában abban merül ki, hogy reggelente kinézek az ablakon. Amennyire sétálós, kirándulós fajta voltam huszonévesen, annyira otthonülő lettem harmincasként. Negyven után pedig már a számítógép és a virtuális valóság ragadott magához, a külső környezetre alig maradt igényem. Érdeklődésem a külvilág iránt sokkal gyorsabban sorvadt, mint az izmaim. Mégis, úgy háromévenként felmerül bennem: most már ideje lenne valami hegyet és erdőt látni.

Nem jó tél közepén születni. Leginkább azért nem, mert ennek egyenes folyományaként születésnapozni is januárban kell. Jönnek a vendégek, és az előszoba fogasa leszakad a sok súlyos cucctól. Hozzák a túl drága virágot, sajog belé a szív, hogy pár nap alatt elhervad egy kisebb vagyon. És amikor kikíséri őket az ember, hosszan kell álldogálni velük, amíg a súlyos télikabátokat, bundákat újra magukra húzzák. Az ülő vendég jó, az álló és az ajtóban búcsúzkodó ellenben elviselhetetlen. Januárban kivált.

Ennél már csak az rosszabb, ha az évforduló is kerek. Nem elég a nyomasztó évtizedek súlya, az emberre még a téli sötétség is ránehezedik, homlokába lógnak a súlyos fellegek.

De hát miért kellene ostoba dátumokhoz ragaszkodni, miért ne játszhatnánk ki az évszakok szigorúságát? Miért is ne lehetne az én születésnapom egy kellemes nyárvégen? Vagy… miért ne lehetne a hegyekben?

A legérdekesebb, hogy a barátaink – Zita és István – egyáltalán nem lepődtek meg a furcsa meghíváson: autózzunk fel (Kolos vállalta a sofőrséget) az Ung völgyében Perecsenyig, vágjunk át a Latorca völgyébe, kicsit álljunk meg a kis hágó környékén hegyet és erdőt nézni, aztán hazafelé valami megfelelő vendéglőben költsük el a születésnapi ebédet.

Így is lett. Rendesen felköszöntöttek augusztus közepén, öt hónappal a tényleges dátum előtt, kaptam szép ajándékot, néztünk hegyet kellemes ingujjas melegben, szép napsütésben. Előtte Nevickén jól megkávéztunk, koccintottunk igen finom könyakkal, utána Perecsenyben ebédeltünk egy elég kellemes ruszin vendéglőben. A pincérnő annyira nem az irodalmi ukránt beszélte, hogy még a kötőszavait sem értettem, ellenben a pisztrángot igazán finomra sütötték, egészen különleges ízeket kevert hozzá a mustáros mártás, friss volt a sör, minőségi a bor, és a feketekávéba sem lehetett semmilyen indokkal belekötni. Mindez egy olyan városkában, ahol évtizede még a talponálló étkezdében az alumínium tálcán

pultig menekített és ugyancsak alumínium kanállal a konyhából áradó zsírszag miatt sebesen behabzsolt borscs jelentette a gasztronómiai élvezetek netovábbját.

Barátaink igen jól érezték magukat, velünk együtt sóhajtottak fel búcsúzáskor: milyen szép dolog is ilyen kellemes nyárvégen tölteni be az ötvenet.


Zita, Kolos. Éva tanulmányozza az étlapot.


István és Zita már a vége felé, kávázás közben

erdő és kisebb hegyek a háttérben, a vendéglőből jövet


Zita, kezében a távollévő Csöngének rendelt és hazaszállított adag pisztránggal

 

Erdélyi Terasz

Feléledt hamvaiból az ErTe, azaz az Erdélyi Terasz, amely egy ideig roppant intenzíven és remekül futott a Terasz.hu honlapján, szinte hogy konkurenciája volt nemcsak a Terasz-fősodornak, hanem az akkor még szárnyait próbálgató Literával is vetekedett. Jó esélye volt arra, hogy a legjobb magyar irodalmi portállá fejlődjön – aztán valamiért hamvába holt. Most az EMIL-lel, az Erdélyi Magyar Írók Ligájával közös webhelyen folytatják az abbamaradt munkát. A címoldal és a rovatok többsége még üres, de az egyikben már jelengetnek meg a cikkek: Napi Gonosz. Ide Szabó Géza engem is meghívott: a szerdai gonoszt én írom ettől a héttől kezdve, amíg bírom szusszal. Persze szerelem-munka ez is, pénz semmi, „csak a szégyen”. De Gézával abban megegyeztem, hogy az ott történt megjelenés után írásomat máshová (pl. ide) is felrakhatom, illetve, ha tudom, nyomtatott lapban is megjelentethetem. (Ilyenkor fáj egy kicsit, hogy Kárpátalján egyetlen olyan orgánum sincsen, amelyben gusztusom lenne publikálni.)Ma néhány technikai dolgot is tisztáztunk, így hát már fenem a pennám holnaputánra.A NolBlog pedig szépen megújult, Evoé!

Frissítés: 2016 februárjától megszűnt a NolBlog. Az erdélyi terasz meg réges-rég. Viszont a SEO él és virul, mint a télikerti szobanövények a beépített teraszon

Címrendezés

Reménytelenül hosszú rendcsinálásba kezdtem: ezúttal az e-mail-címeim között. 2794 név és cím szerepel a listámon. Ebből 300-400 az, ami „él”, amelyekre időnként küldök vagy amelyekről kapok üzenetet. A további több mint kétezerről magam sem tudom, hogyan került hozzám az elmúlt 6 esztendő során (igen, 1999 ősze óta levelezek elektronikusan). Egy időben mániákusan gyűjtöttem a címeket, lementettem minden körlevél jegyzékét – és bevallom, sokszor magam is kéretlen körlevelekkel zaklattam a listán szereplőket (leginkább honlapom frissítéseire vagy címem megváltozására hívtam fel figyelmüket). Most elhatároztam, hogy mindenkinek, aki a listámon szerepel, de nem tartozik az aktív kapcsolataimat képező párszázas kontingensbe, személyre szóló levelet írok, udvariasan rákérdezve, hogy megtarthatom-e címét a jegyzékemben. Ezzel egyben a megszűnt vagy megváltozott címeket is igyekszem kiszűrni. Talán ha az első 50-nek vagyok utána…

*

Figyelem, hogyan alakul naplóm olvasottsága azóta, hogy megújítottam és naponta jelentkezem változatosnak szánt új tartalommal. Ha napi látogatóim száma stabilan 50 fölé emelkedik, akkor indítok egy új, „olvasói” rovatot: azt tervezem, hogy lehetőséget adok mindenkinek: tegye fel nekem (rázós) kérdéseit, és én itt nyilvánosan megpróbálok nagyon őszintén válaszolni rá.

*

Tegnap írtam az Éjszakai állatkert c. antológiáról, illetve arról, hogy Éva is szerepel benne. Nem kis meglepetésemre a mai KISzó is megemlíti a gyűjtemény megjelenését és azt, hogy benne „helyet kapott az ungvári Berniczky Éva egyik műve is”. Úgy tűnik, azzal, hogy Barát Mihály nem jött át az új laphoz, hanem Erdélyivel maradt, a zöld Igazszónál szakítanak azzal a gyakorlattal, hogy kizárólag olyan a könyvről írnak, amelyet a szerző személyesen ad a rovatvezető kezébe.

*

Kolos tegnap elvitte a kocsinkat a szervizbe, ahol is visszahegesztették a leszakadt kipufogót. Arra azonban nem vállaltak semmi garanciát, hogy a hegesztéstől pár centire nem fog-e újra elrepedni, eltörni. Szegény fémcsövek 16 éve dacolnak a rajtuk keresztül haladó gázok kémhatásával, nyilván az lesz a vége, hogy az egészet ki kell cserélni. Nem panaszkodhatunk a kocsinkra: amikor megvettük 11 évesen, akkor egy nagyobb összeget még rá kellett költeni, de azóta jól szolgál. Most azonban, félő, sorra fognak jelentkezni az elhasználódással járó hibák. Igazság szerint inkább eladni kellene, nem pedig újrakárpitoztatni az utasteret (tavaly) és gyűrűt cserélni (az idén).

Gondoltam, meglepem Bellát és hamaros érkezése örömére lefordítottam ezt a versét:

Modorom

Azt mondják hogy rossz a modorom
nem igazodom a normákhoz
nő létemre szivarozom mint George Sand
nő létemre whiskyt iszom mint Janis Joplin
nő létemre verset írok mint Sylvia Plath
és kimondom amit Arabella Dolýk gondol

Azt mondják hogy rossz a modorom
nem tisztelem a tradíciókat és a nemi szerepeket
pedig éppenhogy a tradíciókat és nemi szerepeket
tisztelem a leginkább
nő létemre ezért szívom George Sand szivarát
ezért iszom whiskyt Janis Joplin emlékére
és Sylvia Plath majmaként ezért írok verset

Ám abban az egyben igazuk van
hogy amikor kimondom amit Arabella Dolýk gondol
akkor rossz a modorom nem tisztelem a tradíciókat
és végképp eltévesztem a nemi szerepemet
néha még el is sírom magamat

Ilyenkor még azoknak is tetszem
akik nem hallottak Sandról Joplinról Plathról
csak a könnyező Dolýkot ismerik
akinek a szeméről lemossa a festéket az ecetes könny

*

Levélváltás Cs.A.-val. Hosszú hallgatás után jelentkezett (lakásfelújítás!) azzal, hogy tetszik neki ez az új naplóformátum, és a folytatásos „regény” is. Akkor még csak az első rész volt fent, így joggal gondolhatta, hogy fikciós szépirodalommal van dolga, holott Az álommás valami önéletírás-féle akarna lenni. Az első két részt kitevő szöveget még valamikor tavasszal írtam, és most a naplóm megújításakor jött az ötlet, hogy újra nekifekszem, és ha másért nem is, a Manzárdbéli közlés folytonossága kedvéért talán haladni is fogok vele, és nem hagyok fel vele az első megakadásnál.

Cs.A. kedvesen Szolnokra is meginvitált, arra az esetre, ha egyszer éppen arrafelé robbanna le a kocsink vagy kitörne a III. világháború és menekülnünk kellene.

Éjszakai állatkert

Eltekintve attól, hogy Munkácson leszakadt a kocsink kipufogója, a család szerencsésen megjárta Beregszászt, kora estére meg is jöttek Piroskamamástul. Koloson kitört a szokásos allergiája, Csönge pedig most indul a konzulátusra a tanulói vízumáért. 50 € leperkálása és egy hónap várakozási idő után kapta meg.

Még nem írtam arról, hogy Évától egy hosszabb és nagyon jó szöveg jelent meg abban az Éjszakai állatkert című antológiában, amely 33 írónő félszáznál is több művét közli. Alcíme szerint a könyv a női szexualitásról szól, s megjelenése óta elég nagy felhajtást csinálnak körülötte a szerkesztői. Éva igazság szerint nem nagyon bírja ezt a „nőíróságot”, kicsit idegennek érzi magát a sok elszánt nő között, bár meg kell hagyni, a nézetek között, amelyeket a kiadvánnyal és témájával kapcsolatban az összeállítók kifejtenek, vannak érdekesek és újszerűek. Éva mégsem tudja az irodalmat mozgalomnak vagy demonstrációnak elképzelni, és alighanem jobban érezné magát koedukált írócsapatban.

Megjött a hivatalos értesítés: véglegesítették a kulturális minisztérium kézirat-támogatási pályázatának eredményeit, eszerint 2000 ± 3 c. könyvem anyagának az elkészítésére megítéltek egy szép összeget. Furcsaság: bár a pályázati kiírás idei támogatást helyezett kilátásba, az összeg első feléhez legkorábban 2006 márciusában lehet hozzájutni. Így aztán a munkát sem kell elkapkodnom.

A jövő héten várhatóan végre megjelenik a HVG-ben egy új írásom, amelyben a KMKSZ és UMDSZ közti ellentéteket elemzem. Amolyan kisebb tanulmányfélét írtam, de hosszú lett, eredeti terjedelmében nem fér a lapba, így szerkesztői húzás-tömörítés (az ő szavával élve: kaszabolás) történt. A szöveget megkaptam jóváhagyásra azzal, hogy nem ártana még húzni belőle. Pár helyen logikai döccenőt éreztem, így még elég sokat dolgoztam vele, hogy a szűkebb terjedelem ellenére is kompakt egészként hasson. (Az anyagot akkor írtam, amikor meghiúsult a tárgyalás, amit az UMDSZ kezdeményezett, ez jó pár hete volt, féltem, időközben aktualitását veszíti a cikk – de nem: erről gondoskodtak szervezeteink.)

Aztán Szózat és csókolom

Halihó,
az bizony nagyon jó, hogy ilyen rendszeresen jelentkeztek, veled, Kol, jót cseteltünk délelőtt, kár, hogy nem volt több időm, mert éppen sürgős cikket írtam; azért a lényeget megdumáltuk, nem? Te pedig, Csön, nagyon jópofa levelet írtál, pár bekezdést ide tűzök:

delutan kemenyen kisetaltam magam:) Moszkva ter – Szentharomsag ter – Toldy Ferenc utca – Hunfalvy utca – Flath Janos u. – Hattyu u. – Batthyany u. – Batthyany ter – Fo u. – Clark Adam ter – Lanchid u. – Dobrentei ter – Szent Gellert rakpart – Sziklatemplom – Szent Gellert ter – Bartok Bela u. – Menesi u. – Manyoki u. – Moricz Zs. korter – Feneketlen to. Mindez gyalog:) Azert irtam ilyen reszletesen, h nezzetek meg, milyen szep kis tav:) […] olyan szep volt, regi hazak, keskeny macskakoves utcak, meg minden:) Meg mindenhol lomtalanitas van mostanaban. Jovore siman osszeszedek magamnak 1 computert, lattam monitort, hazat tobb helyen is:)
Ma voltam egyetemi evnyitom. Marmint csak beneztem, mert nem ertem oda az elejere. Tulajdonkeppen csak dijatadasrol szol az egesz, docensek, doktorok, konyvtarasok, elodadok, takaritok stb. lettek kituntetve. Mindenki szep diszruhaban meg ilyenek. Aztan szozat es csokolom:) Este megyek 100 ft-os Kispal kocertre. Holnap meg kezilabda meccsre.

– ha legközelebb írsz, azért inkább használj ékezeteket; és amit más is olvashat, betűzheted a topikodba is! Ott aztán a barátaid is válaszolhatnak. (Vízumügyben nincs új infó.)

Kol, az kimaradt a beszélgetésünkből, hogy igazán nyélbe üthetnéd a saját fórumunkat a hhrf-szerveren. Az SG, látod, most már reklámokat is nyomat, jó lenne, ha nem kellene külső szolgáltatót igénybe venni. Meg arra gondoltam, hogy mivel a Kárpátinfón és rajtunk kívül egyik kárpátaljai honlapnak sincsen fóruma, fel fogom mindegyiknek ajánlani, hogy használják a miénket. Kapnának egy-egy személyre szóló főtopikot, alatta nyithatnának maguknak bárhány témát. Tehát mondjuk lenne külön rubrikája a Kárpáti Igaz Szónak, a Kárpátaljának, de akár a KMKSZ-nek és a MÉKK-nek is, és ezalatt lennének a tematikus topikok. Bár, ahogy elképzelem, senki sem fog élni ezzel a lehetőséggel, hiszen nem azért nincsen nekik fórumuk, mert nem tudják technikailag megoldani, hanem azért, mert rettegnek az olvasói véleményektől. De lehet, hogy mégis lenne, aki élne ezzel a lehetőséggel. Pl. Dr.Kállay vagy a Karpaty News 🙂 [utóbbin megint nagyon megdicsérték a Ballákat] 🙂

Különben anyátokkal arról beszélgettünk, voltaképp örülünk annak, hogyegyikőtök sem ösztöndíjasként tanul Mo-n. A nehezebb feltételek és a pénzkeresési kényszer minket is meg részben már titeket is rászorít arra, hogy teljesítsünk, szorgosan és jól dolgozzunk, eredményesek legyünk a magunk területén. Aki készen kap mindent, annak nincs szüksége erőfeszítésre, nehezebben tanul önállóságot, nem alakul ki a probléma-megoldókészsége és a felelősségérzete. Igaz, hogy nem furikázhattok 160 ezerdolláros BMW, mint Juscsenkó 17 éves fia, nem nyomott be a papátok valami könnyű, de jól keresőállásba (mint nehány kárpátaljai magyar vezető a saját csemetéjét),nem vagytok abban a helyzetben sem, mint sok „kollégátok”,hogy ugyan az egész család rég áttelepült Mo-ra, de ők továbbra is kárpátaljaiként élvezik és használják ki az ösztöndíjakat és a határon túliaknak járó összes kedvezményt – nem, legyen csak nektek nehezebb, legyetek már most rákényszerítve a takarékosság mellett arra is, hogy megkeressétek a családi költségvetésből hiányzó összeget. Ettől lesztek talpraesettek, életrevalóak, önállóak, és majd a saját lábatokra állva ti is élvezhetitek azt a szabadságot és függetlenséget, amit mi, a szüleitek, akik hálistennek nem vagyunk rászorulva senki kegyére, nem vagyunk kiszolgáltatva ezeknek a roppant kedves és szimpatikus kárpátaljai magyar érdekcsoportoknak, amelyek feltétlen hűséget és engedelmességet követelnek minden kegyeltjüktől. Képzeljétek, már olyasmiről is hallottunk, hogy a frissen házasult fiatalok Mo-i továbbképzési lehetőséget kaptak nászajándékba az egyik klánhoz tartozó Corleone keresztapától. Jó, mi?

De ne búsuljatok, mert nekik meg nem ír nyilvánosan ilyen szép leveleket a papájuk.

Amúgy semmi különösebb újság nincsen idehaza, talán csak annyi, hogy anyátok könyvéről született egy újabb recenzió (ja, és befejezte a legújabb novelláját, el is küldte az ÉSnek), nagyapátok pedig megbízást kapott valami antológia összeállítására a Kárpáti Kiadótól. Én meg cikket íroka Népszabóba, és lassan a jegyzetemmel is el kell készülnöm, 15-érevárja a Mozgó Világ. Ne csodálkozzatok, ha a fenti okoskodásaimból valami majd oda is átszűrődik.

Ezt pedig olvassátok el: Bal a gáz, bal a fék.

Csillaghullás

Pomogáts
Béla nevével pénteken két online portál címoldalán is találkozni lehetett,
az egyik a Népszabadság, a másik a Kárpátinfó. Utóbbi egy interjú,
az Illyés Közalapítvány elnökeként nyilatkozik benne támogatásokról,
pénzkeretekről. Kiderül, hogy kevésből a sok is kevés, mint Tsúszó mester
is állította volt. „nagyon
szomorú, hogy nem tudott megegyezni egymással a kárpátaljai magyar politikai
életnek a két oldala. A főkuratórium arra törekedett, hogy azt az összeget,
amit Kárpátalja számára a költségvetésünkben jóváhagytunk, azt nagyjából
egyenlő mértékben osszuk fel a két oldal között. Persze mind a két oldal
elégedetlen, mert mindkettőnek az a véleménye, hogy a másik az nem igazán
hiteles, nincs tömegtámogatottsága. Mindegyik fél szeretne egy nagyobb
részhez jutni ebből a tulajdonképpen nagyon szerény összegből. Nagyon
nehéz megtalálni a megfelelő megoldást. Nagyon jól tudjuk, hogy itt
Kárpátalján a magyarságnak a lehetőségei rendkívül korlátozottak, nagyon
sok mindent létre kellene hozni.” Mint
sokszor leírtam, nekem különvéleményem van a támogatásokról, így azt
az állítását, miszerint „Akkor
lenne megnyugtató a helyzet, ha a Kárpátalja számára juttatott összeg
többszöröse lenne a mostaninak, akkor talán a két, most egymással szemben
álló felet is közelíteni lehetne egymáshoz” nem tudom osztani,
mert szerintem a helyzet elfajulását éppen a támogatások okozták, és
minél több lenne a pénz, annál öldöklőbb lenne a háború.

A NOL-ban
közölt Pomogáts-cikk
hozzászólás az Orbán-féle baloldalnemzetrerontáshoz. Irodalomtörténészként
bölcs és megszívlelendő szempontokat szolgáltat a magyar baloldal kultúrtörténeti
jelentőségéhez, érintve egyik vesszőparipámat is, miszerint a népi írók
mozgalma is kifejezetten a haladó baloldali eszmeáramlathoz tartozott
és a polgári konzervatizmussal szemben fogalmazta meg magát. Én ma is
nagyon furcsállkodva figyelem, ugyan mit is keresnek a népi írók a jobboldali
konzervatívok táborában, még ám néha a szélsőséges szárnyon.

*

Nagy
meteorhullások ideje. Ki-ki-néztem az esti-éjszakai égre a kb. 70 cm
× 1 m nagyságú (inkább kicsiségű) padlásablakunkból, de bizony nem láttam
egyetlen darabját sem a Perseidák meteorrajnak. Így aztán nem is kívántam
semmit.

Ami
erről eszembe jut: egy régi-régi versemben szerepelnek a Perseidák.
Abból az időből való, amikor még csillagász akartam lenni. Akkor pontosan
tudtam, az égnek melyik pontját kell figyelni, hol lépnek be a légkörbe
annak a régi szétrobbant üstökösnek a maradványai. Csillagtérképem is
volt, nem is egy, minden évben megvettem a Csillagászati évkönyvet és
előfizetője voltam az Föld és Ég című folyóiratnak. Csillagtérképeim
egy része pedig egyenesen az Uránia Csillagvizsgálóból származott. Itthon
ugyanis, a tanszereket árusító kis üzletben (kedvenc portyázó helyem
volt egyébként) hiába vettem egy remek forgatható csillagtérképet, az
egyáltalán nem volt kedvemre, hogy az akkor már latin nevükön ismert
csillagképek oroszul szerepeltek rajta. Nosza, kaptam magam, írtam levelet
Budapestre, az Uránia Csillagvizsgáló igazgatójának (neve és az intézet
címe ott volt a gyakran olvasott periodikákban), hogy nekem bizony kellene
egy magyar, illetve hát inkább latin feliratokat tartalmazó csillagtérkép.
Küldtek is hamarost, jó sokat, többfélét. És bizony személyesen az válaszolt,
akit megszólítottam… De itt most elbizonytalanodom, mert bár pontosan
tudom az igazgató és az igazgatóhelyettes nevét, a két név csak együtt
van meg, és nem emlékszem, melyik volt a direktor és melyik a helyettes.
Azért tévesztem össze őket, mert mindketten a legnagyobb szaktekintélynek
számítottak a szememben, több könyvüket is olvastam, és mint példaképekre
tekintettem rájuk. Igen, a két legnagyobb magyar csillagász a 70-es
években. Kulin György és Ponori Thewrewk Aurél. De meglehet, hogy fordított
sorrendben.

[Palkó István szíves közlése: Kulin György volt az igazgató, tehát jó sorrendet
írtam.]

Manzárd