Csernicskó István: Államok, nyelvek, államnyelvek

csernicsko-allamnyelv.jpgúj kiadvány – ajánló

A budapesti Gondolat Kiadó gondozásában látott napvilágot Dr. Csernicskó István terjedelmes (közel 600 oldalas) monográfiája Államok, nyelvek, államnyelvek: Nyelvpolitika a mai Kárpátalja területén (1867–2010) címmel. A szerző a régió nyelvi-nyelvpolitikai kérdéseit történelmi összefüggéseikben és társadalmi beágyazottságukban vizsgálja, külön kitérve arra, hogy az egymást sűrűn váltó egyes államalakulatok saját hatalmi törekvéseikben nyelvpolitikájukkal hogyan hatottak a nyelvek státusára, a nyelvoktatásra és az egyes nyelvek elterjedtségére. A téma ilyen mélységű és részletességű feldolgozására Kárpátalja vonatkozásában most került sor először.

A könyv belső címlapjai, impresszuma, tartalomjegyzéke:
Csernicskó István: Államok, nyelvek, államnyelvek

Csernicskó István:

ÁLLAMOK, NYELVEK, ÁLLAMNYELVEK

Nyelvpolitika a mai Kárpátalja területén (1867–2010)

Gondolat Kiadó, Budapest, 2013. 575 oldal.

Az a közigazgatási egység, melyet ma Kárpátaljaként ismerünk, száz évvel ezelőtt még sem földrajzi, sem geopolitikai alakulatként nem létezett. A 20. század folyamán azonban több államhoz tartozott ez a vidék: az Osztrák-Magyar Monarchia keretén belüli Magyar Királysághoz (1919-ig), a Csehszlovák Köztársasághoz (1938/1939-ig), egy része a kérészéletű Kárpáti Ukrajnához (1939), ismét a Magyar Királysághoz (1938/1939–1944), a nemzetközi politikai szereplők által el nem ismert Kárpátontúli Ukrajnához (1944–1946), a Szovjetunióhoz (1946–1991), majd 1991 óta Ukrajnához.

A régión az elmúlt évszázadban osztozó különböző államalakulatok nyelv- és nemzetiségpolitikai céljai és szándékai és ezek elérése érdekében kifejtett politikai törekvései is más-más irányúak voltak az utóbbi közel 150 évben. Az Államok, nyelvek, államnyelvek. Nyelvpolitika a mai Kárpátalja területén (1867–2010) című kötet külön-külön elemzi az egyes államalakulatok nyelvpolitikai törekvéseit, majd leírja a közöttük megfigyelhető hasonlóságokat és különbségeket. Külön tárgyalja a nyelvpolitikának a nyelvek státusára, a nyelvoktatásra és az egyes nyelvek elterjedtségére gyakorolt hatását. Bemutatja például, hogy a tárgyalt időszakban a régióban hat alkalommal változott az államnyelv; ebben a funkcióban a magyar, a cseh(szlovák), ismét a magyar, majd az ukrán, az orosz, s most újra az ukrán nyelv használatos.

A szerző a mai, jól dokumentálható nyelvpolitikai események részletes elemzése mellet úgy próbálja bemutatni az elmúlt közel 150 év nyelvpolitikai történéseit, hogy a különböző államalakulatok nyelv(politika)i törekvéseit nem sérelemtörténetekként értelmezi. Az egyes korszakok nyelvpolitikáját az általános társadalmi-politikai célok és nyelvi ideológiák vonatkozásában vizsgálja. „Célunk nem az egyes politikai korszakok nyelvpolitikájának el- vagy megítélése, nem nemzeti és nyelvi sérelmek, tragédiák kibeszélése, hanem annak bemutatása, miként alakította a nyelvekhez fűződő nyelvpolitikai viszony, a hatalmi központok nyelvpolitikája éppen olyanná a mai Kárpátalja nyelvi valóságát, amilyennek azt ma ismerjük” – fogalmaz a szerző a könyvhöz írott előszóban.

A kötetből kiderül, hogy a régió sorsáról, az itt élő nemzetiségek, nyelvek, kultúrák és felekezetek létéről vagy nem létéről, fejlődéséről vagy elnyomásáról jellemzően nem a helyiek, hanem a messzi fővárosokban élő politikai elitek döntöttek. Kárpátalja azonban túlságosan messze esik a mindenkori főváros(ok)tól: Bécstől, Budapesttől, Prágától, Moszkvától és Kijevtől is. A vidék ilyen vagy olyan szempontból, de voltaképpen egyetlen olyan állam kötelébe sem illeszkedett vagy illeszkedik minden tekintetben tökéletesen szervesen és integránsan, s egyben mindegyik országnak periférikus vidéke volt. Valószínűsíthető, hogy legalább részben a fentiek is magyarázzák azt a tényt, hogy – a Moszkvából kézivezérelt Szovjetuniót nem számítva – a régiót birtokló mindegyik állam valamilyen autonóm formáció révén kívánta rendezni ennek a vidéknek a státusát. Ám valódi önigazgatást egyszer sem nyertek a terület lakosai.

A régióban alkalmazott nyelvpolitikát valamennyi korszakban több tényező befolyásolta. Hatással voltak rá a nemzetközi politikai események, a szomszédos országok szándékai, a központi állam nyelvpolitikai törekvései, a régió etnopolitikai sajátosságai, valamint a lokális elitek sajátos, a távoli fővárosokból nézve gyakran nehezen értelmezhető nyelvi és nemzetiségi mozgalmai.

Az 575 oldal terjedelmű kötetben térképek, fotók, táblázatok, ábrák sora teszi szemléletesebbé a leírtakat.

A könyv belső címlapjai, impresszuma, tartalomjegyzéke:
Csernicskó István: Államok, nyelvek, államnyelvek

Haza a magasban? – elveszett!

Csoóri nem emelte fel szavát Kertész Imre védelmében, Jókai Anna nem szállt síkra Esterházy mellett, Albert Gábor, Tornai József nem tette helyre a  a Konrád-kirekesztőt,  Görömbei András, Szörényi László nem védte meg Radnóti Sándort, Sára Sándor nem emelt szót Tar Béláért. A bent maradtak sunyi (vagy egyetértő) hallgatása kíséri a lassan teljessé vált kirekesztést.

Kedves M., jól látod, valóban elég rossz a közéleti-politikai közérzetem. A kérdésre, hogy miért rossz,  nehéz röviden pontos választ adnom.  Talán úgy fogalmaznék, hogy bár bő évtizede már leszámoltam bizonyos illúziókkal és megértettem, csakis privát életembe visszavonulva alakíthatok ki a magam számára olyan életvitelt, amely megfelel nekem s amely nem kényszerít méltatlan kompromisszumokra, azért ennek ellenére éltek bennem a környező világra vonatkozó bizonyos kollektivista ideálok – amelyek most, az utóbbi években, ugyancsak szertefoszlottak.

Ezek közül az egyik az, hogy végképp elvesztettem hitemet a kárpátaljai magyarság egészséges önvédelmi képességeiben. Ez a nemzeti kisebbség korábban évtizedeken keresztül sikeresen dacolt a hol keményebb, hol lágyabb szovjet diktatúra asszimiláló erejével, kiszolgáltatottsága közepette és a modus vivendi diktálta  kompromisszumok ellenére sem vesztette el morális tartását. A rendszerváltás utáni kezdeti önmagára találás biztató jelei után azonban az utóbbi két évtizedben teljesen szétzilálódott, végzetesen megosztottá vált és ami ennél is súlyosabb: ahelyett, hogy ellenállt volna és kikerülte volna a csapdahelyzeteket, ahelyett a kiszolgáltatottság új és újabb kötelékeit vette magára, mintegy önként dugta fejét a hurkokba; így vált a nagy, a közepes és a nevetséges pitiáner hatalmi érdekek tehetetlen alattvalójává.

A másik, talán ennél is fájdalmasabb felismerésem, hogy megszűnt az a haza a magasban, amelynek létezését korábban nemcsak erősen hittem, hanem naponta meg is éltem. Ez volt az a másik Magyarország,  amely a földrajzi  ország  fölött helyezkedett el és sem politikai, sem ideológiai szempontból nem volt determinált, amelyet leginkább a közös nyelv és a kultúra tartott a magasban, amelyben nem volt nyoma sem a nyílt kirekesztésnek, sem a sunyi kettős beszédnek és gyanakvásnak, helye volt viszont benne a befogadásnak, a szabad értékválasztásnak, a toleranciának, az empátiának és szolidaritásnak. Ha az ember Magyarországra utazott, mindig közelről érezte ennek a hazának a létezését, legtöbbször elég volt felegyenesednie, és a feje máris belelógott. Ha mégsem, akkor is elég volt lábujjhegyre állni. Nagyokat szippantva hazahozhattuk tüdőnkben a magaslati haza levegőjét. De láthattuk fizikai közelség nélkül is: könyvek, folyóiratok, filmek, hanglemezek szépen megidézték – amikor pedig beköszöntött az internet világa, többé nem lehetett gondunk: az illyési szimbólum, a haza a magasban virtuálisan testet öltött a világhálón.  Egy rövid időre.  Mert alig kezdtünk örvendezni a kitárult lehetőségeknek, amikor odalenn, a fizikai Magyarországon galád árulás történt: akadt valaki, aki az ország felét kitagadta a hazából.

Hosszú ideig reméltem, hogy a magaslati haza ebbe nem rendülhet bele. Hogy mi, akik büszke, felszegett fejű polgárai voltunk ennek az emelkedettségnek, soha nem fogunk engedni a megosztottságnak. De a jelek másról tanúskodtak. A jelek először is azt mutatták, hogy sokaknak kedvére van a kitagadás, s ezt sürgősen ki is nyilvánították. De ez még nem lett volna olyan nagy baj: a magaslati hazának mindig is voltak meggyőződéses ellenlábasai, mint ahogy mindig is akadtak fenekedő konjunktúralovagok. A tragédia azzal kezdődött, amikor mi, kitagadottak hiába vártuk, hogy ti, bent maradt társaink majd ellene szegültök ennek az árulásnak. Majd szót emeltek miértünk. De nem tették meg, kedves M.! Csoóri nem emelte fel szavát Kertész Imre védelmében, Jókai Anna nem szállt síkra Esterházy mellett, Albert Gábor, Tornai József nem tette helyre a  a Konrád-kirekesztőt,  Görömbei, Szörényi nem védte meg Radnóti Sándort, Sára Sándor nem emelt szót Tar Béláért. A bent maradtak sunyi (vagy egyetértő) hallgatása kíséri a lassan teljessé vált kirekesztést. A kitagadottak pedig elkezdtek kitagadottként viselkedni. Ha idegennek bélyegeznek, előbb-utóbb idegen leszel. És többé hiába keresed a hazádat a magasban, ha Magyaroszágon jársz, hiába pipiskedsz, rozoga sámlit hiába teszel lábad alá, itthon hiába nyitsz könyvet, hallgatsz rádiót, hiába kattintgatsz az egérrel – csak a múltat találod, és a jelen véresre szakadt foszlányait.

Ezért rossz a közérzetem, kedves M.

Az eredeti közlés főblogomban: A magaslati haza elvesztése | Olvasd el ezeket is: Címkéző magyarok

Ideiglenes link: Csoportos üzenetkampány mobilra