Látogatók az avantgárdból – Alkarpatraz

Amikor telefonon az érett hangú leányzó azzal jelentkezett be, hogy néhány társával verseket írnak és szeretnének velem találkozni, eléggé megrettentem. Sokkal több rossz, mint jó tapasztalatom van ezen a téren akkor is, ha valahogy így kezdődött batátságom és máig fontos szakmai kapcsolatom tízegynéhány évvel ezelőtt Baguval, Lengyel Tomival, Csékával, Póccsal is. Bennük sikerült meglátnom a tehetséget, és életem végéig megelégedéssel fog eltölteni, hogy a Hatodik Sípban, a Pánsípban és a Gléria Kiadó révén első publikációikhoz hozzásegíthettem őket (kettejüket első könyvükhöz is). Ám az utóbbi tíz évben semmilyen hasonló élményben nem volt részem; az írásaikkal nálam kopogtató „helyi erőket” nem nagyon tudtam biztatni, publikálásra érett anyaggal pedig…

*

Csodálkoznék, ha Kőszeghy nem Kovács Miklóssal foglalkozna a mai KISzóban. Azt írja róla, úgy kell neki (mármint a KMKSZ-elnöknek) az ellenség(kép), mint árnyéknak a fény: csak általa tud létezni. Nos, azt hiszem, kettejük esetében ez most már tartós kölcsönös függőség (akkor is, ha – mint sokszor leírtam – én az UMDSZ oldalán érzem a hitelesebb érveket és két rossz közül a magyarság számára elfogadhatóbb ideológiai-politikai hátteret).

Kivételesen most meg is kell dicsérnem a KISzó főszerkesztőjét: számtalanszor láttam helytelenül leírva (rangos lapok rangos szerzőitől is!) a latin szókapcsolatot, vagyis így: „Qui prodest”. Kőszeghy azonban helyesen használja: „Cui prodest”. Nekem ez is fontos.

Tegnapelőtti naplómban említettem, hogy diplomáciai ügy is lehet abból, Németh Zsolt azt állította, Gajdos magyar szempontból nemzetbiztonsági kockázatot jelent. Csak a mai Kárpátinfó révén bukkantam a Népszabadság cikkére, amelyk elég érdekesen fejeződik be…
[Ezt meg mai naplóm lezárása után találtam. Mondjuk a cím egy kicsit azért torzít: Tömegdemonstráció az ukrajnai magyar képviselő ellen

*

Alkarpatraz

A vasárnap délutáni látogatóink igen jó benyomást keltettek bennünk. A szimpátia alighanem kölcsönös, mert holnap újra eljönnekek. Igaz, én hívtam őket – mert úgy fest, folytatása is lesz a dolognak. …De vegyük sorjában.

Amikor telefonon az érett hangú leányzó azzal jelentkezett be, hogy néhány társával verseket írnak és szeretnének velem találkozni, eléggé megrettentem. Sokkal több rossz, mint jó tapasztalatom van ezen a téren akkor is, ha valahogy így kezdődött batátságom és máig fontos szakmai kapcsolatom tízegynéhány évvel ezelőtt Baguval, Lengyel Tomival, Csékával, Póccsal is. Bennük sikerült meglátnom a tehetséget, és életem végéig megelégedéssel fog eltölteni, hogy a Hatodik Sípban, a Pánsípban és a Gléria Kiadó révén első publikációikhoz hozzásegíthettem őket (kettejüket első könyvükhöz is). Ám az utóbbi tíz évben semmilyen hasonló élményben nem volt részem; az írásaikkal nálam kopogtató „helyi erőket” nem nagyon tudtam biztatni, publikálásra érett anyaggal pedig végképp nem jelentkezett nálam senki itthoni. (Lásd többek között erről is: Sáskajárás után.) Nagyon megörültem, amikor vagy 2 hónapja először hallottam Csernicskóéktól egy tehetséges tanítványukról, aki az irodalomtörténet és a könyvkritikák terén próbálgatja oroszlánkörmeit. Nem sokkal ezután felfedeztem a Kárpátinfóban Lengyel Tamás könyvéről írt recenzióját; bizonyos gyengéi ellenére is meglepett a szerző tájékozottsága. Azóta újabb írást is olvastam Riskó Éva tollából, és azt is biztató jelnek vettem, hogy tanárai elmondása szerint eredetiban olvassa a modern angol nyelvű irodalmat, és oda van a posztmodernért. Bár én inkább tehetséges új költőknek, szépíróknak örülnék, de tény, hogy tájékozott ítészre, egészséges szemléletű irodalomtörténészre is szükségünk van, mint egy falat kenyérre, s nemcsak azért, mert alig van nekünk ilyenünk, hanem azért is, mert aki van… De ezt itt most inkább hagyjuk, az alábbiak amúgy is ehhez szolgálnak adalékul.

Inkább rosszra, mint jóra számíthattam tehát, amikor a versíró fiatalok legbátrabb szószólójuk révén telefonon jelentkeztek. Mivel el is voltam foglalva és mivel a kezdő „írogató pajtások” elindítására alkalmas orgánumom sincsen, halvány célzást tettem arra, nem az Együtt vagy a Hóvége szerkesztőit kellene-e inkább felkeresniük. Ekkor azonban Teodóra (még az elején bemutatkozott) olyat talált mondani, amivel levett a lábamról. Őket a modern költészet érdekli és az avantgárd.

Talán akkor is ellágyultam volna, ha nem épp a napokban olvastam volna el (kis hihagyásokkal) Nagy Pali journal in-time című önéletrajzának harmadik kötetét. De éltem a gyanúperrel is: hátha csak lusták megtanulni a verstant, ezért írnak szabadverseket, hátha képtelenek tisztességes mondatokat alkotni, ezért törik össze a nyelvet, mondván, hogy ez avantgárd.

Rendben, találkozzunk. Mikor tudják megmutatni a munkáikat? Hát ők bizony ma délutánra gondoltak – mondták vasárnap délben.

Ám legyen. Hátha…

Hárman jöttek fel: Dóra, Elemér, Jázmin; mint mondták, a többiek nem Ungváriak. Ők hárman és a beregszászi Leó tartanak szorosabb kapcsolatot, de tágabban 7-8 tagú baráti társaságról van szó. Egyikük kivételével valamennyien tanulnak. Egyetem, főiskola, szakiskola, líceum – Técsőtől Debrecenig. Ami nagyon meglepett: „természetsen” azt hittem, hogy magyar szakos bölcsészek, de nem. A teljes társaságból hárman még csak nem is humán vonalon folytatják tanulmányait. És bár a művészetekhez valamennyiüknek köze van, csupán ketten tanulnak felsőbb szinten nyelvészetet és irodalmat. Alig egy éve vannak így együtt, de régebbi külön-barátságokra vezethető vissza az „eredetük”. Na jó-jó, mondtam, de mi hozta és mi tartja őket együtt? Összenéztek, és látszott, hogy bár talán előre megbeszélték, most mégsem tudják eldönteni, mondják-e vagy ne mondják. Dóra mintha bólintana, mire a másik kettő szinte kórusban: „Hát az Alkarpatraz.” Magamban felnyögtem, mert valamiért szinte biztos voltam abban, hogy ez nem lehet más, mint az elviselhetetlen ducc-ducc-zenét játszó mai zenekarok valamelyike; mintha rémlett is volna, hogy már hallottam róluk. Eléggé fájdalmas képet vághattam, mert hirtelen elhallgattak. Én többet nem kérdeztem, ők többet nem mondtak. Éva szólt közbe: lássuk a verseket! Zavarban voltak, de előszedték a kézirataikat. Picit csalódottan nyúltam a szépen tördelt, számítógéppel nyomtatott lapokért.

Általában nem szeretem a szerzők jelenlétében olvasni írásaikat; inkább azt kérem, hagyják itt, majd elolvasom, később érdeklődjenek. A fent leírt előzmények után azonban valahogy ki kellett tölteni a beállt kínos csendet, olvastam hát a műveket, adtam tovább Évávank. A harmadik után mi néztünk össze.

Merthogy ezek igazi versek voltak, ha láthatóan kiérleletlenek is. Van még?, kérdeztem, talán a hatodik után. A többit nem nyomtatta ki, mentegetőzött Elemér; floppyn vannak, az első szám anyagában. Miféle első szám? Megint összenéztek. Hát az Alkarpatraz első száma.

Hoppá!

Persze a floppyt azonnal benyomtam a gépbe; nem tudhatták, hogy a digitális szöveget én ma már többre becsülöm a nyomtatottnál, és képernyőről majdhogynem szívesebben olvasok, mint papírról.

Vers – Próza – Kép – ezek a könyvtárak voltak a floppyn, bennük szabványos .doc szövegek és .jpg képek. Miután már majdnem mindent megnéztem, kérdeztem meg, miért nincs sehol feltüntetve a szerző neve.

Azt gondoltam, valami olyasmit válaszolnak majd, hogy nem a szerző fontos, hanem a szöveg. Ám Dóra és Jácint nagyot sóhajtott, Elemér pedig kimondta az igazságot: nem akarják, hogy gúnyolódjanak rajtuk. Tágabb baráti körükben úgy tudják, hogy ők csak terjesztik ezeket az irásokat, de nem ők írják. Nagyon rossz tapasztalataik vannak. Régebben tanáraiknak is meg-megmutatták verseiket, de azok csak élcelődtek. És ne gondoljam, hogy nem jártak már szerkesztőségben is. „Először meg kellene tanulni magyarul”, tanácsolta el őket egy ismert kolléga (nem mondták meg, ki volt, de sejtem). A „szakmabéliek” értetlensége és elutasításá, társak, ismerősök, barátok vihogása és gúnyolódása mellett alig volt néhány pozitív élményük.
Eztán másképp lesz, játszottam a nagyvonalút, de ehhez mindenképpen szükséges, hogy vállalják a műveiket, magukat, a nevüket. Az irodalom nem a rejtőzködés, hanem a megynyilatkozás műfaja. No, ezt nem kellett volna mondanom, mert elhalmoztak ellenpéldákkal: álnevek mögé bújó írók, szerepjátékok, többrétű szerzői entitások Anonymustól Parti Nagyig.
Hát jó-jó, de valamilyen név mégis kell a művek fölé.

Ezek szerint közölném őket? Ja, ezt még nem mondtam?, csodálkoztam rájuk. Rendben, a neveket valahogy megoldják, de…

De…?

De ők nem az UngPartyban akarnának szerepelni, hanem… Éppen kezdtem széttárni a karomat, hogy más fölött nem rendelkezem, amikor kiböknék: szeretnének együtt maradni, megtartani a floppy-folyóirat szerkezetét, címét.

Ez így már nehezebb lesz, de gondolkozom a dolgon, megnézem, mit tehetek, mondtam. Ajánlottam, hogy ők meg találják ki a neveket és állítsák össze egy „valódi” folyóirat impresszumát; illik lennie benne főszerkesztőnek, munkatársaknak, rovatvezetőknek. És persze kellene egy tisztességes tartalomjegyzék is. Nátán valami bevezető, beköszöntő írás sem ártana.

Még sokáig beszélgettünk, nem úszhattuk meg, hogy véleményt ne mondjuk az egyes írásokról; egyetértettünk abban, hogy a műfaj legjobb hagyományait követik, de csínján bántunk a dicsérettel, nem hallgattuk el, hogy a már kialakított keretek meghaladására kell törekedniük. Én még a képeket is megpróbáltam értékelni; „szuprematizmus”, „analitikus kubizmus” – ilyeneket mondtam tudákosan.

Jó hangulatban búcsúztak, én pedig szerdára hívtam vissza őket. Azt hiszem, már tudom, mi lesz az ajánlatom számukra.

Éjszaka annyira fájt a lábam, hogy nem tudtam elaludni, megpróbáltam hát felidézni üde írásaikat. Közben arra gondoltam, Cséka Gyuri most bizonyosan mosolyog szép avantgárd álmában.

Sáskajárás után

Szerkesztői munkámnak közel két évtizedét jellemezte a következőképpen megfogalmazható dilemma. Ha egy bizonyos irodalmi mű nem üt meg valamely elképzelt, vágyott, kívánatosnak tartott esztétikai mércét, művészi nívót, ám a helyi közösség számára mégis fontos lehet (érdemleges témája, érvényes üzenete okán, vagy pusztán azért, mert nincsen jobb, netán mert tudható, hogy a célzott olvasóközönségnek épp erre és épp ilyenre van igénye), akkor ez a mű elmarasztalható-e pusztán minőségi elvárások alapján, kizárható-e a publikálásból – avagy fél szemünket behunyva el kell fogadnunk a létjogosultságát? És ha elismertük, mint „helyi értéket”, akkor mit tegyünk annak érdekében, hogy a magasabb nívó felől nézve ne éppen ezeknek az engedményeknek az alapján ítéljék meg irodalmunk egészét? Ha pedig szemétkosárba dobjuk, akkor – lévén nem állnak rendelkezésünkre színvonalasabb művek – mivel pótoljuk a helyén keletkező hiányt? Magyarán: ha egy műről szerkesztőként tudjuk, hogy gyönge, de az adott helyen és időben mégis betölthet bizonyos szerepet („felsőbb” igényeknek felelhet meg, olvasmányul szolgálhat, nyelvet őrizhet, „népnevelhet”), akkor felléphetünk-e ellenében, vállalva, hogy eztán még esetleg ilyen gyönge művek sem születnek? Tömörebben: ahol a rossznak a nincs az alternatívája, ott mit kezdjünk a minőségeszményünkkel: érvényesítsük vagy tegyük félre?

 Eszembe jut egy régi epizód. Amikor 1977-ben az ungvári állami egyetem magyar tanszékének a növendékei büszkeségtől dagadó kebellel megmutatták náluk alig idősebb oktatójuknak azt a frissében megjelent gyűjteményt, amelyben az ő verseik is benne voltak, számukra váratlan fordulat történt. A fiatal irodalomtörténész megnézte a tartalomjegyzéket és felnyögött: „Harmincegy író Kárpátalján?! Ez rosszabb, mint a sáskajárás.”

       A diákok később kényszeredetten és némi rosszallással mesélték az esetet a kötetben szintén szereplő tollforgató társaiknak, így nekem is, aki akkor még a bölcsészettől távol eső egyetemi vizeken hajóztam. Szó se róla, meg voltunk sértődve, és nem értettük, az egyébként általunk roppant nagyra tartott tanár miért nem lelkesedik velünk együtt amiatt, hogy ilyen sok fiatal alkotót sikerült ebben a gyűjteményben bemutatni, hiszen, gondoltuk, ez fényes bizonyítéka annak, hogy a kárpátaljai magyar irodalom van és virágzik.

Egy emberöltő telt el azóta, és én alig néhány éve értettem meg azon mélységében, miért találta tragikusnak akkor az ilyen nagy mérvű írói felhozatalt a magyar irodalom egyetemi oktatója.

Eszembe pedig azért jutott ez a régi epizód, mert mostanában sorra kerülnek a kezembe olyan itthoni kiadványok, amelyek a hőskor görcsös erőfeszítéseire emlékeztetnek, többek között azzal is, hogy fiatalok felfedezésével is bizonyítani igyekeznek fontosságukat, pótolhatatlanságukat. A teljesítmény hasonló a közel harminc évvel korábbihoz, ám a hőskör (sajnos vagy hál’ istennek?) menthetetlenül elmúlt, így a mostani kísérletek – enyhén szólva – anakronisztikusak.

De maradjunk még kicsit a múltban.

Hogy egy irodalomnak a puszta létét is bizonyítani kelljen, azt sajátos, bizonyos értelemben szélsőséges szituációk tehetik indokolttá: az 1970-es években épp ilyen volt a helyzet. A szovjet ideológia a nemzeti hagyományokat, a nyelvet, magát a nemzetiséget amolyan jelentéktelen külsőségnek próbálta beállítani, pusztán formai kérdésként kezelte. Hivatalosan mi nem magyar, hanem „magyar nyelven író” alkotók voltunk, irodalmunknak pedig ez volt a hivatalos minősítése: „formájában nemzeti, tartalmában szocialista”.

A nyelv létezésének és életképességének, azaz a forma meglétének a bizonyítása nemes célnak tűnt és szentesítette az eszközt: az önképzőköri szintű, ám kétséget kizáróan „szocialista” tartalmat. (Ha az utóbbival kapcsolatban kételyek merülnének fel, íme néhány cím az 1977-es antológiából: Meghódítani a jövőt, Hegesztő, Beton és vas, Villanyszerelő, Fegyver a kézben, Forradalom, Hazám, Új világ bölcsője mellett, Tanyavilág, te átkos múltam, Századok mérföldköve, Esti műszak, Barátság, A munkát daloljuk, Vár a hajnalszárnyas nap, A Lenin-mauzóleumban, Szabadságunk, Mindenkiért, Barátság, Béke, Optimizmus, Ragyogjatok, csillagok, Kaszások dicsérete.)

Tudni kell még, hogy a hosszú időre némaságot parancsoló háború utáni szovjet viszonyok közepette az első helybéli irodalmi kezdeményezések az 50-es években teljesen a szocreál és a rendszert dicsőítő sematizmus jegyében fogantak, mást a hatalom el sem tűrt volna, hiszen a magyar „az ellenség nyelve” volt. Ez a kép a 60-as években, a 70-esek legelején árnyalódott, amikor is más jellegű, őszintébb, a nemzeti hagyományokra jobban támaszkodó és a modern irodalom eredményeiből is merítő művek születtek[1]. Ezeknek ugyan nyilván megvolt a művészi hozadéka, ám kiváltották a hatalom haragját és retorzióit. A kötelező rózsaszínű védőszemüveg nélkül írni merészelőket elhallgattatták, a „magyar nyelvű” irodalom újra gyanús lett, és fennállt a veszélye annak, hogy végleg kegyvesztetté válik.

Ennek a kétes értékű kegynek és bizalomnak a visszanyerése érdekében kezdődött a 70-es években az a célzatos szándékú szerveződés, amelynek egyik eredménye az említett antológia lett.

Közel három évtized távlatából nehéz megmondani, mi jobb, ha egy ilyesfajta bizonyítási kísérlet kudarcot vall, vagy ha sikerül. Ha kudarcot vall, akkor talán évtizedekig nem derül ki, hogy aminek a létét igazolni kellett, az vajon egyáltalán létezett-e, és ha igen, akkor miféle formában. Ellenben ha sikerül – és esetünkben ez történt – akkor a milyenségét utólag nemigen lehet javára írni. Annál is kevésbé, mert az egyszeri bizonyítást továbbiak követték, szaporodtak a művek és az írók, akik közül sokan úgy gondolták – és igazuk volt –, hogy nem az esztétikai érték, hanem a forradalmi hevület és a szovjet élet igenlése juttatja őket publikációs lehetőséghez. Igen kevesen akadtak, akik ellenálltak ennek a csábításnak (Fodor Géza és Vári Fábián László neve itt mindenképpen megemlítendő), illetve akik a megfelelést és a művészi igényt kisebb-nagyobb sikerrel össze tudták egyeztetni (Füzesi Magda).

A 80-as évektől kezdődően én magam is szerepet kaptam és vállaltam ebben az önfelmutató bizonyítási folyamatban: napilap irodalmi mellékleteit szerkeszthettem (Lendület, Új hajtás), antológiák összeállításában vehettem rész (Évgyűrűk-sorozat), majd 1989-től folyóiratok alapítójaként (Hatodik Síp, Pánsíp) találhattam magam szembe az írásom elején említett problémával, azzal, hogy a szakmai minőség iránti igény előbb a pártosság szempontjaival, később a feltételezett olvasói elvárásokkal és „a magyarság szolgálatával”, leggyakrabban pedig a „nincs jobb” tényével kerül nehezen feloldható ellentmondásba.

Utólag visszagondolva egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy kényszerű kompromisszumaim nem voltak-e megalkuvások és a különböző megfontolásokból a nívó sérelmére tett engedmények vajon igazolták-e jogosultságukat, jó szolgálatot tettek-e.

Magáról a szolgálat egészéről pedig a 90-es évek elején kezdett megváltozni a véleményem. Ebben két fontos körülmény játszott közre.

Először is ekkor jelentkezett az az új generáció, amelynek tagjai teljes természetességgel elvetetették a kárpátaljai irodalom valamennyi hagyományát. Egyformán megtagadták a már leáldozott pártos szocreál örökséget és az éppen felvirágzó, a történelmi múltra és kollektív tudatra alapozott, sorspanaszoló, hittévő magyarságmegvallást. Cséka György a radikális (neo)avantgárd, Lengyel Tamás és Pócs István a posztmodern, Bagu László a „klasszikus modern” jegyében kavarta fel irodalmunk sekélyes állóvizét, verseik méltán keltettek nem csupán zavart, hanem olykor szakmai és olvasói felháborodást is. Látványos fejlődésük, öntörvényű költészetük kibontakozása – és nem utolsó sorban termékenységük – egy időre lapkészítő munkámat is megkönnyítette, műveik közlésekor a minőség megítélésén kívül soha semmilyen egyéb szempontot nem kellett mérlegelnem, így a maguk esetére vonatkozóan feloldották állandó szerkesztői dilemmámat. Az általuk képviselt őszintébb hang, sallang- és pátoszmentesség, a „társadalmi tehertételtől” mentes új minőség pedig alaposan megingatta a Kárpátalján megszokottnak, elfogadottnak számító közlésmódok egyedüli érvényességébe vetett korábbi hitemet.

Másodszor: éppen ekkor, és éppen a fiatalok erőteljes színre lépésével korrelációban kellett felfigyelnem arra, hogy irodalmunknak az elkötelezettséget hirdető és gyakorló hagyományos vonulata a közszolgálatiság csapdájába esett. Ugyanis miközben ez a felfogás a szolgálatot akár pártosan, akár népi-nemzeti vonatkozásában értelmezte, aközben azt vallotta, hogy kisebbségi helyzetben káros az individualista alkotói felfogás, káros a kísérletezés, romboló hatása van az avantgárdnak és az izmusoknak, a posztmodern pedig maga a métely. Ennek egyfajta beszűkülés, egészségtelen egyoldalúság lett a következménye, és ez legjobbjainkat is megakadályozta abban, hogy alkotói világukat kitágítsák, művészi programjukat beteljesítsék. Éppen a mindenképpen a legtehetségesebbek közt említendő Vári Fábián László vagy Fodor Géza eddigi életművét egybeolvasva tűnik fel, hogy legjobb, legemlékezetesebb költeményeikkel a 80-as években jelentkeztek, a 90-esektől gyakorlatilag önmagukat ismétlik, és nemcsak azzal, hogy kis számú újonnan keletkező verseik a korábban írtakhoz semmit nem tesznek hozzá, hanem azzal is, hogy évről évre és könyvről könyvre ugyanazt a törzsanyagot jelentetik meg. Ugyanígy megfigyelhető, hogy Kárpátalja legnépszerűbb költőjének, Füzesi Magdának hogyan fulladt ki korábbi lendülete, költészete hogyan süppedt bele a húsz esztendeje kialakított, és akkor frissnek ható motívumvilág egyre sekélyesebb variálásába. Hasonlókat tapasztalunk legtehetségesebbnek tartott prózaírónk, Nagy Zoltán Mihály munkásságát vizsgálva, azzal a kis fáziseltolódással, hogy ő „peresztrojkás” novellái után éppen 1990-91-ben nyújtotta legnagyobb teljesítményét A Sátán fattya című regényével, amelynek színvonalát az utóbbi tízegynéhány évben keletkezett írásaival még megközelíteni sem tudta.[2]

Mindezek kisebb-nagyobb különbséggel érvényesek költőink-íróink másod- és harmadvonalára is (Kőszeghy Elemér, Bartha Gusztáv, Ferenczi Tihamér, Horváth Sándor, Tárczy Andor, Demjén Miklós,  Balogh Miklós, Dupka György, Balla Teréz, Zselicki József), azzal a különbséggel, hogy ők fénykorukban is jószerével csak a „nincs jobb” okán tartozhattak számon tartott és publikációs lehetőséghez juttatott alkotóink közé.

Ehhez a megrekedéshez, kifulladáshoz, alkalmanként visszafejlődéshez vagy elhallgatáshoz képest tűnt látványosan életképesnek a 90-es években jelentkezett fiatalok által képviselt magatartás, és ez késztetett engem is arra, hogy szerkesztőként egyre inkább elutasítsam a hagyományt klisévé degradáló műveket, s mind több teret biztosítsak az ezzel a gyakorlattal szakító törekvéseknek. Jó kilátások mutatkoztak arra nézvést is, hogy nemcsak poézisünk (az említett négy fiatal költő okán), hanem prózairodalmunk is megújulhat és felzárkózhat a modern magyar epika eredményeihez az ugyancsak a kilencvenes években novellákkal jelentkezők révén[3]. Ám mielőtt kialakulhatott volna egy bár kis létszámú, de ütőképes szerzőgárda, a négy fiatal „maradéktalanul” áttelepült Budapestre, és ahelyett, hogy megoldódott volna, elmélyült a korábbi probléma. Belátva, hogy irodalmunknak az a része, amely valóban kárpátaljai, az egyre kevésbé nevezhető irodalomnak, amelyik pedig irodalomnak tekinthető, az egyre kevésbé kárpátaljai – felhagytam a lapszerkesztéssel, mert ekkorra már elfogadhatatlanná vált számomra a korábbi gyakorlat, hogy az esztétikai mércét művészeten kívül eső szempontok okán folyamatosan felülbíráljam[4]. Eljutottam a súlyos felismerésig, hogy a nincs alternatívájaként felmutatott van, de rossz ha valamilyen mértékben ki is elégíthet közösségi igényeket, ám semmiképpen nem válhat az irodalom javára.

Ezért tűnik számomra anakronisztikusnak szerkesztő- és írótársaimnak az a görcsös bizonyítási kényszere, amellyel létrehozták és időről időre megtöltik szöveggel harmadik évfolyamába lépett Együtt c. folyóiratukat, és ezért látom úgy, hogy az irodalmat újra és újra valamilyen magasztosnak gondolt cél szolgálólányává teszik. És ez a cél most szinte ugyanaz, mint a hetvenes években: igazolni, hogyvan, és hogy ilyen a kárpátaljai magyar irodalom. A van erőltetett felmutatása ismét másodlagossá tette a minőségigényt, ennél sokkal fontosabb a közlés ténye, az önigazoló jelenlét. Az ilyen pedig a véresen komolyan vett szolgálatosságot és elkötelezettséget jelenti, amely nélkül az irodalom, bizony-bizony, káros dolog. Hogy ezt mennyire így gondolják irodalmunk jelesei, megvilágíthatja az Együttfőszerkesztőjének az induló számban így fogalmazott ars poeticája: „Az írott szó hitele és felelőssége kell, jövőhitet fecske-suhanással építő igék. Fajtánk megszólítása, a szüntelen kommunikáció szükségszerű, mert közös jellemzőnk a megmaradás akarása. … Számunkra nem lehet játékeszköz az írott szó…” Hát nem, játékról szó sincs, az elkötelezettek mindezt halálosan komolyan gondolják. Ugyanakkor fiatal generációt felfedezniük és lapjukban bemutatni egyelőre nem sikerült sem nekik, sem a Kárpáti Igaz Szó mellékletében 12 év kihagyás után újraindult irodalmi oldalnak. Mint ahogy az ezekben szórványosan bemutatott új, fiatal szerzők művei, úgy a szinte évente induló majd elhaló ifjúsági és diáklapokban közreadott verskísérletek és prózai ujjgyakorlatok sem mutatnak túl az önképzőköri nívón. A szomorú igazság az, hogy az utolsó generáció-képző kirajzás a 70-es években történt, ehhez néhányan csatlakoztak a 80-as években, a 90-es évek ígéretes fiataljai kivándoroltak, az ezredforduló utáni nemzedék jelentkezésére pedig egyelőre hiába várunk. Így előállt az a csöppet sem mulatságos helyzet, hogy ma Kárpátalja említésre méltó költői közül a legifjabbak is idősebbek, mint az „aggastyán” Ady volt halálakor.

…Az 1977-es gyűjteményben szereplő, akkor zömmel fiatal szerzők tömeges jelentkezését az egyetemi tanár sáskajáráshoz hasonlíthatta. A mostani periodikák egymást követő számai azt mutatják fel görcsös igyekezettel, ami a sáskajárás után megmaradt.

(2004)


[1] A Forrás Stúdió tevékenysége, illetve Kovács Vilmos színre lépése.

[2] Itt – talán érthető okokból – nem térek ki édesapámnak, Balla Lászlónak az ugyancsak a rendszerváltozás után megjelent regényfolyamára.

[3] Itt elsősorban Berniczky Évára és Penckófer Jánosra gondolok; előbbire ugyancsak családi okokból nem térhetek ki, Penckófer munkássága pedig furcsa kettősséget mutat: míg prózaművei jól beilleszthetők a legaktuálisabb magyarországi irodalmi kánonba (itt mindenekelőtt Hamuther c. kisregényére gondolok), aközben irodalomtörténészként a népi-nemzeti irányvonalat már-már vaskalapos elvakultsággal képviseli és károsnak minősíti a kisebbségi helyzetben érvényesülő modern  irodalmi törekvéseket.

[4] Döntésembe persze a nyomtatott periodikák fenntartásának anyagi nehézségei is belejátszottak: elegem lett a gyakran megalázó pályázgatásból is, illetve abból, hogy a kárpátaljai alkuratóriumokban olyanok ültek, akik maguk is pályáztak. Ezért is hoztam létre 2001-ben önerőből fenntartható internetes honlapomat. Az UngParty digitális irodalmi folyóiratot is magába foglal, ám ez szinte egyáltalán nem kötődik a továbbra is lakhelyemül szolgáló régióhoz. Ahogy fogalmazni szoktam: honlapom nem kárpátaljai, hanem irodalmi.

gyász

Kihagytam itt pár napot. A net is elszállt csütörtökön, így fizikailag sem tudtam volna. De a lelki akadály is súlyos volt: családi gyász.

SpanyolnáthaHolnaptól talán újra rendszeresebb leszek. Ma csak pár infót tettem fel a honlapomra. Az egyik Vass Tibi nagyon érdekes és ötletes honlapjának az ajánlója: a Hamismás ez az egyik legszebb és legeredetibb írói honlap, amit valaha is láttam. Technikailag kicsit nehézkes, sok az újratöltés, nekem szokatlan a görgetés is. A tartalma pedig egyre gazdagabb: már nemcsak a „Tibi összes” van fenn, hanem például a Parnasszus folyóirat egri műhelytalálkozóinak az anyagai, az ideiről több fotó is (a képek nézegetése egy kicsit nehézkes), és egy vadonás új irodalmi webfolyóirat is indult a honlap keretében a szintén eléggé eredeti Spanyolnátha címen. Az első tematikus szám anyagai máris olvashatóak. Hát gratula! Jó, hogy egyre több irodalom van a hálón.

kedves barátom,
az egri parnasszus műhelytalálkozón készült képek már fürkészhetőek
honlapomon:
www.hamismas.hu/vassarnap

szeretettel ajánlom figyelmedbe a műhelytalálkozó naplóit is: kiss judit ágnes, puskás balázs, tolvaj zoltán, török-szofi lászló és
székelyhidi zsolt tollából:
www.hamismas.hu/vassarnap

örömmel értesítelek, hogy a www.hamismas.hu
spanyolnátha
című webfolyóirata elindult: www.hamismas.hu/projektzet/spanyolnatha

az első szád („narkotta”) szerzői,
akik eldalolják narkóikat:

bán olivér
berka attila
csorba piroska
kiss judit ágnes
lapis józsef
p. papp zoltán
puskás balázs
székelyhidi zsolt
török-szofi lászló
vass tibor

———————-
S P A N Y O L N Á T H A

A www.hamismas.hu
szanaszét folyó művészeti üdvözlőlapja,
évente nemegyszer.

Csepp fertő a spanyolnáthában elhunytak
(többek között:
Apollinaire, Kaffka Margit, Ady Endre, Nemecsek Ernő)
kúrálására is.

Kompinálja:
Kun Marcella
marcelland@hamismas.hu

Kompilálja:
Vass Tibor
vasstibi@hamismas.hu

A Spanyolnátha kórokozói elsőközlésűek,
a gazdatestről való leválás után tovább fertőzni
csak a hivatkozás
(Spanyolnátha webfolyóirat:
www.hamismas.hu/projektzet/spanyolnatha)
feltüntetésével képesek.

Terjeszti a száj(t)hagyomány.
Meg nem rendelt kéziratokat nem rendelünk meg.
Mindenkit visszaküldünk.
Felbélyegzett ímélekre sem válaszolunk.

Dizájn: Török-Szofi László

www.hamismas.hu
06 20 463 8483

50 beépített mondat! + Palindromok

Munkanapló >> Palindrom mondatok

A napokban két újabb kapott mondatot építettem be a szövegembe, és most már (igaz, még csak fejben) pontosan kidolgoztam a novella… – ami később a Tejmozi c. regénnyé fejlődött.

A Tejmozi keletkezéstörténetéből

poliglott multikulti szövegjátékA napokban két újabb kapott mondatot építettem be a szövegembe, és most már (igaz, még csak fejben) pontosan kidolgoztam a novella záróképeit. De, ahogy elképzelem, ebbe a végső szövegrészbe már nem tudom a még fennmaradt mondatok némelyikét bedolgozni, így ezekre valószínűleg akkor kerül sor, amikor az egész szöveget elölről újra végigfésülöm, egybeszerkesztem. És előfordulhat, hogy minden „jószándékom” ellenére a végső, lecsiszolt verzióból kihagyok néhány vendégmondatot: azokat, amelyek ügyeskedéseim ellenére is kilógnak a műegészből. Mivel 53 idézetet kaptam, lehetséges, hogy a kerekebb 50-est célzom meg.

December 30. Fontos újabb fejlemények. Elmaradtam ezek dokumentálásával, így most utólag, az év lassan betelvén, pótolom a mulasztást.

A beszámolóm azzal szakadt meg, hogy szeptemberben a Mozgó Világ részére elkészítettem a Tejmozi redukált, tömörített, és a vendégmondatoktól megfosztott verzióját – és vártam a reagálást. Pár nappal később Mező Feri telefonban mondta el, hogy mégis inkább az Egy manzárdőr feljegyzései című anyagomat közölnék (ezzel indult a naplósorozat), ez nagyon tetszett a szerkesztőségben, a novella azonban kicsit hosszú is, kicsit spekulatív is, nem igazán illik a lap profiljába – inkább eltekintenének a közlésétől. Ezután tettem még egy kísérletet a Beszélőnél is. Gács Anna néhány hét múlva válaszolt: „Köszönöm a szépséges novellát, de fájó szívvel azt kell mondanom, a Beszélőben, mely nem szépirodalmi lap, sajnos ilyen hosszú szépirodalmi szöveget nem tudunk közölni. Pedig igazán izgalmas a szöveg is, és a keletkezésének története is. Remélem, hogy hamar találsz neki helyet”. Hogy nem vág a profiljukba, be kellett látnom, ugyanúgy, ahogy a Mozgó esetében is.

Jobb ötletem nem lévén pár újabb napot dolgoztam a szöveggel, picit módosítottam a szerkezetén, csiszolgattam a stílusát. Eközben megerősödött a véleményem, hogy a kihagyott mondatok (a néhány nehezen szervesültet kivéve) implicite nagyon is benne vannak ebben a szövegben is. Én, aki pontosan tudom, mit hagytam ki, úgy érzem: a hiányuk révén jelenlétük, ha lehet, még karakteresebb. Ezt nagyon érdekesnek találom, és valamilyen módon mindez visszacsatol hiányregényemre, a Szembesülésre, amelynek élén ez az aforizma található: „Nem hiánya jellemzi-e leginkább a Jelenvalót?”.

Amikor úgy éreztem, nincs több tennivalóm a szöveggel, vettem egy nagyon mély lélegzetet és elküldtem a Holminak. (Ez a véglegesnek tekintett „rövid” variáns 46 ezer karakternyi.) Gyanúsan sokáig késett válasz. Már kezdtem úgy érezni, hogy talán mégis túlbecsültem a művemet, és nemcsak hogy nem kiugróan jó írás ez, hanem még a tőlem elvárható szintet sem éri el; hiába dolgoztam vele hónapokig. Amikor már majdnem lemondtam róla, érkezett Réz Pál főszerkesztőtől az e-mail (!) : „Kedves Károly, novelládat többen is elolvastuk, innen a késedelem. Erős, okos, ravasz írás! Szívesen közöljük. Kis türelmedet kérem – sok az elfogadott kéziratunk.” Huh!!! Ekkor december 8-át írtunk.

És ezzel szinte párhuzamosan ébredt fel az érdeklődés egy egészen másik, távoli helyen az eredeti webakció iránt…

A további fejleményeket „rendes” (nem munka-) naplómból reprodukálom:

December 12. Alig pár napja lelkendeztem azon, hogy a Holmi elfogadta közlésre Tejmozi c. novellámat, amely a néhány hónapja elaltatott Egy mondat a… c. interakcióm egyik végterméke. Ma pedig Cseke Gábortól kaptam levelet: a Romániai Magyar Szó mellékletében leközölnék sorozatban az anyagot, nemcsak a novellát, hanem a járulékos szövegeket is, így a munkanaplóm egyes részeit. Boldogan visszaírtam: állok elébe, épp csak a teljes verziójú szöveggel még nem vagyok készen. Ha pár hónappal ezelőtt érkezik ez a felajánlás, talán már rég le is zárhattam volna az interakciót: egyik oka annak, hogy megtorpantam, épp a „szakmai érdeklődés” hiánya volt. Lehet, hogy most új lendületet kap az egész, talán még Gergely Tamás sehol meg nem jelent, és ez ügyben velem készített kisinterjúja is helyet kaphat valahol.

December 22-én számoltam be arról naplómban, hogy Cseke Gábor újabb levele ismét fellelkesített, s hogy most már haladéktalanul hozzá is látok a munkához. Tegnapelőtt pedig ezeket írtam:

December 28. Két napi munkával véglegesítettem Tejmozi c. „multikulti” novellámnak azt a változatát, amelyben benne foglaltatnak az Egy mondat a… nevezetű interakcióm keretében kapott, más nyelvekből fordított idézetek, még ám mind az 53. Korábban beszámoltam itt róla, hogy újra aktuálissá úgy vált ez a lezáratlan (és általam kicsit félre is tett) interakcióm, hogy Cseke Gábor megkeresett: a Romániai Magyar Szó mellékletében sorozatban lehoznák a teljes novellát. Igen ám, csakhogy a korábbi műhelyszövegekből egybeszerkesztett és a még sehol nem publikált utolsó résszel lezárt verziót egyrészt még nem vetettem végső csiszolás alá, másrészt készült belőle egy redukált, vendégmondatok nélküli változat (a Holmi részére); ez utóbbin elég sokat dolgoztam, és a stiláris javításokat, tartalmi tömörítéseket, a novella javát szolgáló húzásokat, ahol lehet, át akartam vinni a teljesebb variánsra is. (A rövidítések közül persze csak azokat, amelyek nem egy-egy citátum beépítése kedvéért tett kitérőkre vonatkoztak.)
Eközben – miután hónapok óta nem foglalkoztam a szöveggel és kellően eltávolodtam tőle – azt is megállapíthattam, hogy a korábban nagyon disszonáns hangot megütőnek, oda nem illőnek tartott vendégmondatok korántsem lógnak ki annyira a novellámból, mint éreztem. A néhány hónapra magára hagyott mű mintha szervesítette volna őket.
Így aztán külön örülök annak, hogy ebben a formájában is, teljes egészében megjelenhet. Ez egyben jó alkalom arra, hogy az interakció weboldalait is megújítsam és el kelljen döntenem, hol jelöljem ki az anyag végső helyét: a lezárandó Ungparty-archívumban vagy az élő Kettenklubban.

*

Ehhez még hozzátenném:

Cseke Gábornak elküldtem a közel 70 ezer karakteres (azaz több, mint másfél szerzői ív terjedelmű) szöveget. Úgy véli, a sorozatot az új év elején el tudják indítani. Én azt kértem, hogy ettől kezdve a közlés legyen közös akciónk: amint a Színképben (az RMSZ melléklete) megjelennek az egyes közlemények, ugyanilyen ütemben és terjedelemben én is publikálom őket itt, a honlapon.

Addig mindenképpen szeretném megújítani ezt a webhelyet, azt hiszem, az lesz a leghelyesebb, ha a Kettenklub formátumához igazítom.

*

Végül is, azt hiszem, a féléves megtorpanás után, az interakció sikeres végkifejlet felé tart. Lehet, hogy frappansabb befejezés lett volna a végleges szövegverziót nyárra elkészíteni és egy kis hírverés kíséretében itt megjelentetni. Ám szinte bizonyos, hogy ezután nyomtatott folyóirat-közlésre nem számíthattam volna (amelynek, valljuk be, főként, ha rangos orgánumról van szó, sokkal nagyobb a szakmai súlya, semmint ha az interneten lát napvilágot) – és az se igen képzelhető el, hogy két külön verzió született volna, még ám úgy, hogy mindkettő élni kezdi a maga életét.

A következő időszak várakozással telik tehát.


tovább is van, mondom még

Alla naplója: Saslik

Nem is tudom, hogy keveredett el ennyire a füzetem, hónapokkal ezelőtt tűnt el, már azt gondoltam, elő sem kerül, és teljesen lemondtam arról, hogy tovább jegyezzem, mi is történik velem, velünk, mert nem akaródzott új naplót felavatni, hiszen világosan emlékeztem rá, alig írtam valamicskét a hónapokkal ezelőtt kezdett füzetbe, olyan sok lap maradt benne üresen, életem fölösleges napjai, amelyeket képtelenség évekbe, hónapokba, hetekbe szedni, mert nem tehet rendet bennük sem Gergely-, sem Julián-naptár, mert a kettő között kimutatható időkülönbség álnokul a bőröm alá bújt, a hasamra nőtt zsírok szarkofágja tett megközelíthetetlenné, de te kitartóan kísérleteztél feltárásommal, szikrázó szemmel jártál körbe-körbe, emlékszem a napra, amikor még feltűnés nélkül szimatoltál, aztán később már nem is titkoltad vágyadat, vadul szagoltál belém, mint a kannibálok, drágaságom, lihegted, miközben próbálgattad rajtam a hétfogást, mígnem a hetedik napon sóhajod megbontotta narancsbőrömet, amelyet sokáig páncélnak hittél, és hittem én is, honnan sejtethettük volna, milyen könnyen szakítja fel burkomat a leheleted, verejtéked fűszereiben pácolt molekuláim milyen hamar duzzadnak savakkal, borssal, a babér erőszakával átitatott húscafatokká a nagy melegben, amelyek rontásától csak a füst szabadíthatott meg, ezért raktál esténként nagy tüzet a körtefa alatt, majd vártad, hagyjon végre alább a lobogás, csendesedjek el a roppanások körülötted, égjenek le a fahasábok tövig, fonnyadjanak a lángok fészekaljnyi parazsat növesztve, s akkor izzanak fel megint, amikor néha megkapargatod, olyankor kinyílnak, megcsap a belőlük szabaduló hőség, a szád forrósága, amint fölém hajolsz és csitítasz, lassan, ne siessük el, égetten nem szereted, ezért ülsz hosszú órákon át türelmesen a füstben, nem forgatod túl gyakran a nyársat, jut időd bőven felfűzni a következő adagot, s az arcod ezalatt olyan idegen, mintha nem velem, hanem boszorkányok porcikáival gyöngyöznél, féltékenyen követem mozdulataidat, pedig húsomból kerültek ki ezek az ijesztő darabok, amelyek izmosát gusztussal illeszted zsíros részeimhez, híres arányérzékeddel teremted újra elrontott testemet, ilyenkor elkárhozom, mert istennek hiszlek, aki a pokolból hozatja magának az alapanyagot, a friss mellet, csípőt és combot, falánk istennek, aki mohón zabál fel, nehogy elvegyenek tőle az emberek.

Fordította Berniczky Éva

Éva könyve

Eddig 3 fontos helyen jelent meg recenzió Éva könyvéről. A litera.hu és az ÉS után most nemrég a Magyar Hírlapban – még 17-én, de csak most találtam meg, majdnem véletlenül az OnLine kiadásban a Google keresővel. A szerző, Csokonai Attila többek között ezeket írja: „az egységesség, a nézőpont rögzítettsége, a stílusharmónia végig kitartott normája, a hangulati erő modulálása volt Berniczky Éva igénye alkotás közben, és lett erénye az általa jól ismert valóság finom eszközökkel történő újrateremtésének. Recenzens, hál’ isten, nem kényszerül arra, hogy okvetetlenkedve azt mondja, írjon olyan remeket, mint amilyen az egykori vasgyári munkás, most boncnokként dolgozó Fundánics története, akiről „fokozatosan lekopott maradék sorsa” (Földtől az eget). Vagy olyan nászutastörténetet, amelyben…” >>>tovább az összes kritikához

Tejmozi

Multikulti poliglott szövegjátékMost már állandósult munkaritmusommal háromheti pihentetés után ma fogtam újra hozzá a Tejmozihoz. Délelőtt az eddig írtakat olvastam és javítgattam. Kisebb szórendi igazítások, ismétlések szűrése, pontosabb szinonimák, pár fölösleges magyarázó mondat kiiktatása – ilyesmik. Délután hatezer karakternyi tűrhető szöveg, mindössze 2 beépített idézettel. Most már azokkal a citátumokkal dolgozok, amelyek kedvéért külön kisnovellányi kitérőket kell tennem. Ellenben nem rögtönzöm őket: a korábbi részek írása közben már nagyjából kitaláltam, hogyan fognak ezek a mellékszálak kapcsolódni az egészhez. Mindegyiknek funkcionális szerepet szánok, azaz igyekszem azon lenni, hogy ezek a mellékesnek tűnő szálak végül is maguk is az egységbe foglaló szövedéket erősítsék. Ez egyelőre sikerülni látszik. (Hó végéig megírom a 4. részletet, augusztusban pedig szeretném végleges formába önteni a teljes szöveget.) >>>a Tejmozi keletkezéstörténete

Részlet a Tejmozi első negyedéből

Hősöm visszatér a városba regényemben, apja magabiztos alakja mellől visszatér a maga ideiglenességbe: hónapokon át várja, hogy megérkezzen vendégtanári kinevezése, amely egy messzi országba, a kontinens csücskébe szólítja, s amelynek birtokában elhagyhatja a számára idegenné vált környezetét egy még idegenebbért, ijesztően ismeretlenért. Mégis heves vágyakozás fogja el a távoli világ iránt, ahányszor csak elképzeli, hogy reggelente majd nem ebbe az intézetbe kell bemennie, nem ezekkel a kollégákkal kell szívélyeskednie, nem vaskalapos professzorával kell vitatkoznia, nem ezeken az utcákon kell az évtizede változatlan utakat megtennie, és esténként nem ebbe a lakásba érkezik majd, magánya gondosan őrzött, mégis elvesző, fontosnak tartott, de mégis megvetett színhelyére. Miként saját lakását, ugyanúgy egyszerre szerette és gyűlölte szülővárosát is, amelyről soha nem tudta eldönteni, hogy világvárosi allűrökkel tüntető vidéki porfészek-e inkább, vagy kisvárosi báját még őrző, de már elembertelenedett agglomeráció, amely nem képes szerves egységbe foglalni alkotóelemeit, s amely utcáról utcára, évszakról évszakra változtatja az arcát.  Télen olyan, mintha…

…Valami kellemes időtlenségbe veszve haladtunk némán a ragyogó káprázatban. De a télnek mintha elege lett volna a sok sziporkából. Egyszerre beborult, és sűrűn esni kezdett a hó.

Látogatásom idején már rég nem tépelődtem azon, miért hagyott el minket, mondja a hősöm az ablaküvegnek ott az idegenségben. Megbékéltem remeteségével, zordságával, amelybe most mintha egy leheletnyi melegség is vegyült volna. Oly sok éven át voltam tanúja keserűségének és mogorvaságának ott, a régi otthonunkban, és később oly sokáig láttam gyér itteni látogatásaim során a merev elutasítást, hogy most könnyű volt felfedeznem mozdulataiban az enyhülést, arcán a visszafogott, észrevétlen derűt. Okát nem ismertem, töprengeni rajta a fárasztó menetelésben nem voltam képes, inkább csak sejtettem, úti célunk vetít előre valami meghittséget.

Előző este érkeztem. Ahogy fejemet behúzva – be ne üssem a homlokgerendába – beléptem, mint rendesen, most is arra gondoltam, nem kellett volna eljönnöm, csak megzavarom magányában, és engem is felkavar zordsága, nyersessége, amint kegyetlen ítéletet mond mindenről, ami beszélgetésünk során szóba kerül. Rólam is, aki szerinte kisszerű, értelmetlen életet élek. Ugyan ne mondjam már, hogy fontos az a munka, amit abban az intézetben végzek. Ha legalább tanítanék, mondjuk valamilyen idegen nyelvet, annak még lenne is valami haszna. Vagy szótárt készítenék. De micsoda ostobaság az, hogy nyelvi struktúrák matematikai modellezését végzem. Ilyen nincs. Valami vagy nyelv, vagy matematika, egyikkel nem magyarázható a másik, olyan, mintha egy focimeccset akarnál elzongorázni, mondta lekezelőn. Már rég nem bántott, hogy a tudományok iránt egyébként igen fogékony apám ilyen mereven elutasította, semmibe vette szakmai munkámat.

Nem ismerte az életemet, ismétli a hősöm, mert igazából sohasem akarta megismerni, mint ahogy én sem akartam, hogy a feltétlenül szükségesnél többet tudjon rólam. Így aztán fogalma sem lehetett arról, hogyan, mitől és miben öregedtem hozzá, miként szívta el nemcsak lelkesedésemet, hanem elemi kíváncsiságomat is az a taplószáraz tudomány, amelyért fiatalemberként éltem-haltam, s amelyről azt hittem, táplál és komoly tudóssá nevel majd éltető nedveivel. Apám nem tudhatta, miként vált lehúzó teherré az, ami korábban emelni látszott, nem sejthette, hogy az úgynevezett kutatás száraz rutinná vált számomra, s hogy szigorúan véve az eredményeim évek óta ugyanannak az egyhelyben-topogásnak a változatos leírásai. Nem lehetett tudomása arról sem, mennyire nyomaszt a többéves munkám során létrehozott óriási nyelvi korpusz, hogy agyamra megy az idiómák végtelen sokasága, hogy a könnyűnek látszó, valójában mázsás súlyú grammatikai struktúrák éjszakánként a mellemre telepszenek, levegőt is alig kapok tőlük. Bárcsak újra ösztönös, öntudatlan használója lehetnék a nyelvnek, sóhajtok fel néha, amikor azon kapom magam, hogy egy meghitt szerelmi helyzetben is az elhangzott mondatokat elemzem, paradigmasorok és a hozzájuk kapcsolható matematikai algoritmusok futnak a szemem előtt. Mindeközben tisztában vagyok minden erőfeszítésem hiábavalóságával, azzal, hogy ez az egész matematikai modellezés, amelyre az életemet feltettem, alighanem valóban kudarcra van ítélve. Egyre valószínűbbnek látszik, hiba volt abból kiindulni, hogy a nyelvi entitásokat olyan fizikai létezőknek lehet tekinteni, amelyek kauzális hatások rendszerében feltételezik és határozzák meg egymást, s mint ilyenek, adekvát módon modellezhetők a matematika eszköztárával. A téves feltevés nem hozhatott pozitív eredményt, már az elején be kellett volna látnom, hogy a nyelvi helyzetek és folyamatok, hiába képezik a fizikai valóság részét, mégis megragadhatatlanok egy alapjában idegen rendszer módszertanával. A nyelv csak önmagával magyarázható, és még a legkifinomultabb metanyelv sem képes végleges megragadására, a törvényszerűségek fennakadnak a kivételek zátonyain, a szabályt megtorpedózza a szabálytalan, a stabilnak látszó grammatikai rendszer felrobban egyetlen metaforától.

Olvasd ezt is: A posztmodern előfutára: Hajnóczy Péter. Élete, halála

Jordán: Eleje, közepe, vége

Jordán TamásA minap az Index kortárs irodalmi topikjában (ahol törzsvendégnek számítok) egy régi kérdésemre kerestem és kaptam választ. Pár évvel ezelőtt történt, hogy ment valami kulturális műsor a tv-ben, és amikor bekapcsoltam a készüléket, éppen Jordán Tamás szavalt egy verset. Már benne volt a javában, de amit hallottam, nagyon felizgatott, nem is voltam képes a továbbiakra figyelni. A szerző nevét sem tudtam meg. És bár a szövegnek csak a felét hallottam, mégis, közvetlenül az adás után, a verset elejétől a végéig én is el tudtam mondani, pedig egyszer még Jordán is belesült. Nos, kérdeztem rá a topikban, hogyan lehetséges ez: nemcsak a hallott, hanem a nem hallott részt is fejből tudtam, holott soha azelőtt nem találkoztam ezzel a költeménnyel. Elárultam, a vers 81 sorból áll, 27 db háromsoros szakaszból, minden sorban négy szó van. Többen ráéreztek, hogy valami felsorolásról, variációs játékról lehet szó, biztosan ezért tudtam visszakövetkeztetni a nem hallott szövegre is. Ez a vers ugyanis voltaképp egy matematikai eredménysor: három elem negyedfokú ismétléses permutációja; a három elem: eleje; közepe; vége; negyedfokú, mert minden megoldás négy szóból áll; ismétléses, mert a soron belül azonos szavak fordulhatnak elő; permutáció, mert a sorrend változtatása adja meg az egyes megoldásokat. Amikor betűztem a verset, hamarosan a szerző neve is kiderült. A „költő” maga Jordán Tamás, és ez az ő egyetlen verse. Megtudtam azt is, a Kaláka megzenésítette, többször előadta. Nos, a mű a maga nemében zseniális, egyedülálló, ismételhetetlen. A repetitív zenéhez tudnám hasonlítani, illetve olyan „nullára redukált” alkotásokhoz, mint Malevics Fekete négyzete vagy Jonh Cage 4.33 c. zeneműve.

Jordán Tamás:

Eleje közepe vége

eleje eleje eleje eleje
eleje eleje eleje közepe
eleje eleje eleje vége

eleje eleje közepe eleje
eleje eleje közepe közepe
eleje eleje közepe vége

eleje eleje vége eleje
eleje eleje vége közepe
eleje eleje vége vége

eleje közepe eleje eleje
eleje közepe eleje közepe
eleje közepe eleje vége

eleje közepe közepe eleje
eleje közepe közepe közepe
eleje közepe közepe vége

eleje közepe vége eleje
eleje közepe vége közepe
eleje közepe vége véhe

eleje vége eleje eleje
eleje vége eleje közepe
eleje vége eleje vége

eleje vége közepe eleje
eleje vége közepe közepe
eleje vége közepe vége

eleje vége vége eleje
eleje vége vége közepe
eleje vége véve vége

közepe eleje eleje eleje
közepe eleje eleje közepe
közepe eleje eleje vége

közepe eleje közepe eleje
közepe eleje közepe közepe
közepe eleje közepe vége

közepe eleje vége eleje
közepe eleje vége közepe
közepe eleje vége vége

közepe közepe eleje eleje
közepe közepe eleje közepe
közepe közepe eleje vége

közepe közepe közepe eleje
közepe közepe közepe közepe
közepe közepe közepe vége

közepe közepe vége eleje
közepe közepe vége közepe
közepe közepe vége vége

közepe vége eleje eleje
közepe vége eleje közepe
közepe vége eleje vége

közepe vége közepe eleje
közepe vége közepe közepe
közepe vége közepe vége

közepe vége vége eleje
közepe vége vége közepe
közepe vége vége vége

vége eleje eleje eleje
vége eleje eleje közepe
vége eleje eleje vége

vége eleje közepe eleje
vége eleje közepe közepe
vége eleje közepe vége

vége eleje vége eleje
vége eleje vége közepe
vége eleje vége vége

vége közepe eleje eleje
vége közepe eleje közepe
vége közepe eleje vége

vége közepe közepe eleje
vége közepe közepe közepe
vége közepe közepe vége

vége közepe vége eleje
vége közepe vége közepe
vége közepe vége vége

vége vége eleje eleje
vége vége eleje közepe
vége vége eleje vége

vége vége közepe eleje
vége vége közepe közepe
vége vége közepe vége

vége vége vége eleje
vége vége vége közepe
vége vége vége vége

>>>tovább: Eleje, közepe, vége

leniniáda – 1

Lenini KomszomolSzámomra soha nem okozott nehézséget szembenézni korábbi, 10, 20 vagy akár 30 évvel ezelőtti önmagammal. Mindig is igyekeztem tudatosítani kicsi és súlyos hibáimat, apróbb és nagyobb tévedéseimet, piszlicsáré vagy „végzetes” mulasztásaimat egyaránt. Magamat elemezve így nagyjából pontosan tudom, ballépéseim, netán bűneim közül melyek azok, amelyeken a) leginkább mosolyognom lehet és kell, magamat is kikacagva; amelyekkel b) érdemes komolyan szembenéznem, lehet okulnom, érvényes tanulságokat levonnom belőlük, és – ez fontos – emlékeztetőként időről időre felidéznem őket; illetve c) mi az, ami fájdalmas „örökségként”, lelkiismereti problémaként elevenen él bennem úgy, hogy valószínűleg soha nem vethetem ki magamból. E között a három kategória között én elég jól érzem a különbséget, és bizony nem vagyok hajlandó álmatlanul forgolódni amiatt, ami megmosolyogni való; és ellenkezőleg, nem intézem el egy legyintéssel azt, ami erkölcsi teherként nehezedik rám és ekként kell vállalnom.

Bármennyire is igyekszem, és bármennyire is lehetett annak idején fontos, akár életbe vágó dolog sokak szemében: én komszomol-múltamat nem tudom komolyan venni. Iskolai titkár-helyettesi rangig vittem, ott ültem minden kedden a bizottságban, részt vettem a mozgalmi életben, faliújságot szerkesztettem, vörös nyomolvasó voltam, és jó mozgalmárhoz méltóan >>>tovább a teljes íráshoz

leniniáda – 2

Andy Warhol: LeninEzt a történetet még soha le nem írtam, és szóban is nagyon kevesekkel osztottam meg. S hogy miért? Mert nem akartam önigazolást, magyarázkodást, mentő körülményeket. Megírtam a Lenin-versemet, megjelent – s bár ezerszer megbántam, mégsem akartam kitérni azelől, hogy a fejemre olvassák: magam is szembesülni kívántam vele.

Egyébként a minap családi körben is felelevenedett az eset. Apám elfogódott hangon, szinte párás szemmel ecsetelte, milyen jó ember volt az akkori megyei ideológiai párttitkár. Számos erénye között felhozta: nem csinált világra szóló botrányt a Lenin-versemből, nem tett minket lehetetlenné, nem szólt senkinek, csak neki, apámnak, hogy házon belül intézze el a dolgot. Erre én a közismert Lenin-anekdotával válaszoltam: a Vezér sétált a parkban, amikor focizó gyerekek eltalálták a labdájukkal. A jóságos Lenin pedig visszarúgta nekik a labdát. Holott le is lövethette volna őket.

Most könnyű ezt mondanom, de akkor, húszévesen, 77-ben persze én sem így fogtam fel a dolgot, mi tagadás, meg voltam szeppenve alaposan.

No, de térjek a lényegre. A NOSZF 60. évfordulójára rendezett hatalmas felhajtás megfeküdte a gyomromat. A „létező szocializmus” nyakig ült a pangásban, az üzletek kongtak, és eközben >>>Leniniáda – tovább a teljes íráshoz