ballagás

CsöngeCsönge ballagása tegnap. Keresztanyja, Tünde már tegnapelőtt megérkezett és csak ma utazik haza, Nyírbátorba (ott múzeumigazgató, egyébként Évának volt évfolyamtársa és ma is legkedvesebb barátnője), így hosszú beszélgetésekre is sor kerülhetett. Eléggé elhűlve hallgatta, mi minden zavarta fel az utóbbi években kis magyar közéletünk és irodalmunk állóvízének aljáról az iszapot. Tegnap aztán az alkalomra Kovács Elemér mint keresztapa is megérlkezett családjával, így leányunk elég népes kísérettel övezve vehetett részt a jeles eseményen, amely egyébként felhőszakadással, és ezért nagy késéssel kezdődött. (Kolos ’vokitókin’ tudósított engem a fejleményekről.) Bő négy óra múltán aztán megjött hozzánk a társaság és eszegetés-iszogatás mellett ünnepeltük Csöngét – illetve azt, hogy nagyon-nagyon régen nem találkoztunk így, ráérősen.

Sok-sok fotó készült, most még csak azok vannak nálam, amiket Kolos kattintgatott, ezek feldolgozása is eléggé hosszadalmas; meg várok fotókat Kovácséktól, Zsóka egy csomót készített, és Csönge barátai is küldeni fognak – így ez az oldal folyamatosan bővül majd a mai és holnapi nap folyamán, akit érdekel, többször is idekattinthat.

Mi óvatos voltam még 10 évvel ezelőtt! Régi írásaim között keresgélve (lassan a következő publicisztikai e-bookom szóba jöhető anyagait válogatom) bukkantam egy előadásom szövegére. Ha jól emlékszem, két ízben vettünk részt Kecskeméten a Lőrincze-napokon, ezek egyikén, 1995-ben előadásra is felkértek. Mint az eddig sehol nem publikált szövegből látható (Anyanyelv és irodalom – kisebbségi helyzetben), eléggé óvatosan fogalmaztam a nyelvművelés apostolainak körében. Ám ekkorra már, jórészt Csernicskóék révén, beoltódtam a szociolingvisztikai nyelvszemlélettel, és az irodalomról sem úgy vélekedtem, mint azok, akik leginkább a nyelvpallérozás és identitásőrzés eszközét látták benne. De még nem volt teljesen kialakult véleményem mindezekről, és nem is akartam feltétlenül provokálni a szakmai résztvevőket és a laikus hallgatóságot, akik éppenséggel Lőrincze Lajos szellemi hagyatékának a jegyében gyűltek össze. Ezért előadásomban nem állítottam, csak kérdeztem, de ebben a körben (mint ahogy itthon is) ezek a kérdések önmagukban is provokációnak minősültek. Erre persze részben számítottam, ám akkoriban még nem volt bennem elég eltökéltség ahhoz, hogy a nyílt konfrontációt vállaljam. (Később erre már tudatosan törekedtem.)

Tíz évvel ezelőtt Kecskeméten, előadásom után a Kárpátaljáról ott jelenlévő, általam mindig is nagyra becsült Kótyuk Istvántól kaptam is egy kis kioktatást, főleg ami a nyelvi dolgokat illeti; azt nem állíthatom, hogy hozzászólásában vaskalapos merevséggel utasította el a felvetésemet, de azért határozott nemet mondott mindenre, amire nekem akkor már igen volt a válaszom. A fiatalok irodalmi produktumát pár szóban, néhány keresetlen jelzővel minősítette csupán, valahogy úgy fogalmazva, hogy ha neki fizetnének, akkor sem olvasna Csékát. Nyilvánosan, ha jól emlékszem, nem reagált, de a szünetben privátim Márkus Béla debreceni irodalomtörténész is „megmosta a fejemet”, amiért szamárságokat beszéltem.

Könyvjelzőkhöz permalink.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.