JA-díj: megismétlődött a 11 évvel ezelőtti eset

A Fidesz-kormányzat nem először piszkált bele a József Attila-díjak szakmai névsorába.

Az idei József Attila-díjasok ügyében  Kukorelly Endre néhány napja levelet írt a miniszternek (de voltaképp inkább az illetékes államtitkárnak), annak okán, hogy a politika utólag belepiszkált a szakmai névsorba, négy nevet valaki kihúzott és másik négyet beleírt. Kukorelly úgy emlékszik, „Utoljára a nyolcvanas években csinálta a kultúrpolitika, a létezett szocializmus haláltusájában összevissza rugdalódzó korszakában.” Vártam, hogy az 2000-es ügy érintettjei közül megszólal valaki – de nem. Most lényegében ugyanez az állítás jelent meg, picit már enyhítve; eszerint Kukorelly „Azóta nem hallott hasonló esetről, bár leszögezte, nem biztos, hogy nem fordult elő.” Nos: nagyon is előfordult! »tovább

Piktor a tó partján

Hajnalban rendezkedett be a tó partján háromlábú festőállványával. Azt akarta megfigyelni, a dombok mögül kibukó nap első sugarai milyen fényhatásokat keltenek a vízen. Miként változnak a tükröződések, hogyan alakul át a felszín. Egyáltalán: a szürke homály egységében mi módon születik világra a jelleg, amely aztán alkonyatig mindent uralni képes, az erdős dombok sűrű tömbjeit, a vízfelületet, a rét zöldjét és az ég kékjét.

Feltette az állványra és odaerősítette az előző este lealapozott, vakkeretre feszített vásznat, kikészítette a tubusokat és az ecseteket – és várt. Várta, hogy a fény átbukjon a dombháton.

Aztán, amikor bekövetkezett az, amiért hajnalban kelt, akkor csak állt és meredt a távolba. Nem, nem a máskor is rá-rátörő bénaságot érezte, hanem azt, hogy teljesen fölösleges bármilyen mozdulat vagy törekvés, nincs értelme semmilyen cselekedetnek, mert ami történik, az egyedülállóságában oly tökéletes, hogy szentségtelenség lenne bármilyen önző szándékkal közeledni feléje.

Akkor eszmélt magára, amikor a nap már jócskán a dombok fölé emelkedett és a tó meg a környéke már ismert nappali arcát mutatta. No, sebaj, kezdte nyomogatni a tubusokból a festéket a palettára, ez is szép, ezt is meg lehet festeni. Ha már kijött.

Alig negyedórája dolgozhatott, amikor egy pásztoremberforma nézője akadt. Az idegen jobbról érkezvén elhaladt a festő mögött, új tűnt, figyelemre sem méltatja, aztán kicsit már túlhaladva rajta, balról mégis visszafordult és tisztes távolságból szemlélte, mi is történik.

Piktorunk nem zavartatta magát. Gyakran előfordul, hogy körbeállják, lesik a mozdulatait, vizsgálgatják, mennyire pontos, mennyire hiteles a vásznon megelevenedő táj. Most is, szinte akaratlanul, azon volt, hogy egyszemélyes néma közönségének kedvére tegyen, nagyon ügyelt az arányokra, a színekre, arra, hogy híven adja vissza azt, ami elé tárul.

A pásztor jó ideig nézte, aztán sarkon fordult és mielőtt folytatta volna napi útját, vállát kicsit megvonva félhangosan csak ennyit mormogott maga elé:

– Minden munkára akad ember.

 



Olvasd el ezt is:

„Hölgyeim és uraim, van szerencsém bejelenteni, hogy Illyés Gyula nagyszerű utópiája, a haza a magasban immáron megvalósult. Úgy hívják, hogy internet.” –  hökkentettem meg  a hallgatóságomat egyszer egy konferencián. Ezt az epizódot is felidézem a Mozgó Világ ehavi számában megjelent jegyzetemben. »tovább

Megfestették Orbán Viktort!

A Basahalom Boulevard beszámolóját olvasva és ezt a szép festményt hosszan szemlélve sikerült transzba esnem és minden kétséget kizáróan eközbe látnoki képességekre tennem szert, így én már most tudom, hogy a festőművészek közül jövőre ki kapja a Kossuth-díjat.  (A kép kattintással nagyítható). Jövőbelátásom nagyszerű percei közben persze eszembe jutott egy ennél is inpozánsabb korábbi remekmű az első Orbán-kormány idejéből (ha belegondolok, a szentkoronás alkoltmányhoz remekül illenék): »tovább

Egy legendával kevesebb

Mozgó Világ, 2011/március

Ideje felfednem az igazságot. Nem mintha a közvéleményt égetően foglalkoztató titokról vagy világra szóló átverésről lenne szó, ám bizonyos irodalmi berkekben mégis tudnak Alláról, neve, versei és naplói megjelentek nyomtatásban, életrajza fent volt a Wikipédián, megtalálja a Google, kritikák és tanulmányok foglalkoztak regényben is megrajzolt alakjával – kilétét mégis homály fedi. S bár ennek eloszlatására senki sem tett kísérletet, szerkesztők, kritikusok, irodalomtörténészek soha nem vonták kétségbe valódiságát, mindenki elfogadta azt, amit közöltünk vagy amit elhallgattunk róla, most mégis úgy érzem, ideje, hogy a titokzatos nőalakról lehulljon a lepel. »tovább

Levél a Heti Hetesnek

Ezt a levelet épp egy hete írtam. Bár semmilyen módon nem válaszoltak rá, mégis bíztam abban, talán a vasárnapi adásban  reagálnak, legalább egy utalással. De nem.

Előzmény: a március 20-i Heti Hetesben szó esett arról, hogy a március 15-i központi állami ünnepségen egy Petőfi-vers csonkítva hangzott el. Ehhez tette hozzá Rónai Egon, hogy az egyik köztelevízióban egy Dsida-verset is megcsonkítottak, kivágták belőle a szabadságról szóló részt. Ezt a pontatlanságot szerettem volna levelemmel helyreigazítani:

Tisztelt Heti Hetes!

Legutóbbi műsorukban Rónai Egon pontatlanul utalt egy Dsida-vers megcsonkítására. Nem a szabadságról szóló rész hiányzott Dsida Jenő Psalmus Hungaricus c. nagy ívű magyarságverséből, hanem a költemény végső értelmét megadó bibliai szimbólumra, Jeruzsálemre való utalás. A költemény záradékát azonban nem egyszerűen lehagyták, hanem vershamisítás történt: az „Ó, Jeruzsálem, Jeruzsálem!” felkiáltással befejeződő záradék helyett a korábbi szakaszok visszatérő refrénjét ismételte meg újra az előadó. Aki egyébként egy diák-szavalóverseny díjazottjaként szerepelt a Duna TV ünnepi, március 15-i délelőtti műsorában.

A különös esetre történetesen én figyeltem fel és én írtam meg blogomban

http://ungparty.net/blog/2011/03/15/hamisitott_dsida/ -,

–  szomorú felfedezésem aztán bejárta az internetet, a Hírszerző rám hivatkozva külön cikkben foglalkozott az üggyel:

http://hirszerzo.hu/belfold/20110317_dsida_unnep_cenzura -.

Később az interneten keresgélve több hasonló szavalatot is találtam (ezek egyike ugyancsak a Dunán hangzott el élőben)

http://www.youtube.com/watch?v=8Fk4b0NGz0c -,

így meggyőződhettem arról, hogy Dsida immár klasszikussá vált versét az utóbbi időben gyakran meghamisítva adják elő. Ennek oka egyfelől nyilvánvaló emberi ostobaság, másfelől pedig valami beteges félelem egy mai izraeli város nevétől. Holott amikor Dsida ezt a versét írta (1936-ban), Izrael állam még nem is létezett (12 évvel később alakult meg), és művében a magyarság sorstragédiáit átélő nehéz sorsú költő természetesen a bibliai városra, az örök szimbólumra utalt. Költeményének egésze egyébként a Zsoltárok könyve 137. darabjára támaszkodik,

– http://www.cab.u-szeged.hu/WWW/books/x/o/zsolt/chap137.html -,

ezért is lett a neve magyar zsoltár (psalmus hungaricus), s ezért szerepel benne a bibliát ismerő (vagy legalábbis művelt) emberek számára pontosan érthető hivatkozás. Aki valamilyen ostoba túlbuzgóságból ezt az utalást kiiktatta az egyik legnagyobb magyarságvers végéről, az nemcsak a költeményt fosztotta meg egyik sarkalatos tartalmi jegyétől, hanem egy bizonyos ideológiai szemléletről is kiállította a leleplező szegénységi bizonyítványt.

Tisztelettel

Balla D. Károly író,

Ungvár