Az aranykönyvtől a virtuális könyvig

(archívumomból) – Nem kell nagy jósnak lenni ahhoz, hogy belássuk: ha bámulatos gyorsasággal elterjedhettek a mobiltelefonok, akkor pár éven belül megszokott látvánnyá válhat, hogy autóbuszon utazók vagy egy csendes parkban üldögélők kezében ott találjuk a notesznyi masinákat, amelyek akár annyi könyv szövegét is tárolhatják, mint egy közepes városi könyvtár – írtam 11 évvel ezelőtt…

12 esztendőnyi szünet után 2003-ban és 2004-ben májustól májusig, azaz épp egy éven keresztül újra publikáltam a Kárpáti Igaz Szóban (egy kedvező főszerkesztő-váltást követően). Azóta újra nem… Az újabb önkéntes szilenciumom gyakorlásában a jeles 10. évfordulóhoz jutva ebben a blogban újraközlöm az akkori írásaimat. A publicisztikai jellegűek (pl. Liberalizmus – kisebbségben is) és az apróságok a folyó lapszámokban jelentek meg, az irodalmi, kulturális témájú írások a lap mellékletében kapott külön oldalamon (Múzsák és mázsák) láttak napvilágot. Utóbbiak egyike következik

 

Balla D. Károly

Az aranykönyvtől a virtuális könyvig

„Ment-e
A könyvek által a világ elébb?”
Vörösmarty Mihály

virtualis-konyvNéhány hónappal ezelőtt járta be a világsajtót a hír, hogy Szófiában, a Bolgár Nemzeti Múzeumban kiállították a világ legelső, több összefűzött lapból álló könyvét, amely a régen kihalt-eltűnt etruszkok nyelvén íródott. A könyv 6 darab egybekötött, 24 karátos aranylapból áll, amelyeken a szövegek mellett lovasok, sellők, hárfák és katonák láthatók. A 3000 éves kis könyvecskére magát megnevezni nem kívánó megtalálója 60 évvel ezelőtt egy freskókkal díszített sírban akadt rá, amikor autóutat építettek Délnyugat-Bulgáriában a Struma folyó mellett. A múzeumnak ajándékozott lelet eredetiségét egymástól függetlenül ellenőrizte két szakértői csoport Londonban és Szófiában, így valódiságához nem férhet kétség.

Az etruszk népről alig tudunk valamit. Feltehetően Lüdiából érkeztek előbb a mai Nyugat-Törökországba, majd a mai Közép-Itáliába mintegy 3000 évvel ezelőtt. Írásbeliségük, fejlett tárgyi kultúrájuk volt. A római hódítás után, az időszámításunk előtti IV. század táján kihaltak, illetve beolvadtak a római népességbe.

Az ismereteink szerinti első könyvnél persze vannak sokkal korábbi írásos emlékeink is. Ám sem a telerótt agyag- és kőtáblákat, sem a papirusztekercseket, sem a bambuszkötegeket vagy a különálló fémlemezeket nem tekintjük könyvnek: értelmezésünk szerint a könyv az, amit lapozni lehet. A könyvet kezünkbe vehetjük, ölünkbe vagy az asztalra fektethetjük és oldalról oldalra haladhatunk benne. Az etruszk lelet, ha kevés lapból áll is, és ha ezek aranyból vannak is: valódi könyv, semmivel sem kevésbé az, mint a kolostorokban szerzetesek másolta kódexek vagy a több mint fél évezrede már nyomtatással előállított és a Gutenberg-galaxist gazdagító  kiadványok.

Hogy a könyv fogalmán újabban mégis el kell tűnődnünk, annak oka nem egy-egy újabban feltárt muzeális kincs, hanem az új szövegrögzítési és -sokszorosítási technikák kialakulása, fejlődése és példátlan elterjedése az elmúlt időszakban.

Az első komolyabb kihívást a mikrofilm jelentette. Nagyobb könyvtárakban az egyedi ritkaságnak számító és nagy értékű könyveket már évtizedekkel ezelőtt átfényképezték, kettős célból is. Egyik a megőrzés, lévén a celluloid szalag a széteső, málladozó, elsárgult vagy lassan teljesen szétporló könyvek oldalainak a tartalmát is híven őrizheti még nagyon hosszú ideig. Másrészt a nem ritkán felbecsülhetetlen értékű köteteket nem szükséges az érdeklődők és kutatók további „rongálásának” kitenni. Ülünk a vetítőgép előtt, kattintással ugrunk az új oldalra – vagyis a következő filmkockára. Mindez szükséges rossz, senki sem állítaná, hogy az ilyen ismeretszerzés akár csak megközelítheti a könyvolvasás élményét. Ennek a technikának nyilván nem is ez a célja.

Ugyanígy nem kívánják a könyvvel felvenni a versenyt a modernebb, immáron nem fototechnikai, hanem digitális archiválási eljárások sem. Fényképezés helyett ma már a könyvoldalakat beszkennelik, azaz megfelelő berendezésekkel úgy olvassák be, hogy tartalmuk elektronikus jellé alakul, ekként rögzítik, és a kínálkozó eljárások valamelyikével aztán visszaadják az olvasónak, mondjuk megjelenítik a képernyőn. A mikrofilmes eljárásnál ezerszer alkalmasabb, hiszen, például a digitális másolat korlátlanul sokszorosítható, mágneslemezen rögzíthető, átalakítható és feldolgozható, megfelelő programmal az oldal elektronikus fényképe valódi szöveggé, betűsorrá alakítható, így aztán szerkeszthető, tördelhető, sőt, újabb okos programmal akár fel is olvastatható. (Hogy ennek a vakok és gyengén látók számára mekkora a jelentősége, talán fölösleges említeni). Számos hozzáférhetetlen és féltve őrzött könyv vált a modern technika jóvoltából közkinccsé, akár úgy, hogy a digitális másolat alapján újranyomták, akár úgy, hogy mágneslemezre, CD-re vagy más adathordozóra mentették. Jellemző példa, hogy a magyar könyvek közül  elsők között a Károli-bibliát és Kézai Simon Magyar Krónikáját digitalizálták, és alig valamivel később a mai magyar irodalom kialakulásában felbecsülhetetlen értéket képező Nyugat c. folyóirat 33 évfolyamnyi köteteit adták ki CD-n. Ma már digitális formában is őrzi az Országos Széchenyi Könyvtár a kódexeket csakúgy, mint az ősnyomtatványokat. Több értékes corvinát honlapjukra is feltettek, így az Internet-kapcsolattal rendelkező érdeklődők otthoni számítógépük előtt ülve kedvükre „végiglapozhatják” például a Philostratos-kódexet (a könyv Philostratos (Kr. u. 3. sz.) athéni szofistának és unokaöccsének műveit, antik hősök és filozófusok életrajzát, leveleket és egy nápolyi képtár képeinek leírását tartalmazza). Persze: a lapok kicsinyített képére kattintani és a kinagyított oldalakat böngészni – nem ugyanaz, mint fellapozni az aranyfüsttel futtatott súlyos tómuszt – ellenben nem is kell hozzá Budapestre utazni! Ugyanígy nem kell monitorunk elől elmozdulni, hogy akár  magyar, akár angol vagy más nyelvű nagy elektronikus könyvtárak szövegállományában kutassunk. Ezeknek a lehívható anyagoknak a közkeletű neve az, hogy digitális könyv (az esetek nagy többségében létező nyomtatott könyvek elektronikus változatáról van szó).

Ám ennél is tovább kell lépnünk könyv-fogalmunk kitágításában. Az egyik lépés tartalmi, a másik technikai jellegű. Nézzük az utóbbit. A fejlesztők egyre új és újabb találmányok segítségével igyekeznek a felhasználót közelebb vinni a könyv-élményhez. Mára közismertek az úgynevezett e-bookok, amelyek nem egyszerűen elektronikus könyvet jelentenek, hanem egyrészt egy olyan, zsebkönyvnél semmivel sem nagyobb számítógépet, amelynek tenyérnyi képernyőjén a szövegoldal látszik, másrészt olyan programokat, amelyek valóban a lapozás illúzióját keltve jelenítik meg az olvasmányt, harmadrészt magát az ilyen formában előállított, kiadott és terjesztett művet. Az e-bookhoz kapcsolódó hardverek és szoftverek gyártása ma már rohamosan fejlődő iparág, léteznek e-book-kiadók és -kereskedők. Nem kell nagy jósnak lenni ahhoz, hogy belássuk: ha bámulatos gyorsasággal elterjedhettek a mobiltelefonok, akkor pár éven belül megszokott látvánnyá válhat, hogy autóbuszon utazók vagy egy csendes parkban üldögélők kezében ott találjuk a notesznyi masinákat, amelyek akár annyi könyv szövegét is tárolhatják, mint egy közepes városi könyvtár.

Tartalmi szempontból a továbbgondolásra a következő körülmény késztethet. Az ilyen-olyan adathordozókon tárolt és a legkülönbözőbb formában megjeleníthető elektronikus könyveknek a jelentős része ma már nem valamely hagyományos nyomtatott könyv nyomán, azt mintegy lemásolva készül, hanem eleve digitális formában jön létre. Az alkotók sokasága ma már számítógépen hozza létre műveit, ezek átesnek különböző szerkesztési folyamatokon, mígnem olyan könyv áll össze belőlük, amelynek nem is létezik nyomtatott formája: kiadják floppyn, CD-n, felteszik az Internetre, ahol bárki nemcsak elolvashatja, hanem le is töltheti a saját gépére. Továbbmenve: sok szerző eleve számít azokra a lehetőségekre, amelyeket a digitális technika biztosít, és már műve létrehozásakor alkalmazza őket. Ilyenek  például a szövegben való navigálást, keresést segítő hivatkozások, és ilyenek a képi és hangillusztrációk. Néhány év alatt általánosan elterjedtek az úgynevezett multimédiás termékek, amelyek látvánnyal és akusztikus hatásokkal egészítik ki a szöveget. Ezek gyakran ismeretterjesztő kiadványok. Ha például az Afrika állatvilágáról szóló CD-t „olvassuk”, a leírások mellett megtaláljuk az egyes állatokról készített fotókat és rövid filmfelvételeket csakúgy, mint a szintén digitális technikával rögzített hangjukat. Nehéz lenne megmondani, lényegét illetően az ilyen „könyv” különbözik-e egy gazdagon illusztrált állattani enciklopédiától.

Az egyre szerteágazóbb műszaki lehetőségek az írók fantáziáját is megmozgatják. Születtek már kifejezetten valamely digitális eljáráshoz igazított művek, multimédiás versgyűjtemények, a Világhálón több szerző által közösen írt regények. Kifejezetten internetes műfaj is született már, az úgynevezett blog – a világ szeme láttára, egy mindenki által elérhető honlapon vezetett személyes napló.

Ezek a távlatok hosszabb ideje engem is izgatnak. A digitális szövegeknek és az Internetnek nem annyira a technikája érdekel (bár az is), hanem sokkal inkább a… – a „filozófiája”. Az, hogy révén és általa hogyan alakul át szemléletünk, miként tudunk a személyesség és a nyilvánosság között egyensúlyozni, melyik irányból és mennyire tudjuk – irodalmi eszközökkel – megközelíteni vagy akár áthágni a „földi”, és az „égi” valóságot elválasztó határt.

Szerény eszközeimmel magam is végzek olyan kísérleteket, amelyek a hagyományos Gutenberg-galaxis és a számítógép atyja után Naumann-galaxisnak nevezhető digitális világ közötti átjárókat kutatja. Ismeretlen területeken tapogatózom ilyenkor, ötleteimből fogalmak születnek, a fogalmaknak nevet adok, nevükkel akciót indítok. Egyik ilyen internetes akcióm eredménye a virtuális könyv. Nem elektronikus, nem digitális, nem internetes – hanem virtuális, a szónak eredeti értelmében. Vagyis: nem valóságos, hanem képzeletbeli, lehetséges, feltételezett. A virtuális könyv a róla alkotott vélekedések összessége révén jön létre és az Interneten tartott könyvbemutatón nyeri el érvényességét. Erre az alkalomra egy irodalmi honlapon kerül sor, „ahol” írók, szerkesztők, kiadói szakemberek minden fontosat „elmondanak” róla, „elhangzanak” a szakmai értékelések és a baráti jó szavak, majd az egész társaság átvonul az ugyancsak virtuális fogadásra. (A könyv és a bemutató szövegoldalak, leírások, képek, fotók, animációk, háttérzene, hozzászólásokra alkalmas Fórum stb.  formájában jelenik meg az „olvasó”, vagyis a honlapra látogatók előtt.) tovább is van, mondom még

Gyilkos irodalom

(archívumomból)

Tizenkét esztendőnyi szünet után 2003 májusától 2004 májusáig újra publikáltam a Kárpáti Igaz Szóban. Azóta pedig újra nem… Az újabb önkéntes szilencium 10. évfordulójához érve ebben a blogban újraközlöm akkori írásaimat. 

Balla D. Károly

Gyilkos irodalom

fekvo-holttest Egy holland író regényében bevallotta 48 évvel korábbi gyilkosságát. Az anyját rendszeresen bántalmazó mostohaapját ütötte agyon, aztán a hullát felcipelte a háztetőre és onnan ledobta. A kiérkező orvos is és a rendőrség is hitelt adott a tetőről lezuhant férfi balesetéről szóló mesének. Közel fél évszázad elteltével a gyilkos mindezt részletesen megírta könyvében. A dolognak semmilyen következménye nem lehet, Hollandiában 18 év elteltével elévül a szándékos emberölés bűntette. Vizsgálat sem indult, „mivel a rendőrség a könyvből megtudta a valós tényeket”.

A történet számomra problémák sorát veti fel.

Az első nyilvánvalóan: valóság és fikció összefüggése. Lehet-e bármilyen regényből „a valós tények” ismeretét meríteni? (És itt hosszan lehetne elmélkedni az irodalom valóság-leképező és valóságtól-elrugaszkodó jellegéről, a művészi hitelességről és egyebekről.)

A második: az önábrázolás kérdésköre. Saját tapasztalatom azt mutatja, hogy írás közben bármennyire is korlátozódnék a tényközlésre, események hiteles rögzítésére – ha ezeknek az eseményeknek én magam is részese vagyok, akkor az írás közben magamról formázott kép óhatatlanul torzít. Ez még naplóírás közben is így van, sokszorosan igaz lehet irodalmi mű létrehozásakor. Azaz: ha a holland író életregényében beszéli el a régi gyilkosság történetét, akkor a saját cselekedeteinek az ábrázolása közben óhatatlanul más képet fest magáról, mint amilyent a pártatlan külső megfigyelő adna. Működnek mindenféle kontrollok, működik a fantázia, testet öltenek vágyak és félelmek, stb. Így aztán akár az is megtörténhet, hogy a gyilkosság egyáltalán nem a leírtaknak megfelelően történt; ad absurdum: egyáltalán nem történt meg, csupán az akkor 20 éves ifjú fantáziájában zajlott le.

A harmadik: minden író tapasztalta már, milyen ez, amikor a mű elkezdi írni magát. Amikor egyszer csak meglódul a történet és valami alig ellenőrizhető belső okszerűség szerint kezdenek egymáshoz kapcsolódni az események. Nem ritkán: létrehozott alakjaink már-már önálló életre kelnek, saját belső logikájuk szerint, önállósult szerepüknek megfelelően cselekszenek – akár írói akaratunk ellenében. Befolyásolja eredeti szándékunkat a mű szerkezete, ritmusa, hangulata, stílusa. Ezek együttesen gyakran lehetetlenné teszik, hogy valamit úgy írjunk meg, ahogy történt – a MŰ, mint öntörvényű művészi alakulat, sokkal inkább a saját szabályait követi, semmint „a valóságot”.

A negyedik – a fentiekkel ellentétben –: olyat is tapasztaltam már, hogy valamit el szerettem volna titkolni, vagy legalábbis nem volt szándékom kibeszélni. Aztán elkezdtem írni, és maga az írás folyamata egy ponton szükségessé tette, hogy az eredetileg elhallgatni szándékozott epizódot mégis „kijátsszam”: műlogikai okokból, alátámasztásul vagy ellenpontozás gyanánt. Az ilyesmi gyakran tisztán fikciós helyzetben is megesik: kitalált történetet írok, és egyszer csak belelopja magát a szövegembe a megtörtént dolog.

Az ötödik: az is megeshet, hogy a fantázia rátalál a valóságra. Bodor Ádám ezt úgy fogalmazza A börtön szaga című kötetben, hogy az ember addig-addig okoskodik, míg kitalálja a színtiszta valóságot. Így aztán – visszatérve a hollandushoz – még azt is el tudom képzelni, hogy az író, alaposan megtornáztatva alkotói fantáziáját, kitalált egy fel nem derített gyilkosságot, amelyet pechére ő maga követett el 48 esztendeje.


Megjelent: Kárpáti Igaz Szó, 2003. szept. 27 .

A nagy összefoglaló

(archívumomból)

12 esztendőnyi szünet után 2003-2004-ben 12 hónapon át újra publikáltam a Kárpáti Igaz Szóban. Azóta pedig újra nem… Az újabb önkéntes szilencium tizedik évfordulójához jutva ebben a blogban újraközlöm akkori írásaimat. Ezek közül néhány nem saját nevemen, hanem írói álnéven jelent meg (apróbb szösszenetek voltak). Az alábbi jegyzet szereplője nem a fantázia szülötte, hanem valós személy 🙂 – nevét ugyan megváltoztattam, de akik a hőskorban gyakran fordultak meg rendezvényeinket, akár fel is ismerhetik.

Ballantine

A nagy összefoglaló

barna-szemAmikor egy-egy tanácskozás, gyűlés, szakmai találkozó vége felé Lugácsy Katika szólásra jelentkezett és azt rebegte, „Szeretném összefoglalni”, olyankor a szervezőket kirázta a hideg, mert pontosan tudták, a szép barna szempár tulajdonosa nemcsak hogy összebeszél majd tücsköt és bogarat, hanem ezt olyan módon teszi, hogy ha a hallgatóságban esetleg kialakult volna valami elképzelés a tanácskozás tárgyát, célját, értelmét illetően, az pillanatok alatt elmosódik, összekuszálódik. Mint amikor a teleírt táblát sokadszor törlik ugyanazzal a nedves szivaccsal, és az értelmes sorok helyén szétmázolódott szürkésfehér krétacsíkok maradnak. Ettől kezdve történhetett bármi, emelkedhettek szólásra tiszta beszédű ragyogó elmék, az összejövetelt már értelmetlenné tette a követhetetlen logikájú se füle, se farka összefoglalás, az emlékezet semmi mást, csak az összemázolt táblát őrzi meg.

Katikát mégis meghívták minden összejövetelre, részben mert ő volt a Makkgyűjtők Körzeti Egyletének elnöke, részben mert hatalmas barna szemével úgy tudott csüggeni a férfiak szaván, hogy kivétel nélkül ellágyult az ő szívük, megenyhült az ő szigorúságuk, és ellenállhatatlanul vágyni kezdtek arra: Katika ott üljön az első sorban, rájuk emelje tekintetét, amikor elnökölni fognak, amikor előadást tartanak, felszólalnak, vagy figyelmet színlelve csak ülnek az elnökségben. És Katika megkapott minden meghívót, és elment minden találkozóra, tanácskozásra, értekezletre, közgyűlésre, konferenciára, és valóban ott ült az első sorban, és hatalmas barna szemét le nem vette a szervezőkről, elnökről, titkárról, alelnökről, szekcióvezetőről, programigazgatóról, vezérszónokról, és azok ott feszítettek a tekintetében, lám, milyen jó kis konferencia, milyen remek összejövetel, micsoda emlékezetes találkozó, milyen figyelmes hallgatóság, gondolták. Ám amikor a rendezvény vége felé Katika kezét felnyújtva szót kért, kiverte őket a hideg, pontosan tudták, hogy nem lenne szabad neki szót adni, és mégis megadták, mint ahogy azt is pontosan tudta mindegyik, mennyi mindent nem lenne szabad tenni az életben, dohányozni, inni, feleséget csalni, és mégis, mégis… Ebbe a „nem lenne szabad, de mégis” kategóriába tartozott Katika, megadták hát neki a szót, ő pedig ünnepélyes arccal felállt, megigazgatta kiskosztümjét, nagy barna szemét sorra ráemelte az elnökség tagjaira, „Szeretném összefoglalni”, rebegte, és mindenki tudta, befellegzett a tanácskozásnak, itt és most véget ér tudomány és művészet, közigazgatás és stratégia, alapszabály és cselekvési program, határozati javaslat és zárónyilatkozat.

Legközelebb mégis újra meghívták, mert ellenállhatatlanul vágytak arra, hogy a két nagy barna szem rájuk meredjen az első sorból.

És Lugácsy Katika idővel megsokszorozódott, előbb csak két különböző helyen jelent meg egy időben, később már ő ült minden lehetséges tanácskozás első sorában, meresztett, igazgatott és nagyon összefoglalt. Aztán több is jutott belőle minden rendezvényre, megtöltötte az első, második, harmadik sort, majd az egész termet, csarnokot, színházat, arénát. Katika ott volt mindenütt, mindig mindent összefoglalt. Talán csak a Makkgyűjtők Egyesületében hagyta kicsit szétszóródni a dolgokat.


Ballantine írói álnévvel megjelent: Kárpáti Igaz Szó, 2003. szept. 11.

A teremburáját! (Arvisura)

(archívumomból)

A múlt század 70-es éveinek derekától cirka 15 éven át rendszeresen jelentek meg írásaim a Kárpáti Igaz Szóban, azután pedig, hogy főszerkesztő apám 1987-ben nyugdíjba vonult, állást is vállalhattam. Ám Behun János főszerkesztő korai halála után már nem szívesen dolgoztam és publikáltam ott. 1990-91 táján fel is hagytam mindkét gyakorlattal. Aztán 12 esztendőnyi szünet után (!) 2003-2004-ben 12 hónapon át újra publikáltam a Kárpáti Igaz Szóban (egy kedvező főszerkesztő-váltást követően). Azóta pedig újra nem… Most, hogy újabb önkéntes szilenciumom gyakorlásában a jeles tizedik évfordulóhoz jutottam, ebben a blogban újraközlöm az akkori írásaimat, amelyek közül néhány nem saját nevemen, hanem írói álnéven jelent meg, ezek főleg apróbb szösszenetek voltak, amelyek saját, Múzsák és mázsák oldalamon kívül jelentek meg az aktuális lapszámban.

arvisuraAz alábbi írás érdekessége, hogy ekkor találkoztam először az Arvisura fogalmával. Amellyel aztán igen sokáig egyáltalán nem foglalkoztam, ám tavaly bizonyos okból és céllal újra elmerültem benne. Erről lásd: Meghekkeltem az Arvisurát. – De lássuk első találkozásom dokumentumát Ballantine álnév alatt. 

Ballantine

A teremburáját!

  Gyakran halljuk a nem túl hízelgő megállapítást: az emberi ostobaságnak nincsen határa. Én ilyenkor, magam is ember lévén, kicsit mindig megsértődöm, mert az a véleményem: az emberi gondolkodás páratlanul zseniális. Előfordul azonban, hogy ebben a hitemben megingok.

  Történt, hogy valami egészen mást kerestem az Interneten, amikor egy érdekesnek látszó oldalra bukkantam. A cím: „Történeti és egyéb összefüggések / Egy készülőben lévő könyv, CD-ROM tartalmi összefoglalása.” Nosza, belekíváncsiskodtam. Első mondat (minden idézetet betűhíven közlök!): „Egy Ural környékén élő sámán megtanította Salavári Turát magyarul azzal a céllal, hogy az emberiség 70.000 évre visszamenő aranylemezeken rovásírással rögzített tudását Magyarországra hozza, és azt az elkövetkezendő vízöntő kor 2000 évének tudásörző népére átruházza.” No, egy ifjúsági tudományos-fantasztikus regény, gondoltam elsőre; ehhez képest lehetne kicsit tisztább a mondatszerkezet, hogy el tudjam dönteni, mi megy vissza 70.000 évre: az aranylemezek, a rovásírás vagy a tudás. Második mondat: „Ez az anyag a II. Világháború során került át Magyarországra és sok viszontagság után a magyar, palóc Paál Zoltánt képezték ki a tudás fogadására és ápolására.” Hm. Kik képezték ki? Következő mondatok: „Az ő munkásságából ismerjük azt az Arvisurának nevezett anyagot, amelynek történetisége a Szíriusz csillagképből jövő magasan fejlett lények és a földi emberiség kapcsolatára vezethető vissza. Az Arvisurát legelőször az u.n. Kaltes asszony bolygójáról, feltehetően a Szíriusz csillagkép 6. Amma nevű bolygójáról származó lény kezdte írni a Földön.” Na, ez már kezdett nem stimmelni nekem. Még a leggyengébb sci-fi író is tudja, hogy bolygója a csillagnak van, nem pedig a csillagképnek. Igaz, a Szíriusz nem is csillagkép…

  Még pár mondat és a fejemhez kaptam: atyavilág! Ez nem regény, ezt valakik komolyan gondolják! Tudományként művelik, és mély meggyőződéssel hiszik! Induló oldalukon például azt idézik, Jézus anyja (!) hogyan vélekedett a magyarok országáról! (Ezt a blaszfémiát nem is merem idetűzni).

  A belsőbb oldalakon aztán jön Atlantisz és jön a sumerológia, csak úgy szálldosnak az ősmagyar űrhajók: „Az Arvisura leírásai egybecsengenek az Erdélyben 1974-ben leszállt UFO legénysége által erdélyi magyar embereknek átadott aranylemezeken rögzített tudásanyaggal. Érdekes módon ezek az aranylemezek szintén a Szíriuszról származnak. […] Az aranylemezek egyik értelmezése szerint naprendszerünkben a Jupiternek 2 nappá való átalakításának folyamata is kirajzolódik. Erre utal az egyik lemezen rovásírással magyarul (!) írt üzenet is, mely azt üzeni, hogy ha a naprendszerünkben 2 nap lenne… […] Ata-Isis a tórem rendszeren keresztül Ata-Isis, Sistórem, Numitórem, és így tovább egészen a legalsó szintig, a Teremburáig…”

  Hű, a teremburáját! Miért is nem Kárpátalján szállt le az az UFÓ! Az aranylemezeken biztosan ott lenne a megoldás a vízumproblémánkra.


Megjelent Ballantine néven: Kárpáti Igaz Szó, 2003. augusztus 28.

Az eddig újraközölt 2003-as-2004-es írások:

A vendégeket megeszik, ugye?

(archívumomból)

Májusban ünneplem 10. évfordulóját annak, hogy nem publikálok a Kárpáti Igaz Szóban. Akkor 12 esztendőnyi szünet után egy kedvező főszerkesztőváltás és konkrét felkérés után került erre sor. Múzsák és mázsák címen saját oldalam indult. Alig egy évvel később ismét beszüntettem szereplésemet a lapban, azóta is tartom magam az önkéntes szilenciumhoz.

A vendégeket megeszik, ugye?

Életem nagy mulasztásának tartom, hogy nem gyűjtöttem össze a legrosszabb mondatokat, amelyekkel találkoztam. Ha ezek most meglennének, azt hiszem, egyedülálló elemzést lehetne készíteni arról, milyen félrefogalmazásokra, esetlenségekre, képtelennél képtelenebb szófűzésekre képesek időnként akár a jó nevű írók is.

Babits azt írta, minden rossz mondat olyan törött ablak, amely mögött egy rossz gondolat látható. Súlyos esetekben ez nyilván így igaz, de gyakran előfordul az is, hogy pontosan érthető, mi volt a (jó) gondolat, ám amikorra mondat lett belőle, eltorzult, félresiklott. Okai közt keresgélve én a „fogalmazásképtelenség”-nél többször találkoztam figyelmetlenséggel, felületességgel, „jó lesz így is” hozzáállással.

Betege vagyok a rossz mondatoknak, feldühítenek a hibás visszautalások, eltévesztett egyeztetések, képzavarok. Talán ezért is nem gyűjtöttem össze őket. Néhány azért így is belém ragadt, mint bogáncs a puli szőrébe. Olyikon bosszankodás helyett még nevetni is tudtam.

Egy remélhetőleg soha meg nem jelenő regényből: „A városi zaj tompán hallatszott az emeletre, amely a bank épületében elhelyezett irodájában Mikola József záró munkanapját ellenőrizte át computerén.” Ugye tetszik érteni! Egy, sajnos megjelent, másik regényből: „Három kutyáját, amelynek három ólja mértani pontossággal komorlott a hombár előtt, egymás után rugdosta a csizmájával vacokra”. Tessék mondani, hogy kell mértani pontossággal komorlani? Egy hírlevélből: „emléktábla megkoszorúzása az egykori megye háza falán, ahol a … kiadó szerkesztősége van” – „ahol”? Falra mászott a szerkesztőség? Egy felhívásból: „Föl kell készíteni a kárpátaljai magyarságot a 2003 szeptemberében történő vízum bevezetésére Magyarország és Ukrajna között.” Nem is tudtam, hogy a vízum, az történik, és hogy a felkészítés majd a két ország között zajlik!

Végül: felirat egy budapesti presszóban: „ÜLŐVENDÉG FOGYASZTÁS CSAK A FELSZOLGÁLÓ ÁLTALl”. Ahogy én értem: az ülő vendégeket csak a felszolgáló eheti meg.

Megjelent: Kárpáti Igaz Szó, 2003. aug. 21.

Az akkori cikkek itt újraközölve:

Hídavatás

(archívumomból)

200307_hidavatasTizenkét esztendőnyi szünet után 2003-2004-ben májustól májusig, azaz épp egy éven keresztül újra publikáltam a Kárpáti Igaz Szóban (egy kedvező főszerkesztő-váltást követően). Azóta újra nem… Most, hogy újabb önkéntes szilenciumom gyakorlásában a jeles tizedik évfordulóhoz jutottam, ebben a blogban újraközlöm az akkori írásaimat. Az elsőként megjelent publicisztikai írás után elindult önálló, külön oldalam a Hóvége mellékletben. Ebben egy-egy esszészerűséggel, irodalommal, kultúrával, internettel kapcsolatos írásokkal jelentkeztem, igyekezve úgy és olyat írni, ami a lapban kevésbé volt szokásos. A világháló akkoriban még alig-alig volt ismert a szélesebb  olvasóközönség előtt, így népszerűsíteni is igyekeztem nagyszerűségét: belevittem alábbi írásomba is.

 

Balla D. Károly

Hídavatás

Színei élénkek, de valójában belülről izzanak, egy megjelölhetetlen, lokalizálhatatlan fényforrástól: az ártatlan mindentudás napjától, a lélek erejétől.

(Pilinszky Csontváryról)

Nem szeretek aggódni. Nem hiszem el, hogy ezelőtt jobb volt. Hogy bármikor is jobb lett volna. Hogy lett volna aranykor vagy boldog békeidő. Az ókori demokráciák rabszolgatartással párosultak, a sötét középkorban született meg a reneszánsz művészet, a felvilágosult XX. században pedig embermilliókat irtottak ki. Minden rettenetesben csírázik valami nagyszerű, és minden fennkölt magában hordja a hitványság lárváit. Ha valami felível, másvalami alászáll. Mióta világ a világ, mindig akadtak, akik sosem látott válságról beszéltek, példátlan hanyatlásról. De hanyatlásból születik az új, bomlásból szabadul fel a friss erő. tovább is van, mondom még

Liberalizmus – kisebbségben is

(archívumomból)

Tizenkét esztendőnyi szünet után 2003-ban újra publikálni kezdtem a Kárpáti Igaz Szóban. Erre egy kedvező főszerkesztőváltás és konkrét felkérés után került sor. Múzsák és mázsák címen saját oldalam indult és néhány „vezérpublicisztikát” is írtam (alább ezek egyike olvasható). Alig egy évvel később azonban beszüntettem szereplésemet a lapban, azóta is tartom magam az önkéntesszilenciumhoz, bár akaratom ellenére egyszer jogtalanul leközölték egy versemet.

Az alábbi írás témáját Kőszeghy Elemér főszerkesztő ajánlotta, úgy vélte, a lap olvasói számára érthetővé és vonzóbbá kellene tenni a címben szereplő fogalmat, amely akkorra egyfajta szitokszóvá vált a magyar közbeszédben. Később kicsit még dolgoztam a szövegen, amely A liberalizmus kisebbségi bája címen az Árgus folyóiratban jelent meg és esszékötetembe is bekerült.

Balla D. Károly

Liberalizmus – kisebbségben is

 Amikor felkérést kaptam, cikket írjak arról: vajon van-e létjogosultsága a liberális eszméknek és a szabadelvű gondolkodásnak kisebbségi helyzetben, jelesül a kárpátaljai magyarság körében, első gondolatom a következő volt. Vajon tudok-e olyan érveket találni, amelyek meggyőzően igazolják azt, ami számomra teljesen természetes. Kicsit úgy éreztem, mintha arról kellene írnom, vajon van-e kisebbségi helyzetben létjogosultsága a szabad lélegzésnek és a személyes boldogságnak. Akad-e egyetlen olvasó is, akit meg kellene győzni annak az eszmerendszernek a létjogosultságáról, amely az emberi szabadságot nyilvánítja a legfőbb értéknek és olyan társadalmi berendezkedést tart kívánatosnak, amelyben a lehető legtöbb ember számára a lehető legnagyobb szabadságjogok biztosíthatók? Akad bárki is, aki megkérdőjelezné azt a gondolatot, hogy mindenki számára lehetőséget kell biztosítani személyisége szabad fejlődéséhez, kibontakozásához és beteljesítéséhez, mégpedig azok között a legtágabb határok között, amelyek nem sértik a többi embernek ugyanehhez való jogát? Hát kérdés ez egyáltalán?

  Mire azonban idáig jutottam töprengésemben, arra is rájöttem, hogy nem szabad az álnaivat játszanom. Fölösleges úgy tennem, mintha nem tudnám, mi áll a probléma felvetése mögött. A kérdés felvetését nyilvánvalóan az teszi indokolttá, hogy az utóbbi időben a magyarországi (és általában a magyar) közgondolkodásban negatív fogalmak társultak a liberális szóhoz. Pontosan tudható az is, ez hogyan és miért következett ez be. Én két főbb előzményét is látom. tovább is van, mondom még

Távolabb Magyarországtól – Európához közelebb

(archívumomból)

Tizenkét esztendőnyi szünet után 2003-ban egy időre ezzel az esszémmel tértem vissza a Kárpáti Igaz Szó  hasábjaira. Alig egy évvel később be is szüntettem szereplésemet a lapban, azóta is tartom magam az önkéntes szilenciumhoz, bár akaratom ellenére egyszer jogtalanul leközölték egy versemet.

Balla D. Károly

Távolabb Magyarországtól – Európához közelebb

A világnak általunk lakott része az elmúlt tízegynéhány évben sorozatos átalakulások színtere volt. A szovjet birodalom széthullása és a független Ukrajna megalakulása után a legnagyobb horderejű esemény számunkra minden bizonnyal a nem egyszerűen egy szomszédos államot jelentő Magyarország végleges EU-csatlakozása lesz. Az integráció várhatóan átrendezi a Kárpát-medence magyarságának belső viszonyait is., és – mint már annyiszor – most is úgy kerülünk új helyre (ezúttal az EU küszöbe elé), hogy magunk nem változtattunk lakhelyet. Hogy ez ránk nézve milyen hatással lesz, ma még csak találgathatjuk, ám azt ki-ki megítélheti, milyen állapotban talál bennünket ez az új helyzet.

Én magam úgy látom, népcsoportunk szinte minden vizsgálati szempontból nézve ingatag társadalmi formációt képez. Földrajzi élettere összeszűkülőben, demográfiai mutatói lemenő ágban, etnika kompaktsága megbomlóban. Mindez ráadásul jelentős szociális-egzisztenciális kiszolgáltatottsággal és bizonyos morális szétziláltsággal is párosul. Ezért hosszabb ideje válságövezetnek gondolom Kárpátalját, az itt élő magyarság (mint szerves egészet alkotó közösség) helyzetét pedig hosszabb távon kilátástalannak látom. Egyben tisztában vagyok azzal, hogy a baráti társaságnál szélesebb nyilvánosság előtt ezzel az állítással nem lehet népszerűséget szerezni – ellenben heves ellenvéleményeket kiváltani annál inkább. Pillanatig sem áltatom magam azzal, hogy bármiféle egyetlen igazságnak a birtokában lennék, és bőven megengedem: másfajta tapasztalatok másféle csoportosításából akár az ellenkező vélekedés is kialakítható (mint ahogy néhol ilyesmit olvashatni is) – engem azonban a saját gondolatmenetem meglehetősen súlyos következtetésekre juttatott. Erről több írásomban is számot adtam, ezek nyomtatásban kizárólag magyarországi lapokban, folyóiratokban, elsősorban a Beszélőben jelentek meg az utóbbi esztendőkben. Ezúttal a megújult összetételű szerkesztőség szíves felkérésének eleget téve – bő évtized óta most először! – osztom meg gondolataimat a Kárpáti Igaz Szó olvasóval.

tovább is van, mondom még

Fodor András emlékezete

Fodor András

Emlékezés Fodor Andrásra

A minap ebéd közben emlegettük, talán ezért kívántam meg, hogy valamit olvassak Fodor Andrástól. Meg az is érdekelt, vajon mi van tőle/róla a neten. Emlékeztem rá, hogy 97-ben halt meg (az évi naplómban még említem), tehát akkor, amikor Mo-n az internet még csak kezdett általánosan elterjedtté válni. Meglepetésemre ennek ellenére a Google hét és fél ezernél több találatot jelzett; ám azonnal rá kellett jönnöm, hogy ezek döntő többsége nem azt a Fodor Andrást találta meg.

Hát igen, nem tartozik a ritka nevek közé. Az első 5 találat mégis jó helyre vezetett. A legelső mindjárt a fonyódi könyvtárba: egy külön oldalon, mint „jeles fonyódi”-ról adnak róla rövid ismertetést (nem itt született és élt, de nővéreinél sokat időzött, meghalni is ide jött), látható továbbá a házuk falán elhelyezett emléktábla és olvasható a Kortárs búcsú-számának tartalomjegyzéke (a link nem működik). (Magának a könyvtárnak a honlapja igen primitív.) A második találat érdekes módon egy holland nyelvű életrajzi ismertetés – András Fodor: Hongaars dichter en essayschrijver – néhány kapcsolódó oldallal. A harmadik találat Vekerdi László recenziója Fodor András A hetvenes évek c. naplójáról. És csak a negyedik találat az első Fodor-mű: utolsó naplójegyzetei a Kortárs egyik 99-es számából. No, ezt el is olvastam, helyenként élvezettel, helyenként értetlenül vagy furcsállkodva (pl. a maga támasztotta versírói penzumon, az elszántságon, amellyel szerintem ezt a műfajt nem lehet művelni…). Számomra külön érdekessége a 97-es májusi-júniusi naplónak, hogy említi benne a júniusi Ünnepi Könyvhét rendezvényeit (eléggé kelletlenül és sértetten vett részt rajtuk), s hogy megfordult a Vörösmarty téren is. Én úgy emlékszem, ott és akkor találkoztam vele utoljára: Lator Lászlóval jöttek szembe ketten. Nagyon megörültem nekik, s talán azt mondtam: már azért is érdemes volt Bp-re felutazni, hogy az ember egyszerre találkozhasson két ilyen kedves atyai jó barátjával. (Ő persze nem említi az epizódot, nyilván százakkal futott össze a téren, csak néhányukat nevezi néven; olyanokat is, akiket igyekezett elkerülni vagy akik nem vettek róla tudomást.) Az ötödik találat egy későbbi negatív szakmai reagálás éppen erre a naplóra. A hatodik találatra megnyíló oldalon már az 1976-ban született madármegfigyelő Fodor András adatait találtam. A következők vegyesen vittek vagy a költő, vagy egy plébános, vagy egy genetikus nevéhez. A sok említés között alig akadnak eredeti Fodor-szövegek és csak elég hosszú keresgélés után sikerült verset is találnom (folyóiratok honlapjain jöttek be). No, nézzük a Digitális Irodalmi Akadémiát, gondoltam. Kossuth-díja ellenére Fodor András nem tagja, nincs tőle semmi. Nézzük a Magyar Elektronikus könyvtárat. Találatok száma a Fodor András névre: 0.

Ezek után, bár tudtam, hogy hiába teszem, beütöttem egyik versének pár kulcsszavát. Persze semmi. No, ekkor gondoltam arra, hogy én ide a naplómba bizony begépelném ezt a verset (bevallom, az egyetlent, amelynek sorai megragadtak bennem; de az nem az ő költészetét, hanem az én memóriámat minősíti).

[Itt, ezen az oldalon most már jó sokszor előfordul Fodor András neve, elvben 3-4 nap múlva már benne lesz ez a weblap is a Google-találatok között – vajon hanyadik helyre sikerül felkerülnöm? Tekintsük ezt egyben kísérletnek is…]

Évát megkértem, hozná ide a vonatkozó kötetet, kellene nekem belőle egy vers. Melyik? Erre „belegépeltem” Évába a kulcsszavakat – és 3 perc múlva hozta a 665. oldalnál felütött Pünkösdi hírnök c. vaskos könyvet.

Akkor hát hadd emlékezzem ezzel a verssel Bandi bátyámra (talán nem fontoskodó bizalmaskodás így neveznem; mindig ekként szólítottam életében, s ha más nem, 1989-ben nekem ajándékozott kötetének dedikációja – „testvéri szeretettel” is felhatalmaz erre.

Tehát:

Fodor András:

SÜVÍT MINDENFELŐL

Elmennek sorba
kikre felesküdtünk,
keseredik bennünk az ifjúság.
Hátra ne fordulj, jobb nem tudni róla,
az utóvéd hogy adja meg magát.

Kipróbáltuk titkát
a végtelennek,
süvít mindenfelől az űr szele,
beöltöztünk a forgandó szabadság
tilalmas szeszélyeibe;

húzzuk, fogjuk
csimpeszkedőn a múlás
iramló ballonkötegét…
Míg lábunk U-szöge a földre
tapasztja, tán miénk marad az ég,

s magasztos
hazugságba, kínba
vergődve, lesz ki még próbálkozik:
kivédeni a lélek ütközőin
bukásunk karamboljait.

…Ungváron találkoztunk először, talán 86-ban. Hivatalosan érkezett, mint az írószövetség alelnöke. Pár kényelmetlen kérdést is feltett, úgy rémlik, a tiszteletére sebtében összehívott találkozón a KISzó szerkesztőségében – (a Forrásra kérdezett rá – emlékszem apám zavarára…), de alapjában a segítő szándék, a kapcsolatfelvétel fontosságába vetett hit sugárzott belőle. Ettől kezdve haláláig egyik legfontosabb szószólónk, mentorunk, tekintélyes segítőnk volt a Mo-i szakmai és intézményi körökben. (Itteni tartózkodásának emlékét őrzi egy vele készített kis interjúm – vagy róla készült portrém? – amelynek apropóját akkor kapott Puskin-díja képezte. Jut eszembe: talán Ungvárra is ennek okán került – Moszkvából jövet?)

Egy évtizeden át több levelet váltottunk (talán ideje lenne előkeresni őket). Amikor pedig 89-ben lapalapítási terveim voltak, elsőként állt a kezdeményezés mellé, és az első támogatási összeget is ő szerezte meg számunkra egy akkori bank művészeti alapítványának elnökeként. „Természetesen” tagja volt a társadalmi szerkesztő bizottságunknak, mindig magunk mögött tudhattuk támogatását.

Még egy emlék. Szokása volt, hogy az Astoria Szálló halljába adott találkozót (talán zenei elkötelezettsége miatt – akkoriban mindig innen közvetítették a Játék és muzsika c. rádiós vetélkedő élő adásait). Egyszer, amikor ott ücsörögtünk, teázgattunk és beszélgettünk (hármasban Évával), egyszer csak majdnem felkiáltott: ott megy Nemes Nagy Ágnes. És valóban: a hall utcára néző kirakatai előtt láttuk az egyenes tartású, még idősen is szép nőt elhaladni. (Vele soha nem adatott szerencsém találkozni; csupán akkor egyszer láttam közelről, akkor is üveg mögül.)

A lenti dedikáció történetére már nem emlékszem. A sorok tanúsága szerint Keszthelyen voltunk együtt a Berzsenyi Társaság rendezvényén. De hogy én ott verseket mondtam volna??

Amire idézőjelben utal: az én neki ajánlott versem címe. Talán indokolt, hogy ezúttal ezzel szaporítsam digitális irattáramat.  Legyen így teljes az emlékezés.


Balla D. Károly

Az egyetlen idő

Fodor Andrásnak

Innen már tisztán látszik: még most is
indulni volna könnyebb. Batyudba
tenni ama hamuban sültet, s fü-
työrészve nekivágni. Átkelni
az Üveghegyen. Óperencián. És
szerencsédet megkísértve, bízva,
veszélyek villáma alá beállni.
Menni volna könnyebb. Magadra öl-
teni pikareszkek esőben át-
ázott, napon kiszikkadt köpenyét,
és hinni: sosem lesz végállomás,
csak pihenői vannak a messze
tartó útnak, amelyen elkísér
majd kóbor eb, elvert, hontalan veréb.
Elmenni volna könnyebb. De megköt
egy rög. Egy dal (amely imának har-
sány, indulónak halk). Egy kezedben
maradt simogatás. Halántékod
mögött a metronóm: az egyetlen
idő. Botod leszúrva maradsz. Vár
a hűség: nászi ágy. Roppant katafalk.

(1989)

Egy novell

Mindig ér meglepetés, ha a nevemre rákeresek a Googleban. Most egy kötetbe nem sorolt kisprózámat találtam meg.
Az az igazság, nem tudom, pontosan mikor írtam ezt a novellát. Annyi bizonyos, hogy 1993-as prózakötetem (Karnyújtásnyira) összeállítása után, ám 1996 előtt (utóbbi évtől kezdődően egy ideig pontos munkanaplót vezettem). Ám hogy 94-ben vagy 95-ben-e, esetleg 93 végén, azt nem tudom eldönteni.
A Karnyújtásnyira anyagának válagatásakot még nem lehetett meg, ezt abból gonolom, hogy biztosan beletettem volna, mindenképpen jobb néhány ott megjelentnél. Ellenben a 2002-es Világvégéből már kihagytam, kiszorították az erősebbnek gondolt írások. Most hogy megtaláltam az Ezredvég honlapján és újraolvastam, mégis úgy gondolom, egészen jó kis novella ez, hadd őrződjön meg itt is, internetes irattáramban. >>a novella