Vitázni egy meggyőződésessel

meggyozodesRossz irány, rossz vonat – írtad nekem. Azzal reagáltam, hogy mi ez, ha nem annak a színtiszta kifejezése, hogy az én irányom szerinted ÁLTALÁBAN rossz. Mivel nem azt írod, hogy „én arra nem mennék” – ami természetesen elfogadható, hanem azt írtad, hogy ROSSZ az irány, azaz lehetőleg én se menjek arra. Épp erről beszélek, barátom, amikor azt mondom: te nem tudod elfogadni, hogy a saját értékítéletem szerint alkossak véleményt. Azt szerettem volna, ha le tudsz mondani arról, hogy helyettem minősítsed a magamnak választott irányt! Beszélj a saját irányodról, ecseteld az erényeit, vagy mondd el, hogy NEKED miért nem felel meg az én vonatom. Az úgy rendben lenne. De NEKEM ez a jó irány és NEKEM ez a jó vonat. És ÁLTALÁBAN pedig valószínűleg egyenértékű a tieddel – ez az, amit meggyőződésesként képtelen vagy elfogadni. Szerinted vallásosnak lenni jó, vallástagadónak lenni rossz, a nemzeti elkötelezettség üdvös, a liberális elkötelezettség bűnös, a hagyomány szent, a hagyományok tagadása szentségtelenség. És ezt képtelen vagy másként gondolni, mert, ahogy írod:

Ha azt állítanám, hogy istentagadónak lenni ugyanolyan jó, ugyanolyan értékes, ugyanolyan üdvös (itt most helyén való ez a szó), mint istenfélő életet élni, ha a kettő közé egyenlőségjelet tennék, akkor saját magamat köpném szembe.

Hát ez az! Én bátran odateszem azt az egyenlőségjelet, barátom. Nagyon hosszú a képlet, mert rengeteg egyenlőségjelből áll és rengeteg egyenlő dologból. A muzulmánok például szintén istenfélők, de nem ismerik el a zsidó-keresztény istent és hitetlen, bűnös, kárhozott embernek gondolnak mindent keresztényt és zsidót; a keresztények Krisztusra esküsznek, de a zsidók tagadják isteni mivoltát; a katolikusoknál Mária oltalma a legnagyobb érték, a reformátusok ezt vitatják, az unitáriusok meg még a szentháromságban se hisznek. Ott vannak a buddhisták és hindik, az afrikai és ázsiai sámánimádók és esőisten-félők, és ott vannak a kételkedők és azok, akik külön bejáratú istenben hisznek, és ott vannak a filozófiai rendszerek, amelyekben isten „csak” az őseszme, vagy a megismerés, vagy a lét, vagy a semmi, és lehet istent nem megtagadni, de nem is hinni benne, és lehet elfogadni mint világeszmét, de megtagadni mint teremtőt, és lehet hinni benne mint teremtőben, de tagadni, mint életünk irányítóját (és akár fordítva) – drága jó barátom, hát miért gondolod, hogy amibe te beleszülettél, amiben felneveltek, az akár egy hajszállal is jobb, mint amiben egy krisnás vagy eszkimó hisz, vagy amiben egy ógörög vagy egy latint hitt, és amiben kétezer év múlva hinni fognak kései utódaink? Miért jobb Jehovától félni, mint Zeusztól vagy Sívától, miért jobb Krisztus előtt leborulni, mint egy szent kő, a Hold vagy a Tenger vagy a Kozmosz előtt, és miért jobb hinni a feltámadásban, mint a lélekvándorlásban vagy abban, hogy csak az anyag örök?

Hát persze, mert ez a tied, a többi meg nem a tied. Neked ez a jó. De a pigmeusnak az a jó, ha imádkozhat a datolyafához és tagadhatja a szomszédos törzs banánfa-hitét, nekem meg az, ha úgy hihetek a dolgok transzcendens jellegében, hogy eközben humbugnak gondolhatom a vallás egészét. Nekem ez a jó. És semmi alapod nincsen azt gondolni, hogy ami nekem, a krisnásnak vagy a pigmeusnak jó, az nekünk kevésbé lenne jó és értékes, mint neked a magad hite, mert ha te meggyőződtél a keresztény isten létében és hiszed, hogy a halálod után ezzel az isteni mivolttal újraegyesülhetsz, akkor ez számodra a legnagyszerűbb eszmény, de a materialista ugyanilyen nagyszerűnek gondolja az anyag megmaradását és körforgását és ugyanilyen megelégedéssel tölti el, hogy amit megél, az véges, de nem szűnnek meg létezni azok az atomok, amelyek a testét képezték, és a pigmeus ugyanígy meg van győződve, hogy halála után továbbél a datolyafában. És semelyik sem aláválóbb a másiknál, mert mindeniknek joga van arra, hogy a maga módján üdvözüljön (igen, valóban jó a szó), és neked meg – az én felfogásom szerint, ami itt merőben különbözik a tiedtől – senkitől semmilyen felhatalmazásod nincsen arra, hogy más meggyőződését vagy meggyőződése hiányát eleve jónak vagy kevésbé jónak ítéld.

Bár leírod, senkitől sem vitatod el a jogát arra, hogy mást vagy másként higgyen, épp csak emellett kijelented, hogy az én igazodásom rossz irány, rossz vonat, hogy nem tehetsz egyenlőségjelet az igazodásaink közé, mert ezzel szembeköpnéd magad.

Én azt gondolom, ilyen alapállásból nem lehet egyenlő felekként vitatkozni, ugyanakkor megértem és belátom, hogy egy mélyen meggyőződéses ember nem gondolkodhat szabadon, a meggyőződése rosszra és jóra osztja a világot, és neked fontosabb a magad meggyőződése, mint a szabad vizsgálódás. Megértettem, hogy egy keresztény nem teheti meg, hogy egy istentagadót magával egyenlőnek elfogadjon, hiszen szembeköpné magát, ha ezt kijelentené. Világos. Nyilván ugyanígy önmagad szembeköpésének éreznéd, ha ki kellene tenned az egyenlőségjelet nemzeti konzervativizmus és a liberalizmus között.

Éppen ezért nagyon nehéz elhinnem, amit pedig állítasz, hogy ugyanúgy tiszteled a véleményemet, mint én a tiedet. Mert hogyan tisztelheted a véleményemet, ha eközben az értékrendemet, amely a véleményemet megalapozza, nem tartod olyan jónak és értékesnek mint a magadét? Lásd meg a különbséget: én érvelhetek olykor tüzesen és indulatosan ellenedben, el is ragadtathatom magam, de soha nem vitatom el tőled, hogy a magad szempontjából igazad van abban, ami számomra elfogadhatatlan. Te viszont az én szempontomat eleve megkérdőjelezed, alább helyezed a magadénál. Rossz irány, rossz vonat – mondod. És elzakatolunk egymás mellett.

Keleti nyugalom

Lányom tavaly egy grafikai pályázaton számára jelentős összeggel járó díjat nyert (erről itt)  elhatározta, hogy nem pesti életének komfortosabbá tételére szánja, hanem világot fog látni. Európában már látott ezt-azt, így fantáziája interkontinentális távlatokat nyitott. Meg is szervezte a háromhavi utazásuk első hónapját napról-nap: a többi meg majd kialakul. Most már utolsó hónapjukat töltik Indokínában, megjárták Thaiföldöt, Kambodzsát,  Laoszt és Vietnamot, és most egy nagy kanyar után újra Bangkok felé közelednek, hogy három hét múlva hazarepüljenek.

Mesés tájak, ismeretlen szokások, különös emberek, elképesztő körülmények. Nagyjából olyasmi, amit film, leírás, fotó nem tud visszaadni. Meg kell tapasztalni, ott kell lenni hosszan, ráérősen, elvegyülve – nem pedig a szállodaablakból kipillantani a beach-re. Ők a legolcsóbb hostelekben vagy magánembereknél szállnak meg, ott esznek, ahol megéheznek, nagyrészt kerülik a turisták által kultivált helyeket és nevezetességeket. Tanulják Ázsiát, ismerkednek a buddhizmussal, gyakorolják a türelmet, a nyugalmat, a szemlélődő alapállást. Ahogy Bence és Csönge legutóbbi blogposztjaiból kiveszem: kicsit más emberek lesznek, mire hazatérnek. Nem tudom, hogy a budapesti napi őrületbe visszacsöppenve ez hasznos-e számukra, nem tudom, hogy ellenállóbbak lesznek-e a stresszel, hajtással, bürokráciával, politikával szemben és képesek lesznek-e a keleti emberek nyugodt derűjével szemlélni az összes lehetetlenséget – avagy éppen ellenkezőleg, védtelenek, elesettek lesznek a megkerülhetetlen kihívások közepette. Mivel vértezte fel őket a Kelet? A képességgel, hogy felülemelkedjenek a képtelenségeken? Avagy mit vett el tőlük? A harci elszántságot, hogy a taposómalomban helyt álljanak.

Sok-sok fotó, érdekes beszámolók és filozofikus merengések Csönge útinapló-blogjában: tovább is van, mondom még

Útban Gyula felé moszkvai kitérővel

– Szervusz, Kern András! – törtünk rá a félmeztelenül ajtót nyitó kedvencünkre a Rosszija szállóban 1980-ban, amikor is csak azért utaztunk kétezer kilométert, hogy a Vígszínház Harmincéves vagyok és a Minden jó, ha vége jó előadását megnézhessük a szovjet fővárosban rendezett Magyar Kúltúra Hete rendezvénysorozat. Összebarátkoztunk a színészekkel, a művészbejárón közlekedtünk és a nézőtérnek az ő számukra fenntartott szolgálati székeiből néztük végig a moszkvai premiereket. Azon kevesek közé tartoztunk, akik nem tartoztunk a Víg kötelékébe, mégsem volt szükségünk tolmácsgépre.

Az ekkor szövődő barátságokból nem átallottam még hosszú évekig profitálni. Főleg, ha Magyarországra érkeztem. Még ahhoz is volt merszem, hogy két sztárszínésszel vitessem le magam Gyulára, a Lírafesztiválra.

A moszkvai előzményeket és az örök életemre emlékezetes gyulai utazást részletesen megírtam. Itt olvasható:

Kávé hármasban

Vérkörébe integrálódni

integritasAzt hittem, ezeket a frázisokat soha többé nem kell leírnom. Egyik (bár nem a legfőbb) oka annak, hogy kivonultam a könyv- és lapkiadásból és az irodalmi rendezvények szervezéséből, az volt, hogy halálosan meggyűlöltem a pályázatírást és kifejezetten viszolyogtam azoktól a frázisoktól, amelyeket a határon túli magyar kultúrával kapcsolatos ezen pályázatokba kötelességszerűen beleírtam. Olyasmikre gondolok, mint a magyar nyelv megőrzése szempontjából; a magyar kulturális hagyományok ápolásában betöltött szerep; a magyarság kulturális igényeinek kielégítése; a kárpátaljai magyar irodalom kibontakoztatása…  És a rézkígyó: irodalmunkat az egyetemes magyar szellemi élet vérkörébe integrálni. Ki nem maradhatott egyetlen pályázati anyagból sem! Rutinos pályázó tudhatta, édeskevés lenne azt leírni: ez a kézirat kiváló, szeretném kiadni, adjatok rá pénzt. Indokolni kellett – nem azt, hogy mitől jó, hanem hogy mi a hozadéka kisebbségi kultúránkban.

Én pedig lassan meggyűlöltem ezeket a fontosságot bizonygató közhelyeket. Meggyűlöltem őket, mert eredeti tartalmuk a sok legyártott pályázatban kiürült, mert – úgy éreztem – gyakran nem állt mögöttük sem jelentős teljesítmény, sem értékelhető nívó – még a saját projektjeim esetében sem mindig, hát még azokéban, akiknél az ezekre a fogalmakra való hivatkozás egyenesen kibúvó lett bármiféle minőségbeli elvárás alól.

Szép lassan kihátráltam hát ebből a kisebbségi kultúrmisszióból, amely akkor már inkább a dilettantizmust és provincializmust felszínre hozó és ott megtartó megélhetési magyarságbizniszként működött. Jó sok éve már annak, hogy nem is kellett leírnom az önigazoló frázisok egyik sem – és ez elég nagy megelégedéssel töltött el. De most egy régi barátom megkért, segítsek megfogalmazni valahová benyújtandó önéletrajzának egy passzusát, amelyben éppen az említett tevékenységekben való akkori részvételét szerette volna kidomborítani – de sehogy sem találta a megfelelő kifejezéseket. Kicsit csikorgattam a fogamat, de megírtam. Mi lehetett volna más az utolsó mondat befejezése, mint az, hogy: „…a rendszerváltás után nagyban hozzájárult a kárpátaljai magyarság anyanyelvi kultúrájának kiteljesedéséhez és az egységes magyar szellemi élet vérkörébe történő integrálódásához”.  A barátom felettébb elégedett volt a leírtakkal, szerinte életrajzának ez a legszebb mondata.

Vadvirág Tibusz kebelében

ajanlo-syriusMost hogy felújítottam ajánló blogomat és abban nagyon becses zenei leleteket osztottam meg, a Syrius ausztráliai felvételeiről eszembe jutott az együttes ungvári szereplése.

1975-öt írtunk, és ez már nem a nagy, klasszikus felállása volt a bandának, hanem a sorozatos tagcserék közepette éppen az az aktuális összetétel, amikor átmenetileg Tátrai Tibor lett a frontemberük.  Az ungvári amfiteátrumban adtak koncertet egy nyári estén, világosban. Nyomták rendesen a jazzrockot, keményebb és dallamosabb számokat vegyesen, a fúvós szekció  (Baronits Zsolt – tenor szaxofon, Friedrich Károly – harsona, Molnár Ákos – altszaxofon, Sipos Endre – trombita) adta meg a hangzás igazi jellegét, erre ült rá Tibusz a gitárjával pár fergeteges szólót is produkálva. Slágerük éppen a Sápadt fényű ablak volt.

Mivel akkoriban ritka ünnepnek számított, ha külföldi banda szerepelt egy szovjet városban, az amfiteátrum megtelt közönséggel annak ellenére, hogy a Syriust kevesen ismerték és a dzsesszes hangzás sokkal kevésbé volt népszerű, mint a tisztább rock (vagy pláne a pop, például a városban gyakran megfordult Koós János számai). Így a tapsok is eléggé gyérek voltak egy-egy szám után.

A mi társaságunk persze élen járt az ünneplésben. Egyikünk még emlékezetes magánakciót is produkált.

A nézőtér a szőlőhegy oldalában volt kialakítva, egyszerű deszkapadokat ácsoltak a színpad köré karéjban. A padok alatt és között, ahol nem taposták ki, nőtt a fű, a gyom, akadt mezei vadvirág is. Ebből szedett egy csokorra valót tágabb társaságunk Stroszka becenevű zenerajongó tagja (talán már túl pár korsó sörön), és egy gitárszóló kellős közepén elindult vele a színpad felé. Biztonsági emberek akkoriban még nemigen védték a zenészeket, így felugorhatott a színpadra, megcélozta Tátrait és át akarta adni a csokrot. De Tibusznak mindkét keze foglalt volt, nem szakíthatta meg a szólót. Stroszka feltalálta magát, kigombolta a zenész ingét és beletette a virágot a keblébe. Tátrai illően meghajolt, Stroszka még megveregette a vállát és társaságunk nagy ovációja közepette távozott a színpadról. Az ungvári domboldal vadvirágai, ki-kikukucskálva inge mögül, a szám végéig csiklandozták Tibusz szőrös mellét.

(<< sajnos a videó már nincs eredeti helyén, a linket töröltem – 2016) A fenti felvételhez egy olvasói komment így fest:

Ez egy büdös nagy KAMU playback felvétel. A zene az 1975 júniusában felvett „Széttört álmok” nagylemez anyaga, melyen Tátrai Tibusz gitározott, Schöck Ottó zongorázott, Veszelinov András dobolt valamint Turai Tamás énekelt és kongázott. EGYIKÜK SEM látható a videón, Megalázó tátogás csupán. A basszusokat pedig Sipos Endre játszotta, aki itt csak trombitával látható.

…hát igen… az említett sorozatos tagcserék.

És akkor legyen itt is egy különlegesség a nagy felállású Syriustól. József Attila Tiszta szívvel c. versét is énekelték – íme az angol verzió:

József Attila szobra <- tiltakozás | laptop kijelző szerviz

Az írótábor nem megy az égbe

tokaj-saray

Ezt írtam ki a lepusztított archív oldalra

mottó 1: Minden pontosan úgy esett, ahogy puffant.

mottó 2: Tessák mondani, sör nincs?

A Tokaji Írótáborra alaposan rárepült a sajtó amiatt, hogy egy részeg atyafi nyolc napon túl gyógyuló sérülést okozva Kukorelly Endrének az arcába ütött… A hírek sorozatát (ahogy más-másként traktálták a lapok a hírt és ahogy egymás után nyilatkozott írószervezeti elnök, sértett és sértő) belinkelgetttem Facebook-oldalamra a semlegesnek remélt „irodalmi élet, népi tábor, 2014” felirat alá; én nem kommentáltam a híreket, mások igen… Mígnem a rendezvény egyik belső embere megrótt amiatt, hogy az „ingerküszöböm kimerül a bulvárnál” és – állítása szerint ettől teljesen függetlenül – megkért, szedjem le 2003-as weboldalamról az akkor általa szívességből nekem elküldött írótábori fotókat. Nem ez az első alkalom, hogy egyesek szerint nem az a hibás, aki verekszik, hanem aki ezt mások tudomására hozza. Amikor pl. ezt a kis csetepatét én is közreadtam, többen kiátkoztak: VFL tettleg véd.

Mielőtt leszedtem a ma már szerintem dokumentum-értékű képeket, azért végignéztem őket….

Hej, a Tokaji Írótábor! … Utoljára 2003-ban időztem ott, azelőtt a nyolcvanas évek legvégétől majd minden évben, nem ritkán előadóként. Sokad magammal együtt örültem annak, hogy a rendszerváltás után az Írótábor szakított ideológia meghatározottságával (ez nagyjából a szocialista népiségben volt megragadható) és határozott gesztussal integrálni igyekezett az urbánus vonalat. Nemcsak a tagság, a vezetőség is ennek értelmében alakult át, ekkor lettek a kuratórium tagjai például Petőcz András és Kukorelly is. A vezetőség arra is már-már kínosan vigyázott, hogy az előadók közt kiegyenlített legyen a népi-nemzeti és liberális-urbánus előadók aránya. Aztán lassan eltolódott az egyensúly, a liberális gondolkodásúak lassan elmaradoztak, a népi szárny erősödött és hangosodott… mígnem azon vettem észre magam, a posztmodern szitokszó lett a tábor hangadóinak a körében…

Ezzel együtt az emlékeim között sokkal több a kellemes, mint a kellemetlen. Jó alkalom volt a táborozás nemcsak arra, hogy sok-sok ritkán látott barátunkkal találkozzunk, hanem arra is, például, hogy a kárpátaljai magyar irodalom tárgyában elkövetett írásaimat szakmai közönségen teszteljem és a különböző irányokból érkező reagálásokból lemérjem: ha majd nyomtatásban megjelennek, milyen indulatokat fognak kiváltani.

1999-ben felolvasott tanulmányomnak például ezek voltak a főbb tételei (ezt is naplómból idézem, ahogy utólagos hozzáfűzéseimet is): tovább is van, mondom még

Presser 66

presserMiközben döbbenten veszem tudomásul, hogy épp 40 éve érettségiztem és miután az is szinte hihetetlen, hogy a bátyám 69 éves volt a múlt héten (jövőre 70, elképesztő!), aközben más is öregszik. Mindnyájunk Picije épp ma érte el a kétszeres krisztusi kort.

Kamaszéveimben – zenerajongó barátaim nagy megelégedésére – az ő fotóival és az LGT lemezborítóival volt kidekorálva a szobám. Köztudottan későn érő típus vagyok, a zenei ízlésem is lassan formálódott, kisiskolásként még Aradszky és Harangozó Teréz (ó, jaj!) volt a kedvencem, aztán tizenévesen először a Metró mellett köteleztem el magam (szembehelyezkedve az Illés- és Omega-rajongókkal). Voltaképp a Metróból az első magyar szupergruppba átigazoló Frenreisz miatt váltam 1971-ben LGT-rajongóvá. Sokáig nem is tudtam, hogy az Omegából átigazolt Presser a csapat szellemi vezére, valahogy nekem a Hungáriából érkezett Barta Tamás és Frenreisz látszott eleinte meghatározó egyéniségnek. A mai napig jobban is szeretem eredeti, klasszikus felállásukat, a későbbi tagcserék inkább gyengítették, mintsem erősítették a csapatot. Somló Tamás ugyan legalább olyan jó zenész, mint Frenreisz, de például Karácsony János az én szememben soha nem pótolhatta a zseniális Barta Tamást.


A Locomotiv GT eredeti felállása: Laux, Frenreisz, Barta, Presser

Aztán az LGT-rajongásomon belül lassan kialakult nálam egy kisebbfajta Presser-fanság is, talán azután, hogy megkomponálta a nyomban kultuszdarabbá vált Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról c. musical dalait.

1980-ban személyesen is találkoztunk, Moszkvában, ahová harmadmagammal kizárólag azért utaztunk el Ungvárról, hogy az ott tartott magyar kulturális napok keretében megnézhessük a Vígszínház előadásában a másik nagy Presser-musicalt, a Harmincéves vagyok-ot (a szovjet fővárosba akkoriban könnyebben juthattunk el, mint Budapestre). A Víg sok tagjával akkor össze is cimboráltunk,  Presserrel nem, valahogy tartózkodóbb volt, épp csak bemutatkoztunk neki – ő nyilván azonnal el is felejtett minket. Soha nem is próbáltam kontaktust keresni vele, akkor sem, amikor vagy 15 évvel később egy bankfiókban két szomszédos ablak előtt egymás mellé keveredtünk. Valamit problémáztak a számlájával, elég ideges volt, és engem is felhúzott a legnagyobb lakossági bank ügyfélriasztó bürokráciája. „És mi lenne a megoldás?!” – fakadt ki Presser, kérdőn nézve a tanácstalan ügyintézőre. Nem állhattam meg, átszóltam: „Egy másik bank!” Elnevette magát, de engem persze nem ismert fel. Azért távozáskor biccentettünk egymásnak.

Abban, hogy a magyar rockzene a 70-es években polgárjogot nyert, kétség kívül jelentős a szerepe. Abban is, hogy a színházi kőfalak közé bevonulhatott a rock’n’roll. Presser elsők között kapott „könnyűzenészként” állami zeneszerzői díjat, amellyel nemcsak őt, hanem a műfajt is elismerték.

Én meg kinőttem rajongói korszakomból. Be kell vallanom azt is, hogy az LGT kései (meglehet: érettebb, kimunkáltabb) dalai már nem érintettek meg annyira, mint a korai nyersek, kemények. Talán Presser is túl sokat és túl gyakran lépett a népszerűbb, könnyebb hangzások felé (lemezt írt Zoránnak és Katona Klárinak…). A padlás c. mesemusical dalai is, persze, kedvesek, de a Képzelt riport nyomába mégsem léphetnek. Ami viszont töretlen: Presser egyénisége, roppant szimpatikus emberi vonásai, bölcsessége, szerénysége, jóindulata, a művészetet mindenek fölé helyező értékelvűsége. Ezen még a szoft-gagyi énekversenyekben való zsűrizése sem tudott sokat rontani.  Alkotói fantáziája is kiapadhatatlannak tűnik, előadói modorával pedig stílust teremtett. Megőrizte művészi fiatalságát, játékosságát – és a minőség iránti elkötelezettsége is töretlen. Nagybetűs Zenész ő, aki előtt kerek és nem kerek születésnapján egyaránt megemelhetjük a kalapunkat. tovább is van, mondom még

Dzsámbó Dzsimi és a lakodalmaSOKK

zambo

Dzsámbó Dzsimi

Exdiplomata szomszédunk házvezetőnője gyakran becsönget hozzánk. Legtöbbször kölcsönkérni jön: gazdái hirtelen megkívántak valami olyan ételt, amenynek az alapanyagait beszerezni vagy beszereztetni viszont elmulasztották. A bevásárlás elvinné az időt, E. a rövidebb utat választja, amely küszöbünkig vezet. Éva szívesen ad a készletéből, természete a szívjóság és empátia, de általában nem is jár rosszul az ügylettel, E. másnap kamatostul adja vissza a kölcsönt.

Most azonban valami egészen másért jött. Kifejezetten velem akart beszélni. Azzal kezdte, hogy azért fordul hozzám, mert magyar vagyok. Rosszat sejtettem. Így azok a beszélgetések szoktak kezdődni, amelyek végső célja az, hogy a magyarul nem vagy alig tudó ismerősünk magyar állampolgárságot szerezzen. Ehhez lenne szüksége infóra, űrlapra, rosszabb esetben protekcióra. Nem túl kellemes ezeket elutasítani, mert alig akarják elhinni, hogy mi ezt az ügymenetet nem jártuk végig, mi több: ilyen szándékunk sincs, így se infónk, se űrlapunk, se bennfentes kapcsolatunk.

De szerencsére (?) valami egészen más képezi a kérés tárgyát. E. papája 70 éves lesz és mivel nagyon szereti a magyar muzsikát, a lánya ezzel szeretne kedveskedni neki egy CD-nyi ajándék formájában. Mivel pedig én magyar vagyok, biztosan van nekem magyar muzsikám. Logikus. Aztán konkretizálódik a kívánság. Olyan kellene, mint a Ráncos csizma, meg olyan, amit Dzsámbó Dzsimi énekel, meg amire a lakodalomban mulatnak.

Kishíján sokkos állapotba kerültem ettől, jeleztem, hogy az ilyen zenék nálam heveny viszketegséget okoznak és azonnal felhólyagzik tőlük a bőröm. Évának mentő ötlete támadt: majd Kolos fiunk leszed pár ilyen zenét a netről. E. elégedetten távozott, én is megnyugodtam. Egyelőre Kolos is derűs, még nem értesült a merényletről.


Kapcsolódó régebbi írás: Gyurcsány Ferenc nyerte a Zámbó Jimmy-hasonmás versenyt

Az utolsó futamok – Megjelent!

utolso_futamok.jpg

Bízhatóan ez még nem az utolsó kötetem – de hogy utólsó „futásaim”, futamaim zajlottak 2008-ig, az szinte bizonyos, éppen ezért a kiadó ajánlata ellenére nem éltem a lehetőséggel, hogy mondjuk 2010-ig kiegészítsem a kéziratot.  Így mindössze 4 év naplóját tartalmazza, 2004-2007 intervallummal. Fontos esztendők voltak. A kivonulásom utolsó nagy gesztusai. Kilépés az írószövetségből, végső hátat fordítás a kiadói-szerkesztői és alapítványi munkának, és bár korábban kezdődött a folyamat, akkor vált véglegessé és visszafordíthatatlanná szembenállásom a kárpátaljai magyar irodalom és kultúra szervezeteivel, csoportjaival, orgánumaival – és személyeivel is.

Ebből a szempontból fontos könyv.

Részlet a szinopszisból:

A kárpátaljai Ungváron élő József Attila-díjas író előző naplókönyvének a fülszövege így kezdődött: „Padlásszobájában ül az író – történelmi és etnikai peremhelyzetben. Az országot, amelyben él, most éppen Ukrajnának hívják… Az író nyelve magyar, gondolkodása európai, magatartása egy független értelmiségi pozícióját célozza, értékrendszerét pedig az általános emberi minőségeszmények határozzák meg.”

Ami igaz volt az ezredforduló esztendeire nézve, igaz maradt a folytatásra, a 2004-2007-es időszakra is: nem változott sem a szerző földrajzi helyzete, sem értékrendszere. Ami megváltozott, az egyfelől az őt kisebb és nagyobb körökben övező világ, másfelől tetten érhető szemléletének, hozzáállásának bizonyos módosulása is – a jelen anyagban mindkettő jól nyomon követhető.

Míg korábban figyelmének jelentős részét lekötötte a kárpátaljai író- és újságíró-kollégák munkássága, a kiadói műhelyek, szakmai és érdekvédelmi szervezetek napi tevékenysége, a támogatási rendszerek visszásságai (s ezeket gyakorta érzelmi telítettséggel bírálta) – addig a most tárgyalt időszakban e témák már nincsenek figyelmének a homlokterében, ha érinti is őket, ezt bizonyos távolságtartással teszi.

Változás tapasztalható abban is, hogy míg korábban alig foglalkoztatták az ukrajnai politikai események, addig mostani naplójában ezek kiemelt figyelmet kapnak. Ami érthető is, ha tudjuk, hogy 2004/2005 fordulóján zajlott az úgynevezett narancsos forradalom, és, úgy tűnik, Balla D. Károly erre nem tudott nem odafigyelni…

…Az 1997-ben naplóírásba kezdő szerző második könyvének anyagában egyfajta lezárást is megfigyelhetünk: mintha megelőlegezné valamiféle visszavonulását az élet sűrűjéből. 2007-es előadó-körútjáról hazatérve egyik utolsó jegyzetében erről így ír: „…ideje szép csendben visszavonulni a benti világba, s nem azért, mert már nem bírom tovább csinálni, hanem mert nem akarom. Lehetek lelkes mindannyiszor, ahányszor csak valami meghívást kapok, feldobhatnak a nyilvános szereplések, de ott belül valami már mégis inkább azt kívánja, hogy hárítsak, hogy hagyjam magamon eluralkodni a kényelmességet, felelőtlenséget – és akár a tehetetlenséget is.”

S ha e visszavonulást illetően az eltelt időszak cáfolattal és igazolással egyaránt szolgálhat is, afelől nem lehet kétségünk, hogy aki a 2004-2007-es naplót elolvassa, egyrészt fontos tényanyag birtokába jut, sok olyasmit megtudhat Magyarország és Kárpátalja kölcsönviszonyáról és a régió magyarságának életéről, amit nem írtak meg az újságok, másrészt beavatódhat egy többszörös peremhelyzetben élő értelmiségi belső világába, egy olyan gondolkodó ember élethelyzetébe és alkotói szemléletébe, aki sikeresen leküzdötte nemcsak politikai-földrajzi-társadalmi, hanem személyes hendikepjét is: kerekesszékéből is tisztán, pontosan látja és láttatja világunkat.

2012-től mit várok?

a kormánypártok egy veszett ordas elszántságával marták halálra a már amúgy is földre tiport fiatal magyar demokráciát

Sűrű év végi napok – BÚÉK

Minden szempontból felpörögtek az események így az év végén. A magyar politikában és közéletben nyomát sem látni a csendes megbékélésnek: a kormánypártok egy veszett ordas elszántságával marták halálra a már amúgy is földre tiport fiatal magyar demokráciát. Ám úgy látszik, a hatalmi arroganciájuk ellen fellépők száma is gyarapszik, bár igazi erőt még nem mutattak. Orbán Viktor, miközben az EU-hoz és IMF-hez többször helybe ment a lófaszért, szabadságharc címén falnak viszi az országot; mélyrepülésben a forint. Mindezek láttán nagyot sóhajtva alapítottam magamnak egy piréz menedéket, a Virtuális Magyar Köztársaságot. De történtek egyebek is.

Úgy adódott, hogy éppen Karácsonyra időzítve négy fontos publikációnk is volt Évával. Az ÉS év végi számában most szerepeltünk először együtt. Ezekkel: Berniczky: Szerencsegyökér / BDK: Sztreccskesztyű, lóbalzsam. (Ez utóbbiról itt talán elárulhatom, hogy az alaptörténetet a Cs.I. barátommal valóban megesett sztoriból merítettem, ezt kapcsoltam össze Kállay Labord alakjával; a novella címét meg éppenséggel Csönge hozta a Nyugati pályaudvarról…). Évának volt továbbá egy körválasza a BárkaOnline oldalán, ezt napi blogomban újraközölve Csönge fotójával illusztráltam (Berniczky válaszol), nekem pedig versem jelent meg a Népszabadság ünnepi számában: Fekete Karácsony.

A nem túl szerencsés időzítés úgy hozta, hogy a Kárpáti Kiadónál megjelenés alatt álló verseskötetem utómunkái is ezekre a hetekre-napokra estek. Adódott egy-két ügyben vitám a kiadóval, volt úgy, hogy szinte megbántam, amiért a több mint két évtizednyi „ellenállás” után mégis kéziratot adtam nekik. Megtapasztalhattam, hogy az állami könyvkiadás továbbra is merev, a támogatási konstrukció a szerző számára kedvezőtlen, a technikai elvárások nem egyszer ellentmondanak a könyvkészítés esztétikai normáinak. Nem sikerült például elérnem sem azt, hogy a külön, jobbos oldalon szereplő cikluscímeket üres balos oldal előzze meg, sem azt, hogy az első ciklus címét egy technikai adatokkal és a két nyelven kötelező annotáció-szövegekkel túlzsúfolt oldal előzze meg… A könyv előtörténetéről a Csönge által készített borítót is bemutatva itt írtam: Kő és árnyék.

Friss fejlemény az is, hogy állandó szerzője lettem a VilágMa.hu c. portálnak, ahol csütörtökönként jelennek meg azok a friss írásaim, amelyeket pénteken aztán magamnál is leközlök.

Arra még nem is volt időm, hogy 2011-es publikációim listáját lezárjam (minden cím kattintható!), a legújabbak még hiányoznak, így a Parnasszus év végi számában megjelent verseim is, amelyek közül az egyikkel az engem elért köszöntéseket igyekeztem viszonozni, és kívántam magam is fenséges éteri sistergést az újesztendőben (Parányok tánca).

A politikához még egy futam erejéig visszakanyarodva: sikeresnek mondhatom internetes akciómat, amelyben találati linkekből igyekeztem élőláncot építeni József Attila szobra köré (az összefoglalómat lásd itt), és a Google máris szereti azt a megmozdulásomat is, amelyet ezzel a szakmai névvel illettem: egy vágyott esemény virtuális megelőzöttsége. Lásd: Orbán Viktor lemondott. Ezzel arra a fel nem tett kérdésre is válaszoltam, hogy mit várok 2012-től.

BÚÉK mindenkinek.