Kisebbségek kiváltsága

Az alábbi szöveget előadás gyanánt 1996-ban olvastam fel a Magyar PEN Club budapesti konferenciáján; később megjelent egy vidéki napilapban.

Balla D. Károly

Kisebbségek kiváltsága

A magamfajta irodalmár, akinek lassan állandó eposzi jelzője, hogy „határon túli magyar”, mostanában nehéz helyzetbe kerül amiatt, hogy „határon bévül” egymást érik a legkülönbözőbb szakmai összejövetelek. (Augusztusban csúcsra járatás volt: Anyanyelvi Konferencia, Tokaji Írótábor, hévízi és csobánkai tanácskozás, tatai JAK-tábor, műfordító-találkozó, finnugor írók kongresszusa…) Ezeken részt venni létszükségletünk: ha azt valljuk (márpedig ezt gyakorta megtesszük), hogy magyar irodalom, magyar kultúra csak egy van, akkor ezeken a seregszemléken megjelenésünkkel demonstrálhatjuk, hogy ennek az egynek magunk is részesei lennénk. Így hát: ki hová tud, elutazik és hosszasan konferenciázik, tanácskozik, beszélget, s esténként, ha úgy adódik, iszogat és énekel (magyar íróknak ez már csak ilyen jó szokása), s ha teheti, hát: ismerkedik.

Ismerkedik, holott ez nem mindig veszélytelen vállalkozás.

Mert mi is történik?

A kölcsönös bemutatkozást és esetleg néhány udvariassági fordulatot („Láttam a kötetedet a könyvheti listán”) vagy tájékozódó kérdést („Te honnan is jöttél tulajdonképpen?”) követően a külhoni magyar író azt tapasztalja, hogy új ismerőse tesztelni kezdi. De nem irodalmi tájékozottságára kíváncsi, vagy arra, mivel is foglalkozik ez a szerencsétlen kívülrekedt, hanem arra, hogy melyik oldalon áll. A tesztelés alá vetett és alultájékoztatott bátor ismerkedő azonnal el is bátortalanodik, mert jószerivel azt sem igazán tudta, hogy vannak oldalak, s azokon rendíthetetlenül állni a magyar írónak felettébb kívánatos. Zavarában hablatyol hát valamit maradandó irodalmi értékekről vagy arról, hogy napok óta nem hallgatott rádiót, de ezzel csak maga alatt vágja a fát, mert most már óhatatlanul abba a gyanúba keveredik, hogy esetleg a rossz oldalon áll, s ezért sumákolja el az egyenes választ. Ha feltalálja magát és van egy kis szerencséje, még visszaszerezheti az iránta megrendült bizalmat azzal, hogy tanácsot kér: mégis, melyik oldal a jó, mert hogy ő esetleg akár… A gyanakvó ismerősben felébred a hittérítő, s jó alaposan beavatja a most már védenceként kezelt külhonit az oszthatatlan és egyetemes magyar irodalomba.

Az így kiokosított határon túli aztán elsodródik patrónusától s egy kis társaságban találja magát, ahol meg furcsán nézegetnek rá, amiért az előbb X. Y.-nal szóba állt. Ne tudná róla, hogy sötét alak, ilyen meg olyan múltja van, s különben is: a rossz oldalon áll?! De azért a kis külhoni rokon ne vegye a szívére a dolgot, legyen egészen nyugodt, mert ők majd a hóna alá nyúlnak, bevezetik az igazi irodalmi körökbe, csak előbb még isznak egy kis jófajta borocskát.

Újabb sodródás, újabb társaság, újabb okulás: miket mondhattak neked, te szegény, abban a bandában! Hát azok még csak nem is ugatják az irodalmat, kóklerkednek, blöffölnek, uralják a médiát, meglovagolják a kordivatot – de hát el lesznek ám seperve hamarost, már csak azért is, mert a rossz oldalon állnak, akárcsak X. Y.!

Nincs idő felocsúdni, mert valaki fülébe súgja a most már ismerkedni annyira nem is vágyó újoncnak: Q. Zs. szeretne vele beszélni. Aki aztán persze elmondja, mi fán terem az egyetemesség, ami már rég meg is valósult volna, ha sikerülne kirekeszteni belőle az egyik meg a másik társaságot, no és persze X. Y.-t, mert ezek mind-mind a rossz oldalon állnak.

És így tovább, és így tovább!

Hát nem! Nem, kedves határon belüli magyarok! Én ezt nem játszom!

És ezt nem most határoztam el, hanem évekkel ezelőtt, amikor először akartak a jó és rossz oldalak rejtelmeibe beavatni, s amikor először kapkodtak a hónom alá minden rendű önzetlen kirekesztők, nem tudván, hogy csiklandós vagyok s nem tudom majd visszatartani a gurgulázó nevetést.

Akkor, egyszer, amikor Cs. Zs. arra figyelmeztetett egy írószövetségi fogadás után, hogy V. I. nevét vegyük le akkori lapunkról, mert az egy sötét alak – akkor döntöttem úgy, hogy ilyesmit én soha többé nem hallok meg, és nem vagyok hajlandó tudomást venni semmilyen oldalakról meg érdekcsoportokról, hanem egyszerűen és felettébb megbotránkoztató módon: lesznek barátaim és lesznek ismerőseim, és persze lesznek, akiket kevésbé szeretek, továbbá egyeseket kitűnő, másokat jó, megint másokat pedig rossz íróknak fogok tartani – de mindennek semmi köze nem lesz ahhoz, melyikük éppen hol áll, s kiről mit tart. (Már Cs. Zs.-t is leszereltem azonnal: ” – V. I.? Nem is értem, hisz rólad például olyan elismeréssel beszélt!”)

És amit hinni is alig mertem: mindazok, akik korábban elvárták volna tőlem, hogy az ő jó oldalukra álljak, azok számomra is már-már érthetetlen módon, váratlanul és megható empátiával elfogadták magatartásomat, sőt, amikor erről az elhatározásomról nyilvánosan is nyilatkoztam egy tv-adásban: forrón gratuláltak. Alighanem megértették: én – helyzetemből adódóan – nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy hagyom magam valahová bevonni azon az áron, hogy másvalahonnan emiatt kirekedek.

Így most sokkal egyszerűbb lett az életem: nem kell alakoskodnom és óvatoskodnom semmilyen társaságban, lehetek avantgárdok közt konzervatív, népiek közt urbánus, liberálisok közt nemzeti – és persze vice versa, merthogy minden viszonylagos. Elfogadják. Tőlem el, a kisebbségitől. Soha nagyobb és szebb kiváltságot! Nem létezik olyan erős érdekcsoport, amelynek védő szárnyaiért, akolmelegéért elcserélném a kivívott függetlenségemet.

Azóta dalolva járok a tanácskozásokra. Ha felkérnek, szívesen tartok előadást, elmondom, hogy a kárpátaljai magyar irodalom (és globálisabban: teljes művelődési életünk) előtt két út állhat: az egyik a szellemi önellátásra való berendezkedés, a másik a mind teljesebb integrálódás a magyar kultúra egészébe. Elmondom azt is, melyik útnak melyek a buktatói, és mi kellene ahhoz, hogy egyiken vagy másokon (netán a kettőn egyszerre) haladva előbbre jussunk. Ilyenkor nem kímélem magunkat: kiteregetem provincializmusunkat, beszűkült érdeklődésünket; de nem kendőzöm el a befogadásra nem eléggé alkalmas anyaországi helyzetet sem, a szakma előítéleteit és gyakori vállveregető lekezelését sem.

Érdekes tapasztalatom, hogy egy-egy ilyen megnyilatkozásom szinte minden „oldalon” kedvező visszhangot kelt (olykor még kissé szélsőséges lapok is le akarják közölni előadásom szövegét) – kivéve saját közegemben, kárpátaljai írótársaim körében. Kollégáim szemében elismerés helyett zavartságot, enyhe rosszallást látok; vagy nem szólnak semmit (de ez is vélemény!), vagy belekötnek olyasmibe, amit nem, vagy nem úgy mondtam.

Vajon mi lehet ennek az oka? – gondolkozom néha hosszan. Talán az, hogy kisebbségi, „határon túli” (hogy visszatérjünk állandó eposzi jelzőnkhöz) helyzetünket csak hátrányként, sorsverésként fogják fel, és számukra érthetetlen, hogyan merészelek én ebből hendikepből előnyt, kiváltságot fabrikálni.

Hát így! És továbbra is élni fogok ezzel a helyzeti előnnyel, tudomást sem véve semmilyen ál- és valódi megosztottságról. Leszek konzervatívok közt avantgárd, urbánusok közt népi, nemzetiek közt liberális – és vice versa, merthogy minden viszonylagos.

Hátha ezt egyszer ellesik tőlem „a határon belüli magyarok” is!

Hogyan lettem liberális?

boritek-level2002-ben kelt levelemben azt bizonygatom konzervatív szemléletű, akkoriban egy vidéki jobboldali lapot szerkesztő írótársamnak, hogy bennem az MDF-féle nemzeti oldal szorította vissza a nemzeti érzéseket, és a pálfordulása után a nemzet fogalmát kisajátító Fidesz nyomására lettem liberális. Lássuk a levél részleteit.

Ismersz annyira, hogy azt talán elhiszed rólam, normális, rendes ember vagyok, meg azt is, hogy fontos nekem a magyarságom, azaz vannak nemzeti érzéseim és éppenséggel a nemzeti kultúra az, amiben mindenestül benne vagyok. És mégsem tudok a legkisebb mértékben sem azonosulni azzal a retorikával, amit a jobboldali pártok ebben a témában (magyarság, nemzeti érzés) gyakorolnak, mert

én ezt TELJESEN MÁSKÉNT ÉLEM MEG.

És éppen ez a retorika volt az, amelyik – jó tíz éve – elkezdte bennem visszaszorítani a látványos megnyilvánulások iránti igényemet, amelyik kiváltotta bennem a szándékot, hogy a lélek mélyén viseljem az identitásomat és ne a mellemre tűzve hivalkodjak vele.

88-89-ben eleven erővel tört ki belőlünk a nemzeti érzés a sok évtizedes elfojtás után. Énbelőlem is. Lelkes voltam, sugárzott az arcom, és áthatott az együvé tartozás magasztos érzése. Ezt az érzést módszeresen és állhatatosan rombolta le bennem, egymással karöltve, az Antall-kormány és helyi, kárpátaljai magyar szerveződések. Na, ha EZ a magyarság, gondoltam, akkor én erre már nem is akarok olyan nagyon büszke lenni… Tudnám részletezni, de talán így is érthető. Akkoriban nagyon egyetértettem Orbán Viktorral, amikor nemegyszer leszedte a keresztvizet Antallékról… Bárhogy is próbáltam volna szeretni az MDF-et vagy a kisgazdákat, nem sikerült. Viszont egyre szimpatikusabb lett az MSZP (Vitányi Ivánnal például személyes jó barátságba is keveredtem), mindig megragadták a figyelmemet az SZDSZ gondolkodói, és igen,

tetszett a liberális Fidesz.

De én akkor még nem tekintettem magam liberálisnak, nem is vallottam ilyen nézeteket, de 92-93-ra már egyértelműen ellenzékinek, a nemzeti konzervatív jobboldallal szemben állónak számítottam. Ekkoriban léptem ki a KMKSZ-ből is, többek között a vallási propagandájuk miatt. Mert nem tudtam elfogadni, hogy csak az istenhívők a jó magyarok… Kétszeresen lettem tehát ellenzéki: a hivatalos Magyarország és a hivatásos kárpátaljai magyarokkal szemben határoztam meg magam.

Ekkor már kisebb-nagyobb rendszerességgel publikáltam a Beszélőben és folyamatosan leírtam, mi a bajom azzal, ahogy a hivatalos Magyarország a határon túli magyarság kérdését kezeli. A cikkeim egy része köteteimbe is belekerült. A gondolataim általában élénk visszhangra találtak. Itthon egyértelmű volt az elutasítás, magyarországi barátaim körében vegyes, ki-ki saját vonzódásai alapján ítélte meg.

94-ben nagyon örültem az MDF bukásának, addigra már borsódzott a hátam, ha megszólalt valamelyikük. És persze alig kellett néhány hónapnak eltelnie, hogy már ne szimpatizáljak az MSZP-vel sem…

Ekkor kezdtem magamnak először azzal hízelegni, hogy független gondolkodó vagyok.

És ez nagyjából igaz is lett… és bizony, voltak keresetlen szavaim az akkori szocialista-liberális koalíció kormányához is. De – ezt be kell vallanom – az ő stílusok soha nem irritált annyira. A módszereiket viszont ugyanúgy elutasítottam. Ekkor kezdtem módszeresen leépíteni minden kötöttségemet, ekkor léptem ki (etikai fenntartások miatt) előbb a könyv-, majd a laptámogatási pályázati rendszerből (95; 97), ekkor szűnt meg minden illúzióm az itthoni magyarságintézmények kedvező működése iránt, stb. A 98-as választások eredményét nagyjából közömbösen fogadtam, különösebben nem bántam, hogy Hornék mentek, és figyelni kezdtem, mit csinálnak majd a liberálisnak indult, majd jobbközépre betáncolt ifjoncok. Hát… Újra elég volt 2-3 hónap…

Aztán amit a 4 év alatt a fideszesek műveltek, az belőlem a teljes elutasítást váltotta ki, és én szinte akaratom ellenére, AZ Ő NYOMÁSUKRA lettem, most már azt hiszem, visszavonhatatlanul liberális és baloldali gondolkozású.

Ami nem jelenti azt, hogy a magyar balliberális oldalt el tudnám fogadni. A gondolkodásmódjuk, az elvrendszerük sokkal közelebb áll hozzám – de – és ez fontos! – a politikai gyakorlatukat ugyanúgy elutasítom!  (Ja, 2001-ben, 2002-ben újra elkezdtem publikálni a Beszélőben, de ahogy 1994-ben, úgy most is abbahagytam!) A Fidesznek én továbbra sem csípem a stílusát, az, amit Ovi vagy Áder vagy Kövér vagy Deutsch mond, az végtelenül távol áll tőlem. Most már egy fokkal újra az MDF a szimpatikusabb. A másik oldalon szereplők közül a személyek nem annyira, de amit mondanak, az általában elfogadható számomra. Azt be kell látnom, hogy szoci oldalon roppant gyönge a gárda, és – igen – jó részük számomra sem hiteles ember. Ellenben az SZDSZ-es Magyar Bálint, Pető, Fodor Gábor véleménye, nézetei, világszemlélete kifejezetten közel áll hozzám. Ugyanakkor azt is látom, hogy a klasszikus liberális értékek miként torzulnak el, ürülnek ki jobban vagy kevésbé a politika színterén. Tehát

az SZDSZ nem az a liberális, és az MSZP közel sem az a baloldali párt, amelyikkel azonosulni tudnék.

De jobb híján őket elfogadom, míg a Fideszt még jobb híján sem tudom.

Ha lenne egy nemzeti liberális párt, valószínűleg tetszene nekem. De abba sem lépnék bele, mert a politikát, úgy, ahogy van, a magam számára gusztustalan dolognak gondolom, és a közelébe nem mennék. Viszont van véleményem, gondolkodó embernek tartom magam, és időnként szükségét érzem, hogy a gondolataimat el is mondjam. Mivel pedig elértem azt a kiváltságos helyzetet, hogy tökéletesen független vagyok és semmilyen érdekcsoportnak nem hogy tagja nem vagyok, hanem még holdudvarához sem tartozom, így megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy le is írhatom, el is mondhatom a véleményemet.

Attól pedig, hogy leírom, mi a bajom a nemzet fogalmát kisajátító magyar jobboldallal, én nem vagyok kevésbé magyar. Az nagy bűnük éppen az, hogy ők kitagadják a nemzetből a másként gondolkodókat.

Én a magam privát gondolkodásában (vigyázz, nagy szavak jönnek) soha nem fogom megbocsájtani a jobb oldalnak, személyesen Ovinak, hogy megkérdőjelezte az én magyarságomat. Márpedig megkérdőjelezte ő és más nem egyszer és nem tízszer különböző kijelentéseivel, aminek értelme nem volt más, hanem az, hogy a magyar ember az keresztény, az jobb oldali, az „polgári”. (A Fidesz és a polgári értékek, jó vicc… Az én szememben mondjuk Kőszegh Ferenc vagy Vitányi vagy Donáth László a polgári értékek képviselője…)

No, hát kicsit hosszúra sikeredett.

Nem tudom, ezek után szóba állsz-e még velem, de nem akartam köntörfalazni.

Általános dolgokat írtam, de minden mögött ezer esemény, konkrétum, személyes tapasztalat van.

Így például – te is külön érinted a témát – a határon túli magyarság (jellemzően a kárpátaljai) problémájáról könyvnyi tanulmányt írtam, ebben az egyik legproblematikusabb pont az anyaországgal való viszonya. Különvéleményem van ebben a dologban, ezért is mondtam le a könyvkiadó és lapcsinálási támogatásokról, ezért hagytam fel azzal, hogy pályázati úton elnyert forrásokból rendezvényeket tartsak, szervezőmunkát végezzek. Eleve rossznak, elhibázottnak tartom a támogatási rendszert, de az elvek még hagyján. A gyakorlati megvalósulásban azonban látom és tapasztalom katasztrofális demoralizáló hatását.

De ez már egy következő opera.

Befellegzett a kárpátaljai magyarságnak

lesley-anne-cornish-exodusÖsszefoglaló a szeged.ma híroldalon Bárdi Nándor történész nemrégiben tartott előadásából. Az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézetének tudományos főmunkatársa sötét képet festett a határon túli magyar kisebbségek helyzetéről, lásd: Exodus előtt a vajdasági és a kárpátaljai magyarság.

Kiragadok két passzust az újságírói összefoglalóból – saját kiemeléseimmel:

A karrierjét Szegeden kezdő történész szerint óriási exodus zajlik ma Délvidéken és Kárpátalján, magyar fiatalok tömegei jönnek az anyaországba, vagy Nyugat-Európába friss útlevelükkel. Ukrajnából 30-40 ezren vándoroltak át az utóbbi időszakban, beleértve 15-20 ezer fő katonaköteles korú férfit. Ők elsősorban Magyarországra betelepülésben gondolkodnak, a kárpátaljai magyarság több mint 40 százaléka csak az anyanyelvét beszéli, még ukránul sem tud.

„A burgenlandi, a szlovéniai, a horvátországi magyarok története gyakorlatilag véget ért” – kezdte el a jelenlegi helyzet összefoglalását Bárdi Nándor. „Két nagy exodus következik be hamarosan, az egyre falusiasabbá váló Vajdaságé és Kárpátaljáé” – fogalmazott. Ezt a kijelentést erősíti meg, hogy az utóbbi két terület fiataljainak 80 százaléka már rendelkezik magyar útlevéllel. Az előadás végkicsengése pesszimista: nincs más megoldás, ki kell menekíteni az itteni magyarságot.

Bárdi Nándornak több munkáját ismerem, régebben többször is találkoztunk, együtt vettünk részt rendezvényeken, és volt úgy, hogy az ő meghívására tartottam előadást a beregszászi főiskolán (ez volt utolsó nyilvános szereplésem Kárpátalján). Ahogy közönség előtti megszólalásainkban, úgy személyes beszélgetéseinkben is érintettük azokat a kényes témákat, amelyekről sokan szeméremből, mások tapintatból, megint mások politikai érdekektől vezérelve általában mélyen hallgatnak. Ilyen téma a kárpátaljai magyarság elmélyülő válsága, amelynek jeleire – túlzás nélkül mondhatom: – már évtizedekkel ezelőtt felhívtuk a figyelmet írásainkban, előadásainkban.

Engem inkább a személyes tapasztalatok vezettek arra, hogy kilátástalannak ítéljem közösségünk helyzetét és a számszerű adatok tényszerűsége mellett intellektuális és morális leépülésről beszéljek, meg is róttak azért, hogy „személyes érzületek” mondatnak velem súlyos ítéletet. Viszont Bárdi Nándor felkészült történész, és tudom, hogy állításai mögött alapos kutatások és hiteles statisztikai adatsorok állnak, így a következtetései, ha sarkítottaknak tűnnek is: helytállóak.

A kényes kérdésekben való egyetértésünknek egyik apró epizódja: egyszer az a megtiszteltetés ért, hogy egy hosszú, két részes interjújához tőlem kölcsönzött címet (előzőleg engedélyemet kérve). 1998-99-es írásom címét vette át pici módosítással (A mumus és a kék madár). Publicisztikámban én sem festettem valami fényes perspektívát:

… tényként kezelt kiindulási pontom az, hogy a kárpátaljai magyarság helyzete válságosra fordult. Lélekszáma csökken, értelmisége kivándorol, a szülőföldjükön maradók döntő többsége pedig vegetálásra kényszerül: az Ukrajnában kialakult súlyos gazdasági krízis közepette permanens létbizonytalanságban küzd fennmaradásáért. Az etnikai határok elmosódásával és a szociális kiszolgáltatottsággal egyenes arányban mázolódik el az itt élő magyarok nemzeti arculata, vész el identitástudata.

– írtam tehát kicsivel az ezredforduló előtt.

Mellékes érdekesség: Nándi interjújának a főcímét azóta a Transzindex megváltoztatta, de az első részbe tördelt kis utalást meghagyták:

Az interjú főcíme
utalás Balla D. Károly azonos című esszéjére, amely Magyarország euroatlanti integrációjának a kárpátaljai magyarságra vonatkozó következményeit taglalja. Megjelent: Kisebbségi áramszünet a schengeni fal tövében. Magyar Napló, Bp., 2000, 39-58. p.

Ezzel szemben az eredeti főcím alatt a két rész egyben is olvasható a Kisebbségkutató honlapján.

Hogy a Transzindex vajon mi okból vette le a mumusokat és a kék madarat, azt nem tudom, de ennél talán érdekesebb, hogy nem 98-ban voltam először ennyire borúlátó. Éppen 20 éve, 1996-ban fogalmaztam meg először tételesen, hogy a kárpátaljai magyarság sorsa miért kilátástalan. Erre tíz évvel később így emlékeztem (nyomtatásban is megjelent) naplómban:

Éppen tíz esztendeje annak, hogy először vetődtem el Nyugat-Európába. A Hollandiában működő Mikes Kör 1996-os Tanulmányi Napjain vehettem részt és tarthattam előadást. Végigbeszéltem bő másfél órát, egy korábbi cikkem alapvetéséből kiindulva ott és akkor fejtettem ki először teljes részletességében, miért gondolom, hogy a kárpátaljai magyarság – mint közösség – válságba jutott. Lélekszáma csökken, etnikai határai elmosódnak, értelmisége és fiatalsága elvándorol, morális tartása megtörik. A mennyiségi és minőségi romlás együttes hatását tovább súlyosbítja, hogy politikai elitje nem képes normális partneri viszony kialakítására sem Ukrajnával, sem Magyarországgal, de még azokkal sem, akiket képviselnie kellene. A politikai szervezetekbe tagozódó értelmiségünk nem áll ellen a külső erők diktálta tendenciáknak, ellenkezőleg: ellesi a rossz példát, kicsinyes önérdekét a közösség érdeke fölé helyezi, érdekcsoportokra szakad, külső politikai erővonalak mentén rendeződik és ezzel megosztja a magyarságot.

A helyzet azóta csak rosszabbodott, a belső megosztottság például oda vezetett, hogy a százötvenezres népcsoport ma országos szinten nem tudja megjeleníteni az érdekeit, nincs képviselője az ukrán parlamentben. Vezetőinek tekintélye éppenséggel kérdéses a magyarországi partnerek szemében is, idehaza pedig – az elkötelezett hívek szűkebb-tágabb táborán kívül –tevékenységük inkább elidegenítő hatású, sokakat elriaszt a „magyar ügy”-től.

Akkori előadásommal azt a sokakban élő tévhitet igyekeztem szétoszlatni, miszerint Kárpátalja magyarsága a rendszerváltás után újjászületett és minden tekintetben gyors fejlődésnek indult. Igaz, nem hallgattam el, hogy a látványos sikerek hosszas felsorolásával és egyes kedvező fejlemények hangsúlyozásával az ellenkező következtetések levonása sem lenne lehetetlen, ám én úgy gondoltam – gondolom azóta is – hogy a sikerek és eredmények a felszíni jelenségek szintjéhez tartoznak, míg a felvetett problémák és a negatív tendenciák a mélyben rejlő lényeget reprezentálják. Hosszabb távon pedig sajnos az utóbbiak a mérvadóak.

A közönség ott és akkor talán kicsit megdöbbent, de értékelték kritikus hozzáállásomat és őszinteségemet. Egyedül egy hollandiai magyar lelkész fogalmazta meg állításaimmal szemben kifogásait: szerinte Kárpátalján akkor éppen javában virágzott a magyar élet; ő csak tudta, kétszer is hozott ide egyházi segélyszállítmányt.

A válságról festett képem egyébként máskor is cáfolásra ingerelte a helyzetet belülről nem ismerőket.  Példa erre a 2000-es esztendőt összefoglaló naplómból:

1998-ban nagyszabású, negyedévenként megújuló és jelentős időszaki díjakkal kecsegtető, komoly végdíjazású esszépályázatot hirdetett a Magyar Napló. Én egy korábbi tanulmányom és a hollandiai előadásom gondolatkörét egyesítve, néhány időközben írt kisebb cikkem problémafelvetését is felhasználva megírtam életem eddigi leghosszabb (és legsikeresebb) tanulmányát Kisebbségi áramszünet a schengeni fal tövében címmel. El is nyertem vele az első forduló egyik nagydíját. Közel féléves késéssel aztán kicsit rövidítve meg is jelent a lapban. Az írást később átvette az Erdélyi Magyarság, és sorozatban leközölte az újvidéki Magyar Szó is. Azaz: mind az anyaországban, mind a kisebbségi régiókban publikálásra (és díjazásra) érdemesnek találták azt az írásomat, amelynek fő témája: a kárpátaljai magyarság válsága. Ehhez képest lepett meg leginkább, ami a minap történt.

Előzménye, hogy a Svédországban működő Erdélyi Könyv Egylet reprezentatív interjúkötetébe „interjút” kértek tőlem – és én adtam (leírva kaptam meg a kérdéseket, ezekre írtam meg – nagyjából összefüggő – válaszomat), s ebben elismétlem, újrafogalmazom, továbbgondolom a korábbi esszéimben szereplő téziseket. A kötet összeállítója (Veress Zoltán) igen meg volt elégedve az anyagommal, olyannyira, hogy meghívott a könyv budapesti bemutatójára, azzal, hogy tartsak 15 perces korreferátumot. Ott ültünk a Semmelweis utcai Magyarok Házában egy irdatlanul magas színpadon hatan. Medvigy Endre mint házigazda, Veress Zoltán mint kiadó-szerkesztő, továbbá négy régió képviselői. Az előzetes megállapodásunk az volt, hogy – könyvbemutató lévén – röviden összefoglaljuk a könyvbe adott interjúnk fontosabb gondolatait. Én ehhez tartottam magam, és a rám jutó 15 percben elmondtam, miért gondolom nagyjából kilátástalannak a kárpátaljai magyarság léthelyzetét. Utánam következett a Felvidék képviseletében Dobos László. Alig hittem a fülemnek: felszólalása nagyobbik felében velem foglalkozott – elmondta, hogy Kárpátalján milyen jó nekünk. Ő csak tudja, volt az elmúlt tíz évben vagy négyszer, diplomata-útlevéllel, hivatalos vendégként, az MVSZ társelnökeként, nagyszabású tanácskozások résztvevőjeként, olyan alkalmakkor, amikor egyetlen privát lépést sem tett Kárpátalján: azt látta, amit megmutattak neki. Most meg jön a protokoll-blablákkal! Megállt az eszem! No, nem annyira, hogy ne írjak egy cetlit Veress Zoltánnak: vajon illő-e nekem erre két további percben reagálnom? Bólintott. Dobos közben folytatta: elkezdett az irodalmunkról beszélni (én erről egy árva szót nem ejtettem: demográfiáról, az etnikai határok elmosódásáról, a gazdasági krízis nemzetiségi következményeiről, illúzióvesztéseinkről, magyarságuk morális helyzetéről stb. beszéltem. Ő meg jön azzal, hogy mekkora csoda történt: a kárpátaljai magyar irodalom „kiásta magát a földből”! Ezen elmosolyodtam: no hiszen! Meg is látszik rajta: olyan, mint egy takaros zombi!). Aztán lassan áttért általános dolgokra, de nem mondott az ég egy világon semmit, csak egymáshoz rakta a mondatpaneleket (Trianon átka, egységesülő Európa, össznemzeti összefogás – blabla, blabla). Én a kapott két percemben persze megköszöntem, hogy megosztotta velünk óriási történelmi tapasztalatát, de amit én itt elmondtam, azt azért mondtam el, hogy eloszlassam a rólunk kialakult illúziókat, mert sehová sem vezet, ha megkerüljük a problémákat. Dobos szenvtelen pókerarcot vágott.

És ez még mind semmi!

Mert miután mindenki elmondta a maga régiójáról a mondandóját (Dobos félrecsúszott felszólalása okán a Felvidékről szó sem esett!), azután Medvigy Endre az összefoglalójában újra visszatért rám és Kárpátaljára, és valami olyasmit mondott, hogy Dobosnak azért van igaza, mert Kárpátalján a magyarság értékei Kovács Vilmos és követői munkásságában ragadhatók meg. Beszélt K. V. regényéről és őstörténeti kutatásairól, és név szerint megemlített néhány követőt: Füzesit, Vári Fábiánt és Zselickit.

Aha, gondoltam magamban: most már tudom, miért nem lehet válságban a kárpátaljai magyarság! Azért, mert a 23 esztendeje halott Kovács Vilmos 35 évvel ezelőtt megírta a Holnap is élünket, no meg azért, mert Zselicki minden szökőévben ír egy harmatgyönge verset.

Most már legalább tudom.

(Kovács Vilmos regényét és életművét, magatartását magam is igen nagyra becsülöm – hiszen ennek okán nemegyszer apámmal is szembefordultam; sőt, első regényemet, a Szembesülést is lényegében a Kovács Vilmos-i morális örökség súlya alatt írtam, mint ahogy VFL költészetét is szeretem és magasra értékelem – de hogy jött ez ide?)

Én akkor a kárpátaljai magyarság teljes felszámolódásáról még nem beszéltem, csak kilátástalan helyzetéről, elmélyülő válságáról, mint életképes, működő közösségnek a felmorzsolódásáról. De talán még bíztam valami csodás fordulatban. Az ukrajnai háborús helyzet kialakulása óta azonban (lásd: Az ukrajnai háború és a kárpátaljai magyarság) én sem gondolom, hogy a folyamat visszafordítható lenne. A kárpátaljai magyarságnak mint olyannak befellegzett; ettől persze magyarok még hosszú évtizedek múlva is élni fognak Kárpátalján. A ragaszkodás már alig létezik, de a tehetetlenségi nyomaték még erős: minden erre ösztönző körülmény ellenére sem akar/tud mindenki száraz lábbal átkelni a Vörös-tengeren.

Az UMDSZ honlapja

umdsz-honlapjaA veszteség ugyan nem tragikus, mégis azt jelenti, hogy a kárpátaljai magyarság internetes reprezentációja szegényebb lett azáltal, hogy néhány éve már nem érhető el a világhálón az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség hivatalos portálja. A sok belső anyagot és eseménykrónikát közlő website 2005 és 2012 között híroldalként is működött és rendszeresen szemlézte nemcsak a magyar, hanem az ukrán sajtót is, igaz, ezt a szerepét átvette és kiterjesztette a Tisza News portál (ennek szellemi és személyi háttere nagyjából ugyanaz), de ha például valaki az interneten akar utánanézni mondjuk a szervezet belső felépítésének, netán vezetőinek a nevét (pláne: elérhetőségét) keresi, az hiába üti be a Google keresőbe, hogy: umdsz, honlap – , mert bizony nem kap releváns találatot. Abban az értelemben semmiképpen, hogy magát a webhelyet nem tudja megtalálni – lévén az  nem létezik.

Mivel azonban a pirézek előszeretettel foglalkoznak a nemlétezés problematikájával (lásd: A pirézzé válás mint művészeti performansz), el is határoztam, hogy ha releváns tartalmat nem is feltétlenül, de valami fogódzót mégis nyújtok azoknak, akik lázas igyekezettel, hajukat tépve kutatnak a demokrata szövetség honlapja után.

Mivel jóban vagyok Google őnagyságával, hipp-hopp el is intéztem, hogy a fent nevezett keresést indítva a TOP találatok között legyen egy olyan, amely, ha mást nem, az UMDSZ honlapjának 2012-ben még elérhető anyagai közül néhányat megment az online valóság számára. De nem a webes archívumokból még kinyerhető szövegek néhányának újraközlésével kezdtem, hanem a további böngészésnek és a Google hasztalan nyaggatásának elejét véve a szomorú tény leszögezésével indítom az oldal, éspedig: Az UMDSZ honlapja megszűnt.

Béla vitéz

Béla mindig büszke volt történelmi családnevére és czy-jára, még ha erről soha nem is beszélt. Onnan tudhattam, hogy ha valamiért le kellett írnom magyarul a nevét (hivatalos okmányainkban érthető okból mindig cirill betűvel szerepelt), és megkérdeztem, hogyan is írja pontosan, látható elfogultsággal és érezhető diccsel betűzte az őseitől örökölt írási formulát. Akkor nem gondoltam, hogy ez a tiszteletre méltó hagyománykövetése húsz évvel később furcsa felhangokat fog kapni.

A rendszerváltás éveiben és azt követően cirka tíz éven át egyik közeli barátomnak tudhattam. Számos közös ügyünk volt, közös céget alapítottunk, sok időt töltöttünk együtt, alaposan megismertük és kiismertük egymást. Még azt is mondhatom: hatott rám, sokat tanultam tőle és volt némi szerepe abban, hogy ma úgy gondolkodom, ahogy.

Egy ruszin (na jó, ukrán) kisvárosban nőtt fel, így magyar szülei nem járathatták magyar iskolába. Anyanyelvét tökéletesen beszélte, írásban már nehezebben boldogult. Világirodalmi, művészeti tájékozottsága imponálóan széles volt, a magyar kultúra terén azonban inkább jókora fehér foltok jellemezték műveltségét.

Számomra akkoriban a nemzeti jelleg rendkívül fontos volt. A kárpátaljai magyarság akkor szabadult fel az alól a szovjet internacionalista ideológia alól, ami valójában oroszosítást, szovjetizácót jelentet, és sokad magammal akkor azt gondoltam, nekünk, fiatal értelmiségeiknek a dolgunk, hogy pátriánk anyanyelvű kultúráját missziós elhivatottsággal műveljük, kibntakoztassuk. Béla ebbéli buzgalmunkat elnéző mosollyal kezelte. Az úgynevezett magyar ügy őt kevéssé érdekelte, a művészetre, irodalomra, filmre a globális értékek felől tekintetett, egyértelműen kozmopolita eszméket vallott. Ebben vitáink is voltak. Azt találtam mondani, hogy a nemzeti eszmény nemesebb, mint a kozmopolitizmus. Azzal válaszolt, hogy a nemzeti ideák nevében már nagyon sok embert megöltek a világon, de a kozmopolitizmus jegyében még senkire nem támadott rá senki (hát igen, mindig a kozmopolitákat üldözték, nem pedig ők üldöztek másokat). Ez nagyon egyszerű, de nyomós érv volt szememben, sokáig tűnődtem rajta, és minden bizonnyal szerepet játszott abban, hogy ma az univerzalitások, a globális emberi értékek felől nézem a nemzeti specifikumokat.

Béla háromszor nősült, egyik felesége sem volt magyar, két gyerekét Ungváron járathatta volna magyar iskolába, de nemcsak hogy ezt nem tette, hanem még alapszinten sem tanította meg őket magyarul beszélni. Nyilván: ezt nem tartotta sem fontosnak, sem szükségesnek. Emiatt kicsit nehezteltem is rá.

A minap azért hívott fel, hogy megkérjen: a magyar vitézi renddel kapcsolatban nézzek utána a származás szerinti címöröklésnek az interneten. Ő nem boldogul, mert a számítógépén sem a böngésző, sem az operációs rendszer nem magyar, így a Google mindig rossz helyre viszi… Ezt némi kétkedéssel fogadtam, de próbáltam segíteni és kideríteni, pontosan hogyan is szól a vitézi cím örökölhetőségének jogi megfogalmazása. Azt is megkérdeztem, erős iróniával, miért kell neki ez az infó, csak nem be akar lépni. Gyanúsan hallgatott, rákérdeztem tehát irónia nélkül. Igen, szándékában áll.

Hát ezen kiadtam. Az utóbbi tizenöt évben nem volt szoros a kapcsolatunk, nem figyelhettem meg „eszmei fejlődését”, nem tudom, mi és hogyan zajlott le a fejében, ám hogy a multikulturalitásban élő, progresszívan gondolkodó, a nemzeti eszme iránt különösebb fogékonyságot soha nem mutató (sőt, azt inkább elutasító) Bála barátom hogyan jutott el a szándékig, hogy belépjen a Horthy Miklós alapította vitézi rendbe, az nem igazán fért a fejébe. Ezt el is mondtam neki a telefonban, meg azt is, gondolkozzon el azon, hogy a magyar vitézi rend vajon pozitív vagy negatív szerepet játszott mondjuk a zsidótörvények érvényesítésében, Magyarország dicstelen háborús szerepvállalásában…

Meglepő módon a templomos lovagokra, kevésbé meglepően a keresztény eszmékre hivatkozott.

Igen, hívőnek Béla mindig is hívő volt. Templomba is járt, keresztet vetett, ha elindult a kocsival, amelynek visszapillantó tükrén kis kereszt himbálózott egy láncon. Nem is volt ezzel semmi bajom, erről soha nem vitatkoztunk. Ő magánügyként kezelte, s én is annak tekintettem. Bizonyos életviteli dolgairól ugyan azt gondoltam, nehezen egyeztethető össze a mély vallásossággal – de hát ezt intézze el ő a lelkiismeretével és a jóistennel (valamelyik szolgájának nyilván meg is gyónta…).  Hogy ez a kívülről  inkább csak formálisnak látszó vallásosság hogyan vezette arra, hogy progresszív liberális gondolkodását teljesen megtagadva egy történelmileg meghaladott, konzervatív, rendpárti, nacionalizmussal áthatott jobboldali szervezetben vélje megtalálni eszmetársait, az nem tudom. Olyanokat ismerek, akik nyerészkedésből vagy rangkórság okán tesznek hasonló lépéseket, olyanokat is, akik más területen mutatott sikertelenségüket, kudarcaikat, tehetségtelenségüket próbálják így kompenzálni – ám tudtommal Béla esetében egyik körülmény sem áll.

Beszélgetésünk végén arra kértem, fontolja még meg erősen ezt a dolgot, ezt elfogadta és határozottan állította, a napokban felkeres, hogy részletesen beszélhessünk erről.

Ehhez képest egy véletlen folytán még aznap este arról értesültem, hogy Béla vitézzé avatásának a napja már ki van tűzve. Talán azt mondanom sem kell, hogy azóta sem jelentkezett, pedig én két éjszakát végigvitatkoztam vele távollétében.

Az ukrajnai háború

Amióta Kelet-Ukrajnában harcok folynak a nem tudni pontosan kik (szakadárok, felkelők, oroszok, zsoldosok, csecsenek, terroristák, szabadságharcosok…?) és a valamivel könnyebben azonosítható ukrán alakulatok közt, sokan sokfélét írtak-írnak arról, hogy a kialakult helyzethez hogyan és miképpen viszonyul a kárpátaljai magyarság.

Nyilván: sokféle módon. Aki azt várná tőlem, hogy erről én áttekintést tudok adni: ki kell ábrándítanom. Hát hiszen még arról sem adhatok számot, hogy én hogyan viszonyulok ehhez az egészhez. Merthogy tele van az én finoman érzékeny lelkem és felettébb bölcs tudatom súlyos ellentmondásokkal, amelyeket még magam sem tudtam felfejteni. Főként, hogy nemcsak az érzékeny lelkületemen és okos tudatomon belül vannak ellentmondások, hanem pszichémnek ez a két összetevője is ellenkezőleg viszonyul sok mindenhez. Amit zsigerileg elutasítok, azt esetleg belátó elmém elfogadja, amit meg tudatilag utasítok el, azt esetleg érzelmileg nem tartom idegennek. És mindenbe belekever az idő is: ami tegnap elképzelhetetlen volt és mélységesen felháborított, afölött ma már esetleg elsiklom – hogy egy új esemény miatt holnap ugyanez borítson ki.

Szinte csak egyetlen dolog van, amiben stabilan biztos vagyok, s amiben ösztöneim és gondolataim közös nevezőre jutottak: ez pedig az, hogy >>> folytatás: Az ukrajnai háború és a kárpátaljai magyarság

Illyés Gyula szobrának avatása, Beregszász, 1989

Ezt a fotót a rajta zsebre vágott kézzel szónokló költőtárs honlapján találtam. 1989. október 14-én készült Beregszász főterén, Illyés Gyula mellszobrának avatásán. A képen látható személyek többségét felismertem. Balról jobbra: Páldi András, Magyarország kijevi főkonzulja (később nagykövete); a szakállas urat nem ismertem fel; Páldi Andrásné; Boráros János, a Köbányai Sörgyár Illyés Gyula Szocialista Brogádjának vezetője; Dalmay Árpád, a KMKSZ beregszászi járási szervezetének akkori elnöke; Fodó Sándor, a KMKSZ alapító elnöke; Petróci Iván ukrán (ma: ruszin) költő; mögötte, bal válla fölött: Lizanec Petro, az ungvári egyetem magyar tanszékének vezetője; Szűrös Mátyás, a magyar Országgyűlés elnöke (tíz nappal később ideiglenes köztársasági elnök); a mikrofont tartó ismeretlen riporter mögött fedésben: Csanádi György, a beregszászi járási lap, a Vörös Zászló főszerkesztője; Veress Gábor, az SZKP beregszászi járási bizottságának első titkára; Czine Mihály irodalomtörténész; Pataki István, Beregszász polgármestere (nagy valószínűséggel); Oszter Sándor színművész; félig takarásban: Szabó László, az MVSZ titkára; Nagy Gáspár költő (a kép kattintással nagyítható).

illyes-szobor-avatas

1989. október 14., Beregszász – Illyés Gyula szobrának avatása alkalmából tartott ünnepség

A lelet jó alkalom arra, hogy ide tűzzem a fenti eseménnyel és annak előzményeivel is foglalkozó visszaemlékező írásomat. tovább is van, mondom még

Vérkörébe integrálódni

integritasAzt hittem, ezeket a frázisokat soha többé nem kell leírnom. Egyik (bár nem a legfőbb) oka annak, hogy kivonultam a könyv- és lapkiadásból és az irodalmi rendezvények szervezéséből, az volt, hogy halálosan meggyűlöltem a pályázatírást és kifejezetten viszolyogtam azoktól a frázisoktól, amelyeket a határon túli magyar kultúrával kapcsolatos ezen pályázatokba kötelességszerűen beleírtam. Olyasmikre gondolok, mint a magyar nyelv megőrzése szempontjából; a magyar kulturális hagyományok ápolásában betöltött szerep; a magyarság kulturális igényeinek kielégítése; a kárpátaljai magyar irodalom kibontakoztatása…  És a rézkígyó: irodalmunkat az egyetemes magyar szellemi élet vérkörébe integrálni. Ki nem maradhatott egyetlen pályázati anyagból sem! Rutinos pályázó tudhatta, édeskevés lenne azt leírni: ez a kézirat kiváló, szeretném kiadni, adjatok rá pénzt. Indokolni kellett – nem azt, hogy mitől jó, hanem hogy mi a hozadéka kisebbségi kultúránkban.

Én pedig lassan meggyűlöltem ezeket a fontosságot bizonygató közhelyeket. Meggyűlöltem őket, mert eredeti tartalmuk a sok legyártott pályázatban kiürült, mert – úgy éreztem – gyakran nem állt mögöttük sem jelentős teljesítmény, sem értékelhető nívó – még a saját projektjeim esetében sem mindig, hát még azokéban, akiknél az ezekre a fogalmakra való hivatkozás egyenesen kibúvó lett bármiféle minőségbeli elvárás alól.

Szép lassan kihátráltam hát ebből a kisebbségi kultúrmisszióból, amely akkor már inkább a dilettantizmust és provincializmust felszínre hozó és ott megtartó megélhetési magyarságbizniszként működött. Jó sok éve már annak, hogy nem is kellett leírnom az önigazoló frázisok egyik sem – és ez elég nagy megelégedéssel töltött el. De most egy régi barátom megkért, segítsek megfogalmazni valahová benyújtandó önéletrajzának egy passzusát, amelyben éppen az említett tevékenységekben való akkori részvételét szerette volna kidomborítani – de sehogy sem találta a megfelelő kifejezéseket. Kicsit csikorgattam a fogamat, de megírtam. Mi lehetett volna más az utolsó mondat befejezése, mint az, hogy: „…a rendszerváltás után nagyban hozzájárult a kárpátaljai magyarság anyanyelvi kultúrájának kiteljesedéséhez és az egységes magyar szellemi élet vérkörébe történő integrálódásához”.  A barátom felettébb elégedett volt a leírtakkal, szerinte életrajzának ez a legszebb mondata.

Tíz éve léptem ki az Írószövetségből

Tizedik évfordulója nemcsak annak van, hogy legkevésbé olvashatatlan itthoni lapunkban újra nem publikálok (ez alkalomból ebben a blogban kis sorozat keretében közlöm újra a Kárpáti Igaz Szóban 2003 májusától 2004 májusáig közölt írásaimat, amikor is erre a 12 hónapra megszakítottam azóta is tartó önkéntes szilenciumomat), hanem annak is, hogy kiléptem a Magyar Írószövetségből. Ennek az említett lapban is volt némi visszhangja. Előbb interjút adtam egy oldalon Vári Fábián Lászlóval, aki nem hogy ki nem lépett, hanem verset dedikált Dönrentei Kornálnak , aztán kis pengeváltás következett Nagy Zoltán Mihállyal, majd utólag kis jegyzetem is megjelent. (A t. kollégák megnyilvánulásait itt nem adom közre, de elérhetők a neten).

kiszo-iroszovetsegAz interjú

Úgy volt, hogy engem is B.M. fog kérdezni, aki Vári Fábián Lászlót is. Ebbe nem mentem bele, mert a nevezett újságíró kvalitásait annyira gyöngének és a kulturális újságírásban mutatott magatartását olyannyira károsnak tartottam, hogy vele nem igazán akartam szóba állni. Így a főszerkesztő tette fel írásban a kérdéseket. Én túl hosszú válaszokat írtam, mert azt gondoltam, az előzményeket is kellő részletességgel be kell mutatnom, de mert ezeket a lap is összefoglalta pár mondatban, így utólag az én részletező felvezetésemet ki kellett hagyni, de a lényegi rész érintetlen maradt.

A szerkesztőségi bevezetőből:

… Az ügy rég átlépte Magyarország határait, és eljutott Kárpátaljára is. Szűkebb pátriánkban látszólag homlokegyenest ellentétes nézetek alakultak ki: Balla D. Károly József Attila-díjas írónk a kilépők mind népesebb táborát gyarapítja, másik József Attila-díjas költőnk, Vári Fábián László ezzel szemben 2004. március 4-i keltezéssel írt versét Döbrentei Kornélnak ajánlja.
Őket kérdezzük a továbbiakban.

tovább is van, mondom még

Lehet-e önbecsapás nélkül?

szunyogh-szabolcsSzabolcs barátom megint nagyon jót, szépet, bölcset írt. Szeretem az ilyen személyes hangú,  publicisztikát: talán többek elhiszik az igazat, ha ilyen nyílt szívű és érzékeny ember mondja.

Most a Magyar Hősök Emléknapja mögött álló hamis ideológiáról írt megragadó, egyben nagyon szomorú passzusokat Az önbecsapás emléknapja címen.

… Miért menetelünk újra efelé a máglya felé? Miért állítunk turul szobrokat? Miért erőltetjük ezt a sasos-arkangyalos emlékművet, hiszen amit üzen, az hazugság és önbecsapás? Miért kakaskodunk Brüsszellel szemben, azt sugallva, egyenerejű felek vagyunk? Miért sulykoljuk Horthy Miklós rehabilitációjat, amikor ez az ember tönkretette a hazánkat? Miért vállaljuk régi és gonosz rendszerek hazugságait, miért terjesztjük, hogy hősök voltak azok a szerencsétlen férfiak, akiket idegen célokért kihajtottak a vágóhídra és ott legyilkoltattak? Sokan közülük hősiesen küzdöttek. De itt nem lehet pusztán formai szempontokat figyelembe venni. Nem a magyar érdekekért, nem a hazáért harcoltak, hanem idegen nagyhatalmi célokért. Felheccelték, becsapták, ágyútölteléknek használták őket. Nem magyar hősök voltak, hanem magyar áldozatok, akiknek az emlékét megőrizzük és akiknek a történeteiből tanulunk, hogy gyerekeink és egész országunk ne jusson többet ilyen sorsa, de ha azt mondjuk, hogy hősök voltak, akkor azt a propagandát folytatjuk, amelyik becsapta és tönkretette őket. …

A teljes írás itt: Szunyogh Szabolcs: Az önbecsapás emléknapja