Internet és identitás

(archívumomból)

A papírra írt vagy nyomtatott szövegnél én ma már, bevallom, többre becsülöm a digitális formában rendelkezésemre álló szövegállományt… | Illyés Gyula szép víziója, a Haza a magasban az Interneten nyerte el realitását.

internet2003 májusában – tizenkét éves önkéntes szilencium után – újra publikálni kezdtem a Kárpáti Igaz Szóban. Épp egy évig tartott. 2004 májusában újra felhagytam ezzel az úri huncutsággal és azóta sem adtam kéziratot a lapnak.  Második önkéntes szilenciumom gyakorlásában a jeles 10. évfordulóhoz érve ebben a blogban sorra újraközlöm az akkori írásaimat. Az alább olvasható Múzsák és mázsák c. oldalamon jelent meg a KISzó Hóvége mellékletében. Később még dolgoztam az íráson, végleges változata A szörfőlő identitása címen jelent meg többek között egyik könyvemben is.

Talán érdekes megfigyelni, miként is gondolkodtam az internetről több mint 10 évvel ezelőtt. Jellemző, hogy nagybetűvel illettem… Nem kevésbé: miként tekintettem a kárpátaljai, illetve határon túli író és irodalom fogalmára…

Balla D. Károly

Internet és identitás

internet, identitás - múzsák

Internet és identitás – digitális identitás

Aki hosszabb ideje foglalkozik nemzeti irodalmunknak a Magyarországgal határos térségekben zajló eseményeivel és folyamataival, netán íróként, szerkesztőként aktív részese is ezeknek, annak időről időre szembesülnie kell a regionalitás és egyetemesség problémájával, a van-e erdélyi, délvidéki, kárpátaljai magyar irodalom idegesítően megválaszolhatatlan kérdésével, ezen túl olyan felvetésekkel, hogy ki számít erdélyi, felvidéki, nyugati stb. írónak, hogy miben különbözik egymástól és anyaországi kollégáiktól írói magatartásuk, identitásuk. Ezek a dilemmák képtelenségük ellenére újra és újra megfogalmazódnak, viták és konferenciák témájául szolgálnak; hiába azonban a sok eszmecsere és tanácskozás, az érvek mellé mindig egyenértékű ellenérvek sorakoznak, az egymásnak feszülő elméletek a gyakorlatban összekeverednek, így a kívülálló számára úgy festhet, minden effajta vita hiábavaló.

Miért hozakodom vele elő mégis? Azért, mert – ez talán meglepően hangzik – találtam egy olyan közeget és olyan médiumot, amelyben, úgy érzem, sikerült elkerülnöm ezeknek a kérdéseknek a csapdáját.

A problémáimat megoldó közeg neve: Internet, a médium pedig a világhálós irodalmi honlap.

Révükön megszabadultam bizonyos beidegződésektől, gondolkodásom rugalmasabbá vált, átalakult nem csupán szemléletem, hanem talán tudatom egésze is. Megkísérlem elsorolni, korunknak ez a sokat vitatott jelensége mely jellegzetességei révén vált számomra alkalmassá arra, hogy identitásomban új dimenziókat nyisson. tovább is van, mondom még

Kertész-torony Bécsben

(archívumomból)

12 esztendőnyi szünet után 2003-ban és 2004-ben májustól májusig, azaz épp egy éven keresztül újra publikáltam a Kárpáti Igaz Szóban. Azóta pedig újra nem… Második önkéntes szilenciumom gyakorlásában a jeles 10. évfordulóhoz érve ebben a blogban újraközlöm az akkori írásaimat. Mivel eléggé sűrűn publikáltam, olykor írói neveket használtam. – Az adódott lehetőséget igyekeztem arra felhasználni, hogy az irodalmi-művészeti tárgyú írásokkal el nem kényeztetett olvasók egy számukra valószínűleg kevésbé ismert értékrenddel szembesülhessenek.

Károly Andor

Kertész-torony Bécsben

kertesz_imreKi ne emlékeznék rá: a Nobel-díj bizottság tavalyi döntésén még meg sem száradt a tinta, amikor a magyar közvélemény máris megoszlott Kertész Imre magas elismerését illetően. Akadtak, akik határtalan lelkesültségüknek adtak hangot, végre egy Nobel-díjas magyar író; voltak, akik fanyalogtak: miért pont ő, miért épp most, különben sem olvasta senki a regényét; és bizony akadtak, akik kétségbe vonták nem csupán a döntés jogosságát, hanem még azt is, hogy az évek óta Németországban alkotó Kertész Imre magyar író lenne.

A dologból „ügy” lett, amely messze túlpörgött az irodalom és kultúra berkein. Előfordult, hogy plágiummal vádolták, próbálták saját nyilatkozatait ellene fordítani, legutóbb pedig a díjazott regény alapján készülő film körül csaptak fel az indulatok, mégpedig azért, mert egyesek szerint a film forgatásához az alkotók alkalmatlan helyet választottak: a Pilis szakrális hely, ott nem szabad láger-díszleteket építeni…

Magam azok közé tartoztam, akik, miközben őszintén örültek a nemzetközi magyar sikernek, egyben el is szégyellték magukat amiatt, hogy sem Kertész Imre életművét nem ismerték eléggé (én csupán egyetlen írásával találkoztam korábban), sem a Sorstalanságot nem olvasták. Amint módom nyílt rá, az utóbbi mulasztásomat nyomban bepótoltam. Megrázó és felkavaró élmény volt. De nem úgy kavart fel, mint… Mint várható lett volna. A lelki- és önismeret egészen más régióit rezegtette meg, jószerével olyanokat – és ebben valóban egyedülálló a mű –, melyekről nem is igazán tudunk, vagy szégyellünk tudni.

Kertész az igazságérzetünkkel, hm…, igen: játszik. Persze véresen komoly játékot. Ahogy kikezdi hibátlannak vélt értékítéletünket jóról és rosszról, helyesről és helytelenről. Ahogy összekuszálja és felborítja beidegződéseinket… A mű utolsó oldalaira tartogatja a filozófiáját, amelyet, bár roppant egyszerűséggel ad elő, mégis elég nehéz felfogni, megérteni – talán éppen a magunkban hordott sztereotípiák miatt.

Kényelmetlen mű a Sorstalanság. Mindenkinek kínos, bármi is volt a viszonya a holokauszthoz; leginkább pedig akkor, ha nem volt hozzá semmilyen viszonya. Hiszen a regény nem is erről szól…

Amikor olvasásához készültem, azt gondoltam: majd sóhajtozom, szörnyülködöm, felháborodom és végül erkölcsi mivoltomban mégiscsak megerősödve kerülök ki a dologból. De valami egészen más történt, más miatt kezdtem magam kényelmetlenül érezni: emberi gyarlóságomban ragadott torkon a regény.

Mindez most azért idéződött fel bennem, mert olvasom a friss hírt: egész Bécs Kertészt olvas. Torony épült a bécsi Városháza nagytermében a Sorstalanság „Lépésről lépésre” címen németre fordított forgatókönyvéből, amelyet egy kötetbe szerkesztettek az író Stockholmban a díjátvétel alkalmából mondott beszédével és egy vele készült interjúval. Az osztrák főváros polgármestere ezzel a gesztussal nyitotta meg az ottani ünnepi könyvhetet, amelynek során a Kertész-könyvből százezer példányt (!) ajándékként adnak át a látogatóknak.

Szinte már látom, a magyar közvélemény egy része hogyan fog ezen fanyalogni! Miközben Bécs közönsége lelkesen olvassa és önfeledten ünnepli a magyar írót.


Megjelent Károly Andor írói álnévvel: Kárpáti Igaz Szó, 2003. nov. 25.

A Sorstalanságról bővebben is írtam itt: Könyv és Film – Kertész Sorstalansága

Ajánlom még az akkori publikációkból:

Az aranykönyvtől a virtuális könyvig

(archívumomból) – Nem kell nagy jósnak lenni ahhoz, hogy belássuk: ha bámulatos gyorsasággal elterjedhettek a mobiltelefonok, akkor pár éven belül megszokott látvánnyá válhat, hogy autóbuszon utazók vagy egy csendes parkban üldögélők kezében ott találjuk a notesznyi masinákat, amelyek akár annyi könyv szövegét is tárolhatják, mint egy közepes városi könyvtár – írtam 11 évvel ezelőtt…

12 esztendőnyi szünet után 2003-ban és 2004-ben májustól májusig, azaz épp egy éven keresztül újra publikáltam a Kárpáti Igaz Szóban (egy kedvező főszerkesztő-váltást követően). Azóta újra nem… Az újabb önkéntes szilenciumom gyakorlásában a jeles 10. évfordulóhoz jutva ebben a blogban újraközlöm az akkori írásaimat. A publicisztikai jellegűek (pl. Liberalizmus – kisebbségben is) és az apróságok a folyó lapszámokban jelentek meg, az irodalmi, kulturális témájú írások a lap mellékletében kapott külön oldalamon (Múzsák és mázsák) láttak napvilágot. Utóbbiak egyike következik

 

Balla D. Károly

Az aranykönyvtől a virtuális könyvig

„Ment-e
A könyvek által a világ elébb?”
Vörösmarty Mihály

virtualis-konyvNéhány hónappal ezelőtt járta be a világsajtót a hír, hogy Szófiában, a Bolgár Nemzeti Múzeumban kiállították a világ legelső, több összefűzött lapból álló könyvét, amely a régen kihalt-eltűnt etruszkok nyelvén íródott. A könyv 6 darab egybekötött, 24 karátos aranylapból áll, amelyeken a szövegek mellett lovasok, sellők, hárfák és katonák láthatók. A 3000 éves kis könyvecskére magát megnevezni nem kívánó megtalálója 60 évvel ezelőtt egy freskókkal díszített sírban akadt rá, amikor autóutat építettek Délnyugat-Bulgáriában a Struma folyó mellett. A múzeumnak ajándékozott lelet eredetiségét egymástól függetlenül ellenőrizte két szakértői csoport Londonban és Szófiában, így valódiságához nem férhet kétség.

Az etruszk népről alig tudunk valamit. Feltehetően Lüdiából érkeztek előbb a mai Nyugat-Törökországba, majd a mai Közép-Itáliába mintegy 3000 évvel ezelőtt. Írásbeliségük, fejlett tárgyi kultúrájuk volt. A római hódítás után, az időszámításunk előtti IV. század táján kihaltak, illetve beolvadtak a római népességbe.

Az ismereteink szerinti első könyvnél persze vannak sokkal korábbi írásos emlékeink is. Ám sem a telerótt agyag- és kőtáblákat, sem a papirusztekercseket, sem a bambuszkötegeket vagy a különálló fémlemezeket nem tekintjük könyvnek: értelmezésünk szerint a könyv az, amit lapozni lehet. A könyvet kezünkbe vehetjük, ölünkbe vagy az asztalra fektethetjük és oldalról oldalra haladhatunk benne. Az etruszk lelet, ha kevés lapból áll is, és ha ezek aranyból vannak is: valódi könyv, semmivel sem kevésbé az, mint a kolostorokban szerzetesek másolta kódexek vagy a több mint fél évezrede már nyomtatással előállított és a Gutenberg-galaxist gazdagító  kiadványok.

Hogy a könyv fogalmán újabban mégis el kell tűnődnünk, annak oka nem egy-egy újabban feltárt muzeális kincs, hanem az új szövegrögzítési és -sokszorosítási technikák kialakulása, fejlődése és példátlan elterjedése az elmúlt időszakban.

Az első komolyabb kihívást a mikrofilm jelentette. Nagyobb könyvtárakban az egyedi ritkaságnak számító és nagy értékű könyveket már évtizedekkel ezelőtt átfényképezték, kettős célból is. Egyik a megőrzés, lévén a celluloid szalag a széteső, málladozó, elsárgult vagy lassan teljesen szétporló könyvek oldalainak a tartalmát is híven őrizheti még nagyon hosszú ideig. Másrészt a nem ritkán felbecsülhetetlen értékű köteteket nem szükséges az érdeklődők és kutatók további „rongálásának” kitenni. Ülünk a vetítőgép előtt, kattintással ugrunk az új oldalra – vagyis a következő filmkockára. Mindez szükséges rossz, senki sem állítaná, hogy az ilyen ismeretszerzés akár csak megközelítheti a könyvolvasás élményét. Ennek a technikának nyilván nem is ez a célja.

Ugyanígy nem kívánják a könyvvel felvenni a versenyt a modernebb, immáron nem fototechnikai, hanem digitális archiválási eljárások sem. Fényképezés helyett ma már a könyvoldalakat beszkennelik, azaz megfelelő berendezésekkel úgy olvassák be, hogy tartalmuk elektronikus jellé alakul, ekként rögzítik, és a kínálkozó eljárások valamelyikével aztán visszaadják az olvasónak, mondjuk megjelenítik a képernyőn. A mikrofilmes eljárásnál ezerszer alkalmasabb, hiszen, például a digitális másolat korlátlanul sokszorosítható, mágneslemezen rögzíthető, átalakítható és feldolgozható, megfelelő programmal az oldal elektronikus fényképe valódi szöveggé, betűsorrá alakítható, így aztán szerkeszthető, tördelhető, sőt, újabb okos programmal akár fel is olvastatható. (Hogy ennek a vakok és gyengén látók számára mekkora a jelentősége, talán fölösleges említeni). Számos hozzáférhetetlen és féltve őrzött könyv vált a modern technika jóvoltából közkinccsé, akár úgy, hogy a digitális másolat alapján újranyomták, akár úgy, hogy mágneslemezre, CD-re vagy más adathordozóra mentették. Jellemző példa, hogy a magyar könyvek közül  elsők között a Károli-bibliát és Kézai Simon Magyar Krónikáját digitalizálták, és alig valamivel később a mai magyar irodalom kialakulásában felbecsülhetetlen értéket képező Nyugat c. folyóirat 33 évfolyamnyi köteteit adták ki CD-n. Ma már digitális formában is őrzi az Országos Széchenyi Könyvtár a kódexeket csakúgy, mint az ősnyomtatványokat. Több értékes corvinát honlapjukra is feltettek, így az Internet-kapcsolattal rendelkező érdeklődők otthoni számítógépük előtt ülve kedvükre „végiglapozhatják” például a Philostratos-kódexet (a könyv Philostratos (Kr. u. 3. sz.) athéni szofistának és unokaöccsének műveit, antik hősök és filozófusok életrajzát, leveleket és egy nápolyi képtár képeinek leírását tartalmazza). Persze: a lapok kicsinyített képére kattintani és a kinagyított oldalakat böngészni – nem ugyanaz, mint fellapozni az aranyfüsttel futtatott súlyos tómuszt – ellenben nem is kell hozzá Budapestre utazni! Ugyanígy nem kell monitorunk elől elmozdulni, hogy akár  magyar, akár angol vagy más nyelvű nagy elektronikus könyvtárak szövegállományában kutassunk. Ezeknek a lehívható anyagoknak a közkeletű neve az, hogy digitális könyv (az esetek nagy többségében létező nyomtatott könyvek elektronikus változatáról van szó).

Ám ennél is tovább kell lépnünk könyv-fogalmunk kitágításában. Az egyik lépés tartalmi, a másik technikai jellegű. Nézzük az utóbbit. A fejlesztők egyre új és újabb találmányok segítségével igyekeznek a felhasználót közelebb vinni a könyv-élményhez. Mára közismertek az úgynevezett e-bookok, amelyek nem egyszerűen elektronikus könyvet jelentenek, hanem egyrészt egy olyan, zsebkönyvnél semmivel sem nagyobb számítógépet, amelynek tenyérnyi képernyőjén a szövegoldal látszik, másrészt olyan programokat, amelyek valóban a lapozás illúzióját keltve jelenítik meg az olvasmányt, harmadrészt magát az ilyen formában előállított, kiadott és terjesztett művet. Az e-bookhoz kapcsolódó hardverek és szoftverek gyártása ma már rohamosan fejlődő iparág, léteznek e-book-kiadók és -kereskedők. Nem kell nagy jósnak lenni ahhoz, hogy belássuk: ha bámulatos gyorsasággal elterjedhettek a mobiltelefonok, akkor pár éven belül megszokott látvánnyá válhat, hogy autóbuszon utazók vagy egy csendes parkban üldögélők kezében ott találjuk a notesznyi masinákat, amelyek akár annyi könyv szövegét is tárolhatják, mint egy közepes városi könyvtár.

Tartalmi szempontból a továbbgondolásra a következő körülmény késztethet. Az ilyen-olyan adathordozókon tárolt és a legkülönbözőbb formában megjeleníthető elektronikus könyveknek a jelentős része ma már nem valamely hagyományos nyomtatott könyv nyomán, azt mintegy lemásolva készül, hanem eleve digitális formában jön létre. Az alkotók sokasága ma már számítógépen hozza létre műveit, ezek átesnek különböző szerkesztési folyamatokon, mígnem olyan könyv áll össze belőlük, amelynek nem is létezik nyomtatott formája: kiadják floppyn, CD-n, felteszik az Internetre, ahol bárki nemcsak elolvashatja, hanem le is töltheti a saját gépére. Továbbmenve: sok szerző eleve számít azokra a lehetőségekre, amelyeket a digitális technika biztosít, és már műve létrehozásakor alkalmazza őket. Ilyenek  például a szövegben való navigálást, keresést segítő hivatkozások, és ilyenek a képi és hangillusztrációk. Néhány év alatt általánosan elterjedtek az úgynevezett multimédiás termékek, amelyek látvánnyal és akusztikus hatásokkal egészítik ki a szöveget. Ezek gyakran ismeretterjesztő kiadványok. Ha például az Afrika állatvilágáról szóló CD-t „olvassuk”, a leírások mellett megtaláljuk az egyes állatokról készített fotókat és rövid filmfelvételeket csakúgy, mint a szintén digitális technikával rögzített hangjukat. Nehéz lenne megmondani, lényegét illetően az ilyen „könyv” különbözik-e egy gazdagon illusztrált állattani enciklopédiától.

Az egyre szerteágazóbb műszaki lehetőségek az írók fantáziáját is megmozgatják. Születtek már kifejezetten valamely digitális eljáráshoz igazított művek, multimédiás versgyűjtemények, a Világhálón több szerző által közösen írt regények. Kifejezetten internetes műfaj is született már, az úgynevezett blog – a világ szeme láttára, egy mindenki által elérhető honlapon vezetett személyes napló.

Ezek a távlatok hosszabb ideje engem is izgatnak. A digitális szövegeknek és az Internetnek nem annyira a technikája érdekel (bár az is), hanem sokkal inkább a… – a „filozófiája”. Az, hogy révén és általa hogyan alakul át szemléletünk, miként tudunk a személyesség és a nyilvánosság között egyensúlyozni, melyik irányból és mennyire tudjuk – irodalmi eszközökkel – megközelíteni vagy akár áthágni a „földi”, és az „égi” valóságot elválasztó határt.

Szerény eszközeimmel magam is végzek olyan kísérleteket, amelyek a hagyományos Gutenberg-galaxis és a számítógép atyja után Naumann-galaxisnak nevezhető digitális világ közötti átjárókat kutatja. Ismeretlen területeken tapogatózom ilyenkor, ötleteimből fogalmak születnek, a fogalmaknak nevet adok, nevükkel akciót indítok. Egyik ilyen internetes akcióm eredménye a virtuális könyv. Nem elektronikus, nem digitális, nem internetes – hanem virtuális, a szónak eredeti értelmében. Vagyis: nem valóságos, hanem képzeletbeli, lehetséges, feltételezett. A virtuális könyv a róla alkotott vélekedések összessége révén jön létre és az Interneten tartott könyvbemutatón nyeri el érvényességét. Erre az alkalomra egy irodalmi honlapon kerül sor, „ahol” írók, szerkesztők, kiadói szakemberek minden fontosat „elmondanak” róla, „elhangzanak” a szakmai értékelések és a baráti jó szavak, majd az egész társaság átvonul az ugyancsak virtuális fogadásra. (A könyv és a bemutató szövegoldalak, leírások, képek, fotók, animációk, háttérzene, hozzászólásokra alkalmas Fórum stb.  formájában jelenik meg az „olvasó”, vagyis a honlapra látogatók előtt.) tovább is van, mondom még

Presser 66

presserMiközben döbbenten veszem tudomásul, hogy épp 40 éve érettségiztem és miután az is szinte hihetetlen, hogy a bátyám 69 éves volt a múlt héten (jövőre 70, elképesztő!), aközben más is öregszik. Mindnyájunk Picije épp ma érte el a kétszeres krisztusi kort.

Kamaszéveimben – zenerajongó barátaim nagy megelégedésére – az ő fotóival és az LGT lemezborítóival volt kidekorálva a szobám. Köztudottan későn érő típus vagyok, a zenei ízlésem is lassan formálódott, kisiskolásként még Aradszky és Harangozó Teréz (ó, jaj!) volt a kedvencem, aztán tizenévesen először a Metró mellett köteleztem el magam (szembehelyezkedve az Illés- és Omega-rajongókkal). Voltaképp a Metróból az első magyar szupergruppba átigazoló Frenreisz miatt váltam 1971-ben LGT-rajongóvá. Sokáig nem is tudtam, hogy az Omegából átigazolt Presser a csapat szellemi vezére, valahogy nekem a Hungáriából érkezett Barta Tamás és Frenreisz látszott eleinte meghatározó egyéniségnek. A mai napig jobban is szeretem eredeti, klasszikus felállásukat, a későbbi tagcserék inkább gyengítették, mintsem erősítették a csapatot. Somló Tamás ugyan legalább olyan jó zenész, mint Frenreisz, de például Karácsony János az én szememben soha nem pótolhatta a zseniális Barta Tamást.


A Locomotiv GT eredeti felállása: Laux, Frenreisz, Barta, Presser

Aztán az LGT-rajongásomon belül lassan kialakult nálam egy kisebbfajta Presser-fanság is, talán azután, hogy megkomponálta a nyomban kultuszdarabbá vált Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról c. musical dalait.

1980-ban személyesen is találkoztunk, Moszkvában, ahová harmadmagammal kizárólag azért utaztunk el Ungvárról, hogy az ott tartott magyar kulturális napok keretében megnézhessük a Vígszínház előadásában a másik nagy Presser-musicalt, a Harmincéves vagyok-ot (a szovjet fővárosba akkoriban könnyebben juthattunk el, mint Budapestre). A Víg sok tagjával akkor össze is cimboráltunk,  Presserrel nem, valahogy tartózkodóbb volt, épp csak bemutatkoztunk neki – ő nyilván azonnal el is felejtett minket. Soha nem is próbáltam kontaktust keresni vele, akkor sem, amikor vagy 15 évvel később egy bankfiókban két szomszédos ablak előtt egymás mellé keveredtünk. Valamit problémáztak a számlájával, elég ideges volt, és engem is felhúzott a legnagyobb lakossági bank ügyfélriasztó bürokráciája. „És mi lenne a megoldás?!” – fakadt ki Presser, kérdőn nézve a tanácstalan ügyintézőre. Nem állhattam meg, átszóltam: „Egy másik bank!” Elnevette magát, de engem persze nem ismert fel. Azért távozáskor biccentettünk egymásnak.

Abban, hogy a magyar rockzene a 70-es években polgárjogot nyert, kétség kívül jelentős a szerepe. Abban is, hogy a színházi kőfalak közé bevonulhatott a rock’n’roll. Presser elsők között kapott „könnyűzenészként” állami zeneszerzői díjat, amellyel nemcsak őt, hanem a műfajt is elismerték.

Én meg kinőttem rajongói korszakomból. Be kell vallanom azt is, hogy az LGT kései (meglehet: érettebb, kimunkáltabb) dalai már nem érintettek meg annyira, mint a korai nyersek, kemények. Talán Presser is túl sokat és túl gyakran lépett a népszerűbb, könnyebb hangzások felé (lemezt írt Zoránnak és Katona Klárinak…). A padlás c. mesemusical dalai is, persze, kedvesek, de a Képzelt riport nyomába mégsem léphetnek. Ami viszont töretlen: Presser egyénisége, roppant szimpatikus emberi vonásai, bölcsessége, szerénysége, jóindulata, a művészetet mindenek fölé helyező értékelvűsége. Ezen még a szoft-gagyi énekversenyekben való zsűrizése sem tudott sokat rontani.  Alkotói fantáziája is kiapadhatatlannak tűnik, előadói modorával pedig stílust teremtett. Megőrizte művészi fiatalságát, játékosságát – és a minőség iránti elkötelezettsége is töretlen. Nagybetűs Zenész ő, aki előtt kerek és nem kerek születésnapján egyaránt megemelhetjük a kalapunkat. tovább is van, mondom még

Európa víziója

conchita-wurstNagyon rendben van az, hogy Európa egy sokszínű, szabad világ vízióját vetítette tegnap maga elé. Az 59. Eurovíziós Dalfesztivált nagy fölénnyel egy transzvesztita művész, Conchita Wurst osztrák énekes nyerte Rise Like a Phoenix (Szállj főnixként) című dalával. A szám nem annyira gyenge, mint amennyire a győztes dalok lenni szoktak ezen a versenyen (egyszer meg lehet hallgatni), a dolog azonban valószínűleg nem csupán a produkció minőségéről szólt, akik szavaztak, azok alighanem a tolerancia és a szabad identitásválasztás mellett is letették voksukat: tekinthető ez akár egy olyan szimpátiaszavazásnak is, amelyben az európai országok többségének döntnökei kifejezték az efféle megnyilvánulások iránti tetszésüket.

saundersHasonlóan rendben van az is, hogy Magyarországot egy angolul éneklő színes bőrű magyar képviselhette: Kállay-Saunders András Running című számával az ötödik helyen végzett.

Kárpátaljai pirézként kifejezetten örülök mindennek és kajánul kicsit mulatok is azon, hogy tegnap Európa tört kevéske borsot azok orra alá, akik a nemzeti identitást faji alapon kezelik és a nemi identitás terén hajlamosak betegesnek gondolni azt, ami természetes.


Frissítés, május 12

Ahogy az várható volt, az interneten (így a Facebookon) elszabadultak az indulatok…. Erre voltaképp lehetett számítani. Ami viszont meglepett: néhány köztudottan liberális gondolkodású ismerősöm is fújolt. „Európa beteg”, írta például egy kulturális egyesület ügyvezetője, holott az egyesület a nevében hordja annak a közösségnek a nevét, amely évezredek óta szenved a másságát tolerálni képtelen környezet kirekesztő magatartásától.

Kialakult kisebb vita a fenti kis írásomat megosztó topikban is. Két bejegyzésemet onnan emelem ide:

az én olvasatomban ez arról szól, hogy immáron egy ilyen megnyilvánulás nem közmegbotránkozást, hanem közszimpátiát váltott ki. és ez jó, nagyon jó! – függetlenül az összes további körülménytől (pl. az én igencsak eltérő zenei ízlésemtől). egy ilyen eseménynek társadalmi hatása van – és ezúttal ez a hatás énszerintem kifejezetten pozitív. és nem véletlenül kapcsoltam össze a a magyar énekes magyarságával. én ezt európa üzeneteként értelmezem.

legyen érthető: ami érdekes, az nem a szereplő, hanem az, ahogy elutasítás helyett tömeges szimpátia „tört ki”. az hogy egy transzvesztita énekel sem nem túl érdekes, sem nem új, ami érdekes, az az, hogy egy világshowban nem botrány és nem hűvös elutasítás volt a reakció, hanem a lelkes szimpátia. ez pedig egy szabad szemléletű, elfogadó magatartásforma győzelme volt az előítéletes és merev gondolkozással szemben. ez az üzenet. és több mondandóm nincs is erről.

Frissítés május 20-án:

A Magyarok Világszövetsége egy hét késéssel ezt a nyilatkozatot bírta kiadni ékírással ékes honlapján sajtónyilatkozatként:

Kolbász Pina (Conchita = pina, Wurst = kolbász) nevet választott magának az az ausztriai  lény, akit 2014-ben az Eurovíziós dalverseny győztesének hirdettek. Vasárnap, május 18-án hivatalában fogadást ad részére Ausztria államelnöke, Werner Faymann, majd ezt követően, az elnöki hivatal előtti téren óriási, élőben közvetített koncerten dicsőítik… !?       A lény   sűrű-, fekete-szakállú énekesnő           Az, aki magának ilyen azonosságot választ, az agyament.     Ha ilyen külsővel nyilvános dalversenyre jelentkezik, akkor provokál.     Akik egy ilyen lényt az európai nyilvánosság elé küldenek, azok elvetemültek.     Akik odaengedik, azok merényletet követnek el.     Egy ilyen lényt egy európai megmérettetés győzteseként tálalni, az vélemény-terrorizmus.     Ha egy állam egy ilyen lényt dicsőít, az állami szintű, obszcén vélemény-terrorizmus.

Kolbász Pina (Conchita = pina, Wurst = kolbász) nevet választott magának az az ausztriai lény, akit 2014-ben az Eurovíziós dalverseny győztesének hirdettek. Vasárnap, május 18-án hivatalában fogadást ad részére Ausztria államelnöke, Werner Faymann, majd ezt követően, az elnöki hivatal előtti téren óriási, élőben közvetített koncerten dicsőítik… !?
A lény
sűrű-, fekete-szakállú énekesnő

  1. Az, aki magának ilyen azonosságot választ, az agyament.
  2. Ha ilyen külsővel nyilvános dalversenyre jelentkezik, akkor provokál.
  3. Akik egy ilyen lényt az európai nyilvánosság elé küldenek, azok elvetemültek.
  4. Akik odaengedik, azok merényletet követnek el.
  5. Egy ilyen lényt egy európai megmérettetés győzteseként tálalni, az vélemény-terrorizmus.
  6. Ha egy állam egy ilyen lényt dicsőít, az állami szintű, obszcén vélemény-terrorizmus.

Moderátorok egymás közt

csordas-beregszaszJópofa dolog. Az eredeti elképzelés szerint 1-2 ténylegesen beregszászi szépíró lett volna a miskolci rendezvény vendége, akikkel a szervező folyóirat szerkesztője beszélgetett volna. Nehéz volt olyat találni, aki beregszászi is és vállalja is a szereplést (no meg a vendéglátók koncepciójába szintúgy beleillik). De úgy látszott, sikerül, egy író elfogadta a meghívást, aztán lemondta, majd újra elfogadta. Hogy legyen csapat, hívtak mellé egy nem beregszászi, de kárpátaljai kritikust, szerkesztőt, ám a miskolci moderátor vélhetően valamiért nem akart többé moderátor lenni, ezt a szerepet átruházta a kárpátaljai szerkesztőre, de hogy a három fő meglegyen, hívtak egy Budapesten élő volt beregszászi költőt, aki utóbb szintén lemondta. Majd lemondta a beregszászi eredeti meghívott is… A kaszting folytatódott, képbe kerültek további kárpátaljáról elszármazottak, így egy online hírportál ugyancsak Budapesten élő főszerkesztője és egy televíziós szerkesztő is; hetente más-más nevek kerültek a programba, úgyhogy még az is lehet, piréz fejemmel kihagytam vagy összekevertem a szerepcserék követhetetlen sorrendjében ezt-azt. Végül a három fős csapat mégsem jött össze, de még az sem, hogy legyen köztük legalább egy beregszászi vagy legalább egy szépíró. Ám annak feltétlenül örülhetünk, hogy a két nem beregszászi szerkesztő a beszámoló szerint jó kiadósan elbeszélgetett a Beregszászt vendégül látó irodalmi esten.

Hídavatás

(archívumomból)

200307_hidavatasTizenkét esztendőnyi szünet után 2003-2004-ben májustól májusig, azaz épp egy éven keresztül újra publikáltam a Kárpáti Igaz Szóban (egy kedvező főszerkesztő-váltást követően). Azóta újra nem… Most, hogy újabb önkéntes szilenciumom gyakorlásában a jeles tizedik évfordulóhoz jutottam, ebben a blogban újraközlöm az akkori írásaimat. Az elsőként megjelent publicisztikai írás után elindult önálló, külön oldalam a Hóvége mellékletben. Ebben egy-egy esszészerűséggel, irodalommal, kultúrával, internettel kapcsolatos írásokkal jelentkeztem, igyekezve úgy és olyat írni, ami a lapban kevésbé volt szokásos. A világháló akkoriban még alig-alig volt ismert a szélesebb  olvasóközönség előtt, így népszerűsíteni is igyekeztem nagyszerűségét: belevittem alábbi írásomba is.

 

Balla D. Károly

Hídavatás

Színei élénkek, de valójában belülről izzanak, egy megjelölhetetlen, lokalizálhatatlan fényforrástól: az ártatlan mindentudás napjától, a lélek erejétől.

(Pilinszky Csontváryról)

Nem szeretek aggódni. Nem hiszem el, hogy ezelőtt jobb volt. Hogy bármikor is jobb lett volna. Hogy lett volna aranykor vagy boldog békeidő. Az ókori demokráciák rabszolgatartással párosultak, a sötét középkorban született meg a reneszánsz művészet, a felvilágosult XX. században pedig embermilliókat irtottak ki. Minden rettenetesben csírázik valami nagyszerű, és minden fennkölt magában hordja a hitványság lárváit. Ha valami felível, másvalami alászáll. Mióta világ a világ, mindig akadtak, akik sosem látott válságról beszéltek, példátlan hanyatlásról. De hanyatlásból születik az új, bomlásból szabadul fel a friss erő. tovább is van, mondom még

Babiloni Kárpátalja

miscevij_babilon.JPG

a könyv borítója

Új kiadvány – nyelvpolitika Kárpátalján

Megjelent Csernicskó István és Fedinec Csilla új, ukrán nyelvű monográfiája Babiloni Kárpátalja: a regionális nyelvpolitika története a XX. század első felében (1944-ig) címmel, az Ungvári Nemzeti Egyetem Politikai Regionalizmus Kutatóintézete szakmai ajánlásával, az ungvári Lira könyvkiadó gondozásában. A monográfia a 20. század első felének nyelvpolitikai törekvéseibe enged betekintést a mai Kárpátalja területén, különös tekintettel a nyelvek életét befolyásoló objektív (történeti, politikai, gazdasági, szociális-kulturális, társadalmi-demográfiai) és szubjektív (ideológiai) tényezőkre.

Черничко Степан, Фединець Чілла

НАШ МІСЦЕВИЙ ВАВИЛОН

Історія мовної політики на території сучасного Закарпаття у першій половині ХХ століття (до 1944 року)

Монографія. – Ужгород: Поліграфцентр «Ліра», 2014.

Szerzők: Csernicskó István és Fedinec Csilla
Kiadás helye: Ungvár
Kiadó: Poligrafcentr LIRA
Kiadás éve: 2014
ISBN: 978-617-596-143-8
Oldalszám: 240

 

Ismertetés

Az Ungvári Nemzet Egyetem Politikai Regionalizmus Kutatóintézete tudományos tanácsa által kiadásra javasolt monográfia a 20. század első felének nyelvpolitikai törekvéseibe enged betekintést a mai Kárpátalja területén, különös tekintettel a nyelvek életét befolyásoló objektív (történeti, politikai, gazdasági, szociális-kulturális, társadalmi-demográfiai) és szubjektív (ideológiai) tényezőkre.

 

tovább is van, mondom még

Bezárva a szent koronába

koronaba_zarva

Most akkor baszunk vagy imádkozunk?

Nem fogom én már ezt a rockoperát megszeretni.  Ezután sem, hogy a harminc éve dagadó ragacsos nemzeti giccsből Alföldi megpróbálta kivakarni. Nem sikerült neki. A darabra ráhúzott hiperaktuális politikai mondanivaló túl direkt, túl propagandaízű – ráadásul zavarossá is válik attól, hogy félúton megreked a tagadás és igenlés, illetve vegyük komolyan ne vegyük komolyan között. Valószínűleg lehetett volna fergeteges szatírát kreálni belőle, felvállalva a totális blaszfémiát. De az ironikus-parodisztikus szál el-elakad, olykor teljesen elsikkad. A kinevetjük ezt az egészet attitűdre lehetett volna építeni, de az úgy nem megy, hogy közben meg szívóskodunk és azt sulykoljuk, olyan komoly mondanivaló van most itten, hogy az erőlködéstől jól bele is falsolhatunk (Stohl végig vergődik: rockoperai szinten énekelni nem tud, árnyalt színészi játékra pedig a szánalmasan egysíkú Koppány-klisében nincs módja; Feke Pál meg ellenkezőleg: remek a hangja, de az összetettebb István-figurát színészileg nem képes megformálni). »tovább

Pornográf orosz ABC

Mai lelet: elfojtott erotika a sztálini évek sűrűjéből – a Lenin- és Sztálin szobrok híres alkotója pornográfiába hajló ábécét festett.

Az elhíresült szlogen szerint a Szovjetunióban nem volt szex, mert az burzsoá csökevény. A pártfelügyelet alatt álló nyilvánosságból teljességgel kiszorított erotika (és pláne pornográfia) iránt ez felfokozta az érdeklődést, történetek járnak arról, hogy kacsingatós-pucérnős pénztárcákkal és vetközönős golyóstollakkal vagy a Playboy egy-egy számával minden államhivatalnokot meg lehetett vesztegetni a brezsnyevi időkben.

Ám az alábbi erotikus ábécé korábbi keletkezésű. Az akvarellek 1931-ben, a sztálini korszak sűrűjében készültek. A pikáns képek külön pikantériája, hogy alkotójuk az a számos állami díjjal és kitüntetéssel jutalmazott Szergej Merkurov (Серге́й Дмитриевич Меркуров,  1881—1952), aki a legmonumentálisabb Sztálin- és Lenin-szobrok alkotójaként vonult be a szovjet művészettörténetbe. Mentségére szóljon, hogy ifjú korában Párizsban is élt, ragadhatott rá ott valami.

Lásd az ábécé többi betűjét is:

Szovjet erotikus ABC 1931-ből

Más: Budapest – szecesszió – télikert építő