Kisebbségek kiváltsága

Az alábbi szöveget előadás gyanánt 1996-ban olvastam fel a Magyar PEN Club budapesti konferenciáján; később megjelent egy vidéki napilapban.

Balla D. Károly

Kisebbségek kiváltsága

A magamfajta irodalmár, akinek lassan állandó eposzi jelzője, hogy „határon túli magyar”, mostanában nehéz helyzetbe kerül amiatt, hogy „határon bévül” egymást érik a legkülönbözőbb szakmai összejövetelek. (Augusztusban csúcsra járatás volt: Anyanyelvi Konferencia, Tokaji Írótábor, hévízi és csobánkai tanácskozás, tatai JAK-tábor, műfordító-találkozó, finnugor írók kongresszusa…) Ezeken részt venni létszükségletünk: ha azt valljuk (márpedig ezt gyakorta megtesszük), hogy magyar irodalom, magyar kultúra csak egy van, akkor ezeken a seregszemléken megjelenésünkkel demonstrálhatjuk, hogy ennek az egynek magunk is részesei lennénk. Így hát: ki hová tud, elutazik és hosszasan konferenciázik, tanácskozik, beszélget, s esténként, ha úgy adódik, iszogat és énekel (magyar íróknak ez már csak ilyen jó szokása), s ha teheti, hát: ismerkedik.

Ismerkedik, holott ez nem mindig veszélytelen vállalkozás.

Mert mi is történik?

A kölcsönös bemutatkozást és esetleg néhány udvariassági fordulatot („Láttam a kötetedet a könyvheti listán”) vagy tájékozódó kérdést („Te honnan is jöttél tulajdonképpen?”) követően a külhoni magyar író azt tapasztalja, hogy új ismerőse tesztelni kezdi. De nem irodalmi tájékozottságára kíváncsi, vagy arra, mivel is foglalkozik ez a szerencsétlen kívülrekedt, hanem arra, hogy melyik oldalon áll. A tesztelés alá vetett és alultájékoztatott bátor ismerkedő azonnal el is bátortalanodik, mert jószerivel azt sem igazán tudta, hogy vannak oldalak, s azokon rendíthetetlenül állni a magyar írónak felettébb kívánatos. Zavarában hablatyol hát valamit maradandó irodalmi értékekről vagy arról, hogy napok óta nem hallgatott rádiót, de ezzel csak maga alatt vágja a fát, mert most már óhatatlanul abba a gyanúba keveredik, hogy esetleg a rossz oldalon áll, s ezért sumákolja el az egyenes választ. Ha feltalálja magát és van egy kis szerencséje, még visszaszerezheti az iránta megrendült bizalmat azzal, hogy tanácsot kér: mégis, melyik oldal a jó, mert hogy ő esetleg akár… A gyanakvó ismerősben felébred a hittérítő, s jó alaposan beavatja a most már védenceként kezelt külhonit az oszthatatlan és egyetemes magyar irodalomba.

Az így kiokosított határon túli aztán elsodródik patrónusától s egy kis társaságban találja magát, ahol meg furcsán nézegetnek rá, amiért az előbb X. Y.-nal szóba állt. Ne tudná róla, hogy sötét alak, ilyen meg olyan múltja van, s különben is: a rossz oldalon áll?! De azért a kis külhoni rokon ne vegye a szívére a dolgot, legyen egészen nyugodt, mert ők majd a hóna alá nyúlnak, bevezetik az igazi irodalmi körökbe, csak előbb még isznak egy kis jófajta borocskát.

Újabb sodródás, újabb társaság, újabb okulás: miket mondhattak neked, te szegény, abban a bandában! Hát azok még csak nem is ugatják az irodalmat, kóklerkednek, blöffölnek, uralják a médiát, meglovagolják a kordivatot – de hát el lesznek ám seperve hamarost, már csak azért is, mert a rossz oldalon állnak, akárcsak X. Y.!

Nincs idő felocsúdni, mert valaki fülébe súgja a most már ismerkedni annyira nem is vágyó újoncnak: Q. Zs. szeretne vele beszélni. Aki aztán persze elmondja, mi fán terem az egyetemesség, ami már rég meg is valósult volna, ha sikerülne kirekeszteni belőle az egyik meg a másik társaságot, no és persze X. Y.-t, mert ezek mind-mind a rossz oldalon állnak.

És így tovább, és így tovább!

Hát nem! Nem, kedves határon belüli magyarok! Én ezt nem játszom!

És ezt nem most határoztam el, hanem évekkel ezelőtt, amikor először akartak a jó és rossz oldalak rejtelmeibe beavatni, s amikor először kapkodtak a hónom alá minden rendű önzetlen kirekesztők, nem tudván, hogy csiklandós vagyok s nem tudom majd visszatartani a gurgulázó nevetést.

Akkor, egyszer, amikor Cs. Zs. arra figyelmeztetett egy írószövetségi fogadás után, hogy V. I. nevét vegyük le akkori lapunkról, mert az egy sötét alak – akkor döntöttem úgy, hogy ilyesmit én soha többé nem hallok meg, és nem vagyok hajlandó tudomást venni semmilyen oldalakról meg érdekcsoportokról, hanem egyszerűen és felettébb megbotránkoztató módon: lesznek barátaim és lesznek ismerőseim, és persze lesznek, akiket kevésbé szeretek, továbbá egyeseket kitűnő, másokat jó, megint másokat pedig rossz íróknak fogok tartani – de mindennek semmi köze nem lesz ahhoz, melyikük éppen hol áll, s kiről mit tart. (Már Cs. Zs.-t is leszereltem azonnal: ” – V. I.? Nem is értem, hisz rólad például olyan elismeréssel beszélt!”)

És amit hinni is alig mertem: mindazok, akik korábban elvárták volna tőlem, hogy az ő jó oldalukra álljak, azok számomra is már-már érthetetlen módon, váratlanul és megható empátiával elfogadták magatartásomat, sőt, amikor erről az elhatározásomról nyilvánosan is nyilatkoztam egy tv-adásban: forrón gratuláltak. Alighanem megértették: én – helyzetemből adódóan – nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy hagyom magam valahová bevonni azon az áron, hogy másvalahonnan emiatt kirekedek.

Így most sokkal egyszerűbb lett az életem: nem kell alakoskodnom és óvatoskodnom semmilyen társaságban, lehetek avantgárdok közt konzervatív, népiek közt urbánus, liberálisok közt nemzeti – és persze vice versa, merthogy minden viszonylagos. Elfogadják. Tőlem el, a kisebbségitől. Soha nagyobb és szebb kiváltságot! Nem létezik olyan erős érdekcsoport, amelynek védő szárnyaiért, akolmelegéért elcserélném a kivívott függetlenségemet.

Azóta dalolva járok a tanácskozásokra. Ha felkérnek, szívesen tartok előadást, elmondom, hogy a kárpátaljai magyar irodalom (és globálisabban: teljes művelődési életünk) előtt két út állhat: az egyik a szellemi önellátásra való berendezkedés, a másik a mind teljesebb integrálódás a magyar kultúra egészébe. Elmondom azt is, melyik útnak melyek a buktatói, és mi kellene ahhoz, hogy egyiken vagy másokon (netán a kettőn egyszerre) haladva előbbre jussunk. Ilyenkor nem kímélem magunkat: kiteregetem provincializmusunkat, beszűkült érdeklődésünket; de nem kendőzöm el a befogadásra nem eléggé alkalmas anyaországi helyzetet sem, a szakma előítéleteit és gyakori vállveregető lekezelését sem.

Érdekes tapasztalatom, hogy egy-egy ilyen megnyilatkozásom szinte minden „oldalon” kedvező visszhangot kelt (olykor még kissé szélsőséges lapok is le akarják közölni előadásom szövegét) – kivéve saját közegemben, kárpátaljai írótársaim körében. Kollégáim szemében elismerés helyett zavartságot, enyhe rosszallást látok; vagy nem szólnak semmit (de ez is vélemény!), vagy belekötnek olyasmibe, amit nem, vagy nem úgy mondtam.

Vajon mi lehet ennek az oka? – gondolkozom néha hosszan. Talán az, hogy kisebbségi, „határon túli” (hogy visszatérjünk állandó eposzi jelzőnkhöz) helyzetünket csak hátrányként, sorsverésként fogják fel, és számukra érthetetlen, hogyan merészelek én ebből hendikepből előnyt, kiváltságot fabrikálni.

Hát így! És továbbra is élni fogok ezzel a helyzeti előnnyel, tudomást sem véve semmilyen ál- és valódi megosztottságról. Leszek konzervatívok közt avantgárd, urbánusok közt népi, nemzetiek közt liberális – és vice versa, merthogy minden viszonylagos.

Hátha ezt egyszer ellesik tőlem „a határon belüli magyarok” is!

Illyés Gyula szobrának avatása, Beregszász, 1989

Ezt a fotót a rajta zsebre vágott kézzel szónokló költőtárs honlapján találtam. 1989. október 14-én készült Beregszász főterén, Illyés Gyula mellszobrának avatásán. A képen látható személyek többségét felismertem. Balról jobbra: Páldi András, Magyarország kijevi főkonzulja (később nagykövete); a szakállas urat nem ismertem fel; Páldi Andrásné; Boráros János, a Köbányai Sörgyár Illyés Gyula Szocialista Brogádjának vezetője; Dalmay Árpád, a KMKSZ beregszászi járási szervezetének akkori elnöke; Fodó Sándor, a KMKSZ alapító elnöke; Petróci Iván ukrán (ma: ruszin) költő; mögötte, bal válla fölött: Lizanec Petro, az ungvári egyetem magyar tanszékének vezetője; Szűrös Mátyás, a magyar Országgyűlés elnöke (tíz nappal később ideiglenes köztársasági elnök); a mikrofont tartó ismeretlen riporter mögött fedésben: Csanádi György, a beregszászi járási lap, a Vörös Zászló főszerkesztője; Veress Gábor, az SZKP beregszászi járási bizottságának első titkára; Czine Mihály irodalomtörténész; Pataki István, Beregszász polgármestere (nagy valószínűséggel); Oszter Sándor színművész; félig takarásban: Szabó László, az MVSZ titkára; Nagy Gáspár költő (a kép kattintással nagyítható).

illyes-szobor-avatas

1989. október 14., Beregszász – Illyés Gyula szobrának avatása alkalmából tartott ünnepség

A lelet jó alkalom arra, hogy ide tűzzem a fenti eseménnyel és annak előzményeivel is foglalkozó visszaemlékező írásomat. tovább is van, mondom még

Az írótábor nem megy az égbe

tokaj-saray

Ezt írtam ki a lepusztított archív oldalra

mottó 1: Minden pontosan úgy esett, ahogy puffant.

mottó 2: Tessák mondani, sör nincs?

A Tokaji Írótáborra alaposan rárepült a sajtó amiatt, hogy egy részeg atyafi nyolc napon túl gyógyuló sérülést okozva Kukorelly Endrének az arcába ütött… A hírek sorozatát (ahogy más-másként traktálták a lapok a hírt és ahogy egymás után nyilatkozott írószervezeti elnök, sértett és sértő) belinkelgetttem Facebook-oldalamra a semlegesnek remélt „irodalmi élet, népi tábor, 2014” felirat alá; én nem kommentáltam a híreket, mások igen… Mígnem a rendezvény egyik belső embere megrótt amiatt, hogy az „ingerküszöböm kimerül a bulvárnál” és – állítása szerint ettől teljesen függetlenül – megkért, szedjem le 2003-as weboldalamról az akkor általa szívességből nekem elküldött írótábori fotókat. Nem ez az első alkalom, hogy egyesek szerint nem az a hibás, aki verekszik, hanem aki ezt mások tudomására hozza. Amikor pl. ezt a kis csetepatét én is közreadtam, többen kiátkoztak: VFL tettleg véd.

Mielőtt leszedtem a ma már szerintem dokumentum-értékű képeket, azért végignéztem őket….

Hej, a Tokaji Írótábor! … Utoljára 2003-ban időztem ott, azelőtt a nyolcvanas évek legvégétől majd minden évben, nem ritkán előadóként. Sokad magammal együtt örültem annak, hogy a rendszerváltás után az Írótábor szakított ideológia meghatározottságával (ez nagyjából a szocialista népiségben volt megragadható) és határozott gesztussal integrálni igyekezett az urbánus vonalat. Nemcsak a tagság, a vezetőség is ennek értelmében alakult át, ekkor lettek a kuratórium tagjai például Petőcz András és Kukorelly is. A vezetőség arra is már-már kínosan vigyázott, hogy az előadók közt kiegyenlített legyen a népi-nemzeti és liberális-urbánus előadók aránya. Aztán lassan eltolódott az egyensúly, a liberális gondolkodásúak lassan elmaradoztak, a népi szárny erősödött és hangosodott… mígnem azon vettem észre magam, a posztmodern szitokszó lett a tábor hangadóinak a körében…

Ezzel együtt az emlékeim között sokkal több a kellemes, mint a kellemetlen. Jó alkalom volt a táborozás nemcsak arra, hogy sok-sok ritkán látott barátunkkal találkozzunk, hanem arra is, például, hogy a kárpátaljai magyar irodalom tárgyában elkövetett írásaimat szakmai közönségen teszteljem és a különböző irányokból érkező reagálásokból lemérjem: ha majd nyomtatásban megjelennek, milyen indulatokat fognak kiváltani.

1999-ben felolvasott tanulmányomnak például ezek voltak a főbb tételei (ezt is naplómból idézem, ahogy utólagos hozzáfűzéseimet is): tovább is van, mondom még

A semmi apoteózisa

semmi-apoteozisaElőtte 12 évig, azóta pedig már éppen 10 éve nem publikálok a Kárpáti Igaz Szóban.  2003-ban és 2004-ben azonban megjelent jó pár írásom. Ebben a blogban az évforduló okán újraközlöm akkori publikációimat, a teljes sorozat itt érhető el: kiszo2003-2003.

A sort A Semmi apoteózisa c. esszéféleség zárja 2004-ből. Érdekessége, hogy ezzel a címmel több írásom is megjelent (még novella is; és úgyszintén ez volt a neve  egy blog-performanszomnak). A Semmi előfordulásait sorra vevő főszöveg egyik változata Szembesülés regényem egyik fejezetét képezi. Itt most az újságban megjelent verzió következik.

Balla D. Károly

A Semmi apoteózisa

Az irodalmi játékokról szólva e hasábokon legutóbb többek között a szerepjátékokról beszéltem: sosem létezett írók műveinek létrehozásáról, valójában meg nem született versek „előkerüléséről” (Cecil M. Joepardy, Psziché, az öreg József Attila vagy a barguzini Petőfi költeményei…). Ezek a művek voltaképp a „nincs ilyen”-t teszik „mégis van”-ná, a hiányt, a nem létezőt teszik érzékelhetővé. Induljunk innen a Nincs, a Semmi birodalmába.

Kezdjük talán egy japán író, Kamatsu Sakyo A bika feje c. novellájával. Az írás hőse egyre gyakrabban hall ismerősei körében a hátborzongatóan csodálatos, lebilincselő remekműről, A bika feje című könyvről. Keresni kezdi, szeretné elolvasni, de sehol nem akad nyomára, még a legnagyobb könyvtárakban sincs meg. Mindenki ismeri, beszél róla, de senki sem tudja kezébe adni. Mígnem kiderül: a könyv valójában nem is létezik, épp csak mindenki úgy tesz, mintha olvasta volna. Ezt a gyakorlatot végül a novella hőse is átveszi, s nagy elragadtatással maga is a könyv lenyűgöző zsenialitásáról, semmihez sem hasonlító eredetiségéről kezd beszélni egy társaságban.

Nos, a nem létező könyv ebben a történetben mégis elnyeri létezésének egy bizonyos dimenzióját, hiszen megjelenik a szereplők képzeletében. Tudnak róla csevegni, van róla véleményük, vitáik tárgya lehet, talán még idéznek is belőle. Az, ami valójában nincs, tulajdonságokat ölt magára, szerkesztetté válik; a semmi ezek alapján valamiként jelenik meg.

De nem ugyanígy jelenik-e meg a gyermekek fantáziájában a sárkány, a boszorkány, a manó? És nem ugyanez történt-e az emberiség gyermekkorában, a hiedelemvilágok, a mitológiák kialakulásakor?

Mint annyi mindenben, ebben is a görögök alkották a legtökéletesebbet. Elképesztő az a páratlan gazdagság, változatosság és találékonyság, amellyel benépesítették képzetes világukat. Anélkül, hogy egyetlen istent vagy istenséget, nimfát, szirént, kentaurt, küklopszot, egyetlen emberfeletti lényt valaha is láttak volna – mégis: ezen alakokat hiányukban is roppant karakteresekké tették azzal, hogy rögzítették életrajzukat, cselekedeteiket, megalkották genealógiájukat, kidolgozták jellemvonásaikat. Mitológiájukba jó arányérzékkel integrálták történelmüket, valós hőseiket isteni, isteneiket pedig emberi tulajdonságokkal ruházták fel, s alapos szerkesztői műgonddal létrehoztak egy olyan virtuális világot, amely épp szerkesztettsége, belső rendszere, kidolgozott struktúrája és az egészét „működtető” törvények gazdagsága révén: ma is van, létezik. Létezése ugyanakkor nem olyan, mint valamely történelemkönyvekből azon jellegtelenségükben kilépő „eseményeké” vagy „alakoké”, hanem oly közvetlen, mint valamely primer, már-már megélt tapasztalaté. Ahogy Németh László fogalmazza A minőség forradalmában: „a görög hagyomány (s általában minden életképes hagyomány) nem a messze múltból szól, hanem a szomszédból”, ezért is történhetett, hogy a görög mitológia sokkal inkább részét képezi tudatunknak, mint némely valóságosabb világok. A képzetes (például vallási) rendszerek ugyanis épp attól jelentősebbek, életképesebbek vagy kevésbé azok, hogy milyen mértékben és milyen sokrétű interpretációban érvényesül bennük valamely „alkotói koncepció”. A legbuzgóbb hívő sem tudna hinni olyan felsőbb erőben, amelyről csak annyit közölnek vele: van. Tudni akarja: hol van, mióta, meddig van; milyen megjelenési formákban létezik; mit tett, teremtett, hogyan teremtette, hány nap alatt teremtette stb. Ezért, ha a mindenkori Tanítók magát az istent nem is tudták felmutatni, hát felmutatták helyette a jól szerkesztett „járulékos szövegeket”. tovább is van, mondom még

Az idő csapdájában

dali-idoSorozatomban újraközlöm azokat az írásaimat, amelyek 2003-2004-ben jelentek meg közéleti lapunkban. Teszem ezt jeles alkalomból: éppen 10 éves évfordulója van annak, hogy már újra nem publikálok a Kárpáti Igaz Szóban  (merthogy annak előtte 12 évig szintén nem…). Az alább következő hosszabb jegyzet  Múzsák és mázsák c. önálló oldalamon jelent meg a lap Hóvége mellékletében. Helyszűke miatt néhány bekezdés akkor kimaradt, itt most színmegkülönböztetéssel pótolom a hiányt.

Balla D. Károly

Az idő csapdájában

Kizökkent az idő – ó, kárhozat, hogy én születtem helyretolni azt…
Shakespeare: Hamlet

(Fenyegető idő) Veszélyes dolog a jövő. Szünet nélkül azzal fenyeget, hogy bekövetkezik. Talán ettől való félelmünkben használunk mindenféle idő-praktikákat. Kifejezetten szeretünk például a nemzeti múltba menekülni, vagy azért, hogy a történelem dicső eseményeiből merítsünk erőt és keressünk indokot nemzeti büszkeségünkhöz, vagy azért, hogy – ellenkezőleg –, a legfájdalmasabb kudarcokat, igazságtalanságokat felidézve búsonghassunk egy nagyot, talán addig a gondolatig is eljutva, hogy ha ennyi sorsverés ellenére még mindig létezik itt, Kelet és Nyugat határán, nagyjából félúton az Urál és az atlanti partok között, a Kárpátok védő és szorongató ölelésében a tíz egynéhány milliós magyarság, akkor esetleg túléljük azt is, ami éppen most készül romlásba sodorni – vagy még inkább a jövőben leselkedik ránk. Mert hogy a jövő veszélyes fenevad.

Megszelídítésének egyik módja, ha kijelentjük, hogy már el is kezdődött.

Kisgyerek voltam, amikor akkori aktuális nagy vezérünk, Nyikita Hruscsov óvodákat látogatott, és büszkén kijelentette a csöppségeknek, hogy boldogok lehetnek, mert velük elkezdődött a jövő, ők bizony már a kommunizmus emberei, benne lesznek felnőttek. Felteszem, a kicsik nem értették, miről beszél a kopasz bácsi, de talán velem együtt, aki ön- és közveszélyes óvodakerülő voltam, arra gondolhattak, ha a kommunizmusban nem kell majd tejbegrízt enni, akkor az valóban jó dolog lehet. Azóta bizony már a gyerekeik is bőven kinőttek a kisdedóvóból, de az utópia nem vált valóra. Ami megmaradt: a tejbegríz, és a magukat butítani és megtéveszteni nem hagyók örök, de ritkán gyakorolt joga, hogy széles ívben köpjék azok arcába, akik meg akarják velük etetni. A későbbi történelmi példáktól most eltekintek, de a különböző érákhoz tartozó néhány fogalmat azért felriasztok a csalitból: internacionalizmus, világbéke, gyorsítás, átépítés, rendszerváltás, piacgazdaság, jóléti társadalom, demokrácia, szociális védőháló, esélyegyenlőség, Európa Ház, alapszerződés, hármas prioritás, kettős állampolgárság, autonómia, kedvezménytörvény, nemzetegyesítés, érdekérvényesítés, alkotmányos kötelesség, lebegtetett határok, nem elválaszt, hanem összeköt, szülőföldön magyarul, integráció, információs társadalom, globalizáció, hajrá, hajrá, egyétek meg a tejbegrízt, gyerekek.

daliA jövő megszelídítésének másik kínálkozó lehetősége: kijelenteni, hogy a jövő nem is létezik, mert mire „eljön”, már nem is jövő a neve, hanem jelen. A védekezés ennél sokkal kifinomultabb módja a jövővel komolyabban számoló sokféle mesterkedés, kezdve a jövendőmondók ősi gyakorlatától az irodalmi utópiákon és sci-fiken át a tudományos futurológiáig. Ám a jövő egyiknek sem adja meg könnyen magát. Ráérezhetünk eseményekre, bizonyos valószínűséggel megjósolhatjuk bekövetkezésüket, a hosszabb ideig megfigyelt trendek grafikonvonalait továbbrajzolhatjuk a jövőbe, fantáziánkat és ismereteinket egyesítve képet alkothatunk az elkövetkezendő korokról – de az idő kapuján mégsem kerülhetünk túlra. A jövő évszázad, évtized, avagy akár csak esztendő, hónap, nap: titok marad. Olyan titok, amelyet éppen kifürkészhetetlensége, váratlansága, sosemvolt jellege tesz édessé, izgatóvá. És fenyegetővé.

Hiszen jól ismerjük a globális felmelegedés távlati lázgörbéjét, a kőolajtartalékok csökkenésének, az esőerdők pusztulásának és az ózonlyuk növekedésének a prognózisát; tisztában vagyunk az emberiség túlnépesedésének és a Kárpát-medencében élő magyar népesség csökkenésének előrevetett demográfiai mutatóival. Előre látható a sötét jövő? Jogos a félelmünk, vagy csitítsuk magunkat azzal, hogy külön vagyunk mi a jelenben, és külön van a jövő – nélkülünk.

Ám nem csupán a jövővel gyűlik meg a bajunk, olykor maga az idő fog ki rajtunk. Különösen gyorsuló világunkban érezzük, hogy egyre kevesebb van belőle. Észre sem vesszük, és vége a hétnek, fel sem eszmélünk, és eltelt egy hónap, el sem múlt a tél, és már újra itt a karácsony. Állandó késésben vagyunk, lemaradásban, elmulasztott teendőinket úgy görgetjük magunk előtt, mint galacsint a skarabeus. Pedig az írek azt mondják, hogy midőn a Jóisten az időt teremtette, bőven teremtett belőle. Ha ennek ellenére mégis úgy érezzük, kevés az idő, nincs idő, azaz keveselljük azt, ami pedig végtelen, abban nem az idő a hibás, hanem a szemléletünk. Modern korunkban az ember az idő válságát éli meg, hajszolja az időt, és mégis lemarad róla. Kényszernek, szinte erőszaknak érezzük a múlását, teljes ellentétben a keleti filozófiák felfogásával, amely szerint az idő nem kívülünk, hanem bennünk van, nem fenyeget, hanem szolgál bennünket. Hisz voltaképp az idő nekünk dolgozik. Csak kicsit magas az órabére. tovább is van, mondom még

A másodfajú Maxwell-démon

10 éves évfordulója van annak, hogy nem publikálok Kárpáti Igaz Szóban, miután 2003-2004-ben egy rövid időre írásaimmal újra megjelentem hasábjain (annak előtte 12 évig szintén nem…). Ebből az alkalomból ebben a blogban újraközlöm akkori írásaimat. Az alább következő rövid jegyzet Múzsák és mázsák c. önálló oldalamon jelent meg a lap Hóvége mellékletében.

Ám a történet nem zárul le ennyivel, a cikk alatt olvasható a folytatás. Szólok többek között saját bűnös mulasztásomról is.

maxwell-demonBalla D. Károly

Csupa kis Pumukli

James Clerk Maxwell (1831-1879) skót fizikus alkotta a hipotézist, miszerint ha gázt tartalmazó két tartály összekötő nyílásába olyan lényt tudnánk helyezni, amely az egyik irányba csak a lassúbb molekulákat, a másik irányba pedig csak a gyorsabbakat engedné át, akkor az egyik tartály felmelegedne, a másik lehűlne, akár gőzgépet is működtethetnénk általa. Tudományosabb megfogalmazásban: a termodinamika második főtételének ellentmondva munkavégzés nélkül csökkenthetnénk a rendszer entrópiáját, semmiből keletkező energiához jutnánk. Azaz megvalósulna a perpetuum mobile, az örökmozgó.

A fizikusok később jöttek rá arra, hogy a démon „működtetéséhez” információt kellene közölni vele, amely alapján a gyors és lassú („meleg és hideg”) molekulákat megkülönböztethetné, az információ megszerzése és közlése pedig éppen annyi munkavégzést kívánna, mint amennyit a hőmérséklet-különbségből nyerni lehetne.

Az információ és az energia tehát egymás ekvivalensei – tudjuk azóta.

Állítólag sci-fi szerzők alkották meg a másodfajú démont, amelynek az lenne a funkciója, hogy az információt felfogja és közölje az elsődleges démonnal.

Egy magyar szakember pedig, a debreceni egyetem oktatója, Buda Mariann néhány évvel ezelőtt írt tanulmányában az Internet lehetőségeit és veszélyeit elemezve állapította meg, hogy az információ közlését válogatásnak, szelekciónak kell megelőznie, így a fiatalokra zúduló adattengerből a tanárnak – mint harmadfajú démonnak – kell kiszűrnie az éppen szükséges ismereteket.

Az új fogalom és felvetés kétségkívül ráirányította a figyelmet a problémára (később szakemberek többször hivatkoztak rá), értelmezni azonban, szerintem legalábbis, inkább csak szimbolikusan lehetséges. A hírközlésben ugyanis előbb van a mindent felfogó antenna (vagy más jelfogó), és aztán a kívánt hullámhosszt kiszűrő rezgőkör (vagy más szelektor). Ha a másodfajú démon az információ vevője, befogója, akkor a szűrés nem „elé”, hanem „mögé” kell. Vagyis a szelektáló tanárdémont az elsőfajú és a másodfajú közé kell beiktatni. (A neve lehetne mondjuk másfeledfajú…)

Ha feljebb akarunk haladni az információláncon, akkor pedig a harmadfajú démon nem az, aki-ami szelektál, hanem az információ előállítója, rögzítője és elindítója. Vagyis például az új ismereteket alkotó tudós.

Amikor erről az elképzelésemről a festő-barátom értesült, azt vártam, hogy a művészeket is besorolja a magas démoni csoportba. Ehelyett azonban így reagált: „Tévedésben vagy, nagy fehér testvérem. Még hogy a tanár és tudós démoni szerepben! Ugyan! A média az igazi démon. És ezt mozgatja a fődémon: a pénz és a hatalom – vagyis az információ tényleges birtokosai. Az összes többi nem démon, hanem legfeljebb manó és kobold, csupa kis Pumukli.”

Megjelent: Kárpáti Igaz Szó, 2004. január 31.

És akkor az utótörténet

tovább is van, mondom még

Játékban élni

A művészet folytonosan megújuló folyamata nem létezhet kísérletezés, játékos-komoly újítások nélkül. Az irodalomnak a nyelvi eszközökben rejlő új és újabb lehetőségei sokkal jobban kiaknázhatók felszabadult játékos kedvvel, mint görcsös igyekezettel – állítom írásom végén.

2003-ban 12 éves önkéntes szilencium után újra publikálni kezdtem a Kárpáti Igaz Szóban. Egy évig tartott, majd újra felhagytam ezzel az úri huncutsággal és azóta sem adtam kéziratot a lapnak.  Újabb önmegtartóztató magatartásom gyakorlásában ismét elértem a 10. évfordulót, ebből az alkalomból ebben a blogban sorra újraközlöm az akkori írásaimat. Az alább olvasható esszéféleség Múzsák és mázsák c. oldalamon jelent meg a KISzó Hóvége mellékletében. A terjedelmi korlátok miatt kimaradtak az illusztrálásra szánt gépi disztichonok (meg egy megjegyzés Weöreshez), ide most betűztem ezeket is színmegkülönböztetéssel.

A téma okán ezúton bátorkodom ajánlani olvasóimnak a főblogomban folyó feladványsorozatot is: Asszociációs játék

0403muzsakBalla D. Károly

Játékban élni

„az emberi kultúra a játékban, játékként kezdodik és bontakozik ki”
Johan Huizinga

Már csak ilyenek vagyunk: szeretünk játszani.

Gyermekkorunk főfoglalkozását kisebb-nagyobb odaadással és gyakorisággal felnőttként is űzzük. Valahol mindig perdül a kocka és pörög a rulett, valahol mindig felveszi vagy lecsapja egy játékos a kártyalapokat, odább teszi a bábot a táblán, számokat ikszel be a szerencsemezőben. Valahol mindig rúgják, dobják, elütik vagy megpöckölik a labdát, másutt biliárdgolyók koccannak, dominókövek illeszkednek egymáshoz, unalmat űznek a kirakott pasziánszok, összerakott puzzle-képek és kitöltött keresztrejtvények. Példátlanul népszerűek a televíziós vetélkedők, milliók rángatják mindenütt a világban a „nyerő”automaták karjait, naponta új és újabb komputeres játékok teszik próbára ügyességünket, kreativitásunkat, kombinációs és stratégiai készségeinket.

Ha valamely emberi foglalatosság régi eredetét akarjuk hangsúlyozni, vagy azt mondjuk, hogy „már a görögök is”, vagy még messzebb megyünk az időben, állítva, hogy ez a valami bizony „egyidős az emberiséggel” (mint mondjuk a tánc). Ám a játék, mint erre a holland történész, Johan Huizinga hívta a figyelmet Homo Ludens (A játékos ember) c. művében, korábbi az emberi kultúránál, „öregebb” az embernél. A játékot állati ősiségünkből hoztuk magunkkal. Álljunk csak meg egyetlen percre a csimpánzok ketrece előtt! De az is elég, ha megnézünk egy delfinekről szóló filmet – vagy csupán madzagra kötött papírmasnit húzunk el macskánk előtt. Igen, a játék legősibb ösztöneink mélyéről tör fel és legkifinomultabb szellemi képességeinkben teljesedik ki. Ez a kettőssége, érzelmi és értelmi összetettsége teszi izgatóvá, könnyeden szórakoztatóvá – vagy véresen, halálosan komollyá. A vér és a halál olykor szó szerint is érvényes, és itt ne csak a töltött fogópisztollyal játszott orosz rulettra vagy a bikaviadalra gondoljunk, hanem bűnözők és a bűnüldözők örök párharcára, háborús taktikákra és stratégiákra. Ezek ugyan idegenek a játék igazi szellemétől, de például a játékok egyik legnagyszerűbbje, a sakk is eredetileg az egymással hadat viselő királyok hadseregének összecsapását modellezte.

Mint egyik legalapvetőbb szükségletünk, a játék megjelenik életünknek szinte minden területén. A fentebb már említett Huizinga kultúránk egészét a játékból eredezteti, s ha ez a hipotézis kétségbe is vonható, annyi bizonyos, hogy a művészeteket – kis túlzással – akár játéknak is tekinthetjük. Gondoljunk csak a színjátszás vagy a játékfilm, a zongoraverseny, vagy a hangjáték kifejezésekre, vagy arra, hogy aki muzsikál, az játszik a hangszerén.

Legnagyobb íróinknak, költőinknek is életeleme volt a játék. Játszottak civilként és íróként, játszottak hol könnyeden, hol mély szenvedéllyel, hol halálos komolysággal. Tudjuk például, hogy az egyik legjobb magyar regény, az Iskola a hátáron szerzője, Ottlik Géza behatóan foglalkozott a bridzs elméletével, Tandori könyvet írt a gombfociról, Csurka a lóversenyről, a Noran kiadó pedig tavaly külön kötetbe gyűjtötte össze Ady Endre, Bíró Lajos, Gárdonyi Géza, Karinthy Frigyes, Kellér Andor, Kosztolányi Dezső, Móra Ferenc, Nagy Lajos sakkról írt novelláit, „természetesen” Stefan Zweig klasszikus Sakk-novellája előtt is tisztelegve… A kortárs magyar irodalom markáns alakja, Temesi Ferenc meg éppenséggel egy sakkjátszma szerkezete alapján, annak lépéseit követve építette fel Királyáldozat című regényét.

Szerep- és stílusjátékokra épül Weöres Sándor teljes munkássága, s ő maga azt vallotta, a költő nem az, aki felnőttként elkezd verset írni, hanem az, aki a gyerekkori nyelvi játékokat nem tudja abbahagyni. A tragikum és a játékosság jól megfért az egyébként sakkozni is nagyon kedvelő József Attila költészetében, ennek bizonyítására már-már közhelyszerű bizonyíték a halála évében írt Születésnapomra c. verse, amelynek nagyszerű nyelvi humora talán még jobban kiemeli a mondandó súlyosságát és a leggyakrabban idézett ars poeticává teszi a „tani-tani” szójátékkal végződő hitvallást. (De ugyanilyen gyakran hivatkozunk a „Játszani is engedd” költői parancsra is.) A halál közvetlen közelsége miatt talán ennél is megrázóbb Kosztolányi Dezső végsőkig kitartó játékossága, amely nem hagyta el akkor sem, amikor gégeműtétje után már nem tudott beszélni és írásban kommunikált környezetével. Felesége átkötötte a sebét fáslival, amit a költő így köszönt meg: „Gézcsókom”. Legutolsó tudatos gesztusával pedig ezt vetette papírra: „Végem van. Kosztolányi Dezső.” Nagyobb öniróniát elképzelni sem lehet, minthogy valaki saját aláírásával hitelesítse önhalálát. Óhatatlanul felidéződnek Akarsz-e játszani c. költeményének záró sorai: tovább is van, mondom még

Tíz éve léptem ki az Írószövetségből

Tizedik évfordulója nemcsak annak van, hogy legkevésbé olvashatatlan itthoni lapunkban újra nem publikálok (ez alkalomból ebben a blogban kis sorozat keretében közlöm újra a Kárpáti Igaz Szóban 2003 májusától 2004 májusáig közölt írásaimat, amikor is erre a 12 hónapra megszakítottam azóta is tartó önkéntes szilenciumomat), hanem annak is, hogy kiléptem a Magyar Írószövetségből. Ennek az említett lapban is volt némi visszhangja. Előbb interjút adtam egy oldalon Vári Fábián Lászlóval, aki nem hogy ki nem lépett, hanem verset dedikált Dönrentei Kornálnak , aztán kis pengeváltás következett Nagy Zoltán Mihállyal, majd utólag kis jegyzetem is megjelent. (A t. kollégák megnyilvánulásait itt nem adom közre, de elérhetők a neten).

kiszo-iroszovetsegAz interjú

Úgy volt, hogy engem is B.M. fog kérdezni, aki Vári Fábián Lászlót is. Ebbe nem mentem bele, mert a nevezett újságíró kvalitásait annyira gyöngének és a kulturális újságírásban mutatott magatartását olyannyira károsnak tartottam, hogy vele nem igazán akartam szóba állni. Így a főszerkesztő tette fel írásban a kérdéseket. Én túl hosszú válaszokat írtam, mert azt gondoltam, az előzményeket is kellő részletességgel be kell mutatnom, de mert ezeket a lap is összefoglalta pár mondatban, így utólag az én részletező felvezetésemet ki kellett hagyni, de a lényegi rész érintetlen maradt.

A szerkesztőségi bevezetőből:

… Az ügy rég átlépte Magyarország határait, és eljutott Kárpátaljára is. Szűkebb pátriánkban látszólag homlokegyenest ellentétes nézetek alakultak ki: Balla D. Károly József Attila-díjas írónk a kilépők mind népesebb táborát gyarapítja, másik József Attila-díjas költőnk, Vári Fábián László ezzel szemben 2004. március 4-i keltezéssel írt versét Döbrentei Kornélnak ajánlja.
Őket kérdezzük a továbbiakban.

tovább is van, mondom még

Internet és identitás

(archívumomból)

A papírra írt vagy nyomtatott szövegnél én ma már, bevallom, többre becsülöm a digitális formában rendelkezésemre álló szövegállományt… | Illyés Gyula szép víziója, a Haza a magasban az Interneten nyerte el realitását.

internet2003 májusában – tizenkét éves önkéntes szilencium után – újra publikálni kezdtem a Kárpáti Igaz Szóban. Épp egy évig tartott. 2004 májusában újra felhagytam ezzel az úri huncutsággal és azóta sem adtam kéziratot a lapnak.  Második önkéntes szilenciumom gyakorlásában a jeles 10. évfordulóhoz érve ebben a blogban sorra újraközlöm az akkori írásaimat. Az alább olvasható Múzsák és mázsák c. oldalamon jelent meg a KISzó Hóvége mellékletében. Később még dolgoztam az íráson, végleges változata A szörfőlő identitása címen jelent meg többek között egyik könyvemben is.

Talán érdekes megfigyelni, miként is gondolkodtam az internetről több mint 10 évvel ezelőtt. Jellemző, hogy nagybetűvel illettem… Nem kevésbé: miként tekintettem a kárpátaljai, illetve határon túli író és irodalom fogalmára…

Balla D. Károly

Internet és identitás

internet, identitás - múzsák

Internet és identitás – digitális identitás

Aki hosszabb ideje foglalkozik nemzeti irodalmunknak a Magyarországgal határos térségekben zajló eseményeivel és folyamataival, netán íróként, szerkesztőként aktív részese is ezeknek, annak időről időre szembesülnie kell a regionalitás és egyetemesség problémájával, a van-e erdélyi, délvidéki, kárpátaljai magyar irodalom idegesítően megválaszolhatatlan kérdésével, ezen túl olyan felvetésekkel, hogy ki számít erdélyi, felvidéki, nyugati stb. írónak, hogy miben különbözik egymástól és anyaországi kollégáiktól írói magatartásuk, identitásuk. Ezek a dilemmák képtelenségük ellenére újra és újra megfogalmazódnak, viták és konferenciák témájául szolgálnak; hiába azonban a sok eszmecsere és tanácskozás, az érvek mellé mindig egyenértékű ellenérvek sorakoznak, az egymásnak feszülő elméletek a gyakorlatban összekeverednek, így a kívülálló számára úgy festhet, minden effajta vita hiábavaló.

Miért hozakodom vele elő mégis? Azért, mert – ez talán meglepően hangzik – találtam egy olyan közeget és olyan médiumot, amelyben, úgy érzem, sikerült elkerülnöm ezeknek a kérdéseknek a csapdáját.

A problémáimat megoldó közeg neve: Internet, a médium pedig a világhálós irodalmi honlap.

Révükön megszabadultam bizonyos beidegződésektől, gondolkodásom rugalmasabbá vált, átalakult nem csupán szemléletem, hanem talán tudatom egésze is. Megkísérlem elsorolni, korunknak ez a sokat vitatott jelensége mely jellegzetességei révén vált számomra alkalmassá arra, hogy identitásomban új dimenziókat nyisson. tovább is van, mondom még

Kertész-torony Bécsben

(archívumomból)

12 esztendőnyi szünet után 2003-ban és 2004-ben májustól májusig, azaz épp egy éven keresztül újra publikáltam a Kárpáti Igaz Szóban. Azóta pedig újra nem… Második önkéntes szilenciumom gyakorlásában a jeles 10. évfordulóhoz érve ebben a blogban újraközlöm az akkori írásaimat. Mivel eléggé sűrűn publikáltam, olykor írói neveket használtam. – Az adódott lehetőséget igyekeztem arra felhasználni, hogy az irodalmi-művészeti tárgyú írásokkal el nem kényeztetett olvasók egy számukra valószínűleg kevésbé ismert értékrenddel szembesülhessenek.

Károly Andor

Kertész-torony Bécsben

kertesz_imreKi ne emlékeznék rá: a Nobel-díj bizottság tavalyi döntésén még meg sem száradt a tinta, amikor a magyar közvélemény máris megoszlott Kertész Imre magas elismerését illetően. Akadtak, akik határtalan lelkesültségüknek adtak hangot, végre egy Nobel-díjas magyar író; voltak, akik fanyalogtak: miért pont ő, miért épp most, különben sem olvasta senki a regényét; és bizony akadtak, akik kétségbe vonták nem csupán a döntés jogosságát, hanem még azt is, hogy az évek óta Németországban alkotó Kertész Imre magyar író lenne.

A dologból „ügy” lett, amely messze túlpörgött az irodalom és kultúra berkein. Előfordult, hogy plágiummal vádolták, próbálták saját nyilatkozatait ellene fordítani, legutóbb pedig a díjazott regény alapján készülő film körül csaptak fel az indulatok, mégpedig azért, mert egyesek szerint a film forgatásához az alkotók alkalmatlan helyet választottak: a Pilis szakrális hely, ott nem szabad láger-díszleteket építeni…

Magam azok közé tartoztam, akik, miközben őszintén örültek a nemzetközi magyar sikernek, egyben el is szégyellték magukat amiatt, hogy sem Kertész Imre életművét nem ismerték eléggé (én csupán egyetlen írásával találkoztam korábban), sem a Sorstalanságot nem olvasták. Amint módom nyílt rá, az utóbbi mulasztásomat nyomban bepótoltam. Megrázó és felkavaró élmény volt. De nem úgy kavart fel, mint… Mint várható lett volna. A lelki- és önismeret egészen más régióit rezegtette meg, jószerével olyanokat – és ebben valóban egyedülálló a mű –, melyekről nem is igazán tudunk, vagy szégyellünk tudni.

Kertész az igazságérzetünkkel, hm…, igen: játszik. Persze véresen komoly játékot. Ahogy kikezdi hibátlannak vélt értékítéletünket jóról és rosszról, helyesről és helytelenről. Ahogy összekuszálja és felborítja beidegződéseinket… A mű utolsó oldalaira tartogatja a filozófiáját, amelyet, bár roppant egyszerűséggel ad elő, mégis elég nehéz felfogni, megérteni – talán éppen a magunkban hordott sztereotípiák miatt.

Kényelmetlen mű a Sorstalanság. Mindenkinek kínos, bármi is volt a viszonya a holokauszthoz; leginkább pedig akkor, ha nem volt hozzá semmilyen viszonya. Hiszen a regény nem is erről szól…

Amikor olvasásához készültem, azt gondoltam: majd sóhajtozom, szörnyülködöm, felháborodom és végül erkölcsi mivoltomban mégiscsak megerősödve kerülök ki a dologból. De valami egészen más történt, más miatt kezdtem magam kényelmetlenül érezni: emberi gyarlóságomban ragadott torkon a regény.

Mindez most azért idéződött fel bennem, mert olvasom a friss hírt: egész Bécs Kertészt olvas. Torony épült a bécsi Városháza nagytermében a Sorstalanság „Lépésről lépésre” címen németre fordított forgatókönyvéből, amelyet egy kötetbe szerkesztettek az író Stockholmban a díjátvétel alkalmából mondott beszédével és egy vele készült interjúval. Az osztrák főváros polgármestere ezzel a gesztussal nyitotta meg az ottani ünnepi könyvhetet, amelynek során a Kertész-könyvből százezer példányt (!) ajándékként adnak át a látogatóknak.

Szinte már látom, a magyar közvélemény egy része hogyan fog ezen fanyalogni! Miközben Bécs közönsége lelkesen olvassa és önfeledten ünnepli a magyar írót.


Megjelent Károly Andor írói álnévvel: Kárpáti Igaz Szó, 2003. nov. 25.

A Sorstalanságról bővebben is írtam itt: Könyv és Film – Kertész Sorstalansága

Ajánlom még az akkori publikációkból: