Felújított Kossuth-szobrot avattak újra Kárpátalján

Ünnepélyes keretek közt avatták újra Kossuth Lajos magyarországi támogatással felújított szobrát szombaton a kárpátaljai Técsőn. Técső lakossága 1896-ban közadakozásból állított mellszobrot Kossuthnak. A kisváros központjában álló emlékmű sorrendben a hatodik a világ köztéri Kossuth-szobrai között. A szobor újraavatásán részt vett Bacskai József, a beregszászi magyar konzulátus főkonzulja, aki az MTI-nek telefonon elmondta, hogy a técsői Kossuth-emlékművet és a hozzá tartozó parkot a városrendezés keretében újította meg a helyi református egyházközség és a polgármesteri hivatal.

A reformátusok a beregszászi magyar konzulátus közbenjárásával sikeresen pályáztak a Külügyminisztériumnál, aminek köszönhetően 350 ezer forinttal tudtak hozzájárulni a rekonstrukciós munkálatok költségeihez. A fennmaradó részt a polgármesteri hivatal fedezte – tette hozzá, megjegyezve, hogy az átadási ünnepségen legmagasabb szinten képviseltette magát a técsői járás – a legnagyobb ukrajnai járás – állami közigazgatási hivatala is.

A két méter magas talapzaton lévő Kossuth-szobor egyike az azon kevés magyar emlékműveknek, amelyeket nem romboltak le Kárpátalja Csehszlovákiához, majd a Szovjetunióhoz történt csatolása után. A helyi legenda szerint a técsőiek 1944-ben úgy mentették meg a Kossuth-emlékművet, hogy szilvapálinkával leitatták a szobor lerombolására készülő szovjeteket. Később Váradi Sternberg János ungvári történészprofesszor járt közben a szovjet hatóságoknál azért, hogy kíméljék meg Kossuth Lajos szobrát.

MTI

Flashmob: Gyurcsány Ferenc Baráti Társaság

El Lobo akciója teljes győzelemhez vezetett: március 5-én reggelre a Google ELSŐ ÖT találati helyén olyan weboldal szerepel, amely az ő kezdeményezéséhez kapcsolódik: három beszámol róla, kettő pedig maga a „Gyurcsány Ferenc Barári Társaság 2” blogja:

Mi ez, ha nem átütő erejű internetes flashmob?

Ha az eredeti ötlet kitalálói, – akik Gyurcsány Ferenc lejáratására alkották meg „mesterséges” hírüket – korszerűen gondolkoztak volna, most a hír utóéletét is „irányíthatnák”, a sokezres kattintásszám az ő (nem létező) webegységüket, áttételesen internetes jelenlétüket erősítené.

Így viszont „üzenetük” nemhogy nem erősödik fel a szekunder hullámban, hanem éppen ellenkezőleg: „átadták a terepet” annak a véleménynek, amely a korszerűséget hiányolja, annak a véleménynek, amely nemtettszését fejezi ki amiatt, hogy a magyar politikai marketing slendrián, végiggondolatlan és fő eleme a másik fél lejáratása.

 

– írja a gerillaakció elindítója friss posztjában: Korszerűség és a Gyurcsány Ferenc Baráti Társaság 2

Én magam részéről célomat elértem: két weboldalam is az élre került a listában, ezzel hatékonyan támogattam barátom, a magános webmarketing-szakember első sorban szakmai és csak másodsorban politikai akcióját.

Internetes gerillaakciónk teljes sikerrel járt, a magam részéről a továbbiakban már csak azt figyelem: meddig tartják magukat vezető helyen webegységeink.

El Lobónak pedig szívből gratulálok ötletéhez és a figyelmet erősen felkeltő eredményhez.

Gyurcsány Ferenc Baráti Társaság alakult

Gyurcsány Ferenc Baráti Társaság

gerillamarketing akció: a gyurcsány ferenc baráti társaság 2 a google-találatok élén

Amikor először olvastam a hírt, miszerint olyan fényes jobboldali személyiségek, mint Kövér, Áder, Semjén, Kerényi, Bayer Gyurcsány Ferenc Baráti Társaságot alapítottak, vegyes érzéseim támadtak. Egyrészt a humornak és az iróniának feltétlen híve vagyok, másfelől a nevezett urak beállítódását valamelyest ismerve minden eszembe jut, csak nem a jóízű élc, hanem sokkal inkább a demagógia, az összeszorított fogú sulykolás, a szívós leckefelmondás. Továbbá: ha egy publicista vagy egy amúgy is bohócnak állt színházi ember tesz ilyen kísérletet a miniszterelnök lejáratására, az valahol rendjén is van, ez beleférhet a demokratikus keretekbe. Ám rivális vezető politikusoktól az ilyesmi egyszerűen nem elegáns dolog, sokkal inkább minősíti őket, mint azt, aki ellen irányul.

Mindezt azonban nem gondoltam elég fontosnak ahhoz, hogy (egyre apolitikusabb) blogomban foglalkozzam vele. A témára azonban ráharapott farkasbarátom, El Lobo, nem kevesebbet téve, mint elindítva a kettes számú Gyurcsány Ferenc Baráti Társaság blogját, azzal a nem titkolt céllal, hogy a keresőkben elébe vágjon az internetes támogatást megszervezni elmulasztó jobboldali kezdeményezésnek.

Erről így ír az akcióját bemutató posztjában:

…vajon az Internetet tudatosan használó egy szál online marketing szakember képes-e ellensúlyozni és vajon mennyire egy politikai- és médiahatalommal rendelkező társaság fellépését. Mit fog megmutatni a Google a létrehozott KÉT szervezetből? Életképes lesz-e az Interneten a semmiféle határozott célt nem szolgáló Gyurcsány Ferenc Baráti Társaság Kettő webegysége?

(A Gyurcsány Ferenc Baráti Társaság és a gerillamarketing)

Nos, a Google első tízesében a társaság nevére való keresés esetén máris ott vannak El Lobo – A farkas oldalai. Előbbre jutásuknak nemcsak szurkolok, hanem fenti posztommal magam is támogató linkeket küldtem rájuk, mintegy csatlakozva barátom akciójához.

Hozzászólásokat ide várok: Gyurcsány Ferenc Baráti Társaság

Minden krétai hazudik

Minden krétai hazudik – mondta a krétai. – …Az elhajított kockakövek az én önérzetemen ütöttek lukat, pedig identitásom éppen foltozásra szorult amiatt, mert alaposan megtépázta a méltóság helyébe lépő valamiféle közjogi méltatlanság.

Balla D. Károly

MINDEN KRÉTAI HAZUDIK

Amikor írásom megjelenik, Magyarországon éppen kampánycsend van. Ez meggátol abban, hogy az elmúlt két hét oly sokak által elemzett és minősített eseményeit felhasználjam a politikai befolyásolásra. Nem nevezek hát nevükön sem pártokat, sem politikusokat. Ám kihasználva, hogy a tilalom alól valamelyest mentesít az előnyt ritkán jelentő kétszeres határon túliság (lakhelyem és a lap illetősége), mégsem teszek úgy, mintha nem kavartak volna fel a történtek és mintha ravasz Bodónéként tudnék másról beszélni akkor, amikor a bor árától zeng a Kárpát-medence. Van véleményem a két fél által kölcsönösen feltételezett provokációról, az időzített kiszivárogtatásról és az elmulasztott intézkedésekről, ám abban nem szeretnék állást foglalni, mindebből melyik félnek származhatott haszna. Bármekkora is ez a hozadék, bizonyosan eltörpül a magyarság egészét ért kárhoz képest.

Azon az éjszakán hajnali fél négyig meredtem a televízió képernyőjére. Budapest számomra nemcsak egy országnak, hanem a nemzetnek is a fővárosa, sehol másutt nem érzem azt, amit az Erzsébet-híd pesti hídfőjénél, szemben a napfényben szikrázó Gellért-heggyel… Ami abban a városban történik, az a magyarsággal történik, velem történik. Az elhajított kockakövek az én önérzetemen ütöttek lukat, pedig identitásom éppen foltozásra szorult amiatt, mert alaposan megtépázta a méltóság helyébe lépő valamiféle közjogi méltatlanság.

Minden krétai hazudik, mondta egy krétai. A logika-óráknak ez a belső ellentmondást bemutató példázata jutott eszembe, miközben arra gondoltam, ha már lakóországomnak, Ukrajnának a nagypolitikája csupa sötét figurával van tele, milyen jó lenne belekapaszkodni valami magamhoz közelinek érzett nemesebbe, igazabba. De hát nem.

Országos szintre emelt hazugságok csak gyengíthetik identitás. Méltatlan helyzet, ha azért kellene elfogadni az „őszinte hazugságot” és az ezt kezelő cinizmust, mert még mindig jobb, mint a képmutató ájtatosság. Nem kedvelhetem a hatalmi pökhendiséget csak azért, mert kevésbé káros, mint a sunyin ellenszegülő gerilla-összejátszás.

És persze a népmesei ábrándok is nevetségesek: dehogy lehet a szentkorona-tan vadászkésével felmetszeni a farkas hasát. Különben sem ette meg a nagymamát, csupáncsak lekurvázta. Nem dől össze a világ. Még kevésbé a trianoni határok.

Nem tudom, van-e morális és bizalmi válság Magyarországon. Ám arról beszámolhatok, hogy az én politikai bizalmam – ezek szerint volt nekem ilyen – alaposan megrendült.

Azt kellett felismernem, hogy a túlfűtött, gyakran hamis nemzeti érzésre alapozott és ostoba ellenállást szító politikai zsarolás mellett megjelent a magát ezzel szemben egyedül hatékonynak mondó és pénzügyi kényszerre támaszkodó zsarolás is: nincs más, nincs jobb, mint én, tehát én vagyok az út, az igazság és az élet, csak engem választhattok és követhettek.

Ez az alternatíva több mint méltatlan. A mai magyar politika pozitív tartománya e percben üres halmazt képez, a negatív értékek pedig csupán a mínusz végtelenhez viszonyíthatók.

Az én válságom lényege, hogy már nincs, ami mellett érvelhetnék. Többé nem tudok kiállni amellett, amit eddig elfogadtam kisebbik rossznak. Tőlem ezért kérhetne bocsánatot valaki. Bár ha krétai, akkor inkább lemondok róla.

 

Csábítósdi, szülőföldesdi

Balla D. Károly

Csábítósdi, szülőföldesdi

a határon túli magyarság az anyaország emberanyag-tartalékának és genetikai rezervoárjának minősül

A formálódó – de végső alakot ölteni egyelőre képtelen – új magyar nemzetstratégia mindkét szélső pontját megismerhettük augusztusban. A határon túli magyar vezetőknek eljuttatott, a sajtóban a hónap elején bőven idézett kormányzati vélemény még egyértelműen a szülőföldön való megmaradás feltételeinek a kialakítására helyezte a hangsúlyt, s az érintett vezetőkkel folytatott későbbi kormányfői tárgyalások sem írták felül ezt az elvet. Ám az államalapítás napján a Népszabadságnak adott interjújában Gyurcsány Ferenc már lebegtette a témát: „…Eddig azt mondtuk: maradj otthon, ha kell, viseld ennek a keresztjét! De a maradásnak nem keresztnek kell lennie, hanem a felemelkedés lehetőségének. A magyar kormány dolga az, hogy lássa a valóságot, és ennek megfelelően alakítsa a nemzetpolitikát.” Ha akarom terhes, ha akarom, nem. Ugyanezen a napon Demszky Gábor, Budapest főpolgármestere egyértelműbben fogalmazott ünnepi beszédében: „…arra bíztatom tehát a határon túli magyar fiatalokat, hogy jöjjenek minél többen, dolgozzanak és vállalkozzanak Budapesten! Hozzák a feleségüket, férjüket, a gyerekeiket is!”

Akkor most?

Lássunk át a szitán. A tartósan aggasztó magyarországi demográfiai mutatók árnyékában a határon túli magyarság az anyaország emberanyag-tartalékának és genetikai rezervoárjának minősül – és ebben a viszonylatban egyáltalán nem az a kérdés, hogy mi jobb az érintetteknek. Hanem az, hogy Magyarországnak mihez fűződik nagyobb érdeke, melyik a hosszú távon eredményesebb koncepció.

Az-e, hogy (akár jelentős anyagi áldozatok árán) a környező országokban minél tovább megtartsa a reprodukcióra még képes magyar népcsoportokat, odaát termeltesse meg az utánpótlást, majd saját szűrőrendszerét közbeiktatva, a folyamatos beszivárgást valamelyest szabályozva kompenzálja a belhoni lakosság lélekszámának a fogyását, biztosítsa etnikai összetételének „javítását”.

Vagy pedig az, hogy fiatalok erőteljes átcsábításával gyors és hatásos vérfrissítést hajtson végre, amely aztán a sok-sok új család révén hosszú távon a határon belül fejti ki áldásos hatását. (Ez az elszívás ugyanakkor megújulásra alkalmatlanná teszi a határon túli közösségeket.)

Ám tisztában kell lennünk azzal, hogy tépázott tekintélyű politikusok nyilatkozatai csekélynél is kisebb hatással vannak a migrációs folyamatokra; sőt, önmagában a nemzetstratégiai elvrendszer sem képes hatékonyan beavatkozni az elmenés vagy a maradás oldalán. Hiszen például az évtizedek óta szünet nélkül sulykolt szülőföld-elv és a nehézkes, gyakran megalázó idegenrendészeti eljárások egyáltalán nem szegték az áttelepülni vágyók kedvét.

A folyamatra egyetlen körülménynek van döntő befolyása: az egyes országok gazdasági viszonyai, jóléti nívója, civilizációs komfortja, egzisztenciális és szociális biztonsága közti különbségnek. A jelen helyzetben Szlovéniából és Szlovákiából nem várható bevándorlás, Erdélyből, a Vajdaságból és Kárpátaljáról viszont igen. Szinte teljesen függetlenül attól, hogy melyik játékra épül a nemzetpolitika, mitől óv Gyurcsány vagy mivel kecsegtet Demszky. S tekintet nélkül arra is, hogy a hirtelen kerekedett vihar miatt tragédiába fordul-e a nemzet ünnepe.

Gyurcsány, a Durracell-nyuszi

…Ha arról beszélek, hogy Gyurcsány láthatólag felpörgött, mint a Duracell-nyuszi és alighanem Orbán fején fogja verni a tamtamot a televíziós vitában (ha az Ex hajlandó kiállni) – nos, ez most érdekes (ha ugyan), de bő hónap múlva már más ügyek fogják borzolni a kedélyeket. Hát igen. A gond csak az, hogy a családi dolgokról eléggé szűkszavúan szoktam beszámolni, és a hangsúly nem a magánemberként megélt magánéletünkön szokott lenni. Én sem igazán ekként mutogatom magam itt a blogomban, egyáltalán nem tartom szükségesnek, hogy szinte mindennapi reggeli fejfásaimról, a fimom ebédekről vagy életemnek a még ennél is személyesebb és intimebb velejáróiról beszámoljak, mint ahogy a külső környezetem közvetlen és hétköznapi történései is ritkán hoznak izgalomba annyira, hogy megírjam őket. A Mozgó szerkesztőinek ellenben nagyon tetszett, amit az utcánk szemét-helyzetéről és a vízmizériáról írtam, vagy arról, hogy ott is szépül-épül a város, ahol korábban leginkább kosszal és céklaszínű okádékkal lehetett találkozni. Az a véleményem, hogy nem szeretném, ha Orbán a tokaji asszóba bukna bele, mert nem erkölcsi bukását tartanám kívánatosnak, hanem az általa képviselt politika teljes kudarcát, nem érdekelte a folyóiratot, ám hogy a Körúton végre „sétálni” tudtam a tolókocsimmal, az igen. Hogy milyen fordulatot vett az UMDSZ és KMKSZ közötti viszony, az nem, de hogy a családunk egy nevickei étteremben ünnepli anyám 80. születésnapját, az nagyon is.

Ki a magyar?

A múlt héten a KMKSz két megmondóembere is kitett magáért. Brenzovics Lászlónak egyetlen mondatban sikerült definiálnia, hogy ki a magyar, Milován Sándor pedig ugyancsak egyetlen motívumban ragadta meg a kárpátaljai magyarságra nézve egyedül üdvözítő stratégiát. (Kárpátalja c. lap, 2005. jan. 28.)

Brenzovics a magyar kultúra napja alkalmából tartott ünnepi beszédet. Ebben kevesellte nemzeti költőnk közismert tétetél, amely az egyén önmeghatározására és személyes identitásválasztásának szabadságára helyezi a hangsúlyt, szigorúbb definíciót ajánlott: „Illyéssel szólva az a magyar, aki annak vallja magát, ám véleményem szerint ez kevés. Az a magyar, aki sorsközösséget vállal nemzetével.” Brenzó illyésebb az Illyésnél, és senki számára nem lehet egy pillanatig sem kérdéses, hogy ennek a sorsközösség-vállalásnak a kritériumait leginkább ő maga szeretné megszabni. Eszerint mondjuk az összes nyugati emigráns magyar már nyilván nem is magyar, hiszen kiléptek a nemzetsorsból. Ha pedig kicsit továbbgondoljuk… Kovács Miklós a kettős állampolgárságról tartott népszavazás eredményéről értesülve nyilatkozta azt a Duna TV-nek, hogy „A nemzet vereséget szenvedett”. Eszerint a nemmel szavazók és távol maradók nem vállaltak sorsközösséget a nemzettel, tehát Brenzovics definíciója értelmebén nem is magyarok.

A mostanában ritkábban nyilatkozó Milován meg azt fejtegeti hosszan, hogy a KMKSZ és általában a kisebbségi érdekeket igazán védő szervezet (sem annak elnöke) semmilyen szín alatt nem lehet hatalompárti, és voltaképp nem is kívánnak képviselőik révén a helyi hatalomgyakorlásban részt venni, mert az megvetendő labancmentalitásra vallana, és csak kurucnak lenni üdvözítő. Kíváncsi vagyok, mit gondolnak ugyanerről a Milovánnál picivel bölcsebb és eredményesebb olyan „főlabancok”, mint Csáky Pál vagy Markó Béla.

*

Egyszerű, de szellemes versíró játékot (voltaképp pályázatot) indított a honlapján Halmai Róbert (felhívását LÁSD). Ha az erőpróbán nem is veszek részt, de az adatbázist néhány daktilus-sorral máris gyarapítottam, és eljátszadoztam a versgenerátorral.

*

Bár csak 2002 szeptemberétől nevezem Manzárdnak és tekintem naplónak, de voltaképp az év januárjától, azaz pontosan 3 éve blogolok. (A korábbi évek krónikái még a webes korszak előtt, azonnali közzététel nélkül születtek.) Így a hónap végén talán indokolt a három esztendővel ezelőtti, 2002. januári oldalról néhány jellemző passzust felidézni, és hosszabbacska kommentárt írni hozzá. Utólag belegondolva most ugyanis úgy látom, akkor értek olyan külső hatások, amelyek visszafordíthatatlanná tették kivonulásomat a kárpátaljai irodalmi életből.

Minderről holnap hosszabban.

Dehogy vak, bátor!

Gyurcsány bátor kormányzásra készül. Reméljük, nem olyan alapon, mint a cigány kupec lova, amikor nekiugrott a falnak és a vevő szörnyülködni kezdett: de hát ez vak. „Dehogy vak! Bátor!”

S ha már elnökök és jelöltek. Ukrajna hivatalban lévő miniszterelnökének a nevét csak azóta jegyeztem meg, mióta államelnök-jelöltként folytatott kampánya nagy lendülettel folyik. Az imént meg épp ezt a hírt olvastam: „az ukrán miniszterelnök Kijevben orosz újságíróinak elmondta, hogy az ukrán mellett az orosz lehetne Ukrajnában a második államnyelv. Ezen kívül, Janukovics olyan törvény kidolgozását szorgalmazná Ukrajna és Oroszország között, amely elismerné a kettős állampolgárságot”. Nofene! Magyar szempontból mindkét bejelentése szimpatikus – de mit szólnak hozzá az ukrán nemzeti érzülettől fűtött milliók? Ha legesélyesebb jelöltként pár héttel a választások előtt ilyet mondott, akkor alighanem arra számít, hogy az oroszok és orosz érzelműek (+ a nemzetiségiek, akik oroszul igen, ukránul nem vagy kevésbé tudnak, plusz a legtöbbjüknek van anyaországuk) többen lehetnek az országban, mint az erős ukrán öntudatúak?

Bármennyire is híve vagyok (voltam a SzU szétesésekor) az orosz hegemónia alól kiszabadulni vágyó ukrán nemzet magára találásának, az elmúlt tíz egynéhány év azt is megmutatta, milyen nacionalista indulatokkal párosul az önrendelkezés iránti vágy, és hogyan vegyül a nemzeti érzés a mások elnyomása, kirekesztése, jogfosztási iránti vággyal. Oroszellenességtől a ruszingyűlöletig terjed a skála, és bizony a magyarok is beleesnek ebbe a szórásba. Fene se kívánja vissza a nagyorosz sovinizmust – de ha nem muszáj, ne az ukrán nacionalizmus váltsa fel. E percben alighanem jobb egy oroszbarát és talán nem is túlságosan demokratikus érzelmű elnök, mint egy mindenre elszánt ukrán ’demokrata’, aki feltehetően a nemzeti diktatúrát gondolná a szabadságjogok netovábbjának.

Ezzel együtt nemigen hinném, hogy közelebbről érdekelni tudna a mostani választás kimenetele. Annyira semmiképpen, hogy szavazni keletkezzék ingerem. Valahogy úgy tekintek a honi politikára, mint az innen származó és a Tiszán most levonuló hatalmas mennyiségű szemétuszadékra.

*

Újra beázik a padlásszobánk. Ezt a fejünk felett lévő tetőt már vagy 5x generáljavíttattuk, 2x teljesen átcsináltattuk, egyszer úgy, hogy ledobattuk a régi horganylemezt, és újat tétettünk a helyére. Váltott mesterek próbálkoztak már újrafalcolással, a gyanús helyek forrasztóónnal való beöntésével, később szurokkal kezelték le az egész felületet, aztán még szurkospapírral is bevonták. Amikor elfogyni látszottak a lehetőségek, akkor jött a teljes tetőcsere. És az első komolyabb esőzésnél újra beáztunk. Ráadásul belül lambéria van, a mennyezet is ’hajópadló’, ami azt jelenti, hogy a deszkákon végigfolyik a víz, és maga dönti el, hol akar lecsöpögni, néha inkább folyni. Volt úgy, hogy bent a szobában a mennyezet alatt és az oldalfalakon szabályos csatornarendszert építettem ki különböző fóliákból és inpregnált papírokból, ezeket egymásba vezettem, így nem 15-20 állandóan változó helyen kellett tégelyt, edényt, vedret, lavort tenni a befolyás alá, hanem csak arra a pár helyre, ahová egybevezettem a vizet.

Na, a bádogcsere után azért jobb lett a helyzet, és amikor egy türelmes fiatalember jó alaposan lefestette az egészet és az illesztékekbe is befolyatta a festéket, akkor szinte megszűntek a beázások, és csak tavasszal, hóolvadás idején keletkeztek titkos erek a lambéria mögött úgy, hogy az alsó szobában esett le a vakolat.

Tavaly aztán már voltak kisebb alattomos csepegések nagyobb záporok idején, de a korábbiakhoz képest ez igazán nevetséges apróságnak tűnt.

Az idei ősz azzal kezdődött, hogy Évának egymás után tönkrement két klaviatúrája. Amikor az egyikben sárgás vizet talált (jó decinyit), még azt hittük, valamelyik gyerek véletlenül beleöntötte a teáját. De pár nap múlva hajszálra ugyanez történt, és akkor gyanakodni kezdtünk: az éjszakai jó kis zuhogó nyomán alighanem épp az íróasztalaink, nevezetesen Éva klaviatúrája fölött eredt meg a tető. Másnap nappal is esett kiadós eső, és sikerült lelepleznünk az alattomos kis beázást.

A következő éjszakán: felhőszakadás. 9 helyen áztunk be. Mivel túl hirtelen jött, álmából ébredő Évám minden csöpögés alá hirtelen nem tudott edényt tenni, inkább kinyitotta a család legnagyobb ernyőjét a számítógépem fölé (ekkorra ugyanis ez lett a célgép). Mivel billentyűzetemből azonnal kilöttyintette a vizet, nem ment tönkre.

Este most úgy térünk aludni, hogy előbb elvégezzük az óvintézkedéseket.

Ma délutánra csendes, de tartós eső kezdődött, és csupán egyetlen helyen indult csepegés: pontosan a gépe előtt ülő Éva feje fölött. A harmadik cseppnél megunta a dolgot, kinyitotta az esernyőt, vállával megtámasztotta, nyelét ölébe tette – és dolgozott tovább, hatalmas fekete ambrellával a feje fölött. Ahányszor rá néztem, elfogott a kacagás. Nem is annyira rajta nevettem, hanem a szituáción. Elképzeltem, mennyire meglepődnének ezen a látványon komforthoz szokott olvasói…

De rajtam is lehet kuncogni. Nekem az egerem ment tönkre (pedig be sem ázott), furcsán kezdett viselkedni, alig tudtam vele dolgozni. Kolostól tanácsot kértem cseten, jobb ötlete nem lévén azt ajánlotta, venni kell egy újat. Nosza, akkor nézzél ki egy árban, minőségben megfelelőt. Veszprémben lehívta annak az ungvári üzletnek a honlapját, amelyik két sarokra van tőlünk, és ahol ő törzsvásárlónak számít, kedvezmény is jár neki. Ki is nézett egy 9 dolláros optikai egeret (golyó helyett lézerfény érzékeli az elmozdulást), elküldte a nevét, jegyzékszámát, Csönge átment, megvette. Amikor kicsomagoltuk, vettük észre, hogy ez egy rém dizájnos portéka… Elülső felén kis ’akvárium’ van, benne egy Linux-trikós pingvin úszkál, és ha mozgatom az egeret, akkor vörös fény világítja meg. Mit mondjak, gyönyörű. Még szerencse, hogy munka közben eltűnik a tenyerem alatt, s ha odanézek, nem támad mindannyiszor röhöghetnékem.

Más, igazi bosszúság: harmadik napja vacakol az internet. Jönni is nehezen jönnek az oldalak, de inkább kifelé blokkolja valami a forgalmat: a leveleim még a szolgáltató szerverére sem jutnak el. Ugyanígy a honlapom frissítése is rettentő nehezen sikerült szombaton, tegnap Bakó Fegyát alig tudtam feltenni, ma meg a tárhelyemre belépni sem sikerült. (Fegya egyébként most hívott fel csak azért, hogy elmondja, jólesett egymás alatt látnia kettőnk nevét az Andrássy út 60 előtt.)

És ha már a kellemetlen dolgok: továbbra is elégedetlen vagyok a regényemmel. Naná, hogy újra elkezdtem az elejétől szerkeszteni, és az első 30 oldallal nincs is semmi bajom, de aztán… István rákérdezett, miért nem tartom jónak a munkámat. Azért, mert rossz író vagyok, válaszoltam.

szepszis és szkepszis

Napok óta megint a Szembesüléssel kínlódom. Újra reménytelenül rossznak, torzszülöttnek látom ezt a regényt. Teljesen beteges dolog, hogy a 96-97-ben egyszer már készre írt szöveget azóta háromszor-négyszer teljesen átdolgoztam (évek teltek a kiadói kudarcok között, és amikor egy-egy új kiadónak benyújtottam, előtte mindig átírtam, tavaly-tavalyelőtt szinte teljesen). A mostani törzsszövegnek nagyjából a kétharmada azonban lényegében mégis 96-ben keletkezett, kihagyni nem tudom, mert a regény gerincét képezi, átírni se nagyon lehet, mert akkor valami mássá válik az egész Szembesülés. Így hát toldozgatom-foldozgatom az anyagot, beleírok a régi részekbe és húzok belőlük, új részeket tapasztok hozzájuk, átrendezem a szerkezetet, eltolom a hangsúlyokat, eközben felborítom az eredeti koncepciót, de újat, úgy érzem, nem sikerül teremtenem. S nem elég, hogy rossz a regény, én is egyre jobban belekeseredek, szinte megbetegszem a saját szövegeim termelte toxinoktól.

*

Ennél elkeserítőbbnek már csak a kárpátaljai „magyar ügyet” látom. Amit most a két szervezet vezetői művelnek, az már nem súrolja az ön- és közveszélyességet, hanem teljes mértékben ki is meríti. Bő 2 évvel ezelőtt, amikor először leírtam, még túlzásnak tűnhetett az állítás, hogy az érdekvédelmi szervezetek élén álló értelmiségi elitünk nem lassítja, hanem gyorsítja a magyar etnikum morális szétzilálódását, s ebben önös anyagi és hatalmi érdekei irányítják. Akkor ezt kicsit provokációnak szántam, szándékosan kiéleztem a tapasztalataimból levonható megfigyeléseket. Megállapításaimat most szelíd ejnyeejnyézésnek érzem, hiszen mára számomra teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy a pozíciók és a mind több felügyelt terület megszerzéséért, egyes ukrajnai és magyarországi politikai erők kegyeinek elnyeréséért, és mindezzel összefüggésben a mind több anyagi bázis megkaparintásáért élcsapataink bármire képesek. Leginkább arra, hogy egymásra acsarogjanak és válogatott sarakkal dobálják egymást. Zsoldos, bérenc, kegyenc, aljas, álságos, hazug, csaló, szélhámos, szolgalelkű, magyarellenes – érdemes lenne összeállítani a jelzők és minősítések hosszú listáját.

Ebbe az értelmetlen (vagyis számukra egyedül értelmesnek látszó) hadakozásba egyre jobban belelovalódnak, annyira tüzelik magukat és híveiket, hogy félek, ez a vicsorgás évtizedekre megmérgezi kis magyar közéletünket. Szó sincs tehát arról, hogy az ukrajnai és Mo-i hatalmi belharcok legrosszabb megnyilvánulásainak kisajátító hatása alól bölcsen kivonnák magukat, ellenkezőleg, teljes mellszélességgel részt vesznek a pankrációban, s a nagypolitikát leképezik a lehető legalacsonyabb önérdekek, saját kis szemétdombjuk szintjére.

Ezt látva elvesztem maradék bizakodásomat, elhatalmasodik rajtam a teljes kiábrándultság.

*

Újabb reagálások Alkarpatraz-ügyben. Legutóbb nem említettem, hogy Gergely Tamás a KAFÉban azonnal elhelyezte a hírt – ezúton köszönöm; levelében pedig ezt írta: „Kedvem lenne megírni a Nyálázati felhívásra a kisöreg kopirájtját, aki a stockholmi városi könyvtárban írja jelenleg a szövegét Kárpátalja visszavételére.”

Cséka Gyurival is meg-megtoldottuk a Fórumban minapi bejegyzéseinket, így talán még árnyaltabb lett a kép: lásd a #1429-es és 1430-as bejegyzést. Az Index kortárs irodalmi topikjából ismert OutsideR ezt írta:

„…amikor megnéztem az alkarpatraz szájtját, és elolvastam az írásokat, az jutott eszembe, hogy vajh’ hány évesek lehetnek az elkövetők (alkotók.) Nem mintha ez olyan lényeges adat lenne, csak egy kis viszonyítási pont az ifjonti hevület, lázadó lendület és a debütálás kérdésköréhez.

Álnév. Erről olvashattam az UP-n, hogy ki így, ki úgy oldotta meg az pszeudonimitás lehetőségeit; említett volt egy betűcsere a névben, most nem kerestem vissza, de ez alapján „tábori” elemér[?] lehet(ne) bátori elemér[?] is.

Dizájn. tetszett a visszafogott grafika, és szerkezet. Ez totál szubjektív, felhasználói vélemény.

Tartam. Az írásokat ötletesnek, szellemesnek és jópofának tartom. Némileg a bigbrother előtti Sebeők János „Hisztériumjáték”-ában leírtakra emlékeztettek; persze az embernek sok minden eszébe jut érintőlegesen: dada, Karinthy Fr., stb. …”

Balogh István reagálása:

„Néztem az új hangokat, szeretettel fogadtam őket. Adj erőt nekik, biztasd saját hangjukra! Ők már többet éreznek, tudnak a máról, mint én, mint Te. Irígyellek is, hogy ilyen gyerekek felkeresnek.”

A legmeghatóbb, legkedvesebb, amit Ungváry Rudi írt:

„…az Alkarpatraz olvastán gyermek- és ifjúkorom sejlett föl, az 1954-55 között 15-18 évesen a gimnáziumi éveimben írtak és az általam kéziratosan terjesztett „Ronda szó” c. kiadvány, majd az 1958 végi újrakezdésem az internálótábor után, az őrjöngő, magánlakásokban felolvasott szövegeim. Az, hogy mekkora kincs, védelem és bátorság forrása az ifjúkor tudatlansága. De jó lenne megint mindent előlről elkezdeni, beleértve a bedeszkázott eget, a gumibotokat és az önbizalomhiányt…”

Ma délutánra várom a fiatalokat. Igazán elégedettek lehetnek!

Peremlét, I.

al-bakarLloyd al-Bakar így indította velem készülő interjúját:

Közvetlenül a Kelet-Közép-Európát újrastrukturáló 1989/90/91-es politikai-társadalmi változások előtt egy 1988-ban keletkezett esszéjében az akkor szovjet állampolgárságú magyar író, Balla D. Károly (1957) a következőképpen határozta meg sajátos földrajzi és szellemi koordinátáit:

Ungvárott lakom, a Várhegyen. Apám szerint kertünkben ér véget a Kárpátok. Igaza lehet, mert dél és délnyugat felé nézve erkélyünkről csak az alföldi táj síkja tárul elénk, és csupán a Sátorhegy elmosódó kontúrját láthatnánk a horizont fölé magasodni a határon túlról, ha azt is el nem állnák az új lakótelep emeletes épületei. Az ellenkező irányból viszont valóban a Kárpátok utolsó hegyei lépegetnek házunkig, szépen egymás mögé-fölé ívelődve az Ung völgyében.

– Ön tehát bizonyos értelemben két világ határán állva szemléli közvetlen és tágabb környezetét. Szeretnénk megkérni, vázolja a vidék történelmét kevésbé ismerők számára, hogyan alakult ki ez a helyzet, miként jött létre az a sajátos földrajzi-etnikai alakul, amelynek még a puszta megnevezése is problémát jelent.

>>>tovább válaszomhoz, az interjú I. részéhez