Kisebbségek kiváltsága

Az alábbi szöveget előadás gyanánt 1996-ban olvastam fel a Magyar PEN Club budapesti konferenciáján; később megjelent egy vidéki napilapban.

Balla D. Károly

Kisebbségek kiváltsága

A magamfajta irodalmár, akinek lassan állandó eposzi jelzője, hogy „határon túli magyar”, mostanában nehéz helyzetbe kerül amiatt, hogy „határon bévül” egymást érik a legkülönbözőbb szakmai összejövetelek. (Augusztusban csúcsra járatás volt: Anyanyelvi Konferencia, Tokaji Írótábor, hévízi és csobánkai tanácskozás, tatai JAK-tábor, műfordító-találkozó, finnugor írók kongresszusa…) Ezeken részt venni létszükségletünk: ha azt valljuk (márpedig ezt gyakorta megtesszük), hogy magyar irodalom, magyar kultúra csak egy van, akkor ezeken a seregszemléken megjelenésünkkel demonstrálhatjuk, hogy ennek az egynek magunk is részesei lennénk. Így hát: ki hová tud, elutazik és hosszasan konferenciázik, tanácskozik, beszélget, s esténként, ha úgy adódik, iszogat és énekel (magyar íróknak ez már csak ilyen jó szokása), s ha teheti, hát: ismerkedik.

Ismerkedik, holott ez nem mindig veszélytelen vállalkozás.

Mert mi is történik?

A kölcsönös bemutatkozást és esetleg néhány udvariassági fordulatot („Láttam a kötetedet a könyvheti listán”) vagy tájékozódó kérdést („Te honnan is jöttél tulajdonképpen?”) követően a külhoni magyar író azt tapasztalja, hogy új ismerőse tesztelni kezdi. De nem irodalmi tájékozottságára kíváncsi, vagy arra, mivel is foglalkozik ez a szerencsétlen kívülrekedt, hanem arra, hogy melyik oldalon áll. A tesztelés alá vetett és alultájékoztatott bátor ismerkedő azonnal el is bátortalanodik, mert jószerivel azt sem igazán tudta, hogy vannak oldalak, s azokon rendíthetetlenül állni a magyar írónak felettébb kívánatos. Zavarában hablatyol hát valamit maradandó irodalmi értékekről vagy arról, hogy napok óta nem hallgatott rádiót, de ezzel csak maga alatt vágja a fát, mert most már óhatatlanul abba a gyanúba keveredik, hogy esetleg a rossz oldalon áll, s ezért sumákolja el az egyenes választ. Ha feltalálja magát és van egy kis szerencséje, még visszaszerezheti az iránta megrendült bizalmat azzal, hogy tanácsot kér: mégis, melyik oldal a jó, mert hogy ő esetleg akár… A gyanakvó ismerősben felébred a hittérítő, s jó alaposan beavatja a most már védenceként kezelt külhonit az oszthatatlan és egyetemes magyar irodalomba.

Az így kiokosított határon túli aztán elsodródik patrónusától s egy kis társaságban találja magát, ahol meg furcsán nézegetnek rá, amiért az előbb X. Y.-nal szóba állt. Ne tudná róla, hogy sötét alak, ilyen meg olyan múltja van, s különben is: a rossz oldalon áll?! De azért a kis külhoni rokon ne vegye a szívére a dolgot, legyen egészen nyugodt, mert ők majd a hóna alá nyúlnak, bevezetik az igazi irodalmi körökbe, csak előbb még isznak egy kis jófajta borocskát.

Újabb sodródás, újabb társaság, újabb okulás: miket mondhattak neked, te szegény, abban a bandában! Hát azok még csak nem is ugatják az irodalmat, kóklerkednek, blöffölnek, uralják a médiát, meglovagolják a kordivatot – de hát el lesznek ám seperve hamarost, már csak azért is, mert a rossz oldalon állnak, akárcsak X. Y.!

Nincs idő felocsúdni, mert valaki fülébe súgja a most már ismerkedni annyira nem is vágyó újoncnak: Q. Zs. szeretne vele beszélni. Aki aztán persze elmondja, mi fán terem az egyetemesség, ami már rég meg is valósult volna, ha sikerülne kirekeszteni belőle az egyik meg a másik társaságot, no és persze X. Y.-t, mert ezek mind-mind a rossz oldalon állnak.

És így tovább, és így tovább!

Hát nem! Nem, kedves határon belüli magyarok! Én ezt nem játszom!

És ezt nem most határoztam el, hanem évekkel ezelőtt, amikor először akartak a jó és rossz oldalak rejtelmeibe beavatni, s amikor először kapkodtak a hónom alá minden rendű önzetlen kirekesztők, nem tudván, hogy csiklandós vagyok s nem tudom majd visszatartani a gurgulázó nevetést.

Akkor, egyszer, amikor Cs. Zs. arra figyelmeztetett egy írószövetségi fogadás után, hogy V. I. nevét vegyük le akkori lapunkról, mert az egy sötét alak – akkor döntöttem úgy, hogy ilyesmit én soha többé nem hallok meg, és nem vagyok hajlandó tudomást venni semmilyen oldalakról meg érdekcsoportokról, hanem egyszerűen és felettébb megbotránkoztató módon: lesznek barátaim és lesznek ismerőseim, és persze lesznek, akiket kevésbé szeretek, továbbá egyeseket kitűnő, másokat jó, megint másokat pedig rossz íróknak fogok tartani – de mindennek semmi köze nem lesz ahhoz, melyikük éppen hol áll, s kiről mit tart. (Már Cs. Zs.-t is leszereltem azonnal: ” – V. I.? Nem is értem, hisz rólad például olyan elismeréssel beszélt!”)

És amit hinni is alig mertem: mindazok, akik korábban elvárták volna tőlem, hogy az ő jó oldalukra álljak, azok számomra is már-már érthetetlen módon, váratlanul és megható empátiával elfogadták magatartásomat, sőt, amikor erről az elhatározásomról nyilvánosan is nyilatkoztam egy tv-adásban: forrón gratuláltak. Alighanem megértették: én – helyzetemből adódóan – nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy hagyom magam valahová bevonni azon az áron, hogy másvalahonnan emiatt kirekedek.

Így most sokkal egyszerűbb lett az életem: nem kell alakoskodnom és óvatoskodnom semmilyen társaságban, lehetek avantgárdok közt konzervatív, népiek közt urbánus, liberálisok közt nemzeti – és persze vice versa, merthogy minden viszonylagos. Elfogadják. Tőlem el, a kisebbségitől. Soha nagyobb és szebb kiváltságot! Nem létezik olyan erős érdekcsoport, amelynek védő szárnyaiért, akolmelegéért elcserélném a kivívott függetlenségemet.

Azóta dalolva járok a tanácskozásokra. Ha felkérnek, szívesen tartok előadást, elmondom, hogy a kárpátaljai magyar irodalom (és globálisabban: teljes művelődési életünk) előtt két út állhat: az egyik a szellemi önellátásra való berendezkedés, a másik a mind teljesebb integrálódás a magyar kultúra egészébe. Elmondom azt is, melyik útnak melyek a buktatói, és mi kellene ahhoz, hogy egyiken vagy másokon (netán a kettőn egyszerre) haladva előbbre jussunk. Ilyenkor nem kímélem magunkat: kiteregetem provincializmusunkat, beszűkült érdeklődésünket; de nem kendőzöm el a befogadásra nem eléggé alkalmas anyaországi helyzetet sem, a szakma előítéleteit és gyakori vállveregető lekezelését sem.

Érdekes tapasztalatom, hogy egy-egy ilyen megnyilatkozásom szinte minden „oldalon” kedvező visszhangot kelt (olykor még kissé szélsőséges lapok is le akarják közölni előadásom szövegét) – kivéve saját közegemben, kárpátaljai írótársaim körében. Kollégáim szemében elismerés helyett zavartságot, enyhe rosszallást látok; vagy nem szólnak semmit (de ez is vélemény!), vagy belekötnek olyasmibe, amit nem, vagy nem úgy mondtam.

Vajon mi lehet ennek az oka? – gondolkozom néha hosszan. Talán az, hogy kisebbségi, „határon túli” (hogy visszatérjünk állandó eposzi jelzőnkhöz) helyzetünket csak hátrányként, sorsverésként fogják fel, és számukra érthetetlen, hogyan merészelek én ebből hendikepből előnyt, kiváltságot fabrikálni.

Hát így! És továbbra is élni fogok ezzel a helyzeti előnnyel, tudomást sem véve semmilyen ál- és valódi megosztottságról. Leszek konzervatívok közt avantgárd, urbánusok közt népi, nemzetiek közt liberális – és vice versa, merthogy minden viszonylagos.

Hátha ezt egyszer ellesik tőlem „a határon belüli magyarok” is!


tovább is van, mondom még

Tiltakozás a Népszabadság megszüntetése ellen

A Népszabadság brutális tönkretétele nemcsak újabb lépés a sajtószabadság teljes felszámolása felé, hanem egy évek óta tartó folyamat jelképes lezárása is. Sajtószabadságot! Demokráciát!

nepszabadsag-megszuntetes

Magyarországon megszűnt a sajtószabadság

Minden egyéb felháborító körülményen túl az én szememben a leggyalázatosabb a nol.hu archívumának az elérhetetlenné tétele. Ha semmi más, ez egészen bizonyosan kétségessé tenné számomra a tulajdonos állítását, hogy gazdasági okok állnak döntése mögött és hogy „az iparági trendeknek leginkább megfelelő üzleti modell” keresésének eredményessége érdekében, „Azért, hogy valamennyi érdekelt teljes mértékben ezen kiemelt feladatra tudjon koncentrálni, a Népszabadság kiadása valamennyi formájában (beleértve a nyomtatott és az on-line kiadást is) a mai nappal, az új koncepció kialakításáig illetve megvalósításáig, felfüggesztésre kerül.” Vajon kit zavarna az új koncepció kidolgozásában, ha az egyik legnagyobb magyar internetes hír- és cikkarchívum elérhető maradt volna?

Magyar írók tiltakozása

A Facebookon Erdős Virág indította a tiltakozást. Szövegével teljes mértékben egyetértek. (Miért nem lep meg, hogy Kárpátaljáról egyedül én csatlakoztam?)

Mi, magyar írók, tiltakozunk a Népszabadság aljas és gyáva megszüntetése ellen. Szolidaritást vállalunk a lap újságíróival és minden munkatársával, akiktől hitvány és cinikus módon vették el munkájukat és a megszólalás lehetőségét.
A Népszabadság nemcsak politikai napilap, hanem kiemelten fontos kulturális műhely is volt. Egyike azon kevés nyomtatott sajóterméknek, ahol vers, széppróza, kritika vagy esszé még egyáltalán helyet kaphatott. A lap tönkretétele ezért is pótolhatatlan veszteség.
Nincs kétségünk afelől, hogy a nyilvánosság elől ma is bujkáló, ismeretlen tulajdonosoknak mi a szándéka azokkal a vidéki napilapokkal, amelyek szintén a birtokukba kerültek. Ezek az újságok egész országrészek számára a helyi közélet egyetlen fórumát jelentik. E lapok jövőjük miatt okkal rettegő munkatársaival is szolidaritást vállalunk.
A Népszabadság brutális tönkretétele nemcsak újabb lépés a sajtószabadság teljes felszámolása felé, hanem egy évek óta tartó folyamat jelképes lezárása is.
Sajtószabadságot! Demokráciát!

A tiltakozást támogatják (október 8. 16:50 és október 9. 23:00 közt csatlakoztak): tovább is van, mondom még

Miről szól a népszavazás?

3opcio-nepszavazas-oktober2Ez egy szubjektív gondolatkísérlet arról, milyen olvasata lehet az október 2-i migránsos népszavazásnak. A lényeg teljesen nyilvánvalóan nem az űrlapon szereplő álkérdés, hanem: ez egy bizalmi/bizalmatlansági szavazás a Orbán Viktor+magyar kormány+Fidesz  (OVMAKOF) mellett vagy ellen.

A dolog buktatója, ami miatt akár fel is sülhetnek a népszavazás ravasz kitervelői, hogy míg az OVMAKOF mellett csak egyféleképpen lehet szavazni:

  • el kell menni és be kell ixelni a nemet

addig ellene többféleképpen is:

  • nem kell elmenni, távol kell maradni
  • el kell menni és igennel kell szavazni
  • el kell menni és érvénytelen szavazatot kell leadni

Vagyis: 1 opció 3 opció ellen. Népszavazásra elvinni az embereket nem túl könnyű, és nem biztos, hogy az erőszakos és minden csatornán féktelenül ömlő rákényszerítés nem okozott-e ellenérzést nagyon sokakban. Többek között ezért gondolom a következőket:

A szavazás arról szól, hogy kik vannak többen:

  1. akit szükségesnek érzik-gondolják az OVMAKOF melletti kiállást
    1. meggyőződésből, őszinte elkötelezettségből, elvi alapon
    2. meggyőződés helyett inkább csak hivatalból, rendszer-, kormány- és párthűségből
    3. függelmi viszonyaik miatt (pl. állásukat féltők)
    4. kedvezményezetti, haszonélvezői helyzetükből adódóan
    5. mert sikerült populizmussal, demagógiával, hazugságokkal megtéveszteni, megfélemlíteni, gyanakvóvá, gyűlölködővé tenni őket az elmúlt időszakban
    6. mert szerintük az OVMAKOF még mindig jobb, mint az ellenoldal
  2. vagy pedig azok,
    1. akik soha nem szavaznak, és most se fognak
    2. akik nem tudnak dönteni, ezért inkább nem mennek el
    3. akik meggyőződésből, őszinte elkötelezettségből, elvi alapon maradnak távol vagy szavaznak igennel vagy érvénytelenül
    4. akiknek saját rossz anyagi és/vagy szociális helyzetük, személyes kudarcaik, sértettségük, frusztrációik miatt…
    5. …netán jóérzésük felülkerekedése vagy a túlzott kormánypropaganda keltette ellenérzés miatt tele van a töke a rendszerrel, ezért dafke nem mennek el, vagy elmennek, de juszt se úgy szavaznak, ahogy az OVMAKOF elvárná

(Persze mindkét lista folytatható vagy részletezhető lehetne egyéb csoportokkal, pl. akik mások – családtagjaik, barátaik – miatt szavaznak így vagy úgy.)

Vagyis a kérdés lényegében az, hogy az OVMAKOF-nak részben az elmúlt évek hatalomgyakorlásával, részben propagandagépezetének erőteljes működtetésével

  • sikerült-e bármilyen módon (elv, érdek, felheccelt érzelem) maga mellett annyira elköteleznie annyi szavazópolgárt, hogy ezt az elkötelezettséget elegendő számban tevőlegesen is demonstrálja: részt vegyen és nemmel szavazva eldöntse népszavazást,
  • avagy ez nem sikerült neki, és október másodikán az érdektelenekkel, közömbösökkel, fásultakkal, kiábrándultakkal, megsértettekkel, frusztráltakkal együtt az elvből, jóérzésből távol maradók és ellenszavazók lesznek mégis többen

Ha gondolatban kivesszük a kalkulációból az egymást nagyjából kioltó és jobban behatárolható, az időben is állandóbb ellencsoportokat, akkor akár arra is juthatunk, hogy

az október másodikán tartandó népszavazást az dönti el, hogy az adott napon Magyarországon mi nagyobb: az ObánViktor-MAgyarKOrmány-Fidesz által saját hatalmának megerősítése céljából kitermelt gyűlölet és félelem, vagy pedig a működése során felgyülemlett közöny plusz a „tele van a tököm a rendszerrel”-érzés.

A gyűlölet, ezt nap mint nap tapasztalhatjuk, elképesztő mértékben megnőtt, a félelem is sarkába szegődik. De nő a közöny is és a töke is egyre többeknek lett tele.

Éppen azok a kiszámíthatatlan növekmények váltak meghatározóvá, amelyek együttes jelenléte mutatja a legjobban, milyen állapotban van a magyar társadalom.

Illyés Gyula szobrának avatása, Beregszász, 1989

Ezt a fotót a rajta zsebre vágott kézzel szónokló költőtárs honlapján találtam. 1989. október 14-én készült Beregszász főterén, Illyés Gyula mellszobrának avatásán. A képen látható személyek többségét felismertem. Balról jobbra: Páldi András, Magyarország kijevi főkonzulja (később nagykövete); a szakállas urat nem ismertem fel; Páldi Andrásné; Boráros János, a Köbányai Sörgyár Illyés Gyula Szocialista Brogádjának vezetője; Dalmay Árpád, a KMKSZ beregszászi járási szervezetének akkori elnöke; Fodó Sándor, a KMKSZ alapító elnöke; Petróci Iván ukrán (ma: ruszin) költő; mögötte, bal válla fölött: Lizanec Petro, az ungvári egyetem magyar tanszékének vezetője; Szűrös Mátyás, a magyar Országgyűlés elnöke (tíz nappal később ideiglenes köztársasági elnök); a mikrofont tartó ismeretlen riporter mögött fedésben: Csanádi György, a beregszászi járási lap, a Vörös Zászló főszerkesztője; Veress Gábor, az SZKP beregszászi járási bizottságának első titkára; Czine Mihály irodalomtörténész; Pataki István, Beregszász polgármestere (nagy valószínűséggel); Oszter Sándor színművész; félig takarásban: Szabó László, az MVSZ titkára; Nagy Gáspár költő (a kép kattintással nagyítható).

illyes-szobor-avatas

1989. október 14., Beregszász – Illyés Gyula szobrának avatása alkalmából tartott ünnepség

A lelet jó alkalom arra, hogy ide tűzzem a fenti eseménnyel és annak előzményeivel is foglalkozó visszaemlékező írásomat. tovább is van, mondom még

Szabolcs ideges és haragszik

szunyogh-szabolcsSzunyogh Szabolcs barátom időről időre dokumentálja őszinteségi rohamait. Teszi ezt fájóan éles mondatokkal és annak a különleges tudásnak a birtokában, hogy miként lehet okosan az indulatoknak is hangot adni úgy, hogy a harag ne vegye el az éleslátás és igazmondás készségét. (Gyengébb publicisták ehelyett műfelháborodást gerjesztenek magukban és műdohogásukkal szennyezik a környezetet.)  Szabolcs mindig valami szebb, nemesebb mellett elköteleződve ad hangot nemtetszésének: értünk, értem haragszik akkor is, ha a romák mellett és a szenteskedés ellen szól. És ezt nemcsak onnan tudom, hogy új cikkét egy kenetteljesnek éppenséggel nem mondható versemmel zárta. (Közlés a szerző engedélyével, eredeti a Népszavában itt)

Idegesen és haraggal

Kifejezetten fáradt vagyok és ideges. Aki úgy gondolja, ez nem közügy, annak igaza van és ne olvassa tovább ezt a cikket. Magánhisztériák következnek.

Az első hisztéria oka egy romákkal kapcsolatos hír. Van egy falu Baranyában, Cserdi. Itt gyakorlatilag csak romák élnek. Mit tudunk a romákról? Lopnak, isznak, drogoznak, lustálkodnak, verekednek és élősködnek. Még tankönyv is akadt, amelyik ezeket a sztereotípiákat sugallta. Ha meggondolom, hogy a romákkal kapcsolatos emberjogi „hőbörgés” mértékadó körök szerint csak valamiféle liberális aberráció, amelyet kizárólag beteges magyar gyűlöletből terjesztünk (lásd még Boross Péter volt miniszterelnök úr, Orbán nem volt miniszterelnök úr tanácsadója szerint: „egészséges vidéki fiúkra van szükségünk”, értsd: mi, perverz fővárosi liberálisok vagyunk a nemzet problémáinak legfőbb forrása), szóval: nemcsak rosszul érzem magam, hanem kifejezetten dührohamokat is kapok.

Miért? Mert én, mint „magyarellenes rózsadombi liberális” (a valóságban: nyugdíjas a bevásárlókocsival), képzeljék, elolvastam a hírt a cserdi romákról. És sírni vagy káromkodni támadt kedvem. A hír a következő: „Ócsára is jutott a cserdi romák krumplijából. Négy tonna hagymát és krumplit osztottak ki a VII. kerület rászorulói között hétfőn, ebből maradt meg négyszáz kiló, azt szállította le az Age of Hope és a Budapest Bike Maffia három tagja Ócsára. Összesen négyezer kiló krumplit és hagymát ajánlott fel a baranyai roma falu, Cserdi polgármestere a rászorulóknak. Ez náluk már hagyomány, minden évben ételt osztanak karácsonykor. Idén az adomány javát a VII. kerület rászorulói között osztották szét, a megmaradt négyszáz kilót pedig, mint említettem, Ócsára, a devizahiteleik bebukása miatt lakásaikat elvesztők szociális lakóparkjába vitték. A cserdiek adományát még pár száz kiló mandarinnal is kiegészítették, amit már szenteste előtt le is szállították és ki is osztottak.”

Tessenek nyugodtan cigányozni tovább! Ha ezt olvasva nem tetszenek szégyellni azt.

Tudom, hallom az úgynevezett ellenérveket, istenem, kívülről tudom őket, ne is mondják! Barátaim: a cigányokat rágalmazó érvek mind hazugságok. Pontosan ugyanígy viselkednek a bádogvárosok lakói Dél-Amerikában, Dél-Afrikában, Hátsó-Indiában, mindenütt, mint nálunk a romák kitaszított része: ahol a tiszta víztől, a rendőri védelemtől, a normális iskolától, lakástól, orvosi ellátástól – egyáltalán: a civilizációtól – való megfosztottság a mindennapi élet ténye. Ahol viszont olyan iskolát, egészségügyet, települési hatóságot hoznak létre, amelyik meg akarja oldani a problémákat: nahát, ott kérem, meg is oldják. Sőt: talán az is elég volna, ha csak hagynák a romákat normálisan élni.

Ezt a hírt, hogy egy baranyai roma falu, ahol becsületesen dolgoznak a romák (mert hagyják őket), képes segélyekkel támogatni a pesti és ócsai szegényeket, ezt a tévé-híradónak első helyen kellett volna hoznia. Ha az „emberileg érthető” kormány-hízelgés mellett szorult volna beléjük egy morzsányi becsület.

A másik hír, ami nem feldühített, hanem elkeserített, az nem is hír volt, hanem az a szenteskedő hangnem, az a képernyőből-hangszóróból folyamatosan áradó jókodás, amivel a magyar kormányrádió és kormány-televízió a szeretet ünnepe kapcsán a kormányunknak udvarolt. Miközben ezrek álltak sorba a Krisna Tudatú Hívők által osztott ingyen élelemért, kétszázezer gyerek éhezik, emberek laknak földbe vájt odúkban és több százezer a kivándoroltak száma, a magyar közmédia úgy tesz, úgy tett, mintha zászlósurainkat a szeretet vezérelne.

Nekem szent ünnep a karácsony. Jobbik énünk szólal meg ilyenkor. De milyen karácsony az, amelyiken a földön fekvő hajléktalanokon kell átlépjek? Ha minden koldusnak adnék száz forintot, akivel karácsonykor (és minden más napon) szembetalálkozom, egy óra alatt elfogyna az összes pénzem. Milyen karácsony az, ahol lépten-nyomon az jut eszembe, hogy a Kisdedet, a szeretet prófétáját, ha eljönne újra, a hatalom ismét csak megfeszítené. Ide másolok egy verset, talán most, hogy elmúltak az ünnepek, nem lesz nagyon nagy botrány belőle. Egy egészen kiváló magyar költő, az ungvári Balla D. Károly írta. A vége kicsit illetlen. Ha van angyal, áldja meg érte.

Ultrahang

Vibrált a monitor s megszólalt az Ultra hangja:
méhednek áldott gyümölcse lesz.
Irult-pirult Mária, pedig tudta. Már megvolt rég
a vizeletes terhességi teszt.

József fejét ingatta kicsit, hol igenelt, hol nemzett,
bambán nézte, mit rajzol nője hasán a krém,
aztán a mozgó kúpban a kis ufót leste,
hogy csak torzszülött lesz-e vagy sátáni rém.

S mondá Gábriel, megvan minden szerve,
s hogy istenfia ő! – ez mindenkinek tetszett.
De Mária már látta, fia szűz testére
hogyan feszítik majd fel azt a kurva keresztet.

Tudja azt a miniszter úr, milyen bátorság egy kárpátaljai költőtől egy ilyen verset írni? Tudja azt, milyen hálával tartozik neki a magyar nemzet ezért az épelméjű és haragos hangvételért?

Nincs is több szavam.

Szunyogh Szabolcs szunyoghsz@nepszava.hu


PS. A vers egyik során Radnói Sándor irodalomtörténész magánüzenetben tett javaslatára időközben picit változtattam. Lásd: Balla D. Károly: Ultrahang

Egy hazug plakát

osszefogniavagy pártkatonák egymás közt

Az itt látható plakátot, mint a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség választási felhívását, a szervezet politikai titkára osztotta meg a Facebookon. A felhívás arra utal, hogy az október 26-ai ukrajnai parlamenti választáson az államfő nevével fémjelzett Petro Porosenko Blok biztos befutó helyet ajánlott fel a KMKSZ elnökének, Brenzovics Lászlónak, így  PPB-re adott kárpátaljai „magyar szavazatok” a KMKSZ propagandalogikája szerint a magyar képviselő mandátumhoz jutását eredményezik. Hosszan ki lehetne arra térni, melyek a leendő ukrán kormánypárt részről tett gesztusnak az előzményei, hogyan vált lehetetlenné az, hogy magyar képviselő egyéni jelöltként juthasson a törvényhozásba, illetve azt sem ártana felidézni, hogy amikor az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség elnöke, Gajdos István kísértetiesen hasonló körülmények között lett képviselő, akkor milyen nyilatkozatokat tett a KMKSZ (természetesen vitatta azt, hogy az ukrán pártlistán bejutott Gajdos a kárpátaljai magyarság képviselőjének lenne tekinthető). Mindezekről a kérdésekről erősen egyoldalú írások jelentek meg a kárpátaljai magyar pártsajtóban – mindkét részről. Hasonlóan merev álláspontokat képviseltek a Facebookon vitába keveredett felek. A Darcsi Karolina megosztotta plakáthoz hozzászólt Kőszeghy Elemér, az UMDSZ politikai alelnöke, a Kárpáti Igaz Szó c. pártlap főszerkesztője. Nem túl magas színvonalú vita indult kettejük között, amibe a szokásosan bunkómód viselkedő főszerkesztő részéről a vitapartner hölgy sértegetése is belefért. Visszataszítóvá számomra azonban elsősorban nem ezért vált a szópárbaj, hanem azért, mert a felek védhetetlen dolgokat védtek foggal-körömmel.  Általános elvi értelemben Kőszeghy érvei akár meggyőzőbbek is lehettek volna, ha mind személyét, mind lapját, mind az UMDSZ-t erkölcsi értelemben le nem nullázta volna az a tény, hogy összeszűrték a levet a magyar szélsőjobbal. Így azáltal, hogy az UMDSZ immáron nem a demokrácia és a liberalizmus magasából, hanem a radikális szélsőjobb eszmei pöcegödréből támadja a Fidesz kárpátaljai segédcsapatának tekinthető KMKSZ-t, opponensét inkább teszi elfogadhatóvá, mint önmagát.

Az igen sok bejegyzésből álló vitát végigolvasva heveny undor fogott el, és ennek hangot is adtam.  Kőszeghy magára vette negatív indulatomat (nem alaptalanul), Karolina pedig úgy érezhette, hogy ezzel talán neki adtam igazat. Ezt tisztáznom kellett:

Kedves Karolina, annyi részemről azért ide kívánkozik, hogy számomra mindkettőtök érvelése – bár kétségkívül nem azonos mértékben! – még visszataszítóbbá tette azt, amit eddig se fogadtam el. Két pártkatona védte itt a mundér becsületét és a saját sarát mindkettő roppant illatosnak, a másikét pedig rettentő büdösnek találta. Holott bűzlik mindkettő (bár a penetráció tekintetében vannak eltérések). Az önkritikának, a saját hibák elismerésének a felvállalását nem véltem felfedezni, holott lenne mit észrevételezni saját oldalon is. Egyszer azt írtam, hogy nem hiszek el semmit jót, amit magukról és semmi rosszat, amit a másikról mondanak a szemben álló felek – de készséggel elhinném azt, amit a másik fél erényeiről és saját negatívumaikról mondanának. De erről nincs szó, a saját lovát dicséri és a másikét ócsárolja mindkét fél: az enyém táltos, a tied kehes gebe. – Eddig is pontosan tudtam, hogy ezeket a hatalomhoz dörgölőző magyar politikai erőket önérdekek vezérlik és ezzel több kárt okoznak a magyar közösségnek, semmint amennyire hasznukra lennének – a fenti párbeszéd csak arról győzött meg, hogy ezen a téren nem javult a helyzet az elmúlt időszakban, sőt. Amikor ez ennyire pregnánsan megmutatkozik, az nekem jó okot ad az undorodásra. Sajnálom. Nyilván lehetne másként is. Talán lehetne érvelni kevesebb önhittséggel, kevesebb feltétel nélküli elkötelezettséggel (ez a pártkatonaság). Talán be lehetne ismerni, hogy nem a hatalommal kellene folyton önérdekű alkut kötni, hanem egymással megtalálni a kompromisszum lehetőségeit, talán a másik szemében annyira zavaró szálka mellett a sajátunkból ágaskodó gerendát is el kellene ismerni. Mindkét félnek. Az „Ideje összefogni” ez esetben talán nem tűnne ennyire hazugnak. Köszönöm a figyelmedet.

A KMKSZ politikai titkára reagált, más hozzászóló is akadt. Két további rövidke bejegyzésemet is megörökíteném ehelyt:

a gond az, hogy a kmksz az elmúlt 20 évben kirekesztő és kisajátító, nem pedig egyesítő magatartást mutatott, ezért hazug a plakát és ezért visszatetsző számomra ez a képmutatás.

 

én is szívesen lennék bizakodó és adnék bizalmat neki és a kmksz-nek, ha például valahol a szervezet vezetőitől olvastam volna egyetlen árva sort arról, hogy az elmúlt 20 évben milyen nagy vétek volt a kirekesztő magatartás, mekkora hiba volt kisajátítani minden „magyar ügyet”, mekkora gyalázat volt aláfeküdni a fidesz klientúraépítésének stb. 10 ilyen mondat Brenzótól – és megtapsolom a plakátot.

Utóbbi bejegyzéseimet Köszeghy lájkolta 🙂

  • A teljes vita a Facebook-topikban (a topikot utóbb törölte a plakát megosztója, így levettem én is a linket, amely már csak hibaüzenetet adott

Ukrajna ebbe belerokkan

Az alábbi videót Európai politikustól meglepően pontos és hiteles értékelése annak, mi zajlik Ukrajnában megjegyzéssel megosztó Facebook-topikomban a helyzetet és a napi fejleményeket kitűnően (nálam is jobban) ismerő  virtuális és személyes barátaim vitatkozni kezdtek Ukrajnáról. Egy ponton engem is megszólított egyikük, utalva A komisz Ukrajna írásomra és rákérdezve: ugye nem gondolom, hogy Putyin belátóbb nemzetiségi politikát folytatna a mostani ukrán kormánynál. Nagyjából a lentebb olvasható pár mondatban igyekeztem összefoglalni e véleményemet (utólag kicsit szerkesztve).  [az eredeti videó már nem érhető el, innen is töröltem – 2016]

 

Az ukrán kormánnyal, államigazgatással, gazdasági maffiával, a mindent gyökerétől lombja csúcsáig átszövő korrupcióval való szembehelyezkedésem cseppet sem jelenti azt, hogy Oroszország beavatkozásától várnék javulást. Azt viszont jelenti, hogy véleményem azért alakult ki, mert tapasztalom, hogy a Majdan óta szociális, egzisztenciális és morális katasztrófa felé sodródunk és hogy bizonyos politikai és gazdasági erők eközben teljesen nyilvánvalóan harcot, háborút, káoszt és javukra történő hatalmi átrendeződést akartak és akarnak, csak azt nézik, maguknak mit kaparhatnak ki ebben a krízisben. Ha ezeket a törekvéseket a Nyugat úgy támogatja, hogy eközben az égvilágon semmi, de semmi garancia nincsen sem demokratikus fordulatra, sem az élet normalizálódására, akkor ez a katasztrófába vezető út csak hosszabb és minden területen több áldozatot követelő lesz. Hogy mi lenne a jó megoldást, azt nem tudom megmondani, nyilván az se lenne kedvező végkifejlet, ha Putyin bekebelezné Ukrajnát. De ebbe a mostani folyamatba (a belátható időn belüli kilábalás esélye nélkül) totálisan belerokkan az ország és a mostaninál is jobban elburjánzik mindaz, ami szögesen ellentétes a demokráciával, a szabadsággal és a jóléttel.

Az a szomorú, hogy a kisember már ott tart (és egyre inkább ott fog), hogy bárki kezéből elfogadja a diktatúrát és/vagy a maffiaállamot, ha feltételezi, hogy ez majd kirántja a a nélkülözésből, a teljes létbizonytalanságból és – hovatovább – a halálfélelemből is.


A Facebook felülbírálta önmagát

Tegnap jeleztem itt, hogy bár egyértelműen uszítóan antiszemita és Holokauszt-tagadó képek voltak, amelyeket jelentettem a Facebooknak, mégis azt az üzenetet kaptam, hogy NEM távolították el a képeket, mert azok nem gyűlöletkeltől. Ekkor írtam, a képeket is közreadva, hogy:

A Facebook vígan tűri a zsidózást és Holokauszt-tagadást

Ma azonban új üzenetet kaptam, ismét három azonosat:

Felülvizsgáltuk a döntésünket, amelyet ………  fényképéről tett bejelentésedről hoztunk.

Jelentetted ………. fényképét gyűlöletbeszéd vagy -szimbólumok miatt.
Állapot Ez a fénykép eltávolításra került
Részletek
  • Köszönjük, hogy időt szakítottál arra, hogy jelents valamit, amiről úgy érzed, hogy sérti a közösségi alapelveinket. Az ehhez hasonló jelentések fontos részét képezik egy biztonságos és barátságos Facebooknak. A fiók, amely ezt közzétette, már nincs fent a Facebookon, így nem tudjuk megvizsgálni, hogy megsérti-e a Közösségi irányelveinket. Ha a fiókot visszaállítják, ez a bejegyzés újra megjelenhet. Amennyiben így történne, kérjük, jelentsd újra.

(az illető nevét nem tartom érdemesnek a megörökítésre, ezért kipontoztam – bdk)

A lényeg, hogy a FB egy nappal később felülbírálta korábbi döntését és eltávolította az uszítóan antiszemita és Holokauszt-tagadó képeket a felhasználó oldalról – hogy ezután maga az oldal miért és hogyan tűnt el, az a fentiekből számomra nem derült ki.

Kövessétek példámat: ha ilyesmit találtok, jelentsétek.

Valakinek őt is jelentenie kellene, színtiszta gyűlöletkeltés faji, vallási, etnikai alapon, plusz holokauszttagadás: Dr. Szitányi György (én nem tudom, már letiltottam…)

A Facebook vígan tűri a zsidózást és Holokauszt-tagadást

Mivel kényes piréz ízlésem túlságosan primitívnek találta egy véletlenül szemem került Facebook-felhasználó nyiltan uszító képeit, hármat próbaképpen jelentettem a rendszernek, azt állítva, hogy szerintem ezek „nem valók ide”, mert „gyűlöletbeszéd vagy -szimbólumok” (ezek a bejelentéskor választható opciók). Megjött a válasz, mindhárom képre ugyanaz:

Állapot

Ez a fénykép nem került eltávolításra

Részletek
  • Köszönjük, hogy időt szakítottál arra, hogy jelents valamit, amiről úgy érzed, hogy sérti a közösségi alapelveinket. Az ehhez hasonló jelentések fontos részét képezik egy biztonságos és barátságos Facebooknak. Megvizsgáltuk, hogy a bejelentett fénykép tartalmaz-e gyűlöletbeszéddel vagy -szimbólummal kapcsolatos tartalmat, és azt állapítottuk meg, hogy nem sérti a Közösségi alapelvekben foglaltakat.

Így áll a dolog az FB szerint. Szerintem ez eléggé kínos rájuk nézve. A képek tehát maradnak, szíves gyönyörködésre. tovább is van, mondom még