Becsületbeli Schmitt Pál

Orbán Viktor kezére menthetetlenül ráégett ez a szánalmas rongybaba.

Schmitt "Dr.Bubó" Pál

Miután megfosztották doktori címétől, Schmitt Pál tv-interjúban jelentette be, hogy nem mond le államfői tisztségéről. Továbbra is úgy beszélt, mintha doktori dolgozata „alkotás” lenne, mintha  írta és nem pedig mások szellemi terméket eltulajdonítva lopkodta volna össze 95 %-át. Ez az ember ragaszkodik hozzá, hogy egy ország röhögjön rajta.

*

Interjújában azt mondta, „Becsületbeli kérdésről van szó.” Valóban. Ő a sajátját most vesztette el örökre.

*

A bábjátéknak vége. Orbán Viktor kezére menthetetlenül ráégett ez a szánalmas rongybaba.

*

Ha ebből nem lesz országos botrány és népharag, akkor ez a nemzet megérdemli, hogy egy ilyen ostoba fajankó, tisztségére és országára szégyent hozó tolvaj hazudozó legyen az első embere. Úgy kell nekünk!

———-

Olvasd el ezeket is:

Nagydobrony legendája – a 20. századi Karthágó

Nagydobrony, a 20. századi Karthágó

„Ki tud a világban az ötezerkétszáz nagydobronyi mártírról, a kárpátaljai színmagyar nagyközség eltűnéséről? Pedig amikor a szovjet ezt a nagyközséget a föld színével egyenlővé tette, lakosságát kiirtotta, már másfél éve béke volt a világon. Moszkva ekkor már két esztendeje békésen bábáskodott egész Kárpátalján (…) Az egyetlen forrás ma, ahol még nyomára lehet akadni ennek a mártírközségnek, Révai Nagy Lexikona[1]” – idézi Balla Gyula[2] kisebbségkutató a nagydobronyi tragédiáról Árkay László – a müncheni Nemzetőr című lapban 1977-ben megjelent – mondatait.

Az Árkay terjesztette, főképp a nyugati emigrációban ismert és mesélt legenda szerint 1946 júliusában a szovjet hatóságok elrendelték a frissen betakarított termés beszolgáltatását. A helyiek vonakodtak e parancsnak engedelmeskedni, páran félelemből mégis egybehordták gabonájukat a kijelölt helyre. Valaki azonban felgyújtotta e gabonahalmazt, s e cselekedet irtózatos megtorlást vont maga után. A nagyközséget körbevették, és nehézbombázókkal előbb foszforbomba-, majd robbanóbomba-támadást hajtottak végre a fegyvertelen lakók ellen.

„Volt, aki próbált elbújni. Ha nem égett el a foszfortól, ha nem pusztult el a ráomló gerendáktól, falaktól, akkor megfulladt a füstben. Voltak, akik úgy próbáltak megmenekülni, hogy kutakba ereszkedtek le, vizesárokba bújtak. (…) A Nagydobronyt környező magyar falvakat is szovjet katonaság szállta meg. Összedobolták a népet és tolmács útján a szovjet tisztek kihirdették: Nagydobrony megsemmisítése intő példa legyen minden kárpátaljai magyar számára, aki a szovjet hatalommal szembe akar fordulni” – kürtölte világgá a szovjet hatalom eddig titokban tartott „gaztettét” Árkay, aki szerint a nagyközség elleni támadást mindössze kilenc ember élte túl. Állítása szerint a súlyosan megégett emberekre 50 ezer rubeles vérdíjat tűztek ki, de még így is sikerült „kúszva, mászva” átvergődniük a magyar oldalra – a Nagydobrony elleni támadás nekik köszönhetően kerülhetett a nyilvánosság elé.

A vérengzés után állítólag minden kárpátaljai magyar papot, lelkészt összeszedtek és elhurcoltak, és soha többé nem kerültek elő. A nagydobronyi halottakat tömegsírokba hányták, felettük a földet felszántották, amelyet aztán „kölessel vetettek be, mert az gyorsan kihajt és megnő”. „Nagydobrony nem épült újjá. Neve semmilyen nyelven sem szerepel többé az 1946 óta közzétett kiadványokban s helye a térképen üres. (…) Nagydobronyról eddig talán még mi magunk se tudtunk” – fejezi be cikkét Árkay.

 

Változó számok, változatos történet

Árkay írása konkrét forrást nem jelöl meg: a nagydobronyiak katasztrófáját a kilenc ismeretlen túlélő elbeszélésén keresztül mutatja be. Balla Gyula azonban egy magát túlélőnek tituláló személy vallomását is megtalálta: Kocsis István saját elmondása szerint az 5638 lakosú (a falu lakossága a fent idézett elbeszélésekben még csak 5200 volt) Nagydobrony 16 (a szám közben 9-ről 16-ra emelkedett) túlélőjének egyike volt. Visszaemlékezésében a szörnyű bombázás időpontját a szovjet csapatok 1944-es bevonulását követő évre, azaz 1945-re teszi. Szintén új elem a többi forráshoz képest, hogy Kocsis verziójában a túlélőket elkapták, majd felépülésüket követően munkatáborba kerültek.

„Öt évvel később szabadon engedtek és munkára osztottak be egy kelet-szibériai fűrésztelepen. A termelt deszkát Japánba szállították. Három évvel később sikerült elmenekülnöm egy faáruval megrakott hajón. A japánok befogadtak és igen jók voltak hozzám. (…) Ez az én történetem, amely egyben Nagydobrony története is. Azt hallom, most ma sincs helyén más, mint egy üres mező (…) Néhány évig egy négynyelvű nagy felirat állott a falu helyén: Így jár az, aki megszegi a parancsot!” – idéz Kocsis 1987-ben (!) Chicagóban megjelent írásából Balla.

 

Bizonytalan eredet

A fenti történetnek köszönhetően a Záhonytól keletre fekvő Nagydobrony neve évtizedeken át fogalom volt a nyugati emigráció szemében. A falu 20. századi története jól illusztrálja az egész történelmét: Nagydobrony Trianon után Csehszlovákia, az első bécsi döntést követően Magyarország, 1944 után Szovjetunió, majd annak felbomlása után Ukrajna fennhatósága alá került. A magyar település története önmagában is jó példája lehetett volna a kisemberek feje felett hozott politikai döntéseknek, de valakik úgy gondolták, ez így kevés – és kreáltak egy vérfagyasztó példatörténetet.

A téma egyik legismertebb kutatója a helyszínt bejáró, tanúkat idéző, helyi anyakönyveket és nyugati magyar kiadványokat egyaránt végigböngésző Balla Gyula volt, aki kutatásai alapján 1955-re vezette vissza a szóbeszéd keletkezését. A történet ekkor jelent meg először a Sisa István által szerkesztett Exiled Europe nevű magazin egy cikkében, mely a világtörténelem tömeggyilkosságait hasonlította össze. Sisa négy évtizeddel később, a legenda eredetét firtató kérdésekre[3] válaszolva bevallotta: „az eredeti tájékoztatást” Hokky Károly volt nagyszőlősi parlamenti képviselőtől kapta, aki 1944 őszén menekült el az országból, és e hír továbbításakor már az Egyesült Államokban élt.

Sulyok Dezső, a háborút közvetlenül követő koalíciós évek politikusa, ugyancsak amerikai emigránsként, más forrásokat idéz. Ő maga még Sisa kiadványának megjelenése előtt néhány hónappal, a nagydobronyi tragédia áldozatainak emlékének ajánlotta a Magyar Tragédia I. címmel írott visszaemlékezéseit. Művében forrásként Andreánszky István leírásaira és a tőle kapott „jegyzőkönyv másolatára” hivatkozik. A nagydobronyi tragédia ügyében Ballához hasonlóan kitartóan nyomozó Skultéty Csaba író, a Szabad Európa Rádió volt munkatársa a nyolcvanas évek végén megpróbálta ugyan szóra bírni a súlyos beteg Andreánszkyt, a Népszava egykori munkatársát, de a legenda eredetét illetően nem sikerült új információkat szereznie. Andreánszky elismerte, hogy Sulyokkal folytatott levélváltásaiban szó esett Nagydobronyról is, de a történet már Sulyok könyvének megjelenése előtt bejárta a világot.

„Ezt az ügyet Visinszkynek egy tengerentúli útja során az orra alá dörgölték, és Berija odaszólt Rákosinak, hogy utaztassanak Magyarországról fiatalokat Nagydobronyba, s ilyenténképp verjék vissza annak hírét, hogy ott parasztok nem akartak a kolhozba vonulni, fellázadtak, és bombázták Nagydobronyt – idéz Andreánszky leveléből Skultéty.

 

Tereptanulmány-paradicsom

Miközben a világban még a nyolcvanas évek végén is makacsul tartotta magát a település teljes megsemmisítéséről szóló legenda, Nagydobronyról a 20. század második felében egyre másra jelentek meg a különböző riportkötetek, tanulmányok. 1961-ben Balla László szociográfiai vizsgálódásai, 1967-ben a Nagydobrony emberközelből című gyűjtemény, két évvel később pedig egy ukrán nyelvű, Kárpátalja történetét tárgyaló mű foglalkozott a faluval. 1981-ben megjelent művében Váradi-Sternberg János történész szembesítette a települést fél évszázaddal korábbi önmagával, hagyományaival. Néhány évvel később Dupka György és Horváth Sándor járta végig „Szegényország” falvait; benyomásaikról a Múltunk és jelenünk című riportkötetben adtak számot 1987-ben. Utalásokat tartalmazott Nagydobronyra Balassa Iván A határainkon túli magyarok néprajza című munkája is, és a falut mutatta be az 1990-ben kiadott Sorsközösség című szociográfiai riportkötet, valamint Móricz Kálmán Nagydobrony című, 1993-ban napvilágot látott monográfiája is[4].

A Nagydobronnyal kapcsolatos szóbeszédek állandó eleme volt egy igen hatásos kijelentés: eszerint a települést a vadászgépek örökre eltörölték a Föld színéről, térképeken és lexikonokban már nem található meg. Tanulmányában Balla ezzel szemben Nagydobronnyal kapcsolatos szócikkeket idéz, és térképeket prezentál – ukrajnait, magyart egyaránt.

Egy 2002-es Magyar Szemlében megjelent őszinte vallomásában még a későbbi „legendavadász” Skultéty is beismerte: 1980-ban készült, a kárpátaljai magyarság helyzetét feldolgozó tanulmányában maga is felült a szóbeszédnek. „’A törzsében színmagyar – nyilván újjáépített – Nagydobronyban’ – írom a 130. oldalon. Pontosan emlékszem, mennyire haboztam a ’nyilván újjáépített’ szavak közbeiktatásánál. Valaminél, amiről nem volt semmilyen bizonyítékom, de amit akkor lehetetlennek éreztem, legalább így, meg nem említeni. A nyugati magyar politikai irodalomba annyira tényként ivódott be Nagydobrony 1946. évi szétbombázásának a híre, hogy a nagyközség nevét csak úgy, minden megjegyzés nélkül, érzésem szerint nem írhattam le. Ugyanúgy ténynek számított, mint Recsk, amelyről az egyetlen Nyugatra sikeresen kimenekült szökevénynek is alig-alig hittek, de Magyarországon belül is csak kevesen tudtak arról, hogy az ország szívében szibériai mintájú, titoktartással és félelemmel körülvett kényszermunkatábor működik” – írja Skultéty, hozzátéve, hogy csupán a Kádár-korszak vége felé érkezett meg Nyugatra a cáfolat.

 

Mi állhat a legenda mögött?

Sokáig beszélni sem szabadott róla, de ma már ismert tény, hogy a kárpátaljai magyarok igencsak megszenvedték a szovjet csapatok bevonulását. Nagydobronyban 1944 októberének végén jelentek meg az első szovjet katonák, és míg Csapnál állt a front, a hadsereg egy hónapon át községben tartózkodott – írja Móricz Kálmán Nagydobrony című könyvében. Egy november 18-án kihirdetett parancs értelmében – a kommunisták és a „megbízható” emberek kivételével – minden 18 és 50 év közötti férfit háromnapi munkára köteleztek. Közel négyszázan indultak e rendelet értelmében a szolyvai haláltáborba, onnan pedig Ukrajna és Oroszország belseje felé. A háromnapi munkából sokan csak évek múlva, és közel százan soha nem tértek haza. Kárpátalja egészét tekintve a magyar lakosság létszámbeli vesztesége nagyobb volt a megtorlások következtében, mint a háborús cselekmények okozta vérveszteség[5].

A háború és az elhurcolások végeztével a helyiekre újabb próbatételek vártak: Ungváron megkezdődött a közös gazdaságok erőszakos megszervezése. Az első kolhoz, hosszas ellenkezés után, 1948 tavaszán jött létre. Ekkorra azonban az emberek többsége már az azévi termést várta, amit a korábbi ígéretek szerint maguk arathattak volna le. Időközben azonban határozat született arról, hogy a termés a kolhozt illeti. Az aratókat katonák vették körül, és az ellenszegülőket a Kistemető utcában gyűjtötték össze. A hírre a falu lakossága összefogott, a központba vonult, de az ott összegyűlt fegyveres túlerő láttán meghátrált. Az áldozatok nélküli megmozdulást követően négy embert elítéltek, a gazdáktól elvették mindenüket, a határt pedig kollektivizálták.

A korszakot megélt nemzedékek tudatából sokáig nem sikerült kitörölni ezeknek az éveknek a tapasztalatait – emlékeztet Balla Gyula, hozzátéve: az igazai rehabilitációt csak a Hruscsov-korszak hozta meg a kárpátaljai magyarság számára is. Mint ahogy Kovács Vilmos és Benedek András közös tanulmányukban fogalmaztak: „a kárpátaljai magyarság – főleg a csekély számú értelmiség – a negyvenes és az ötvenes években még sokáig érezte, ezen a vidéken legháládatlanabb szerep magyarnak lenni: rajtuk mindenkinek van rúgnivalója …”.

Balla szerint a magyar etnikumot ért csapások közepette jelentős károk érték Nagydobronyt is, de a falu vesztesége nem volt nagyobb, sem kisebb, mint a vele azonos sorsú magyarlakta településeké. Valószínűnek tűnik, hogy az 1948-as lázadásnak a híre jutott el később, jelentősen kiszínezve a nyugati magyarsághoz, és ebből indult világkörüli útra a Nagydobrony elpusztításról tudósító legenda. A hidegháború korszakában a nyugati sajtónak jól jött minden sztori, ami a másik fél kegyetlenségét bizonyította. Az sem volt baj, ha a történet ingatag lábon állt, és a szemtanúk elbeszélései több ponton is ütköztek egymással – a vasfüggöny túloldaláról úgysem jutott át a cáfolat.

Ugyanígy maga a szóbeszéd sem ért el azokhoz, akikről szólt. „A helybeliek körében ez a legenda teljességgel ismeretlen volt. A 90-es évek elejéig nem nagyon jutottak el ide hírek a nyugati világból – mutat rá Móricz Kálmán, hozzátéve: ugyan kitalált történettel állunk szemben, de akár igaz is lehetett volna. A szovjet megszállók a háború után bármit megtehettek az ellenségként kezelt magyar lakossággal, és sok mindent meg is tettek. Elég, ha csak a magyar férfi lakosság tízezreinek elhurcolására vagy a kolhozosításra gondolunk. Jóllehet a bombázás nem abban a formában valósult meg, mint ahogy azt a legenda őrzi, mégis jól szimbolizálja a korabeli kegyetlen eseményeket – véli Móricz.

_____________________

[1] Ugyan – mint az a későbbiekben kiderül – nem egyetlen forrás volt, de az 1916-os kiadású Révai Lexikon 14. kötetében valóban van egy bejegyzés a településről. Nagydobrony: kisk. Bereg vm. mezőkaszonyi j.-ban, (1910) 3033 magyar lak., postahivatallal; u. t. Bátyú. Már 1272. mint királyi birtok említtetik, a XIV. sz.-ban a Dobronyi család birta; utóbb a Dobó és Daróczi nemzetségre szállt, 1638 óta a Rákócziak birták. Most a Schönborn gr. család tulajdona.

[2] Balla Gyula: Nagydobrony – Egy falu, amely a térképen is megtalálható. Magyarságkutatás 1988.

[3] Skultéty Csaba: Nagydobrony – Egy legenda kérdőjelekkel. Magyar Szemle, 2002. október

[4] Az e bekezdésekben idézett forrásokat ez utóbbi könyvből szemezgettük ki.

[5] Balogh Sándor: Magyarok kollektív felelősségre vonása. História 2005/9. p. 11.

 

Szószedet: Móricz Kálmán | Nagydobrony | Balla Gyula | Kocsi István | Árkay László | Sisa István | Hokky Károly | Sulyok Dezső | Andreánszky István | Skultéty Csaba | Váradi-Sternberg János | Dupka György | Horváth Sándor | Balassa Iván | Benedek András | Emigráció


_______________
Részlet az alábbi könyvből:
Marinov Iván, Dezső András, Pál Attila:
Legendavadászat
Szóbeszédek, tévhitek, átverések nyomában
HVG Könyvek, 2006.
ISBN: 963 8525 86 6
Közlés a szerző és a kiadó hozzájárulásával

Piréz gondolatok

Mint liberálisan (azaz pirézként) gondolkodó határon túli magyarnak, mindig is zokon esett, hogy a magyar politikai jobboldal kezdettől a nemzet és a magyarság fogalmának a kisajátítására törekedett. Most azonban tovább ment: úgy terjesztette ki hatalmát, hogy a fogalmi kisajátítás mellett a szellemi élettér teljes elfoglalására is kísérletet tehet. Ebben nem mutat semmilyen önmérsékletet, nem gyakorol nagyvonalúságot, sem a jó ízlés nem érdekli, sem a józan észérv. Nem érdekli, hogy a másként gondolkodók miként vélekednek erőfeszítéseiről. Egy elszabadult buldózer elszántságával nyomul, tarol le mindent, ami útjába kerül. Uralni kívánja nem csupán a kultúra meghatározó intézményeit és a sajtót, hanem a gondolkodó fejekben is helyet követel magának: már-már egy orwelli rémálom körvonalazódik. Kötelező óvoda, centrális felügyelet alá vont, uniformizált oktatási rendszer, visszanyesett elitképzés, egyoldalú történelemszemlélet, a Kossuth téren túl az egész ország „képzőművészeti” arculatának a visszaállítása az 1944-es állapotok szerint, újnáci kézre játszott színház, ellenzéki rádió elhallgattatása, erőteljes antiszekularizáció, kacérkodás a Szent Korona-tannal, összekacsintás az ordas eszméket valló szélsőjobbal… S aki bármit másként gondol: az nem jó magyar, vagy talán egyáltalán nem is az.

A teljes cikkhez: Szabad Európa – Virtuális Magyar Köztársaság

Egy alig ismert kárpátaljai költőnő

Mérvadó irodalomtörténészek véleménye szerint nem teljesen véletlen, hogy gyöngéd, de mégis karakteres alakja a feledés mély homáéyába merült. Nem volt sem kiemelkedő személyiség, sem jelentős alkotó. Ha az akkor Técsőn működő Hollósy Simon nem örökítette volna meg – mára sajnálatosan elveszett – portréfestményén, talán örökre elfelejtette volna a köztudomásúlag hálátlan utókor. Épp ezért érdemes abba a kevésbe belekapaszkodnunk, amit tudunk róla.

Nevét ma még a szakmabeliek közül is igen kevesen ismerik Kárpátalján. Holott egykor az ungvári szalonok közkedvelt vendége volt, az irodalmi és zenei életről írott tudósításai a korabeli hírlapolvasók körében nagy népszerűségnek örvendtek. Versei kevésbé találtak utat a kor vidéki olvasójához, holott ezek alapján joggal sorolhatjuk a kárpátaljai(nak is nevezhető) magyar irodalom előremutató, ám feledésbe merült progresszív hagyományai közé.

Blodlay Klára 1901-ben született a ma Romániához tartozó Szatmárnémetiben. Apja Blodlay Ambrus, a 19. századvégi Szatmár vármegye közismert kirurgusa, anyja Blodlayné Lázár Mirtyll, kitagadott földbirtokos-lány. Klára korán árvaságra jutott, rokonai 1910-ben az ungvári Kálvin János Református Árvaházban helyezték el, majd 1916-ban a Nagyszebenből Ungvárra származó Blau Ignác szatócs fogadta örökbe, akinek biztatására, nevébe egy magánhangzót toldva, Bodolay Klára néven kezdett publikálni. A ’20-as, ’30-as években igen termékeny, ír verset, novellát, színművet és újsághíreket. 1944-től írásai meggyérülnek, de naplójegyzeteket is tartalmazó füzeteit 1957-ben bekövetkezett haláláig vezeti. Közel kétezer kéziratoldalra rúgó szellemi öröksége fogadott húga, Blau Eszter-Borbála hagyatékából került elő.

Schmittológia

Schmitt P. áldoktorTegnap azt írtam, páratlanul izgalmas bölcsészi-szociológusi kutatási téma lehetne a Smitt-plágium ügye, társadalmi-politikai vonatkozásainak teljes körű feltárásából remek valódi disszertációt lehetne írni. Ma már azt is tudom, mi annak a tudományágnak a neve, amely az effajta ügyeket vizsgálja: egyrészt magát a plagizálást, másrészt az erre lehetőséget adó (netán ezt ösztönző) társadalmi körülményeket, harmadrészt – és leginkább – azoknak a politikai reakcióknak a természetét, amelyek egy ilyen ügyet öveznek. De nemcsak a tudományágnak lehetne a neve, hanem annak a kialakulni látszó mondavilágnak is, amely révén az ügy egyre inkább eltávolodik a tények valóságától és átcsúszik a mesék és legendák, hitek és dogmák világába. Biztos vagyok abban, hogy a smittológia megszületése nem egyszeri és nem spontán jelenség. Igaz, hogy egy szélhámos politikai tündöklésének és várható csúfos bukásának a története révén nyer megfogalmazást, de az is bizonyos, hogy a mai magyar viszonyokra roppant jellemző társadalmi igény és szükségszerűség hozta létre.

Lásd ezt is: Lemondott Schmitt Pál
Az ügyet kivizsgáló egyetemi bizottság jelentéséről: Dr. Plágium – Schmitt P. áldoktor

Egy kárpátaljai piréz identitása

Egy piréz író nem azonosulhat azokkal, akik sérelmi magatartásból, történelmi nosztalgiából és a közösségi sorsverés létélményéből építik fel életművüket. Ha a mostohaság folytonos felpanaszolása és a mégis kitartás fogcsikorgató pátosza képezi a kárpátaljaiság legfőbb ismérvét, akkor pirézként én nem tekinthetném magam kárpátaljai írónak.

Nem vagyok azonos

Soha nem éreztem kisebbségi helyzetemet és „határon túli” státusomat hátránynak. Mindig inkább úgy tekintettem rájuk, mint egy sokismeretlenes egyetlenben az „adva van” kategória értékeire – nélkülük közelébe sem juthatnék a megoldásnak. Másnak más a készlete – az enyém ilyen, az enyém ez, ebből kell kiindulnom. Ha jól helyettesítem be a készen kapott értékeket a megfelelő helyre, akár még pontosabb, jobb képletet is kaphatok, mint azok, akik látszólag kedvezőbb adottságokból indulhattak ki.

Alkotó embernek meg éppen hogy javára válhat minden különleges, átlagostól, normálistól eltérő, periférikus helyzet. Igaz, hogy kevesebb benne a biztonság és kényelem, de hát ugyan nem a veszélyből és a gyötrődésből merít-e az, aki fest, komponál, ír.

Ahogy valamely élethelyzetről, ugyanúgy egy-egy térségről is a művészek egészen másként vélekednek, mint a sztereotípiákban gondolkodók. Ahol az utóbbiak a modern civilizáció tektonikus szakadékát, a komfortos világ végét látják, ahol kijelölnék a fejlettség és az elmaradottság, a szabadság és a bezártság közötti senkiföldjét, nos, ugyanarról a térségről az emelkedettebb elmék, poéták, piktorok, komédiások azt vallják, nincs izgalmasabb hely, mint az, ahol  kultúrák, nyelvek, vallások és nemzetiségek találkoznak – lehetőleg minél távolabb a hatalmi gócoktól. Ami másnak átkozott provincia, íróember számára lehet olyan sajátos intellektuális régió, amely ismeretlen dimenziókat nyit a mélységek és magasságok felé, lehetővé téve, hogy a lokális értékek alig pislákoló jelzőtüzei kirajzoljanak valami titkos kifutópályát a kozmikus gondolatok számára.

Ez pedig nem jelent kevesebbet, mint hogy kisebbségben élni, periférián élni, mezsgyelétet és peremlétet megélni: nagyszerű kiváltság.

Megélni – de nem beleragadni. Időben felismerni a provincia cuppogó sarát. Belelépni, átgázolni rajta – aztán elegáns mozdulattal lerúgni a lábunkról. Vállalva, hogy a benne caplatók emiatt a mozdulat miatt árulónak tekintenek.

Hosszú ideje már annak, hogy nem tudok azonosulni az olyanfajta kárpátaljaisággal, amely kollégáim többségének identitását meghatározza – és alighanem be is határolja. Bár nem kétlem, hogy a sérelmi magatartásból, a történelmi nosztalgiából és a közösségi sorsverés létélményéből táplálkozó alkotói habitus alkalmas keretet adhat egy hiteles életmű létrehozásához, mégis inkább a folytonos önismétlés elsekélyesedő példáival találkozom. Ha a mostohaság folytonos felpanaszolása és a mégis kitartás fogcsikorgató pátosza képezné a kárpátaljaiság legfőbb ismérvét, akkor én valóban nem tekinthetném magam kárpátaljai írónak – és szó se róla, korábban többször éreztem úgy, hogy szellemi értelemben már emigráltam innen.

Az erősebb nagyítású lencseüveg fókuszában azonban egy ideje más összefüggések rajzolódnak ki előttem. Ha eddig azzal fölényeskedtem, hogy „miféle gyökerek? – nekem szárnyaim vannak!” – akkor most higgadtan és megelégedéssel belátom: ezer kötelék fűz ehhez a földhöz. Vékony, csillogó nemesfém szálak, göcsörtös, durva légzőgyökerek – és a gravitáció érzékeny erővonalai. Ide fűznek. De rugalmasságra tanítottam valamennyit: ha akarom, a Holdig is elengednek.

Piréz válasz egy orbáni megtévesztésre

Mea culpa, mea maxima culpa. Súlyos az én bűnöm, nagy az én vétkem, itt az ideje a vezeklésnek. Töredelmesen be kell vallanom, hogy eléggé el nem ítélhető módon közreműködtem abban, hogy Orbán Viktor hosszú éveken át folyamatosan megtévessze a magyar levélírókat. Tízezrekkel hitette el, hogy a feladó nevét nagyobb betűvel kell írni, mint a címzettét.

Kedves piréz barátom, ha már régóta csak emaileket írsz és nem tudod egészen pontosan, hogyan is kell egy hagyományos postai borítékot megcímezni, akkor bizonyára beütöd a Google keresőbe, hogy boríték címzése vagy levél címzése. Az első találati oldalon felbukkanó kis képtalálatok között a legelső egy hosszúkás boríték, nemzeti színű sávozással a sarkában. A piréz álca mögött felujjong magyar lelked: hát hiszen nem is gondoltad, hogy borítékot címezni nemes hazafias cselekedet. Ha pedig a feladó nevét is meglátod, egekig csap nemzeti büszkeséged.

Naponta félszáznál többen kattintanak rá gyanútlanul erre a képecskére, remélve, hogy megtudják, hogyan kell helyesen borítékot címezni. Ha valóban járatlanok a postai dolgokban (és az udvariassági szabályokban), akkor legalább három dologban súlyos megtévesztés áldozataivá válnak: elhiszik, hogy hangsúlyozni kell az üzenet személyes jellegét, hogy nem kell megadniuk a válaszcímet és hogy a saját nevüket sokkal nagyobb betűvel kell írni, mint a címzettét.

Az itt látható borítékot és a benne küldött „személyes üzenetet” még 2006-ban kaptam, akkor meg is szellőztettem rendesen, írtam rá kimerítő választ, lett belőle bejegyzés akkori bloghelyemen, cikk az ÉSben és a Népszabadság Online-ban, topik az Indexen és az Origón. Oldalam látogatottsága erősen megnőtt. Aztán persze szépen elfelejtődött a dolog, bejegyzésemet egy idő után már senki nem olvasta.

Hosszú évek teltek el, közben új blogot nyitottam, a régi, fapados webhelyemet csak archívumként használtam. Aztán egyszer észrevettem, hogy a Google jó ideje meglepően sok új látogatót, naponta akár tucatnyit is szállít a korábban már teljesen elhagyatott, látogatatlan oldalra. Gondoltam, talán a Fidesz-elnök névére keresők érkeznek ilyen nagy számban. De nem.

Statisztikáimból kiderült, hogy az írásomban használt szavak és a boríték-kép okán ez az oldalam a Google képtalálatai között kerül előkelő helyre akkor, ha valaki a boríték címzése – levél címzése – borítékcímzés – levélcímzés kifejezések valamelyikére keres rá. Kicsit furcsálltam a dolgot, de azt gondoltam, idővel majd alábbhagy az érdeklődés, mert a szabványos címzés szabályait kereső böngészők egy idő után elfordulnak ettől a hamis lelőhelytől. DE NEM! Sőt!

Az oldalra kattintók száma hónapról hónapra nőtt. Mára átlagosan bőven napi 50 felett van, a boríték képe pedig a fent sorolt keresésekre stabilan az első a listán.

És ekkor súlyos bűntudatom támadt. Rádöbbentem: bár akaratlanul, de közreműködtem abban, hogy Orbán Viktor hosszú éveken át folyamatosan megtévessze a magyar levélírókat.

Ezt a vétkemet öntudatos pirézként sürgősen jóvá kellett tennem! Tájékozódtam, és gondos munkával olyan ábrát készítettem, amely valóban hasznos eligazítóul szolgálhat – fogtam, és feltettem az orbániáda fölé. Most már jöhetnek az érdeklődők. Nemzeti trikolór és nagybetűs pártelnöki gesztus ugyan nem kecsegteti őket, de talán még akadnak, akik a pontos információt többre becsülik.


levélcímzés, boríték levél helyes címzése

Gyógyvizek Kárpátalján

Jó arcú középkorú donyecki férfi mondja a Rákóczi-pince előtt: a tokaji bor kedvéért akár a világ végére is elmenne, de a magyarországi gyógyfürdők vonzereje sokat csökkent az utóbbi években. Egyfelől magasak a belépti díjak, másfelől majdnem ugyanezt Kárpátalján is megtalálják a keletebbről érkezők. Igaz, a víz gyakran ugyanolyan gyógyerejű… No de a körülmények… A beregszászi termálvízű strandnál lepusztultabb posztszocialista létesítményt Ukrajna határaitól nyugatabbra azért nem igen találni. És mégis megtelik napról napra a medence, látszólag senkit nem zavar a málladozó beton, a rozsdás csövek, a higiénikusnak aligha mondható öltöző, ahol a zuhanyrózsából nemhogy meleg, de néha még hideg víz sem folyik. Nem folyik, mert ezt a város szolgáltatja. Még szerencse, hogy a medencébe a Földanya szolgáltatja a forró vízet.

A beregszászi Zakarpattya sportkomplexumot még 60-as évek Szovjetuniójában építették. Ilyen méretekre is kell számítani, benne egy 50 méteres medencével, melyben termál-gyógyvíz várja a fürdőzőket. A medencét egy gejzír tölti fel 1,5 km-es mélységből. A termálvíz szilícium-nitrogén-karbonát- és magas sótartalmú, így a legtöbb mikroorganizmust elpusztítja. A gejzír vize 50 fok, de a medencébe érve 33-ra hűl. Mind bőrbetegségek, mind mozgásszervi panaszok ellen jó gyógyír. Szintén Beregszászban, a Pacsirta Hotel szintén működtet egy termálfürdőt, sószobával – írja a karpat-tur.net.

Mostanában kezdték el felfedezni Kárpátalja gyógyvizeit igazán, igaz ez az ukránokra is és a magyarokra is. Ha a meglévő fürdőket korszerűen felújítanák és néhány újat is nyitnának, valószínűleg elszívná a jelenleg Magyarországra járó ukrán fürdőzőket, de a magyarokat is. Az árak közötti különbség és a környék szépsége, na és persze a nyelvi könnyebbség akkora vonzerő lehet, amivel még Budapest vagy Hévíz sem tudja felvenni a versenyt.

Kárpátaljai vélemények

A POSZTINFO.hu kérdésre több kárpátaljai úgy nyilatkozott, hogy egyértelműen a turizmusban és azon belül a gyógyvízekben látják  Kárpátalja gazdasági fellendülésének egyetlen módját. A 24 éves ungvári Marija szerint Az Európai Unió tőszomszédságában, Lengyelországból, Szlovákiából, Romániából és persze Magyarországról is özönlenének a turisták Kárpátaljára, ha a szükséges fejlesztések megtörténnének. A 32 éves munkácsi Iván szerint, aki maga is az idegenforgalomban tevékenykedik, legalább reklámra lenne szükség. “Olyan hirdetésekre gondolok, amik nem szokványosak. Egy jó YouTube-vírusvideó Kárpátaljáról, magyar nyelvű szereplőkkel például megfelelő módja lenne annak, hogy a magyarok fejéből kiverjük azt a képet, hogy a volt Szovjetunióban minden szakadt, dohos, rozsdás és betonból van.” Egy negyvenes éveiben járó beregszászi magyar nemzetiségű tanárnő pedig leginkább a schengeni határátlépés egyszerűsítését látná megoldásnak:  “Az világos, hogy az olykor órákig tartó várakozás és pepecselés a határon elriaszt mindenkit. Szerintem, aki EU-s útlevéllel jön ide azért, hogy itt költse el a pénzét, annak élből továbbot kellene inteni. Nyilvánvaló, hogy ezért cserébe ukrán útlevéllel rendelkezőkkel nem fognak ugyanígy bánni, de ez az arcvesztés megérné.” Külön kiemelte, hogy távolabbról repülővel is lehetne “hozatni” turistákat. hiszen Ungváron van egy erre alkalmas repülőtér, mégsem használják.

Orbán Viktor borítékja

Súlyos bűnöm: közreműködtem abban, hogy Orbán Viktor hosszú éveken át folyamatosan megtévessze a magyar levélírókat. Ezrekkel hitette el, hogy a feladó nevét nagyobb betűvel kell írni, mint a címzettét.

orban1

Ha már régóta csak emaileket írsz és nem tudod egészen pontosan, hogyan is kell egy hagyományos postai borítékot megcímezni, akkor beütöd a Google keresőbe, hogy boríték címzése vagy levél címzése. Az első találati oldalon felbukkanó kis képtalálatok között a legelső egy hosszúkás boríték, nemzeti színű sávozással a sarkában. Magyar lelked felujjong: hát hiszen nem is gondoltad, hogy borítékot címezni nemes hazafias cselekedet. Ha pedig a feladó nevét is meglátod, egekig csap nemzeti büszkeséged. >>>a cikk folytatása: Orbán Viktor borítékja

 


Olvasd el ezt is: Lemondott Orbán Viktor
Boríték címzése – levél címzéseboríték / levél címzéseborítékcímzés – levél helyes címzéseboríték címzéslevél címzés / boríték címzés

A halálon innen és túl

Az ember nem sok hajlandóságot mutat a halandóságra. Alkalmasságot annál inkább – ám ezt felismerni vonakodik. Elvégre mindig mások halnak meg, lám, mi meg élünk. Hátha meg lehet spórolni a szembenézést. „Nem ismerkedem idegenekkel” – mondja a konok ember a delphoi jósda feliratát olvasva.

*

Brit tudósok kimutatták, hogy akik hisznek a halálon túli életben, átlagosan 0,7 évvel tovább élnek. Ami azt jelenti, hogy a halálon túli életben való hit a halálon inneni életet hosszabbítja meg, ami viszont szöges ellentétben áll a hívők érdekeivel, lévén nem a mostani életüket, hanem a majdanit gondolják boldognak és teljesnek, amely viszont a hitük miatt éppen ennyivel, azaz 0,7 évvel lesz rövidebb az elvárhatónál. Szemléletesen a helyzetet azzal lehetne ábrázolni, mintha valaki egy alma kesernyés külsejét abban a meggyőződésben enné meg, hogy alatta majd édes falatokat talál, ám éppen azért, mert hisz a kedvező folytatásban, neki több jut a keserű részből. Komisz fickók ezek a brit tudósok.

*

A cigányasszony csontokkal dolgozott. Egészen különös formájú, hófehérre csiszolódott vékony csontocskákat használt, ezeket vetette ki a politúros asztalra amolyan sors-Marokkó pálcikákként. Nézte a kialakult ábrát, beszélni kezdett.

– Az ura azt üzeni magának, hogy él. De beteg. Lázas. Fázik és éhes. Sokan meghaltak. Ő még él, és nagyon szereti magát, bízik abban, hogy az isten hazaküldi.

Csak az élők üzenetét értette. Ha csendben maradt, a bizonyságért hozzá forduló asszony tudhatta, elhurcolt férje már nincs az élők sorában.

Nem halottlátó volt, hanem élőlátó. Látta a gyűjtőtábort és a Gulag minden szörnyű zegzugát. A holtakkal nem volt dolga. Életet jósolt, és tartotta a lelket az itthon maradottakban.

– Miféle csontok ezek? – kérdezte egyszer valaki. – Tyúké, libáé nem lehet, pedig olyasmi.

– Hasonlít, mert szárnyas jószág volt ez is. A csudálatos féniks-madár.

*

Gyakran álmodom három éve halott anyámmal. Amikor legelőször jelent meg alakja, akkor is tisztában voltam azzal, hogy valójában ő már nem él, most mégis itt látom mozogni és beszélni, együtt utazunk valahová, kattog a vonat kereke, anyám egy régi történetet mesél, talán azt, anyjával hogyan utaztak fel Szegedről Budapestre színházat nézni ezerkilencszázharminc-valahányban, mesél a havas tájról és arról, amíg ők ültek az előadáson, addig nagyapám a rádión hallgatta az egyenes közvetítést, erről mesél anyám, és engem zavar ez a helyzet, mert álmomban is tudom, hogy ő már nem él, ezért nem örülhetek annak, hogy most mégis elevennek látom, elnézek a feje fölött, kerülöm a tekintetét, ne kelljen a szemébe mondanom, de hát téged már eltemettünk a randvánci dombok alatt, emlékszel?

Addig-addig zavart ez a visszatérő helyzet, amely ébredésemet is nyomasztóvá tette, mert nem tudtam kiigazodni a megjelenítés lelki mechanizmusán, miért látom újra és újra elevennek anyámat, s miért tudom közben pontosan, hogy nem lehet az, miért nem veszi el agyam éjszakai automatizmusa vagy a tudás bizonyosságát vagy a látomás élességét, külön-külön bármelyiket elfogadnám álmaimban, de a kettő zavart, addig-addig, amíg egyszer a megoldás is felkínálkozott, tiszta felismerés formájában. Igyekezetem ellenére ugyanis anyám váratlanul elkapta a tekintetemet, pontosan értette, mi a gondom ezzel az egésszel, kicsit elmosolyodott, és azt mondta, de hát ez korábban történik, fiacskám.

Így emelte át a halála utáni álmaimat a halála előtti történésbe, s ezzel helyére is került minden. Most már szemébe nézhetek, amikor a havas táj látványát egyszerre unjuk meg az idő kattogó vonatán.

*

Új könyvemben (Tejmozi, 2011) hősöm apja meghal a regény egy adott pontján, de ha valaki nem olvassa odáig a szöveget, akkor az ő számára még él, életben van, életben marad hősöm apja mindaddig, amíg a haláláról való olvasás halottá nem teszi. Addig még vidáman tesz-vesz a faházban hősöm apja a regényemben, teát főz, kenyeret pirít, diót tör, feláll sóért, kiskanálért, beengedi vagy kizavarja a macskáit, álldogál a könyvespolc előtt, ujjbögyeit húzza a gerinceken, majd kicsit ledől a pamlagra pihenni, le-lecsukódó pillái alól nézegeti a szemközti falon a kárpitot, amelyről soha nem tudta eldönteni, hogy titkos, kifejthetetlen szépségével vagy láthatón otromba, frivol ízléstelenségével izgatja-e fel jobban, s hogy mit tud újra és újra olyan alaposan szemügyre venni az egyetlen nagy vágyódássá növesztett nimfán és a kéjes ábrázattal fejét ölébe hajtó egyszarvún, ezen az egyszerre otrombán perverz és megejtően szűzi légyotton, amely úgy teszi gúny tárgyává az eredeti legendát, hogy egyszerre meg is szenteli. Addig nézi az ezerszer látott képet, amíg talán el is alszik egy rövid időre hősöm apja a regényemben, de aztán hirtelen felriad, felkel, és mint aki sürgős munkát hagyott félbe, kimegy az ünnepélyes téli tájba, ahol tegnapi nyomait rég betemette a havazás.

*

Az ungvári ortodox izraelita hitközség az Ungváron is dühöngő spanyolnáthajárvány idején 1918-ban különös szertartást rendezett egy fiatal pár számára.

Mint a lapok beszámoltak róla (ezúton köszönöm meg L. Juhász Ilona szövegküldeményét), a „spanyoljárvány” meggátlása céljából a jegyespár „künn a zsidó temetőben” fogadott egymásnak örök hűséget. Temetőben esküvőzni? Elég bizarr ötlet.

Az Ung c. újság 1918. évi október 27-i számában babonaságot emleget, kétségbe vonja a ceremónia értelmét és azt is, hogy valódi vallási hagyományon alapulna. Nem kevés iróniával fűszerezett cikkében többek között ezeket írja:

„F. hó 20-án – vasárnap – délután folyt le a rendkívüli körülményű esküvő az igazán kies fekvésű, fákkal borított zsidó temetőben. Már 2 órakor kocsik és gyaloglók óriási tömege lepte el az utcákat és a Domonya mellett fekvő temető útját. Rég nyilvánult meg ekkora érdeklődés egy esemény iránt, mint e »temetői esküvőn«. Az embereket inkább a »rendkívüliség«, a szenzáció vonzotta. Mert valami nagy meghatottságot, vagy buzgóságot mikroszkóppal sem lehetett felfedezni. A gyönyörű őszi nap sugarai derűt öntöttek a több ezer főre tehető sokaságon.

Ilyen esküvő Ungváron először 1878-ban a nagy kolerajárvány idején volt, az a házaspár ma is él még Ungváron igen megelégedetten…

Három óra után végre megérkezik a jegyespár, Weisz Sámuel kereskedősegéd és menyasszonya, Grünberger Regina, a nap hősei. Óriási tolongás és senki sem tud rendet teremteni. A temető elején van felállítva a kék bársony baldachin, mely alatt az esküvői szertartást megtartják. Előbb azonban Steif Jonathán alrabbi intéz ékes német nyelven beszédet a gyülekezethez, amely sokszor erős zsargonba csap át. Főleg a jótékonykodásról és az adakozásról beszél, csak a végén jön a spanyolnátha.

Mindenki az új párt akarta látni és épp ezért csak keveseknek sikerül a baldachin közelébe férkőzni. A kántor templomi gyermek-énekkara igen szépen énekel. Aztán még erősebb a tolongás, visítás, kiabálás – az esküvőnek vége. Valami jófajta szilvóriumot osztogatnak a kijáratnál, úgy láttam, mindnyájuknak – egy pohárból…”

A cikk azt sem mulasztja el hangsúlyozni, hogy a jegyespár a különös körülmények vállalásáért „a Chevra Kadisah szent-egylettől 6000 korona hozományt” kapott.

Néhány nappal később olvasói reagálásban bizonyos Deutsch Jenő kiigazítja a cikkíró tévedéseit és magyarázatot is ad a nem mindennapi eseményre.

„Ősrégi zsidó szokás járvány idején a temetőben, a síroktól távol, szabad helyen esküvőt tartani, ez nem babonaság, minthogy a zsidó vallás szertartásaiban és szokásaiban ilyen nem található. A hithű zsidó ezzel Istenben vetett határtalan bizalmát fejezi ki, tanújelét adja optimisztikus érzelmeinek, amidőn esküvőt rendez a temetőben, ezzel mintegy kifejezésre juttatva: íme, dacára a járványnak, Istenben vetett bizalmunk nem ingott meg, megvagyunk győződve isten jóságáról, irgalmáról és gondviseléséről, aki nem engedheti, hogy az emberiség kipusztuljon. Ez a szokás még egy célt van hivatva szolgálni. Tudvalevő ugyanis, hogy a csüggedés, a félelem az ember egészségét megtámadja, aláássa, és nagyban hozzájárul a beteg állapotának rosszabbodásához, az esküvővel azt fejezi ki a vallásos zsidó, hogy az embernek nem szabad elcsüggednie, íme látjátok emberek, mi a legnagyobb járvány idején esküvőt tartunk a halottak közelében, a temetőben, nem félünk, emberek ti se féljetek és ne csüggedjetek el, az isten velünk van most is. Az esküvőt jótékony céllal kötik össze, adományokat gyűjtenek a szegényke részére, jótékonyságot, könyörületességet gyakorolnak, hogy az Isten is könyörüljön meg rajtunk.”

Esküvő a temetőben. Bizarr, de gyönyörű képtelenség. Az irónia lehet akár jogos is, ám az aktus szimbolikus ereje vitathatatlan, hiszen a halál alighanem a leghitelesebb tanúnk akkor, amikor az életre esküszünk.

Az ifjú házasok további sorsáról semmit sem tudni. A járvány azonban már rég elmúlt, amikor Basa Péter fényképésznek az esküvőn készült néhány igen sikerült fotója még mindig ott díszelgett az ungvári Korzó kirakataiban.


Megjelent: Mozgó Világ, 2012/02

több mozgó

 

Fenti írásomat nem sokkal azelőtt küldtem el a szerkesztőségnek, mint hogy a Fórum Intézet honlapján megjelent L. Juhász Ilona hasoncímű néprajzi tanulmánya.  Forrásunk azonos. Két éve annak, hogy Ilona (Liszka József néprajzos barátom azonos szakmát űző felesége) elküldte nekem az Ung című ungvári lap néhány 1918-as közleményét, azt kérdezve, nem tudok-e valamit az ezekben leírt furcsa esetről. Sajnos csak nemleges válasszal szolgálhattam, de eléggé érdekesnek találtam a leírtakat. Icu már akkor jelezte, hogy feltétlenül utánajár a különös történet néprajzi és vallási vonatkozásainak. Ezt meg is tette, kutatásának eredménye a fentebb említett és belinkelt dolgozat. Az ő munkájától teljesen függetlenül olykor nekem is eszembe jutott a csaknem száz évvel ezelőtti ungvári esemény. Amikor pedig első idei mozgós hónaplómban  (nem először) a halál témája köré sorakoztattam néhány frissebb és régebbi emlékemet, tapasztalatomat, igencsak kínálta magát, hogy a több epizódból álló írást a temetői esküvő képeivel és szimbólumával zárjam.



Olvasd el ezeket is: