Bezárva a szent koronába

koronaba_zarva

Most akkor baszunk vagy imádkozunk?

Nem fogom én már ezt a rockoperát megszeretni.  Ezután sem, hogy a harminc éve dagadó ragacsos nemzeti giccsből Alföldi megpróbálta kivakarni. Nem sikerült neki. A darabra ráhúzott hiperaktuális politikai mondanivaló túl direkt, túl propagandaízű – ráadásul zavarossá is válik attól, hogy félúton megreked a tagadás és igenlés, illetve vegyük komolyan ne vegyük komolyan között. Valószínűleg lehetett volna fergeteges szatírát kreálni belőle, felvállalva a totális blaszfémiát. De az ironikus-parodisztikus szál el-elakad, olykor teljesen elsikkad. A kinevetjük ezt az egészet attitűdre lehetett volna építeni, de az úgy nem megy, hogy közben meg szívóskodunk és azt sulykoljuk, olyan komoly mondanivaló van most itten, hogy az erőlködéstől jól bele is falsolhatunk (Stohl végig vergődik: rockoperai szinten énekelni nem tud, árnyalt színészi játékra pedig a szánalmasan egysíkú Koppány-klisében nincs módja; Feke Pál meg ellenkezőleg: remek a hangja, de az összetettebb István-figurát színészileg nem képes megformálni). »tovább

Piréz tépelődés

pirezEgy piréz Kárpátalján

Mivel egyszerre vagyok öntudatos (olykor büszke) piréz és elkötelezett (olykor pironkodó) kárpátaljai lokálpatrióta (ha a magam módján is), sokszor el kell tűnődnöm azon, hogy a kárpátaljai magyarság hosszabb távú sorsa, megmaradása, érvényesülése, sikeres kiteljesedése szempontjából vajon hasznos-e vagy inkább káros annak a (hamis) hazaképnek a fenntartása, kialakítása és megerősítése, amely a jelenlegi Magyarországhoz most már nem csupán érzelmi, hanem politikai és közjogi értelemben is kapcsolódik a magyar állampolgárságnak lakhelyváltoztatás nélküli megszerzésével. Vajon ez a hazakép szolgálhat-e olyan erős fogódzóul egyfelől, mint amekkora talajvesztéssel járhat másfelől? Felnőhetnek-e új és újabb magyar nemzedékek a független Ukrajna kötelékében úgy, hogy önmagukat kvázi száműzetésben élőknek tekintik, akik csupán a sors mostohasága (a „trianoni mészárszék”) miatt laknak ott, ahol – ám tényleges hazájuk másutt van?

Azon tépelődöm, vajon nem lenne-e  előremutatóbb annak tudatosítása, hogy egyrészt a kárpátaljai magyarok elsősorban nyelvük, hagyományaik, kultúrájuk révén (és nem jogi kötelékeken át) integrálódhatnak a nemzetbe, másfelől saját lakhelyükön az ütőképes politikai képviselet és a hatékony önrendelkezés megteremtésével (nem pedig a távoli haza iránti sóvárgással) teremthetik meg a legérvényesebb, egészséges „magyar életüket”? A „magyar haza” érzése nem ad-e felmentést, kibúvót a helybéli teendők elvégzése alól? Nem akadálya-e az egészséges otthon-érzés kialakulásának?

Pillanatig sem gondolom azt, hogy Ukrajnát hazánkként kellene tisztelni, pláne szeretni. Én sem nem tisztelem, sem nem szeretem, mert ez az ország még sem az állampolgárai iránti felelősség vállalásával, sem a kisebbségek iránti támogatási (vagy legalább megbecsülési) szándékával nem bizonyította be, hogy méltó lenne erre az érzelmi vonzalomra. Azonban mint tartósnak látszó adottságot, nem lehet és nem is hasznos eliminálni, negligálni. Számomra úgy tetszik, zavart kelthet az eredményes működésben az, ha az „ukrajnai magyar” státusra folyamatosan, mint valami menekülési útvonal, rácsatlakozik a „magyar haza” fogalma. Megkockáztatom: kifejezetten káros lehet egy ilyen kötődés akkor, amikor Magyarország hivatalos politikája egyre jobban átitatódik kirekesztő nacionalizmussal.

Zsidók az Északkeleti-Kárpátokban

Zsidok_az_eszakkeleti-karpatokban.jpg

Komoróczy Géza: Zsidók az Északkeleti-Kárpátokban

Kárpátalja

A 16. századtól a 19. század közepéig

Komoróczy Géza könyve egy ismeretlen világot mutat meg az olvasónak. Nem mintha Munkács és Huszt, Verecke és Kőrösmező, a Fekete-Tisza és a Latorca ismeretlen volna, s jól tudott az is, hogy a 19–20. században voltak nagy zsidó városok ezen a tájon. De a zsidók legrégibb történetéről az Északkeleti-Kárpátokban eddig alig esett szó, alig lehetett tudni valamit. A könyv a térség zsidó történelmének legkorábbi évszázadairól szól, a 16. századtól a 19. század közepéig, benne a mai Kárpátaljával, amelyet csak a 20. század eseményei hoztak létre, s vármegyéi, Ung, Bereg, Ugocsa, Máramaros, az ott élő zsidók szoros kapcsolatban álltak a szomszédos területek, Sáros, Zemplén, Szatmár, a határ mentén pedig Kis-Lengyelország, Halics–Galicia, Podólia, Bukovina zsidó lakosságával. Megjelennek a könyvben korcsmáltatási szerződéseikkel Thököly, Zrínyi Ilona, II. Rákóczi Ferenc zsidó bérlői, a zsidó kereskedők országos vásárokon és kis hegyi falvak mindennapjaiban, a nagy uradalmakban dolgozó zsidó mesteremberek, kaftános földművesek, marhakereskedők, feltűnnek a tiszai zsidó tutajosok, köztük, pontos illetőségükkel, a leghíresebbek, akiket a tiszaeszlári perben hamis váddal bíróság elé állítottak. A könyv egy ismeretlen zsidó történelem színes lapjait és színes alakjait mutatja meg az olvasónak. Folytatása a Zsidók Kárpátalján. Történelem és örökség, a dualizmus korától napjainkig című kötetben.