Csernicskó István: Államok, nyelvek, államnyelvek

csernicsko-allamnyelv.jpgúj kiadvány – ajánló

A budapesti Gondolat Kiadó gondozásában látott napvilágot Dr. Csernicskó István terjedelmes (közel 600 oldalas) monográfiája Államok, nyelvek, államnyelvek: Nyelvpolitika a mai Kárpátalja területén (1867–2010) címmel. A szerző a régió nyelvi-nyelvpolitikai kérdéseit történelmi összefüggéseikben és társadalmi beágyazottságukban vizsgálja, külön kitérve arra, hogy az egymást sűrűn váltó egyes államalakulatok saját hatalmi törekvéseikben nyelvpolitikájukkal hogyan hatottak a nyelvek státusára, a nyelvoktatásra és az egyes nyelvek elterjedtségére. A téma ilyen mélységű és részletességű feldolgozására Kárpátalja vonatkozásában most került sor először.

A könyv belső címlapjai, impresszuma, tartalomjegyzéke:
Csernicskó István: Államok, nyelvek, államnyelvek

Csernicskó István:

ÁLLAMOK, NYELVEK, ÁLLAMNYELVEK

Nyelvpolitika a mai Kárpátalja területén (1867–2010)

Gondolat Kiadó, Budapest, 2013. 575 oldal.

Az a közigazgatási egység, melyet ma Kárpátaljaként ismerünk, száz évvel ezelőtt még sem földrajzi, sem geopolitikai alakulatként nem létezett. A 20. század folyamán azonban több államhoz tartozott ez a vidék: az Osztrák-Magyar Monarchia keretén belüli Magyar Királysághoz (1919-ig), a Csehszlovák Köztársasághoz (1938/1939-ig), egy része a kérészéletű Kárpáti Ukrajnához (1939), ismét a Magyar Királysághoz (1938/1939–1944), a nemzetközi politikai szereplők által el nem ismert Kárpátontúli Ukrajnához (1944–1946), a Szovjetunióhoz (1946–1991), majd 1991 óta Ukrajnához.

A régión az elmúlt évszázadban osztozó különböző államalakulatok nyelv- és nemzetiségpolitikai céljai és szándékai és ezek elérése érdekében kifejtett politikai törekvései is más-más irányúak voltak az utóbbi közel 150 évben. Az Államok, nyelvek, államnyelvek. Nyelvpolitika a mai Kárpátalja területén (1867–2010) című kötet külön-külön elemzi az egyes államalakulatok nyelvpolitikai törekvéseit, majd leírja a közöttük megfigyelhető hasonlóságokat és különbségeket. Külön tárgyalja a nyelvpolitikának a nyelvek státusára, a nyelvoktatásra és az egyes nyelvek elterjedtségére gyakorolt hatását. Bemutatja például, hogy a tárgyalt időszakban a régióban hat alkalommal változott az államnyelv; ebben a funkcióban a magyar, a cseh(szlovák), ismét a magyar, majd az ukrán, az orosz, s most újra az ukrán nyelv használatos.

A szerző a mai, jól dokumentálható nyelvpolitikai események részletes elemzése mellet úgy próbálja bemutatni az elmúlt közel 150 év nyelvpolitikai történéseit, hogy a különböző államalakulatok nyelv(politika)i törekvéseit nem sérelemtörténetekként értelmezi. Az egyes korszakok nyelvpolitikáját az általános társadalmi-politikai célok és nyelvi ideológiák vonatkozásában vizsgálja. „Célunk nem az egyes politikai korszakok nyelvpolitikájának el- vagy megítélése, nem nemzeti és nyelvi sérelmek, tragédiák kibeszélése, hanem annak bemutatása, miként alakította a nyelvekhez fűződő nyelvpolitikai viszony, a hatalmi központok nyelvpolitikája éppen olyanná a mai Kárpátalja nyelvi valóságát, amilyennek azt ma ismerjük” – fogalmaz a szerző a könyvhöz írott előszóban.

A kötetből kiderül, hogy a régió sorsáról, az itt élő nemzetiségek, nyelvek, kultúrák és felekezetek létéről vagy nem létéről, fejlődéséről vagy elnyomásáról jellemzően nem a helyiek, hanem a messzi fővárosokban élő politikai elitek döntöttek. Kárpátalja azonban túlságosan messze esik a mindenkori főváros(ok)tól: Bécstől, Budapesttől, Prágától, Moszkvától és Kijevtől is. A vidék ilyen vagy olyan szempontból, de voltaképpen egyetlen olyan állam kötelébe sem illeszkedett vagy illeszkedik minden tekintetben tökéletesen szervesen és integránsan, s egyben mindegyik országnak periférikus vidéke volt. Valószínűsíthető, hogy legalább részben a fentiek is magyarázzák azt a tényt, hogy – a Moszkvából kézivezérelt Szovjetuniót nem számítva – a régiót birtokló mindegyik állam valamilyen autonóm formáció révén kívánta rendezni ennek a vidéknek a státusát. Ám valódi önigazgatást egyszer sem nyertek a terület lakosai.

A régióban alkalmazott nyelvpolitikát valamennyi korszakban több tényező befolyásolta. Hatással voltak rá a nemzetközi politikai események, a szomszédos országok szándékai, a központi állam nyelvpolitikai törekvései, a régió etnopolitikai sajátosságai, valamint a lokális elitek sajátos, a távoli fővárosokból nézve gyakran nehezen értelmezhető nyelvi és nemzetiségi mozgalmai.

Az 575 oldal terjedelmű kötetben térképek, fotók, táblázatok, ábrák sora teszi szemléletesebbé a leírtakat.

A könyv belső címlapjai, impresszuma, tartalomjegyzéke:
Csernicskó István: Államok, nyelvek, államnyelvek

Belsőépítészeti tervezés – enteriőr

Iparművészet, belsőépítészet, lakberendezés. Design, enteriőr, télikert tervezés, építés – lakberendezés, ajtó-ablak

Eredetileg barátom vállalkozásának a támogatására jött létre az a blogom, amely most újabb átalakuláson esett át. A belsőépítészet című webhely évekig csak egyetlen cikket tartalmazott, ebben reklámoztam Geli cimborám patikatervezés-oldalát oly módon, hogy magára a blogra is küldtem linkeket: hadd erősödjön és a róla küldött link is legyen erős. Addig-addig, amíg 3-as Google PR-t kapott. Akkor elkezdtem saját céljaimra is használni, átkereszteltem Irodalmi belsőépítészet bloggá és irodalmi jellegű műhelyszövegek kerültek fel rá első sorban. Arra, hogy a belsőépítészet és/vagy belsőépítészeti tervezés kifejezésekre feljöjjön a Googléban, különösebben nem figyeltem. De feljött…

Nos, akkor viszont lehetővé kellene tenni, hogy az első táblára kerülve esetleg hozzon is valamit a konyhára. Kiadjusztáltam, hirdetések alá hangoltam.

Szerintem elég jól néz ki. Ha megrendelésre váró iparművész lennék, úgy hirdetnék rajta, mint a huzat. Mivel nem vagyok az, csak szerény és amatőr keresőptimalizátor, többet nem tehetek, mint hogy friss-ropogós linket küldök reája:

Frissítés 2015. A webhely azóta ismét átalakult, most már kifejezetten keresőmarketing célokat szolgál és a témához szorosabban vagy lazábban kötődő PR-cikkek elhelyezésére szakosodott.  Mivel pedig új SEO-programom a télikertépítés tematikáját célozza, így az ezzel kapcsolatos kulcsszavak is felkerültek profiljába. Létesült egy külön aloldala is: Télikert építés Budapest.

Mint ismeretes a PR-jellegű cikkek elhelyezése a bennük foglalt kulcsszavas hivatkozással az egyik legbiztonságosabb és leghatékonyabb linképítő módszer. Ez a blog is módot ad public relations anyagok megjelentetésére.

És akkor még hadd ajánljam ezt is:

Egy alig ismert kárpátaljai költőnő

Mérvadó irodalomtörténészek véleménye szerint nem teljesen véletlen, hogy gyöngéd, de mégis karakteres alakja a feledés mély homáéyába merült. Nem volt sem kiemelkedő személyiség, sem jelentős alkotó. Ha az akkor Técsőn működő Hollósy Simon nem örökítette volna meg – mára sajnálatosan elveszett – portréfestményén, talán örökre elfelejtette volna a köztudomásúlag hálátlan utókor. Épp ezért érdemes abba a kevésbe belekapaszkodnunk, amit tudunk róla.

Nevét ma még a szakmabeliek közül is igen kevesen ismerik Kárpátalján. Holott egykor az ungvári szalonok közkedvelt vendége volt, az irodalmi és zenei életről írott tudósításai a korabeli hírlapolvasók körében nagy népszerűségnek örvendtek. Versei kevésbé találtak utat a kor vidéki olvasójához, holott ezek alapján joggal sorolhatjuk a kárpátaljai(nak is nevezhető) magyar irodalom előremutató, ám feledésbe merült progresszív hagyományai közé.

Blodlay Klára 1901-ben született a ma Romániához tartozó Szatmárnémetiben. Apja Blodlay Ambrus, a 19. századvégi Szatmár vármegye közismert kirurgusa, anyja Blodlayné Lázár Mirtyll, kitagadott földbirtokos-lány. Klára korán árvaságra jutott, rokonai 1910-ben az ungvári Kálvin János Református Árvaházban helyezték el, majd 1916-ban a Nagyszebenből Ungvárra származó Blau Ignác szatócs fogadta örökbe, akinek biztatására, nevébe egy magánhangzót toldva, Bodolay Klára néven kezdett publikálni. A ’20-as, ’30-as években igen termékeny, ír verset, novellát, színművet és újsághíreket. 1944-től írásai meggyérülnek, de naplójegyzeteket is tartalmazó füzeteit 1957-ben bekövetkezett haláláig vezeti. Közel kétezer kéziratoldalra rúgó szellemi öröksége fogadott húga, Blau Eszter-Borbála hagyatékából került elő.

Egy manzárd-őr portréja

bdk_filmVéletlenül tudtam meg, hogy a Duna II tegnap újra leadta. Többen látták, gratuláltak, így derült ki, hogy még közelebbi ismerőseim között is akad, aki nem is tudott a Medgyesi Gabriella rendezte és Sibalin György által oly szépen fényképezett filmről. Talán néhány fontos dolgot is mondok benne… Aki még mindig nem ismeri és esetleg érdekelné, »kattintson«. Ismertető: »tovább

Ginsberg Üvöltése

James Franco az Üvöltésben

Mit kerteljünk: Jeffrey Friedman és Rob Epstein 2010-es munkája filmalkotásként talán nem lenne eléggé jó, ha nem Ginsberg monumentális költeménye adná a vázát. Ez a váz azonban oly erős, hogy könnyedén (de súlyos léptekkel) viszi előre a filmet, jószerével csak rá kellett akasztani a jeleneteket. Ezek a következő öt síkon futnak.

Az első: 1955. októberében Allen Ginsberg a San Francisco-i Six Gallery-ben, 29 évesen felolvassa az Üvöltést (szép film noir képek egy füstös helyről, a költőt alakító James Franco szuggesztív interpretációja – és hát persze a nagyon ütős szöveg).

A második: 1957-ben, az alig egy évvel a Howl and Other Poems című Ginsberg-könyv megjelenése után a kiadót perbe fogják obszcén mű terjesztése miatt. A tárgyalás jelenetei képezik a második síkot. Ez a szál gyengébb: a nézetek összecsapását én nem tartottam eléggé drámainak, a vádló, a védő és a tanúk szövegei lehetnének feszesebbek (hogy nem eléggé azok, meglehet, az eredeti tárgyalás jegyzőkönyvéhez való hűségből ered.)

Ginnsberg az irodalom őszinteségéről beszél (James Franco a filmben)A harmadik sík egy magnó-interjú készítésének az epizódjait rögzíti: a tárgyalással egy időben Ginsberg életéről és az irodalomról beszél a láthatatlan riporternek. Életrajzi vallomásainak, elbeszéléseinek egy része – negyedik sík – meg is elevenedik: jól kamerázott, kifejező képek, jó ritmusú vágások. Amit pedig a költő irodalmi felfogásáról mond, az újra csak olyan jelentőségteljes, hogy mindegy, ül-e vagy fekszik, mikrofonba beszél-e vagy kamerába.

A film sejtésem szerint az ötödik síkon bukik el (nem teljesen, de kicsit azért mégis…): ezek a folyton beékelődő betétek nem egyebek, mint színes animációk (durvábban: rajzfilmek), amelyek képileg (lennének) hivatottak megjeleníteni az Üvöltés látomásos világát. Kevés sikerrel: ami a szövegben lélegzetállítóan szuggesztív, fékezhetetlenül áradó, az animációban elbeszélve inkább komikus, vagy legalábbis olcsó.  A súlyos irodalmi szöveg révén közvetített költői víziókat halálos vétek tényleges látványra „lefordítani”, pláne nem primitíven ábrázolt szeretkező párok és repülő angyalok képében. Ezek nem hozzáadnak, hanem elvesznek az élményből. (Egy filmes ellenpélda: Alan Parker Pink Floyd-filmjében – A fal – az animációs betétek kifejezetten jót tesznek a műnek.)

Az egészet együtt szemlélve számomra úgy tűnt, hogy a stiláris sokféleség nem forrt egésszé, a tárgyalás jólfésült jelenetei kizökkentik a múltidézés poézisét, az interjú dokumentarista vonala pedig a maga kis ügyetlenségeivel ugyan megfelel saját műfajának, de egy művészfilm ambícióit alulmúlja (itt csak a remek szöveg menti meg a gyenge képi világot). Az rajzfilmes illesztmények meg egyenesen degradálják a ginsbergi képzetek intenzitását.

És mégis: nemcsak nézhető, hanem kötelezően megnézendő film az Üvöltés: annak is, aki már találkozott az eredeti verssel, de főleg annak, aki most kerül szembe a modern költészetnek ezzel a kibiztosított bombájával.

A film jó. A hiányérzet onnan ered, hogy Ginsberg viszont zseniális.


további filmes jegyzeteim
Üvöltés (Howl), amerikai filmdráma, 2010. Rendezte: Jeffrey Friedman, Rob Epstein; forgatókönyv: Rob Epstein, Jeffrey Friedman; zeneszerző: Carter Burwell, operatőr: Edward Lachman. Szereplők: James Franco (Allen Ginsberg), Jon Hamm (Jake Ehrlich), David Strathairn (Ralph McIntosh), Mary-Louise Parker (Gail Potter), Jeff Daniels (David Kirk professzor).

100 éve született Drávai (Legeza) Gizella

A napokban lenne száz esztendős a feledhetetlen Drávai Gizella, sokunk Gizi nénije, a legendás beregszászi pedagógus (1911.05.07-1981.08.28). Nemzedékekkel szerettette meg az irodalmat, a nyelvet, ott bábáskodott sokunk írói indulásánál. Tényleges tanítványa ugyan nem lehettem, okításából mégis éveken át részesültem azokon a délutánokon-estéken, amelyeket Mozi (akkor Ivan Franko) utcai parasztbarokk házában tölthettem társaságában, könyvek, kéziratok, levelek, szobrok, festmények és hanglemezek között.

Számos korai írásomnak volt első szigorú kritikusa. Ha friss verset adtam a kezébe, általában felolvasta cigarettán edzett rekedtes hangján. Közben rá is gyújtott, és elmondta, mit gondol egy-egy sorról. Néha csak asszociált szabadon, máskor belemerült a szóképek elemzésébe. A végén apró gesztussal jelezte, tetszett-e a vers: ha igen, elkérte a kéziratot, ha nem, visszaadta.

Azon kevesek egyike volt – és ezt csak jóval a halála után fogtam fel -, akik a szovjet érában sem a hatalommal kötendő méltatlan kompromisszumokba nem hagyták magukat belekényszeríteni, sem olyan ellenzéki szerepbe nem sodródtak, amely miatt a közélet peremére szorulhattak, hivatásuktól eltiltathattak volna. Drávai Gizella úgy tudta képviselni a magyarságot és a magyar kultúrát, hogy ez a missziója nem szenvedett csorbát sem az elfogadhatatlan megalkuvások, sem a csak kudarccal végződhető konfrontációk miatt.

Többször írtam róla, de életében csak egyszer. Kis cikkben köszöntöttem 70. születésnapján, amikor már nagyon beteg volt. Ezt az írást is ő olvasta fel nekem, amikor a kórházi társalgóban átadtam neki. A végén ennyit mondott: „Szép. Szép, mint egy nekrológ.”

Nem sokad tévedett, bő három hónappal később már a temetésén gyűlt egybe a beregszászi és kárpátaljai magyarság színe-java. A szertartásnak volt valami nagyon halvány demonstráció-jellege: a gyász emberi kifejezése mellett kicsit magyarságunkat, a magyar szó iránti Drávai-féle elkötelezettségünket is felmutatta sokaságunk a velünk szemben nem épp barátságos szovjet valóság közepette. Amikor már elhangzott minden beszéd, mi, tanítványai még kis ideig együtt maradtunk a sír körül. Anyám később mesélte el: félve hagyott ott minket, attól tartott, valami tényleges demonstrációra készülünk, ne adj isten elénekeljük a Himnuszt. De nem, nem keltettünk botrányt, meg sem fordult a fejünkben, hogy provokáljuk a hatalmat. Bőven elegendőnek látszott, ha szívünkben megerősítjük azt, amire kedves halottunk tanított.

Leveleztünk is el-elvétve. Én beszámoltam a dolgaimról, felvetettem egy-egy engem foglalkoztató irodalmi témát, s általában az új verseimből is került a borítékba. Mindig válaszolt, röviden, de bölcsen. Utoljára Pilinszky halálakor váltottunk üzenetet. Én ezt a képversemet küldtem el kommentár nélkül: Pilinszky, 1981 – s ő, már súlyos betegen, nem mulasztotta el megköszönni. Furcsa érzés töltött el engem, a hitetlent,  amikor azt olvastam levelében, hogy versemet beletette a bibliájába.

Öt évvel később, születésének 75. évfordulójára személyes hangú megemlékezést írtam az akkor fontos orgánumnak számító Kárpáti Kalendáriumba. Ez talán az első elfogadható nívójú nem-szépirodalmi írásom. Itt alább olvasható: Gizi néni.

Nem maradhatott ki alakja Szembesülés c. regényemből sem. Ebben Oresztész fejlődéstörténetét az Elektrákkal és Évákkal való találkozásai mentén bontom ki az Agamemnon és Egiszthosz ellentéte által meghatározott szellemi erőtérben. Abban, hogy Oresztész olyan lett, amilyen, jelentős  szerep jutott a moiráknak (párkáknak) is, közöttük Darráviának is, aki épp a lojalitás és ellenzékiség közti méltatlan választás dolgában igazítja el Oresztészt saját példaértékű magatartásával.

Ugyancsak szerepel – saját nevén – Az álommás c. befejezetlen életrajzi regényemben, ahol is így írom le első találkozásunkat:

…a következő éles kép már a kis paraszt-barokk ház belsejét mutatja, ahogy többedmagammal (csupa lánnyal) körbeüljük a súlyos tölgyfa asztalt, amelyen aprósütemények, gyümölcs, tea várt minket, Gizi néni pedig kényelmes foteljában ülve teszi, amit tett világéletében: pulyát tanít.
Miről beszélgettünk, miről szólt az okítás Gizi néninél? Mi másról: nyelvről, irodalomról, történelemről, a szépről és a jóról, a szellemességről és a bölcsességről, a becsületről és az erényről. És olykor ezek ellentétéről is. Mint aztán még hat éven át minden alkalommal, ahányszor csak meglátogattam.
Mint később még évekig, most is a program része volt, hogy megmutatta újabb könyvszerzeményeit. Az egyik egy művészeket ábrázoló fotóalbum volt. Lapozta, és minden portréhoz megjegyzést fűzött: Boros Miklós (agyagos kézzel, „munkaruhában”) – a művész. Illyés Gyula (matrózsapkában a tihanyi nyaralója előtt, a napba hunyorogva) – az ember. Németh László – az isten (még kiegészítette azzal, hogy amihez hozzányúl, minden arannyá változik a keze alatt, pedig már olyan beteg, hogy magnetofonba mondja a műveit, és a titkárnője később legépeli). Passuth László (bőrfotelban egy kandalló mellett, amelyen egyetlen szem por sincs) – az úriember. Lám, még ma is emlékszem a különös leckére.

Az első találkozástól hosszú út vezetett az utolsóig: én felnőtté értem, őt az öregedést megelőzve érte utol a halálos kór. Éva már súlyos betegen ismerte meg, nem láthatta fénykorában. Kettőnk kapcsolatában mégis szerepe van Gizi néninek: temetésén, azon az augusztusi napon nem csupán az általa képviselt értékek mellett tettünk tanúbizonyságot. Alighanem az is akkor dőlt el, hogy mi ketten egymáshoz tartozunk, amikor a sírnál összeölelkeztünk.


.

Gizi néni

Legnagyobb megtiszteltetésnek az számított, ha felolvasta írásainkat. Kezébe adtuk legfrissebb versünket, novellánkat, cikkünket, s ő ilyenkor nem merült bele némán a papírba, nem hagyta, hogy mi addig – bár feszülten, de mégis csak: – unatkozzunk; nem, ehelyett megköszörülte a torkát, s rekedtes, dohányfüst edzette hangján szótagolva felolvasta a címet.

Aztán cigarettára gyújtott, s amíg ezzel foglalatoskodott, el is mondta, mit gondol a címről, s mit vár egy ilyen című írástól. Ezután következett a tulajdonképpeni szöveg. A verset soronként, a prózát mondatonként olvasta. Mindhez volt valami megjegyzése, mindenről eszébe jutott valami: az egyik sorról egy rég olvasott regény, a másikról egy irodalmi anekdota; a harmadikról kifejtette, mi nem tetszik neki benne, a negyediknél, hogy „ez viszont szép”. Így aztán egy szonett felolvasása félórákig eltarthatott, s az utolsó sorok előtt – hogy felidézze, mi is volt az elején – gyakran elölről kezdte az egészet.

Mikor véget ért az aktus, ha azt esetleg nem is tudtuk pontosan, mit is tartsunk versünkről-novellánkról, az irodalomról, az életről és saját magunkról feltétlenül megtudtunk valami olyasmit, amit csak ő volt képes így „játszva tanítva” megfogalmazni nekünk – s amit csak neki hittünk el.

Ha a fent leírt szokásától eltérően egy szöveget egyhuzamban, minden kommentár nélkül olvasott fel, tudhattuk: legújabb írásunk vagy nagyon jó, vagy nagyon rossz. S hogy e kettő közül melyik, azt nem kellett megmondania: egy apró gesztussal tudtunkra adta. A rosszat udvariasan visszaadta, a neki tetszőt megtartotta.

Amikor egy öt évvel ezelőtti szép májusi délutánon – hetvenedik születésnapján – egy róla szóló kis lírai tollrajzzal leptem meg az akkor már súlyosan beteg ünnepeltet, a kórházi folyosó társalgóvá szélesedő – ebédlőnek is használt – részébe vezetett, leültetett egy csendesebb zugba, mellém telepedett, s fennhangon olvasni kezdte:

„Legszívesebben így írnám: Gizinéni, ha a helyesírás nem intene a szókapcsolat külön írandóságára. Mert a mi tudatunkban a neve már teljesen egybeolvadt az utána következő szóval. Nekünk már egy szó – egy fogalom. Egy fogalom. Így is szólítjuk. Sőt, így is: Gizimama. Vagy még egyszerűbben: Mama. Ezzel a kedves, sokszor szoruló torokkal kiejtett szóval. (…)

…Gizi néni, Drávai Gizella hetvenéves. Jólesne hozzátenni: de nem néz ki annyinak. Füllentés lenne. Neki nem sikerült kijátszania a kíméletlen időt. Mint fa az árulkodó évgyűrűket, úgy hordja magán az idő-hieroglifákat: a ráncok félreérthetetlen, mélyre vésett jegyeit, melyeket már nem tudnak a mosolyok kisimítani.”Stb., stb. Amikor a végére ért a felolvasásnak, elhallgatott. Majd nagyon halkan, ijesztő komorsággal mindössze ennyit mondott: „Szép. Szép, mint egy nekrológ.”

*

Tudom, nem az volt az utolsó oxigénpárnája. Az elkövetkezendő napokban néhányra még szüksége lehetett. Mégis, amikor a Gizi nénit épp akkor ápoló rokon kérésére átvettem, a gyógyszertárban feltöltettem, és a kis Ivan Franko utcai beregszászi ház ablakában beadtam az oxigéntömlőt, átfutott agyamon, talán az utolsó mély, könnyű lélegzések esélyét küldtem be az akkor már eszméletét is gyakran elvesztő betegnek.

Egy héttel később, Gizi néni temetésén döbbentett meg a felismerés: talán én voltam az, aki biológiai léte utolsó kívánságának eleget tettem, s talán én leszek az is, aki szellemi létének hallhatatlanságával elsők közt találkozom: szerkesztőségi asztalomon már ott vártak a legújabb kiadású IX-es magyar irodalom tankönyv korrigálandó ívei. E tankönyvet – néhány továbbival együtt – ő írta, ebből tanultam én is, s új és újabb kiadásaiból még nemzedékek fogják magukba szívni az irodalom szeretetét.

*

 Amikor kórházba került, zarándokhelyünk lett a fehér falú kórterem. A kilincsnek nem volt ideje kihűlni. Nem, nem a „hála” vitt oda minket, tényleges tanítványait és játszva tanító magánóráinak hallgatóit. Nem: még egy-egy ilyen látogatás során is mi kaptunk többet, még akkor is munkált benne a leküzdhetetlen pedagógusi vágy: továbbadni, mindent továbbadni. Amire nem volt idő az iskolai tanórák negyvenöt perceiben, amire nem volt idő a nyugdíj pihenéssel soha nem telő napjaiban, amire nem volt hely a tankönyvekben, ami nem fért bele etikai kisesszéknek is beillő újságcikkeibe. Továbbadni az ismeretet, tovább a tudást, az emberséget, a szépet.

S mi ittuk, lélegeztük szavait. Mondatai megragadtak agyunkban, ma is hibátlanul fel tudjuk mondani a Leckét.

Azon a májusi délutánon, amikor a kórház társalgóvá szélesedő folyosóján felolvasta a neki szánt születésnapi ajándékot, s nekrológ-szépségűnek nevezte kis lírai tollrajzomat, akkor illett volna megsértődnöm, azt mondanom: „Ugyan, Gizi néni, miféle nekrológ!?”, s nagy optimistán hozzátennem, hogy majd hetvenötödik születésnapjára akkor csúnyábbakat írok. Mégsem szóltam semmit. Tudtam, hogy majdnem igaza van. Három hónapnyit tévedett mindössze.

*

Akkori írásomat előlegezett nekrológnak érezte. Ezt a mostanit vegye hát valódi ajándéknak:

Boldog születésnapot, Gizi néni. Élj soká – bennünk.

 

(1985.)

Megjelent: Kárpáti Kalendárum ’86. Uzshorod, 1986.


Drávai (szül: Legeza) Gizella (1911-1981) kárpátaljai magyar pedagógus, tankönyvszerző, műfordító. Beregszász kulturális életének meghatározó személyisége. Nemzedékek nőttek fel keze alatt a magyar nyelv és irodalom szeretetében, írók, költők, újságírók sokaságát indította el a pályán. 2000-ben  posztumusz Pro Urbe díjjal ismerték el munkásságát. egy beregszászi iskola és egy ungvári közművelődési kör viseli a nevét.

*

Drávainé Legeza Gizella 1911. május 7-én (más források szerint május 8-án) született Beregszászban (más források szerint Kovászón) görög katolikus lelkész családjában.

A polgári iskola elvégzése után egy évig a beregszászi Kálvin nyomdában dolgozott, majd 1926-30 között az ungvári tanítóképzőben tanult. 1930-tól 1944 októberéig elemi iskolai tanítónőként dolgozott Miszticén, Bilkén, Rakaszon, Újlakon, Jánosiban és Balazséron. 1944 után előbb a beregszászi 4. sz. iskolában, majd nyugdíjba vonulásáig a 6. sz. iskolában tanított.

Más források szerint a Munkácsi Tanítóképző elvégzése után a Beregszászi Polgári Iskolában kezdte sok évtizedes pedagógusi tevékenységét.

Nemzedékek nőttek fel keze alatt a magyar nyelv és irodalom szeretetében, írók, költők, újságírók sokaságát indította el a pályán.

Már a harmincas években jelentős szervezőmunkát végzett, a háború után szülővárosában elsőként indított magyar irodalmi kört. A pedagógusok, beregszászi és kárpátaljai értelmiségiek körében nagy tekintélye révén véleménye mindig sokat nyomott a latban. Haláláig szoros barátságban állt a régió legtöbb alkotójával.

Tankönyvírói és műfordítói tevékenysége is említendő, nevelő célzatú újságcikkek (olykor etikai miniesszék) is fűződnek nevéhez.

Hosszú betegség után 1981. augusztus 28-én érte a halál beregszászi otthonában. A város lakossága és Kárpátalja magyar értelmisége megrendülten kísérte utolsó útjára.

Ma egy beregszászi iskola és egy ungvári közművelődési kör viseli a nevét.

Kovács Alfréd fent látható fotója a 70-es években készült Drávai Gizelláról.

 


Születésének kilencvenötödik évfordulóján a Kárpáti Igaz Szóban Balla László emlékezett meg róla:

Drávai Gizella gerendás szobájából

Kilencvenöt éve született Drávai Gizella. A szerkesztőség fölkért, hogy ebből az alkalomból írjak a szép emlékezetű „kulturális mindenes”-ről visszaemlékezést. Számomra ez kedves föladat volna, hisz több évtizedes szoros barátságot és munkakapcsolatot ápoltam vele: kiadóhivatali szerkesztőként gondoztam míves fordításait, nagy szakértelemmel megírt tankönyveit, majd pedig, a Kárpáti Igaz Szó élére kerülve, lapunk egyik legfontosabb publicistájának tekintettem Gizellát. Így hát szívesen írtam volna méltató cikket az évfordulóra, de sajnos, agyvérzésem után számomra nehezen megy a betűvetés, ezért csupán egy olyan dolgozatomat tudom felajánlani, amely tizenhét évvel ezelőtt jelent meg egy magyarországi újságban. Különben az alábbi sorok az akkori idők történéseibe is adnak némi betekintést.

Hat egyesület alakult a közelmúlt időkben Kárpátalja városaiban a magyar lakosság kulturális életének, közművelődésének szervezésére. Most tesznek közös erőfeszítéseket, hogy létrehozhassák csúcsszervüket: az Ukrajnai Magyar Dolgozók Művelődési Szövetségét. Az egyesületek mindegyike történelmünk és szellemi életünk egy-egy nagyságának a nevét viseli, így II. Rákóczi Ferencét, Bartók Béláét, Illyés Gyuláét, Hollósy Simonét… Az egyetlen falusi közművelődési egyesület Kovács Vilmosnak, a fiatalon elhunyt kárpátaljai magyar írónak a nevét vette fel. Az egyik legnépesebb közösségünk az ungvári Drávai Gizella Magyar Irodalmi és Művelődési Kör névadóját kevéssé ismerik Magyarországon, pedig életútja határon innen és túl egyaránt figyelemre méltó. Drávai Gizella

Néhány éve, nyugdíjas tanárnőként halt meg Drávai Gizella alig hetvenévesen. Halálát az egész kárpátaljai magyarság gyásza kísérte. Temetése szinte tömegmegmozdulás jellegét öltötte, pedig a szó hivatalos értelmében nem volt kiemelkedő személyiség. Semmilyen címet és rangot nem viselt. Hogy is kapott volna fentről jövő elismerést, hiszen a személyi kultusz és a pangás éveiben a nemzeti törekvéseket sokszor gyanakvással szemlélték.

Kérdezzük csak meg a kárpátaljai magyar szellemi élet mai fiatalabbjait, a harminc-negyven éveseket (mindegy, írókat-e, festőket-e vagy munkájukat végtelen odaadással végző magyartanárokat), kérdezzük meg csak őket: ki volt az, akitől egy életre szóló indíttatást kaptak? Ki volt az, aki tudatosította bennük nemzetük szolgálatának kötelességét? Ki volt az, aki óriási tudását megosztva, hivatásuk mesterfogásaira rávezette őket? A felelet egyértelmű: Gizi néni – ahogy mindenki hívta. Így emlegetik ma is. Ez volt az ő rangja.

Akkoriban nem voltak még magyar közművelődési egyesületeink. Ezeket pótolta az az egyszerű, kétszobás, gerendás mennyezetű beregszászi házikó, amelyet Drávai Gizella lelkész apjától örökölt. Az iskolai magyarórák naponta itt folytatódtak. Itt, Gizi néni hatalmas könyvtárának kincsei között, Veres Péter, Illyés Gyula, Németh László, Váci Mihály köteteinek, gondolatainak társaságában. Itt folyt most már eszmecsere a magyar irodalomról, történelemről (akkor még az utóbbit nem tanították), közben egy-egy lemez is előkerült. Erről csendült meg a Szózat, az Allegro Barbaro, Váci Mihálytól a Nem elég…

Szinte minden tanítványából a magyar szellemiség hű ápolója lett. Nem csupán iskolai növendékei keresték fel. A más városi fiatalok is úgy jártak ide, mint a jó kútra. Jellemző, hogy például ungvári iskolában nevelkedett fiam, Balla D. Károly is mindmáig egyik legfőbb mesterének vallja Drávai Gizellát. És hűségesen idelátogattunk minden adandó alkalommal mi is, a Drávai Gizella nemzedékéhez tartozók. Első utam Beregszászba menve, mindig hozzá vezetett. Hitért jöttem, biztatásért, gyakran mindig kéznél lévő bölcs tanácsért.

Drávai Gizella azonban nem csupán kovászember volt, hagyatéka nemcsak másokban él tovább. Tekintélyes, kézzelfogható életművet is hagyott maga után. Mikor az ötvenes évek közepén, a végre meginduló magyar középiskoláknak tankönyvre volt szükségük, ő vállalkozott az elsők közt megírásuk nehéz feladatára. Kilencedikeseink ma is az ő magyarirodalom-tankönyvéből tanulnak, s középiskolás mondattana a tudományos szemléletet sajátos olvasmányossággal ötvözte. Írt módszertani szakkönyveket is. Helyi kiadóink orosz és ukrán írók számos művét jelentették meg Drávai Gizella fordításában. Mikor 1965-ben újjáéledt, ismét önálló lappá szerveződött a korábban fordításos lapként megjelenő Kárpáti Igaz Szó, akkor Drávai Gizella egyik legfontosabb publicistánk lett.

Ilyen életmű birtokában hivatalos elismerést is kaphatott volna. Ám nem nézték jó szemmel, hogy nyíltan hangoztatta: a kárpátaljai magyarságot több jog illeti meg, művelődési élete több támogatást érdemel. Bátran tette szóvá az anomáliákat is.

Tavaly tavasszal mi, ungvári magyarok, élve a számunkra megnyílt lehetőséggel, a területi könyvtár égisze alatt közművelődési egyesületet alapítottunk. A tagság bizalmából, ennek élére kerültem, és egyhangúlag elfogadták azt a javaslatomat, hogy viseljük Drávai Gizella nevét.

Körünk egyébként egy csapásra népszerű lett. Havonkénti összejöveteleinkre tódulnak a részvevők. Főként a helyi magyar szellemi élet fejlesztését tekintjük feladatunknak. Számos érdekes és a problémák mélyére nyúló műhelybeszélgetést folytatunk itt írókkal, képzőművészekkel, zeneszerzőkkel. Figyelemmel kísérjük és méltatjuk a magyarországi művelődési életet is. Emlékezetes, hangversennyel egybekötött megemlékezést rendeztünk Bartók Béla hamvainak hazahozatalakor, irodalmi est keretében búcsúztunk Garai Gábortól, külön összejövetelt szenteltünk a Magyarok Világszövetsége nemrégi 50 éves jubileumának. Állandó előadóink közt a terület művelődési életének legjobbjai szerepelnek.

Közösségünket a nemzeti kultúra iránti mély elkötelezettség tartja össze. A lelkesedést, amely tagságunk munkáját áthatja, talán éppen Drávai Gizella kis gerendás beregszászi házából hoztuk magunkkal.

Balla László

A lap az  évfordulón Gizi néni egy régi írását is leközölte:

Csak közömbösek ne legyünk

Az én gyermekkoromban – a 10-es, 20-as években – a tüdőbaj volt a népbetegség világszerte. Ma az ideg- és a lelki megbetegedések tekinthetők népbetegségeknek ugyancsak világszerte. Küzdenek ellene mind az egészségügyi, mind a társadalmi szervek, de állítom, hogy a „helyzet kulcsa” a mi, a népművelők kezében van.

A ránk bízott emberformálás feladata és a vele járó felelősség óriási. Hogyan végezzük hát ezt az igen-igen nehéz munkát? Mit, mikor, és hogyan cselekedjünk, hogy – Gorkij szavaival élve: a gyermekek, földünk virágai – az új életformák megteremtőivé váljanak.

Manapság igen sok szó esik az ifjúság helyes neveléséről, a nevelés különböző problémáiról. Soha annyi lélektannal foglalkozó tudományos és ismeretterjesztő előadás, szakkönyv, brosúra, vizsgálat, kísérletezés nem volt, mint napjainkban! Ma valósággal divattá lett a „lelkizés”.

Az idegek és a lélek megbetegedéseitől, sajnos, nem mentesek a gyermekek sem, s mint nevelőket elsősorban a problémának ez a része érdekel bennünket.

És most megint Gorkijt idézem:

„Szeretni a gyermeket – ezt a tyúk is tudja. De nevelni is tudni őket – ez már komoly államügy, amelyhez tehetség és nagy életismeret szükséges.”

Tehetség és életismeret.

Tehetséges az a tanító, akinek természetadta, vele született hajlama vagy kinevelt képessége van a mások oktatására.

Az igazság az, hogy nem mindenkinek szíve szerint választott pályája a tanítás. A tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy a kevésbé tehetséges pedagógust az erős akarat nagy teljesítményekre teszi képessé, viszont a kitartás hiánya miatt sok tehetséges kartársunk nem váltja be a hozzá fűzött reményeket. Ez utóbbi nagyon sajnálatos, mert minden elsikkadt erő veszteséget jelent a társadalom számára.

Ismerek egészen elfásult fiatal tanítókat. Ennek oka legtöbbször abban rejlik, hogy ezek a kollégák nem a józan önismeretre és a lehetőségek mérlegelésére alapozták elképzeléseiket a világban elfoglalt helyükről, hanem ábrándokra és hamis képzetekre.

Itt el is jutottunk az életismeret problémájához, aminek tisztázására nagy szükségünk van, ha fáradságos munkánkban becsületesen helyt akarunk állni.

Elsősorban önmagunk tudatos formálása a fő feltétele annak, hogy másokat is formálhassunk. Mind az egyik, mind a másik feladat sok-sok erőpróbát igényel. De ha tisztában vagyunk azzal, milyen követelményeket támaszt velünk szemben a társadalom, ha igényesek vagyunk a saját erkölcsi-politikai magatartásunkkal szemben, ha az önképzés belső szükségletünkké vált, akkor önmagunk formálása eredménnyel járhat.

A pedagógusnak ismernie kell növendékeit, mert emberformáló munkája csakis így lehet hatékony.

Nehéz feladat ez, hiszen a gyermek személyiségjegyei állandóan változnak. A változást befolyásolják életkörülményei, életkori sajátosságai és a vele született vérmérséklet. A gyermek személyiségének fejlődése állandóan hullámzó, sok-sok átmeneti visszaeséssel járó folyamat.

A gyermek megismerő tevékenységének és cselekvéseinek helyes irányítása – ez hát tulajdonképpen a nevelés.

Ahány ház, annyi szokás, ahány gyermek, annyi nevelési probléma.

Hogyan lehet akkor mégis egységes világnézetre, magatartásra nevelni tanítványainkat? Hogyan lehet mégis kialakítani a szocialista embereszményt?

A szülőkön kell kezdeni.

Tanítványaink között igen sok az ideges, a lelkileg sérült. Ez a tény legtöbbször arra figyelmeztet bennünket, hogy hiba van a családi, vagy az iskolai nevelésben, de az is lehet, hogy mindkettőben.

A gyermekek idegességének és lelki sérüléseinek gyógyítása megköveteli, hogy kiderítsük az okokat, majd kiküszöböljük őket. Ezt a pedagógus egymaga képtelen eredményesen megoldani. Ehhez a szülők és az egész nevelőtestület együttes munkája szükséges.

Csak közömbösek ne legyünk, mert ez a legveszedelmesebb a társadalom szempontjából!

Drávai Gizella

(Kárpáti Kalendárium, 1971.)

Magyar-ukrán közös monográfia Kárpátaljáról

Kárpátalja elmúlt száz évének történelmi, politikai és kulturális szintézisét adja az a magyarul és ukránul is megjelent új tanulmánykötet, amely az MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézete, valamint az Ungvári Nemzeti Egyetem Politikai Regionalizmus Kutatóintézete együttműködéséből született. A szerzők célja az volt, hogy összefoglalójukkal meghaladják a korábbi, kizárólagos nemzeti látószögeket.

„A magyar és ukrán szakemberek között, falként tornyosuló elzártságot akartuk áttörni egy olyan könyvvel, amely irányjelző lehet a további kutatásokhoz is” – mondta az mta.hu-nak nyilatkozva Fedinec Csilla, a Kárpátalja 1919-2009: történelem, politika, kultúra című kiadvány egyik szerkesztője, az MTA Entikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézete tudományos munkatársa arról a kötetről, amely két éves közös munka után a napokban jelent meg magyarul és ukránul, két kötetben, Magyarországon és Ukrajnában egyaránt.

A magyar történész szerint a mű szerzői igyekeztek hidat építeni a régióval kapcsolatos magyar és ukrán nyelvű tudományosság között. A két közeg, a két nemzeti historiográfia eddigi kapcsolódási pontjai ugyanis nehezen felismerhetőek. Alig épülnek egymásra, s mind ez idáig sokkal inkább egymás mellett léteztek, a párbeszéd, a szakmai vita lehetősége és igénye nélkül.

Nézegessen képeket Kárpátaljáról!

„A magyar és ukrán szakemberek együttes munkájával készült kollektív monográfia lényegében a már meglévő tudásanyag összefoglalása. Még a lábjegyzeteket is elhagytuk, mégpedig abból a határozott megfontolásból, hogy egyértelművé váljék, – a kötet célja nem a historiográfiai vonatkozások, a kutatói dilemmák bemutatása, hanem a szintézisre törekvés” – hangsúlyozta az MTA kutatója, aki szerint a magyar kezdeményezést nyitottan, együttműködésre készen fogadták az ukrajnai szakemberek. A monográfia – amelyet Fedinec Csilla mellett Vehes Mikola, az Ungvári Nemzeti Egyetem rektora, történész szerkesztett – 26 szerző, közöttük 5 magyarországi és 6 Ukrajnában élő magyar társadalomtudós írt.

A közös munka eredménye egy több mint hatszáz oldalas kötet, amely négy fejezetben tárgyalja a huszadik században több állam fennhatósága alá került Kárpátalja történetét az első világháborútól kezdve a Csehszlovák Köztársaságban, Magyarországon, a Szovjetunióban és Ukrajnában. A szerzők a hagyományos történeti korszak szerinti tagoláson kívül külön részt szenteltek az elmúlt évszázad nyelvpolitikai törekvéseinek és változásainak. A kötet tehát nem csupán politikatörténeti összefoglaló, hanem egyúttal a régió gazdaságának, társadalmának és kulturális életének átfogó képét is adja. A negyedik fejezetben pedig egy 180 oldalas tanulmány az elmúlt két évtized legfontosabb fejleményeit dolgozza fel.

A szerkesztő a kettős kiadvány jelentőségéről szólva azt hangsúlyozta: a monográfia nem csupán azért fontos, mert két különböző tudományos   ismeretanyagot mutat be együtt, hanem szemléletformáló is, hiszen egy régió szerkezetén belül ad betekintést az ukrán olvasónak a kárpátaljai magyarságról. A magyar olvasó pedig – végre – nem pusztán egy zárványként értelmezheti a kárpátaljai magyar problematikát, hanem egy régió évszázados társadalmi, intézményi szerkezetváltozásában. Fedinec Csilla kiemelte, hogy a két legkritikusabb pontot, az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlását és az 1939-1944 közti időszakot  a két nemzeti történetírást képviselő kutatók egymást kiegészítő alfejezetekben együtt oldották meg.

Arra a kérdésre, hogy a jövőben várható-e hasonló kiadvány például a magyar-szlovák vagy magyar-román közös múltról a történész úgy vélte: egy ilyen munka nagyon fontos feltétele, hogy egy-egy fogalomhoz ugyanazt a tartalmat kösse mindkét fél. Szerinte jelenleg ez még nem mondható el például a szlovák-magyar tudományos kapcsolatokban, de felhívta a figyelmet arra, hogy a német-francia történészek példája nyomán a magyar és szlovák kutatók is elkezdtek közösen írni egy olyan középiskolai történelem tankönyvet, amely tükrözi mindkét ország szakembereinek tudományos eredményeit és nézeteit.

Kárpátalja 1919–2009: történelem, politika, kultúra

Kárpátalja magyarul, ukránul

Egyedülálló kezdeményezés: magyar-ukrán ikerkötet Kárpátalja múltjáról és jelenéről. Talán az első lépés egy olyan úton, amelyre nagyon ideje volt rálépni. Jó lenne hinni abban, hogy eljut minden fontos helyre s kifejti kívánt hatását: a közös múlt megismerését – előítéletek nélkül.

A magyar és ukrán szakemberek egyedülálló munkája Magyarországok és Ukrajnában egyszerre jelenik meg.

A magyar verzió fülszövege:

Budapest, Prága, Pozsony felől – Kárpátalja; Moszkva, Kijev, Lemberg felől – Kárpátontúl. A könyv, amelyet kezében tart az olvasó, magyar és ukrán szakemberek együttes munkájával készült kollektív monográfia, amely egyszerre jelenik meg magyar nyelven Magyarországon és ukrán nyelven Ukrajnában, hogy mind a magyar, mind az ukrán közönség számára lehetővé tegye ugyanannak a tartalomnak az elérését. Bízunk benne, hogy a továbblépésnek ez egy új, a nemzeti perspektívákon túlmutató, a régió valódi historikumára koncentráló alternatíváját kínálja. Hogy mennyire produktív és követésre méltó ez a fajta megközelítés, arról majd az utánunk következő nemzedékek Kárpátaljával foglalkozó történészei döntenek. És persze a két ország és Kárpátalja elfogulatlan történelemképet igénylő olvasói, akik visszaigazolhatják és megerősíthetik szándékaink jogosultságát.

Kárpátalja 1919–2009: történelem, politika, kultúra

Szerkesztő(k): Fedinec Csilla, Vehes Mikola (főszerk.) Csernicskó István, Oficinszkij Román, Osztapec Jurij, Szarka László, Tokar Marian (szerk.)
Kiadás helye: Budapest
Kiadó: Argumentum, MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézete
Kiadás éve: 2010
ISBN: 9789634465966
Oldalszám: 640

 Tartalomjegyzék

I. fejezet
KÁRPÁTALJA (PODKARPATSZKA RUSZ) A CSEHSZLOVÁK KÖZTÁRSASÁGBAN – 1919–1939 

1. A soknemzetiségű Magyar Királyság felbomlása
1.1. Előzmények, történeti tendenciák (Szarka László)
1.2. A dualizmus kori Habsburg Monarchia strukturális válságai (Szarka László)
1.3. A háborús végjáték nagyhatalmi forgatókönyvei (Szarka László)
1.4. Területi konfliktusok és nemzeti önrendelkezés (Szarka László)
1.5. A történeti Magyar Királyság felbomlása és a keleti Svájc koncepciója (Szarka László) 
1.6. Csehszlovák, román és jugoszláv katonai akciók (Szarka László)
1.7. Az új magyar állam határai és a trianoni békeszerződés (Szarka László)
1.8. A Magyar Tanácsköztársaság (Szarka László)
1.9. Magyarország meghívása a békekonferenciára (Szarka László)
1.10. A trianoni békeszerződés (Szarka László)

2. Nemzetállamok az Osztrák–Magyar Monarchia romjain
2.1. Békerendezés az első világháború végén (Vidnyánszky István)
2.2. A versailles-i békeszerződés (Vidnyánszky István)
2.3. Az állami önrendelkezés útján (Vidnyánszky István)
2.4. Önrendelkezési elvek és Kárpátalja állami hovatartozásának kérdése 2.4. (1918–1919) (Vidnyánszky István)
2.5. Csehszlovák diplomáciai siker (Vidnyánszky István)

3. Kárpátalja társadalmi-gazdasági fejlődése a Csehszlovák Köztársaságban
3.1. A csehszlovák állam integráló politikája (Tokar Marian, Fedinec Csilla)
3.2. Közigazgatás (Tokar Marian, Panov Alen)
3.3. Gazdaságpolitika és társadalomfejlődés (Tokar Marian)
3.4. Bankok és hitelszövetkezetek (Tokar Marian)
3.5. Turizmus (Sandor Fegyir)

4. Politikai pártok és civil szféra
4.1. Parlamenti demokrácia és többpártrendszer (Tokar Marian)
4.2. Korszakolás (Tokar Marian)
4.3. Politikai pártok programjai és tevékenysége (Tokar Marian)
4.4. Parlamenti választások (Tokar Marian)
4.5. Társadalmi egyesületek (Tokar Marian)

5. Magyar nemzeti pártok és társadalmi egyesületek Kárpátalján
5.1. Általános tendenciák (Fedinec Csilla)
5.2. Regionális pártok (Fedinec Csilla)
5.3. Országos pártok (Fedinec Csilla)
5.4. Magyar pártszövetség (1920–1936) (Fedinec Csilla)
5.5. Egyesült Magyar Párt (1936–1940) (Fedinec Csilla)
5.6. Magyar társadalmi egyesületek (Fedinec Csilla)

6. Kárpátalja (Podkarpatszka Rusz / Kárpáti Ukrajna) kérdése a nemzetközi politikában 
6.1. A müncheni egyezmény (Vehes Mikola, Tokar Marian)
6.2. Komáromi tárgyalások (Vehes Mikola, Tokar Marian)
6.3. Az első bécsi döntés (Vehes Mikola, Tokar Marian)
6.4. Az első kárpátaljai kormány tevékenysége (Vehes Mikola, Tokar Marian)
6.5. A második kárpátaljai kormány tevékenysége (Vehes Mikola, Tokar Marian)
6.6. Galícia és Kárpáti Ukrajna (Vehes Mikola, Tokar Marian)
6.7. Kárpáti Ukrajna politikai rendszere és választások a szojmba (Vehes Mikola, Tokar Marian) 
6.8. Kárpáti Ukrajna függetlenségének kikiáltása (Vehes Mikola, Tokar Marian)

7. A kulturális és művészeti élet intézményei
7.1. Oktatás és iskolaügy (Zadorozsnij Volodimir)
7.2. Tudomány (Zadorozsnij Volodimir)
7.3. A vidék irodalmi élete (Zadorozsnij Volodimir)
7.4. Színházművészet (Zadorozsnij Volodimir)
7.5. Zene- és képzőművészet (Zadorozsnij Volodimir)
7.6. Városépítészet (Zadorozsnij Volodimir)
7.7. Kárpáti Ukrajna egyházi ügyei (Vehes Mikola, Tokar Marian)

8. Magyar kultúra a két világháború közötti időszakban
8.1. Kisebbségi magyar kultúra (Fedinec Csilla)
8.2. A magyar kisebbség és az államfordulat (Fedinec Csilla)
8.3. Iskola és egyház (Fedinec Csilla)
8.4. Irodalom, zene (Fedinec Csilla)
8.5. Képző- és iparművészet (Fedinec Csilla)

Kronológia 1914–1939 (Fedinec Csilla, Tokar Marian)
Irodalom

II. fejezet
KÁRPÁTALJA (KÁRPÁTALJAI KORMÁNYZÓSÁG) MAGYARORSZÁG FENNHATÓSÁGA ALATT – 1939–1944

1. A kárpátaljai autonómia kérdése – Teleki Pál kísérlete
1.1. Érdekek hálójában (Fedinec Csilla)
1.2. Magyar Felvidék kontra ruszin Kárpátalja (Fedinec Csilla)

2. A magyar kormány Kárpátalja-politikája
2.1. Válság és válságkezelés (Oficinszkij Román)
2.2. A Kárpátaljai Kormányzóság (Oficinszkij Román)
2.3. A véleményező és indítványozó bizottság szerepe (Oficinszkij Román)
2.4. Magas rangú állami vezetők kárpátaljai látogatásai (Oficinszkij Román)

3. Etnikai-kulturális összefüggések
3.1. Ruszinok (ukránok) (Oficinszkij Román)
3.2. Német kérdés (Oficinszkij Román)
3.3. Egyéb kisebbségek (Oficinszkij Román)

4. Holokauszt Kárpátalján
4.1. A „zsidótörvények” (1938–1942) (Stark Tamás)
4.2. Az 1941. évi deportálások (Stark Tamás)
4.3. Gettók és haláltáborok (1944) (Stark Tamás)

Kronológia 1938–1944 (Fedinec Csilla, Oficinszkij Román)
Irodalom

III. fejezet
SZOVJET KÁRPÁTALJA (KÁRPÁTONTÚLI TERÜLET) – 1944–1991

1. Kárpátalja kérdése a második világháború végén, 1944–1945
1.1. A 4. Ukrán Front és az ellenfelek (Oficinszkij Román)
1.2. Achilles-sarok: az 1. magyar hadsereg (Oficinszkij Román)
1.3. A Keleti-Kárpátok hadművelet (Oficinszkij Román)

2. A szovjet időszak sajátosságai Kárpátalja történelmében
2.1. A korszak általános jellemzése (Oficinszkij Román)
2.2. Közigazgatási változások (Oficinszkij Román)
2.3. Látszatválasztások (Oficinszkij Román)
2.4. Nómenklatúra (Oficinszkij Román)
2.5. Az első számú vezetők (Oficinszkij Román)
2.6. Alternatíva. Ellenzéki mozgalom (Oficinszkij Román)
2.7. Ideológiai kampányok (Oficinszkij Román)

3. Kárpátontúli Ukrajna, 1944–1946
3.1. Preventív szovjetizálás (Oficinszkij Román)
3.2. A csehszlovák kormánymegbízotti hivatal (Oficinszkij Román)
3.3. Kárpátontúli Ukrajna népi bizottságainak első kongresszusa (Oficinszkij Román) 
3.4. Kárpátontúli Ukrajna Néptanácsa (Oficinszkij Román)
3.5. Ukránok a szomszédos államokban (Oficinszkij Román)
3.6. A szovjet–csehszlovák tárgyalások és egyezmény Kárpátalja sorsáról (Oficinszkij Román) 
3.7. Terület- és lakosságcsere (Oficinszkij Román)

4. Társadalom- és nemzeti-nemzetiségi politika
4.1. Etnikai tisztogatások (Oficinszkij Román)
4.2. „Budapest felé fordultak védelemért…” (Stark Tamás)
4.3. Munkaerő-toborzás a Donbászra (Oficinszkij Román)
4.4. Telepítéspolitika (Oficinszkij Román)
4.5. Oroszosítás (Oficinszkij Román)
4.6. Népességmozgás és identitás (Oficinszkij Román)

5. Iparosítás és urbanizáció
5.1. Gazdasági fejlődés (Oficinszkij Román)
5.2. Mit hozott az iparosodás? (Oficinszkij Román)
5.3. A Talabor-Nagyág (Tereblja-Rika) Vízerőmű (Oficinszkij Román)
5.4. A városok gyarapodása (Oficinszkij Román)
5.5. Ungvár és Munkács mint ipari központok (Oficinszkij Román)

6. Mezőgazdaság
6.1. Kárpátontúli Ukrajna agrárpolitikája (Oficinszkij Román)
6.2. Kollektivizálás (Oficinszkij Román)
6.3. Újítások és újítók (Oficinszkij Román)
6.4. Gazdaságföldrajzi régiók és vezető mezőgazdasági ágazatok (Oficinszkij Román) 

7. Állam és egyház
7.1. Szekularizáció szovjet módra (Oficinszkij Román)
7.2. Egyházellenes intézkedések (Oficinszkij Román)
7.3. Romzsa püspök meggyilkolása (Oficinszkij Román)
7.4. A görög katolikus püspökség felszámolása (Oficinszkij Román)
7.5. Megtűrt pravoszlávok és üldözött reformátusok (Oficinszkij Román)

8. Oktatás és tudomány
8.1. Óvoda és iskola (Oficinszkij Román)
8.2. Magyar oktatásügy és internacionalizmus (Fedinec Csilla)
8.3. Szakképzés (Oficinszkij Román)
8.4. Ungvári Állami Egyetem (Oficinszkij Román)
8.5. Tudományos potenciál (Oficinszkij Román)

9. Kultúra, közművelődés
9.1. „Ezüstös kor” a kárpátaljai irodalomban (Oficinszkij Román)
9.2. A kárpátaljai festőiskola (Oficinszkij Román)
9.3. A zeneirodalom és a színház remekei (Oficinszkij Román)
9.4. Tömegkultúra (Oficinszkij Román)
9.5. Sportélet (Oficinszkij Román)

10. Magyar irodalom a szovjet korszakban: hagyomány és újrateremtés
10.1. Általános tendenciák (Penckófer János)
10.2. Kovács Vilmos tevékenysége, hatása az 1950–60-as években (Penckófer János) 
10.3. Önazonosság-teremtő szándék az 1970-es években (Penckófer János)
10.4. Irodalmi, kulturális élet az 1980-as években (Penckófer János)

11. Az első nem kommunista társadalmi egyesületek 1989–1991-ben
11.1. A civil társadalom kezdetei (Oficinszkij Román)
11.2. Ukrajnai Népi Mozgalom (RUH) (Oficinszkij Román)
11.3. Ellenzéki tömegmozgalmak és ellenzéki képviselők (Oficinszkij Román)
11.4. A megyei tanács blokádja 1991 szeptemberében–októberében (Oficinszkij Román) 

Kronológia 1944–1991 (Oficinszkij Román, Fedinec Csilla)
Irodalom

IV. fejezet
KÁRPÁTALJA (KÁRPÁTONTÚLI TERÜLET) A MAI UKRAJNÁBAN – 1991–2009

1. Politikai folyamatok Kárpátalján (1991–2009)
1.1. Függetlenség, referendum, autonómia (Osztapec Jurij)
1.2. Első szakasz: 1991–1996 (Osztapec Jurij)
1.3. Második szakasz: 1997–2002 (Osztapec Jurij)
1.4. Harmadik szakasz: 2002–2004 (Osztapec Jurij)
1.5. Negyedik szakasz: 2005–2009 (Osztapec Jurij)

2. Társadalmi-gazdasági helyzet
2.1. Geopolitikai és gazdasági környezet (Lengyel Mihajlo, Zsulkanics Nelja)
2.2. Ipar (Lengyel Mihajlo, Zsulkanics Nelja)
2.3. Mezőgazdaság (Lengyel Mihajlo, Zsulkanics Nelja)
2.4. Energiaellátás, közlekedés, posta és távközlés (Lengyel Mihajlo, Zsulkanics Nelja)
2.5. Kereskedelem és külgazdasági kapcsolatok (Lengyel Mihajlo, Zsulkanics Nelja)
2.6. Beruházások és építőipar (Lengyel Mihajlo, Zsulkanics Nelja)
2.7. Vállalkozásfejlesztés (Lengyel Mihajlo, Zsulkanics Nelja)
2.8. Szociális ellátás, egészségvédelem (Lengyel Mihajlo, Zsulkanics Nelja)
2.9. Környezetvédelem (Lengyel Mihajlo, Zsulkanics Nelja)
2.10. Turizmus (Sandor Fegyir)

3. Ukrajna és Magyarország hivatalos kapcsolatainak kialakulása
3.1. A kölcsönös megértés útján (Szkiba Ivanna)
3.2. Határ menti együttműködés (Szkiba Ivanna)
3.3. A vereckei emlékjel (Szkiba Ivanna)

4. Magyarország és a határon túli magyarok: Kárpátalja példája
4.1. Alkotmányos felelősségvállalás (Milován Orsolya)
4.2. Ukrán–magyar vegyes bizottság (Milován Orsolya)
4.3. Magyar Állandó Értekezlet (Milován Orsolya)
4.4. A státustörvény (Milován Orsolya)
4.5. A kettős állampolgárságról szóló népszavazás (Milován Orsolya)
4.6. Magyar–magyar Kormányzati Konzultáció (Milován Orsolya)
4.7. Regionális Egyeztető Fórum (Milován Orsolya)
4.8. Kárpát-medencei Képviselők Fóruma (Milován Orsolya) 
4.9. „Határon túli magyarság a XXI. században” (Milován Orsolya)
4.10. Támogatási rendszer és kapcsolattartás az anyaországgal (Milován Orsolya)

5. Demográfia, Kárpátalja népességének etnikai arculata; népesedéspolitika, vándormozgalom, munkaerő migráció
5.1. Demográfiai helyzet (Molnár József, Molnár D. István)
5.2. Demográfiai politika (Molnár József, Molnár D. István) 
5.3. A lakosság nemzeti összetétele (Molnár József, Molnár D. István)
5.4. A főbb nemzetiségek területi elhelyezkedése (Molnár József, Molnár D. István)
5.5. A kárpátaljai népesség anyanyelve (Molnár József, Molnár D. István)
5.6. Migráció (Molnár József, Molnár D. István)
5.7. Munkaerő (Molnár József, Molnár D. István)

6. Etnikai folyamatok Kárpátalján
6.1. Kölcsönös egyetértés (Zan Mihajlo)
6.2. Nemzeti történelmi emlékezet (Zan Mihajlo)
6.3. A nemzetiségi tömegmédiumok (Zan Mihajlo)
6.4. A Kárpátaljai Nemzeti Kisebbségek Kulturális Központja (Zan Mihajlo)
6.5. Nemzeti-kulturális egyesületek (Zan Mihajlo)
6.6. A ruszin szeparatizmus (Zan Mihajlo)
6.7. A magyar autonomizmus (Zan Mihajlo)

7. Kárpátalja politikai szervezetei
7.1. Az ukrajnai pártrendszer jellemzése (Osztapec Jurij)
7.2. Kárpátalja pártstruktúrája (1991–2009) (Osztapec Jurij)
7.3. Első szakasz: 1985–1990 (Osztapec Jurij)
7.4. Második szakasz: 1990–1995 (Osztapec Jurij) 
7.5. Harmadik szakasz: 1997–2002 (Osztapec Jurij)
7.6. Negyedik szakasz: 2002–2004 (Osztapec Jurij)
7.7. Ötödik szakasz: 2005–2009 (Osztapec Jurij)

8. Ukrajnai magyar szervezetek
8.1. Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (Milován Orsolya)
8.2. Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség (Milován Orsolya)
8.3. Az UMDSZ egyes tagszervezetei (Milován Orsolya)
8.4. Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közössége (Milován Orsolya)
8.5. Önkormányzati társulások (Milován Orsolya)
8.6. Szakmai érdekvédelmi szervezetek (Milován Orsolya)

9. Kárpátalja oktatásügye: általános helyzetkép
9.1. Az ukrán oktatási rendszer (Rozlucka Halina)
9.2. Az iskoláskor előtti nevelés (Rozlucka Halina)
9.3. Az általános középiskola (Rozlucka Halina)
9.4. A technikumi oktatás (Rozlucka Halina)
9.5. A felsőfokú oktatás (Rozlucka Halina)

10. A kárpátaljai magyar nyelvű oktatás rendszere és néhány aktuális kihívása 2009-ben
10.1. Kisebbségi oktatás (Papp Z. Attila)
10.2. Demográfiai adottságok mint oktatási kihívások (Papp Z. Attila)
10.3. Jogi helyzet (Papp Z. Attila)
10.4. Óvodai nevelés és oktatás a szórványban (Papp Z. Attila)
10.5. Alap- és középfokú oktatás (Papp Z. Attila) 
10.6. Felsőoktatás (Papp Z. Attila)

11. Felekezetek és egyházak Kárpátalján
11.1. Pravoszláv egyház (Kicsera Viktor)
11.2. Görög katolikus egyház (Kicsera Viktor)
11.3. Római katolikus egyház (Kicsera Viktor)
11.4. Református egyház (Kicsera Viktor)
11.5. Egyéb felekezetek (Sandor Fegyir)
11.6. Új vallási mozgalmak (Sandor Fegyir)

12. Kultúra, művészet, média
12.1. Kultúrpolitika (Oficinszkij Román)
12.2. Művelődési intézmények (Oficinszkij Román)
12.3. Hivatásos és népművészet (Oficinszkij Román)
12.4. Média (Oficinszkij Román)
12.5. Irodalom (Ferenc Nagyija)

13. Értékfelmutatás, egység és elkülönülés a magyar kultúrában
13.1. Új utakon (Penckófer János)
13.2. Kultúra- és irodalomszemléleti egység az 1990-es években (Penckófer János) 
13.3. Kultúra-, közösség- és irodalomszemléleti különbözés a 2000-es években (Penckófer János) 

Kronológia 1990–2009 (Osztapec Jurij, Fedinec Csilla)
Irodalom

V. fejezet
NYELV ÉS NYELVPOLITIKA A HOSSZÚ 20. SZÁZADBAN

1. A nyelvpolitika fogalma
1.1. Mi a nyelvpolitika? (Csernicskó István, Melnyik Szvitlana)
1.2. A nyelvpolitika korszakai a mai Kárpátalja területén a 20. században (Csernicskó István) 
1.3. A nyelvek státusa a különböző korszakokban (Csernicskó István)

2. Nyelvpolitika a mai Kárpátalja területén 1918-ig
2.1. Etnopolitikai folyamatok és az államnyelv kérdése (Fedinec Csilla, Gönczi Andrea)
2.2. Oktatáspolitika a millennium jegyében (Fedinec Csilla, Gönczi Andrea)
2.3. Magyarosító állami törekvések (Fedinec Csilla, Gönczi Andrea) 

3. Csehszlovákia nyelvpolitikai törekvései (1918–1939)
3.1. Nemzetközi-jogi helyzet (Csernicskó István, Fedinec Csilla)
3.2. Kisebbségvédelem, nyelvi jogok és állampolgárság (Csernicskó István, Fedinec Csilla) 
3.3. Nyelvi irányzatok (Csernicskó István, Fedinec Csilla)

4. Nyelvpolitika a területi revízió idején (1938–1944)
4.1. A Kárpátaljai Kormányzóság lakosságának etnikai összetétele (Csernicskó István) 
4.2. Hivatalos kétnyelvűség (Csernicskó István) 
4.3. A ruszin nyelv és nyelvtan kérdése (Csernicskó István)

5. A Szovjetunió nyelvpolitikája (1945–1991)
5.1. Nyelvpolitika Szovjet-Ukrajnában (Csernicskó István, Melnyik Szvitlana)
5.2. A szovjet nyelvpolitika kárpátaljai vonatkozásai (Csernicskó István, Melnyik Szvitlana)

6. A független Ukrajna nyelvpolitikai törekvései
6.1. Nyelvi helyzet Ukrajnában (Csernicskó István, Melnyik Szvitlana)
6.2. Nyelvpolitikai aspektusok (Csernicskó István, Melnyik Szvitlana)
6.3. A kárpátaljai nyelvi helyzet sajátosságai és nyelvpolitikai vonatkozásai (Csernicskó István, Melnyik Szvitlana)

Kronológia 1919–2008 (Csernicskó István, Fedinec Csilla)
Irodalom

A kötet szerzői


Az ukrán verzió adatai:

Закарпаття 1919–2009 років: історія, політика, культура / україномовний варіант українсько-угорського видання / Під ред. М.Вегеша, Ч.Фединець; [Редколег. Ю.Остапець, Р.Офіцинський, Л.Сорко, М.Токар, С.Черничко; Відп. за вип. М.Токар]. – Ужгород: Видавництво «Ліра», 2010.

ІСТОРІЯ, ПОЛІТИКА І КУЛЬТУРА ЗАКАРПАТТЯ У ПЕРШОМУ В ІСТОРІЇ ДВОМОВНОМУ ВИДАННІ

Новорічний подарунок для закарпатців зробили українські та угорські вчені, видавши унікальну на сьогодні працю двома мовами. «Закарпаття 1919 – 2009 років: історія, політика, культура» – так називається великоформатне 720-тисторінкове видання українською та угорською мовами. Два томи навчального посібника, вийшли у світ за сприяння Благодійного фонду «Розвитку угорськомовної освіти Закарпаття» (Україна), Інституту етнонаціональних досліджень Угорської академії наук (Угорщина), Міністерства освіти і культури (Угорщина), Науково-дослідного інституту політичної регіоналістики Ужгородського національного університету (Україна), Фонду «Рідний край» (Угорщина), уродженця краю Шандора Вайса і стануть в нагоді всім, хто цікавиться сторінками історії та вивчає багатогранне Закарпаття.

Керівниками редакційної колегії, до складу якої увійшли Юрій Остапець, Роман Офіцинський, Ласло Сорко, Маріан Токар та Степан Черничко, виступили Микола Вегеш (Україна) та Чілла Фединець (Угорщина). Усього авторський колектив склали 26 дослідників з Ужгорода, Берегова, Києва, Будапешта. Вони довели, що Закарпаття – це історичний регіон, геополітичне розташування якого називають унікальним, оскільки край перебуває на перехресті не тільки економічних і торговельних шляхів, а й національно-культурних та політичних. Це завжди сприяло багатогранному міжнаціональному та міждержавному співробітництву. Проблемам історичного розвитку Закарпаття останнім часом приділяється значна увага дослідників. Особливого значення вони набувають у контексті вивчення різноманітних сфер регіональної історії, покликаних уникнути стереотипні помилки, закладені догматичними підходами істориків минулого, політичними замовленнями, особистим суб’єктивізмом тощо.

Авторський колектив пропонованого видання спробував системно висвітлити взаємопов’язані проблеми історичного розвитку Закарпаття від 1919 до 2009 року. Остання хронологічна межа співпала з політичними змінами напередодні виборчих процесів в Україні та Угорщині. Для детального ознайомлення авторами подаються цікаві матеріали історико-політичного, соціально-економічного, культурно-освітнього, духовного життя закарпатців. Автори акцентують увагу, зокрема на взаємній історичній спадщині українського та угорського місцевого населення краю, а також на ключових елементах їхнього сучасного співіснування.

Варто зазначити, що це перший в історії регіону двомовний масштабний видавничий проект і навіть рідкість у сучасній Україні. Як нещодавно заявив міністр Дмитро Табачник, слід професійно підходити саме до такої міжнародної співпраці науковців, що є давньою європейською практикою. Колективна праця «Закарпаття 1919 – 2009 років: історія, політика, культура» одночасно вийшла у світ українською та угорською мовами. Приємно, що до цього видання причетний саме ужгородський «Поліграфцентр «Ліра». Угорське видання побачило світ у Будапешті.

Цей новорічний подарунок – це результат важкої праці українських та угорських учених, котрим, вочевидь уперше вдалося знайти компроміс і дійти спільної думки з багатьох питань історії взаємних відносин.


Budapest-Kijev távolság

Ukrajna etnikai és nyelvi sokszínűsége

A kényes kérdéseket sem kerüli el az Ukrajna etnikai és nyelvi sokszínűsége címmel ukrán nyelven megjelent kötet. A könyv kitér Ukrajna nyelvi és politikai megosztottságára, az ukrán-orosz nyelvi, kulturális és gazdasági ellentétekre, a regionális vagy kisebbségi nyelvek európai kartája körüli ukrajnai bonyodalmakra éppúgy, mint az ukrán kisebbségi és nyelvi jogi szabályozás ellentmondásaira, vagy a ruszin nemzetiség és nyelv kérdéskörére.
A kötet szerzőinek (Melnyik Szvitlana ukrán nyelvész, a Kijevi Sevcsenko Nemzeti Egyetem oktatója és kárpátaljai magyar kollégája, Csernicskó István, a beregszászi Rákóczi Főiskola tanára) együttműködése azt igazolja, hogy lehetséges és szükséges a többség és kisebbség közötti szakmai párbeszéd.
(Melnyik Szvitlana és Csernicskó István: Етнічне та мовне розмаїття України: аналітичний огляд ситуації. .Ungvár, PoliPrint, 2010. 164 old.)

 


A könyv adatai és ukrán fülszövege:

Мельник С., Черничко С.

ЕТНІЧНА ТА МОВНА РОЗМАЇТТЯ УКРАЇНИ
Аналітичний огляд ситуації

Ужгород, ПоліПрінт, 2010. 164 с.

В монографії розглядаються демографічне становище і правовий стан, аналізується освітня система національних та мовних меншин України, представляються теоретичні і практичні питання етнічної та мовної різноманітності держави. Робота виконана у рамках проекту „Поширення лінгвістичної відмінності: проспект підтримки та відродження мов у новій Європі” (Dimensions of Linguistic Otherness: Prospects of Maintenance and Revitalization of Minority Languages).


A könyről több megtudható a Kárpátalja.ma portál cikkéből:

Monográfia Ukrajna nyelvi és etnikai sokszínűségéről

Viktor Juscsenko, a független Ukrajna harmadik elnöke a Deny c. lap tavaly október hatodikai számában Akié nyelv, azé a hatalom címmel publikált vezércikkében (day.kiev) azt állítja, hogy Ukrajna klasszikus monoetnikus állam, melynek csupán egyetlen államnyelve és hivatalos nyelve lehet, mégpedig az ukrán. Ehhez képest merőben más álláspontot képvisel az a szerzőpáros, mely Ukrajna etnikai és nyelvi sokszínűségéről szóló monográfiát jelentetett meg a közelmúltban.

Melnyik Szvitlana, a kijevi Sevcsenko Nemzeti Egyetem oktatója és Csernicskó István, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola tanára közös ukrán nyelvű könyve bemutatja az ország nemzetiségi és nyelvi közösségeit, elemzi az ukrajnai kisebbségi és nyelvi jogi szabályozást, és kiemelt figyelmet fordít a kisebbségi közösségek anyanyelvi oktatására.

A szerzők nem kerülik el a kényes kérdéseket sem. Részletesen elemzik az ország nyelvi és politikai alapú kettészakadását, a regionális vagy kisebbségi nyelvek európai kartája körüli ukrajnai bonyodalmakat, az ukrán–orosz nyelvi, politikai és gazdasági pozícióharcokat, az egyes nemzeti, etnikai és nyelvi kisebbségek helyzetét, problémáit. Ezen belül kitérnek például a ruszin nemzetiség és nyelv kérdésére is. Külön alfejezet foglalkozik az államnyelv oktatásának kérdéskörével a kisebbségi nyelven oktató iskolákban, és bemutatják a narancsos forradalom után hatalomra jutott nemzeti erők nemzetállam-építési törekvéseit és nyelvi nacionalizmusát. Az összefoglaló fejezetben arra is kísérletet tesznek, hogy javaslatokat fogalmazzanak meg arról, szerintük hogyan lehetne közelebb jutni az Ukrajnában erősen átpolitizált nyelvi kérdés megnyugtató rendezéséhez.

A 164 oldalas összefoglaló kötet egyik legfőbb érdekessége és értéke az, hogy egy kijevi, a többségi etnikumot képviselő és egy kárpátaljai, kisebbségi nyelvész közös munkájáról van szó. A könyv tehát példája annak, hogy lehetséges a szakmai párbeszéd többség és kisebbség között, a tudományosan igazolható tényekhez ragaszkodva meg lehet találni azokat a kapcsolódási pontokat, melyek révén elfogulatlan és szakszerű leírás készíthető még akár Ukrajna egyáltalán nem egyszerű nyelvi helyzetéről is.

(Melnyik Szvitlana és Csernicskó István: Етнічне та мовне розмаїття України: аналітичний огляд ситуації. Ungvár, PoliPrint, 2010. 164 old.)

Felújított Kossuth-szobrot avattak újra Kárpátalján

Ünnepélyes keretek közt avatták újra Kossuth Lajos magyarországi támogatással felújított szobrát szombaton a kárpátaljai Técsőn. Técső lakossága 1896-ban közadakozásból állított mellszobrot Kossuthnak. A kisváros központjában álló emlékmű sorrendben a hatodik a világ köztéri Kossuth-szobrai között. A szobor újraavatásán részt vett Bacskai József, a beregszászi magyar konzulátus főkonzulja, aki az MTI-nek telefonon elmondta, hogy a técsői Kossuth-emlékművet és a hozzá tartozó parkot a városrendezés keretében újította meg a helyi református egyházközség és a polgármesteri hivatal.

A reformátusok a beregszászi magyar konzulátus közbenjárásával sikeresen pályáztak a Külügyminisztériumnál, aminek köszönhetően 350 ezer forinttal tudtak hozzájárulni a rekonstrukciós munkálatok költségeihez. A fennmaradó részt a polgármesteri hivatal fedezte – tette hozzá, megjegyezve, hogy az átadási ünnepségen legmagasabb szinten képviseltette magát a técsői járás – a legnagyobb ukrajnai járás – állami közigazgatási hivatala is.

A két méter magas talapzaton lévő Kossuth-szobor egyike az azon kevés magyar emlékműveknek, amelyeket nem romboltak le Kárpátalja Csehszlovákiához, majd a Szovjetunióhoz történt csatolása után. A helyi legenda szerint a técsőiek 1944-ben úgy mentették meg a Kossuth-emlékművet, hogy szilvapálinkával leitatták a szobor lerombolására készülő szovjeteket. Később Váradi Sternberg János ungvári történészprofesszor járt közben a szovjet hatóságoknál azért, hogy kíméljék meg Kossuth Lajos szobrát.

MTI