Sáskajárás után

Szerkesztői munkámnak közel két évtizedét jellemezte a következőképpen megfogalmazható dilemma. Ha egy bizonyos irodalmi mű nem üt meg valamely elképzelt, vágyott, kívánatosnak tartott esztétikai mércét, művészi nívót, ám a helyi közösség számára mégis fontos lehet (érdemleges témája, érvényes üzenete okán, vagy pusztán azért, mert nincsen jobb, netán mert tudható, hogy a célzott olvasóközönségnek épp erre és épp ilyenre van igénye), akkor ez a mű elmarasztalható-e pusztán minőségi elvárások alapján, kizárható-e a publikálásból – avagy fél szemünket behunyva el kell fogadnunk a létjogosultságát? És ha elismertük, mint „helyi értéket”, akkor mit tegyünk annak érdekében, hogy a magasabb nívó felől nézve ne éppen ezeknek az engedményeknek az alapján ítéljék meg irodalmunk egészét? Ha pedig szemétkosárba dobjuk, akkor – lévén nem állnak rendelkezésünkre színvonalasabb művek – mivel pótoljuk a helyén keletkező hiányt? Magyarán: ha egy műről szerkesztőként tudjuk, hogy gyönge, de az adott helyen és időben mégis betölthet bizonyos szerepet („felsőbb” igényeknek felelhet meg, olvasmányul szolgálhat, nyelvet őrizhet, „népnevelhet”), akkor felléphetünk-e ellenében, vállalva, hogy eztán még esetleg ilyen gyönge művek sem születnek? Tömörebben: ahol a rossznak a nincs az alternatívája, ott mit kezdjünk a minőségeszményünkkel: érvényesítsük vagy tegyük félre?

 Eszembe jut egy régi epizód. Amikor 1977-ben az ungvári állami egyetem magyar tanszékének a növendékei büszkeségtől dagadó kebellel megmutatták náluk alig idősebb oktatójuknak azt a frissében megjelent gyűjteményt, amelyben az ő verseik is benne voltak, számukra váratlan fordulat történt. A fiatal irodalomtörténész megnézte a tartalomjegyzéket és felnyögött: „Harmincegy író Kárpátalján?! Ez rosszabb, mint a sáskajárás.”

       A diákok később kényszeredetten és némi rosszallással mesélték az esetet a kötetben szintén szereplő tollforgató társaiknak, így nekem is, aki akkor még a bölcsészettől távol eső egyetemi vizeken hajóztam. Szó se róla, meg voltunk sértődve, és nem értettük, az egyébként általunk roppant nagyra tartott tanár miért nem lelkesedik velünk együtt amiatt, hogy ilyen sok fiatal alkotót sikerült ebben a gyűjteményben bemutatni, hiszen, gondoltuk, ez fényes bizonyítéka annak, hogy a kárpátaljai magyar irodalom van és virágzik.

Egy emberöltő telt el azóta, és én alig néhány éve értettem meg azon mélységében, miért találta tragikusnak akkor az ilyen nagy mérvű írói felhozatalt a magyar irodalom egyetemi oktatója.

Eszembe pedig azért jutott ez a régi epizód, mert mostanában sorra kerülnek a kezembe olyan itthoni kiadványok, amelyek a hőskor görcsös erőfeszítéseire emlékeztetnek, többek között azzal is, hogy fiatalok felfedezésével is bizonyítani igyekeznek fontosságukat, pótolhatatlanságukat. A teljesítmény hasonló a közel harminc évvel korábbihoz, ám a hőskör (sajnos vagy hál’ istennek?) menthetetlenül elmúlt, így a mostani kísérletek – enyhén szólva – anakronisztikusak.

De maradjunk még kicsit a múltban.

Hogy egy irodalomnak a puszta létét is bizonyítani kelljen, azt sajátos, bizonyos értelemben szélsőséges szituációk tehetik indokolttá: az 1970-es években épp ilyen volt a helyzet. A szovjet ideológia a nemzeti hagyományokat, a nyelvet, magát a nemzetiséget amolyan jelentéktelen külsőségnek próbálta beállítani, pusztán formai kérdésként kezelte. Hivatalosan mi nem magyar, hanem „magyar nyelven író” alkotók voltunk, irodalmunknak pedig ez volt a hivatalos minősítése: „formájában nemzeti, tartalmában szocialista”.

A nyelv létezésének és életképességének, azaz a forma meglétének a bizonyítása nemes célnak tűnt és szentesítette az eszközt: az önképzőköri szintű, ám kétséget kizáróan „szocialista” tartalmat. (Ha az utóbbival kapcsolatban kételyek merülnének fel, íme néhány cím az 1977-es antológiából: Meghódítani a jövőt, Hegesztő, Beton és vas, Villanyszerelő, Fegyver a kézben, Forradalom, Hazám, Új világ bölcsője mellett, Tanyavilág, te átkos múltam, Századok mérföldköve, Esti műszak, Barátság, A munkát daloljuk, Vár a hajnalszárnyas nap, A Lenin-mauzóleumban, Szabadságunk, Mindenkiért, Barátság, Béke, Optimizmus, Ragyogjatok, csillagok, Kaszások dicsérete.)

Tudni kell még, hogy a hosszú időre némaságot parancsoló háború utáni szovjet viszonyok közepette az első helybéli irodalmi kezdeményezések az 50-es években teljesen a szocreál és a rendszert dicsőítő sematizmus jegyében fogantak, mást a hatalom el sem tűrt volna, hiszen a magyar „az ellenség nyelve” volt. Ez a kép a 60-as években, a 70-esek legelején árnyalódott, amikor is más jellegű, őszintébb, a nemzeti hagyományokra jobban támaszkodó és a modern irodalom eredményeiből is merítő művek születtek[1]. Ezeknek ugyan nyilván megvolt a művészi hozadéka, ám kiváltották a hatalom haragját és retorzióit. A kötelező rózsaszínű védőszemüveg nélkül írni merészelőket elhallgattatták, a „magyar nyelvű” irodalom újra gyanús lett, és fennállt a veszélye annak, hogy végleg kegyvesztetté válik.

Ennek a kétes értékű kegynek és bizalomnak a visszanyerése érdekében kezdődött a 70-es években az a célzatos szándékú szerveződés, amelynek egyik eredménye az említett antológia lett.

Közel három évtized távlatából nehéz megmondani, mi jobb, ha egy ilyesfajta bizonyítási kísérlet kudarcot vall, vagy ha sikerül. Ha kudarcot vall, akkor talán évtizedekig nem derül ki, hogy aminek a létét igazolni kellett, az vajon egyáltalán létezett-e, és ha igen, akkor miféle formában. Ellenben ha sikerül – és esetünkben ez történt – akkor a milyenségét utólag nemigen lehet javára írni. Annál is kevésbé, mert az egyszeri bizonyítást továbbiak követték, szaporodtak a művek és az írók, akik közül sokan úgy gondolták – és igazuk volt –, hogy nem az esztétikai érték, hanem a forradalmi hevület és a szovjet élet igenlése juttatja őket publikációs lehetőséghez. Igen kevesen akadtak, akik ellenálltak ennek a csábításnak (Fodor Géza és Vári Fábián László neve itt mindenképpen megemlítendő), illetve akik a megfelelést és a művészi igényt kisebb-nagyobb sikerrel össze tudták egyeztetni (Füzesi Magda).

A 80-as évektől kezdődően én magam is szerepet kaptam és vállaltam ebben az önfelmutató bizonyítási folyamatban: napilap irodalmi mellékleteit szerkeszthettem (Lendület, Új hajtás), antológiák összeállításában vehettem rész (Évgyűrűk-sorozat), majd 1989-től folyóiratok alapítójaként (Hatodik Síp, Pánsíp) találhattam magam szembe az írásom elején említett problémával, azzal, hogy a szakmai minőség iránti igény előbb a pártosság szempontjaival, később a feltételezett olvasói elvárásokkal és „a magyarság szolgálatával”, leggyakrabban pedig a „nincs jobb” tényével kerül nehezen feloldható ellentmondásba.

Utólag visszagondolva egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy kényszerű kompromisszumaim nem voltak-e megalkuvások és a különböző megfontolásokból a nívó sérelmére tett engedmények vajon igazolták-e jogosultságukat, jó szolgálatot tettek-e.

Magáról a szolgálat egészéről pedig a 90-es évek elején kezdett megváltozni a véleményem. Ebben két fontos körülmény játszott közre.

Először is ekkor jelentkezett az az új generáció, amelynek tagjai teljes természetességgel elvetetették a kárpátaljai irodalom valamennyi hagyományát. Egyformán megtagadták a már leáldozott pártos szocreál örökséget és az éppen felvirágzó, a történelmi múltra és kollektív tudatra alapozott, sorspanaszoló, hittévő magyarságmegvallást. Cséka György a radikális (neo)avantgárd, Lengyel Tamás és Pócs István a posztmodern, Bagu László a „klasszikus modern” jegyében kavarta fel irodalmunk sekélyes állóvizét, verseik méltán keltettek nem csupán zavart, hanem olykor szakmai és olvasói felháborodást is. Látványos fejlődésük, öntörvényű költészetük kibontakozása – és nem utolsó sorban termékenységük – egy időre lapkészítő munkámat is megkönnyítette, műveik közlésekor a minőség megítélésén kívül soha semmilyen egyéb szempontot nem kellett mérlegelnem, így a maguk esetére vonatkozóan feloldották állandó szerkesztői dilemmámat. Az általuk képviselt őszintébb hang, sallang- és pátoszmentesség, a „társadalmi tehertételtől” mentes új minőség pedig alaposan megingatta a Kárpátalján megszokottnak, elfogadottnak számító közlésmódok egyedüli érvényességébe vetett korábbi hitemet.

Másodszor: éppen ekkor, és éppen a fiatalok erőteljes színre lépésével korrelációban kellett felfigyelnem arra, hogy irodalmunknak az elkötelezettséget hirdető és gyakorló hagyományos vonulata a közszolgálatiság csapdájába esett. Ugyanis miközben ez a felfogás a szolgálatot akár pártosan, akár népi-nemzeti vonatkozásában értelmezte, aközben azt vallotta, hogy kisebbségi helyzetben káros az individualista alkotói felfogás, káros a kísérletezés, romboló hatása van az avantgárdnak és az izmusoknak, a posztmodern pedig maga a métely. Ennek egyfajta beszűkülés, egészségtelen egyoldalúság lett a következménye, és ez legjobbjainkat is megakadályozta abban, hogy alkotói világukat kitágítsák, művészi programjukat beteljesítsék. Éppen a mindenképpen a legtehetségesebbek közt említendő Vári Fábián László vagy Fodor Géza eddigi életművét egybeolvasva tűnik fel, hogy legjobb, legemlékezetesebb költeményeikkel a 80-as években jelentkeztek, a 90-esektől gyakorlatilag önmagukat ismétlik, és nemcsak azzal, hogy kis számú újonnan keletkező verseik a korábban írtakhoz semmit nem tesznek hozzá, hanem azzal is, hogy évről évre és könyvről könyvre ugyanazt a törzsanyagot jelentetik meg. Ugyanígy megfigyelhető, hogy Kárpátalja legnépszerűbb költőjének, Füzesi Magdának hogyan fulladt ki korábbi lendülete, költészete hogyan süppedt bele a húsz esztendeje kialakított, és akkor frissnek ható motívumvilág egyre sekélyesebb variálásába. Hasonlókat tapasztalunk legtehetségesebbnek tartott prózaírónk, Nagy Zoltán Mihály munkásságát vizsgálva, azzal a kis fáziseltolódással, hogy ő „peresztrojkás” novellái után éppen 1990-91-ben nyújtotta legnagyobb teljesítményét A Sátán fattya című regényével, amelynek színvonalát az utóbbi tízegynéhány évben keletkezett írásaival még megközelíteni sem tudta.[2]

Mindezek kisebb-nagyobb különbséggel érvényesek költőink-íróink másod- és harmadvonalára is (Kőszeghy Elemér, Bartha Gusztáv, Ferenczi Tihamér, Horváth Sándor, Tárczy Andor, Demjén Miklós,  Balogh Miklós, Dupka György, Balla Teréz, Zselicki József), azzal a különbséggel, hogy ők fénykorukban is jószerével csak a „nincs jobb” okán tartozhattak számon tartott és publikációs lehetőséghez juttatott alkotóink közé.

Ehhez a megrekedéshez, kifulladáshoz, alkalmanként visszafejlődéshez vagy elhallgatáshoz képest tűnt látványosan életképesnek a 90-es években jelentkezett fiatalok által képviselt magatartás, és ez késztetett engem is arra, hogy szerkesztőként egyre inkább elutasítsam a hagyományt klisévé degradáló műveket, s mind több teret biztosítsak az ezzel a gyakorlattal szakító törekvéseknek. Jó kilátások mutatkoztak arra nézvést is, hogy nemcsak poézisünk (az említett négy fiatal költő okán), hanem prózairodalmunk is megújulhat és felzárkózhat a modern magyar epika eredményeihez az ugyancsak a kilencvenes években novellákkal jelentkezők révén[3]. Ám mielőtt kialakulhatott volna egy bár kis létszámú, de ütőképes szerzőgárda, a négy fiatal „maradéktalanul” áttelepült Budapestre, és ahelyett, hogy megoldódott volna, elmélyült a korábbi probléma. Belátva, hogy irodalmunknak az a része, amely valóban kárpátaljai, az egyre kevésbé nevezhető irodalomnak, amelyik pedig irodalomnak tekinthető, az egyre kevésbé kárpátaljai – felhagytam a lapszerkesztéssel, mert ekkorra már elfogadhatatlanná vált számomra a korábbi gyakorlat, hogy az esztétikai mércét művészeten kívül eső szempontok okán folyamatosan felülbíráljam[4]. Eljutottam a súlyos felismerésig, hogy a nincs alternatívájaként felmutatott van, de rossz ha valamilyen mértékben ki is elégíthet közösségi igényeket, ám semmiképpen nem válhat az irodalom javára.

Ezért tűnik számomra anakronisztikusnak szerkesztő- és írótársaimnak az a görcsös bizonyítási kényszere, amellyel létrehozták és időről időre megtöltik szöveggel harmadik évfolyamába lépett Együtt c. folyóiratukat, és ezért látom úgy, hogy az irodalmat újra és újra valamilyen magasztosnak gondolt cél szolgálólányává teszik. És ez a cél most szinte ugyanaz, mint a hetvenes években: igazolni, hogyvan, és hogy ilyen a kárpátaljai magyar irodalom. A van erőltetett felmutatása ismét másodlagossá tette a minőségigényt, ennél sokkal fontosabb a közlés ténye, az önigazoló jelenlét. Az ilyen pedig a véresen komolyan vett szolgálatosságot és elkötelezettséget jelenti, amely nélkül az irodalom, bizony-bizony, káros dolog. Hogy ezt mennyire így gondolják irodalmunk jelesei, megvilágíthatja az Együttfőszerkesztőjének az induló számban így fogalmazott ars poeticája: „Az írott szó hitele és felelőssége kell, jövőhitet fecske-suhanással építő igék. Fajtánk megszólítása, a szüntelen kommunikáció szükségszerű, mert közös jellemzőnk a megmaradás akarása. … Számunkra nem lehet játékeszköz az írott szó…” Hát nem, játékról szó sincs, az elkötelezettek mindezt halálosan komolyan gondolják. Ugyanakkor fiatal generációt felfedezniük és lapjukban bemutatni egyelőre nem sikerült sem nekik, sem a Kárpáti Igaz Szó mellékletében 12 év kihagyás után újraindult irodalmi oldalnak. Mint ahogy az ezekben szórványosan bemutatott új, fiatal szerzők művei, úgy a szinte évente induló majd elhaló ifjúsági és diáklapokban közreadott verskísérletek és prózai ujjgyakorlatok sem mutatnak túl az önképzőköri nívón. A szomorú igazság az, hogy az utolsó generáció-képző kirajzás a 70-es években történt, ehhez néhányan csatlakoztak a 80-as években, a 90-es évek ígéretes fiataljai kivándoroltak, az ezredforduló utáni nemzedék jelentkezésére pedig egyelőre hiába várunk. Így előállt az a csöppet sem mulatságos helyzet, hogy ma Kárpátalja említésre méltó költői közül a legifjabbak is idősebbek, mint az „aggastyán” Ady volt halálakor.

…Az 1977-es gyűjteményben szereplő, akkor zömmel fiatal szerzők tömeges jelentkezését az egyetemi tanár sáskajáráshoz hasonlíthatta. A mostani periodikák egymást követő számai azt mutatják fel görcsös igyekezettel, ami a sáskajárás után megmaradt.

(2004)


[1] A Forrás Stúdió tevékenysége, illetve Kovács Vilmos színre lépése.

[2] Itt – talán érthető okokból – nem térek ki édesapámnak, Balla Lászlónak az ugyancsak a rendszerváltozás után megjelent regényfolyamára.

[3] Itt elsősorban Berniczky Évára és Penckófer Jánosra gondolok; előbbire ugyancsak családi okokból nem térhetek ki, Penckófer munkássága pedig furcsa kettősséget mutat: míg prózaművei jól beilleszthetők a legaktuálisabb magyarországi irodalmi kánonba (itt mindenekelőtt Hamuther c. kisregényére gondolok), aközben irodalomtörténészként a népi-nemzeti irányvonalat már-már vaskalapos elvakultsággal képviseli és károsnak minősíti a kisebbségi helyzetben érvényesülő modern  irodalmi törekvéseket.

[4] Döntésembe persze a nyomtatott periodikák fenntartásának anyagi nehézségei is belejátszottak: elegem lett a gyakran megalázó pályázgatásból is, illetve abból, hogy a kárpátaljai alkuratóriumokban olyanok ültek, akik maguk is pályáztak. Ezért is hoztam létre 2001-ben önerőből fenntartható internetes honlapomat. Az UngParty digitális irodalmi folyóiratot is magába foglal, ám ez szinte egyáltalán nem kötődik a továbbra is lakhelyemül szolgáló régióhoz. Ahogy fogalmazni szoktam: honlapom nem kárpátaljai, hanem irodalmi.

gyász

Kihagytam itt pár napot. A net is elszállt csütörtökön, így fizikailag sem tudtam volna. De a lelki akadály is súlyos volt: családi gyász.

SpanyolnáthaHolnaptól talán újra rendszeresebb leszek. Ma csak pár infót tettem fel a honlapomra. Az egyik Vass Tibi nagyon érdekes és ötletes honlapjának az ajánlója: a Hamismás ez az egyik legszebb és legeredetibb írói honlap, amit valaha is láttam. Technikailag kicsit nehézkes, sok az újratöltés, nekem szokatlan a görgetés is. A tartalma pedig egyre gazdagabb: már nemcsak a „Tibi összes” van fenn, hanem például a Parnasszus folyóirat egri műhelytalálkozóinak az anyagai, az ideiről több fotó is (a képek nézegetése egy kicsit nehézkes), és egy vadonás új irodalmi webfolyóirat is indult a honlap keretében a szintén eléggé eredeti Spanyolnátha címen. Az első tematikus szám anyagai máris olvashatóak. Hát gratula! Jó, hogy egyre több irodalom van a hálón.

kedves barátom,
az egri parnasszus műhelytalálkozón készült képek már fürkészhetőek
honlapomon:
www.hamismas.hu/vassarnap

szeretettel ajánlom figyelmedbe a műhelytalálkozó naplóit is: kiss judit ágnes, puskás balázs, tolvaj zoltán, török-szofi lászló és
székelyhidi zsolt tollából:
www.hamismas.hu/vassarnap

örömmel értesítelek, hogy a www.hamismas.hu
spanyolnátha
című webfolyóirata elindult: www.hamismas.hu/projektzet/spanyolnatha

az első szád („narkotta”) szerzői,
akik eldalolják narkóikat:

bán olivér
berka attila
csorba piroska
kiss judit ágnes
lapis józsef
p. papp zoltán
puskás balázs
székelyhidi zsolt
török-szofi lászló
vass tibor

———————-
S P A N Y O L N Á T H A

A www.hamismas.hu
szanaszét folyó művészeti üdvözlőlapja,
évente nemegyszer.

Csepp fertő a spanyolnáthában elhunytak
(többek között:
Apollinaire, Kaffka Margit, Ady Endre, Nemecsek Ernő)
kúrálására is.

Kompinálja:
Kun Marcella
marcelland@hamismas.hu

Kompilálja:
Vass Tibor
vasstibi@hamismas.hu

A Spanyolnátha kórokozói elsőközlésűek,
a gazdatestről való leválás után tovább fertőzni
csak a hivatkozás
(Spanyolnátha webfolyóirat:
www.hamismas.hu/projektzet/spanyolnatha)
feltüntetésével képesek.

Terjeszti a száj(t)hagyomány.
Meg nem rendelt kéziratokat nem rendelünk meg.
Mindenkit visszaküldünk.
Felbélyegzett ímélekre sem válaszolunk.

Dizájn: Török-Szofi László

www.hamismas.hu
06 20 463 8483

50 beépített mondat!

A napokban két újabb kapott mondatot építettem be a szövegembe, és most már (igaz, még csak fejben) pontosan kidolgoztam a novella záróké…

poliglott multikulti szövegjátékA napokban két újabb kapott mondatot építettem be a szövegembe, és most már (igaz, még csak fejben) pontosan kidolgoztam a novella záróképeit. De, ahogy elképzelem, ebbe a végső szövegrészbe már nem tudom a még fennmaradt mondatok némelyikét bedolgozni, így ezekre valószínűleg akkor kerül sor, amikor az egész szöveget elölről újra végigfésülöm, egybeszerkesztem. És előfordulhat, hogy minden „jószándékom” ellenére a végső, lecsiszolt verzióból kihagyok néhány vendégmondatot: azokat, amelyek ügyeskedéseim ellenére is kilógnak a műegészből. Mivel 53 idézetet kaptam, lehetséges, hogy a kerekebb 50-est célzom meg.

December 30. Fontos újabb fejlemények. Elmaradtam ezek dokumentálásával, így most utólag, az év lassan betelvén, pótolom a mulasztást.

A beszámolóm azzal szakadt meg, hogy szeptemberben a Mozgó Világ részére elkészítettem a Tejmozi redukált, tömörített, és a vendégmondatoktól megfosztott verzióját – és vártam a reagálást. Pár nappal később Mező Feri telefonban mondta el, hogy mégis inkább az Egy manzárdőr feljegyzései című anyagomat közölnék (ezzel indult a naplósorozat), ez nagyon tetszett a szerkesztőségben, a novella azonban kicsit hosszú is, kicsit spekulatív is, nem igazán illik a lap profiljába – inkább eltekintenének a közlésétől. Ezután tettem még egy kísérletet a Beszélőnél is. Gács Anna néhány hét múlva válaszolt: „Köszönöm a szépséges novellát, de fájó szívvel azt kell mondanom, a Beszélőben, mely nem szépirodalmi lap, sajnos ilyen hosszú szépirodalmi szöveget nem tudunk közölni. Pedig igazán izgalmas a szöveg is, és a keletkezésének története is. Remélem, hogy hamar találsz neki helyet”. Hogy nem vág a profiljukba, be kellett látnom, ugyanúgy, ahogy a Mozgó esetében is.

Jobb ötletem nem lévén pár újabb napot dolgoztam a szöveggel, picit módosítottam a szerkezetén, csiszolgattam a stílusát. Eközben megerősödött a véleményem, hogy a kihagyott mondatok (a néhány nehezen szervesültet kivéve) implicite nagyon is benne vannak ebben a szövegben is. Én, aki pontosan tudom, mit hagytam ki, úgy érzem: a hiányuk révén jelenlétük, ha lehet, még karakteresebb. Ezt nagyon érdekesnek találom, és valamilyen módon mindez visszacsatol hiányregényemre, a Szembesülésre, amelynek élén ez az aforizma található: „Nem hiánya jellemzi-e leginkább a Jelenvalót?”.

Amikor úgy éreztem, nincs több tennivalóm a szöveggel, vettem egy nagyon mély lélegzetet és elküldtem a Holminak. (Ez a véglegesnek tekintett „rövid” variáns 46 ezer karakternyi.) Gyanúsan sokáig késett válasz. Már kezdtem úgy érezni, hogy talán mégis túlbecsültem a művemet, és nemcsak hogy nem kiugróan jó írás ez, hanem még a tőlem elvárható szintet sem éri el; hiába dolgoztam vele hónapokig. Amikor már majdnem lemondtam róla, érkezett Réz Pál főszerkesztőtől az e-mail (!) : „Kedves Károly, novelládat többen is elolvastuk, innen a késedelem. Erős, okos, ravasz írás! Szívesen közöljük. Kis türelmedet kérem – sok az elfogadott kéziratunk.” Huh!!! Ekkor december 8-át írtunk.

És ezzel szinte párhuzamosan ébredt fel az érdeklődés egy egészen másik, távoli helyen az eredeti webakció iránt…

A további fejleményeket „rendes” (nem munka-) naplómból reprodukálom:

December 12. Alig pár napja lelkendeztem azon, hogy a Holmi elfogadta közlésre Tejmozi c. novellámat, amely a néhány hónapja elaltatott Egy mondat a… c. interakcióm egyik végterméke. Ma pedig Cseke Gábortól kaptam levelet: a Romániai Magyar Szó mellékletében leközölnék sorozatban az anyagot, nemcsak a novellát, hanem a járulékos szövegeket is, így a munkanaplóm egyes részeit. Boldogan visszaírtam: állok elébe, épp csak a teljes verziójú szöveggel még nem vagyok készen. Ha pár hónappal ezelőtt érkezik ez a felajánlás, talán már rég le is zárhattam volna az interakciót: egyik oka annak, hogy megtorpantam, épp a „szakmai érdeklődés” hiánya volt. Lehet, hogy most új lendületet kap az egész, talán még Gergely Tamás sehol meg nem jelent, és ez ügyben velem készített kisinterjúja is helyet kaphat valahol.

December 22-én számoltam be arról naplómban, hogy Cseke Gábor újabb levele ismét fellelkesített, s hogy most már haladéktalanul hozzá is látok a munkához. Tegnapelőtt pedig ezeket írtam:

December 28. Két napi munkával véglegesítettem Tejmozi c. „multikulti” novellámnak azt a változatát, amelyben benne foglaltatnak az Egy mondat a… nevezetű interakcióm keretében kapott, más nyelvekből fordított idézetek, még ám mind az 53. Korábban beszámoltam itt róla, hogy újra aktuálissá úgy vált ez a lezáratlan (és általam kicsit félre is tett) interakcióm, hogy Cseke Gábor megkeresett: a Romániai Magyar Szó mellékletében sorozatban lehoznák a teljes novellát. Igen ám, csakhogy a korábbi műhelyszövegekből egybeszerkesztett és a még sehol nem publikált utolsó résszel lezárt verziót egyrészt még nem vetettem végső csiszolás alá, másrészt készült belőle egy redukált, vendégmondatok nélküli változat (a Holmi részére); ez utóbbin elég sokat dolgoztam, és a stiláris javításokat, tartalmi tömörítéseket, a novella javát szolgáló húzásokat, ahol lehet, át akartam vinni a teljesebb variánsra is. (A rövidítések közül persze csak azokat, amelyek nem egy-egy citátum beépítése kedvéért tett kitérőkre vonatkoztak.)
Eközben – miután hónapok óta nem foglalkoztam a szöveggel és kellően eltávolodtam tőle – azt is megállapíthattam, hogy a korábban nagyon disszonáns hangot megütőnek, oda nem illőnek tartott vendégmondatok korántsem lógnak ki annyira a novellámból, mint éreztem. A néhány hónapra magára hagyott mű mintha szervesítette volna őket.
Így aztán külön örülök annak, hogy ebben a formájában is, teljes egészében megjelenhet. Ez egyben jó alkalom arra, hogy az interakció weboldalait is megújítsam és el kelljen döntenem, hol jelöljem ki az anyag végső helyét: a lezárandó Ungparty-archívumban vagy az élő Kettenklubban.

*

Ehhez még hozzátenném:

Cseke Gábornak elküldtem a közel 70 ezer karakteres (azaz több, mint másfél szerzői ív terjedelmű) szöveget. Úgy véli, a sorozatot az új év elején el tudják indítani. Én azt kértem, hogy ettől kezdve a közlés legyen közös akciónk: amint a Színképben (az RMSZ melléklete) megjelennek az egyes közlemények, ugyanilyen ütemben és terjedelemben én is publikálom őket itt, a honlapon.

Addig mindenképpen szeretném megújítani ezt a webhelyet, azt hiszem, az lesz a leghelyesebb, ha a Kettenklub formátumához igazítom.

*

Végül is, azt hiszem, a féléves megtorpanás után, az interakció sikeres végkifejlet felé tart. Lehet, hogy frappansabb befejezés lett volna a végleges szövegverziót nyárra elkészíteni és egy kis hírverés kíséretében itt megjelentetni. Ám szinte bizonyos, hogy ezután nyomtatott folyóirat-közlésre nem számíthattam volna (amelynek, valljuk be, főként, ha rangos orgánumról van szó, sokkal nagyobb a szakmai súlya, semmint ha az interneten lát napvilágot) – és az se igen képzelhető el, hogy két külön verzió született volna, még ám úgy, hogy mindkettő élni kezdi a maga életét.

A következő időszak várakozással telik tehát.

——————

Alla naplója: Saslik

Nem is tudom, hogy keveredett el ennyire a füzetem, hónapokkal ezelőtt tűnt el, már azt gondoltam, elő sem kerül, és teljesen lemondtam arról, hogy tovább jegyezzem, mi is történik velem, velünk, mert nem akaródzott új naplót felavatni, hiszen világosan emlékeztem rá, alig írtam valamicskét a hónapokkal ezelőtt kezdett füzetbe, olyan sok lap maradt benne üresen, életem fölösleges napjai, amelyeket képtelenség évekbe, hónapokba, hetekbe szedni, mert nem tehet rendet bennük sem Gergely-, sem Julián-naptár, mert a kettő között kimutatható időkülönbség álnokul a bőröm alá bújt, a hasamra nőtt zsírok szarkofágja tett megközelíthetetlenné, de te kitartóan kísérleteztél feltárásommal, szikrázó szemmel jártál körbe-körbe, emlékszem a napra, amikor még feltűnés nélkül szimatoltál, aztán később már nem is titkoltad vágyadat, vadul szagoltál belém, mint a kannibálok, drágaságom, lihegted, miközben próbálgattad rajtam a hétfogást, mígnem a hetedik napon sóhajod megbontotta narancsbőrömet, amelyet sokáig páncélnak hittél, és hittem én is, honnan sejtethettük volna, milyen könnyen szakítja fel burkomat a leheleted, verejtéked fűszereiben pácolt molekuláim milyen hamar duzzadnak savakkal, borssal, a babér erőszakával átitatott húscafatokká a nagy melegben, amelyek rontásától csak a füst szabadíthatott meg, ezért raktál esténként nagy tüzet a körtefa alatt, majd vártad, hagyjon végre alább a lobogás, csendesedjek el a roppanások körülötted, égjenek le a fahasábok tövig, fonnyadjanak a lángok fészekaljnyi parazsat növesztve, s akkor izzanak fel megint, amikor néha megkapargatod, olyankor kinyílnak, megcsap a belőlük szabaduló hőség, a szád forrósága, amint fölém hajolsz és csitítasz, lassan, ne siessük el, égetten nem szereted, ezért ülsz hosszú órákon át türelmesen a füstben, nem forgatod túl gyakran a nyársat, jut időd bőven felfűzni a következő adagot, s az arcod ezalatt olyan idegen, mintha nem velem, hanem boszorkányok porcikáival gyöngyöznél, féltékenyen követem mozdulataidat, pedig húsomból kerültek ki ezek az ijesztő darabok, amelyek izmosát gusztussal illeszted zsíros részeimhez, híres arányérzékeddel teremted újra elrontott testemet, ilyenkor elkárhozom, mert istennek hiszlek, aki a pokolból hozatja magának az alapanyagot, a friss mellet, csípőt és combot, falánk istennek, aki mohón zabál fel, nehogy elvegyenek tőle az emberek.

Fordította Berniczky Éva

Éva könyve

Eddig 3 fontos helyen jelent meg recenzió Éva könyvéről. A litera.hu és az ÉS után most nemrég a Magyar Hírlapban – még 17-én, de csak most találtam meg, majdnem véletlenül az OnLine kiadásban a Google keresővel. A szerző, Csokonai Attila többek között ezeket írja: „az egységesség, a nézőpont rögzítettsége, a stílusharmónia végig kitartott normája, a hangulati erő modulálása volt Berniczky Éva igénye alkotás közben, és lett erénye az általa jól ismert valóság finom eszközökkel történő újrateremtésének. Recenzens, hál’ isten, nem kényszerül arra, hogy okvetetlenkedve azt mondja, írjon olyan remeket, mint amilyen az egykori vasgyári munkás, most boncnokként dolgozó Fundánics története, akiről „fokozatosan lekopott maradék sorsa” (Földtől az eget). Vagy olyan nászutastörténetet, amelyben…” >>>tovább az összes kritikához

Tejmozi

Multikulti poliglott szövegjátékMost már állandósult munkaritmusommal háromheti pihentetés után ma fogtam újra hozzá a Tejmozihoz. Délelőtt az eddig írtakat olvastam és javítgattam. Kisebb szórendi igazítások, ismétlések szűrése, pontosabb szinonimák, pár fölösleges magyarázó mondat kiiktatása – ilyesmik. Délután hatezer karakternyi tűrhető szöveg, mindössze 2 beépített idézettel. Most már azokkal a citátumokkal dolgozok, amelyek kedvéért külön kisnovellányi kitérőket kell tennem. Ellenben nem rögtönzöm őket: a korábbi részek írása közben már nagyjából kitaláltam, hogyan fognak ezek a mellékszálak kapcsolódni az egészhez. Mindegyiknek funkcionális szerepet szánok, azaz igyekszem azon lenni, hogy ezek a mellékesnek tűnő szálak végül is maguk is az egységbe foglaló szövedéket erősítsék. Ez egyelőre sikerülni látszik. (Hó végéig megírom a 4. részletet, augusztusban pedig szeretném végleges formába önteni a teljes szöveget.) >>>a Tejmozi keletkezéstörténete

Jordán: Eleje, közepe, vége

Jordán TamásA minap az Index kortárs irodalmi topikjában (ahol törzsvendégnek számítok) egy régi kérdésemre kerestem és kaptam választ. Pár évvel ezelőtt történt, hogy ment valami kulturális műsor a tv-ben, és amikor bekapcsoltam a készüléket, éppen Jordán Tamás szavalt egy verset. Már benne volt a javában, de amit hallottam, nagyon felizgatott, nem is voltam képes a továbbiakra figyelni. A szerző nevét sem tudtam meg. És bár a szövegnek csak a felét hallottam, mégis, közvetlenül az adás után, a verset elejétől a végéig én is el tudtam mondani, pedig egyszer még Jordán is belesült. Nos, kérdeztem rá a topikban, hogyan lehetséges ez: nemcsak a hallott, hanem a nem hallott részt is fejből tudtam, holott soha azelőtt nem találkoztam ezzel a költeménnyel. Elárultam, a vers 81 sorból áll, 27 db háromsoros szakaszból, minden sorban négy szó van. Többen ráéreztek, hogy valami felsorolásról, variációs játékról lehet szó, biztosan ezért tudtam visszakövetkeztetni a nem hallott szövegre is. Ez a vers ugyanis voltaképp egy matematikai eredménysor: három elem negyedfokú ismétléses permutációja; a három elem: eleje; közepe; vége; negyedfokú, mert minden megoldás négy szóból áll; ismétléses, mert a soron belül azonos szavak fordulhatnak elő; permutáció, mert a sorrend változtatása adja meg az egyes megoldásokat. Amikor betűztem a verset, hamarosan a szerző neve is kiderült. A „költő” maga Jordán Tamás, és ez az ő egyetlen verse. Megtudtam azt is, a Kaláka megzenésítette, többször előadta. Nos, a mű a maga nemében zseniális, egyedülálló, ismételhetetlen. A repetitív zenéhez tudnám hasonlítani, illetve olyan „nullára redukált” alkotásokhoz, mint Malevics Fekete négyzete vagy Jonh Cage 4.33 c. zeneműve.

Jordán Tamás:

Eleje közepe vége

eleje eleje eleje eleje
eleje eleje eleje közepe
eleje eleje eleje vége

eleje eleje közepe eleje
eleje eleje közepe közepe
eleje eleje közepe vége

eleje eleje vége eleje
eleje eleje vége közepe
eleje eleje vége vége

eleje közepe eleje eleje
eleje közepe eleje közepe
eleje közepe eleje vége

eleje közepe közepe eleje
eleje közepe közepe közepe
eleje közepe közepe vége

eleje közepe vége eleje
eleje közepe vége közepe
eleje közepe vége véhe

eleje vége eleje eleje
eleje vége eleje közepe
eleje vége eleje vége

eleje vége közepe eleje
eleje vége közepe közepe
eleje vége közepe vége

eleje vége vége eleje
eleje vége vége közepe
eleje vége véve vége

közepe eleje eleje eleje
közepe eleje eleje közepe
közepe eleje eleje vége

közepe eleje közepe eleje
közepe eleje közepe közepe
közepe eleje közepe vége

közepe eleje vége eleje
közepe eleje vége közepe
közepe eleje vége vége

közepe közepe eleje eleje
közepe közepe eleje közepe
közepe közepe eleje vége

közepe közepe közepe eleje
közepe közepe közepe közepe
közepe közepe közepe vége

közepe közepe vége eleje
közepe közepe vége közepe
közepe közepe vége vége

közepe vége eleje eleje
közepe vége eleje közepe
közepe vége eleje vége

közepe vége közepe eleje
közepe vége közepe közepe
közepe vége közepe vége

közepe vége vége eleje
közepe vége vége közepe
közepe vége vége vége

vége eleje eleje eleje
vége eleje eleje közepe
vége eleje eleje vége

vége eleje közepe eleje
vége eleje közepe közepe
vége eleje közepe vége

vége eleje vége eleje
vége eleje vége közepe
vége eleje vége vége

vége közepe eleje eleje
vége közepe eleje közepe
vége közepe eleje vége

vége közepe közepe eleje
vége közepe közepe közepe
vége közepe közepe vége

vége közepe vége eleje
vége közepe vége közepe
vége közepe vége vége

vége vége eleje eleje
vége vége eleje közepe
vége vége eleje vége

vége vége közepe eleje
vége vége közepe közepe
vége vége közepe vége

vége vége vége eleje
vége vége vége közepe
vége vége vége vége

>>>tovább: Eleje, közepe, vége

leniniáda – 1

Lenini KomszomolSzámomra soha nem okozott nehézséget szembenézni korábbi, 10, 20 vagy akár 30 évvel ezelőtti önmagammal. Mindig is igyekeztem tudatosítani kicsi és súlyos hibáimat, apróbb és nagyobb tévedéseimet, piszlicsáré vagy „végzetes” mulasztásaimat egyaránt. Magamat elemezve így nagyjából pontosan tudom, ballépéseim, netán bűneim közül melyek azok, amelyeken a) leginkább mosolyognom lehet és kell, magamat is kikacagva; amelyekkel b) érdemes komolyan szembenéznem, lehet okulnom, érvényes tanulságokat levonnom belőlük, és – ez fontos – emlékeztetőként időről időre felidéznem őket; illetve c) mi az, ami fájdalmas „örökségként”, lelkiismereti problémaként elevenen él bennem úgy, hogy valószínűleg soha nem vethetem ki magamból. E között a három kategória között én elég jól érzem a különbséget, és bizony nem vagyok hajlandó álmatlanul forgolódni amiatt, ami megmosolyogni való; és ellenkezőleg, nem intézem el egy legyintéssel azt, ami erkölcsi teherként nehezedik rám és ekként kell vállalnom.

Bármennyire is igyekszem, és bármennyire is lehetett annak idején fontos, akár életbe vágó dolog sokak szemében: én komszomol-múltamat nem tudom komolyan venni. Iskolai titkár-helyettesi rangig vittem, ott ültem minden kedden a bizottságban, részt vettem a mozgalmi életben, faliújságot szerkesztettem, vörös nyomolvasó voltam, és jó mozgalmárhoz méltóan >>>tovább a teljes íráshoz

leniniáda – 2

Andy Warhol: LeninEzt a történetet még soha le nem írtam, és szóban is nagyon kevesekkel osztottam meg. S hogy miért? Mert nem akartam önigazolást, magyarázkodást, mentő körülményeket. Megírtam a Lenin-versemet, megjelent – s bár ezerszer megbántam, mégsem akartam kitérni azelől, hogy a fejemre olvassák: magam is szembesülni kívántam vele.

Egyébként a minap családi körben is felelevenedett az eset. Apám elfogódott hangon, szinte párás szemmel ecsetelte, milyen jó ember volt az akkori megyei ideológiai párttitkár. Számos erénye között felhozta: nem csinált világra szóló botrányt a Lenin-versemből, nem tett minket lehetetlenné, nem szólt senkinek, csak neki, apámnak, hogy házon belül intézze el a dolgot. Erre én a közismert Lenin-anekdotával válaszoltam: a Vezér sétált a parkban, amikor focizó gyerekek eltalálták a labdájukkal. A jóságos Lenin pedig visszarúgta nekik a labdát. Holott le is lövethette volna őket.

Most könnyű ezt mondanom, de akkor, húszévesen, 77-ben persze én sem így fogtam fel a dolgot, mi tagadás, meg voltam szeppenve alaposan.

No, de térjek a lényegre. A NOSZF 60. évfordulójára rendezett hatalmas felhajtás megfeküdte a gyomromat. A „létező szocializmus” nyakig ült a pangásban, az üzletek kongtak, és eközben >>>Leniniáda – tovább a teljes íráshoz

Pilinszky-projektum

PilinszkyTegnap levél Bányai Jánostól, az újvidéki egyetem magyar tanszékének vezetőjétől, a jeles irodalomtörténésztől. Nagyra értékelte a Pilinszky-projektumomat, és felhívta rá a figyelmet az általa jelentősnek-fontosnak tartott ottani, délvidéki költők körében: szonetteljenek ők is. Jólesett az elismerés. Őszintén szólva én elég „nagy” ötletnek és igen komoly költői kihívásnak gondolom a tervezetemet, és kicsit csodálkoztam, hogy a kb. félszáz kolléga közül, akiknek elküldtem a linket, eddig senki sem reagált.

A Pilinszky-tervezet leírása itt olvasható:

Szonett-projektum: Pilinszky