A nacionalizmus megfertőzte Ukrajnát

A HVG.hu-n olvastuk:

Az ukrán–orosz viszály árt a magyaroknak

Jeszenszky Géza, az Antall-kormány egykori külügyminisztere 2008 nyarán levélben fejezte ki aggodalmát az ukrán külügyminiszternek a kárpátaljai magyarokat sújtó intézkedések miatt. Ohrizko megnyugtató szavai ellenére Jeszenszky kétségei növekedtek. A történtek fényében érthetően.

Egy illúzió vége címmel közölt cikket a Magyar Szemlében a kárpátaljai magyar kisebbség romló helyzetéről az egykori külügyminiszter, volt washingtoni nagykövet. Írása pesszimizmusán aligha enyhít, hogy alcímét kérdésben fogalmazta meg: Az ukrán nacionalizmus a magyarok ellen fordul? Ezt ugyanis az általa felsorakoztatott érvek, a romló folyamat állomásainak bemutatása alapján maga a szerző is tényként kezeli. És nem tehet mást az olvasó sem.

Jeszenszky nem „érdektelen” krónikása a sanyarú történetnek, hiszen az 1991. december elsején függetlenségét elnyerő Ukrajnával kötött államközi szerződés (köznapi néven „alapszerződés”) egyik megalkotója és a parlamenti ratifikálás során (1993 tavaszán) beterjesztőként egyik harcos védelmezője volt a szélsőjobbos kritikusokkal szemben. A kezdet valóban reménykeltő volt. Az ukrán kisebbségi törvény példaértékű jogokat biztosított a nemzetiségeknek nemcsak a nyelvhasználat vagy az oktatás terén, de lehetővé tette saját nemzeti színeik kitűzését is a közintézményekre. A beregszászi városházán tehát az ukrán állami zászló mellett ott lenghetett a magyar nemzeti trikolór.

Azért már akkor sem volt minden tökéletes, hiába nyilvánította ki ugyanis autonómiaigényét a Beregszász környéki lakosság, az ukrán kormány, hivatkozva a Krímben és az ország felében élő tízmilliós orosz kisebbség szeparatista törekvéseire, végül is nem engedélyezte azt.

Már e korai fejlemény is bizonyította, hogy az ukrán–orosz viszony alapvetően meghatározza a kárpátaljai magyarok lehetőségeit. Márpedig e viszony párhuzamosan Moszkva megerősödésével és geopolitikai törekvéseivel, ha nem is monoton módon, de egyre romlik. A Putyin-adminisztráció és az ukrajnai orosz közösségek (hozzávetőlegesen a lakosság húsz százaléka) szoros szövetségben állnak a kijevi vezetéssel szemben, amelynek csak egyik – igaz, Európa számára is felfogható terepe – a gázvita.

Ebben a drámában a picinyke és erőtlen magyar kisebbségre csak mellékszerepet osztottak. A vértolulásos ukrán nacionalisták azért még így is figyelnek rá. Az Ukrán Néppárt és a Szvoboda indította el a propagandát a „magyar szeparatizmussal” szemben (lásd a vereckei honfoglalási emlékmű elleni akciókat), de ennél jóval súlyosabb, hogy a kijevi kormány „esélyegyenlőségre” hivatkozva 2008 májusa óta rendeletileg korlátozza a magyar oktatást.

Ez késztette Jeszenszkyt levele megírására. Ebben hivatkozott az európai kisebbségvédelmi egyezményekre és a két ország közötti „hagyományosan jó viszonyra”. Ohrizko külügyminiszter válaszában leszögezte ugyan, hogy nem szándékoznak a kisebbségek nyelvén folyó oktatást ukránra váltani, de az azóta történtek ennek ellentmondanak. 2009 novemberében például az oktatási tárca már nem rendelte meg a magyar tankönyveket, és a magyar zászlók is veszélybe kerültek.

Jeszenszky szerint a most vasárnapi ukrajnai elnökválasztás elvben esélyt kínál, mert kampánya során az egyik győzelemre esélyes jelölt, Viktor Janukovics is védelmébe vette a nemzetiségi jogokat, sőt azok kiterjesztését ígérte. De azt is tudjuk jól, más a kampány és más a kormányzás. Különösen Ukrajnában, ahol az elnök és a kormány között állandósult a hatásköri háborúskodás. Hiába állt ki például Viktor Juscsenko, a mostani államfő a kisebbségi jogok mellett, mert közben a Julia Timosenko – aki szintén esélyese a mostani választásnak – vezette kormánynak más tervei voltak.

„Úgy tűnik, a kisebbségellenes nacionalizmus megfertőzte Ukrajnát is” – jegyzi meg keserűen a cikk szerzője. Nagy kérdés, ebben a helyzetben milyen lehetőségei vannak Budapestnek, hogyan léphet fel eredményesen az ukrajnai magyarok érdekében. Már csak azért is kényes a helyzet, mert a kisebbségi kollektív jogokért küzdve az Európa Tanácsban többször éppen azzal a Moszkvával került egy platformra, amelynek – méltányolható és méltányolhatatlan – törekvéseit Kijev mindenképpen meg akarja akadályozni.

Nem lesz könnyű célhoz érni, s még erős támogatók mellett is nagy szerencse kell ahhoz, hogy a kárpátaljai magyarok helyzetében kedvező fordulat álljon be.

(Magyar Szemle, 2009/11–12)

zádori

MDF-SZDSZ összeborulás

Bár az érintettek szembeköpték volna, de 1990-ben méltán kapott volna Nostradamus-díjat az, aki megjósolja, hogy az ádáz szembenállás után 20 évvel össze fog boronálódni az akkori két nagy ellenséges párt. Mint olvasom,  az SZDSZ és MDF összeborulása már kész ténynek tekinthető, megállapodásuk lényege, „hogy az SZDSZ nem indul önállóan a tavaszi országgyűlési választásokon, nevét sem használja. A párt vezetői az MDF listáin kaphatnak helyet, egyéniben pedig közös jelölteket indít a két párt”. Antall József minden bizonnyal forog a sírjában, Kiss János csak azért nem, mert mindezt meg kellett élnie.