Független sajtó Kárpátalján

google-elso-helySemmit nem rovok fel magamnak életem nagy mulasztásaként jobban, mint azt, hogy a közvetlenül a rendszerváltás előtti, majd alatti és utáni években nem írtam naplót. Amit mondjuk 1987 és 1993 között lejegyezhettem volna, ma már történelem lenne: kis helyi adalékai a világtörténelmi léptékű változásnak, a Szovjet Birodalom széthullásának, a szocialista tábor és valamennyi csatolt intézménye (KGST, Varsói Szerződés) megszűnésének. Ha ebben a 7 évben írtam volna naplót, abból nyomon lehetne követni, mit hogyan élt meg egy speciális peremhelyzetben élő értelmiségi a nagy Szovjetunió legdélnyugatibb csücskében – kisebbségi magyarként. De hát nem is csak a megélésről van szó. Hiszen a magam területén és szerény módján mégiscsak aktív részese voltam bizonyos eseményeknek, fejleményeknek. És itt most nem is arra gondolok, hogy magyarság politikai aktivizálódásában miként vettem részt – ebben voltak nálamnál sokkal rátermettebb és jelentősebb szerepet vállaló személyek, például Fodó Sándor -, de még csak nem is arra, hogy az irodalomszervezésben milyen sikerek és kudarcok részese lehettem az említett és azt övező időszakban. Hanem arra gondolok, ami valóban izgalmas: hogyan sikerült az első független kárpátaljai magyar folyóiratot létrehoznom és az állami könyvkiadás monopóliumát megtörnöm. Ez a megfogalmazás így persze akár nagyképűségnek is tűnhet, de hát akárhogyan is nézem: a szovjet állami kiadói struktúrától független és a cenzúrahatóság jóváhagyása nélküli első periodika és első könyv mégis az én közreműködésemmel (na jó: irányításommal) került nagy példányszámban terjesztésre Kárpátalján. Eközben fontos megjegyeznem: ezek nem voltak szamizdat kiadványok, hanem úgy jelentek meg, hogy jogilag magyarországi kiadói hátteret teremtettünk mögé, de mind a szerkesztés, mind a terjesztés a Szovjetunió kötelékébe még bőven beletartozó Kárpátalján történt (sőt, az első könyv esetében a nyomdáztatás is).

Mindezek most leginkább azért jutottak eszembe, mert gondozója lettem egy dokumentumokkal, fotókkal gazdagon illusztrált személyes visszaemlékezésnek, pontosabban az anyag internetes megjelenését segítettem elő. A szerző éppen az említett időszakban, a magyarországi rendszerváltást megelőző években szamizdat kiadványokat jelentetett meg  és a demokratikus ellenzék politikai megmozdulásaiban is szerepet vállalt (március 15-i és október 23-i tüntetések  1986-89 között). Az anyaggal való foglalatosság és a jó internetes szerepléshez szükséges keresőmarketing-munka késztetett arra, hogy igen röviden összefoglaljam, leginkább a magam számára dokumentáljam a következőket (magamról álszerénységből 3. személyben szólva):

Független sajtó Kárpátalján

A Hatodik Síp Alapítvány kiadványai


Az irodalmi folyóirat

hatodik-sipAz 1944 utáni Kárpátalja első független sajtótermékét, egyben első irodalmi folyóiratát Balla D. Károly hívta életre 1989-ben. A lap budapesti kiadói és ungvári szerkesztőségi háttérrel kezdte működését, terjesztése főleg Kárpátalján történt. A lapbejegyzést és a működés jogi kereteit kezdetben az ipari tevékenységet folytató Mandátum Kft-n belüli, Németh István vezette kiadói műhely, a Mandátum Kiadó biztosította (1989-1990), majd a vállalati egységek szétválásával a Németh István vezette különböző alakulatok: először a Mandátum Könyv Bt (1990-1991), majd az Új Mandátum Könyv Bt. (1992), később az Új Mandátum Kiadó (1992) vette át. A lap mögött kezdettől a Balla D. Károly alapította és Németh István elnöklésével működő Hatodik Síp Alapítvány állt. A Hatodik Síp irodalmi folyóirat impresszumában 1993-ban ez szerepelt: Kiadja a Hatodik Síp Alapítvány az Új Mandátum Könyvkiadó közreműködésével. – Az irodalmi orgánumot alapításától 1993-ig Balla D. Károly jegyezte főszerkesztőként. Miután kivált a csapatból, megszűnéséig a lapot Penckófer János szerkesztette Beregszászban. Az 1999-es évfolyam már nem számonként, hanem egyetlen kötetbe gyűjtve látott napvilágot – egyben ez volt az orgánum utolsó megjelenése.

A Hatodik Síp Könyvek – az első fecskék

Bármilyen könyv a Szovjetunióban csakis hivatalos, állami könyvkiadónál jelenhetett meg, sem független kiadók létesítésére, sem magánkiadásra nem volt lehetőség még az 1985-öt követő halovány demokratizálódás idején (peresztrojka, glasznoszty) sem. A Hatodik Síp Alapítvány közreműködésével Kárpátalján 1991-ben mégis sikerült  megtörni – vagy legalábbis megkerülni – az állami könyvkiadás monopóliumát azzal, hogy az ungvári szerkesztőség gondozásában, ungvári nyomdai előállítással (!) és kárpátaljai szerkesztésben, majd terjesztésben – ám budapesti kiadói háttérrel! – kezdetét vette a Hatodik Síp Könyvek sorozat első darabjainak a kiadása. Ez óriási lendületet adott nem csupán az itt élő alkotóknak, hanem egyszersmind előkészítette a helyi magánkiadók alakulását. A könyvsorozat induló címei voltak: Nagy Zoltán Mihály: A Sátán fattya (1991), Böszörményi Gyula: Kucó (1991). Finta Éva: A lét dicsérete (1991), Vári Fábián László: Kivont kardok közt (1991), Balla D. Károly: Hóban és homokon (1991), EXTRA HUNGARIAM c. antológia (1992)

Balla D. Károly 1993-as kiválását követően a Hatodik Síp Alapítvány a Németh István vezette budapesti Új Mandátum Könyvkiadóval és a beregszászi bejegyzésű, Penckófer János vezette Mandátum Kiadóval közreműködve több időszaki kiadványt is kiadott (Hatodik Síp, Emberhalász, Kisebbségkutatás), és jelentős könyvkiadóként működött (a szépirodalom mellett különösen a néprajzi-történelmi tárgyú kiadványok megjelentetése terén jeleskedtek). Az együttműködés néhány esztendő múltán megszűnt, az Új Mandátum 1999. után már nem adott ki a kárpátaljai műhellyel közösen sem lapokat, sem könyveket.

A Galéria Kiadó működése


A Galéria Kiadó Kárpátalja első magánkiadójaként 1992-ben jött létre
és 1996. január 1-jével szűnt meg. Alapítói: Balla D. Károly (főszerkesztő, kiadóvezető) és Vereczkey Béla (igazgató). 1995-ig a javarészt festőművészek alapította Galéria Kisvállalaton belül működött, majd közel két éven át a Balla D. Károly alapította Galéria-Ecriture Magánvállalat keretében, s ez utóbbival együtt szűnt meg 1996-ban. A Galéria Kiadó működésének rövid ideje alatt 30-nál több könyvet jelentetett meg; égisze alatt kezdte működését a Pánsíp kulturális magazin is. A Galéria Kiadó bizonyos tevékenységi köreit az 1995-ben alapított UngBereg Irodalmi és Művelődési Alapítvány vette át, illetve a Pánsíp szerkesztősége vitte tovább. Az UngBereg Alapítvány 2002-től szüntette be működését, és a Pánsíp szerkesztőségének is megszűntek az intézményi-jogi keretei, működése gyakorlatilag Balla D. Károly szerkesztői magántevékenységére korlátozódott: 2000-től a lap nyomtatásban már nem jelent meg, internetes folyóiratként működött és négy év alatt nyolc digitális folyóiratszáma jelent meg az interneten. Mára a fent említett orgánumok és kiadói formációk közül tehát egyik sem működik – de a folyóiratszámok és könyvek megmaradtak.

A Galéria Kiadó fontosabb könyveiből: 1993-1995

Sütő Kálmán: Holdarcba nézve (versek, 1992, 152 old.)
Kecskés Béla: Pattog a rozsda (versek, 1992, 96 old.)
Balog Sándor: Sorsüldözöttek (dok.regény, 1992, 96 old.)
Balog Sándor id.: Gyöngykaláris (tiszaháti társas mulatságok) (néprajz, 1993, 80 old.)
Razzia (Pócs István szerk.: ifjúsági antológia, 1993, 104 old.)
Balla D. Károly: Kis(ebbségi) magyar skizofrénia (publicisztika, 1993, 176 old.)
Kőszeghy Elemér: Egy kis csodát (versek, 1993, 120 old.)
Horváth Sándor: Távolságok (versek, 1993, 88 old.)
Balla D. Károly: Karnyújtásnyira (novellák, színművek, regényrészlet, 1993, 176 old.)
Mezsgyén állva (a kárpátaljai magyar értelmiség az ezredfordulón) (Balla D. Károly szerk.: interjúk, 1993, 176 old.)
Finta Éva: Párkák (verses színmű, 1993, 88 old.)
Cséka György: klondájk: egymillió fallikus csillogás (versek, 1994, 96 old.)
Töredék hazácska (Berniczky Éva szerk.: versantológia, 1994, 152 old.)
Bartha Gusztáv: Korok (színművek, 1994, 104 old.)
Bendász István—Bendász Dániel: Helytállás és tanúságtétel (dokumentumok elhurcolt papokról,1994, 172 old.)
Balla László: Csillagírás (kortárs ukrán költők versei) (műfordítás, 1994, 216 old.)
Balla László: Erdélyi Béla és kortársai (kárpátalja képzőművészeinek három nemzedéke) (monográfia, 1994, 88 old. +24 képoldal.)
Kecskés Béla: Bogárbál (gyermekversek, 1994, 60 old.)
A Lendület évei (a József Attila Alkotóközösség publikációi) (Balla D. Károly szerk.: bibliográfia, 1994, 60 old.)
Pócs István: Álarcosbál (versek, 1995, 80 old.)

tovább is van, mondom még

Kárpátaljai magyar művelődéstörténet

Majdnem megírtam cirka 20 évvel ezelőtt… Tudományos kutatással is foglalkozó komoly kiadóigazgatótól jött az ugyancsak komolynak látszó felkérés, hogy dolgozzam fel és tankönyvstílusban írjam meg Kárpátalja 1918 vagy 1938 vagy 1944 utáni magyar művelődéstörténetét (a kezdeti dátum tisztázásra szorult, mivel több szerző – így maga a felkérő – közreműködése is felmerült, az egyes korszakok elosztása nem volt végleges). Én első ijedségemben SBA-t ajánlottam magam helyett, hát hiszen ő évtizedek óta ippeg ezzel foglalkozik, de az igazgató hárított: épp azt nem akarja, hogy erre a könyvre is (!) az SBA-féle prekoncepciók nyomják rá a bélyegüket és sorra visszaköszönjenek azok a féligazságok, amelyeket már számtalanszor megírt tanulmányaiban, cikkeiben, könyveiben. Új, tiszta, tárgyilagos megközelítést szeretne, különösebb kitérők, túlbeszélő sulykolások, baráti dicshimnuszok és előítéletes erkölcsi elmarasztalások nélkül. Ez meggyőzött.

De mivel a felkérés nem teljesen hivatalos formában történt, hanem két egymást követő tanácskozáson való együttlétünk alatt megejtett beszélgetések során, utóbb itthon megpróbáltam egyfelől rögzíteni azt, amiben a baráti tárgyalások során nagyjából megállapodtunk, másfelől rákérdeztem számos tisztázatlan részletre – és támasztottam bizonyos (szerintem nagyon is indokolt) feltételeket is. Hosszú levelet írtam, idetűzom:

Kedves L., hazaérkezvén számba veszem az egri konferencián és a tokaji táborban folytatott hivatalos és félhivatalos megbeszélések folytán rám háruló teendőket, illetve megpróbálom a következő fél évre beosztani a munkámat. A te megkeresésed az elsők között szerepel, már csak a munka volumene miatt is. Mivel beszélgetéseinkben minden részletről nem eshetett szó, ezeket szeretném tisztázni, illetve megerősítésedet kérem azokban az adatokban, amelyeket feljegyeztem. No és lenne pár módosításom, kérdésem, illetve szerény feltételem is.

Tehát: írandó részemről egy 100-120 flekkes, tankönyvstílusú tanulmány kárpátalja 1918 utáni művelődéstörténetéről 1997. január 15-i határidővel, amelyben benne értendő a korszak fontosabb e témájú eseményeinek kronológiája és az ajánlott irodalom jegyzéke is. Nos, kisebb módosításaim és kérdéseim ezek lennének:

  1. A korszakhatár kezdetét mindenképpen kérném kicsit továbbtolni. Ahogy te is mondtad, a 18-38 közötti szakasz inkább hozzád tartozik, én szerintem meg a 38-44 közötti sem igazán vonható ide. Ezért az előbbit egyáltalán nem, az utóbbit pedig csupán igen elnagyoltan érinteném, és voltaképpeni témám a 44/45 utáni korszak lenne, ha ezt így el tudod fogadni.
  2. Természetesen Kárpátalja magyar művelődéstörténetéről lenne szó, ugye?
  3. Ha jól értettem, a szöveget (tankönyvszerűsége okán) nem kell jegyzetapparátussal és hivatkozások sokaságával megterhelni, azaz nem tudományos igényű, hanem inkább ismeretterjesztő jellegű monográfiát kell írnom, így minden állításomnak nem kell majd a forrását feltüntetnem. (Ez ugyanis kétszer akkora munka lenne, az eredeti – és nem a másodlagos – források felkutatása okán).
  4. Kérem eligazításodat abban a vonatkozásban, hogy a témát milyen mértékben kell történelmi-politikai-ideológiai környezetében elhelyeznem, azaz elegendő-e csupán érzékeltetni a Szovjetunió és a későbbi Ukrajna mindenkori „állapotját”, feltételezve, hogy ezt a diákok más diszciplínákból tudják, avagy részleteznem kell, hogy micsoda például a szocialista realizmus vagy a proletkult, mit jelentett a XX. pártkongresszus, mit a pangás és mit a peresztrojka. Vagy ha majd azt írom, hogy Erdélyi Béla festészetével szemben felmerült a kozmopolitizmus vádja, illetve azt, hogy a Forrás Stúdió tagjait dekadens magatartással vádolták, akkor meg kell-e magyaráznom, mit jelentenek voltaképpen ezek a fogalmak, illetve mit jelentettek a szovjet kultúrpolitika torz értelmezésében; stb. Itt persze én magam is ki tudok alakítani egy szerintem szükséges megközelítési mértéket, de szeretném a te véleményedet is ismerni.
  5. Mennyire legyen a tanulmány naprakész? Ha a sajtót tárgyalva mondjuk a beregszászi Vörös Zászlót említem, kell-e jeleznem, hogy ma Beregi Hírlap a neve, ha azt írom, hogy a Népszínház 93-ban bemutatta Nagy Zoltán Mihály A sátán fattya c. regényéből készült adaptációját, írjam-e meg, hogy 96 nyarán megjelent a regény második része? A Kárpáti Magyar Krónika lapról kell-e közölnöm, hogy novembertől (?) a MÉKK fórumaként fog megjelenni? Stb. Azaz: legyen-e egy lezáró korszakhatára a tanulmánynak – avagy az elmúlt egy-két év, illetve a kézirat lezárását megelőző hónapok új fejleményei is szerepeljenek is benne?

És akkor néhány aprócska (?) feltételem:

Mindenképpen szeretném, ha megállapodásunkról valami szerződésféle készülne, amely rögzítené a feltételeket, beleértve az anyagiakat is. Ez nem a bizalmatlanság jele, hanem rossz tapasztalatok következménye. Épp ezért szerényen, de határozottan szeretnék ragaszkodni ahhoz, hogy ebben a szerződésben egy 50 %-os előleg is szerepeljen. Mostanában két alkalommal is megtörtént ugyanis velem, hogy minden előzetes kecsegtetés ellenére nem fizették ki a munkámat. Az egyik a JAK-lexikon volt, amelybe az 56 után született kárpátaljai írókról készítettem szócikkeket nem kevés munkával, a másik a Kisvárosi krémtörténetek c. kötet (bizonyára ismered), amelybe sokat dolgoztam: én válogattam az itteni anyagot (gépeltetést is beleértve), elkészítettem a szerzők életrajzát és bibliográfiáját, beszereztem fényképüket. Nos, mindezért fityinget sem kaptam, igaz, hogy az életrajzok, bibliográfiák, fotók kimaradtak (de hát tőlem ez meg volt rendelve!), és a könyvet is alig bírta kinyögni a kiadó – de hát erről én nem tehetek. Nos, többet nem szeretnék így járni. Lehet, hogy mire megírom a munkát, tönkremegy a kiadó, elúszik a pénz stb. Ezért kénytelen vagyok legalább egy ekkora előleggel bebiztosítani magamat. Ha időközben a kiadó fizetésképtelenné válik vagy nem jelenik meg a kötet, akkor se maradjak hoppon. Ugyanis ez azért nagy munka, és ha elvállalom, az azt jelenti, hogy amíg ezen dolgozom, pénzkereső aprómunkámat abba kell hagynom; és hidd el, könnyebb hetente megírni két-három cikkecskét, tárcát, információt, mintsem hónapokig egyetlen dolgozattal foglalkozni. Ezért, kérlek, értsd meg helyzetemet: ha fél évig a rendelésed miatt nem tudom „aprópénzre váltani a tehetségemet”, az nekem jókora jövedelem-kiesést jelent, így a kért előleghez – biztosíték-volta mellett – ezért is ragaszkodnom kell. (Természetesen szerepeljen az is a megállapodásban, hogy ha a munkámmal nem készülök el határidőre, akkor az előleget vissza kell fizetnem.)

Az előlegre és a végső elszámolásra vonatkozóan még annyit: kérlek, tisztázzátok, mekkora lesz belőle a levonás, mert ha 44 %-ot levonnak és csupán a maradékot kapom kézhez, akkor bizony nekem alaposan meg kell fontolnom, elvállalhatom-e a munkát. Áthidaló megoldás lehet, hogy az összeg egy részét (akár az előleg egészét) költségtérítésként fizeti ki a kiadó, és én hajlandó vagyok ennek megfelelő értékben utólag magyarországi ÁFÁs számlákat benyújtani (hiszen amúgy is kell vennem papírt, festékkazettát, floppyt, lehet, hogy fel kell utaznom stb.).

Kérlek, mindezt gondold te is végig. Én a munkát előzetesen elvállalom, de a felkérést akkor veszem véglegesnek s a munkának is csak akkor veselkedek neki, ha az előleg kezemhez kerül. Ismétlem, ezt ne tekintsd személyed iránti bizalmatlanságnak, de ha például tönkremegy a cég vagy duplájára emelik a papírárakat és elúszik a honor-pénz, akkor minden jóindulatod ellenére sem tudnál rajtam segíteni te sem. Az 50 % ellenben arra biztosíték, hogy költségeim megtérüljenek és többhavi jövedelem-kiesésem legalább csekély részben kompenzálódjon. Várom hát jelentkezésedet és egy szerződést (vagy tervezetet), illetve annak közlését, hogy a fenti feltételem teljesíthető-e, és milyen módon.

Barátsággal köszönt: Balla D. Károly

Archívumomban nem találom a válaszlevelet… Úgy rémlik, nem is kaptam a fentiekre érdemi levélbeni választ, hanem egy legközelebbi találkozásunk során mondott néhány kitérő mondatot igazgató-barátom. Lényeg a lényeg: a konkrét írásos felkérés és a szerződés soha nem készült el, így bele sem fogtam a kárpátaljai magyar művelődéstörténet háború utáni korszakának megírásába.

A keleti egzisztencializmus nagy alakja

Cecil M. Joepardyval kapcsolatos legnagyobb érdemem nem az, hogy néhány sziporkázóan szellemes aforizmáját megalkottam volt Szembesülés c. posztmodern trükkregényemben, hanem inkább az, hogy a keleti egzisztencialista filozófia megteremtésében játszott szerepét is kidomborítottam a legteljesebb magyar életrajzában: A legendás Cecil M. Jeopardy Érdemeim kétségtelenül roppant érdemesek az elismerésre, a Wikidézet szócikke mégis meglepett. Kíváncsi voltam, ki hozta létre ezt az oldalt, megnéztem a laptörténetben – és egyből világosabb lett a kép: a nagy bengáli költőtől és filozófustól idézetet közölni OsvátA számára volt fontos – ő az, aki az Unciklopédiát is létrehozta (ahová régebben én is be-bedolgoztam picikét). Így tehát a dolog nagyon rendben van, legfeljebb azt nehezményezhetném, hogy mégsem kellett volna már az első sorban ennyire tisztába tenni Joepardy kilétét. Lásd. A pontosság kedvéért annyi még ide kívánkozik, hogy a kalandos sorsú hiteles fényképet Hizsnyai Zoltán kutatta fel Tsúszó Sándor nyomában járva, és történetét is ő közölte először, én csak pontosítottam a fotó keletkezésének fontos adatait és én azonosítottam, ki látható rajta Tsúszó társaságában.

Tsúszó Sándor és Cecil M. Jeopardy Párizsban

A teljes cikk itt olvasható:

Cecil M. Joepardy aforizmái

irón, iróság, irodalom, tsúszó, joepardy, kép, fotó

Vérkörébe integrálódni

integritasAzt hittem, ezeket a frázisokat soha többé nem kell leírnom. Egyik (bár nem a legfőbb) oka annak, hogy kivonultam a könyv- és lapkiadásból és az irodalmi rendezvények szervezéséből, az volt, hogy halálosan meggyűlöltem a pályázatírást és kifejezetten viszolyogtam azoktól a frázisoktól, amelyeket a határon túli magyar kultúrával kapcsolatos ezen pályázatokba kötelességszerűen beleírtam. Olyasmikre gondolok, mint a magyar nyelv megőrzése szempontjából; a magyar kulturális hagyományok ápolásában betöltött szerep; a magyarság kulturális igényeinek kielégítése; a kárpátaljai magyar irodalom kibontakoztatása…  És a rézkígyó: irodalmunkat az egyetemes magyar szellemi élet vérkörébe integrálni. Ki nem maradhatott egyetlen pályázati anyagból sem! Rutinos pályázó tudhatta, édeskevés lenne azt leírni: ez a kézirat kiváló, szeretném kiadni, adjatok rá pénzt. Indokolni kellett – nem azt, hogy mitől jó, hanem hogy mi a hozadéka kisebbségi kultúránkban.

Én pedig lassan meggyűlöltem ezeket a fontosságot bizonygató közhelyeket. Meggyűlöltem őket, mert eredeti tartalmuk a sok legyártott pályázatban kiürült, mert – úgy éreztem – gyakran nem állt mögöttük sem jelentős teljesítmény, sem értékelhető nívó – még a saját projektjeim esetében sem mindig, hát még azokéban, akiknél az ezekre a fogalmakra való hivatkozás egyenesen kibúvó lett bármiféle minőségbeli elvárás alól.

Szép lassan kihátráltam hát ebből a kisebbségi kultúrmisszióból, amely akkor már inkább a dilettantizmust és provincializmust felszínre hozó és ott megtartó megélhetési magyarságbizniszként működött. Jó sok éve már annak, hogy nem is kellett leírnom az önigazoló frázisok egyik sem – és ez elég nagy megelégedéssel töltött el. De most egy régi barátom megkért, segítsek megfogalmazni valahová benyújtandó önéletrajzának egy passzusát, amelyben éppen az említett tevékenységekben való akkori részvételét szerette volna kidomborítani – de sehogy sem találta a megfelelő kifejezéseket. Kicsit csikorgattam a fogamat, de megírtam. Mi lehetett volna más az utolsó mondat befejezése, mint az, hogy: „…a rendszerváltás után nagyban hozzájárult a kárpátaljai magyarság anyanyelvi kultúrájának kiteljesedéséhez és az egységes magyar szellemi élet vérkörébe történő integrálódásához”.  A barátom felettébb elégedett volt a leírtakkal, szerinte életrajzának ez a legszebb mondata.

Vadvirág Tibusz kebelében

ajanlo-syriusMost hogy felújítottam ajánló blogomat és abban nagyon becses zenei leleteket osztottam meg, a Syrius ausztráliai felvételeiről eszembe jutott az együttes ungvári szereplése.

1975-öt írtunk, és ez már nem a nagy, klasszikus felállása volt a bandának, hanem a sorozatos tagcserék közepette éppen az az aktuális összetétel, amikor átmenetileg Tátrai Tibor lett a frontemberük.  Az ungvári amfiteátrumban adtak koncertet egy nyári estén, világosban. Nyomták rendesen a jazzrockot, keményebb és dallamosabb számokat vegyesen, a fúvós szekció  (Baronits Zsolt – tenor szaxofon, Friedrich Károly – harsona, Molnár Ákos – altszaxofon, Sipos Endre – trombita) adta meg a hangzás igazi jellegét, erre ült rá Tibusz a gitárjával pár fergeteges szólót is produkálva. Slágerük éppen a Sápadt fényű ablak volt.

Mivel akkoriban ritka ünnepnek számított, ha külföldi banda szerepelt egy szovjet városban, az amfiteátrum megtelt közönséggel annak ellenére, hogy a Syriust kevesen ismerték és a dzsesszes hangzás sokkal kevésbé volt népszerű, mint a tisztább rock (vagy pláne a pop, például a városban gyakran megfordult Koós János számai). Így a tapsok is eléggé gyérek voltak egy-egy szám után.

A mi társaságunk persze élen járt az ünneplésben. Egyikünk még emlékezetes magánakciót is produkált.

A nézőtér a szőlőhegy oldalában volt kialakítva, egyszerű deszkapadokat ácsoltak a színpad köré karéjban. A padok alatt és között, ahol nem taposták ki, nőtt a fű, a gyom, akadt mezei vadvirág is. Ebből szedett egy csokorra valót tágabb társaságunk Stroszka becenevű zenerajongó tagja (talán már túl pár korsó sörön), és egy gitárszóló kellős közepén elindult vele a színpad felé. Biztonsági emberek akkoriban még nemigen védték a zenészeket, így felugorhatott a színpadra, megcélozta Tátrait és át akarta adni a csokrot. De Tibusznak mindkét keze foglalt volt, nem szakíthatta meg a szólót. Stroszka feltalálta magát, kigombolta a zenész ingét és beletette a virágot a keblébe. Tátrai illően meghajolt, Stroszka még megveregette a vállát és társaságunk nagy ovációja közepette távozott a színpadról. Az ungvári domboldal vadvirágai, ki-kikukucskálva inge mögül, a szám végéig csiklandozták Tibusz szőrös mellét.

(<< sajnos a videó már nincs eredeti helyén, a linket töröltem – 2016) A fenti felvételhez egy olvasói komment így fest:

Ez egy büdös nagy KAMU playback felvétel. A zene az 1975 júniusában felvett „Széttört álmok” nagylemez anyaga, melyen Tátrai Tibusz gitározott, Schöck Ottó zongorázott, Veszelinov András dobolt valamint Turai Tamás énekelt és kongázott. EGYIKÜK SEM látható a videón, Megalázó tátogás csupán. A basszusokat pedig Sipos Endre játszotta, aki itt csak trombitával látható.

…hát igen… az említett sorozatos tagcserék.

És akkor legyen itt is egy különlegesség a nagy felállású Syriustól. József Attila Tiszta szívvel c. versét is énekelték – íme az angol verzió:

József Attila szobra <- tiltakozás | laptop kijelző szerviz

Az írótábor nem megy az égbe

tokaj-saray

Ezt írtam ki a lepusztított archív oldalra

mottó 1: Minden pontosan úgy esett, ahogy puffant.

mottó 2: Tessák mondani, sör nincs?

A Tokaji Írótáborra alaposan rárepült a sajtó amiatt, hogy egy részeg atyafi nyolc napon túl gyógyuló sérülést okozva Kukorelly Endrének az arcába ütött… A hírek sorozatát (ahogy más-másként traktálták a lapok a hírt és ahogy egymás után nyilatkozott írószervezeti elnök, sértett és sértő) belinkelgetttem Facebook-oldalamra a semlegesnek remélt „irodalmi élet, népi tábor, 2014” felirat alá; én nem kommentáltam a híreket, mások igen… Mígnem a rendezvény egyik belső embere megrótt amiatt, hogy az „ingerküszöböm kimerül a bulvárnál” és – állítása szerint ettől teljesen függetlenül – megkért, szedjem le 2003-as weboldalamról az akkor általa szívességből nekem elküldött írótábori fotókat. Nem ez az első alkalom, hogy egyesek szerint nem az a hibás, aki verekszik, hanem aki ezt mások tudomására hozza. Amikor pl. ezt a kis csetepatét én is közreadtam, többen kiátkoztak: VFL tettleg véd.

Mielőtt leszedtem a ma már szerintem dokumentum-értékű képeket, azért végignéztem őket….

Hej, a Tokaji Írótábor! … Utoljára 2003-ban időztem ott, azelőtt a nyolcvanas évek legvégétől majd minden évben, nem ritkán előadóként. Sokad magammal együtt örültem annak, hogy a rendszerváltás után az Írótábor szakított ideológia meghatározottságával (ez nagyjából a szocialista népiségben volt megragadható) és határozott gesztussal integrálni igyekezett az urbánus vonalat. Nemcsak a tagság, a vezetőség is ennek értelmében alakult át, ekkor lettek a kuratórium tagjai például Petőcz András és Kukorelly is. A vezetőség arra is már-már kínosan vigyázott, hogy az előadók közt kiegyenlített legyen a népi-nemzeti és liberális-urbánus előadók aránya. Aztán lassan eltolódott az egyensúly, a liberális gondolkodásúak lassan elmaradoztak, a népi szárny erősödött és hangosodott… mígnem azon vettem észre magam, a posztmodern szitokszó lett a tábor hangadóinak a körében…

Ezzel együtt az emlékeim között sokkal több a kellemes, mint a kellemetlen. Jó alkalom volt a táborozás nemcsak arra, hogy sok-sok ritkán látott barátunkkal találkozzunk, hanem arra is, például, hogy a kárpátaljai magyar irodalom tárgyában elkövetett írásaimat szakmai közönségen teszteljem és a különböző irányokból érkező reagálásokból lemérjem: ha majd nyomtatásban megjelennek, milyen indulatokat fognak kiváltani.

1999-ben felolvasott tanulmányomnak például ezek voltak a főbb tételei (ezt is naplómból idézem, ahogy utólagos hozzáfűzéseimet is): tovább is van, mondom még

A semmi apoteózisa

semmi-apoteozisaElőtte 12 évig, azóta pedig már éppen 10 éve nem publikálok a Kárpáti Igaz Szóban.  2003-ban és 2004-ben azonban megjelent jó pár írásom. Ebben a blogban az évforduló okán újraközlöm akkori publikációimat, a teljes sorozat itt érhető el: kiszo2003-2003.

A sort A Semmi apoteózisa c. esszéféleség zárja 2004-ből. Érdekessége, hogy ezzel a címmel több írásom is megjelent (még novella is; és úgyszintén ez volt a neve  egy blog-performanszomnak). A Semmi előfordulásait sorra vevő főszöveg egyik változata Szembesülés regényem egyik fejezetét képezi. Itt most az újságban megjelent verzió következik.

Balla D. Károly

A Semmi apoteózisa

Az irodalmi játékokról szólva e hasábokon legutóbb többek között a szerepjátékokról beszéltem: sosem létezett írók műveinek létrehozásáról, valójában meg nem született versek „előkerüléséről” (Cecil M. Joepardy, Psziché, az öreg József Attila vagy a barguzini Petőfi költeményei…). Ezek a művek voltaképp a „nincs ilyen”-t teszik „mégis van”-ná, a hiányt, a nem létezőt teszik érzékelhetővé. Induljunk innen a Nincs, a Semmi birodalmába.

Kezdjük talán egy japán író, Kamatsu Sakyo A bika feje c. novellájával. Az írás hőse egyre gyakrabban hall ismerősei körében a hátborzongatóan csodálatos, lebilincselő remekműről, A bika feje című könyvről. Keresni kezdi, szeretné elolvasni, de sehol nem akad nyomára, még a legnagyobb könyvtárakban sincs meg. Mindenki ismeri, beszél róla, de senki sem tudja kezébe adni. Mígnem kiderül: a könyv valójában nem is létezik, épp csak mindenki úgy tesz, mintha olvasta volna. Ezt a gyakorlatot végül a novella hőse is átveszi, s nagy elragadtatással maga is a könyv lenyűgöző zsenialitásáról, semmihez sem hasonlító eredetiségéről kezd beszélni egy társaságban.

Nos, a nem létező könyv ebben a történetben mégis elnyeri létezésének egy bizonyos dimenzióját, hiszen megjelenik a szereplők képzeletében. Tudnak róla csevegni, van róla véleményük, vitáik tárgya lehet, talán még idéznek is belőle. Az, ami valójában nincs, tulajdonságokat ölt magára, szerkesztetté válik; a semmi ezek alapján valamiként jelenik meg.

De nem ugyanígy jelenik-e meg a gyermekek fantáziájában a sárkány, a boszorkány, a manó? És nem ugyanez történt-e az emberiség gyermekkorában, a hiedelemvilágok, a mitológiák kialakulásakor?

Mint annyi mindenben, ebben is a görögök alkották a legtökéletesebbet. Elképesztő az a páratlan gazdagság, változatosság és találékonyság, amellyel benépesítették képzetes világukat. Anélkül, hogy egyetlen istent vagy istenséget, nimfát, szirént, kentaurt, küklopszot, egyetlen emberfeletti lényt valaha is láttak volna – mégis: ezen alakokat hiányukban is roppant karakteresekké tették azzal, hogy rögzítették életrajzukat, cselekedeteiket, megalkották genealógiájukat, kidolgozták jellemvonásaikat. Mitológiájukba jó arányérzékkel integrálták történelmüket, valós hőseiket isteni, isteneiket pedig emberi tulajdonságokkal ruházták fel, s alapos szerkesztői műgonddal létrehoztak egy olyan virtuális világot, amely épp szerkesztettsége, belső rendszere, kidolgozott struktúrája és az egészét „működtető” törvények gazdagsága révén: ma is van, létezik. Létezése ugyanakkor nem olyan, mint valamely történelemkönyvekből azon jellegtelenségükben kilépő „eseményeké” vagy „alakoké”, hanem oly közvetlen, mint valamely primer, már-már megélt tapasztalaté. Ahogy Németh László fogalmazza A minőség forradalmában: „a görög hagyomány (s általában minden életképes hagyomány) nem a messze múltból szól, hanem a szomszédból”, ezért is történhetett, hogy a görög mitológia sokkal inkább részét képezi tudatunknak, mint némely valóságosabb világok. A képzetes (például vallási) rendszerek ugyanis épp attól jelentősebbek, életképesebbek vagy kevésbé azok, hogy milyen mértékben és milyen sokrétű interpretációban érvényesül bennük valamely „alkotói koncepció”. A legbuzgóbb hívő sem tudna hinni olyan felsőbb erőben, amelyről csak annyit közölnek vele: van. Tudni akarja: hol van, mióta, meddig van; milyen megjelenési formákban létezik; mit tett, teremtett, hogyan teremtette, hány nap alatt teremtette stb. Ezért, ha a mindenkori Tanítók magát az istent nem is tudták felmutatni, hát felmutatták helyette a jól szerkesztett „járulékos szövegeket”. tovább is van, mondom még

Játékban élni

A művészet folytonosan megújuló folyamata nem létezhet kísérletezés, játékos-komoly újítások nélkül. Az irodalomnak a nyelvi eszközökben rejlő új és újabb lehetőségei sokkal jobban kiaknázhatók felszabadult játékos kedvvel, mint görcsös igyekezettel – állítom írásom végén.

2003-ban 12 éves önkéntes szilencium után újra publikálni kezdtem a Kárpáti Igaz Szóban. Egy évig tartott, majd újra felhagytam ezzel az úri huncutsággal és azóta sem adtam kéziratot a lapnak.  Újabb önmegtartóztató magatartásom gyakorlásában ismét elértem a 10. évfordulót, ebből az alkalomból ebben a blogban sorra újraközlöm az akkori írásaimat. Az alább olvasható esszéféleség Múzsák és mázsák c. oldalamon jelent meg a KISzó Hóvége mellékletében. A terjedelmi korlátok miatt kimaradtak az illusztrálásra szánt gépi disztichonok (meg egy megjegyzés Weöreshez), ide most betűztem ezeket is színmegkülönböztetéssel.

A téma okán ezúton bátorkodom ajánlani olvasóimnak a főblogomban folyó feladványsorozatot is: Asszociációs játék

0403muzsakBalla D. Károly

Játékban élni

„az emberi kultúra a játékban, játékként kezdodik és bontakozik ki”
Johan Huizinga

Már csak ilyenek vagyunk: szeretünk játszani.

Gyermekkorunk főfoglalkozását kisebb-nagyobb odaadással és gyakorisággal felnőttként is űzzük. Valahol mindig perdül a kocka és pörög a rulett, valahol mindig felveszi vagy lecsapja egy játékos a kártyalapokat, odább teszi a bábot a táblán, számokat ikszel be a szerencsemezőben. Valahol mindig rúgják, dobják, elütik vagy megpöckölik a labdát, másutt biliárdgolyók koccannak, dominókövek illeszkednek egymáshoz, unalmat űznek a kirakott pasziánszok, összerakott puzzle-képek és kitöltött keresztrejtvények. Példátlanul népszerűek a televíziós vetélkedők, milliók rángatják mindenütt a világban a „nyerő”automaták karjait, naponta új és újabb komputeres játékok teszik próbára ügyességünket, kreativitásunkat, kombinációs és stratégiai készségeinket.

Ha valamely emberi foglalatosság régi eredetét akarjuk hangsúlyozni, vagy azt mondjuk, hogy „már a görögök is”, vagy még messzebb megyünk az időben, állítva, hogy ez a valami bizony „egyidős az emberiséggel” (mint mondjuk a tánc). Ám a játék, mint erre a holland történész, Johan Huizinga hívta a figyelmet Homo Ludens (A játékos ember) c. művében, korábbi az emberi kultúránál, „öregebb” az embernél. A játékot állati ősiségünkből hoztuk magunkkal. Álljunk csak meg egyetlen percre a csimpánzok ketrece előtt! De az is elég, ha megnézünk egy delfinekről szóló filmet – vagy csupán madzagra kötött papírmasnit húzunk el macskánk előtt. Igen, a játék legősibb ösztöneink mélyéről tör fel és legkifinomultabb szellemi képességeinkben teljesedik ki. Ez a kettőssége, érzelmi és értelmi összetettsége teszi izgatóvá, könnyeden szórakoztatóvá – vagy véresen, halálosan komollyá. A vér és a halál olykor szó szerint is érvényes, és itt ne csak a töltött fogópisztollyal játszott orosz rulettra vagy a bikaviadalra gondoljunk, hanem bűnözők és a bűnüldözők örök párharcára, háborús taktikákra és stratégiákra. Ezek ugyan idegenek a játék igazi szellemétől, de például a játékok egyik legnagyszerűbbje, a sakk is eredetileg az egymással hadat viselő királyok hadseregének összecsapását modellezte.

Mint egyik legalapvetőbb szükségletünk, a játék megjelenik életünknek szinte minden területén. A fentebb már említett Huizinga kultúránk egészét a játékból eredezteti, s ha ez a hipotézis kétségbe is vonható, annyi bizonyos, hogy a művészeteket – kis túlzással – akár játéknak is tekinthetjük. Gondoljunk csak a színjátszás vagy a játékfilm, a zongoraverseny, vagy a hangjáték kifejezésekre, vagy arra, hogy aki muzsikál, az játszik a hangszerén.

Legnagyobb íróinknak, költőinknek is életeleme volt a játék. Játszottak civilként és íróként, játszottak hol könnyeden, hol mély szenvedéllyel, hol halálos komolysággal. Tudjuk például, hogy az egyik legjobb magyar regény, az Iskola a hátáron szerzője, Ottlik Géza behatóan foglalkozott a bridzs elméletével, Tandori könyvet írt a gombfociról, Csurka a lóversenyről, a Noran kiadó pedig tavaly külön kötetbe gyűjtötte össze Ady Endre, Bíró Lajos, Gárdonyi Géza, Karinthy Frigyes, Kellér Andor, Kosztolányi Dezső, Móra Ferenc, Nagy Lajos sakkról írt novelláit, „természetesen” Stefan Zweig klasszikus Sakk-novellája előtt is tisztelegve… A kortárs magyar irodalom markáns alakja, Temesi Ferenc meg éppenséggel egy sakkjátszma szerkezete alapján, annak lépéseit követve építette fel Királyáldozat című regényét.

Szerep- és stílusjátékokra épül Weöres Sándor teljes munkássága, s ő maga azt vallotta, a költő nem az, aki felnőttként elkezd verset írni, hanem az, aki a gyerekkori nyelvi játékokat nem tudja abbahagyni. A tragikum és a játékosság jól megfért az egyébként sakkozni is nagyon kedvelő József Attila költészetében, ennek bizonyítására már-már közhelyszerű bizonyíték a halála évében írt Születésnapomra c. verse, amelynek nagyszerű nyelvi humora talán még jobban kiemeli a mondandó súlyosságát és a leggyakrabban idézett ars poeticává teszi a „tani-tani” szójátékkal végződő hitvallást. (De ugyanilyen gyakran hivatkozunk a „Játszani is engedd” költői parancsra is.) A halál közvetlen közelsége miatt talán ennél is megrázóbb Kosztolányi Dezső végsőkig kitartó játékossága, amely nem hagyta el akkor sem, amikor gégeműtétje után már nem tudott beszélni és írásban kommunikált környezetével. Felesége átkötötte a sebét fáslival, amit a költő így köszönt meg: „Gézcsókom”. Legutolsó tudatos gesztusával pedig ezt vetette papírra: „Végem van. Kosztolányi Dezső.” Nagyobb öniróniát elképzelni sem lehet, minthogy valaki saját aláírásával hitelesítse önhalálát. Óhatatlanul felidéződnek Akarsz-e játszani c. költeményének záró sorai: tovább is van, mondom még

Kamaszkorom lakatlan szigetére

0401muzsak_3Kis érdekesség: a Hajnóczy-regényről akkor írt pár mondatom, mint a könyvet bemutató értékelés, felkerült a Publishing Hungary oldalára: „Ennél mélyebbre nem tüdőztem le könyvet. És mint mérgekhez nem szokottat, meg is viselt: émelyegtem tőle rendesen. Taszított és vonzott. Egyszerre töltött el undorral és rajongással. És anélkül, hogy észrevettem volna, beavatott a rútság esztétikájába.”

(archívumomból)

2003 májusában – 12 éves önkéntes szilencium után – újra publikálni kezdtem a Kárpáti Igaz Szóban. Épp egy évig tartott. 2004 májusában újra felhagytam ezzel az úri huncutsággal és azóta sem adtam kéziratot a lapnak.  Ennek a nehezemre egyáltalán nem eső  önmegtartóztató magatartásomnak a gyakorlásában újra elértem a 10. évfordulót, ebből az alkalomból ebben a blogban sorra újraközlöm az akkori írásaimat. Az alább olvasható Múzsák és mázsák c. oldalamon jelent meg a KISzó Hóvége mellékletében.

Balla D. Károly

Kamaszkorom lakatlan szigetére

Ugye ismerős a szokványos riporteri kérdés: „Egy lakatlan szigetre melyik kedvenc könyvét vinné magával?” Én erre mindig ezt szoktam válaszolni, hogy a Csónaképítés kezdőknek c. kézikönyvet. Ezt a rossz poént már annyiszor elsütöttem, hogy most minden kérdezőt megkövetve közreadom rövid kedvenclistámat – nem értéksorrendben, hanem úgy, ahogy kamaszkorom időrendjében egymásra következtek. tovább is van, mondom még