Így lettem haiku-költő + új akció

(Részben egy 2008-as írásom felújítása + aktuális záradék)
haikukKapcsolatom ezzel a háromsoros keleti verstípussal különösen kezdődött. Bár ötven éves koromig egyetlen haikut sem írtam, tíz egynéhány esztendeje mégis besoroltattam a magyar haiku-költők közé a terebess.hu oldalon. Nevemre kattintva akkor Halott madárral c. kötetem egyik ciklusából – Fabatkák – kiemelt rövid versféleségek váltak olvashatóvá. Ezek között ugyan egyetlen haiku sem akadt, de rövidségük és talán hangulatuk okán a szájt szerkesztője úgy gondolta, szerepeltetheti őket, talán mint rendhagyó haikukat (ami azért furcsa, mert a haiku épp alaki jellemzőitől az, ami). Azóta a szerzői oldalamat többször frissítették a rendszerben, így most 2008-tól megjelent számos valódi haikum is olvasható – de korábban csak ilyesmik voltak fenn:

tovább is van, mondom még

Szerző elküldése a picsába

anyazasKedvezni kívánván nyájas olvasóimnak így Újév előtt, pompás lehetőséget biztosítottam arra a BDK Balládium Blog üzenetküldő oldalán, hogy árnyalt módon fejthessék ki véleményüket és választhassák ki az anyázási opciót: így az internetes dolgokkal,  irodalommal, publikálással,  személyes kérdésekkel kapcsolatos pontok  mellé felvettem a menübe a büdös picsába való elküldésem lehetőségét is. Nincs hát több tépelődés, nem kell hezitálni, nincs szükség finomkodásra és fölösleges tiszteletkörökre, ki lehet élni bátran az indulatokat. Válasszátok bátran az anyázási opciót, ha valami nem tetszik! >> Üzenet BDK-nak

Vérkörébe integrálódni

integritasAzt hittem, ezeket a frázisokat soha többé nem kell leírnom. Egyik (bár nem a legfőbb) oka annak, hogy kivonultam a könyv- és lapkiadásból és az irodalmi rendezvények szervezéséből, az volt, hogy halálosan meggyűlöltem a pályázatírást és kifejezetten viszolyogtam azoktól a frázisoktól, amelyeket a határon túli magyar kultúrával kapcsolatos ezen pályázatokba kötelességszerűen beleírtam. Olyasmikre gondolok, mint a magyar nyelv megőrzése szempontjából; a magyar kulturális hagyományok ápolásában betöltött szerep; a magyarság kulturális igényeinek kielégítése; a kárpátaljai magyar irodalom kibontakoztatása…  És a rézkígyó: irodalmunkat az egyetemes magyar szellemi élet vérkörébe integrálni. Ki nem maradhatott egyetlen pályázati anyagból sem! Rutinos pályázó tudhatta, édeskevés lenne azt leírni: ez a kézirat kiváló, szeretném kiadni, adjatok rá pénzt. Indokolni kellett – nem azt, hogy mitől jó, hanem hogy mi a hozadéka kisebbségi kultúránkban.

Én pedig lassan meggyűlöltem ezeket a fontosságot bizonygató közhelyeket. Meggyűlöltem őket, mert eredeti tartalmuk a sok legyártott pályázatban kiürült, mert – úgy éreztem – gyakran nem állt mögöttük sem jelentős teljesítmény, sem értékelhető nívó – még a saját projektjeim esetében sem mindig, hát még azokéban, akiknél az ezekre a fogalmakra való hivatkozás egyenesen kibúvó lett bármiféle minőségbeli elvárás alól.

Szép lassan kihátráltam hát ebből a kisebbségi kultúrmisszióból, amely akkor már inkább a dilettantizmust és provincializmust felszínre hozó és ott megtartó megélhetési magyarságbizniszként működött. Jó sok éve már annak, hogy nem is kellett leírnom az önigazoló frázisok egyik sem – és ez elég nagy megelégedéssel töltött el. De most egy régi barátom megkért, segítsek megfogalmazni valahová benyújtandó önéletrajzának egy passzusát, amelyben éppen az említett tevékenységekben való akkori részvételét szerette volna kidomborítani – de sehogy sem találta a megfelelő kifejezéseket. Kicsit csikorgattam a fogamat, de megírtam. Mi lehetett volna más az utolsó mondat befejezése, mint az, hogy: „…a rendszerváltás után nagyban hozzájárult a kárpátaljai magyarság anyanyelvi kultúrájának kiteljesedéséhez és az egységes magyar szellemi élet vérkörébe történő integrálódásához”.  A barátom felettébb elégedett volt a leírtakkal, szerinte életrajzának ez a legszebb mondata.