Levél Kornis Mihálynak

Kedves Mihály,

én a Blogtér-afféromat egyszer már lezártam magamban, levontam a következtetéseket, nem akartam rá visszatérni. Mivel azonban búcsúleveled első részében külön is megszólítottál, a másodikban pedig többször is említesz, így az irántad való tiszteletem és megszólalásod súlya, hitele, őszintesége megköveteli tőlem, hogy reagáljak.

Mindenekelőtt köszönöm, hogy újra, immár harmadszorra is – elvi síkon – egyértelműen nekem adsz igazat. Köszönöm bíráló megjegyzésedet is, azt kell mondjam, utólag tökéletesen igazat adok neked abban, hogy „BDk makacsságát már kegyetlennek és kissé értelmetlennek is” találtad. Valóban az volt, belátom, még ha konokságomat valamelyest indokolja is megállapításod, miszerint oppozícióm „elvi szilárdságához, tisztaságához nem fér kétség”.

Meg kell köszönnöm zavarba ejtően túlzó dicséreteidet is, amelyekkel illettél. Engedd meg azonban, hogy bár a legnagyobb tisztelettel, ám mégis elhárítsam mellettem való érvelésed egyes tételeit. Mégpedig azért, mert értékelésedbe érvként olyan szempontokat is felvettél, amelyek ellen én idestova másfél évtizede hadakozom. Mi több, úgy érzem, munkámmal, az irodalomban és az internetes világban való jelenlétemmel rá is cáfoltam. Ez pedig nem egyéb, mint határon túli státusomra és valós vagy feltételezett múltbéli sérelmeimre, illetve helytállásomra történő hangsúlyos utalás.

Megbocsáss, ez számomra elfogadhatatlan. Igen hosszú ideje érvelek amellett (és teszek azért), hogy ez a határon túliság senki számára ne adhasson semmilyen felmentést, ne szolgálhasson önigazolásul, ne képezhesse a kedvezőbb megítélés alapját. (Mint ahogy, persze, a kedvezőtlenét sem.) Azon vagyok, hogy teljesítményem minősége alapján ítéljenek meg, s munkáim mellé ne kelljen a kárpátaljaiság eredetigazolását mellékelni. Minden lehető alkalommal elmondom, hogy a magyarországi befogadói közegnek felül kell emelkednie ezen a különbségtételen, el kell vetnie azt a véleményt, hogy a helytállás, az idegen közegben való még oly bátor magyarnak maradás, a nehezebb politikai, gazdasági, szociális körülmények közt zajló nehezebb élet megítélési szempont lehet bármiféle írói produktumot illetően. Nem lehet az. Nem lehet, mert ez az „ahhoz képest” irodalom kialakulásához vezet.

Emellett itt még azt is el kell mondanom, hogy a szovjet rendszer engem nem „öcsizett” jobban, mint bárki mást, nem voltam ellenzéki (a nyolcvanas évekig inkább ellenkezőleg), és igaz ugyan, hogy a cenzúra hatását nagyon is éreztem és „szenvedtem”, de ezt akkor nem éltem meg súlyos sérelemként, inkább játékszabálynak gondoltam, olyannak, amiben szabad csalni (nyilván érted, mire gondolok). A magyar szó és a magyar irodalom melletti kiállásom csupán a nyolcvanas években élesedett rejtett opponálássá, s csupán a peresztrojka meghirdetése és előrehaladása bátorított fel nyílt színvallásra. Mindez 1987-88-ban történt (kommunista apám nyugdíjba vonulása után), amikor ehhez már túl nagy bátorság nem kellett. Első keményebb hangú társadalom-kritikai írásaim (Peresztrojkácska, „?Kötődés!”) ugyan vihart kavartak, de akkor már egy járási párttitkárnak vagy a megyei pártlap főszerkesztőjének nem volt akkora hatalma, hogy elhallgattathatott volna. Semmiképpen nem szeretnék hát a szovjet rendszer üldözöttje képében tetszelegni, kérlek, Mihály, te se tüntess fel annak.

Lenne még néhány megjegyezni valóm a Blogtérhez való viszonyomról. Én mezei felhasználóként kezdtem ott blogolni tavaly, november végén, senki sem hívott, és az égvilágon semmilyen kiemelt szerepeltetésre nem számítottam. Egy ismeretlen fickó voltam a szolgáltató számára. Aztán az első valódi cikkem kikerült címoldalra és én megköszöntem. Aztán észrevett Prospero, levelet írt, hogy ő más ilyen jó blogot nem is nagyon ismer. Kiderült, hogy – talán nem sértem meg a magánéletét – régi kedves barátaim, kollégáim vannak a közeli családtagjai között. Így, ha volt rá igénye, akkor mindent-mindent megtudhatott rólam, de ugyanígy a legpontosabban tájékozódhatott ő vagy más az internetről, ahová már évekkel ezelőtt feltettem nemcsak a lehető legrészletesebb életrajzomat, hanem jószerével az életemet is. Nehéz tehát elhinnem, hogy nem tudták, ki vagyok – ellenben bárki is legyek vagy lennék, a magatartásuk nem vélt vagy valós érdemeim, nem kilétem jelentősége vagy jelentéktelensége miatt volt sértő és elfogadhatatlan, hanem azért, amit legutóbb megfogalmaztam: „A blogger (BéDéKá ugyanúgy, mint Pityipalkó) bármikor beinthet a Blogtérnek, de a Blogtér emberei nem inthetnek vissza.” És ezt fenntartom.

Szeretném azt is megjegyezni, hogy állandó kiemelt helyre a címlapon én egyáltalán nem vágytam (így hát ezért igazán nem kell exkluzálnod magad!), bár hiúsági okokból valószínűleg nem utasítottam volna vissza. Ám ez egy kicsit megint csak olyan valami, hogy „érdem” alapján kikerülni a címlapra a szememben sokkal kevésbé értékes dolog, mint egy jól megírt poszt alapján. Sokkal szívesebben voltam havonta több alkalommal vezérblog, mint egy folyamatosan villogó banner. Előbbi azt jelenti, hogy valami jót írtam, utóbbi csak azt, hogy a Blogtéren állandó a jelenlétem (de esetleg hetek óta hallgatok). Amikor Para-Kovács Imre túlreklámját szóvá tettem (a Sziget-videóblogot e percben is két veszettül villogó banner hirdeti a címlapon – pedig hol van már a Sziget…), akkor még véletlenül sem jutott eszembe semmi olyasmi, hogy ehelyett nekem kellene több reklámot kapnom. Nekem lett volna a legkellemetlenebb és én tiltakoztam volna a leghatározottabban, ha több kiemelt helyre egyszerre kitettek volna. Mert bár hiúságom jókora, de merem hinni, hogy ízlésficamom nincsen. (Meg talán józan eszem is van annyi, hogy tudjam, az ilyen túlreklám kontraproduktív, a netzombikon kívül mindenkit inkább taszít, mint vonz.) Azt tehát én nem tudom megerősíteni, amit állítasz, hogy „tényleg nehéz elviselni, ha egy ember egy valóságos netklubot üzemeltet a maga erejéből a közösség és a demokrácia liberális elveinek dialogizáló megvalósításáért, és a szolgáltatója, merőben kommerciális szempontok alapján mégem tartja érdemesnek ennek reklámozását.” Én elegendőnek találtam a Blogtér részéről rám irányuló figyelmet, épp elégszer voltam vezérblog, ajánlott blog, nyertem decemberben iPodot, kiemelten kezelték a többi blogert is megmozgató játékomat, önként pólókat ajánlottak fel a győzteseimnek (az ellenben nagyon fájt, hogy ezt a vitában a szememre vetették). Tehát nem ezzel volt bajom, nem innen fújt a szél, nem ezért kaptam fel a vizet.

Mindössze annyi történt, hogy egy Blogtér-nyitáskor 3 darab Para nézett a képembe a címlapról, és ezt gyorsan megglosszintottam. Aztán rájöttem, hogy még 3, azaz összesen 6 kiemelt helyen van reklámozva. Szóvá tettem. Ezzel annyiban is maradhatott volna a dolog. De akkor két belső ember részükről megengedhetetlen hangon nekem támadt – és a két vezető nem utasította rendre őket, sőt, láthatólag nem nekem, hanem nekik adtak igazat, ám azt pl. Prospero elismerte, hogy „túlspilázták” a reklámot. Ám harmadnapra újra 6 Para volt a címlapon, és engem is (mint, olvasom, téged is) jól megszórtak kéretlen VideoBomb hírlevéllel. Ezek után írtam, hogy nem vállalok szellemi közösséget a Blogtér vezetőivel, és erre reagált Prospero egy kirúgásnak minősülő bejegyzéssel. De ezután még bőven helyére lehetett volna pöccinteni egy laza gesztussal a dolgot. Csakhogy Prosperó az eltanácsoló bejegyzése nyilvános visszavonása helyett magánlevelet írt, s amikor kértem: nyilvánoson tegyen gesztust, újra magánlevelet írt, majd elment nyaralni és az ügyet ráhagyta Doranskyra, aki szintén magánlevelezésbe kezdett velem egyetlen nyilvános és hivatalos blogtéri gesztus megtétele helyett. Innen kezdve talán érthető, hogy „makacs kegyetlenséggel” utasítottam vissza minden magánalkut és háttérkompromisszumot (bár Doransky jóindulatáról ekkor meggyőződhettem, de mivel az affér nyilvánosan zajlott, ragaszkodnom kellett nyilvános helyretételéhez is.) Másfél nappal későbbi megszólalása egyrészt akkor érkezett, amikorra bennem végképp megkeseredett a dolog, másrészt nem tudtam komolyan venni, inkább élcelődésnek, ironikus ál-megkövetésnek tűnt attól, hogy a szolgálati közleményben (a Gépház jelenti!) előbb a vacsorájáról számolt be, aztán megjegyezte, hogy én a blogtéren rendszeresen kiadom a lelkemet (?), ők ellenben „egy virtuális értékrend mentén” járnak el. Hát köszönöm, éppen ez az, amiből én nem kérek.

Kedves Mihály, ugye nem bánod, hogy ezeket elmondtam neked! Tudom, hogy értem szóltál, tudom, hogy becsülsz és kedvelsz, de azt is tudom, fordított esetben te is szóvá tennéd, ha olyen érvekkel emelnék szót melletted, amelyek általad elfogadhatatlanok.

Látom, számodra is sok dilemmával jár a búcsúzás, és te is fontosnak érzed, hogy döntésedet több bejegyzésen keresztül részletesen indokold. Részemről ez sokszorosan is így volt, intenzív blogolásommal fizikailag nálad jobban kötődtem a Blogtérhez, rengeteg oda mutató és onnan kivezető linkkel ágyazódtam bele ebbe a webhelybe; a kiszakadás bizony fájdalmas. Magam is több cikk megírásával kezdtem búcsúzkodásba, ám aztán azt tapasztalva, hogy ezzel sokak (szerintem indokolatlan) indulatát kiváltom, rövidebbre fogtam a dolgot. Ugyanakkor, bár több cikket már nem írok oda, de nem szüntettem meg sem a blogot sem az általa képviselt jelenlétemet. Egy átmeneti időszakra ennek még szükségét érzem.

Ami pedig a szolgáltatótól való eljövetelünk lényegét illeti, kedves Mihály, azt hiszem, fején találtad a szeget, amikor így fogalmazol: „Nekem arra kell vigyáznom, hogy az én szájamban szép legyen az igaz. De a Blogtér csilivili szájában ülve most, hogy is mondjam, erre nem látok paramentes biztosítékot.”

Erről van szó. Hogy a Blogtér vezetői kettőnk magatartásából levontak-e valamilyen következtetést, magad is megítélheted, ha elolvasod, mit ír Prospero a nagy-nagy Para-sikerről.

Mi mást tehetnék: gratulálok nekik és biztonságos óvóhelyre vonulok a parafrenetikus videóbombák elől.

Kedves Mihály, barátsággal üdvözöllek:

Balla D. Károly, Ungvár, 2006. aug. 21.

Ukrán rulett

Bár a legnagyobb szomszédról van szó, a magyar sajtó nem foglalkozik kiemelten az ukrajnai belpolitikai krízissel. A tudósítások szűkszavúak és nem is követik mindig naprakészen az eseményeket, a helyzetet részleteiben megvilágító helyszíni tudósítások, alapos összefoglalók és pláne elemzések igen ritkán látnak napvilágot. Az interneten a legfrissebb hírek között böngészve úgy találtam, hogy az utóbbi napok fejleményeire reagálva a kialakult helyzet értelmezésére és hátterének megvilágítására az országos napilapok közül csupán a Magyar Hírlap vállalkozott: Máté T. Gyula: Igrá, mint ahogy tudósítást is csak ők közöltek: Kovács Andrea: Sátorváros a Kijevi parlament előtt. Rövidebb kis-elemzés olvasható a Népszabadságban: Nyilas Gergely: Juscsenko feloszlathatja a radát, illetve egy jó összefoglaló az MTV honlapján: Panoráma. Az Index pl. utoljára kedden közölt MTI-anyagot az akkori fejleményekről: Orrtörés és vijjogó sziránák az ukrán parlamentben.

Mindez talán érthető is: a márciusi választások óta annyi fordulat és annyi erő-átcsoportosulás történt, hogy az események nagyjából követhetetlenné váltak. Ma már valóban nem tudni, ki kinek a szövetségese, ellensége vagy árulója. Az ukrán rulett veszettül pörög, alig-alig tudhatjuk, milyen hatalmi és gazdasági érdekek és ellenérdekek húzódnak a háttérben a nyugati elvárásoktól az ukrajnai oligarchákon át egészen Putyinig. Leginkább csak a kulcsszereplők nevét ismerjük, jelenleg ennek a négy politikusnak a helyezkedése alakította ki az újabb patthelyzetet:

Engem szégyellni való módon istenigazából soha nem érdekelt az ukrán belpolitika, ám a 2004-es narancsos forradalomra nem lehetett nem odafigyelni. Akkor alaposan elmerültem a témában és az idei választásokig figyelemmel is kísértem az eseményeket. Aztán a tavaszi koalíciós huzavona újra érdektelenné vált számomra, a mostani, fordulatokban gazdag fejleményekre és növekvő feszültségre mégis oda kellett figyelnem. Arra persze nem vállalkozom, hogy az ukrán sajtó szinte átláthatatlan kínálatából tájékozódjam, ám szerencsére létezik egy jó szűrő: a Kárpátinfo c. hírportál, amely nem is naprakészen, hanem szinte óráról órára adja közre az új és újabb ukrajnai híreket. Akit érdekel, éppen most merre perdül Ukrajna sorsa a nagy politikai játszmában, annak jó szívvel ajánlhatom oldalukat.

Patrubány újra népszavazna

Nem kérem, még nem volt elég. Nem volt elég az első. Amikor sikerült mindenkit mindenki ellen fordítani. Amikor kiderült, eléggé eltökélt szándékkal ki lehet olyan népszavazást íratni, amely nemcsak hogy senkinek sem használ, hanem mindenkinek árt is.

Hát legyen még egy! Mivel kiderült, hogy milyen káros volt az első, és mivel pontosan tudható, hogy a követzkező is ugyanilyen lesz! Erőltessük hát ki újra!

Ez lakik Patrubány Miklósnak, az MVSZ elnökének az ő nagy magyar lelkében. Minden áldott reggel bal lábbal kel és ezért már fogmosás közben az újabb népszavazásra gondol. Sőt, koncentrál. Annyira, hogy gyakran borotvahabot nyom a fogkefére. Ilyen szépen habzik a szája.

Potyomkin-lego

Távolabbi barátaim nem értik, miért szűntem meg közösségi embernek lenni. Kínos, hogy ezt olyanokkal kell megértetnem, akik jóindulattal vannak dolgaink iránt, épp csak nem ismerik belső viszonyainkat.

Nehéz meggyőzően érzékeltetnem, hogy hiába akadnak, akik jó szándékkal próbálnak valamit tenni a közösségünkért, ha eközben ügyeink elótvarosodnak, és a magyarságszolgálat egyre inkább a megélhetési politizálás fedőtevékenységévé válik.

Ezt felismerve hagytam el azt az aklot, amelynek melegében és bűzében egyaránt osztozva évtizedeken át vezettem alkotócsoportot, szerkesztettem lapot, alapítottam kiadót, működtettem alapítványt; voltam választmányi tag és társelnök, szerveztem könyvfesztivált, irodalmi szalont – és sorba mindent meg kellett szüntetnem, mindenből ki kellett lépnem, mert elfogadhatatlanná vált számomra az a politikai, anyagi és morális erőtér, amely mindezeket uralni kezdte.

Meg kellett értenem, hogy ebben a rendszerben kölcsönös függőségben áll egymással a legkisebb és a legnagyobb, az egyed, a sejt, a szervek és organizmus, a helyi magyar fantomszervezet fantomtagja a számtalan közbülső szinten át egészen a támogató minisztériumokig, főhivatalokig és közalapítványokig. Mindenki egy-egy eleme a nagy magyar–magyar Potyomkin-legónak. A rendszer látszatokra épül, mert nem teljesítményorientált és nem színvonalcentrikus. Zengnek a szólamok, készülnek a kerekded beszámolók és a tipp-topp elszámolások, kéz mos kezet, egymásból remekül él támogató és támogatott. Csak az ügyek vannak dögrováson.

Ráadásul az önérdekűség még álszent is, magasztos célokról szól, de alantas eszközökből profitál.

Az ember olyanokat lát, hall és tapasztal, hogy először nem akarja elhinni, aztán elhiszi, mert beleverik az orrát, mint tudatlan kiskutyáét a piszkába: te csináltad, mert te is csak egy vagy közülünk, te is ebben élsz, ebből élsz. Ezt a barátok mondják, akik régi eszményeiket feladva maguk is szemek lettek a támogatások táplálkozási láncában, szimbiózisban élnek a megalkuvással. És hiába jut nekik ettől több cseresznye, nem tudják elviselni azokat, akik elhúzódnak a táltól. A kritikáról meg az a véleményük, hogy nem az a vétkes, aki hibát ejt, hanem aki szóvá teszi.

Bő tíz évem volt rá, hogy megfigyeljem, miként fordulnak a szép célok önmaguk ellentétébe, hogyan kezdi ki a kisszerűség a nagy célokat, miként telepszik rá a legtágabb közérdekre a legszűkebb csoportérdek.

Persze: lehet a sötét foltok helyett a szerény eredményekre fókuszálni a figyelmet, fel lehet mutatni a vívmányokat, dicsekedni a fejlődéssel. Ám látni kell, hogy a kicsi jó csak jelenség, a nagy rossz pedig tendencia. Kedvezőtlen helyzet, hibás döntések, demoralizált végrehajtók. A bajok saját gyarlóságunkból hajtanak ki, de azokban politikai és adminisztratív körökben borulnak lombba, amelyek bulivá tették a missziót. És akkor még nem is említettem végletes belső megosztottságunkat. Hogyan magyarázzam el mindezt barátaimnak, akik a távolból új és újabb erőfeszítésekre ösztönöznek, és nem értik, miért hagytam eluralkodni magamon az erkölcsi szkepszist és a közéleti szepszist. Ahelyett, hogy magam is legóznék boldogan.

Választási prognózisok

A NOL összefoglalója az elismert közvélemény-kutatók választások előtti utolsó nyilvános prognózisait adja közre. Az egyes cégek-intézmények adatai között mutatkoznak ugyan különbségek, de néhány dologban hozható bizonyos végkövetkeztetés. Ennek lényege, hogy a felmérések szerint 2 héttel a tényleges választások előtt a legvalószínűbbnek a mostani kormánykoalíció győzelme látszik. Ennek esélyét az növeli, hogy egyfelől az MSZP behozta a Fidesszel szembeni lemaradását, másfelől az SZDSZ inkább bejuthat a Parlamentbe, mint a jobboldali kis pártok valamelyike.

Bár ez a következtetés nagyjából egybeesik azzal, amit magam is kívánatosnak gondolnék (azzal a különbséggel, hogy én az MDF-et nemcsak a Parlamentben, hanem akár a leendő kormány-koalícióban is szívesen látnám), azért a kételyeim is megfogalmazódnak.

Először is az adatok minden esetben igen szorosak, és a hibahatár ± %-át ide-oda tologatva az eredményekből akár a Fidesz biztos győzelme is kiolvasható.

Másodszor: a mostani felfokozott hangulatban szerintem (ez csak megérzés, de annak eléggé határozott) jelentős lehet a rejtőzködő szavazók száma. Vagyis azoké, akik pontosan eldöntötték azt is, hogy elmennek szavazni, és azt is, hogy kire adják a voksukat, ám a kérdezőknek inkább bizonytalan választ adnak, „teszik magukat”. Hogy ők mely szavazókörhöz tartoznak, arról még a megérzések szintjén sem akarok nyilatkozni.

Harmadszor: némi nyugtalanságra ad okot a REAL-PR 93 Piac- és Közvélemény-kutató cég felmérésének eredménye, amelyet ugyan szakmailag vitatnak, de mégis 400 ezernél (!) több, véletlenszerűen kiválasztott megkérdezett véleményét tükröz, és ez bizony 5 %-os Fidesz előnyt mutat, továbbá azt, hogy a kis pártok egyike sem lépi át a parlamenti küszöböt.

Negyedszer: még hátra vannak a tömeges pártrendezvények. Az MSZP ilyen még nem tartott, a Fidesznek azonban nemcsak hogy gyakorlata is van benne, hanem az is tudható, hogy hívei szívesen mutatják magukat erős és egységes tömegnek – ennek pedig üzenete lehet a bizonytalanok számára.

Végül, ötödször: mint emlékezhetünk rá, Orbán Viktor erős a finisben, négy évvel ezelőtt a két forduló között kis híján a maga javára fordította az egyértelműen veszítő állást.

Mindez számomra azt jelenti, hogy a parti egyáltalán nincs lejátszva és lesz miért a képernyőre tapadni a választási napok éjszakáján.

Nagy Zoltán Mihály és az ő nyilatkozatai

Közélet Épp napirendre tértem volna Nagy Zoltán Mihály legutóbbi cikke fölött, de a szombati fekete Kárpáti Igaz Szóban erre még alaposan rátromfolt. Első megszólalását láthatólag sokan jókora otrombaságnak tartották (blogok, hozzászólók, fórumok), a megtámadottak egyike, Kőszeghy is élesen reagált, ezen felül közzétette NZM-nek egy 1993-as KMKSZ-ellenes cikkét. Szerény emlékezetem szerint Zoli ennél sokkal élesebben is támadta a Szövetséget 1994-ben, amikor is a KMKSZ legnagyobb akkori ellensége, a választásokon Fodó Sándor ellenében induló Tóth Mihály korteséül szegődött és tett meg mindent azért, hogy Tóth mandátumot szerezzen. Akkor csahos kutyaként acsargott azokra, akikkel most egy követ fújva támadja az UMDSZ-t. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a rendszerváltás előtt
évtizedig az SzKP hűséges tagja volt és Gorbacsovhoz akkor írt verset, amikor ilyesmit már senkitől sem vártak el… Hát igen, Szűrös Mátyást is keblére ölelte a magyar jobboldal.

És ez az az ember, akinek velem az a legnagyobb baja, hogy én lettem hűtlen (eszméhez? ügyhöz? melyikhez?), mivel kifaroltam a kárpátaljai magyar irodalom akolmelegéből, azon felül pedig a liberalizmus vírusát terjesztem, illetve szolgalelkű apostola (?) vagyok. Miután két éve ilyen vádakkal nekem esett egy akkori cikkében (lásd), amiért ki merészeltem lépni egy választmányi tag nekem nem tetsző magatartása miatt az Írószövetségből, azután nem kellene egy cseppet sem csodálkoznom mostani köpönyegsuhogtatásán. A különbség, hogy akkor még kicsit jobban tudott fogalmazni, ám amit mostani cikkében művelt, azt nyelvtanilag is tragikusnak gondolom. És ennek az embernek József Attila-díja van.

Na, a szombati lapban ráhúzta a 11-re az ászt.

A legnagyobb röhej ebben az, hogy itt a lap humor-oldalán (!) megjelent (gyengécske) krokik, humoreszkek (Vilma és Irma, Patak’asznád szebb jövője, Reccs-bum-csatt) ellen ágálnak az urak, amiért azokban az íráskák szereplői viccet csinálnak a (szent és érinthetetlen) Szövetség nevéből, kifigurázzák működésüket. Ez majdnem olyan, mint amikor 1994-ben a KMKSZ hivatalos nyilatkozatban elhatárolta magát egy népi mondától, amiért abban tizenhetedik századi ugocsai szerzeteseket nem túl jó fényben tüntet fel a szájhagyomány. Ezeknek az embereknek fogalmuk sincs sem a humorról, sem a szólásszabadságról, gondolkodásuk primitívségében azokhoz hasonlatosak, akik karikatúrák miatt tüntetnek. De ott legalább egy vallásalapítót gyúnyoltak ki. Bár igaz, Kovács Miklós is minimum prófétának képzeli magát.

Csak egyet nem tudnak ezek a hűségnyilatkozatot tevő jeles alkotó értelmiségiek: hogy az effajta ostobaságok már nemcsak őket teszik nevetségessé egy jelentős olvasói körben, hanem a KMKSZ-nek is ártanak. Az elszánt belső mag tagjai pesze tapsikolnak, de ők már nem lesznek többen. Ellenben akik eddig ingadoztak, és nem tudták, hogy Kovács Miklós vagy Gajdos István fizimiskája ellenszenvesebb-e számukra, azok csak megértik, hogy ez a négy komoly művész itt és most, enyhén szólva, árnyékra vetődött. Bőven (ajjaj!) van miért bírálni az UMDSZ-t, jócskán lehet miért kritizálni a zöld KISzót is, de alaptalan sértő vádaknak mondani humoros jelenetekben használt szófordulatokat – ez már minősített hülyeség.

Arról pedig már beszélni sem érdemes, hogy amivel ők vádolják a zöld Igazszót, abban a KMKSZ lapja, a Kárpátalja jár csak igazán az élen, s ha valakik, akkor annak a szervezetnek a szószóli követték el a legtöbb
valódi sértést, ha mással nem, hát azzal, hogy éveken át magyarul beszélő szocdemeknek nevezték az UMDSZ-tagokat. És nem vicces újságírói apróságokban, hanem elnöki nyilatkozatokban.

Ezek után azt hiszem, mégis le kell mondanom az NZM-mel való közös szereplést abban a Pest-megyei könyvtárban (előzmény). Amiben az a kínos, hogy én közvetítettem számára a meghívást, mert azt hittem, a szóba jöhető kárpátaljai magyar írók közül ő az egyetlen, aki egyik csapatba sem állt be. Tévedtem. Mint már annyiszor vele kapcsolatban.

A Cseh Tamás-fíling

Tegnap este az mtv1-en Lévai Balázs Dob+basszus c. műsorában Máté Péter és Cseh Tamás egy-egy dala és köré kanyarítva közel félórás riport, sok megszólalóval és bejátszással. Előbbi dalnokról ne essék szó, holtakról részemről ezúttal vagy jót, vagy semmit.

A második rész ellenben bennem is, mint az emlékezők legtöbbjében, felelevenítette azt a semmi máshoz nem hasonlítható érzést, amit a Bereményi-szövegek és Cseh Tamás előadói szuggesztivitása együttesen keltett fel. Pedig ha nagyon szigorúan vesszük, Cseh Tamás éneklése zenei szempontból mindig is eléggé gyönge volt, gitárkísérete sem a virtuozitásáról híres. És mégis! És mégis tátott szájjal hallgattuk, megtanultuk az összes szövegét, és idéztük, ha kellett, ha nem.

Én sokkal az első lemez megjelenése előtt figyeltem fel rá, akkor, amikor Az ócska cipő valahol valamikor elhangzott. Ez a hetvenes évek legelején történhetett, elég kis kölyök voltam, és talán csak azért jegyeztem meg a számot és az előadó nevét, mert annyira furcsa volt. Aztán évekig egyetlen egyszer sem lehetett hallani róla. Amikor a Levelek nővéremnek megjelent, én mégis pontosan tudtam, kiről van szó, és azt is, hogy nekem kell ez a lemez. Meg is szereztem hamarost (voltak csatornáim, több cserepartnerrel is kapcsolatban álltam, olcsó szovjet komolyzenei lemezeket küldtem az újdonságokért cserébe), és ahogy minden friss zsákmányomat, ezt is együtt hallgattuk akkor még népes baráti körömmel a legényszobámban. El voltunk ájulva. Ha merész, szokatlan, provokatív volt ez a megszólalás Magyarországon (mert az volt), akkor többszörösen annak kellett lennie számunkra, akik nagyobb ideológiai nyomás alatt éltünk. A Cseh Tamás- daloknak felszabadító ereje volt számunkra, hasonlót éltünk át, mint amikor egy nyáron át Ladányi Mihály-verseket olvastunk.

És sorra jöttek a lemezek, és én megszereztem mindegyiket; legalábbis az első négyet-ötöt bizonyosan. Aztán a Műcsarnok után valahogy kifújt a dolog; nálam legalábbis.

Később láttam-hallottam Cseh Tamást élőben is. Sajnos már nem a kamaszos hosszú hajút, hanem a polgárosodott keltebb arcút. Hangja a régi, számai a régiek – de sem ő maga, sem a fíling nem lehet soha többé ugyanaz.

Nemrégiben valami jobboldali felhívás alatt olvastam a nevét. Vágtam egy fintort, és annyi. Mint amikor az ember az imádott első szerelméről megtudja, hogy… Azt a régi szerelmet, azt a Cseh Tamást úgysem veheti el tőlem senki. Még ő maga sem.


Kádár-korszak #

Nemzeti fennhéj és sirám

Magyar ember két dologban utolérhetetlen: panaszkodásban és dicsekvésben. Hagyján, ha a dologban
mutatkozna némi munkamegosztás, mondjuk ha egyesek csak panaszkodnának és mások csak dicsekednének. De nem. A magyar ember játszi könnyedséggel képes multifunkcionálisan működni. Első fokon még mutat némi időbeni distinkciót, előbb siránkozik, és azután hetvenkedik, vagy előbb játssza a Janit, és csak kicsivel később sopánkodik. Másodfokon azonban a magyar ember egyszerre tud fennhéjázni és sápítozni, ugyanazzal a gesztussal mutatja magát valamiben irigylésre méltónak és egyben szánandónak. (A példákat gyűjtse be mindenki saját környezetéből.)

A two in one funkció finomságainak a bemutatásában kétség kívül a határon túli magyarok  járnak az élen. Nehéz olyan külhoni magyart találni, aki egyfelől ne gondolná magát sokkal különbnek a vele együtt élő többségi nemzet képviselőinél (ún. kultúrfölény), igaz és tiszta magyarságában pedig különbnek a belhoni magyaroknál, másfelől azonban ne lenne mérhetetlenül megsértődve amiatt, hogy a hitványabb többségieket több jog illeti meg, a hitványabb magyaroszágiak pedig jobban élnek önála. Ezt a magatartást kétség kívül a határon túli magyarok megélhetési politikusai és kéretlen váteszei vitték tökélyre, figyeljük csak meg, hogyan beszél Duray vagy Tőkés, Kovács Miklós vagy Kasza József. Percig sem hagynak kételyt afelől, hogy ők és csakis ők rendelkeznek a bölcsek kövével, kizárólag ők tudják, hol lakik a magyarok istene. Az önhittség és fennhéjázás bajnokai azonban bármelyik pillanatban képesek végtelen panaszáradatban kitörni és a végpusztulás képeit plasztikusan megjeleníteni. És ugyanakkor – hiszen erre megy ki a játék – az elvárások, követelések és számonkérések sokaságát támasztani azokkal szemben, akik a világ botrányos igazságtalansága okán őket az elvárt mértékben elismerni, eltartani, ajnározni nem hajlandók.

Mindez most azzal a nyilatkozattal kapcsolatban jutott eszembe, amelyet Törzsök Erika,  az EÖKiK elnöke adott ma az MTI-nek: A magyar kisebbségpolitikában és az azt közvetítő közszolgálati médiában olyan panaszkultúra alakult ki, amely alkalmat ad valós társadalmi jelenségek elfedésére, a felelősség elhárítására és ellenségkép gyártására, valamint „önmagunk felmentésére vagy nem cselekvésre, ugyanakkor radikalizálódásra”. „…szinte egyedülálló panaszkultúrának és a politikai romantika szárba szökkenésének vagyunk szenvedő alanyai határon innen és határon túl, az esetek jelentős részében megfosztva a korrekt, tárgyszerű, széles körű tájékozódás és egy reális jövőkép kialakításának lehetőségétől.” (Idézi a Transzindex.)

Nem nehéz ide iktatni az alábbi közleményt sem: „A kárpátaljai és a szlovákiai magyar szervezet elutasítja a kormány határon túli magyarokat érintő alkotmánymódosító elképzelését, és elégedetlen a Szülőföld Alap támogatási pénzeivel is – ismertette Kovács Miklós, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség elnöke és Duray Miklós, a szlovákiai Magyar Koalíció Pártjának alelnöke. Duray Miklós kiemelte: a kormány alkotmánymódosító javaslatát nem tartják alkalmasnak a továbbtárgyalásra, mert az a magyar nemzet megosztását eredményezné” (idézi a MNO az MR nyomán).

És akkor még egy személyes adalék: hasonló témában írt korábbi jegyzetem újságcikké
fejlesztett változata megjelent a HVG-ben: Mint a balsors a Himnuszban.

Fábry+Győzike=nane!

Első alkalom, hogy most már határozottan azt mondom Fábry Sándor Esti
Showderjére: nane! Az altesti humorát még elnéztem, mert közben azért voltak jó
poénjai. A balfaszos interjúit megbocsájtottam, mert néha azért hagyott érdekes
embereket kibontakozni. Egyre erősödő jobbos magatartását elnéztem, hogy a
toleranciámat bizonyítsam magam előtt.

NO DE HOGY GYŐZIKE, ráadásul családostul:

RTL KLUB 20:55 Esti Showder Fábry Sándorral – Gáspár Győző, Bea asszony,
Evelyn, Virág és Buksi kutya.

NANE!

Manzárd a Blogtérben

Nyomja, elnök úr!

Egyfelől hátborzongatónak találom, hogy egy ilyen figura lehetett négy éven át Magyarország miniszterelnöke, és hogy újra azzá válni elég jók az esélyei, másfelől azonban voltaképp örülök annak, hogy Tusnádfürdőn azt mondta és úgy mondta, ahogy és amit. Minél több ilyen kirekesztő és szélsőséges megnyilvánulást enged meg magának, annál többen értik meg, hogy a jóságos nemzetegyesítő nemzetatya képében való tetszelgés részéről a legnagyobb képmutatás, szó sincs erről, hiszen a lakosság felét nemzetárulónak tekinti és ha úgy hozza kedve, nem átall acsarogni ellenük. Csak így tovább, nyomja, elnök úr, hajrá, hadd bújjon elő a farkas a báránybundából, irány a szélsőjobb, irány Csurka. Aztán a választók döntenek. Ha ez kell nekik, akkor meg is érdemlik. Ha józanul elutasítják, akkor meg hadd essen pofára ismét és újra és állandóan a nemzetmentő népvezér.