Husáng

Tegnap Aput meglátogatta 60 esztendeje nem látott osztálytársa. Allina Félix lengyel és magyar szülők gyermeke, a papa diplomataként került az ungvári lengyel konzulátusra. Ma Varsóban él családjával, évekig volt Budapesten A Lengyel Kultúra Házánál kultúrdiplomáciai szolgálatban (de sok jó jazz-lemezt vettem ott a 80-as években!). Hozzánk lengyel feleségével és a magyart törő fiával érkezett. 4-5 nyelven folyt a nagy családi beszélgetés. Ők egymás közt lengyelül, Félixszel mi magyarul, Apu és Pali bátyám hol ukránul, hol szlovákul szólt a magyarul nem tudókhoz (elég jól megértették), anyám a maga szláv keveréknyelvén, én a nálam valamivel fiatalab fiúval, Janusszal oroszul (mindketten megtanultuk az iskolában).
Minden egyeben túl a találkozás érdekessége, hogy családunkban mai napig járja a „Félix, hozd ki a husángomat” szólás. Gimnáziumi tornatanáruk annak idején mindig Félixszel hozatta ki a szertárból a fenyítésre is alkalmas pálcát, ha valamelyik diák rakoncátlankodott, így a szólás amolyan fenyegető kifejezéssé vált, és nálunk 60 év múltán is használatos. A legjobb, hogy Félix már nem is emlékezett rá.
Czesław MiłoszMaga a beszélgetés eléggé szertelen és sokfelé ágazó volt, természetesen főleg a két öreg osztálytárs sztorizott. Azért annyit csak sikerült közbeszúrnom, hogy szép emlékeim vannak tavalyelőtti varsói utamról, s hogy nagy tisztelője vagyok a kortárs lengyel kultúrának. Wajda, Penderecki, Lem, Miłosz nevét említettem, meg a lengyel jazzt. Lehetséges, hogy amikor kimondtam Czesław Miłosz nevét, a 93 éves Nobel-díjas költő épp akkor halt meg Krakkói otthonában. A hírt ma olvastam a Literán, továbbadtam az Index kortárs irodalmi topikjában, és ajánlottam olvasásra az UngPartyban tavaly megjelent verseit.

Már kifelé menet tudtam váltani pár privát szót Janusszal, ő is jazzrajongó, és azt mondta, ha le tudom tölteni, szívesen felrak nekem valahová a netre friss lengyel zenéket, hogy bepótoljam 20 éves lemaradásomat, amikor is megrekedtem Zbigniew Namyslowskinál.

*

Kőszeghy csak nem tud belenyugodni, hogy végtelen elvetemültségemben továbbra is le merészelem írni a nevét. (Lásd korábbi jegyzetemet is.) Újra dörgedelmes levelet írt. Most embergyűlölettel, nárcizmussal vádol, s kifejti, szerinte lelki mélyrepülésben vagyok, belemarok a felém nyújtott kezekbe. Lelki betegnek tart, levele végén gyógyulást kíván.

Nem akartam vádjaira tételesen válaszolni, kétszer megtettem, láthatóan eredménytelenül: úgy látszik, nem kívánja az érvek szintjén tisztázni viszonyunkat, marad a vagdalkozásnál, amit oly jól begyakorolt Kovács Miklós, Kacsur, Brenzovics – no meg Pomogáts ellen. Levelemben biztosítottam, ha valami, hát gyűlölet az nincsen bennem se iránta, sem más iránt (ezt az energiapocsékolást soha nem engedtem meg magamnak). Nekem úgyszólván mindegy, mit gondol rólam, hogyan gondolkozik a dolgaim felől, de ha neki, leveleiből ítélve, tisztáznivalója van velem és igénye mutatkozik egy normális párbeszédre, én nem zárkózom el ez elől. Ha ezt vállalja, akkor elmondom, mik lennének a feltételeim. Ezekről most még nem írtam semmit, de nyilván szerepelne közte, hogy mellőzze az alaptalan minősítéseket, vagy ha valamit tényekkel cáfolok, akkor ő vagy keressen újabb bizonyítékokat, vagy lássa be, hogy állítása legalábbis ingatag, s ne térjen át más, új vádakra; s hogy törődjön bele: ezután is le merészelem itt írni a nevét, nem gondolom ugyanis, hogy tabunak, érinthetetlennek, szentnek kellene tekintenem. Úgy tűnik, ez fáj neki a legjobban, mostani levelének elején is, végén is felhozza. Indításként számon kér: „milyen alapon érzed feljogosítva magad arra, hogy nárciszkodó plettykafészekké degradálódott „világlapodban” immár sokadszor foglalkozz a nevemmel.” A vége felé NAGYON ragaszkodik ahhoz, „lehetőleg SOHA ne foglalkozz velem többé.” Még jó, hogy nem hozatja ki Félixszel a husángot a szertárból.

Megjelölve .Könyvjelzőkhöz permalink.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.