Édes mostoha

Bár a 30-éves érettségi találkozó elmenni nincsen szándékomban (lásd az előző bejegyzést), úgy gondoltam, valamivel mégis hozzájárulok az alkalomhoz. Nem sokszor fordult elő, hogy iskolás élményeimről írtam volna, ezért kivételesnek számít az Édes mostoha című kis opusz, amelyet ugyan a Kárrpáti Igaz Szó felkérésére írtam 1990-ben, de a lap nem vállalta a közlését, utólag alig értem, miért, március 15-e emlegetéséért, vagy azért, mert megírtam, hogy egy iskolatársam menekülti státusért folyamodott Magyarországon, netán azért, mert a vörös nyomokról azt állítottam, zsákutcába vezetnek. Azt gondolná az ember, ezek 1990-ben már nem számítottak tabunak. Bár ha belegondolok: még bőven előtte voltunk a moszkvai puccsnak.

Nos, hogy érdekesebb legyen, a 14 évvel ezelőtti írást kiegészítettem tucatnyi friss jegyzettel.

Itt és most ezt az írást abból az alkalomból közlöm, hogy rövidesen sor kerül az 1974-ben az ungvári Zalka Máté Középiskolában végzettek 30-éves érettségi találkozójára, amelyre nem fogok elmenni. Az alábbi nagyjából egyetlen írásom, amelyben régi iskolámra emlékezem. 1990-ben írtam a Kárpáti Igaz Szó felkérésére, de nem vállalták a közlését. Először megjelent: Kapu, 1990/jún.; Kötetben: B.D.K.: Kis(ebbségi) magyar skizofrénia. Ungvár–Budapest, 1993. Az íráshoz 2004 augusztusában fűztem jegyzeteket (lásd alul)

Édes mostoha

Felújításra szorul Ungvár egyetlen magyar nyelvű tanintézménye, a Zalka Mété Középiskola[1]. Leginkább pénzre lenne szükség. Számítanak a szülők, volt végzősök segítségére is.

Nosza! A másik egyke, a Szovjetunió egyetlen magyarul íródó napilapja, a Kárpáti Igaz Szó máris kezdeményez: jelenjen meg a lapban gyűjtemény, szólaljanak meg benne a volt „zalkások”, és a honoráriumukat ajánlják fel az iskola javára.

Telefont kapok: írnék-e valami rövid visszaemlékezés-félét az összeállítás részére.

Írtam. De nem közölték le[2]. Túl meredeknek bizonyult, a lap vezetői még mindig félnek attól, hogy az ily meredekségről visszagördülő kövek az ő fekükre potyognak. Pedig én még meg is tartóztattam magam. Nem írtam a cikk alá – mint eredetileg szándékomban állt volna –, hogy a honoráriumot egy végre magyar nyelvű iskolatábla elkészítésére ajánlom fel.[3]

Íme, a szerkesztőség belső cenzúráján fennakadt írás:

Balla D. Károly

Édes mostoha

…Alsósok voltunk, talán másodikosok[4]. Az osztály fele sárgaságban feküdt (Zalkás vagy? Akkor neked volt sárgaságod!”[5]), a másik fele pedig harsányan újságolta a tanítónőnek: csodálatos filmet sugároz a televízió, Az aztékok kincsé-t; ezt nem szabad kihagyni; ha a második óra után hazaengedné a maradék osztályt, elérnék a kezdést Valériánál, ő lakik a legközelebb. „Menjetek, de én nem tudok róla” – vehettek példát gerincességből pedagógusuktól. Az ártatlannak tűnő eset nagy port kavart. A magyar televízió ugyanis nem véletlenül adott hétköznap délelőtt ilyen szenzációsnak számító filmet: március 15-e volt, s a nemzet ünnepéhez akkoriban még Budapesten jól illett az indiánfilm.

Másnap nagy számonkérések következtek. A történteket tüntetésnek, sztrájknak, szabotázsnak próbálták beállítani a habzott szájú elkötelezettek. Tévedtek, mert sem a tanulók, sem a tanítónő nem volt tisztában azzal, hogy politikai demonstrációt hajtottak végre.

Akkor magam is az ágyat nyomtam, kimaradtam hát az okításból. Nem úgy, mint osztálytársaim, akik már nyolcévesen rádöbbentek, hogy valamiért mégis fontos dolog ez a március 15-e. Talán ezért is történt, hogy oly sokukat viszontláttam tavaly a Petőfi-emléktábla alatt, ahol kétezernél több ungvári először ünnepelt ezen a napon szabadon[6]. Osztálytársaim eljöttek, legtöbben iskolássá cseperedett gyermekeikkel. Akiknek talán már nem kell elszökniük alma materükből azért, hogy megkapják a Tanítást.

——

…Ötödikben az orosztanárnő[7] kezére kerültünk, akit talán óráin szeretni is tudtunk volna, de hogy osztályfőnökként is csak oroszul volt hajlandó beszélni velünk, azt nehezen emésztettük meg. Mert ugyan egyszerűbb dolgokról már el-elgagyogtunk „második anyanyelvünkön”, meg számtalan ragozási táblázatot is bebifláztunk, de attól igencsak messze álltunk, hogy „osztályfőnöki szinten” birtokoljuk Puskin (akkor azt mondtuk volna: Lenin) nyelvét… Történt pedig, hogy valakinek valamije elveszett az osztályban: sapkája, tornacipője talán. Elemelhette valaki, az ilyesmi bizony megesik, s mi meg is feledkeztünk róla. Így fogalmunk sem volt, milyen újabb bűnünk okán tart bent minket osztályfőnökünk az órák után. Amikor elcsitultunk, akkor villámló szigorral tette fel a kérdést: szerintünk ki a felelős azért, hogy „krázsa” történt az osztályunkban.

Ezt a szót akkor hallottuk először, s egyikünk sem gondolta, hogy bármi köze lehet az általunk is jól ismert „ukrál”[8] szóhoz. Tanárnőnk sorban szólította fel az osztály „elitjét”: pionír osztag- és rajvezetőt, osztályparancsnokot: mondjunk valamit a krázsáról. Kedves osztálytársnőm, azóta is jó barátom[9], aki talpraesettségével méltán vívta ki tanárai jóindulatát, most is vett egy mély lélegzetet (mi azt hittük, megkérdezi a szó jelentését) és azt mondta, hogy szerinte a „celij klássz” felelős a krázsáért. Ebből nagy baj nem lehet, gondolta. A kollektív felelősségvállalás – pláne „osztályalapon” – akkor is dicséretes, ha a nyilatkozónak ibolyaszínű segédfogalma sincs a krázsa mibenlétét illetően.

Hogy mi következett ezután, meddig tartott a „nyomozás”, és mi lett az eredménye, elfeledtem, mint ahogy azt is, mikor tudtuk meg a bűvös szó értelmét. Egy bizonyos: bárhol meghallom, azóta is kiver a hideg veríték, és olyan bűntudatom lesz, hogy nyomban meg is fogadom: engedelmes tanuló… izé, állampolgár leszek. Lesütöm a szemem, miközben a krázsa ünnepel.

—-

…Ha valamit fölöslegesnek és fölöslegességében gyűlöletesnek tartottam a felsőbb osztályokban, az a „komszomolélet” volt. Mindez azonban nem akadályozott meg abban, hogy kollaboráljak a hatalommal és össziskolai komszomoltitkár-helyettesi[10] magaslatokba emelkedjem. Megválasztásomtól kezdve minden kedden heves főfájás volt az esti programom. E napokon ugyanis iskolai párttitkárunk vezényletével ülést tartott az iskola komszomolbizottsága, a „komitet”. Ezek a gyűlések nálam – így tiltakozott ellenük az idegrendszerem – migrénben végződtek. Ennél jobban csak az össziskolai komszomolgyűlésektől rettegtem, amelyeken nekem a „vörös nyomolvasók” általam vezetett munkájáról kellett beszámolnom[11]. A hiányzó teljesítményt, a nagy semmit ez idő tájt tanultam meg olyan szépen valamivé, eredménnyé tupírozni, hogy azóta akár megyei szintű vezető is lehetne belőlem. Legalábbis, ami a tupírozás illeti. A vörös nyomokról ugyanis időközben kiderült, hogy zsákutcába vezetnek. És csak befelé.

—-

…Végzősök lehettünk, amikor futótűzként terjedt a hír: a „vé” osztályba járó Mihalics Rudi megszökött otthonról, mennyasszonyával együtt. A szülők hallani sem akartak a frigyről, így hát a fiatalok odábbálltak. Senki sem tudta, hol rejtőznek. Az eset önmagában is érdekes. Olyannyira, hogy amikor novelláim és regényem hősét, Szekeres Sándort formáltam, egyik prototípusa szökevény osztálytársam, Mihalics Rudi lett.[12]

Életét aztán később is figyelemmel kísértem. Elvált, majd sikkasztási ügybe keveredett, de sikerült tisztáznia magát, felmentették. Aztán elvesztettem a szemem elől…

Mígnem Budapesten, egy belvárosi ételbárban szorítottunk kezet. „Én vagyok az első kárpátaljai menekült” – mondta némi büszkeséggel, és mutatta a Mai Nap terjedelmes cikkét, amelyben megírták történetét… Már folyamodott a menekülti státusért, de még nem kapta meg. Egyelőre a csillabérci táborban lakik erdélyi menekültek százaival. Összesen hárman vannak „szovjetek”, de a másik kettő nem magyar… Van már munkája is, hentes lesz egy Moszkva téri vendéglősnél, talán a lakás is sikerül…

Vegyes érzelmekkel hörpölöm a sört Rudival. Menekült… Üldözték? Bántották? Milyen sérelmek érhették? Tudom: csak olyanok, mint mindnyájunkat. Akkor mégis: miért? Miért épp ő, miért csak ő? De főt is kell hajtanom kiállása előtt: hány barátom, ismerősöm választotta a „kiházasodást”, fejest ugorva a gyakran rosszul végződő párkapcsolatba; hányan kutatták fel létező vagy nem létező rokonaikat, hogy családegyesítés címén áttelepülhessenek. És erre jön Mihalics Rudolf, odaáll a világ elé, és azt mondja: én, kérem, menekült vagyok.

Sérelmeiről faggatom. Vonakodik. Aztán elém rak egy jócskán összegyűrt okmányt: érettségi bizonyítványát. „Alma máternek hívjuk az iskolát, ugye? – kezdi. – Magyar iskola, igaz? Nekünk pedig magyar az anyanyelvünk. Az alma mater azt jelenti, édesanya. Így van? Akkor nézd meg, milyen okmányt adott magyar anyanyelvű gyermekei kezébe a magyar édesanya: egyetlen szó sincs benne magyarul.”

Hallgatok. Iszom a sört Rudival. Valahogy keserűbb a szokottnál.

Alig pár szóval búcsúzunk. Mindketten tudjunk: találkozunk még. Mint most is: véletlenül.

Csak itthon jut eszembe a József Attila-idézet: „…zengem, sikoltom, verődve földön és égbolton, hogy szeretlek, te édes mostoha!”

Alma mater. Édes mostoha.

Íme, szó szerinti helyett egy értelemszerű fordítás.

1990.


Jegyzetek 2004-ből

[1] A tanintézet 1993-ban Dayka Gábor nevét vette fel. Egy kedves epizód: A névváltoztatást követő első nagyobb ünnepségen (már nem tudom, évnyitón-e vagy évzárón), az akkori rendezvények egyik állandó szónoka, Nagy Jenő sajátos nyelvbotlással Dayka Máté iskolának nevezte.

[2] Őszintén szólva nem is emlékeztem arra, hogy eredetileg a KISzónak íródott ez a kis visszaemlékezés. Mindenesetre érdekesnek találom, hogy 1990-ben ez a szöveg meredeknek, közölhetetlennek számított. Valahogy hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy míg Magyarországon 1990-ben kitört a demokrácia, addig nálunk a moszkvai puccs bukásáig még nagyon sok volt az óvatoskodás.

[3] A kétnyelvű iskolatábla a névadást követően került a tanintézet falára, aztán egyszer másmilyenre cserélték. A mostani így fest:

iskolatabla

A jelenlegi igazgató, Árpa Péter elmondása szerint a hatályos (vagy most érvénybe lépő: ezt nem értettem teljesen tisztán) törvények értelmében nincs vagy nem lesz lehetőség kétnyelvű iskolatábla elhelyezésére: miniszteri rendelet szabja meg (fogja megszabni) és pontosan szabályozni az egységes, minden iskola számára kötelező tábla-típust, kizárva a kétnyelvűséget.

[4] Ez tehát valószínűleg 1966-ban történt.

[5] Akkoriban valóban évente követték egymást a Botkin-féle fertőző májgyulladás járványai.

[6] Ez az 1989-es alkalom más miatt is nevezetes. Dupka Gyuri mint „vezérszónok” ekkor szólította meg e szavakkal az egybegyűlteket: „Kedves március idusai”. Ezen az rendezvényen „természetesen” én is ott voltam, és ha jól emlékszem, a zeneiskola színháztermében folytatódó ünnepségen rövid beszédet is mondtam; talán valahol még ezt is őrzik akkoriban szerkesztett és kazettákon terjesztett hangos folyóiratom, a MAGÁN/HANGZÓ példányai. Ezt követően még talán 2, legfeljebb 3 alkalommal vettem részt március 15-i megemlékezésen. Az utóbbi 10 évben már egyszer sem.

[7] Gutics Jeva Joszifovnáról van szó, akit magunk közt Guticskának vagy inkább Gutácskának hívtunk. Később egyike lett azon első tanáraimnak (egyben első felnőtteknek), akikkel kamaszként szembe mertem fordulni (sokáig inkább stréber mintatanuló voltam). Igen, talán neki mondtam életemben először egy felszólítására válaszul, hogy NEM. De ez egy másik sztori.

[8] ukrál = ellopta

[9] Köröskényi Katiról van szó

[10] Erről nemrégiben ITT írtam

[11] Ezekből az élményekből, némi fikciót is hozzáadva, EZT AZ ÍRÁST kanyarítottam.

[12] Ez az epizód eléggé erősen foglalkoztathatott, mert sokkal később, egészen más kontextusba helyezve, a Baba jaga kunyhója című novellámban is felhasználtam.

leniniáda – 1

Lenini KomszomolSzámomra soha nem okozott nehézséget szembenézni korábbi, 10, 20 vagy akár 30 évvel ezelőtti önmagammal. Mindig is igyekeztem tudatosítani kicsi és súlyos hibáimat, apróbb és nagyobb tévedéseimet, piszlicsáré vagy „végzetes” mulasztásaimat egyaránt. Magamat elemezve így nagyjából pontosan tudom, ballépéseim, netán bűneim közül melyek azok, amelyeken a) leginkább mosolyognom lehet és kell, magamat is kikacagva; amelyekkel b) érdemes komolyan szembenéznem, lehet okulnom, érvényes tanulságokat levonnom belőlük, és – ez fontos – emlékeztetőként időről időre felidéznem őket; illetve c) mi az, ami fájdalmas „örökségként”, lelkiismereti problémaként elevenen él bennem úgy, hogy valószínűleg soha nem vethetem ki magamból. E között a három kategória között én elég jól érzem a különbséget, és bizony nem vagyok hajlandó álmatlanul forgolódni amiatt, ami megmosolyogni való; és ellenkezőleg, nem intézem el egy legyintéssel azt, ami erkölcsi teherként nehezedik rám és ekként kell vállalnom.

Bármennyire is igyekszem, és bármennyire is lehetett annak idején fontos, akár életbe vágó dolog sokak szemében: én komszomol-múltamat nem tudom komolyan venni. Iskolai titkár-helyettesi rangig vittem, ott ültem minden kedden a bizottságban, részt vettem a mozgalmi életben, faliújságot szerkesztettem, vörös nyomolvasó voltam, és jó mozgalmárhoz méltóan >>>tovább a teljes íráshoz

leniniáda – 2

Andy Warhol: LeninEzt a történetet még soha le nem írtam, és szóban is nagyon kevesekkel osztottam meg. S hogy miért? Mert nem akartam önigazolást, magyarázkodást, mentő körülményeket. Megírtam a Lenin-versemet, megjelent – s bár ezerszer megbántam, mégsem akartam kitérni azelől, hogy a fejemre olvassák: magam is szembesülni kívántam vele.

Egyébként a minap családi körben is felelevenedett az eset. Apám elfogódott hangon, szinte párás szemmel ecsetelte, milyen jó ember volt az akkori megyei ideológiai párttitkár. Számos erénye között felhozta: nem csinált világra szóló botrányt a Lenin-versemből, nem tett minket lehetetlenné, nem szólt senkinek, csak neki, apámnak, hogy házon belül intézze el a dolgot. Erre én a közismert Lenin-anekdotával válaszoltam: a Vezér sétált a parkban, amikor focizó gyerekek eltalálták a labdájukkal. A jóságos Lenin pedig visszarúgta nekik a labdát. Holott le is lövethette volna őket.

Most könnyű ezt mondanom, de akkor, húszévesen, 77-ben persze én sem így fogtam fel a dolgot, mi tagadás, meg voltam szeppenve alaposan.

No, de térjek a lényegre. A NOSZF 60. évfordulójára rendezett hatalmas felhajtás megfeküdte a gyomromat. A „létező szocializmus” nyakig ült a pangásban, az üzletek kongtak, és eközben >>>Leniniáda – tovább a teljes íráshoz