A brutalitás poézise – Született gyilkosok

Ezt a filmet hosszabb ideje meg akartam már nézni, de mivel esténként Évával tévézünk és ő nagyon nem bírja a gyilkolászós filmeket, ezért egész mostanáig jegeltem házi archívumunkban, s most is csak azért vettem elő, mert Éva elutazott, csak éjfél utánra ért haza Debrecenből. Én meg addig tocsogtam a vérben, tobzódtam az erőszakban – holott igazából én sem szeretem, ha mindez túlzottnak és öncélúnak hat. Márpedig ebben a filmben eleinte annak hatott. De nézés közben folyamatosan értékelni igyekeztem azt is, amit látok, meg azt is, amit „ítélek”, így aztán ekként foglaltam össze tapasztalataimat:

Született gyilkosok

natural-born-killersHa valaki nem vonzódik különösen a véres filmekhez, akkor a Született gyilkosokról elsőre nehéz eldöntenie, hogy zseniális műalkotás-e vagy inkább csak gusztustalan és felháborító baromság. De ha elég nyitott az ember az ízlésétől idegen munkákra, másodjára talán megengedi a maga módján zseniális minősítést, hiszen el kell ismernie, hogy ez szinte már nem is film, hanem totális élményre hajtó mozi, amelyben látvány, hang, cselekmény, jellemek, szövegek és zenék, vágások és effektusok kompakt egységbe fogottan, érzékeinkre és elménkre egyszerre hatva bámulatos erővel teremtik meg a brutalitás poézisét. »a cikk folytatódik

Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük