Anekdoták Petróci Ivánról, 2

Az Illyés Klub megalakulása Beregszászban

Az 1980-as évek első felének pangásos időszakában Beregszászban Dalmay Árpád tanár, újságíró, műfordító fejében érett meg az elhatározás egy magyar művelődési klub létrehozására. Ez akkor eretnek gondolatnak számított, a nacionalizmus, vagy legalábbis a nemzeti elkülönülés vádját vonhatta maga után, így a kezdeményezés sokáig nem kapott zöld utat. Végül két apró homokszem mégis bekerült a szovjet bürokrácia gépezetének a fogaskerekei közé, és ez épp elegendő volt ahhoz, hogy 1984-ben megalakuljon az Illyés Gyula Magyar Irodalmi Klub.

Az első homokszem a Könyvbarátok Egyesületének alapszabájából pergett a beregszászi iniciátor markába. Akkoriban ennek az országos szervezetnek éppen Dalmay volt heji főembere, és kiolvasta a statútumból, hogy mód van a különböző külföldi irodalmak iránt rajongó olvasók táborba gyűjtésére, azaz a Könyvbarátokon belül alakulhatnak angol, francia stb. irodalmi klubok, amejekben lehet Shakespeare drámáiról vagy és Balzac regényeiről beszélgetni. Hát akkor alakulhat magyar klub is, hiszen Moszkvából/Kijevből nézve a magyar is külföldi nyelv és irodalom, gondolta.

A másik kvarcszemet két magyar író névhasonlósága, továbbá a szláv névátírási szokás és valamejik pártdöntnök műveletlensége együtt hozta össze. Történt, hogy a kezdeményezők megfelelő formában elkészített orosz nyelvű beadvánnyal fordultak a megfelelő megyei szervhez, és ebben lefektetve állt, hogy a klubot Illyés Gyuláról kívánják elnevezni. Cirill transzkripcióban és a szláv névírási szokás szerint a keresztnevet csak a kezdőbetűje jelöli, a hosszú elipszilonból két l betű lett, és természetesen az ékezet is lemaradt: Д. Иллеш.

A hejbéli főhivatalnok figyelmetlen volt, azt hitte, Illés Béláról van szó (Б. Иллеш), a moszkvai magyar kommunista emigráció nagy alakjáról, aki Kárpáti rapszódia és Ég a Tisza c. regényeivel a kárpátaljai magyar iskolák tananyagának hangsújos részét képezte, így fedhetetlenségéhez nem fért kétség (míg Illyés magyarság-felfogása inkább nemkívánatossá tette szeméjét, legalábbis alkalmatlannak arra, hogy egy szovjet állampolgárok alapította klub névadója legyen), támogatta a felterjesztést, így a felsőbb hatóságok elé került.

Itt azért jegyezzük meg, hogy a magyar névátírók sem voltak teljesen ártatlanok – hogy szándékos torzítás történt volna, nem illő feltételezni -, Illyés nevét ugyanis szabájosabb Д. Ийеш formában átírni (így szerepel pl. az orosz Wikipédiában is). Illetve hát tegyük hozzá azt is, hogy nagy költőnk maga is Illés Gyulaként (Illés János juhász fiaként) látta meg a napvilágot, és nevét csak a harmincas években változtatta Illyésre, így a névtévesztéshez ez is jól passzol adalékul.

A klubalapítást a legfelsőbb szinten is jóváhagyták, és amikorra (talán a névadóról megemlékező első összejövetelen) kiderült a félreértés, addigra már megalakult a klub, nyilvántartásba került a Könyvbarátok Egyesületének országos hálózatában, nagy blamázs lett volna a dolgot visszacsinálni.

Az Illyés Gyula Magyar Irodalmi Klub működése sok fejfájást okozott az elvtársaknak a későbbiekben is… Nehéz volt állást foglalniuk például akkor, amikor valaki feljelentette a beregszászi könyvbarátokat amiatt, hogy magyar nyelven fojnak az összejöveteleik…

Nekem akkoriban Beregszász majdhogynem második otthonom volt, szerelmek és barátságok, irodalmi kapcsolatok fűztek oda, így nemcsak (jóval korábban) a Vörös Zászló c. kerületi lap irodalmi stúdiójának, hanem szinte kezdettől tagja lettem az Illyés Klubnak is, eljártam összejöveteleikre, előadást is tartottam, ha jól emlékszem József Attila komplex metaforáiról. Oszlopos tagja lett a Klubnak Petróci Iván (Ivan Petrovcij) is, és nemcsak úgy, mint ukrán költő és beregszászi lokálpatrióta könyvbarát, hanem mint Illyés-verseket is tolmácsoló műfordító, aki a magyar irodalom iránti elkötelezettségét mindig hangsújosan vállalta. Az, hogy a klub igen megbecsült tagja lett, talán nem kizárólag munkásságának szólt, hanem picit a hatóságoknak is: lám csak, nincs itt szó nemzetiségi elkülönülésről, ukrán tagjaink is vannak.

A Petőfi-emléktábla felavatása

Amikor egy ukrán költő igazolta Petőfi Sándor éjszakáját

Ám a Klub Iván barátunk legitimáló jelenléte ellenére mégis fekete báránynak számított. Hogy is ne számított volna annak, amikor fő kezdeményezője lett az akkor hajmeresztően vakmerő ötletnek, hogy Petőfi-emléktábla kerüljön az Oroszlán szálló falára, ahol is nagy költőnk második felvidéki útja során 1847-ben megszállt. A szovjet hatóságok részéről a nyílt elutasítás ellentmondott volna a  Peresztrojka idején már hangoztatott elveknek, ehejett a kifogások keresésének, az elszabotálásnak, halasztgatásnak taktikáját választották. Sokáig eredményesen: Horváth Anna és Ortutay Zsuzsa kerámia-táblája évekig hevert egy raktárban, sorsára várva.

Előálltak a hatóságok például azzal, hogy levéltári bizonyítékot kértek Petőfi beregszászi tartózkodásáról. A könyvalakban sokszor megjelent „szerzői beszámolóƒ” – Úti levelek Kerényi Frigyeshez – nem felelt meg, sem a minden részletesebb Petőfi-életrajzban szereplő adat – a beregszászi levéltárban azonban bizonyíték erről nem volt. Na jó, enyhült meg a párthatalom, akkor valamejik heji szervezet felelősséget vállalva igazolja ezt a tényt.

Az Illyés Klub ügyeivel elfoglalt Dalmayt váltva ekkor már Petróci Iván volt a Könyvbarátok Egyesületének tótumfaktuma, és ő örömmel vállalta az akciót. Fejléces papíron adta írásba  a tutit.

Én, Ivan Petrovcij, a Könyvbarátok Országos Egyesülete Beregszászi Járási Szervezetének elnöke, ezúton igazolom, hogy Petőfi Sándor magyar költő 1847-ben a július 12-éről 13-ára virradó éjszakát a beregszászi Oroszlán fogadóban töltötte.

Pecsét, aláírás.

A pártvezetés rábólintott. De még húzták az időt, a 140. évforduló napját ésszerű avatási időpontként nem hagyták jóvá. Az utolsó halogatás indoklása arról szólt, hogy egy emléktábla-avatás elhalványítaná az 1917-es nagy októberi szocialista forradalom évfordulójának a fényét, így csak a nagy országos megemlékezések után három héttel, 1987. november 28-án kerülhetett sor a Petőfi-emléktábla felavatására (a krónikák feljegyezték: ez volt a háború utáni korszak első magyar vonatkozású emléktáblája Beregszászban).

Az avatóünnepség három nyelven zajlott (ott voltam) lelkes, de nem túl nagy számú közönség előtt. Tóth Mihály polgármester, aki nem kis kockázatot vállalt azzal, hogy saját hatáskörében a felavatást a Város nevében lebonyolította (így ez túlmutatott egy klubocska ünnepségén), alighanem először beszélt magyarul utcai rendezvényen. (A városi és kerületi pártvezetők látványosan távol maradtak.) Az ukrán felszólalók között, kell-e mondanom, ott volt Petróci Iván, méltatta Petőfit és verset olvasott fel tőle – saját fordításában.

Sörgyári capricciók Kőbányán

De alighanem összeráncolták a homlokukat a nemzetiségi ügyekben illetékes kiskirájok akkor is, amikor a beregszásziak testvérszervezetre találtak a Kőbányai Sörgyárban… Pontosabban: a kőbányaiak találták meg őket. Ott ugyanis (ez sem volt egészen tipikus névadási szokás a szocializmusban) működött a termelési részlegen egy Illyés Gyula Szocialista Brigád. Az anyai Illyés-nagyszülők valamejike abban a gyárban dolgozott, a karbantartó részleg vezetője pedig megszállott irodalomrajongó lévén ezt kiderítette, és a lakatosokból, esztegájosokból és gépszerelőkből álló brigádja nemcsak hogy felvette a költőfejedelem nevét, hanem emlékét is intenzíven ápolni kezdték, egy idő után az ipari létesítmény szabadidő-központjában rendszeressé váltak az évfordulós megemlékezések. Miután felvették a kapcsolatot a hasonnevű beregszászi szervezettel és meghívták őket rendezvényükre, néhányszor magam is részt vehettem a sörgyári capricciókban. Nem egyszer Petróci Ivánnal egyetemben.

Ezek az őszi Illyés-rendezvények évről évre hasonló forgatókönyv szerint és hangulatban zajlottak, részben a névadó méltatása, részben a szovjet-magyar barátság és részben a sörivászat jegyében. A csendes temetői koszorúzás, a gyárlátogatás és a baráti találkozások mellett a fénypontot mindenképpen a protokolláris irodalmi est képezte. Ebben mindig kiemelkedő szerepet kapott a kárpátaljai íródelegáció, és állandó meghívottnak számított nemcsak Flóra asszony és a költő lánya, Illyés Mária, nemcsak a szovjet nagykövet, hanem – tessék megfogózkodni – az ideiglenesen Magyarországon tartózkodó szovjet déli hadseregcsoport főparancsnoka is, aki mindig meg is jelent teljes karácsonyfadíszben és végigülte a több órás rendezvényt, holott egy szót sem értett magyarul. Ha ukránul igen, akkor felüdülés lehetett számára, amikor Petróci Iván saját fordításában olvasott fel Illyés-verseket.

A költő rejtéjes arany nyaklánca

Amikor Ivánnal először indultunk Kőbányára, barátunk végig meglehetősen izgatott volt. Talán csak az a néhány féldeci vodka nyugtatta meg időlegesen, amejet a csapi vasútállomáson fogyasztottunk el agyonfagyás ellen. Aki tartózkodott már 10 percnél hosszabb ideig ebben az állomásépületben, tudhatja, mijen veséig hatoló dermesztő hideg szokott itt lenni akár nyár közepén is, hát még november elején, amikor is I. Gy. születésének évfordulóját méltatni indultunk Budapestre. Órákat kellett töltenünk a méjfagyasztó csarnokban, és bizonyosan betegre fáztuk volna magunkat, ha valaki fel nem áldozza az ajándéknak szánt vodkakészletét.

Ivánt is átjárta a szesz melege, a vámvizsgálat előtt mégis újra citerázni kezdett. Gémberedett ujjainkkal mi is nehezen töltöttük ki a vámnyilatkozatot, az ő keze azonban szabájosan reszketett, amikor aranytárgyait – mint az kötelező volt – deklarálta. Hogy miért aggódik karikagyűrűje és arany nyaklánca miatt, nem értettük. A vámos azonban rá sem hederített a papírosra, lebéjegezte és visszaadta a másodpéldányát Ivánnak.

Ivánnal, úgy is, mint jó barátok, egy szobába kerültünk a Kőbányai Sörgyár szállásán. Ez egy komplex létesítmény volt, emeletei szabájos munkásszállóként működtek, a földszinti részen közösségi hejiségek kaptak hejet – és jó néhány szállodai szintű vendégszoba; ez utóbbiakat foglalták le az Illyés-rendezvény kárpátaljai meghívottai számára.

Vendéglátóink nagy tétel sörrel érkeztek a üdvözlésünkre, mindenki szobájába került két-három karton, a többit kipakolták valami társalgófélében, ahol aztán esténként hol velük, hol nélkülük kedvünkre iddogálhattunk. Nem tudni, a sok benyakalt kőbányainak köszönhető-e, vagy csak a lelkén akart könnyíteni, de amikor nyugovóra tértünk, Iván elárulta nekem nagy titkát. Ő bizony becsempészett Magyarországra egy arany nyakláncot. – De hát beleírtad a deklarációdba – értetlenkedtem. – Igen, az egyiket – mondta, és szétnyitotta ingét, megmutatva, hogy ez egy dupla hosszú, hasa közepéig érő lánc – merthogy kettő van összekapcsolva. Ketté is vette, az egyiket magán hagyta, a másikkal kicsit dicsekedett, majd zsebébe süjjesztette. Ezt ő itt Budapesten busás áron el fogja adni (nálunk akkor valóban nagyon olcsó volt az arany) és néhány farmernadrágot fog érte venni, azokat meg majd otthon passzolja el többszörös áron.

Akkor ez nekem még nagyon új dolog volt (pár évvel később már hozzászokhatott az ember, sokaknak a határon oda-vissza ezt-azt szállítás/csempészés lett állandó megélhetése). Mellbe is vágott rendesen. Gyanakodva néztem Ivánra. Mégiscsak: egy többkötetes költő hogy tehet ijesmit. És mi van, ha lebukik, sörgyári vendéglátóinknak mekkora kellemetlensége lehet ebből.

Reggelre aztán elfelejtettem rossz gondolataimat, vendéglátóink több szatyornyi reggelinek-valóval érkeztek, falatoztunk, diskuráltunk. Délelőttre szabad programot kaptunk; délután: gyárlátogatás; este: nagyszabású irodalmi rendezvényünk a szabadidő-központban, másnap: Illyés Gyula sírjának megkoszorúzása.

A költő versét olvassa, könyvét dedikálja

Csapatunk együtt indult a belvárosba, városnézésre, ajándékvásárlásra, ügyintézésre. A metróig elgyalogoltunk, ki itt, ki ott szállt le. Hívtam Ivánt, menjünk egészen a Deák-térig, ott van látnivaló bőven. (Én a Vörösmarty-téri nagy székház alatti lemezüzletbe akartam betérni elsősorban.) Így is lett. A metróból feljövet elhagytuk az NDK-centrumot és sétáltunk a Vörösmarty irányába, amikor is Iván hirtelen megiramodott egy újságárus felé. No, megveszi a Népszabadságot?, ez derék, gondoltam. Az árusnál nemcsak hírlapok voltak, hanem könyvszerű kiadványok is, például a Rakéta Regénytár sorozatból. De kapni lehetett rágógumit, autóillatosítót, bizsukat. Iván viszont nem vett semmit. Odavonzotta a tobzódó sokszínűség, állapítottam meg elnézően. De egy perccel később már azt láttam, beszélget az újságárus lánnyal, sőt, inkább udvarol neki. Nem tudtam legyőzni kíváncsiságomat, odamentem én is, mögé álltam, mintha soromra várnék.

Iván a maga tört magyarságával tette a szépet a szemrevaló eladónak. A bókolás akkor vette első drámai fordulatát, amikor megkérdezte tőle, szereti-e a verseket. Az igen hallatán azonnal előkapta zsebéből verseskötetének egy példányát – és minden nyelvtudás nélkül érthető gesztusok kíséretében felolvasott belőle egy szerelmes verset. A hölgy láthatóan el volt bűvölve. Hát még amikor Iván megkérdezte a nevét, merthogy szeretné neki dedikálni ezt a kötetet.

Én is le voltam nyűgözve. Öt perc alatt így befűzni egy ifjú hölgyet! No de mi végre? Standzárás után egy randevú? De nekünk foglalt az esténk… Nem értettem.

Iván átadta a dedikált könyvet a félig már elolvadt eladó lánynak, szemébe nézve hatásszünetet tartott, majd a korábbinál is drámaibb fordulat következett: hirtelen elővette zsebéből aranyláncát és a lány elé tárta tenyerében: – Aranyláncot ezt akarok eladni most. Te lehet nekem segítség?

Az én lelki szemeim előtt pedig megjelentek hazautazásunk képei. Állunk a vámos előtt. Iván kicsit ideges. Nem csoda. Három farmernadrág van rajta.


Újabb írásaimban mellőzöm az elipszilon használatát. Illyés neve persze kivétel…

Kapcsolódók:

ivan petrovcij - illyés gyula

Petróci Iván Illyés Gyula szobrának avatóünnepségén 1989-ben

Kulcsszavak és kifejezések Google kereséshez: Az Illyés Gyula Irodalmi Klub megalakulása: 1984. A Petőfi-emléktábla felavatása Beregszászban: 1987. Petróci Iván ukrán költő igazolja Petőfi Sándor beregszászi éjszakáját. Dupla hosszú arany nyaklánc és három farmernadrág története. Csap: hideg vasútállomás. Budapest: Sörgyári Capriccio Kőbányán, műsoros est, könyv, vers, dedikálás, koszorúzás – Ivan Petrovcij műfordító, Dalmay Árpád elnök – Könyvbarátok Egyesülete. Magyar irodalmi klub Beregszászon – anekdoták

Megjelölve , .Könyvjelzőkhöz permalink.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.