Ingmar Bergman mestere annak, hogy a lehető legkisebb helyen a lehető legtöbb feszültséget megteremtse. Ebben a filmjében (Farkasok órája, 1968) ezt ezúttal nem csupán az egymáshoz közeledő és egymástól távolodó karakterek közti szikrakisülésekkel és a lélek belső feszülésével érte el (mint legtöbb alkotásában), hanem a szürreális ábrázolás klasszikus elemeinek az alkalmazásával. A történet akár egy jó kis horror alapja is lehetne: vadregényes szigetre érkezik feleségével a festő, hogy alkosson, ám ehelyett inkább virraszt és démonokat lát, velük és részben feleségével tusakodik, aki annyira szereti őt, hogy olykor neki is megjelennek férje démonjai. Mindez így leírva akár komikusan is hathat, ám Bergman jó érzékkel vegyíti egymásba a megélt valóságot és az átélt látomást, pontosan érzi, meddig mehet el az abszurditásban és a túlexponálásában, s mikor kell apró hétköznapi banalitásokkal felitatni a már majdnem szertefolyó értelmezhetetlenségeket. »tovább
A válság művészete
Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.