Húzós – ATV

Rónai Egon hamarább unta meg a saját műsorát, mint ahogy az formáját kifuthatta volna. Pedig első vendége a mindig sziporkázó és pörgő, nagy dumás és remekül sztorizó Csapó Gábor volt, akivel nehéz lapos műsort készíteni – úgy tűnik, ezúttal sikerült.

Húz az unalom

Húzós - ATVEleinte úgy tűnt, kedvencünk lesz az ATV új beszélgetős műsora, a Húzós. A címe ugyan nekem cseppet sem tetszett, már csak azért sem, mert egyáltalán nem fejezi ki azt, amit a képernyőn látunk: kényes kérdések, forró pillanatok, rázós ügyek vagy feszült hallgatások helyett sokkal inkább a kedélyesség jellemezte a beszélgetéseket (egy-egy ritka kivételtől eltekintve). Ami nem is baj; az már inkább a műsor rovására írható, hogy a családias hangnem ritkán járt együtt lélektani mélységekkel, belső megnyílásokkal – mégis úgy tűnt, hogy Rónai Egon riporternek és vendégeinek sikerült jól egyensúlyozniuk a sekélyes bulvárcsevej és a dögunalmas komolykodás között. Ha nem is karcoltuk magunkat véresre az izgalomtól és nem is estünk transzba a megvilágosodás katarzisában, általában élveztük a minőségi szórakoztatás profizmusát. »tovább

Kártékonysági est

nemes ártó szándékAz évek során kialakult nemes hagyományokat követve nagyszabású kártékonysági estet rendeztek a kárpátaljai magyar szervezetek aktív részvételével a hét végén Beregszászott. A magasztos közös cél érdekében a két egymással rivalizáló érdekvédelmi csoport ezúttal is bámulatos gyorsasággal megegyezett egymással, és nemes ártó szándékukat kinyilvánítva közös nyilatkozatot is kiadtak. Az estet megtisztelték jelenlétükkel magyarországi és ukrajnai legfőbb közjogi méltóságok, valamint a kisebbségi kérdésekkel oly szakszerűen foglalkozó parlamenti képviselők. A rendezvény szervezőinek tetemes mennyiségű veszeményt sikerült összegyűjteniük, ezeket kivétel nélkül a kárpátaljai magyarság kárára fordítják. »tovább

Kártékonysági est

nemes ártó szándékNagyszabású kártékonysági estet rendeztek a kárpátaljai magyar szervezetek aktív részvételével a hét végén Beregszászott. A magasztos közös cél érdekében bámulatos gyorsasággal megegyezett egymással a két rivalizáló érdekvédelmi csoport, és nemes ártó szándékukat kinyilvánítva közös nyilatkozatot is kiadtak. Az estet megtisztelték jelenlétükkel magyarországi és ukrajnai közjogi méltóságok, valamint a kisebbségi kérdésekkel foglalkozó parlamenti képviselők. A rendezvény szervezőinek tetemes mennyiségű veszeményt sikerült összegyűjteniük, ezeket kivétel nélkül a kárpátaljai magyarság kárára fordítják. »tovább

Woody Allen: Férjek és feleségek

Juliette Lewis és Woody Allen a Férjek és feleségek c. filmben

BAFTA-díja és Oscar-jelöltsége ellenére a hőn szeretett Woody Allen Férjek és feleségek című filmje nem nyújtott igazi élményt. Kicsit unalmas, kicsit önismétlő, kicsit közhelyes. Persze azért röppen egy-egy sziporka is, meg vannak mulatságos helyzetek, ám az egész együtt komédiának nem elég szellemes, szatírának nem elég ironikus, drámának nem elég feszes és nem elég mély. Hiányzik a Mesterre oly jellemző abszurd látásmód, hiányoznak a meglepetések, helyette azt a lapos megoldást kapjuk, hogy a szereplők a riporternek elmondott monológ-részletekkel görgetik tovább vagy kerekítik le történeteiket. »tovább

Hány az óra, Vekker úr?

Megkockáztatom: az egyik legjobb magyar film. Bár bő húsz éve is meglehet annak, hogy először láttam, most újranézve mégis egészen pontosan felidéződött néhány jelenet.  Ha nem is olyan élesen, mint pár éve, amikor egy jegyzetemet a film szimbolikus jelenetére hivatkozva kezdtem (Volt egyszer egy birodalom). Most újra minden mélyre vésődött: a hatalom természetéről roppant pontos képet adó, erős művészi élményt nyújtó alkotásnak ott a helye Fábri Az ötödik pecséte mellett. »tovább

Jordán Tamás a Hány az óra, Vekker úr? c. Bacsó-filmben

 

Titkos állampolgárok

A kettős állampolgárságot el nem ismerő ukrajnai törvények miatt a kárpátaljai visszahonosítottak valamennyien „titkos” magyar állampolgárok: a hatóságok előtt nem vállalhatják sajátos státusukat. /// A határon túli magyar szavazók nem Románia, Szlovákia, Szerbia vagy Ukrajna, hanem éppenséggel Magyarország számára jelentenek nemzetbiztonsági kockázatot azzal, hogy anyaországukban szélsőséges politikai erőket juttathatnak hatalmi pozícióba.

Balla D. Károly

Titkos állampolgárok

Hónapok óta igyekszem ellenállni a kísértésnek, hogy naplómban a Kárpátalján felélénkült magyarellenességről írjak. Már februárban szörnyülködhettem volna a vereckei honfoglalási emlékmű újbóli megrongálása miatt (egy szélsőséges párt vezetői éghető anyagot öntöttek rá, és felgyújtották), és folytathattam volna áprilisban, amikor az emlékmű újból az ukrán nacionalisták céltáblájává vált (ezúttal feliratokat és horogkereszteket festettek rá). De nem sokkal később Petőfi ungvári szobrát is megcsonkították: kardjának kiálló részét egyszerűen lefűrészelték egy hajnalon.

Nem akartam azonban ezekkel az esetekkel foglalkozni, és erre több jó okom is volt. Az első afféle ostoba babonás félelem: ha leírom, hogy szűkebb pátriámban soha eddig nem tapasztalt mértéket öltött a magyarellenesség, azzal mintegy be is teljesítem, változtathatatlanná teszem ezt a tényt, holott inkább kételkedni szeretnék a valódiságában. A másik ok, hogy a sajtót hetekig uralták a fentiekkel kapcsolatos híradások, nem gondoltam, hogy számukat nekem is szaporítanom kellene. Ellenállásom legnyomósabb harmadik oka azonban más természetű.

Ha írok az emlékművek rongálásáról, akkor, miközben mélyen elítélem a vandalizmust és a nacionalista indulatokat, aközben óhatatlanul a vélhető indítékokról is szólnom kellett volna, megemlítve például azt, hogy mindeközben az ukrán nyelvű sajtóban is megszaporodtak a szélsőséges hangok, újra és újra felhánytorgatják nemcsak „a magyarok történelmi bűneit” (pl. Kárpátalja 1939-es visszafoglalásának bizonyos eseményeit), hanem azokat a vádakat is megfogalmazzák, melyek szerint az itt élő magyarok nem tekintik hazájuknak Ukrajnát, nem tanulják meg rendesen az államnyelvet, voltaképp idegenek a lakóhelyükön, s ha valami bajuk van, Budapestre mennek panaszkodni. Állandó témája lett ezeknek a cikkeknek – kell-e mondanom – az Ukrajnában el nem ismert kettős állampolgárság is, amelyet a kárpátaljai ukránok jelentős rétegei sérelemként érnek meg, s a vehemensebbek persze azt is megfogalmazzák, hogy a magyarok, ha kell nekik egy idegen ország állampolgársága, „akkor menjenek oda lakni”.

Nos, éppen azért nem akartam mindezzel foglalkozni, mert a magyar vonatkozású »»a teljes cikk

Volt egyszer egy birodalom

Bacsó Péter Hány az Óra, Vekker úr c. filmjének egy jelenetsorában a fogva tartottak azon a réven képesek ellenállni a megtöretésnek és megőrizni emberi tartásukat, hogy birtokukba veszik a pontos időt. Az órásmesternek a fejében ketyeg egy belső vekker, tíz másodpercenként közli az állását fogolytársaival, végül az összezártak kórusban skandálni kezdik a pontos időt: ez ellenállásuk netovábbja, ebbe kapaszkodnak, ezt nem vehetik el tőlük.

Nagyon régen láttam a filmet, talán nem is idéztem fel pontosan az epizódot, de azt hiszem, a lényege ez volt: az idő tudása a szabadság és a szuverenitás egyfajta szimbólumává emelkedett.

A pontos idő évtizedeken át a kárpátaljai magyarok életében is valami hasonló szerepet játszott. Öntudatos magyar ember nem a hivatalos moszkvai idő szerint, hanem “mi szerintünk” járatta az óráját, így az 2 órával kevesebbet mutatott nemcsak a Kreml toronyórájánál, hanem az összes ungvári és beregszászi, huszti és técsői hivatalos időmérőnél, a pártitkárok és tanácselnökök, gyárigazgatók, kolhozelnökök, tanszékvezetők és főszerkesztők karórájánál.

Hogy a “mi szerintünk” nyilvántartott pontos idő történetesen éppen a budapestivel esett egybe, azt senki nem hangsúlyozta, de mindenki nagy megelégedéssel konstatálta saját időmérőjén, hogy éppen akkor mutat 12-t, amikor a Kossuth rádióban kongatni kezdik a delet.

A moszkvai időzóna egyébként csak eggyel esik keletebbre a közép-európainál, hogy mégis kétórás volt az eltolódás, annak oka eléggé speciális. Annak idején, talán 1920-ban, a fiatal szovjet állam az időt is forradalmasította és az időről szóló dekrétum kimondta, hogy az ország egész területén az addig érvényes zónaidőkhöz hozzáadandó +1 óra, s egyedül ez számít hivatalosnak. Ez az úgynevezett rendeleti idő. Szovjet-Ukrajna egészét a moszkvai időzónába kanyarították, s miután Kárpátalja is része lett 1945-ben Ukrajnának, a hivatalos idő is a moszkvai lett. (A rendeleti idő fogalma azóta minálunk is jól ismert, hiszen a nyári időszámítás sem más, mint az érvényes, a csillagászati időhöz igazodó zónaidőnek +1 órával történő növelése.)

A vekkerekbe és karórákba rejtett “mi szerintünk” való “magyar” idő a nemzeti ellenállásnak, gondolhatnánk, igen szelíd formája. Valóban az, de a hatóságok és hivatalos emberek mégis árgus szemmel őrködtek azon, nehogy a privát szférából átkerüljön a nyilvánosba: sajtóban kizárólag a hivatalos idő szerepelhetett, és már abból is botrány lett, amikor egy magyar nyelvű lapban valamilyen esemény időpontjának a közlésében az jelent meg, hogy “18 órakor, moszkvai idő szerint” – mert hát ugyan milyen más idő létezik még?

A megőrzött, átmentett “saját időnek” talán volt valami szerepe abban is, hogy a kárpátaljai magyar ember a lelke mélyén soha nem hódolt be teljesen a Birodalomnak. Ha másutt nem, hát kis falujában, templomában, saját telkén-portáján vagy a magára csukott lakás családi mikrokozmoszában megteremtette azt a világot, amelynek alig volt köze a szovjet valósághoz. Ahogy a zsebkendőnyi háztáji földjén megtermelte mindazt, amire családjának szüksége volt (és itt végezte el, amit a kolhozmezőkön többé-kevésbé elszabotált), ugyanúgy “háztáji gondolkozásában” nem nagyon azonosult az őt körülvevő világgal: nem érzett iránta elkötelezettséget, sőt, mindig inkább ellendrukker volt, mint pártoló. Nem tanult meg rendesen oroszul, gyerekeit lefordíthatatlan nevűre keresztelte, ha tehette, templomba járt (pedagógustól “feljebb” erre már nem nagyon volt módja: állásával játszott), a magyar rádiót hallgatta, a magyar tévét nézte, magyar újságot és magyar könyvet olvasott (ha hozzájutott). Nem sietett funkciót vállalni, nem lépett be a pártba, csak ha nagyon kellett (akkor sem meggyőződésből, hanem hogy a tagsághoz kötött magasabb beosztást megkaphassa). S ha nem is zárkózott el az új világ “vívmányaitól”, életvitelében, főleg faluhelyen (a magyarság többsége itt él), ragaszkodott a hagyományaihoz, megtartotta ünnepei. Mindig tisztában volt hovatartozásával, s míg hivatalosan, adminisztrációs szempontból hellyel-közzel el is fogadta hazájának az országot, amelyben lakott, emocionálisan elsősorban szülőföldjéhez, Kárpátaljához, falujához-városához kötődött, Magyarország pedig, ahogy ma mondanánk, a virtuális haza szerepét töltötte be világképében.

Voltak persze, akik ennél a passzív ellenállásnál vagy egyik, vagy másik irányban tovább léptek. Ám a nyíltabb opponálást vállalókkal hamar elbánt a hatalmi apparátus, így ilyesmire csak el-elvétve került sor, és ezek is többnyire eléggé “ártatlan” szembefordulások voltak (mégis megtorolták). Sokkal többen akadtak, akik valamilyen szinten és valamilyen megfontolásból hajlandóak voltak a rendszerrel együttműködni. Egy részük azzal a hittel cselekedte, hogy ezzel jót tesz, kivívja a magyarság iránti bizalmat, és “belülről” tehet valamit a közösségért. Az együttműködők másik része inkább saját karrierjét építgette, megjátszotta a rendszer elkötelezettjét, de közben belül egészen mást gondolt. És nyilván voltak olyanok is, akik valóban hittek a szocializmusban, az egységes szovjet népben, a proletár internacionalizmusban, a formájában nemzeti, de tartalmában szocialista művészetben stb. A többség számára azonban ezek elfogadhatatlan, vagy inkább tartalmatlan fogalmak voltak: lepergett róluk, mint lúdról a víz.

A kárpátaljai magyarokat nem törte meg az 1944-es etnocídium (erre egyébként kisebb demográfiai robbanással válaszolt: az ezt követő egy-két évtized a magyar közösség lélekszámának emelkedését hozta), nem forgatta ki mivoltából az ötvenes évek diktatúrája, nem bízta el magát a hatvanas évek enyhülő légkörében, és nem vesztette el arculatát a pangás véget nem érőnek tűnő korszakában. Sőt: évtizedekig úgy tűnt, mintha a keményebb-lágyabb presszió megerősítette volna hitében, magyarságában, és amikor a nyolcvanas évek közepétől a peresztrojka képében kezdett lábra kapni a szabadság, mindenki azt hitte: egy demokratikus társadalomban minden értékét kibontakoztathatná, minden elfojtott képességét a közösség felemelkedése érdekében tudná kamatoztatni – és mindazt, amit halmozottan hátrányos helyzete miatt elszenvedett-elvesztett, azt többszörösen bepótolhatja, mint ahogy az erősen visszanyesett fa növi túl megkíméltebb társait.

…Aztán minden másképpen lett. Amit az ötödfél évtizedes szovjet éra ideológiai-politikai pressziója nem tudott megtörni, azt szalmaszálként roppantotta el a független Ukrajnával érkező gazdasági és egzisztenciális kiszolgáltatottság. De ez már egy másik történet az elszabadult és a fejünk fölött kíméletlenül átlépő időről.

(2003)