Az ukrajnai háború

Amióta Kelet-Ukrajnában harcok folynak a nem tudni pontosan kik (szakadárok, felkelők, oroszok, zsoldosok, csecsenek, terroristák, szabadságharcosok…?) és a valamivel könnyebben azonosítható ukrán alakulatok közt, sokan sokfélét írtak-írnak arról, hogy a kialakult helyzethez hogyan és miképpen viszonyul a kárpátaljai magyarság.

Nyilván: sokféle módon. Aki azt várná tőlem, hogy erről én áttekintést tudok adni: ki kell ábrándítanom. Hát hiszen még arról sem adhatok számot, hogy én hogyan viszonyulok ehhez az egészhez. Merthogy tele van az én finoman érzékeny lelkem és felettébb bölcs tudatom súlyos ellentmondásokkal, amelyeket még magam sem tudtam felfejteni. Főként, hogy nemcsak az érzékeny lelkületemen és okos tudatomon belül vannak ellentmondások, hanem pszichémnek ez a két összetevője is ellenkezőleg viszonyul sok mindenhez. Amit zsigerileg elutasítok, azt esetleg belátó elmém elfogadja, amit meg tudatilag utasítok el, azt esetleg érzelmileg nem tartom idegennek. És mindenbe belekever az idő is: ami tegnap elképzelhetetlen volt és mélységesen felháborított, afölött ma már esetleg elsiklom – hogy egy új esemény miatt holnap ugyanez borítson ki.

Szinte csak egyetlen dolog van, amiben stabilan biztos vagyok, s amiben ösztöneim és gondolataim közös nevezőre jutottak: ez pedig az, hogy >>> folytatás: Az ukrajnai háború és a kárpátaljai magyarság

Keleti nyugalom

Lányom tavaly egy grafikai pályázaton számára jelentős összeggel járó díjat nyert (erről itt)  elhatározta, hogy nem pesti életének komfortosabbá tételére szánja, hanem világot fog látni. Európában már látott ezt-azt, így fantáziája interkontinentális távlatokat nyitott. Meg is szervezte a háromhavi utazásuk első hónapját napról-nap: a többi meg majd kialakul. Most már utolsó hónapjukat töltik Indokínában, megjárták Thaiföldöt, Kambodzsát,  Laoszt és Vietnamot, és most egy nagy kanyar után újra Bangkok felé közelednek, hogy három hét múlva hazarepüljenek.

Mesés tájak, ismeretlen szokások, különös emberek, elképesztő körülmények. Nagyjából olyasmi, amit film, leírás, fotó nem tud visszaadni. Meg kell tapasztalni, ott kell lenni hosszan, ráérősen, elvegyülve – nem pedig a szállodaablakból kipillantani a beach-re. Ők a legolcsóbb hostelekben vagy magánembereknél szállnak meg, ott esznek, ahol megéheznek, nagyrészt kerülik a turisták által kultivált helyeket és nevezetességeket. Tanulják Ázsiát, ismerkednek a buddhizmussal, gyakorolják a türelmet, a nyugalmat, a szemlélődő alapállást. Ahogy Bence és Csönge legutóbbi blogposztjaiból kiveszem: kicsit más emberek lesznek, mire hazatérnek. Nem tudom, hogy a budapesti napi őrületbe visszacsöppenve ez hasznos-e számukra, nem tudom, hogy ellenállóbbak lesznek-e a stresszel, hajtással, bürokráciával, politikával szemben és képesek lesznek-e a keleti emberek nyugodt derűjével szemlélni az összes lehetetlenséget – avagy éppen ellenkezőleg, védtelenek, elesettek lesznek a megkerülhetetlen kihívások közepette. Mivel vértezte fel őket a Kelet? A képességgel, hogy felülemelkedjenek a képtelenségeken? Avagy mit vett el tőlük? A harci elszántságot, hogy a taposómalomban helyt álljanak.

Sok-sok fotó, érdekes beszámolók és filozofikus merengések Csönge útinapló-blogjában: tovább is van, mondom még