Internet és identitás

(archívumomból)

A papírra írt vagy nyomtatott szövegnél én ma már, bevallom, többre becsülöm a digitális formában rendelkezésemre álló szövegállományt… | Illyés Gyula szép víziója, a Haza a magasban az Interneten nyerte el realitását.

internet2003 májusában – tizenkét éves önkéntes szilencium után – újra publikálni kezdtem a Kárpáti Igaz Szóban. Épp egy évig tartott. 2004 májusában újra felhagytam ezzel az úri huncutsággal és azóta sem adtam kéziratot a lapnak.  Második önkéntes szilenciumom gyakorlásában a jeles 10. évfordulóhoz érve ebben a blogban sorra újraközlöm az akkori írásaimat. Az alább olvasható Múzsák és mázsák c. oldalamon jelent meg a KISzó Hóvége mellékletében. Később még dolgoztam az íráson, végleges változata A szörfőlő identitása címen jelent meg többek között egyik könyvemben is.

Talán érdekes megfigyelni, miként is gondolkodtam az internetről több mint 10 évvel ezelőtt. Jellemző, hogy nagybetűvel illettem… Nem kevésbé: miként tekintettem a kárpátaljai, illetve határon túli író és irodalom fogalmára…

Balla D. Károly

Internet és identitás

internet, identitás - múzsák

Internet és identitás – digitális identitás

Aki hosszabb ideje foglalkozik nemzeti irodalmunknak a Magyarországgal határos térségekben zajló eseményeivel és folyamataival, netán íróként, szerkesztőként aktív részese is ezeknek, annak időről időre szembesülnie kell a regionalitás és egyetemesség problémájával, a van-e erdélyi, délvidéki, kárpátaljai magyar irodalom idegesítően megválaszolhatatlan kérdésével, ezen túl olyan felvetésekkel, hogy ki számít erdélyi, felvidéki, nyugati stb. írónak, hogy miben különbözik egymástól és anyaországi kollégáiktól írói magatartásuk, identitásuk. Ezek a dilemmák képtelenségük ellenére újra és újra megfogalmazódnak, viták és konferenciák témájául szolgálnak; hiába azonban a sok eszmecsere és tanácskozás, az érvek mellé mindig egyenértékű ellenérvek sorakoznak, az egymásnak feszülő elméletek a gyakorlatban összekeverednek, így a kívülálló számára úgy festhet, minden effajta vita hiábavaló.

Miért hozakodom vele elő mégis? Azért, mert – ez talán meglepően hangzik – találtam egy olyan közeget és olyan médiumot, amelyben, úgy érzem, sikerült elkerülnöm ezeknek a kérdéseknek a csapdáját.

A problémáimat megoldó közeg neve: Internet, a médium pedig a világhálós irodalmi honlap.

Révükön megszabadultam bizonyos beidegződésektől, gondolkodásom rugalmasabbá vált, átalakult nem csupán szemléletem, hanem talán tudatom egésze is. Megkísérlem elsorolni, korunknak ez a sokat vitatott jelensége mely jellegzetességei révén vált számomra alkalmassá arra, hogy identitásomban új dimenziókat nyisson. tovább is van, mondom még

Kertész-torony Bécsben

(archívumomból)

12 esztendőnyi szünet után 2003-ban és 2004-ben májustól májusig, azaz épp egy éven keresztül újra publikáltam a Kárpáti Igaz Szóban. Azóta pedig újra nem… Második önkéntes szilenciumom gyakorlásában a jeles 10. évfordulóhoz érve ebben a blogban újraközlöm az akkori írásaimat. Mivel eléggé sűrűn publikáltam, olykor írói neveket használtam. – Az adódott lehetőséget igyekeztem arra felhasználni, hogy az irodalmi-művészeti tárgyú írásokkal el nem kényeztetett olvasók egy számukra valószínűleg kevésbé ismert értékrenddel szembesülhessenek.

Károly Andor

Kertész-torony Bécsben

kertesz_imreKi ne emlékeznék rá: a Nobel-díj bizottság tavalyi döntésén még meg sem száradt a tinta, amikor a magyar közvélemény máris megoszlott Kertész Imre magas elismerését illetően. Akadtak, akik határtalan lelkesültségüknek adtak hangot, végre egy Nobel-díjas magyar író; voltak, akik fanyalogtak: miért pont ő, miért épp most, különben sem olvasta senki a regényét; és bizony akadtak, akik kétségbe vonták nem csupán a döntés jogosságát, hanem még azt is, hogy az évek óta Németországban alkotó Kertész Imre magyar író lenne.

A dologból „ügy” lett, amely messze túlpörgött az irodalom és kultúra berkein. Előfordult, hogy plágiummal vádolták, próbálták saját nyilatkozatait ellene fordítani, legutóbb pedig a díjazott regény alapján készülő film körül csaptak fel az indulatok, mégpedig azért, mert egyesek szerint a film forgatásához az alkotók alkalmatlan helyet választottak: a Pilis szakrális hely, ott nem szabad láger-díszleteket építeni…

Magam azok közé tartoztam, akik, miközben őszintén örültek a nemzetközi magyar sikernek, egyben el is szégyellték magukat amiatt, hogy sem Kertész Imre életművét nem ismerték eléggé (én csupán egyetlen írásával találkoztam korábban), sem a Sorstalanságot nem olvasták. Amint módom nyílt rá, az utóbbi mulasztásomat nyomban bepótoltam. Megrázó és felkavaró élmény volt. De nem úgy kavart fel, mint… Mint várható lett volna. A lelki- és önismeret egészen más régióit rezegtette meg, jószerével olyanokat – és ebben valóban egyedülálló a mű –, melyekről nem is igazán tudunk, vagy szégyellünk tudni.

Kertész az igazságérzetünkkel, hm…, igen: játszik. Persze véresen komoly játékot. Ahogy kikezdi hibátlannak vélt értékítéletünket jóról és rosszról, helyesről és helytelenről. Ahogy összekuszálja és felborítja beidegződéseinket… A mű utolsó oldalaira tartogatja a filozófiáját, amelyet, bár roppant egyszerűséggel ad elő, mégis elég nehéz felfogni, megérteni – talán éppen a magunkban hordott sztereotípiák miatt.

Kényelmetlen mű a Sorstalanság. Mindenkinek kínos, bármi is volt a viszonya a holokauszthoz; leginkább pedig akkor, ha nem volt hozzá semmilyen viszonya. Hiszen a regény nem is erről szól…

Amikor olvasásához készültem, azt gondoltam: majd sóhajtozom, szörnyülködöm, felháborodom és végül erkölcsi mivoltomban mégiscsak megerősödve kerülök ki a dologból. De valami egészen más történt, más miatt kezdtem magam kényelmetlenül érezni: emberi gyarlóságomban ragadott torkon a regény.

Mindez most azért idéződött fel bennem, mert olvasom a friss hírt: egész Bécs Kertészt olvas. Torony épült a bécsi Városháza nagytermében a Sorstalanság „Lépésről lépésre” címen németre fordított forgatókönyvéből, amelyet egy kötetbe szerkesztettek az író Stockholmban a díjátvétel alkalmából mondott beszédével és egy vele készült interjúval. Az osztrák főváros polgármestere ezzel a gesztussal nyitotta meg az ottani ünnepi könyvhetet, amelynek során a Kertész-könyvből százezer példányt (!) ajándékként adnak át a látogatóknak.

Szinte már látom, a magyar közvélemény egy része hogyan fog ezen fanyalogni! Miközben Bécs közönsége lelkesen olvassa és önfeledten ünnepli a magyar írót.


Megjelent Károly Andor írói álnévvel: Kárpáti Igaz Szó, 2003. nov. 25.

A Sorstalanságról bővebben is írtam itt: Könyv és Film – Kertész Sorstalansága

Ajánlom még az akkori publikációkból:

A teremburáját! (Arvisura)

(archívumomból)

A múlt század 70-es éveinek derekától cirka 15 éven át rendszeresen jelentek meg írásaim a Kárpáti Igaz Szóban, azután pedig, hogy főszerkesztő apám 1987-ben nyugdíjba vonult, állást is vállalhattam. Ám Behun János főszerkesztő korai halála után már nem szívesen dolgoztam és publikáltam ott. 1990-91 táján fel is hagytam mindkét gyakorlattal. Aztán 12 esztendőnyi szünet után (!) 2003-2004-ben 12 hónapon át újra publikáltam a Kárpáti Igaz Szóban (egy kedvező főszerkesztő-váltást követően). Azóta pedig újra nem… Most, hogy újabb önkéntes szilenciumom gyakorlásában a jeles tizedik évfordulóhoz jutottam, ebben a blogban újraközlöm az akkori írásaimat, amelyek közül néhány nem saját nevemen, hanem írói álnéven jelent meg, ezek főleg apróbb szösszenetek voltak, amelyek saját, Múzsák és mázsák oldalamon kívül jelentek meg az aktuális lapszámban.

arvisuraAz alábbi írás érdekessége, hogy ekkor találkoztam először az Arvisura fogalmával. Amellyel aztán igen sokáig egyáltalán nem foglalkoztam, ám tavaly bizonyos okból és céllal újra elmerültem benne. Erről lásd: Meghekkeltem az Arvisurát. – De lássuk első találkozásom dokumentumát Ballantine álnév alatt. 

Ballantine

A teremburáját!

  Gyakran halljuk a nem túl hízelgő megállapítást: az emberi ostobaságnak nincsen határa. Én ilyenkor, magam is ember lévén, kicsit mindig megsértődöm, mert az a véleményem: az emberi gondolkodás páratlanul zseniális. Előfordul azonban, hogy ebben a hitemben megingok.

  Történt, hogy valami egészen mást kerestem az Interneten, amikor egy érdekesnek látszó oldalra bukkantam. A cím: „Történeti és egyéb összefüggések / Egy készülőben lévő könyv, CD-ROM tartalmi összefoglalása.” Nosza, belekíváncsiskodtam. Első mondat (minden idézetet betűhíven közlök!): „Egy Ural környékén élő sámán megtanította Salavári Turát magyarul azzal a céllal, hogy az emberiség 70.000 évre visszamenő aranylemezeken rovásírással rögzített tudását Magyarországra hozza, és azt az elkövetkezendő vízöntő kor 2000 évének tudásörző népére átruházza.” No, egy ifjúsági tudományos-fantasztikus regény, gondoltam elsőre; ehhez képest lehetne kicsit tisztább a mondatszerkezet, hogy el tudjam dönteni, mi megy vissza 70.000 évre: az aranylemezek, a rovásírás vagy a tudás. Második mondat: „Ez az anyag a II. Világháború során került át Magyarországra és sok viszontagság után a magyar, palóc Paál Zoltánt képezték ki a tudás fogadására és ápolására.” Hm. Kik képezték ki? Következő mondatok: „Az ő munkásságából ismerjük azt az Arvisurának nevezett anyagot, amelynek történetisége a Szíriusz csillagképből jövő magasan fejlett lények és a földi emberiség kapcsolatára vezethető vissza. Az Arvisurát legelőször az u.n. Kaltes asszony bolygójáról, feltehetően a Szíriusz csillagkép 6. Amma nevű bolygójáról származó lény kezdte írni a Földön.” Na, ez már kezdett nem stimmelni nekem. Még a leggyengébb sci-fi író is tudja, hogy bolygója a csillagnak van, nem pedig a csillagképnek. Igaz, a Szíriusz nem is csillagkép…

  Még pár mondat és a fejemhez kaptam: atyavilág! Ez nem regény, ezt valakik komolyan gondolják! Tudományként művelik, és mély meggyőződéssel hiszik! Induló oldalukon például azt idézik, Jézus anyja (!) hogyan vélekedett a magyarok országáról! (Ezt a blaszfémiát nem is merem idetűzni).

  A belsőbb oldalakon aztán jön Atlantisz és jön a sumerológia, csak úgy szálldosnak az ősmagyar űrhajók: „Az Arvisura leírásai egybecsengenek az Erdélyben 1974-ben leszállt UFO legénysége által erdélyi magyar embereknek átadott aranylemezeken rögzített tudásanyaggal. Érdekes módon ezek az aranylemezek szintén a Szíriuszról származnak. […] Az aranylemezek egyik értelmezése szerint naprendszerünkben a Jupiternek 2 nappá való átalakításának folyamata is kirajzolódik. Erre utal az egyik lemezen rovásírással magyarul (!) írt üzenet is, mely azt üzeni, hogy ha a naprendszerünkben 2 nap lenne… […] Ata-Isis a tórem rendszeren keresztül Ata-Isis, Sistórem, Numitórem, és így tovább egészen a legalsó szintig, a Teremburáig…”

  Hű, a teremburáját! Miért is nem Kárpátalján szállt le az az UFÓ! Az aranylemezeken biztosan ott lenne a megoldás a vízumproblémánkra.


Megjelent Ballantine néven: Kárpáti Igaz Szó, 2003. augusztus 28.

Az eddig újraközölt 2003-as-2004-es írások:

Európa víziója

conchita-wurstNagyon rendben van az, hogy Európa egy sokszínű, szabad világ vízióját vetítette tegnap maga elé. Az 59. Eurovíziós Dalfesztivált nagy fölénnyel egy transzvesztita művész, Conchita Wurst osztrák énekes nyerte Rise Like a Phoenix (Szállj főnixként) című dalával. A szám nem annyira gyenge, mint amennyire a győztes dalok lenni szoktak ezen a versenyen (egyszer meg lehet hallgatni), a dolog azonban valószínűleg nem csupán a produkció minőségéről szólt, akik szavaztak, azok alighanem a tolerancia és a szabad identitásválasztás mellett is letették voksukat: tekinthető ez akár egy olyan szimpátiaszavazásnak is, amelyben az európai országok többségének döntnökei kifejezték az efféle megnyilvánulások iránti tetszésüket.

saundersHasonlóan rendben van az is, hogy Magyarországot egy angolul éneklő színes bőrű magyar képviselhette: Kállay-Saunders András Running című számával az ötödik helyen végzett.

Kárpátaljai pirézként kifejezetten örülök mindennek és kajánul kicsit mulatok is azon, hogy tegnap Európa tört kevéske borsot azok orra alá, akik a nemzeti identitást faji alapon kezelik és a nemi identitás terén hajlamosak betegesnek gondolni azt, ami természetes.


Frissítés, május 12

Ahogy az várható volt, az interneten (így a Facebookon) elszabadultak az indulatok…. Erre voltaképp lehetett számítani. Ami viszont meglepett: néhány köztudottan liberális gondolkodású ismerősöm is fújolt. „Európa beteg”, írta például egy kulturális egyesület ügyvezetője, holott az egyesület a nevében hordja annak a közösségnek a nevét, amely évezredek óta szenved a másságát tolerálni képtelen környezet kirekesztő magatartásától.

Kialakult kisebb vita a fenti kis írásomat megosztó topikban is. Két bejegyzésemet onnan emelem ide:

az én olvasatomban ez arról szól, hogy immáron egy ilyen megnyilvánulás nem közmegbotránkozást, hanem közszimpátiát váltott ki. és ez jó, nagyon jó! – függetlenül az összes további körülménytől (pl. az én igencsak eltérő zenei ízlésemtől). egy ilyen eseménynek társadalmi hatása van – és ezúttal ez a hatás énszerintem kifejezetten pozitív. és nem véletlenül kapcsoltam össze a a magyar énekes magyarságával. én ezt európa üzeneteként értelmezem.

legyen érthető: ami érdekes, az nem a szereplő, hanem az, ahogy elutasítás helyett tömeges szimpátia „tört ki”. az hogy egy transzvesztita énekel sem nem túl érdekes, sem nem új, ami érdekes, az az, hogy egy világshowban nem botrány és nem hűvös elutasítás volt a reakció, hanem a lelkes szimpátia. ez pedig egy szabad szemléletű, elfogadó magatartásforma győzelme volt az előítéletes és merev gondolkozással szemben. ez az üzenet. és több mondandóm nincs is erről.

Frissítés május 20-án:

A Magyarok Világszövetsége egy hét késéssel ezt a nyilatkozatot bírta kiadni ékírással ékes honlapján sajtónyilatkozatként:

Kolbász Pina (Conchita = pina, Wurst = kolbász) nevet választott magának az az ausztriai  lény, akit 2014-ben az Eurovíziós dalverseny győztesének hirdettek. Vasárnap, május 18-án hivatalában fogadást ad részére Ausztria államelnöke, Werner Faymann, majd ezt követően, az elnöki hivatal előtti téren óriási, élőben közvetített koncerten dicsőítik… !?       A lény   sűrű-, fekete-szakállú énekesnő           Az, aki magának ilyen azonosságot választ, az agyament.     Ha ilyen külsővel nyilvános dalversenyre jelentkezik, akkor provokál.     Akik egy ilyen lényt az európai nyilvánosság elé küldenek, azok elvetemültek.     Akik odaengedik, azok merényletet követnek el.     Egy ilyen lényt egy európai megmérettetés győzteseként tálalni, az vélemény-terrorizmus.     Ha egy állam egy ilyen lényt dicsőít, az állami szintű, obszcén vélemény-terrorizmus.

Kolbász Pina (Conchita = pina, Wurst = kolbász) nevet választott magának az az ausztriai lény, akit 2014-ben az Eurovíziós dalverseny győztesének hirdettek. Vasárnap, május 18-án hivatalában fogadást ad részére Ausztria államelnöke, Werner Faymann, majd ezt követően, az elnöki hivatal előtti téren óriási, élőben közvetített koncerten dicsőítik… !?
A lény
sűrű-, fekete-szakállú énekesnő

  1. Az, aki magának ilyen azonosságot választ, az agyament.
  2. Ha ilyen külsővel nyilvános dalversenyre jelentkezik, akkor provokál.
  3. Akik egy ilyen lényt az európai nyilvánosság elé küldenek, azok elvetemültek.
  4. Akik odaengedik, azok merényletet követnek el.
  5. Egy ilyen lényt egy európai megmérettetés győzteseként tálalni, az vélemény-terrorizmus.
  6. Ha egy állam egy ilyen lényt dicsőít, az állami szintű, obszcén vélemény-terrorizmus.

A legrosszabb forgatókönyv

Testvérem a pirézségben, Szunyogh Szabolcs nagyon szépet, okosat és torkot szorítóan őszintét írt Beregszászról, Kárpátaljáról és arról  a szörnyűségről, ami így vagy úgy, de mindig bekövetkezik:

…az igazi otthon, a szilárd életalap az Beregszász volt nekünk, szüleim, nagyszüleim oda vágytak vissza, az emlékeik szerinti békés, virágzó kis tündérkertbe. Hát ma nem az, hanem egy nyomorult, poros, sáros, tönkretett kisváros a magyar határtól hat kilométerre és hatezer fényévre.

…Ez a város a mostani valóságban nemhogy nem tündérkert, hanem olyan, hogy sírnia kell annak, aki oda belép, ha tudja, milyen volt (semmi különös, egy vidéki mezővároska) és látja, mivé lett. Indiai nyomor, piszok, sár, omló vakolatok, megtört emberek, dübörgő ZIL-ek hada, fröccsenő kosz és a modern kor jeleként egy-két neonfelirat: „koka-kóla” meg „játékterem”. Álltam a volt művelődési ház körbebetonozott, összeomlófélben levő épülete előtt (azt hiszem, eredetileg ez volt a legmagasabb épület Beregszászban) és kérdeztem, tessék mondani, hol volt itt a zsinagóga? Kérem szépen, felelték az arrajárók, Beregszászban nincs zsinagóga. (A hátam mögött.)

…tudom, hogy a határok ide-oda tologatása nem javít semmin. És tudom, hogy ha a magyar jobboldal eszement, felelőtlen szörny-politikusai felhasználják Beregszászt a karrierjük érdekében, aztán odadobják egy újabb tragédiának, az a legrosszabb forgatókönyv. Ez a mi jobboldalunk, úgy nézem, mindenre képes. Hogy van-e a magyar közvéleményben elég józanság megfékezni őket, nem tudom. Szorongok. Ennyi, ez ilyen egyszerű

Feltétlenül olvassátok el a teljes cikket:

Ajánlom még építés alatt álló új oldalamat:

Távolabb Magyarországtól – Európához közelebb

(archívumomból)

Tizenkét esztendőnyi szünet után 2003-ban egy időre ezzel az esszémmel tértem vissza a Kárpáti Igaz Szó  hasábjaira. Alig egy évvel később be is szüntettem szereplésemet a lapban, azóta is tartom magam az önkéntes szilenciumhoz, bár akaratom ellenére egyszer jogtalanul leközölték egy versemet.

Balla D. Károly

Távolabb Magyarországtól – Európához közelebb

A világnak általunk lakott része az elmúlt tízegynéhány évben sorozatos átalakulások színtere volt. A szovjet birodalom széthullása és a független Ukrajna megalakulása után a legnagyobb horderejű esemény számunkra minden bizonnyal a nem egyszerűen egy szomszédos államot jelentő Magyarország végleges EU-csatlakozása lesz. Az integráció várhatóan átrendezi a Kárpát-medence magyarságának belső viszonyait is., és – mint már annyiszor – most is úgy kerülünk új helyre (ezúttal az EU küszöbe elé), hogy magunk nem változtattunk lakhelyet. Hogy ez ránk nézve milyen hatással lesz, ma még csak találgathatjuk, ám azt ki-ki megítélheti, milyen állapotban talál bennünket ez az új helyzet.

Én magam úgy látom, népcsoportunk szinte minden vizsgálati szempontból nézve ingatag társadalmi formációt képez. Földrajzi élettere összeszűkülőben, demográfiai mutatói lemenő ágban, etnika kompaktsága megbomlóban. Mindez ráadásul jelentős szociális-egzisztenciális kiszolgáltatottsággal és bizonyos morális szétziláltsággal is párosul. Ezért hosszabb ideje válságövezetnek gondolom Kárpátalját, az itt élő magyarság (mint szerves egészet alkotó közösség) helyzetét pedig hosszabb távon kilátástalannak látom. Egyben tisztában vagyok azzal, hogy a baráti társaságnál szélesebb nyilvánosság előtt ezzel az állítással nem lehet népszerűséget szerezni – ellenben heves ellenvéleményeket kiváltani annál inkább. Pillanatig sem áltatom magam azzal, hogy bármiféle egyetlen igazságnak a birtokában lennék, és bőven megengedem: másfajta tapasztalatok másféle csoportosításából akár az ellenkező vélekedés is kialakítható (mint ahogy néhol ilyesmit olvashatni is) – engem azonban a saját gondolatmenetem meglehetősen súlyos következtetésekre juttatott. Erről több írásomban is számot adtam, ezek nyomtatásban kizárólag magyarországi lapokban, folyóiratokban, elsősorban a Beszélőben jelentek meg az utóbbi esztendőkben. Ezúttal a megújult összetételű szerkesztőség szíves felkérésének eleget téve – bő évtized óta most először! – osztom meg gondolataimat a Kárpáti Igaz Szó olvasóval.

tovább is van, mondom még

Piréz tépelődés

pirezEgy piréz Kárpátalján

Mivel egyszerre vagyok öntudatos (olykor büszke) piréz és elkötelezett (olykor pironkodó) kárpátaljai lokálpatrióta (ha a magam módján is), sokszor el kell tűnődnöm azon, hogy a kárpátaljai magyarság hosszabb távú sorsa, megmaradása, érvényesülése, sikeres kiteljesedése szempontjából vajon hasznos-e vagy inkább káros annak a (hamis) hazaképnek a fenntartása, kialakítása és megerősítése, amely a jelenlegi Magyarországhoz most már nem csupán érzelmi, hanem politikai és közjogi értelemben is kapcsolódik a magyar állampolgárságnak lakhelyváltoztatás nélküli megszerzésével. Vajon ez a hazakép szolgálhat-e olyan erős fogódzóul egyfelől, mint amekkora talajvesztéssel járhat másfelől? Felnőhetnek-e új és újabb magyar nemzedékek a független Ukrajna kötelékében úgy, hogy önmagukat kvázi száműzetésben élőknek tekintik, akik csupán a sors mostohasága (a „trianoni mészárszék”) miatt laknak ott, ahol – ám tényleges hazájuk másutt van?

Azon tépelődöm, vajon nem lenne-e  előremutatóbb annak tudatosítása, hogy egyrészt a kárpátaljai magyarok elsősorban nyelvük, hagyományaik, kultúrájuk révén (és nem jogi kötelékeken át) integrálódhatnak a nemzetbe, másfelől saját lakhelyükön az ütőképes politikai képviselet és a hatékony önrendelkezés megteremtésével (nem pedig a távoli haza iránti sóvárgással) teremthetik meg a legérvényesebb, egészséges „magyar életüket”? A „magyar haza” érzése nem ad-e felmentést, kibúvót a helybéli teendők elvégzése alól? Nem akadálya-e az egészséges otthon-érzés kialakulásának?

Pillanatig sem gondolom azt, hogy Ukrajnát hazánkként kellene tisztelni, pláne szeretni. Én sem nem tisztelem, sem nem szeretem, mert ez az ország még sem az állampolgárai iránti felelősség vállalásával, sem a kisebbségek iránti támogatási (vagy legalább megbecsülési) szándékával nem bizonyította be, hogy méltó lenne erre az érzelmi vonzalomra. Azonban mint tartósnak látszó adottságot, nem lehet és nem is hasznos eliminálni, negligálni. Számomra úgy tetszik, zavart kelthet az eredményes működésben az, ha az „ukrajnai magyar” státusra folyamatosan, mint valami menekülési útvonal, rácsatlakozik a „magyar haza” fogalma. Megkockáztatom: kifejezetten káros lehet egy ilyen kötődés akkor, amikor Magyarország hivatalos politikája egyre jobban átitatódik kirekesztő nacionalizmussal.

Haza a magasban? – elveszett!

Csoóri nem emelte fel szavát Kertész Imre védelmében, Jókai Anna nem szállt síkra Esterházy mellett, Albert Gábor, Tornai József nem tette helyre a  a Konrád-kirekesztőt,  Görömbei András, Szörényi László nem védte meg Radnóti Sándort, Sára Sándor nem emelt szót Tar Béláért. A bent maradtak sunyi (vagy egyetértő) hallgatása kíséri a lassan teljessé vált kirekesztést.

Kedves M., jól látod, valóban elég rossz a közéleti-politikai közérzetem. A kérdésre, hogy miért rossz,  nehéz röviden pontos választ adnom.  Talán úgy fogalmaznék, hogy bár bő évtizede már leszámoltam bizonyos illúziókkal és megértettem, csakis privát életembe visszavonulva alakíthatok ki a magam számára olyan életvitelt, amely megfelel nekem s amely nem kényszerít méltatlan kompromisszumokra, azért ennek ellenére éltek bennem a környező világra vonatkozó bizonyos kollektivista ideálok – amelyek most, az utóbbi években, ugyancsak szertefoszlottak.

Ezek közül az egyik az, hogy végképp elvesztettem hitemet a kárpátaljai magyarság egészséges önvédelmi képességeiben. Ez a nemzeti kisebbség korábban évtizedeken keresztül sikeresen dacolt a hol keményebb, hol lágyabb szovjet diktatúra asszimiláló erejével, kiszolgáltatottsága közepette és a modus vivendi diktálta  kompromisszumok ellenére sem vesztette el morális tartását. A rendszerváltás utáni kezdeti önmagára találás biztató jelei után azonban az utóbbi két évtizedben teljesen szétzilálódott, végzetesen megosztottá vált és ami ennél is súlyosabb: ahelyett, hogy ellenállt volna és kikerülte volna a csapdahelyzeteket, ahelyett a kiszolgáltatottság új és újabb kötelékeit vette magára, mintegy önként dugta fejét a hurkokba; így vált a nagy, a közepes és a nevetséges pitiáner hatalmi érdekek tehetetlen alattvalójává.

A másik, talán ennél is fájdalmasabb felismerésem, hogy megszűnt az a haza a magasban, amelynek létezését korábban nemcsak erősen hittem, hanem naponta meg is éltem. Ez volt az a másik Magyarország,  amely a földrajzi  ország  fölött helyezkedett el és sem politikai, sem ideológiai szempontból nem volt determinált, amelyet leginkább a közös nyelv és a kultúra tartott a magasban, amelyben nem volt nyoma sem a nyílt kirekesztésnek, sem a sunyi kettős beszédnek és gyanakvásnak, helye volt viszont benne a befogadásnak, a szabad értékválasztásnak, a toleranciának, az empátiának és szolidaritásnak. Ha az ember Magyarországra utazott, mindig közelről érezte ennek a hazának a létezését, legtöbbször elég volt felegyenesednie, és a feje máris belelógott. Ha mégsem, akkor is elég volt lábujjhegyre állni. Nagyokat szippantva hazahozhattuk tüdőnkben a magaslati haza levegőjét. De láthattuk fizikai közelség nélkül is: könyvek, folyóiratok, filmek, hanglemezek szépen megidézték – amikor pedig beköszöntött az internet világa, többé nem lehetett gondunk: az illyési szimbólum, a haza a magasban virtuálisan testet öltött a világhálón.  Egy rövid időre.  Mert alig kezdtünk örvendezni a kitárult lehetőségeknek, amikor odalenn, a fizikai Magyarországon galád árulás történt: akadt valaki, aki az ország felét kitagadta a hazából.

Hosszú ideig reméltem, hogy a magaslati haza ebbe nem rendülhet bele. Hogy mi, akik büszke, felszegett fejű polgárai voltunk ennek az emelkedettségnek, soha nem fogunk engedni a megosztottságnak. De a jelek másról tanúskodtak. A jelek először is azt mutatták, hogy sokaknak kedvére van a kitagadás, s ezt sürgősen ki is nyilvánították. De ez még nem lett volna olyan nagy baj: a magaslati hazának mindig is voltak meggyőződéses ellenlábasai, mint ahogy mindig is akadtak fenekedő konjunktúralovagok. A tragédia azzal kezdődött, amikor mi, kitagadottak hiába vártuk, hogy ti, bent maradt társaink majd ellene szegültök ennek az árulásnak. Majd szót emeltek miértünk. De nem tették meg, kedves M.! Csoóri nem emelte fel szavát Kertész Imre védelmében, Jókai Anna nem szállt síkra Esterházy mellett, Albert Gábor, Tornai József nem tette helyre a  a Konrád-kirekesztőt,  Görömbei, Szörényi nem védte meg Radnóti Sándort, Sára Sándor nem emelt szót Tar Béláért. A bent maradtak sunyi (vagy egyetértő) hallgatása kíséri a lassan teljessé vált kirekesztést. A kitagadottak pedig elkezdtek kitagadottként viselkedni. Ha idegennek bélyegeznek, előbb-utóbb idegen leszel. És többé hiába keresed a hazádat a magasban, ha Magyaroszágon jársz, hiába pipiskedsz, rozoga sámlit hiába teszel lábad alá, itthon hiába nyitsz könyvet, hallgatsz rádiót, hiába kattintgatsz az egérrel – csak a múltat találod, és a jelen véresre szakadt foszlányait.

Ezért rossz a közérzetem, kedves M.

Az eredeti közlés főblogomban: A magaslati haza elvesztése | Olvasd el ezeket is: Címkéző magyarok

Ideiglenes link: Csoportos üzenetkampány mobilra

Haza a mélyben

Egyáltalán nem gondolom azt, hogy egy 13 éves kárpátaljai gyereknek Ukrajnát a hazájának kellene tekintenie. Ám azt még kevésbé tartom egészségesnek, ha „Az én hazám” témáját úgy rajzolja meg, amint ezt a nemrégiben szervezett gyermekrajz-pályázat egyik  beregszászi nyertese tette. Veszélyesnek és károsnak vélem, ha a szülők-oktatók ilyen szellemben nevelik a kárpátaljai magyar gyerekeket és súlyosan hibásnak tartom a zsűri döntését, hogy ezt a rajzot a díjazottak közé sorolta. A haza fogalma persze a kárpátaljai (és általában a külhoni) magyarok számára eléggé problematikus, de kellő realitásérzékkel, józan ítélőképességgel és némi  bölcsességgel jó válaszok is adhatók a valóban kényes kérdésekre.

Felelős magatartású szülőnek-oktatónak nem szabad elősegítenie azt, hogy a gondjaira bízott tizenéves hamis (és káros) illúziókba kapaszkodjon. Három pillérre támaszkodó olyan identitás kiépítésében kell aktívan közreműködnie, amelyben azonos hangsúlyt kap a szülőföld és annak hagyományai iránti szeretet, a lakó-ország realitásának az elfogadása és az erős, korszerű magyarságtudat. E három tényező, ha nehezen is, de összeegyeztethető. Ám ha ehelyett az eszmélő emberkét a felnőtt az irredentizmus eszméivel oltja be, azaz olyan nézetekkel, amelyek lehetetlenné teszik az egészséges és az adott léthelyzetben használható magyarságtudat kialakulását, akkor a lehető legnagyobb kárt okozza mind a szemléletét most kialakító serdülőnek, mind annak a közösségnek, amelynek frusztrált, beilleszkedni képtelen, hamis valóságképpel viaskodó tagjaként képtelen lesz értelmesen és hasznosan megélni kisebbségi helyzetét. A hamis történelmi nosztalgia üres illúzióin ringatózó torz magyarságtudat mindenütt zsákutcákba vezet, de Ukrajna vaskos valóságával ütközve sérülésen és kudarcon kívül mást nem eredményezhet. Miközben megszakad a szívem a beregszászi templom köré egy rég elveszett, lassan száz éve mélyre süllyedt ország határait rajzoló tizenháromévesért, aközben dühöt érzek azokkal a felnőttekkel szemben, akik a teljesen hamis hazakép kialakulásáért felelősek.

Piréz gondolatok

Mint liberálisan (azaz pirézként) gondolkodó határon túli magyarnak, mindig is zokon esett, hogy a magyar politikai jobboldal kezdettől a nemzet és a magyarság fogalmának a kisajátítására törekedett. Most azonban tovább ment: úgy terjesztette ki hatalmát, hogy a fogalmi kisajátítás mellett a szellemi élettér teljes elfoglalására is kísérletet tehet. Ebben nem mutat semmilyen önmérsékletet, nem gyakorol nagyvonalúságot, sem a jó ízlés nem érdekli, sem a józan észérv. Nem érdekli, hogy a másként gondolkodók miként vélekednek erőfeszítéseiről. Egy elszabadult buldózer elszántságával nyomul, tarol le mindent, ami útjába kerül. Uralni kívánja nem csupán a kultúra meghatározó intézményeit és a sajtót, hanem a gondolkodó fejekben is helyet követel magának: már-már egy orwelli rémálom körvonalazódik. Kötelező óvoda, centrális felügyelet alá vont, uniformizált oktatási rendszer, visszanyesett elitképzés, egyoldalú történelemszemlélet, a Kossuth téren túl az egész ország „képzőművészeti” arculatának a visszaállítása az 1944-es állapotok szerint, újnáci kézre játszott színház, ellenzéki rádió elhallgattatása, erőteljes antiszekularizáció, kacérkodás a Szent Korona-tannal, összekacsintás az ordas eszméket valló szélsőjobbal… S aki bármit másként gondol: az nem jó magyar, vagy talán egyáltalán nem is az.

A teljes cikkhez: Szabad Európa – Virtuális Magyar Köztársaság